európa vad emberei

"Medvékké, szarvasokká, ördögökké válnak. A halált idézik, mégis termékeny életet ajándékoznak. Modern korban élnek, de régi hagyományokat elevenítenek fel." - így kezdődik a National Geographic cikke Charles Fréger 'Wilder Mann' című fotósorozatáról, amelyre az Annwn jóvoltából akadtam rá. A képek Európa különböző országainak téli népszokásait, maszkos alakoskodóit örökítik meg, a napfordulóhoz kapcsolódó tradícióktól egészen a télűző-tavaszköszöntő rítusokig. A továbbiakban a fenti cikk folytatását olvashatjátok, a fordítás az én művem minden hibájával és esetlenségével együtt.

 

Európa ősi szíve még dobog. Az okostelefonok felszínes csillogása alatt régi rítusok nyugszanak; rítusok, amelyek aratásról, napfordulóról és a téli sötétség félelméről regélnek. Szörnyek derengenek ebben az árnyékos mélységben, ám a tavaszi újjászületés, a bőven termő gabona és a gyermekáldás reménye is. Úgy tűnik, az Óvilág - legalábbis részben - nem vesztette el kapcsolatát a természet ritmusával.

Ez a kapcsolat elevenedik meg azokon a kontinens-szerte elterjedt ünnepeken, amelyek december elejétől Húsvétig kerülnek megülésre. E jeles napok ugyan a keresztény ünnepkörhöz igazodnak, rítusaik azonban gyakran kereszténység előtti gyökerekkel bírnak, noha pontos eredetüket nehéz kinyomozni. A - legutóbbi időkig kizárólag férfi - résztvevők jelmezt öltenek, amely elrejti az arcukat, leplezi alkatukat, így lépnek a nyilvánosság elé. Álruhájuk lehetővé teszi, hogy áthágják a határvonalat ember és állat, a civilizáció és a vadon, a fizikai valóság és a szellemvilág, halál és újjászületés között. "Az ember kettős személyiséget ölt magára" - mondja a portugál António Carneiro, aki a podencei- karneválon ördögi careto-ként vesz részt. "Valami misztikus, rejtélyes lénnyé válik."

A fényképész Charles Fréger célja az volt, hogy lencsevégre kapja ezt az általa "törzsi Európának" nevezett különös, vad világot. Két télen át utazott, tizenkilenc országot járt be. Az ez idő során megörökített jelmezek régiónként, sőt, akár falunként nagy variálódást mutattak. A romániai Corlata-ban a férfiak gímbikának öltöznek, és táncosok segítségével egy vadászatot jelenítenek meg.  Olaszországban, Szardínia szigetén kecskék, szarvasok, vadkanok vagy medvék játsszák az áldozat szerepét. Ausztria-szerte a krampusz, Szent Miklós bestiális alteregója riogatja a rosszcsont gyerekeket. 

Mindenütt megjelenik a Vad Ember figurája. Franciaországban ő a "l'Homme Sauvage"; Németországban "Wilder Mann", Lengyelországban a bohóc-szerű Macidula. Állati bőrt, szalmát, zuzmót-mohát vagy gallyakat visel a testén. Félig antropomorf, félig mitikus keveréklény külsejével a vadember az - elsősorban is vidéki, gazdálkodó - emberi közösségek és a természet közti szoros és összetett viszonyt reprezentálja. 

A medve alakja szorosan kapcsolódik a vademberéhez - bizonyos legendákban egyenesen az apja. Ember-szerűségét kiemeli, hogy képes felegyenesedve járni. Téli álma - a hibernáció szinte tetszhalott állapota - és újjászületéshez hasonlatos ébredése hírül adja a tavasz és vele a bőség beköszöntét. A fesztiválok résztvevői számára, ahogy Fréger mondja, "medvévé válni egyszerre jelent azonosulni a vadállattal és ugyanakkor uralkodni rajta."

E tradícionális szokások hagyományosan a fiatal férfiak beavató rítusaiként is felfoghatók. A vadember vagy a medve külsejét felöltve a fiatalok "demonstrálják a bennük rejlő erőt", így Fréger. Az életrevalóságot és férfiasságot a kosztümökön lógó nehéz kolompok is hangsúlyozzák.

A kérdés az, vajon az európaiak - a civilizált európaiak - valóban elhiszik, hogy ezekre a szokásokra szükség van a termőföld, a jószágállomány és az emberi populáció termékenységének biztosítása érdekében? Valóban elhiszik, hogy e jelmezek és rítusok képesek elűzni a gonoszt és véget vetni a télnek? "Mind tudják, hogy nem kéne elhinniük" - mondja Gerald Creed, aki Bulgária maszkáit tanulmányozta. A modern élet arra tanítja őket, hogy ne tegyék. Mégis nyitottak maradnak a lehetőségre, hiszen a régi utak mély nyomot hagynak...

 

(Valamennyi fotó Charles Fréger linkelt oldaláról származik)

néhány téli kép

az ünnepre készülődve

télközépi lélekjárás: a vad hajsza

Ma sűrű szövésű, nehéz köd ülepedett ránk, mint iszap a tófenékre: karjai közt rideg mozdulatlanságba dermedt az élet. Ahogy napközben e pókháló-szürke párakastély kormos hószagot lehelő csarnokaiban barangoltam, úgy éreztem, gyöngyöző falain átdereng a szellemvilág. A valóság szilárd formái feloldódtak, bizonytalan körvonalú, elmosódó pacákká omlottak szét, amelyek értelmet és kézzelfogható létezést csak a távolság leküzdésével nyertek; a súlyos, tejszínfehér félhomályban hallgatag titkok hömpölyögtek.
A karácsonyi tizenketted - mint minden átmeneti időszak - vallásantropológiai terminussal élve "szent idő". A "szent" kifejezés itt nem a katolikus szóhasználatból ismert kiemelkedő erkölcsi minőséget jelöli, hanem a természetfeletti érintését: azt a megnevezhetetlen, emberfeletti erőt, amely a vallás tárgyaiban megtestesül. A szent és profán szembeállítása a vallástudomány egyik alapköve; utóbbi a hétköznapok földhözragadt világához tapad, előbbi birodalmában zajlanak például a hitéleti szertartások, vallásos ünnepek, mágikus rituálék*.
Az átmenet, ahogy arról már szó esett, a mindenség rendjéből való pillanatnyi kizökkenés ideje, és mint ilyen, egyrészt a törvények, normák, jogszokások felbomlásának periódusa: másrészt kaput nyit a szellemvilág előtt. A transzcendens átszivárog a fizikai létezésbe: a magyar néphitben a specifikus napszakokhoz kötődve ront, kísért a lidérc, a szépasszony, a boszorkány, a délibaba. Az év legsötétebb időszakában, Óév és Újév határmezsgyéjén nyüzsögnek a természetfeletti jelenések, klasszikus példájuk a 'vad hajsza' Északnyugat-Európában széles körben ismert mitikus toposza.
Az angol 'wild hunt' mellett számos egyéb névvel illetik, amelyekről a wikipédia kimerítő listát közöl. A megnevezések sokaságából kiderül, hogy Skandináviától Spanyolországig, de még az északi szláv államokban (Csehország, Lengyelország) is fel-feltűnik, szülőhazája mindazonáltal valószínűleg a germán nyelvterület és kulturális area.
Első, dokumentált észleléséről egy 1092-es, párizsi leírás tanúskodik. A kísértetsereg Orderic Vitalis, a normandiai St. Evroul-en-Ouche angol származású szerzetese előtt tűnt fel: élén rettenetes harcos lovagolt, akit bűneik felett siránkozó, nyögdécselő kárhozottak sokasága követett. Mögöttük halottvivők haladtak, vállukon koporsókkal, majd asszonyok lóháton (a nyergekből, amelyeken ültek, izzó karmok döfődtek a húsukba), végül egyházi személyek. A pap a menetben nemrég elhunyt híveit is megpillantotta; úgy vélte, "Herlechini" családját (vagyis a halál kompániáját) látja**.

Angliából az 1127-es Peterborough-i Krónika jegyzi a hajszát, immár mint vadászatot: "...many men both saw and heard a great number of huntsmen hunting. The huntsmen were black, huge, and hideous, and rode on black horses and on black he-goats, and their hounds were jet black, with eyes like saucers, and horrible. This was seen in the very deer park of the town of Peterborough, and in all the woods that stretch from that same town to Stamford, and in the night the monks heard them sounding and winding their horns." (... sok ember látott és hallott sokakat vadászni. A vadászok feketék, hatalmasak és förtelmesek voltak, fekete lovakon és bakkecskéken ültek, a kutyáik szintúgy feketék voltak csészealj-szemekkel, és borzalmasak. Ezt látták Peterborough város vadaskertjében és mindenfelé az erdőkben, amelyek az említett várostól Stanfordig nyújtóznak, és az éjszakában a szerzetesek hallották őket hangoskodni és kürtjeiket fújni."
A hajsza tehát hol mint kárhozott lelkek menete, hol mint hajtóvadászat tűnik fel; tagjai gyakran magukon hordozzák idő előtti és/vagy erőszakos haláluk jegyeit (a képet tovább árnyalja a női istenséget - Perchtát, Holdát - követő elveszett [kereszteletlenül elhunyt] gyermekek vagy a Heródiás, Herodiana stb nyomában lovagló boszorkányok eksztatikus éjszakai utazásának legendája).
A kísértethad élén mitológiai alakok (Hellequin, Harlequin, Wotan/Odin, Herla, Herodiana, Holda, Perchta, Frau Gode, Freke, Frui***, Artúr király, Arawn, Gwyn app Nudd, Manannan, Herne stb.), hajdan élt történelmi személyiségek (Valdemar király, St. Guthlac, Nagy Teodorik király, Sir Francis Drake stb) és legendás alakok (a hű Eckhart, Sigurd Sveim és Guro Ryserova****, el comte Arnau, Fionn mac Cumhaill stb.) állnak. Néhány név csak a vad hajsza folklórjából ismert: Ritter Alke, Graf von Edenburg, Hans von Hackelnberg. A vezért gyakran olyan nemesembernek írják le, aki életében szenvedélyes vadász volt, s még a vasárnapi istentisztelet helyett is az erdőt járta, így aztán arra kárhoztatott, hogy holta után e soha véget nem érő démoni hajsza élére álljon.
A wild hunt-tal való találkozás általában rosszat jelent. Feltűnése lehet halál-ómen vagy közelgő szerencsétlenség (járvány, háború, természeti katasztrófa) előjele; az útját keresztező halandót megbetegíti, halálra rémíti, (lelkét) elragadja; azokat, akik nyíltan gúnyolódnak rajta vagy kétségbe vonják létét, megbünteti. Ritkán jutalmat is oszt a menetet valamilyen módon megsegítő embernek: többnyire értéktelennek látszó dolgokat (lóról levakart tajtékhabot, kutyaürüléket) hagy hátra, amelyek később arannyá változnak.
Változatos elnevezései közül a talán legrégebbi wotigez her és alakváltozatai (wutende her, wuotes her, wutanes her, woden here, Wuetten-Hor stb.) általában a kereszténység ellen támadó ördögi hatalmak gyűjtőneve volt: a szaracén seregekre éppúgy alkalmazták, mint a Jézust halálba küldő zsidókra vagy a sátán szolgáira. Meglehet, e kifejezések Wotan/Odin nevét rejtik magukba, és arra utalnak, hogy a hajsza képzete a germán istenség mitológiájában vagy egy hozzá kötődő eksztatikus harci kultuszban gyökerezik (Wotan/Odin valóban sűrűn áll a wild hunt élére, s ha nem ő, akkor női megfelelője: Frau Woda, Gode, Freke [Frigg, Holda]). Más magyarázat középkori rituális körmenetek vagy pogány elemeket őrző eksztatikus népszokások elhomályosult emlékét látja a hajszában. Ilyenre példa a Vulpius által leírt 16. századi nürnbergi Fastnacht-felvonulás (amelyre a szerző maga is a 'das wuthende Heer' kifejezést használja): "vad horda, nagyon különös figurák, szarvakkal, csőrökkel, farokkal... ordítozva és lövöldözve... mögöttük egy vad fekete paripán Frau Holda, a Vad Vadászhölgy, vadászkürtöt fújva, pattogó ostort forgatva, a haját vadul rázva...". Hasonló a szintén német nyelvterületen élő Perchtenlauf, amelynek résztvevői szép és csúf "perchten"-eknek maszkírozva rituálisan összecsapnak egymással és riogatják a nézőket.
Végül olyan elmélet is született, amely szerint az éjszakai égen vonuló vadmadarak - elsősorban is lilikek és ludak - némi fantáziával ugatásnak értelmezhető hangja inspirálta a levegőben száguldó démoni hajtók fantazmagóriáját. 
Akárhogy is, a természetfeletti hajtóvadászat képzete széles körben meggyökeresedett az európai folklórban, s ilyenkor, a télközép misztikus időtlenségében, kísérteties atmoszférájában különösen is eleven. Nem csodálkoznék, ha a mai ködben távoli kürtszó harsant volna...

Források:
Kveldulf Hagen Gundarsson: The Folklore of the Wild Hunt and the Furious Host (itt)
Wild Hunt - Wikipédia (illetve az innen hivatkozott oldalak egy része)

* Ez persze egy meglehetősen összetett kérdés lebutított magyarázata. A szent és profán a mi kultúránkban sokkal élesebben válik szét, mint például a természeti népek, törzsi társadalmak világában, ahol szinte minden élettevékenységnek megvan a maga vallási-mágikus vetülete, és a mindennapokat is átitatja a szentség. A fogalomról ld: Rudolf Ottó: A szent (Osiris, 1997), Mircea Eliade: A szent és a profán (Európa Könykiadó, 2009), Julien Ries (szerk): A szent antropológiája (Typotex, 2003). 
** Harlequin - Hellequin baljós figurája itt bukkan fel először, mint az ördög fekete arcú szolgája, aki démonok élén járja a vidékét, hogy begyűjtse a kárhozatra ítélt lelkeket; a szó eredete (s egyben a karakter előképe?) talán a wild hunt-ot sűrűn vezető legendás briton király, 'Herla cyning' neve.
*** Wotan-nal egyenértékű női istenség, valószínűleg Frigg nevének alakváltozatai.
**** A Nibelung-énekből ismert Sigurd és Gudrun megfelelői.

napról és napfordulatról

" ... a Nap mitológiájának a fény csökkenése és növekedése (eltűnése és visszatérte) a tárgya. A szoláris mítoszok drámai összeütközése a világosság és a sötétség között zajlik ... A rítusok, áldozatok célja, hogy a fényt, a meleget győzelemre segítsék. Hírhedetten szélsőséges példájával ennek "a Nap népe", a mexikói aztékok szolgálnak. Hitük szerint a tűzpiros és forró emberi vér adott a Napnak erőt ahhoz, hogy a téli napforduló reggelén ki tudjon emelkedni a sötétség fagyos birodalmából, s ugyanezért táplálták emberi szívekkel a Nap tüzét jelképező áldozati lángot, amihez mitológiai magyarázatul Tenochtitlan főváros alapítási mondája szolgált. Eszerint: egy fügekaktuszra ereszkedő sas, Vicilpocstli törzsi napisten szent madara, mely a kaktusz gyümölcsét csipegette, jelölte ki a főváros, az azték birodalom szíve helyét. A szív alakú piros és vérszín levű kaktuszfüge a Nap madarának szájában világos beszéd:  a Nap táplálékul sok-sok szívet követelt...

 [...]

A nappalok és az éjszakák, a nyár és a tél örökös egymásutánjában éljük át a világosság és a sötétség harcát, vagyis nem egyszeri összecsapásukról, hanem ismétlődő hatalmi cseréjükről mesélnek a mítoszok. A szoláris mítoszok hőse, ha meg is hal, mindig föltámad... és a hősmesék eleje és vége, mint az idő saját farkába harapó kígyója, körbe zárul. A mítoszok, hőseposzok, mesék olykor "többmenetesek", a naptári ciklusok egymásutánját a szembenálló erők elpusztíthatatlanságával, ismétlődő feltámadásával vagy, - s ez alighanem a későbbi, humanizált forma - az egymásra következő hősgenerációk küzdelemsorozatával fejezik ki...

[...]

Attól kezdve azonban, hogy az ember naptárral rendelkezett, a Káosz esetleges visszatértét már nem fogta fel tragikusan (a naptár volt a Rend állandóságának garanciája). Sőt ... néhány napra minden évben helyet is adott a fölfordulásnak*, a naptár szerinti szökőnapokon, valamelyik napforduló táján. E kaotikus időszakot... mindmáig a bolondozásnak szenteljük...**

[...]

A meghaló és feltámadó fiúistenek, akiket a szinkretizmus napistenekké magasztosított, a legendák Krisztusának pogány előfutárai: Tammúz, Adonisz, Ozirisz, Dionüszosz az éves körforgásban tenyésző-enyésző növényzet megszemélyesítői voltak, mítoszaik az istenség haláláról és halál feletti győzelméről szólnak. Ezért szokták meghaló és feltámadó isteneknek nevezni őket. Mivel a növényzet és a Nap életciklusa szinkronban van, sőt az előbbi az utóbbitól függ, a flóra istenei és a napistenek előbb-utóbb összeolvadtak ... mégpedig úgy, hogy az előbbit az utóbbi megtestesülésének fogták fel... 

[...]

A karácsonyi tizenketted köztudottan az újjászülető Fény téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepe. A karácsonyfa gyertyái, a fa tetején ragyogó csillag, a Jézus szalmajászolát olykor helyettesítő mandorla magukért beszélő jelképek. Szláv származású*** karácsony szavunk eredeti jelentését ("átlépő") a napfordulóra vonatkoztathatták. Lévén ez az ősz legsötétebb időszaka, használták a szót "pusztulás", "halál", "végóra", "gonosz szellem" jelentésben is (Karácsony éjszakája a lélekjárás ideje!). "

Forrás: Jankovics Marcell 1996: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Jankovics Marcell többszörösen díjazott grafikus, rajzfilmrendező, kulturális és politikai közszereplő, művelődéstörténész; műkedvelő laikusnál több, szaktudósnál - különb. Művész: aki ahelyett, hogy vésővel próbálna lepattintani a tudomány sziklatömbjéről némi száraz szilánkot, alkotó lelkülettel énekli elő belőle az ismeretformákat. Miközben Hoppál Mihállyal, Szemadán Györggyel és Nagy Andrással közösen összeállították a kiváló szakmai anyagot tartalmazó Jelképtárat (Helikon Kiadó, 1994), ihletett lendülettel írt három önálló szimbológiai művet is: a Nap könyve mellett a Fa mitológiája (Csokonai Kiadó, 1991) és a Szarvas könyve  (Csokonai Kiadó, 2004) címen (utóbbi a magyar őstörténet-ősvallás-ősműveltség varázsvilágába kalauzol). Nem úgy kell őket forgatni, mint tudományos munkákat (noha kétségkívül impozáns ismeretanyag halmozódik fel bennük, s a szerző kutatói elkötelezettségéhez kérdés sem férhet), mintinkább a kultúra költői újrafogalmazását, a kreatív emberi szellem spirituális áhítattal átitatott igazságkeresését. Jankovics mélyértelmű szimbólumokkal telített, a tudattalan csendes vizein ringatózó archetípusokig visszanyúló vizuális formákhoz szürreálisan ragyogó színvilágot társító, lélekborzongató-szép rajzfilmjeivel egyenértékű műremekek, amelyek különösen sokatmondók a pogány érzületű olvasónak. Szívből ajánlom őket!

_____________________________________________________________________________________________

* A "fölfordulás" kifejezés a "fordított világ" közkeletű allegóriájára utal. Az átmenetileg feje tetejére álló világrend reverz módon a stabilitást szolgálja: egyfelől épp kirívó visszásságával tudatosítja a benne élők számára a hétköznapok normál létmódjának abszolút érvényét; másfelől elősegíti a feszültségek komikus és/vagy rituális formában történő kiélését, levezetését. Az európai farsangtól az ausztrál "korrobori"-ig számtalan formában megnyilvánul - például a karácsonyi ünnepi időszakban is.

** Ld. Szilveszter éjszakája, farsang; de ilyen volt a téli napfordulót ünneplő római Saturnalia is.

*** A Wikipédia kicsit bővebben foglalkozik a kérdéssel.

télközép

 

Áldott napfordulót!

 

 

csodafiú-szarvas

magyar kalendárium (VI) - december 26: karácsony

E napon jártak a dunántúli regölők. A gazdának minden jót kívántak, a leányokat, legényeket összeénekelték. A közelmúltig szokás volt egyes dunántúli falvakban, hogy a legények köcsögdudával, csörgősbottal felszerelve felkeresték a házakat, énekelték:

Eljöttünk, eljöttünk szent István szolgái
Régi szokás szerint, szabad-e megtartani.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü regü rejtem.
Amott eletkezik egy zöld pázsit,
Azon legelészik csoda féle szarvas,
Csoda féle szarvasnak ezer ága, boga,
Ezer mise gyertya,
Gyulladva gyulladjék,
Soha el ne aludjék,
Hej regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép leányt,
Kinek neve vóna N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Amott is mondanának egy szép legényt,
Kinek neve volna, N. N. volna.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Regüjjük a gazdát, vele az asszonyát,
Mert az asszonynak, retek a bocskora,
Répahéjj a szíjja, krumpli a sarka,
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Szegen lóg egy zacskó, tele van százassó
Fele a gazdáé, fele a regüsöké.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.
Eljött a szent karácsony bodros szakállával,
Hej te kicsi csizmám nem győzlek szalmával!
Megsült a kismalac, érezzük a szagát,
Hozzák ki nekünk a hátulsó combját!
Aggyon isten minden jót,
Ha meghalunk koporsót,
Szekerünkbe kereket,
Csutoránkba feneket,
Szent István napján,
Hadd ihassunk eleget!
(Bük, Vas m.; Tátrai Zs. gy. 1966)

A regösének-változatok kezdősorai lehetnek:

Kejj föl, gazda, kejj föl, szállott Isten házodra
sokával, seregével, vetett asztalával,
szárnyas angyalával, teli poharával.

     {7-251.} (Boldogfa, Zala m.; MNT II. 780. sz.)

 

Ezt a szöveget főként a zalai változatokban találjuk meg. Az 1838-ban lejegyzett regösének is ezt tartalmazza. Egyes változatokban ehhez csatlakozik a „Ha a ketek asztala szent oltár vóna...” kezdetű versszak is.

Somogy és Zala megyéből jegyezték le az alábbi kezdő versszakot:

Nem vagyunk mi rablók.

Szent István szolgái;

most jöttünk hideg útról,

hideg mezejéről.

Elfagyott kinek keze, kinek lába,

kinek füle, kinek farka.

(Szentpéterúr, Zala m.; MNT II. 810)

 

Az adománykérés is bővülhet, Kemenesalján például a következő verssel:

Sütik a malacot,
érzem a szagát.
talán nekem adják
a hátulsó combját.
(MNT II. 812)

Minden regösénekben szerepel a refrén:

Rőt ökör, régi törvény,

haj, regő rejtem,

azt is megengedte

az a nagy úristen.

{7-252.} 

Erdélyben, Udvarhely megyében az ifjú házasokat regélték meg bőségvarázsló, jókívánságmondó versekkel. Az első sorok így hangzanak:

Porka havak esedeznek, de hó reme, róma,
Nyúlak, rókák játszadoznak, de hó reme, róma.
(Kriza 1863: 121–122)

A hazai kutatás sokat foglalkozott a regölés és a regösének kérdéseivel, mert abban finnugor kori réteget vél felfedezni, valamint a téli napforduló megünneplésének pogány nyomait. Rajeczky Benjamin pedig felhívta a figyelmet arra, hogy különféle szokások megnevezéseként is szerepel a magyar nyelvterületen a regölés, remélés. Például Pásztón a lakodalom legvégén „regélni mennek”, vagyis még egyet mulatni. Nógrád megyében, Nagybárkányban a farsangi mulatság befejezését jelenti a regélés. Hamvazószerdán mentek a legények „regényi”: tyúkot, kacsát loptak, eladták, és elmulatták a pénzt. Éger vidékén remélésnek nevezik az ugyancsak hamvazószerdai alakoskodást. Regélő hétfő volt a neve valamikor a vízkereszt utáni első hétfőnek. A 16–17. századi kalendáriumokban fordul elő és a 17–18. századi céhszabályzatokban. E naphoz fűződhettek céhes ünnepek. Az elnevezések, szokások közti összefüggéseket azonban még nem tisztázta a kutatás. (Idáig: Magyar Néprajz)