óév-búcsúztató

Azt reméltem, hogy a karácsonyi időszakban sűrűbben írogatok majd, de a családi nyüzsi gátat szabott alkotói ambícióimnak:). Magasztos gondolatok és miegyebek helyett tehát következzék a szilveszteri bűvös-bájos népszokások ismertetése.

A népi kalendárium szerint újesztendő első napjával összefüggő nap. Szilveszterkor – akárcsak az év más ünnepein és jeles napjain – a szokások és hiedelmek az emberi életre, az állatállomány és a termés bőségére vonatkoztak.

Szilveszter éjjelén gombócfőzéssel, ólomöntéssel tudakozódtak a lányok jövendőbelijük neve és foglalkozása után. Sokfelé más praktikákat is alkalmaztak. Például Gyimesvölgyben „Akkor karót kötnek. Akkor mentek, kötővel megkötöttek. Hogyha az a karó nem vót teljesen meghántva, akkor gazdaghoz ment férjhez, s ha az a karó csóré vót, akkor szegényhez ment férjhez. Ha magos vót, akkor magos férfihez ment, s ha alacsony vót, akkor alacsony férfihez ment” (Bosnyák S. 1982: 110).

„Az a leány, aki meg akarta tudni, hogy férjhez megy-e az új esztendőben, az szilveszter estéjin elment az ablak alá, ahol sok gyermek volt hallgatózni. S ha azt mondták, hogy: »Menj el innen!«, akkor férjhez ment, s ha azt mondták, hogy: »Ülj le!« akkor {7-262.} nem ment férjhez az esztendőben – tartották a bukovinai magyarok” (Bosnyák S. 1977: 189).

Szilveszter estéjén a jászdózsai lányok férfinadrágot tesznek a párnájuk alá és megálmodják, hogy ki lesz a jövendőbelijük. Közismert, András-napkor is gyakorolt praktika, hogy sótlan pogácsát sütnek egész napi böjtölés után, maguk mellé teszik egy kis vízzel, hogy álmukban eljöjjön a jövendőbelijük és együtt egyék meg.

A szilveszteri szokásokban különösen éjfélkor van fontos szerepe a zajkeltésnek, melyet neveznek kongózásnak, csergetésnek, pergőzésnek, nyájfordításnak.

A szilveszteri gonoszűző zajcsapás Erdély falvaiban is szokás volt. Magyarlapádon a serdülő fiúk kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, bádogdarabokkal lármáztak az éjféli harangszókor. Kicserélték az utcakapukat, a patakon át pallóként rakták, a lányos házak tetejére szalmaköteget vittek, hogy azzal jelezzék az eladó lányt. Almásmálon, szolnok-dobokai községben éjfélkor lövöldöztek, tülköltek. Hajdúdorogon a pásztorfiúk kongatással kergették az óesztendőt. Az udvarokban engedélykérés után a dudás fújta az „Óh szép Jézus...” kezdetű éneket, mialatt a többiek karikás ostorral pattogtatva, csengővel, kolomppal és egyéb lármázó eszközökkel szaladgáltak. A háziaktól pénzt vagy kalácsot kaptak.

A kongózáshoz, zajcsapáshoz tartozott a gulyafordítás is, például Hajdúdorogon. Engedélyt kértek: „Megfordíthatjuk a Szent Péter csordáját?” Kongattak, énekeltek. Tréfás versekkel kérték az adományt

Bemennék én tihozzátok,

Ha van jó erős pájinkátok,

De ha nincsen pájinkátok,

Be sem megyek tihozzátok.

(Igmándy 1941: 121)

Hajdúhadházon azt kérdezték: „Most jöttem a Hortobágyról, szabad-e megtéríteni a gulyát?” Pergőztek, csergettek, dudáltak. Jutalmul bort, pénzt kaptak (Igmándy 1941: 121). Hajdúszoboszlón a szilveszteri zajcsapáshoz mondai hagyományt fűznek: egy török támadás sikeres elhárításának az emlékére tartják. Délután öt óra körül minden pásztor a piacra ment ostorát durrogtatva. A piacon éktelen zajcsapásba kezdtek – kolomppal, dudával, lövöldözéssel. A hagyomány egyik változata szerint a törökök 1660. december 31-i támadása alkalmával az asszonyok összeverték a tepsiket, meghúzták a harangokat, és a nagy zajjal űzték el a törököket. Egy másik eredetmagyarázat szerint a hajdúk török martalócokat üldöztek, és visszatérve köd ereszkedett rájuk; hogy hazataláljanak, az otthon lévők nagy zajt csaptak. Magyarázzák a szokást úgy is, hogy csergetve temetik az óesztendőt. A szokás Hajdúszoboszlón látványos felvonulássá alakult az utóbbi évtizedekben.

A moldvai hejgetés vagy urálás zajcsapással, bőségvarázsló rigmussal, adománykéréssel egybekötött szokás. „Hogy a kolektyiva megindult, a fiaim, s más emberek többen, tizen, tizenöten esszegyültek, a téesztől elvettek négy ökröt s béfogták egy nagy ekébe, feltettek vaj négy zsák búzát a kocsiba, s az ekét utána s mentek urálni. Bémentek az embernek az udvarába, és keresztül-kasul összeszántották az udvarát s meghintették búzával. Az ostorokval rittyegtettek, s szültültek, doboltak, és minden szóra mondták: {7-263.} hajtsad, haj! hajtsad haj! S azt felszántották, az udvart, mindent, bévetették búzával, mig az a búza elfogyott, egész éjjel” (Klézse; Bosnyák S. 1980: 130). Az urálás szövege a gabona útját követte a kenyér elkészültéig, emellett jókívánságokat sorolt a gazda és családja számára. A klézsei változatban így hangzik az adománykérés:

Mi nem innen jöttünk,

hat, hét országon túlról jöttünk,

elszakadt a bakancsunk,

elszakadt a kabátunk,

nincsen még kucsmánk es a fejünkben.

Ha münket béhivnátok,

egy kis kolbászval megkinálnátok,

egy jó kancsó bort az asztalra tennétek,

még ha adnátok egy küs pénzt is,

hogy vegyünk vele bocskort,

vegyünk vele kabátot,

vagy kucsmát a fejünkbe,

nagyon megköszönnénk.

(Bosnyák S. 1980: 129)

Szokás volt a szilveszteri kántálás. A felnőttek, legények körében élő hagyományból a két világháború között már a gyerekek s végül a cigányok adománykérő szokása lett.

A szilveszteri kántálást másnap az újévköszöntés követte. Vasszilvágyon szilveszter este a következő rigmussal jártak a gyerekek a hatvanas években:

Este harangszóra, gilingalangóla,

Azt hirdeti, itt az évnek, itt a fordulója.

Azért friss egészséget,

Bort, búzát, békességet.

Aggyon isten bőven,

Az újesztendőben.

(Tátrai Zs. gy. 1966)

Országszerte elterjedt egyházi eredetű kántáló ének az „Újesztendő vígságszerző...” kezdetű, mellyel éppúgy jártak köszönteni szilveszter napján, mint újévkor. Kunmadarason a legények subában, kiütött tetejű sipkában jártak kántálni. Az arcuk elé papírmaszkot tettek, amelyre szakállt, bajuszt ragasztottak. Az „Újesztendő vígságszerző...” kezdetű énekkel jártak, de voltak csoportok, akik az alábbi köszöntőt mondták:

Boldog újévet!

Pénzt, süteményt, bort!

Egyenes a kémény,

Görbe a disznóláb,

Áldja meg az isten azt a gazdát,

Ki a szegény kántálóknak ád!

{7-264.} – ha nem kaptak, a köszöntő sorai így hangzottak:

Verje meg az isten azt a gazdát,

Ki a szegény kántálóknak nem ád!

(Barna 1979: 165–166)

Szilvesztert alkalmas időnek tartották a haláljóslásra. Jósoltak véletlenből: „Aki hálaadásról hazamenet elesett az úton, meghalt még abban az évben” – hitték Jászdózsán (Gulyás É. 1976: 88). Jósoltak kulcsforgatással, például a bukovinai magyarok: „Hát tettek egy kulcsot a szent könyvbe, újesztendő előtt való estén, belékötötték, s azt forgatták az ujjikon, s ahányat fordult a kulcs, azt mondták, annyi évet él. S mikor megállt, vagy a cérna elszakadott, akkor meghal” (Bosnyák S. 1977: 188).

A szilveszteri időjárásjóslás az aznapi időből történt: „Északi szél hideg, a déli enyhe telet jósol” Bácstopolyán (Borus 1981: 14). „Ha az esztendő utolsó napján szíp, tiszta üdő volt, eszt monták: Szilveszter vígezte jól nekünk az üdőt, várhatunk jövőre boldog újesztendőt!” – tartották Berettyóújfalun (Sándor M. 1976: 223).

Jósolnak ilyenkor is fokhagymával, hagymával. Például a bukovinai magyarok: „Ha kiváncsi volt a gazdaember, hogy milyen időjárás lesz az újesztendőben, minden hónapban, akkor vöröshagymát kettévágott és tizenkét kovát lebontott róla s mindenikbe tett egy kis sót s azt felrakta a tüzelőnél a párkányra. Reggel aztán sorbavette a hónapokat, mert mindegyiknek nevet adott. Amelyikben nem olvadt el a só, az száraz hónap volt, s amelyikben elolvadt, az esős hónap volt. Így tudta meg, hogy milyen üdőjárás lesz az évben” (Bosnyák S. 1977: 188). Hasonló módon jósolnak fokhagymával is, melyből tizenkét gerezdet tesznek egymás mellé, a közepébe lyukat fúrnak és abba sót tesznek.

A szilveszteri szokások ma városon és falun egyaránt a hangos, vidám évbúcsúztatást jelentik. Mikor trombitával, petárdákkal búcsúztatják az óesztendőt, nem gondolnak arra, hogy milyen ősi gonoszűző, bőségvarázsló mágikus eljárásoknak az emlékei élnek ezekben a szokásokban is.

Forrás: Magyar Néprajz 

Mulassatok jól, búcsúztassátok vigassággal az óesztendőt, és engedjétek be az újév, új kezdet friss energiáit!

Áldás - Hulló Eső :)

csodafiú-szarvas

magyar kalendárium (VI) - december 26: karácsony

E napon jártak a dunántúli regölők. A gazdának minden jót kívántak, a leányokat, legényeket összeénekelték. A közelmúltig szokás volt egyes dunántúli falvakban, hogy a legények köcsögdudával, csörgősbottal felszerelve felkeresték a házakat, énekelték:

Eljöttünk, eljöttünk szent István szolgái
Régi szokás szerint, szabad-e megtartani.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü regü rejtem.
Amott eletkezik egy zöld pázsit,
Azon legelészik csoda féle szarvas,
Csoda féle szarvasnak ezer ága, boga,
Ezer mise gyertya,
Gyulladva gyulladjék,
Soha el ne aludjék,
Hej regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép leányt,
Kinek neve vóna N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép legényt,
Kinek neve volna, N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Regüjjük a gazdát, vele az asszonyát,
Mert az asszonynak, retek a bocskora,
Répahéjj a szíjja, krumpli a sarka,
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Szegen lóg egy zacskó, tele van százassó
Fele a gazdáé, fele a regüsöké.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Eljött a szent karácsony bodros szakállával,
Hej te kicsi csizmám nem győzlek szalmával!
Megsült a kismalac, érezzük a szagát,
Hozzák ki nekünk a hátulsó combját!
Aggyon isten minden jót,
Ha meghalunk koporsót,
Szekerünkbe kereket,
Csutoránkba feneket,
Szent István napján,
Hadd ihassunk eleget!
(Bük, Vas m.; Tátrai Zs. gy. 1966)

A regösének-változatok kezdősorai lehetnek:

Kejj föl, gazda, kejj föl, szállott Isten házodra
sokával, seregével, vetett asztalával,
szárnyas angyalával, teli poharával.

     {7-251.} (Boldogfa, Zala m.; MNT II. 780. sz.)

 

Ezt a szöveget főként a zalai változatokban találjuk meg. Az 1838-ban lejegyzett regösének is ezt tartalmazza. Egyes változatokban ehhez csatlakozik a „Ha a ketek asztala szent oltár vóna...” kezdetű versszak is.

Somogy és Zala megyéből jegyezték le az alábbi kezdő versszakot:

Nem vagyunk mi rablók.

Szent István szolgái;

most jöttünk hideg útról,

hideg mezejéről.

Elfagyott kinek keze, kinek lába,

kinek füle, kinek farka.

(Szentpéterúr, Zala m.; MNT II. 810)

 

Az adománykérés is bővülhet, Kemenesalján például a következő verssel:

Sütik a malacot,
érzem a szagát.
talán nekem adják
a hátulsó combját.
(MNT II. 812)

Minden regösénekben szerepel a refrén:

Rőt ökör, régi törvény,

haj, regő rejtem,

azt is megengedte

az a nagy úristen.

{7-252.} 

Erdélyben, Udvarhely megyében az ifjú házasokat regélték meg bőségvarázsló, jókívánságmondó versekkel. Az első sorok így hangzanak:

Porka havak esedeznek, de hó reme, róma,
Nyúlak, rókák játszadoznak, de hó reme, róma.
(Kriza 1863: 121–122)

A hazai kutatás sokat foglalkozott a regölés és a regösének kérdéseivel, mert abban finnugor kori réteget vél felfedezni, valamint a téli napforduló megünneplésének pogány nyomait. Rajeczky Benjamin pedig felhívta a figyelmet arra, hogy különféle szokások megnevezéseként is szerepel a magyar nyelvterületen a regölés, remélés. Például Pásztón a lakodalom legvégén „regélni mennek”, vagyis még egyet mulatni. Nógrád megyében, Nagybárkányban a farsangi mulatság befejezését jelenti a regélés. Hamvazószerdán mentek a legények „regényi”: tyúkot, kacsát loptak, eladták, és elmulatták a pénzt. Éger vidékén remélésnek nevezik az ugyancsak hamvazószerdai alakoskodást. Regélő hétfő volt a neve valamikor a vízkereszt utáni első hétfőnek. A 16–17. századi kalendáriumokban fordul elő és a 17–18. századi céhszabályzatokban. E naphoz fűződhettek céhes ünnepek. Az elnevezések, szokások közti összefüggéseket azonban még nem tisztázta a kutatás. (Idáig: Magyar Néprajz)

magyar kalendárium (V) - december 25: karácsony

A család ünnepe volt a hagyományos magyar paraszti életben is. Mint minden nagy ünnep, munkatilalommal járt. Lészpeden „Karácsony napján, akkor a ganyét nem vetették ki, esszeszedték a jószág alól. Vagy ha ettünk, akkor a tányérokat sem mostuk el, akkor azt félreraktuk és másnap mostuk el” (Bosnyák S. 1980: 120). A szemetet sem vitték ki. Pereszlényben a hamut, szemetet nem vitték ki, mert úgy vélték, ezzel kivinnék a szerencsét a házból. Egerszegen, ha söpörtek, akkor is csak befelé az asztal alá. Csak a legszükségesebb munkákat végezték el. Az állatoknak a takarmányt már előző nap odakészítették, Jászdózsán karácsony napján nem fésülködtek. Nem főztek, csak az előtte való napokon. Tilos volt e napon a kölcsönkérés, kölcsönadás is, mert kivinné a házból a szerencsét.

Forrás: Magyar Néprajz

magyar kalendárium (IV) - karácsonyi szokások

A kifejezetten a Szentestéhez kötődő, alább már közölt hagyományokon túl vannak jellegzetes karácsonyi folklór-motívumok, amelyek a többnapos ünnep alatt vagy azt megelőzően voltak szokásban. Ilyen például a karácsonyi kántálás, amelynek példáit még ma is tapasztalhatjuk (legalábbis falun; felénk tavaly még jártak éneklők).

"A karácsonyi, többnyire énekes, esetleg verses köszöntőt általában kántálásnak nevezték, de néhol kóringyálás, pászlizás, mendikálás, angyali vigasság néven emlegették.

A köszöntők karácsonyi énekeket énekelve járták végig a falut. Engedélykérés után az ablak alatt vagy a házban énekeltek egy vagy több éneket. Ezután valamilyen ajándékot kaptak, melyet megköszönve mentek tovább. Különböző korcsoportok jártak köszönteni, kántálni, általában délben kezdtek járni a gyerekek, majd délután a fiatalok és {7-229.} késő este a házas emberek. Újabban sok helyen már csak a cigányok járnak kántálni alamizsnagyűjtés céljából.

A kántáló énekek közül a legrégebbi réteghez tartozik a „Csordapásztorok...” kezdetű, melynek első ismert alakja a Cantus Catholici 1651-es egyházi énekgyűjteményben is szerepel. Az ismertebb énekek közül ugyancsak ebben a gyűjteményben jelentek meg a „Mennyből jövök tihozzátok...” és a „Betlehem, betlehem a te határidban...” kezdetű énekek is. Kedveltek a „Mennyből az angyal...” és a „Pásztorok keljünk fel...” kezdősorú karácsonyi énekek, melyek 18. századi énekeskönyvekben szerepelnek már.

Egy falun belül is különböző lehetett a kántálók repertoárja. A karácsonyi énekekhez jókívánságokat tolmácsoló versek és adománykérő rigmusok is kapcsolódhattak."

Íme néhány jópofa kántáló versike:

"Avé Marija,

Gracija pléna,

Így üdvözlé Máriját

Krisztusnak választott anyját

Együttünk mink kátnálni, kántálni,

Nem köll münket bántani, bántani

Aggyanak egy darab kóbászt,

Mink is husztunk fülit, farkát

Eregy szógáló, nézd mög azt a pujkát

Nem vágta é el a gujány a nyakát?

Hallom, hogy zörgetik a kúcsot, pénzt akarnak anni

Ha huszast annak e se fogjuk vönni"

(Kálmány, 1881-1891:I.97; Szeged környéki gyűjtés)

"Én kicsike vagyok

A fogajim nagyok

Megtöröm a diót

Csak sokat aggyatok!"

( Csáky 1987: 53-54, Ipolynagyfalu)

"Adjon isten sokakat,

Sok karácsony napokat

Bort, búzát eleget

Az üvegnek feneket,

Hogy ihassunk eleget

Biket, bakot, barackot

Szőröstökű malacot

Boldog karácsony ünnepeket kívánunk!"

(Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés; ezt a szöveget a felnőttek mondták, bevezetésképp a 'Paradicsom közepibe...' kezdetű karácsonyi ének elé. 

"Az erdélyi falvakban karácsonykor többnapos tánc volt, melynek az ünnepélyes bevezetését jelentette a kántálás, majd folytatódott az Istvánok, Jánosok köszöntésével, a névnapi kántálással.

Kalotaszeg-szerte karácsonykor négynapos tánc volt. Karácsony szombatján (dec. 24-én), december 25–26-án és aprószentek napján, december 28-án. Karácsony szombatján kántálással kezdődött az ünnep. Első nap reggelén az istentisztelet után már megkezdődött a tánc a templom előtt és a lányhívogatás. Az erre a feladatra választott legények sorra meghívták a lányokat. Első ünnep délutánján kezdődött a régen négy-, újabban háromnapos tánc. 25–26-ra és 26–27-re virradó éjszaka járnak Kalotaszeg falvaiban Istvánt és Jánost köszönteni. Aprószentek napján zárult azután a zenészek hazakísérésével a karácsonyi ünnep. Magyarózdon az ünnep első napján a falu muzsikusai zenés kántálóval járták végig a falut, kalácsot gyűjtöttek. A legények pedig a lányos házaktól gyűjtötték a pecsenyét, kolbászt a karácsonyi mulatságra, a táncházba. Karácsony másodnapjától kezdődött a tánc. A lányok ilyenkor adták a legények kalapjára a bokrétát. Külön tánca volt a gyermekeknek, a gyermektánc, amit csak karácsonykor engedélyeztek."

Röviden meg kell emlékeznünk a betlehemezésről  is, amely - elsősorban templomi előadások formájában - ma is élő hagyomány. 

"A legnépszerűbb karácsonyi szokás a magyar nyelvterületen a betlehemezés volt. Nagyobb előkészületet, betanulást igénylő dramatikus játék, melynek több táji típusa is kialakult. A játéknak általában több szereplője van. Egyes változataiban bábok is szerepelnek, ez az ún. bábtáncoltató betlehemezés. A betlehemezés fő kelléke a jászol vagy templom alakú betlehem. A betlehemezés főbb jelenetei lehetnek az ún. szálláskeresés: József és Mária szállást keresnek, de nem fogadják be őket, a király, gazdag ember, vagy a kovács végül az istállóba küldi őket. A következő jelenetben az angyal a pásztorokat Betlehembe vezeti. Költögeti a mezőn alvó pásztorokat, akik azután ajándékaikkal az {7-233.} újszülött Jézushoz mennek. A betlehemezés része lehet az ún. Heródes játék is. Ebben a jelenetben a napkeleti bölcsek találkoznak Heródessel, majd az angyallal, aki figyelmezteti a bölcseket, hogy kerüljék el Heródest. A napkeleti bölcsek látogatását mutatja be Jézusnál, és Heródes haragját, esetleg a betlehemi gyermekgyilkosságról is szól.

A betlehemezés fontos részét képezi a pásztorok évődése az öreg és süket pásztorral. A betlehemezés egyes jeleneteit gyakran önállósulva, külön szokásként adták elő. Így például a szálláskeresést az advent időszakában, a Heródes-jelenetet vízkeresztkor. Gyakran jártak házról házra csak a pásztorok tréfás jelenetével. A Magyar Népzene Tára a betlehemes játékokat négy fő típusba sorolta: I. erdélyi, II. alföldi és felső-tiszai, III. dunántúli, IV. felföldi. Az erdélyi típusban az angyalon, pásztorokon kívül szerepel Szűz Mária, Szent József, a király szolgája. Ebben a változatban jellegzetes jelenet a szálláskeresés. Az alföldi és felső-tiszai típusban az angyalokon, pásztorokon kívül betyár vagy huszár szerepel. Jellegzetes része a cselekménynek a perselyezés. A dunántúli változatokban a pásztorok jelenete a játék központi része. A felföldi típusban az angyalon, pásztorokon kívül a Gubónak, Jakabnak, Kecskésnek nevezett figura tűnik fel.

Az erdélyi típus előadása különösen nagy előkészületet, betanulást igényelt. A szereplők feladatuknak megfelelő jelmezeket viseltek. Felnőtt férfiak játszották, kivéve az angyal és Mária szerepét, amit jó hangú gyerekre bíztak."

A betlehemezésből kivált, önállósult elemek a szent család szálláskeresésének előadása, a bölcsőske, bölcsőjárás, illetve a pásztorozás (utóbbi lényegében pásztornak öltözött gyerekek adománykérő körútja).

Különös esemény az ostyahordás is. "Többnyire karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte a kántortanító az iskolás gyerekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Ennek fejében a családok a tanító számára lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. adtak. Az ostya a karácsonyi vacsora fontos része volt, melyet sok helyen mézzel, borssal, fokhagymával együtt ettek, sőt az állatoknak is adták egészségvarázsló céllal. Az Ipoly menti falvakban legtovább élő népszokás volt a karácsonyi ostyahordás. A negyvenes években a kántortanító megsüttette vagy megsütötte az ostyát, a gyerekekkel szétküldözgette, amiért cserébe lisztet, babot, kolbászt és más élelmet kapott [...] A kosárból kivették a háziak az ostyákat, és helyébe rakták az adományaikat a kántornak, lisztet, kolbászt, babot, bort, esetleg pénzt. A széthordásért a gyerekek pár fillért kaptak. [...] Az ostyahordásból származó jövedelem korábban a tanítók díjlevelébe foglalt járandóság volt, akárcsak a Balázs- és Gergely-napi koledálásból származó adományok." 

A gyerekek vagy fiatal legények szavalat kíséretében nyújtották át az ostyát a háziaknak. A versek többé-kevésbé hasonlóak voltak: 

Öröm és békesség legyen ura e háznak,

mit isten angyala mondván pásztoroknak,

Én is pásztorként hoztam az ostyákat,

Fehér ostya jelzi Krisztus tisztaságát,

a zöld szín az ő ártatlanságát,

{7-241.} Piros, érettünk szent vére hullását,

Sárga, keserű poharát és halálát,

Ezeket mondván, az Urnak nagy hálákat mondok

és boldog ünnepeket kívánok!

(Barna 1985b: 747)

Végül, de nem utolsósorban: a pásztorok vesszőhordása, mint termékenység,- és áldáshozó cselekedet. 

"A pásztorok karácsonyi vesszőhordása az egész Ipoly vidékén elterjedt szokás volt. Ipolyhídvégen karácsony vigíliáján egész nap jártak a pásztorok vesszőkkel, melyből a gazdasszony a kötényével húzott ki néhány szálat, azért, hogy az állatai a következő évben egészségesek legyenek. Az ún. aprószentek vesszőért a pásztornak bort, cipót, esetleg pénzt is adtak. A vesszővel a gazdasszony megveregette a teheneket. Tavasszal a gazda az ekére tette, hogy jobban húzzanak az állatok.

Ipolyvarbón a pásztor az alábbi köszöntőt mondta:

Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kendteknek!

Mulassák kentek Krisztus Urunk születése napját

Több jóval, kevesebb búval!

Aggyon Isten országunkba bort, búzát,

Csendes békességet,

Holtunk után léleküdvösséget,

E szó mondásom!

(Csáky 1987: 44)

A varbói asszonyok kötényükkel annyi szálat húztak ki a csomóból, amennyi kijáró állatuk volt. A vesszővel megveregették a disznópásztort, hogy egészségesek legyenek a disznók, a tehénpásztort nem, mert akkor rúgós lett volna a tehén.

Paláston hosszú nyírfavesszővel járt a tehén-, disznó-, kecskepásztor. Aprószenteknek hívták a vesszőt. Kötényükkel húzták ki, majd rácsapdostak a pásztor lábára, hogy így táncoljanak a borjúk, báránykák.

A Tápió környékén mindenütt ismert, ma már kihalt szokás volt a pásztorok karácsonyi vesszőhordása. A pásztorok hosszabb, rövidebb köszöntőt mondtak, a gazdasszony a kötényével húzott ki vesszőt. Úriban, ha a kihúzott vessző ágas volt, azt mondták: „No, bornyas lesz a tehén!” A kihúzott vesszőket a szobában a sarokba tették. Alkalomadtán ezzel verték meg a rossz gyereket, de azt tartották, hogy az ilyen gyerek nem lesz keléses. Galgamácsán a vesszőnyalábokból ugyancsak a kötényével húzhatott a gazdasszony. Ezzel megveregették a pásztorokat, hogy a jószág egészséges legyen. A Hortobágy vidékén karácsony napján keresték fel a pásztorok a gazdákat. Karcagon a nyájjuhászok köszöntötték a gazdáikat, akik azután megvendégelték őket. A hajdúböszörményi köszöntésnek nem volt állandó szövege. Kunmadarason kántálásnak nevezték a szokást, mely megegyezett a karácsonyi kántálással. Együtt ment a juhász, a kondás, gulyás és a csordás. Az „Istennek szent angyala...” kezdetű éneket énekelték. Nagyivánban különösen azokat a gazdákat keresték fel, akiknek egyúttal névnapja is volt (Barna 1979: 143–144)."

Forrás: Magyar Néprajz

ünnep

áldott-szép estét mindenkinek, aki e napon is megemlékezik a világ világosságának megszületéséről :)

amint látjátok, azért nem maradtam teljesen tétlen: a yule alkalmából elkészítettem egy ajtódíszül szolgáló koszorút, amelyet ma - édesapám közreműködésének hála - végre kifüggeszthettem:

(tudom, a tejüveg borzasztóan illúzióromboló - higgyétek el, ha rajtam múlna, tömör tölgyfa ajtóm lenne, lehetőleg cikornyás faragványokkal ékesítve :). A fotó homályosságát nézzétek el, nem volt szívem vakuzni.)

Emellett a lépcsőfordulóban is pogánykodtam egy kicsit. Az üresen álló sarokpolcot berendeztem ahhoz hasonlóan, ahogy a napforduló éjszakáján rögtönzött nem-oltáromat :):

Végül a fácskánk. A kép közel sem adja vissza a szépségét, holnap, jobb megvilágításban folytatom a projektet. Mindenesetre van rajta egy rakás aranyos csillámokkal felékszerezett és azok nélkül is szép szalmadísz, néhány, több évtizedes múltra visszatekintő festett fafigura, vagy egy tucat üveggömb, pár betlehem (köztük az egyik egy dióhéj belsejében), s persze gondoskodtam róla, hogy a Yule-bak se maradjon le :)

Örömteli, szép estét, békés ünnepeket!

magyar kalendárium (III) - december 24: karácsony vigíliája (2)

Talán a Yule-tuskó égetésének (bizonyára külhonból importált) hagyománya mutatkozik abban a Kandra Kabos által lejegyzett erdélyi szokásban, hogy karácsony estéjén a cselédség egy rönköt hoz be, amit szertartásos körülmények között a gazda helyez a tűzhelyre, mondván: "Áldott legyen Krisztus születése napja". A gazdasszony szalmát hoz be, melynek egy részét a tuskóra dobja, másik felét a tyúkok alá teszi, hogy a kotlósok jól költsenek. A tuskó maradékait eltették a következő évre.

Göcsejben a családtagok nevével megjelölt fadarabokat támasztottak a tűzhely mellé. Úgy hitték, hogy amelyik magától vagy érintésre eldől, az a személy a következő év folyamán elhalálozik.

Némely vidékeken hasonló halál-jósló szerepet töltött be a hamu. Az éjféli mise előtt a család nőtagjai közül egyik összekotorta a parazsat, s vékonyan hamut hintett rá. A miséről visszatérve megszemlélték a zsarátnokot: ha a hamu koporsó-forma volt, az közelgő gyászt jövendölt.

Az időjósláshoz "hagymakalendáriumot" használtak: mise előtt az asztal négy sarkára három-három kivájt vöröshagymát tettek (az egyes hónapok nevében), s mindegyiket megsózták. A miséről hazajövet megállapították, melyik mennyire nedvesedett meg: aszerint lesz csapadékos vagy száraz az adott hónap. Hasonló szerepet töltött be a palack bor és víz is: amelyik kidagadt, jelölte, hogy jó újbor, jó szőlőtermés vagy esős idő várható-e. Ha karácsony éjszakáján csillagos az égbolt, bőséges termést és gazdag szaporulat várható. Az éjféli mise után a templomból kilépve a szélirány s a szél mozgása arról árulkodott, lesz-e a következő évben döghalál.

A karácsonyi ételekhez Kandra annyit fűz hozzá, hogy abból a tepsiből, amelyben az ebédhez készült kalács vagy rétes sült, a gazdasszony az ebéd valamennyi fogásával megkínálta a 'majorságot', vagyis a haszonállatokat. A dióbélből először a beteg gyerekeknek adtak, majd a héját megfüstölve bedobták egy olyan kertbe, ahol egészséges gyermek lakott.

Az aprójószággal kapcsolatos szokások közt találunk a Luca-napra jellemzőket, például a tyúkok piszkavassal történő megbökdösését (a sok tojás érdekében), a gyerekek tréfás-gúnyos "Itt legyék a kotkodács, nálunk meg a sok tojás!" rigmusát, amelyet a szomszéd ablaka alatt kántáltak el, a gúnár fokhagymával tömését, a baromfik abroncsból történő etetését (hogy szét ne széledjenek a csirkék). A terpesi asszonyok egy zsákot ragadva karácsony éjjel baltával jól megütögetik a tyúkól oldalát, ajtaját, s a tyúkok ülőrúdjait, miközben így fenyegetőznek: "Agyonváglak, ha tele nem tojjátok ezt a zsákot!". 

A hajadonok ezzel szemben a jövendőbelijüket kívánták kifürkészni a szárnyasnépség segítségével. Éjfélkor kimentek és megzörgették az ól oldalát: ha a kakas válaszolt először, úgy tartották, az illető leány még abban az évben férjhez megy.

A palócok az igavonó marhákat az éjféli misére hívó harangszó idején megetették, megitatták, hogy egész évben jó étvággyal egyenek-igyanak. A göcsejiek karácsony este szalmát dugtak a csizmába, azt kiskarácsonyig bent hagyták, majd ekkor kivéve egy edénybe gyömöszölték, s később ha a marha felfúvódott, ezzel etették meg.

Őskeletű tiltások kötődtek e naphoz. Tilos volt istállót tisztítani, lovat vakarni (pucolni), ruhát szárítani, fonalat fonni, szőni-varrni-hímezni-kötni, a szemetet kivinni.

Férj-jósló praktikákból bőven akad. Némely helyeken a leány éjféli misére harangozás alatt felseperte a házat, a szemetet keletnek fordulva szórta ki, s közben füttyentett, ahogy a kutyáknak szokás. Úgy hitte, hogy amelyik irányból ugatás hallatszott, arrafelé lakik a jövendőbelije. A Szilágyságban a lányok karácsony estéjén felnyaláboltak egy öl tüzelőt (amennyit csak bírtak); ha páros számú fadarabot fogtak meg, még abban az évben oltár elé vezetik őket. Az ólomöntés, éjféli tükörbenézés is dívott; nemkülönben az András-napkor vágott gallyak rügyeztetése. Mindegyik ágacskához egy-egy személy tartozott, s amelyik Karácsonyra kivirágzott vagy rügyeket hajtott, az a legény kérte meg az ágak gazdájának kezét. A göcseji lányok a misére menet megkérdezték a szembejövő fiúgyermekek nevét, úgy gondolván, hogy amilyen nevet mond, úgy hívják majd az urát is. Mások abban bíztak, hogy az éjféli harangszó alatt kútba nézve, vagy mise után egy halat elfogyasztva (anélkül, hogy inna rá) kideríthetik leendő mátkájuk kilétét. Egyes vidékeken a leányok egy almát vittek magukkal a misére, s a templom ajtaján belépve beleharaptak, úgy vélvén, hogy a mögöttük érkező lesz a párjuk. 

S végül, de nem utolsósorban: aki karácsony éjjelén keresztútra megy, az meglátja a jövendőt; illetőleg ha ott egy bottal kört húz maga köré a porba, úrfelmutatáskor meglátja a kísérteteket. Fontos azonban, hogy a kört ne hagyja el, mert különben a szellemek elragadják. 

Forrás: Kandra Kabos: Magyar mitológia (Magyar Ház Kft, 2006)(érdemes tudnunk, hogy a mű 1897-ben került először kiadásra, s számos olyan népszokást, hagyományt, babonát megőrzött, amelyek a későbbi korok néprajzkutatói már nem ismerhettek meg; illetve sok forrása, gyűjtésanyaga ma már nem elérhető.)

magyar kalendárium (III) - december 24: karácsony vigíliája

Karácsonyi asztal

December 24-én, karácsony vigíliáján, más néven karácsony böjtjén, bőved estén, a szinte forgatókönyvszerűen előírt cselekmények a karácsonyi asztal körül történtek.

A karácsonyi asztalra vagy alá, vagy akárcsak a közelébe helyezett tárgyak, eszközök különleges mágikus hatalommal ruházódtak fel. Magát a karácsonyi abroszt, mely különösen a Dunántúlon szép változatokban terjedt el, csak egyetlen ünnepi alkalomra használták, ezentúl vetőabroszként vagy sütőabroszként alkalmazzák, hogy a termés bő legyen, vagy hogy a kenyér jól sikerüljön.

Mi is került a karácsonyi asztalra? Elsősorban egész kenyér, sőt néhol kalács is, hogy egész esztendőben legyen. Az asztal alá szénát, szalmát vitt be a gazda, hogy azután az állatok alá tegye, ezzel biztosítva egész esztendőre az egészségüket. Néhol még szerszámokat, {7-244.} házi eszközöket is tettek az asztal alá, hogy azokban is szerencséjük legyen a következő esztendőben. A bő termést igyekeztek befolyásolni a szintén az asztal alá helyezett magvakkal, szemes terményekkel teli szakajtókkal. Ez utóbbiakat többnyire a tyúkoknak adták, hogy jobban tojjanak. A karácsonyi asztal ily módon való előkészítése a Dél- és Nyugat-Dunántúlon, a palócoknál és a Dél-Alföldön (Pócs 1965) volt szokásban.

Bussán a gazdák szakajtóban árpát és búzát vittek a szobába. Köszöntőt mondtak:

Aggyon Isten jó estét mindnyájuknak,

Aggyon bort, búzát,

A gazdának száz malacot, eggy ólat,

A gazdasszonnak száz ice kendert, eggy orsót,

Szénát, szalmát, szalonnát,

Szép kis tarka bocikát.

(Csáky 1987: 56)

A köszöntő után a gabona az asztal alá került, vízkeresztig ott maradt. Az asztalon ostya, alma, dió, káposztaleves, mákos guba, túrós lepény, fokhagyma, bor volt, az abrosz alá egy kis szénát szórtak.

Dunaszekcsőn a múlt század végén bőved napján, azaz karácsony vigíliáján a gazda lámpagyújtás előtt elkészítette a szalmát, szénát, a ló kantárját, a kezibe vette és gyertyával háromszor körülkerülte az asztalt. Az asztalra rá volt téve a széna, úgy lett letakarva. Az asztal alá is tettek, henteregtek rajta a gyerekek. Azért terítették a szénát az asztal alá, mert Jézus szénába, szalmába született. Az asztalra diót, almát, sült tököt, szőlőt tettek. Ebből mindenki ehetett a vacsora előtt (Tátrai Zs. gy. 1965).

Vicsápapátiban a gazda bekopogtatott. Arra a kérdésre, hogy „mi újság?”, azt felelte: „Krisztus Jézus született Betlehembe”. A kezében lévő rostával háromszor megfordult. A rostában méz, dió, alma, ostya volt a család minden tagja számára. Kenyeret is behozott a hóna alatt, majd diót vetett a szoba négy sarkába. Ezután pálinkát ittak, és elmondta a karácsonyi köszöntőt: „Adjunk hálát az Atya Uristennek, hogy megadta érnünk ezt a mai dicsőséges szent napot, úgy mint Ádám és Éva napját. Adja a fölséges Atya Uristen, hogy továbbra is megérhessük jó erőben és egészségben, isteni áldásban és békességben. Adjon az Uristenek a gazdasszonynak tyúkot, lúdat, a gazdának bort és búzát, a megholt élőknek örökké való nyugodalmat. Isten áldjon meg bennünket” (Tátrai Zs. gy. 1985).

Egerszegen parázsolásnak nevezték a karácsonyi köszöntőt, melyet a gazda rosta és kenyér behozatalakor mondott. Itt így hangzott: „Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus. Boldog karácsonyi ünnepeket kivánok kéteknek több jóval, kevesebb búval mulathassunk Krisztus urunk születése napján. Adjon az Isten a gazdának bort, búzát a gazdasszonynak tyúkot, lúdat. A leánynak egy szép mátkát, a legénynek azon szerént. Országunkba csendes békességet, holtunk után örök üdvösséget. Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus” (Tátrai Zs. gy. 1985).

Székelykevén a családfő az asztalhoz lépett, alátette a szénát, majd elébe helyezte a szakajtót a terményekkel és a széna tetejére a vesszőt. Ekkor a következő párbeszédet mondták a gazdasszonnyal:

{7-245.} – Mit csinálsz hé?

– Kötözöm a rossz emberek kezét lábát, hogy távol legyen a rossz a háztól.

Ezalatt kötelet sodort a szénából és megkötötte az asztal egyik lábát. Ez a kérdés-felelet háromszor ismétlődött, amíg az asztal többi lábát is megkötötte (Botka 1983: 45).

Az asztalra helyezett ételek, melyeket általában megfelelő sorrendben fogyasztottak el, a család tagjainak az egészségét biztosították a néphit szerint. Így a szentelt ostya, mézbe mártott fokhagyma, dió, alma stb. Jászdózsán például a böjti ebéd hétféle ételből állt: pálinkaivás, fokhagymanyelés, habart bableves, mézes-mákos csík, aszalt szilva, aszalt alma, dió és sült tök. Pereszlényben huszonnegyedikén estig böjtöltek. Vacsorára huszonegyféle eledel került az asztalra: hal, bableves, mákos guba, derelye, keserűtúrós galuska, ostya, dió, alma, fokhagyma, vöröshagyma, méz, aszalt szilva, bors, szőlő, sült tök, fehér kenyér, bejgli, bor, pálinka stb. A családtagoknak mindenből kellett enni-inni. Általában elsőnek az ostyát fogyasztották mézzel, borssal és fokhagymával. Ezután ették az almát. Az almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet tulajdonítottak. Almával jósoltak a lányok Luca-naptól fogva, mint ahogy ezt már a Luca-napi szokásoknál említettük; almáról mosakodtak szépség- és egészségvarázsló célzattal. Almáról itatták a jószágot is hasonló meggondolással. A palócoknál a családfő egy almát annyi felé vágott, ahány családtag volt, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család: ha valaki eltévedne, a közösen evett almára visszagondolva hazataláljon.

A karácsonyi dióevés szinte az egész nyelvterületen ismert. Az egészséges dió egészséget, a rossz dió betegséget jósolt. Különféle magyarázattal szokás volt a diódobálás a sarkokba. Egerszegen keresztet vetettek, majd az „Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek” fohásszal dobták a négy sarokba a diót. Nyitragerencséren még emellett azt is mondták: „Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval” (Gunda 1958: 151–152).

Dióval játszottak is a gyerekek karácsonykor. Székelykevén az egyik fiú letette a diót a földre, a másik igyekezett megcélozni egy másikkal; ha sikerült, az övé lett a dió, ha nem, akkor mindkettő a földön maradt.

A karácsonykor fogyasztott hüvelyesek, sült tök és újabban a hal a következő év pénzbőségét kellett hogy biztosítsák. A Nyitra környéki falvakban, például Vicsápapátiban régen bab-, borsó- vagy lencselevest ettek és mákos pupácskát (mákos gubát). Ma már halat esznek krumplisalátával. A bablevesbe száraz szilvát és gombát is tettek. Lédecen gombalevest készítettek és ugyancsak mákos pupácskát. Ma itt is halat esznek krumplisalátával, és kalácsot sütnek.

A karácsonyi asztalon fontos szerepet tulajdonítottak az egész kenyérnek, azzal a magyarázattal, hogy egész éven át legyen majd kenyér az asztalon.

Általánosan elterjedt hiedelem szerint a karácsonyi asztaltól a gazdasszony nem állhatott fel, mert akkor a kotlósai nem lennének jó ülősek.

A karácsonyi asztal morzsáját különösen becsben tartották, többnyire mágikus és gyógyító eljárásokban használták fel. „A karácsonyi morzsát csak úgy összesöpörgetjük, öszeszehajtjuk az abroszt, oszt kiöntjük a tyúkoknak, hogy jobban tojjanak” (Gulyás É. 1976: 105). Varsányban „Minden ételből, amibül karácsony este evett a gazda, egy kis darabkát – eltették a karácsonyi morzsát – ha a tehénnek bőrgyulladása lett, akkor ezzel füstölték” (Hoppál 1982d: 245). A karácsonyi maradékot, minden más szentelményt legfeljebb elégetni lehetett, ha nem használták fel egyéb célokra.

{7-246.} Egerszegen, mielőtt étkezni kezdtek, a családfő minden ételből egy keveset külön tányérra tett. Kolonban a család halottai számára is tettek egy tányérkára az ételekből. Vicsápapátiban most is félretesznek az ételekből az „égi madaraknak”.

A karácsonyi morzsát általában zacskóba kötve eltették. Palóc falvakban néhol az istállóba felkötötték rontás ellen, de például Karancsberényben a tehén tőgyét füstölték vele ellés után, Nógrádsipeken torokfájás ellen füstöltek vele. Pereszlényben a karácsonyi morzsát szalvétába csavarva vízkeresztig az asztalon hagyták. Ezzel füstölték a megigézett gyereket. Ipolyvarbón megszárították a karácsonyi morzsát, s ha valakinek a füle fájt, parázsra szórták. Füstölték karácsonyi morzsával a tehenet, kislibákat is. A karácsonyi asztal alatt megszentelődött terményeket, szénát az állatoknak adták, hogy egész esztendőben egészségesek maradjanak. Volt, ahol az egész lakószobát telehintették szalmával, és azon aludtak az ünnepek alatt – ugyancsak egészségvarázsló célzattal.

Szenteste, éjféli mise

Karácsony éjfelén, éjszakáján fontos szerepet kapott a víz, a tűz, a zajkeltés. A víznek gyógyító és varázserőt tulajdonítottak – még ha egyszerű kútvíz volt is. Az év bizonyos ünnepein, jeles napjain különleges italként fogyasztották vagy mosdottak benne. Hatását azzal is fokozták, hogy pénzt és piros almát dobtak bele. Karácsony éjjelén merítették az ún. aranyos vizet vagy más néven életvizet. A Bereg megyei Fornoson a vízmerítésnek különös jelentősége volt az eladósorú nagylányok számára. A falun kívül egyetlen kút volt, melyet a legények és a lányok éjféltájban fenyővel és koszorúkkal díszítettek fel, és gúzsvesszővel a kúthoz kötötték az ágast. Amelyik lány éjfél után elsőnek oldja fel a gúzst, elsőnek meríti az aranyvizet (melyben hitük szerint Jézus fürdött meg), az megy leghamarabb férjhez – gondolták. Istensegítsen az éjféli miséről hazamenet merítették az aranyos vizet, ebből ivott és ebben mosdott az egész család. Ez a víz egészséget jelentett, mert hitük szerint ebben fürösztötték a Jézuskát.
A víz után a tűz a másik fontos elem, melynek különös ereje lehet karácsony éjjelén. Egyes Vas megyei falvakban nyírfaseprű fáklyákkal vonultak az éjféli misére, miközben a pásztorok ostort durrogtattak, lövöldöztek az ártó, gonosz hatalmak elűzésére. Karácsony éjjelén az égő gyertya összefüggött a házasságvarázslással is. Például Somogyvámoson az eladó lányoknak olyan gyertya fénye mellett kellett az éjféli misére öltözködniök, amely már egyszer lakodalomban világított a menyasszonynak.
A gonoszelhárító zajcsapás ezen az éjszakán a pásztorok feladata volt. A karácsonyi történet pásztorai miatt igen fontos szerepük volt az éjféli misén is. Galgamácsán a pásztorok körbejárták a templomot, mialatt a mise folyt, hogy a gonosz szellemeket, boszorkányokat távol tartsák a zajjal, kürtöltek, trombitáltak, pattogtattak az ostoraikkal.
Az éjféli misén szokás volt egyes székely falvakban, hogy az ének ezen szavainál: „A madarak megszólaltak”, a gyerekek cserépsípokkal madárhangot utánoztak a mise végéig, másutt a férfiak kalitkába zárt csízeket eresztettek ki.
Lukácsházán, mielőtt elmentek az éjféli misére, fehér abroszt terítettek az asztalra, kalácsot és vizet tettek rá. „Ha kis Jézuska gyün közbe, hogy az tuggyon enni” (Tátrai Zs. gy. 1966). Ez valószínűleg a halottaknak szánt étel keresztényi magyarázata. Az éjféli {7-247.} mise után a gazdák megrázták a gyümölcsfáikat, hogy majd bőven teremjenek. Az Ormánságban a harangszókor rázták meg.
A házasságjóslásra, -varázslásra is alkalmas az éjféli mise körüli időpont. A Luca-napkor elkezdett eljárásoknak (pl. lucaág, almával jóslás, lucacédula, lucabúza) ilyenkor volt a beteljesedési idejük. Az Ipoly menti falvakban az eladósorba jutott lányok szenteltvizet vettek a szájukba az éjféli mise után, s otthon azzal mosták le az arcukat, de nem törölték meg, hogy álmukban majd a leendő vőlegény törölje le. Az éjféli misére menet a zsebükben kukoricát, tökmagot, kölest vittek a göcseji lányok, s a szenteltvíztartóba dobták, hogy amennyi az elszórt mag, annyi kérőjük legyen majd, és olyan gyorsan jöjjenek, mint ahogyan beledobálták. Örményházán mákos tésztát dobtak a szenteltvíztartóba.
A karácsonyi éjféli misére kellett hogy elkészüljön az ugyancsak Luca-naptól kezdve faragott lucaszék. Az éjféli misén arra állt vagy ült a kíváncsiskodó, hogy meglássa: ki vagy kik a boszorkányok a faluban.
A karácsony éjjeli időjárásból jósoltak a következő évi termésre. Például Jászdózsán úgy vélték, ha csillagos az ég az éjféli misekor, akkor sok kukorica lesz. Azt tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok és kibeszélik a gazdájukat. Ezért is végeztek különféle szertartásos cselekedeteket az állatokkal kapcsolatban. Például a Nyitra környéki falvakban a gazda karácsonyi szentelt ostyát, zöldpetrezselymet, piros almát tett az itatóvályúba, hogy a marhák egészségesek legyenek

Karácsonyfa

A karácsony mai, közismert jelképe, a feldíszített fenyő, a karácsonyfa ebben a formájában újabb keletű szokás. Az eddigi kutatások a karácsonyfa-állítást protestáns, német eredetűnek tartják, mely hazánkban a Bécsi Udvar közvetítésével először az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a parasztság körében terjedt el. A Bécsi Udvarban német főúri családok és protestáns művészek honosították meg. Karácsonyfát Magyarországon – a történeti adatok szerint – Brunswick Teréz állított először, 1824-ben, József nádor harmadik neje, Mária Dorottya, illetőleg a Podmaniczky család 1826 táján, majd Fertőszentmiklóson a Bezerédj család 1834-ben. Jáky Ferenc osli plébános, a gróf Hunyady család egykori házipapja 1855-ben karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a falusi iskolás gyerekei számára.

A karácsonyfa-állítás szokása nyugatról kelet felé terjedt a magyar nyelvterületen.

Az osztrák néprajzi kutatás szerint a karácsonyfák elterjesztésében nagy szerepük lehetett az első világháborúban a katonák számára állított közös karácsonyfáknak. Hazánkban az ország keleti felében csak a második világháború után honosodott meg végleg. Az új szokáselem elterjedését elősegítette, hogy már volt hazánkban előzménye.

Szeremlén a karácsonyfa elterjedése előtt az ún. termőág volt a karácsonyi dísz, melyet aranyozott dióval, almával, ültetni való hagymával díszítettek. Zsámbokon régen rozmaring- vagy nyárfaágat díszítettek. A lakodalmi életfához hasonló vagy valamire felfüggesztett zöld ág készülhetett tüskéből, bürökből, kökényágból. Ittebén kökényágra, Csantavéren papírral betekert száraz ágra emlékeznek az 1920-as évekig. Bácstopolyán az 1890-es években három faágat szegeztek össze, azt bevonták piros papírral, ebbe szegeket vertek és arra akasztották a diót, almát, mézeskalácsot.

{7-248.} A téli napforduló ünnepén nem volt idegen elem a tavaszt, termékenységet jelképező zöld ág, akárcsak liturgikus vonatkozásban a paradicsomjáték életfája. Itt tehát kereszténység előtti és liturgikus hagyományok találtak egymásra. A karácsonyfadíszek is hasonlóan alakultak: a termékenységet szimbolizáló alma, dió és a – feltevések szerint a paradicsomi életfáról származó kígyót jelképező – lánc jól megfértek egymással. Ugyancsak messzire vezet a gyertyák kérdése, az élet fényének szimbólumától a villanyégőkig.

A fenyőfaállítást a nagygazdák kezdeményezték. Ittebén a hagyomány szerint az 1900-as években az iskolában állítottak először fenyőfát, de még az 1960-as években sem volt általános szokás a családoknál. Szegeden ugyancsak a század elején jelent meg a karácsonyfa, de csak szórványosan. A Hortobágy környékén a korábbi zöld ág meglétére még emlékeznek. A fenyő karácsonyfa elterjedése az 1920-as, 1930-as években kezdődött csak el. A fenyő karácsonyfa a gazdagabbaknál már az 1910-es években megjelent. A lucabúzát a fa alá tették, mint általában mindenütt, ahol egyáltalán készítettek. Topolyán azzal a magyarázattal, hogy a bárányka legelhessen.

A karácsonyfadísz korábban az alma, dió, házilag készített sütemények, mézeskalács volt. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz és az 1890-es években a lametta a városokban. Az Ipoly vidékén a karácsonyfát karácsony böjtjén díszítik fel. Almát, diót tettek rá régebben, a fa alá helyezték a betlehemet vagy a Szent Családot ábrázoló képet. A kisebb gyerekeknek ma is azt mondják, hogy a Jézuska hozza a fát, ezért titokban díszítik. Ma már nagy fákat állítanak, üvegdíszekkel, szaloncukorral. A karácsonyfát hosszú ideig tartják bent azzal a magyarázattal, hogy az állatokat az újesztendőben akkor nem éri baj. Turán a karácsonyfát süteménnyel, aszalt gyümölccsel, tökmaggal, pattogatott kukoricával, almával és kockacukorral díszítették. Régebben reggelre kelve látták meg a karácsonyfát a gyerekek, újabban december 24-én este állítják a fát.

Nyugat-Magyarországon a karácsonyfát mestergerendára vagy a szobasarokba függesztették, hol a koronájával felfelé, hol megfordítva. A karácsonyfa elterjedése előtt szokásos zöld ágakat, tüskés ágakat is hasonló módon függesztették fel.

A karácsonyi ajándékozás a karácsonyfa-állítás szokásánál is újabb. Ajándékot régen a kántálók, betlehemezők, köszöntők kaptak, azok is ételfélét és legfeljebb egy kis pénzt. Székelykevén az ajándékozás még az 1960-as években sem volt szokás. Bácsfeketehegyen, Pacséron és általában mindenütt a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot. A ruhafélék, játékok ajándékozása új keletű. Az őrségi falvakban a negyvenes évektől indult meg az ajándékozás divatja.

Az 1940-es években az erdélyi falvakban, Sitéren például csak a módosabbaknál volt karácsonyfa-állítás és ajándékozás szokásban. Oltszakadáton karácsonyfát 1870 óta az iskolában állítottak, és a tanulókat ajándékozták meg általában tanszerekkel. Oltszakadáton, Alsóbölkényben a szülők vagy rokonok csengetnek, és az ajtórésen dugják be az ajándékot. Karácsony napján pedig a keresztszülők vitték a mézes pogácsát, diót, almát, ezt nevezik angyaljárásnak. Egri községben viszont a szegényebbek is állítottak fát – cukorral, aranydióval, almával, házi süteménnyel díszítve. Magyardécsén csak a gazdagabb házaknál volt karácsonyfa. A karácsonyi ajándékot a bukovinai Istensegítsen asztal alá tették, mert fát nem állítottak. Egy marék szénára ünneplő kendőt terítettek, oda tettek diót, almát, mézeskalácsot, egy-egy ruhadarabot a gyerekeknek, akik úgy tudták, hogy a Jézus hozta. Az ajándékot hozó Jézuskát néhol meg is személyesítették, például a nyugat-magyarországi falvakban. Szakonyban egy nagyobb gyermek vagy {7-249.} asszony fehér lepelbe öltözött, arcát tüllel fedte el. A gyerekeket megimádkoztatta a szülők közvetítésével, és átadta az ajándékot. A kezében hozta a feldíszített karácsonyfát.

Egyre népszerűbbek a közterületen felállított fák. Egyes történeti adatok szerint a 17. században német nyelvterületen nem családok állítottak fát, hanem egy központi helyen felállított karácsonyfára akasztották a szegényeknek és gyerekeknek szánt gyümölcsöket.

A mindenki fájának múlt századi példájáról olvashatunk Réső Ensel Sándor szokásgyűjteményében. A Sáros megyei földesúr a cselédei számára állított hatalmas karácsonyfát – szalaggal, gyertyákkal díszítve, ágain a cselédeknek szánt hasznos ajándékokkal (Résö Ensel 1867: 239–240).

Ma Budapesten az ünnep hangulatának fokozására fenyő- és karácsonyfadíszbe öltöznek a kirakatok. Nagy fákat állítanak például a szállodák előcsarnokába, a Parlamentben óriásfenyő áll. Néhány éve a Vörösmarty téren reklámcéllal a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat állíttat hatalmas fenyőfát, ágain színes égőkkel és lemeztasakokkal. Újabb szokás szerint a panelházak erkélyein megjelentek a kivilágított fák, akárcsak a kertes házak villanyégőkkel díszített élőfái.

Ugyancsak terjedő szokás, hogy karácsonyra a temetőbe is visznek kis fákat, néhol feldíszítve. Nagy ünnepeken a halottkultusznak mindig fontos szerepe volt. Az új szokást a virágkereskedelem is ösztönzi. Az adventi korszorú a ma népszerűsödö karácsonyi szimbólumok közé sorolható. A feltehetően német eredetű szokás Ausztriában a két világháború közötti időszakban kezdett terjedni. A fővárosi virágüzletek hazánkban számtalan változatban, színes gyertyákkal és szalagokkal készítik, népszerűsítik az adventi koszorút.

A karácsonyi ajándékozás szokása is napjainkra vált az ünnep elengedhetetlenül fontos részévé. Sokáig csupán a gyerekeket ajándékozták meg falvainkban, s az ajándék többnyire a karácsonyfa volt a rajta függő nyalánkságokkal.

A titokban hozott ajándék a Jézuskától, más magyarázat szerint az angyalkától vagy egyéb földöntúli lénytől származik. Akárcsak a Mikulást, néhol az ajándékhozó Jézuskát is megszemélyesítették.

Forrás: Magyar Néprajz

fogcsikorgatás

nincs is jobb, mint hajnali negyed háromkor, két és fél óra alvás után arra ébredni, hogy egy kecskekoponya irtóztató csörömpöléssel landol a padlón. 

természetesen A kecskefejről van szó, amely a január elsejei program sztárja és egyben mindmáig kísértő emlékek főszereplője volt.  úgy tűnik, az újrajátszás híve. a zuhanásnak hála ismét megvált néhány orrcsontjától, így ha netán unnám magam az ünnepek alatt, lesz mivel foglalatoskodni.

yupp

magyar kalendárium (II) - december 21: tamás

Érdekes adalékot fedeztem fel a Magyar Néprajzban tamás napjáról, azaz december 21. - éről. Mégha kicsit megcsúszva is, íme:

"E naphoz néhol férjjósló praktikák kapcsolódnak. Többnyire azonban arról nevezetes, hogy ilyenkor ölik a disznót. Az ekkor vágott disznó[zsírjá]nak tamásháj a neve. Kelések gyógyítására találták alkalmasnak. Medvesalján úgy tartották, hogy az ezen a napon vágott disznó sózott vérét el kell tenni, mert alkalmas a köszvény gyógyítására (Kotics 1986: 34). A Mura-vidéken úgy hitték, aki ezen a napon disznót öl, annak minden évben le kell vágnia valamit, mert Tamás öl, elpusztítja valamelyik állatát."

Mindössze laikusként hajlamos volnék azt hinni, hogy a Tamás-napi hagyományos disznóölés a - talán nyugati területekről átvett, megörökölt - télközépi állatáldozat emlékét őrző szokás. Különösen figyelemre méltónak találom az idézet utolsó mondatát, vagyishogy "Tamás öl, elpusztítja valamelyik állatát": mélyéről kicsendül az ősi figyelmeztetés, miszerint a napforduló sötét éjszakája vért kíván. Mindez természetesen merő spekuláció, kötetlen benyomások, asszociációk szüleménye - senki ne tekintse tényszerű állításnak.

virradat

loreenna mckennit: in the bleak midwinter

oltárképek (II)