2010. szeptember 28., kedd

borúra derű

Nos, hogy ne aggódjatok nagyon a kedélyállapotomért, jelentem, helyrebillent a világ: épp most értem haza a lovaglásból, és mintha minden gondomat elfújta volna a szél:D
Hát igen, a lovak ezt művelik az emberrel - feledtetnek bút és bánatot:). A pompás paripa, akinek a jókedvemet köszönhetem, egy pej furioso, név szerint Matróz - az alkata és a mozgása meglepően emlékeztetett hajdani kedvenc lovaméra, s így egyáltalán nem volt újszerű, idegen érzés rajta ülni. Pedig majdnem egy évet kihagytam, s még ha rendszeresen lovagol is valaki, egy új ló mindig új kihívás :). Azt hiszem, elmondhatom, hogy Matróz és én hamar megtaláltuk az összehangot. :).
Szóval most mmmmmm:)
Nem is tudok más emotikont beszúrni, csak :) - t és :D - t :).
:)

Hulló Eső, 2010-09-28

2010. szeptember 27., hétfő

hétfői depresszió

Hétfő.
Rosszul aludtam az éjjel, mindenféle ostobaságot álmodtam össze. Legutóbb akkor történt ez, mikor meghallgattam egy bizonyos hangfelvételt a youtube-on (szánt szándékkal nem akarom reklámozni), s utána heteken át baljós, nyomasztó érzések gyötörtek. Aztán kitakarítottam és mágikus úton is megtisztítottam a szobámat ( már amennyire tőlem telt ), ami - vagy csak az eredményességébe vetett hit? - megszüntette a szorongást. Nem szeretném, ha ismét visszatérnének a nyugtalanító álmok és kényelmetlen érzések.
Szóval, vacak éjszaka, gyűrött ébredés, levertség, kedvetlenség egész nap. A délelőtt végére már sírhatnékom volt pusztán attól a gondolattól, hogy nem otthon vagyok, és csak jó öt óra múltával indulhatok haza.
Fogalmam sincs, hogy vészeltem át a napot, az órákon többször is az elalvás határára sodródtam, még az is megfordult a fejemben, hogy hagyok csapot-papot és ellógom az utolsó előadást. Végül aztán nemcsakhogy végigültem (halálian unalmas volt), hanem utána segítettem a nyugdíjazás küszöbén álló édesapámnak kipakolni az irodáját, aztán eltekertünk a város határában terpeszkedő bevásárlóparkba satut, elosztót és festéket vételezni.
Teljesen ki vagyok nyuvadva, és ez az érzés csak rosszabb lesz, ahogy halad előre a hét: minden energiámat kifacsarja az iskola. Tudom, szánalmas, hogy folyvást csak erről panaszkodok, miközben azért jó dolgok is történnek velem, egyetemen belül és kívül.
Példának okáért életemben először valaki írt egy versikét nekem, igaz, csak kommentként a witchblood-os profilomhoz. Az illető szintén witchblood felhasználó, ám épp midőn kezdtünk volna valami érdemi kommunikációba bonyolódni, szőrén-szálán eltűnt az oldalról. S vele a kommentje is,- ami azért fájdítja a szívem, mert a jóváhagyását szorgalmazó e-mailben csak a rigmus töredéke szerepelt, s mikor ráklikkeltem az oldalra, hogy engedélyezzem a közzétételt/elolvassam a maradék részét is, már nem volt sehol :(.
Különösen amiatt sajnálom a dolgot, mert e rejtélyes felhasználó (nem akarom felfedni a nickjét) nyitottnak látszott némi filozofálgatásra a vallásról és azon belül a különféle ösvényekről. Mivel nemrég akadt egy levelezőtársam, akivel mélyenszántó eszmecserét folytatunk:), rádöbbentem, mennyire hiányzott a kapcsolattartás más wiccákkal. Eddigi witchblood-os ismerőseim nem az én vallási ösvényemet követik (egyikük Asatru-hívő, másikuk druida, a többiek pedig még formálódnak), s bár a velük való beszélgetés is nagyon tanulságos, látókör- szélesítő, nem pótolja a hittársaimmal történő tapasztalatcserét.
Hát, egy újabb füstbe ment terv.
Minthogy a "most pedig következzenek a pozitívumok" címszó alatt ismét a siránkozásnál kötöttem ki, inkább abbahagyom a blogolást mára. Áldás reátok, szép éjszakát!

Hulló Eső, 2010-09-27


kiegészítés 2012-ből: utóbb e kedves 'ismeretlen ismerős', akivel azóta is levelezünk (noha mint kiderült, nem wicca, inkább 'pogány szabadgondolkodó':)), elolvasta a fenti blogbejegyzést, s vigaszként elküldte a verset emailben. Íme:

"Eső-ének

Fázik a madárka, ázik a bogárka
Esőcske ne essél, Napocska kisüssél:

Lalla-lalala

Szárnyában a lába, gubacska házában
levélke tálcában, pók pödri fonálba:

Lalla-lalala

Hold rágja a felhőt kergeti tekergőt
motollál az álca, álarcát kirágja:

Lalla-lalala

Kirebben az álma, avarból darálva
széllepte libegőt, Tejutat lihegőt:

Lalla-lalala

Rádlehell az erdő, Tündérkört igéző
hajadban pillangó, nagy szárnyát villantó:

Lalla-lalala

Fújkálnak a szelek, apadnak az erek
virít a virágszár, szárad a világ már:

Lalla-lalala

Boldog a madárka, szárad a bogárka
Hold Hölgye ámulja, tó tükrét bámulja:

Lalla-lalala

Sok szeretettel küldöm a mindennapok megpróbáltatásai közepette."

2010. szeptember 23., csütörtök

alexandriai hypatia

Ma este megnéztem az Alejandro Amenábar által rendezett, Agora c. filmet. Mélyen megérintett Hypatia sorsa, karaktere, különösen annak fényében, hogy történelmi hitelességgel jelent meg a vásznon. Még elgondolkodtatóbb, amit a film az emberi természetről elárul. Nem a vallások, kasztok, rasszok, politikai nézetek jobbak vagy rosszabbak egymásnál; mi, emberek ragadunk fegyvert, gyűlölködünk, átkozódunk és gyilkolunk miattuk. A tömegpszichózis éppúgy megfoszt a józan, önálló gondolkodás képességétől, mint a különféle eszmék filozófiai, etikai, kulturális szabályrendszerének börtöne. Ebből egyenes úton következik, hogy bármiféle közösséghez való tartozás, közösségtől való függés ront az egyéni ítélőképességen, s ennélfogva csak akkor hozhatunk releváns és racionális döntéseket, ha nem befolyásol bennünket semmilyen szellemi korlátozás. Alighanem ez volt Hypatia meggyőződése is, s emiatt érte el tragikus végzete. Fájdalmas belegondolni, halálával micsoda veszteség érte a hellenisztikus kultúrát. Általában véve elkeserítő, mikor egy-egy új vallási, politikai vagy nemzeti vezető leromboltatja, megsemmisíti az elődei munkáját - legyen szó szobrokról, műemlékekről, épületekről, szentélyekről, vagy épp festményekről, könyvekről, művészeti alkotásokról és szellemi termékekről,- anélkül, hogy felismerné azoknak a jelentéstartalomtól független maradandó kulturális értékét. Még elborzasztóbb, mikor ugyanezen mentalitás jegyében embereket végeznek ki.
Hypatia, -akárcsak szeretett könyvtára, a
tudomány szentélyének számító alexandriai irattár,- a pogánykori műveltség és fiolózfia szülöttje és értékhordozója volt, s a keresztény fanatizmus egyik létét sem tűrhette. Közel 1600 év távlatából is méltóságteljesen és örökkévalón rajzolódik ki az alakjuk a múlt homályából, s mára felismertük, minő kincseket vesztettünk el a pusztulásukkal. Talán egy nap majd arra is rádöbbenünk, hogy korunk értékei szintúgy megőrzésre érdemesek - legyen szó természeti vagy kulturális örökségünkről - és időben felhagyunk módszeres tönkretételükkel. Az istenek adják, hogy így legyen!

Áldás
!
Hulló Eső, 201
0-09-23

2010. szeptember 20., hétfő

wheel of time

Rohan az idő.
Szinte magamhoz sem tértem az új megpróbáltatások okozta sokkból, és máris elrepült két hét, amelyet mindennemű értékelhetű produktum nélkül, a puszta önfenntartás peremén egyensúlyozva vészeltem át. Még az otthon töltött időben is levegőért kapkodva fuldoklok a tennivalók özönében, miközben lehúz a nem teljesített kötelességek súlya. Nyomasztó létállapot.
Az évfolyammal való kapcsolatom hullámzó, időnként elragadnak kisebb-nagyobb érzelemhullámok - hol erre, hol arra. Csütörtökön megkönnyebbülten konstatáltam, hogy egész épkézláb társaságra leltem, míg ma keserűen megállapítottam, hogy nem találok rokon lelket a szaktársaim között. Persze, amíg olyan morózus fapofa vagyok, mint egy rozsomák, aki aznap bal lábbal kelt fel, mit remélhetnék?! Totemem figyelmeztetett arra is, hogy ne kaparjak pitiző kutya módjára az emberi kapcsolatok után, ne akarjak rátelepedni egy-egy kialakulófélben lévő barátságra, s ne próbáljak kisajátítani magamnak senkit (minderre valóban hajlamos vagyok).
Nem sírok, lehetne rosszabb is. Egy sorozatgyilkos sincs a szakon, és ez manapság már valami.
Mabon? Kac-kac. Először is ma szembesültem a mellbevágó ténnyel, hogy nem 23. - a, hanem 21. - e a jeles dátum. Oké, holnap korán hazaérek, úgyhogy lesz időm rituálét tervezgetni, vagy épp ünnepi felhanggal csavarogni egyet az erdőben. Még az is megfordult a fejemben, hogy régóta esedékes látogatásomat a falunk felett magasodó szirteknél megtoldom egy lebutított szertartással, eképp kötve össze kellemeset és még kellemesebbet:). Más kérdés, hogy
-ad 1, kémiafelmérőre kéne tanulnom
-ad 2, nem ártana leporolgatni a szakdogámat, mielőtt végképp kifutok a határidőből
-ad 3, statisztika házit kell készítenem.
Tudom, hogy mindez egy vérbeli egyetemistának apró kellemetlenség csupán, nekem még vissza kell rázódnom a fősulis életérzésbe. Addig is görcsösen igyekszem a felszínen maradni, ami néminemű egészséges pánikkal jár.
Oké, nem lamentálok tovább.
Szép, kellemes, vidám, örömteli, áldott, békés, boldog, satöbbi ünnepet kívánok nektek (no meg magamnak is...:))!

Áldás!
Hulló Eső, 2010 Mabon előestéjén.

damh the bard: the mabon

Magyarázat a dalszöveghez: a küszöbön álló napéjegyenlőség pogány körökben közkeletű nevét a walesi Mabon (Maponos, Maponus, Mabon fab Modron, Mabomus) istenségről kapta, akinek anyja Modron termékenységistennő volt. Mabon nevének jelentése 'istenfiú', a fiatalság, a vadászat, a költészet, zene, s az egészség istene. Habár nem áll szerves összeköttetésben a betakarítás ünnepével, Damh rá utal, róla énekel az alábbi sorokban. 


2010. szeptember 19., vasárnap

mabonra készülődve



mabon szele jő....

Dal Mabonra

e......................a

Mabon szele jő
h.....................G
Köd-szövögető
C...................D
Ajtón, s ablakon
a................H7
Kopog az idő...

e.......................a
Könnyezik az ég
D............G
Elsiratja még
C.............h
Illanó napok
.........e-E-e
Emlékét

Búcsúzik a nyár
Fák sóhaja száll
Felleg-trónuson
Ül Magyalkirály

Harmattól reszkető
Rozsdás szemfödő
A néma dombokon
Az erdő...

Hová tűn a fény,
S vele a remény?
Nap-Úr szendereg
Álom rejtekén

A föld hideg, kopár
Gyümölcsbe zárva vár
Halálon innen-s túl
Tavasz és nyár

Szunnyad az Istennő
Méhében a jövő
Almamamg, búzaszem
Aranyló szőlőtő

Mint pókhálót tépi szét
Az idő szövetét
A lassan forduló
Évkerék.

a.............................e
Hát járd a táncot még
D....................e
Járd, amíg lehet!
a.............................e
Nevess, ahogyan rég
G..................D
Érezd az életet!
a................................e
Őszre tél, tavaszra nyár
h....................e
Az idő körbejár
a..........................e
Földanya, Napatya
D......................G
Tárt karokkal vár

Lallala..

Hangfelvétel:



(Hulló Eső, 2010-09-19)

2010. szeptember 14., kedd

2010. szeptember 11., szombat

fohász az istennőhöz

Hónapok óta tartogatom ezt a dalt - valahogy nem akarózott közzétennem, talán túlontúl személyes volta miatt. Mindegy, mostanra leküzdöttem a gátlásaimat :D

Fohász az Istennőhöz

C C
Vízcsepp a lelkem
G G a-a6-a
Ó, Úrnőm, Te óceán vagy,
a E E7
Nyugtom benned lelem
E/E7 F G
Hozzád törekszik, érted kiált
C
Az életem.

Anyám, a csendben nyújtsd kezed
Téged kereslek,
Utam Hozzád vezet
Sötét és fény vagy,
Örökös vég és kezdet....



Hangfelvétel: 



2010. szeptember 10., péntek

kamaszok

zajosak. gyorsak. öntudatosak. csordultig tele zűrzavaros érzelmekkel és érzésekkel. kétségbeesetten igyekeznek kitűnni. magabiztosak. hiszékenyekek. türelmetlenek. okostojások. optimisták. kiegyensúlyozatlanok.

játsszák az életet.


őszülünk


2010. szeptember 7., kedd

asszimiláció

Egyetem.
A mai nap egy kicsit jobb volt. Szinte automatikusan alakulnak ki körülöttem a véd-és dacszövetségek, s akarva-akaratlanul beszippantanak engem. Néhány arc az évfolyamból már ismerős. Kis kompániánkat egyelőre a felszínen maradás laza érdekközösségének nevezném, de előbb-utóbb még valódi emberi kapcsolatok is kibontakozhatnak jelenlegi viszonyainkból.
Legszimpatikusabb évfolyamtársamat a "Cseperke" nicknévvel illetem, személyiségi jogai tiszteletben tartása végett. Kedves, félénk, viszahúzódó lány, az érdeklődési köre és a gondolkodásmódja az enyémhez hasonló. Őt a "Tenke" fedőnevű, matróna-alkatú és rendíthetetlen jellemű nacsasszony követi a rokonszenv alapú besorolásban, s végül nem feledkezhetek meg a minden-lében-kanál, cserfes, talpraesett és végtelenül magabiztos "Poholykáról", aki a társaság szószólója. (Bár a 'társaság' megnevezés talán túlzás). A többieket még annyira sem ismerem, hogy hangzatos fedőneveket aggassak rájuk.
Mégis, csak akkor éreztem igazán, hogy a világ nem fordult ki a sarkából, mikor hazaérvén a macskámmal az ölemben hozzáfogtam a weblapom szekesztgetéséhez, s közben azon méláztam, hogy a hétvégén micsoda növénygyűjtő-gombászó-szarvasbőgéshallgató-lélekfrissító kirándulást fogok tenni az erdőben.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-08-07

2010. szeptember 6., hétfő

kétéltű

"... és este lett és reggel lett: az első nap."

Skizofréniám továbbfejlődött: hétköznapi-én és Hulló Eső mellett ma debütált az egyetemista balek személyiség is.
Nem is én lettem volna, ha az első előadás utáni szünetben a buszon felrázódott ásványvizemmel le nem spriccelem a körülöttem ülőket, valamint töltőtollal írott kémiajegyzetemet. Ez az aprócska mozzanat emlékeztetett rá, hogy ugyanazon kétbalkezes és széllelbélelt leányzó vagyok, mint aki világéletemben voltam. Mert egyébként ugyancsak idegenül éreztem magam az új közegben! Annyira más kapcsolatok, követelmények, elvárások, feladatok vesznek körül az iskolában, mint amelyekhez az elmúlt másfél év otthoni kényelmébe tespedve hozzászoktam, illetve mint amelyek wiccaként motiválnak, vagy próbára tesznek, hogy képtelen vagyok őket szinkronba hozni az eddigi életvitelemmel. Identitástudatom már így is a teljes meghasonlás küszöbén táncol, hiszen hogy is hangolhatnám össze a keresztény nagycsalád ötödik leánya, kedves nagynéni, segítőkész hugica katolikus szellemiségben pácolódó figuráját a szabadságra vágyó, politeista, pogány, boszorkány valómmal? Mégha mentalitásom és életfelfogásom végsősoron vallási hovatartozástól, társadalmi elvárásoktól, családi háttértől függetlenül ugyanaz, a skatulya, amelybe a külvilág gyömöszöl, csak üggyel-bajjal fogadja be a belvilágomat. S most újabb szerepkörrel bővült a mindennapok színpada, hiszen helyt kell állnom az egyetemen is, az eddigiektől merőben eltérő légkörben, ha úgy tetszik, "környezeti feltételek" között.
A hidegvérű állatok - így a rovarok, hüllők, kétéltűek - poikilothermek, azaz testhőmérsékletük a külső hőmérséklethez igazodik. De említhetném a kézenfekvő példát: a kaméleont, aki a háttér árnyalatainak megfelelően változtatja a színét. Nagyjából így cserélgetem én is - önmagamat; ám ahogy a fent nevezett teremtmények sem bírják a hirtelen, szélsőséges változásokat, úgy én sem viselhetem el sokáig lelkivilágom éles határokkal szabdalt szétcincálását.
Csak azt nem tudom, mi zavar igazából: hogy nem vállalhatom fel önmagam? vagy hogy nem tudom, ki vagyok?

Hulló Eső, 2010-08-06

2010. szeptember 3., péntek

100.

Lehetne valami fennköltebb témája a 100. bejegyzésnek, én azonban most arról fogok írni, hogy borítottam be szilikonragasztóval a fél szobámat.
Az egész átkozott történet 4 hónappal ezelőtt kezdődött, mikor a sógorom egyik barátja talált egy homeless ékszerteknőst a munkahelye (egy vasfeldolgozó üzem) udvarán. Azonmód továbbpasszolták nekem, aki lelkendezve be is fogadtam, éljen az állatszeretet. Átmenetileg egy nyúlketrecben helyeztem el (amelyben lakott már macskakölyök, varjúfióka, görögteknős és achátcsiga, de nyúl - na az soha), és mindannyian boldogok voltunk.
Hosszas keresgélés után valamelyik netes vásártéren ráakadtam egy nevetségesen olcsó, 200 lityós akváriumra, nosza, megvettem. Tesóm leszállította Szentendréről, karcolás nélkül megúszta a 200 km-es utat, majd - első gaztetteként - megrepedt, mikor az erkélyem pereméhez koccant. A repedést hetekig észre sem vettem, vízszűrő után koslattam, addig nem akartam áttelepíteni a teknőst új otthonába. Mikor felfedeztem az elborzasztó sérülést, végigéltem a gyász öt fázisát, majd a "csakazértis" dac állapotába jutván eltökéltem, hogy csináltatok bele egy üvegbetétet, amely lefedi a csúfságot, és el is szeparálja a víztől. Bőszen nekikezdtem, hogy előkészítsem a terepet a szobában, s közben nekilöktem egy ajtótámaszul szolgáló követ az akvárium sarkának. Reccs, ismét egy repedés.
Mivel egy ponton túl már nem tud jobban befordulni az ember, viszonylag rezignáltan vettem tudomásul az újabb károsodást. Szerencsére (kac-kac) az első közelében helyezkedett el, így egyetlen üveglappal lefedhető volt a kettő. Hogy az akvárium sarkából kívülről lepattant egy aprócska (kb 4 cm. hosszú) szilánk? Bagatelle.
Elzarándokoltam az üvegeshez a kész, milliméter pontosan kimért terveimmel, amelyekről kiderült, hogy tökéletese kivitelezhetetlenek. A fickó új formációt javasolt, egészen más méretezéssel. A taktikája kellően összezavart ahhoz, hogy ne vegyem észre a ravasz üzleti fogást: egy szimpla válaszfal és aljazat-pótlás helyett egy komplett napozóemelvényt vázolt fel. A hallgatás-beleegyezés alapon elfogadtam az új felállást, és hazahúztam.
Oké, öt nap múltán kész lett az emelvény, természetesen némiképp eltért az eredeti verziótól (mármint a második számú eredeti verziótól), - a tetején például volt egy aprócska lyuk. Semmiség, pusztán egy lyuk. EGY LYUK!!!
Azt hittem, idegrohamot kapok. Ezek lyukat hagytak a tetején, mondván, hogy egy levegővel telt üvegkocka csak úszna a vízen, így viszont el tud süllyedni, és bizton rögzül az aljazathoz. Nos, én a szilikonragasztó hatalmába vetett hittel megkértem őket (csendesen, finoman), hogy tüntessék el a folytonossági hiányt.
Miután megtörtént, még beszereztem egy tubus F.BS-t.
Másnapra mindkét üvegcsodát lepucoltam ecetes ronggyal, majd hagytam alaposan kiszáradni. Végül édesapám segítségét kértem a ragasztáshoz. Ez önmagában elhibázott lépés volt: fél órába telt megértetni vele, hogyan helyezze be a leendő napozót az akváriumba. Miután kegyesen beletörődött az óhajomba (biztos vagyok benne, hogy gazdagodtam néhány ősz hajszállal), összekentem a megfelelő pontokat a ragasztóval és ráillesztettük a napozót.
Nos, eltekintve attól, hogy az egyik oldalon a ragasztócsík a napozó alját képező üveglap és az akvárium függőleges oldala közé torlódott (nem terült szét a napozó alatt, mivel az keskenyebbre sikerült a kelleténél), minden rendben volt. Egészen addig, mígnem megpróbáltam megértetni drága szülőapámmal, hogy igen, a napozó függőleges előlapjának pereme és az akvárium fala közti 3-4 mm-es rést ki fogja tölteni az F.BS. Némi teoretikai vitát követően fogtam a tubust és üggyel-bajjal belenyomtam a tartalmát a nevezett résbe. Egy kés segítségével szépen el is egyengettem, igaz, közben kenődött belőle ide-oda, sebaj.
A tubus tartalma kifogyott, mielőtt még mindkét oldalt feltöltöttem volna vele. Így aztán következett a második menet. Ma délelőtt egy vegyiáruüzletben vettem egy második adag F.BS-t, csakhogy ezúttal flakonos-csőrös kivitelben. Hazaérvén egy darabig csak méregettem gyanakodva, aztán lecsavartam az átlátszó műanyagcsőrt, és levágtam a flakon szájának felső felét (ahogy azt illik). Visszacsavartam a csőrikét, és összenyomtam a flakont.
Midőn az alját lezáró, kerek műanyagdugó kis híján kiugrott a helyéről, rájöttem, hogy rossz módszerrel próbálkozok. Elkezdtem nyomni a dugót felfelé. Puszta kézzel.
Vért izzadtam, mire egy átlátszó ragasztócsöpp megjelent a csőr tetején. Ezt követően megpróbáltam a rés kitöltéséhez elegendő mennyiséget kipréselni belőle. Nem ment.
Ezen a ponton már jobban hasonlítottam egy dühöngő orángutánhoz, mint emberi lényhez. Fogtam a ragasztót és mérgemben a földhöz vágtam.
A rendelkezésre álló választási lehetőségek közül ez volt a lehető legrosszabb, amit azonnal beláttam, amint a szertefröccsenő ragacs amorf foltok és kecsesen aláhulló, ezüstös takonyszálak formájában beterítette a padlót, az akváriumot, és persze enmagamat. A flakon csőre lerepült, csavarmenetes szája mindenestül letört: kerek lyuk tátongott a helyén, amin máris bugyogott kifelé a cucc.
Felmartam a ragasztót, és - könyékig pancsolva a trutymóban - telenyomtam azt a nyavalyás rést. Egy balszerencsés vajazókéssel segítettem a hadműveletet: mogyorónyi gombócokat csikartam ki hegyére a flakonból, majd a kívánt helyre kentem őket. Nem finoman.
Miután a napozó előlapja és az akvárium oldalfala között immár ezüstös szilikonoszlop hízott, elkezdtem lesikálni az F-BS-t onnan, ahová törvénytelenül jutott el. Körömlakklemosót használtam hozzá, amely tovább gazdagította a szoba ecetsavtól tehes aromáit.
A romeltakarítás kiterjedt a parkettára, a ruhámra, az arcomra, a fűtőtestre, az ágytakaróra és a könyvszekrényre is, amelyek szintén kaptak az áldásból. Miután végeztem, lebattyogtam a földszintre és beszámoltam a szüleimnek a katasztrófa cenzúrázott részleteiről. Ekkor derült ki, hogy volt otthon a flakon megfelelő kezeléséhez való nyomópisztolyunk.
Most jön a slusszpoén.
Mivel a ragasztást nem mérnöki precizitással kiviteleztem, a napozóemelvény előlapja a szélétől számítva jó két centi szélességben tiszta ragacs lett. Gondoltam, üvegkavicsokkal elfedhetném a rondaságot. No de mivel ragasszam fel az üvegkavicsokat? Üvegragasztóval? Naaaaa nem. Inkább megkíséreltem előbányászni a tavaly vett gyurmaragasztót.
Nem találtam, viszont a keresés hevében a hobbiszekrényem, az íróasztalom és a falipolcom tartalmát szerteszórtam a szobában. Összepakolni persze már nem volt lelkierőm, így most kupiban úszik az egész helység. A helyzetet súlyosbítandó, két lavórnyi kavics, továbbá egy vaddisznó,- és szarvaskoponya is ott figyel (ne akarjátok tudni a részleteket.).
Ha belegondolok, hogy egy héttel ezelőtt cakkumpakk kitakarítottam az egész emeletet, mondván, legyen rendben a tanévkezdésre...
hát ennyit a centenáriumokról

Áldás!
Hulló Eső, 2010-09-03



2010. szeptember 1., szerda

athame

Igenn!Igenn!Igenn!
Alig egy órája megvásároltam álmaim athaméját.Tudom, gyatra fogyasztói lelkületre vall örömujjongásom egy újabb szerzés diadala felett, de ezúttal félre a magasztos dumával :).
Hónapok óta nézegetem a különféle netpiacok tőr-kínálatát, de egészen mostanáig nem akadtam megfelelő példányra. Először is a legtöbb kés katonai, javarésze világháborús, öbölháborús vagy a franctudjamilyen-háborús, a maradék zömét a modern gyilokfegyverek tették ki, s az elvétve felbukkanó antik/fantasy tőrök - ha kétélűnek bizonyultak - a külsejüket vagy az árukat illetően hagytak maguk után kívánnivalót. Persze az e.bay-en rengeteg athamét hirdettek, de valahogy egyik sem dobogtatta meg a szívem. Már épp eldöntöttem, hogy helyrepofozom a nagyapám vadászkését és - vérrel szennyezett, valamint egyélű volta ellenére - azt fogom használni a rituálékhoz.
Aztán négy nappal ezelőtt tessék-lássék mégegyszer átfutottam a vatera kínálatát, és bumm! beleszerettem egy gyönyörű tőrbe. Ami mellesleg minden igényemet kielégíti: fekete a nyele, kétélű a pengéje, gyönyörű, indamotívumos díszítések ékesítik a markolatát és a tokját, a stílusa , -ahogy az eladó találóan jellemezte-, sokkal közelebb áll a gyűrűk-urás tündekardokhoz, mint az oly elterjedt sárkányos- cakkosfogazott- hiperagresszív formájú fantasy-dizájnhoz, a hossza ideális, az alakja klasszikusan letisztult, kecses. Kérhetne-e többet egy magamfajta wicca? :)
Alig várom, hogy a kezembe fogva megérezhessem a súlyát, kitapasztalhassam az energiaáramoltatási adottságait. Remélem, beválik. Egészen más lesz athaméval dolgozni, mint puszta kézzel. Úgy gondolom, a kés hegye egyértelműbben és hatékonyabban fókuszálja a rajta átáramló erőket, mint a tenyerem, s domináns, tüzes jellege miatt súlyt, nyomatékot ad a varázslatoknak.
Majd beszámolok a tapasztalataimról:)

Áldás!
Hulló Eső, 2010-09-01
(ohh... szeptember van...)