... vagyis Once Upon A Time. A Grimmel és a Game of Thrones-szal karöltve ez a sorozat dobogós helyet foglalt el az általam kedvelt tévészériák között. Pedig az első rész után még nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom; akkor túl hamvasnak, túl giccsesnek, túl cukormázasnak tűnt a történet. De ne szaladjunk előre: kezdjük az alapoknál.
A sztori Hófehérke (Ginnifer Goodwin) és az ő Szőke Hercege (mmm-hmmm Josh Dallas) boldogságtól csöpögő mennyegzőjén startol. Az ifjú pár épp csak kimondta az epikus igent, s szerelemtől repesve esik egymás karjaiba. Az alkalom fényét oxidálja a feldúlt fúriaként berontó Gonosz Mostoha, (Lana Parilla) aki azzal fenyegeti meg a - nem is oly szende - Hófehérkét és daliás férjét, James-t, hogy csakazértis tönkreteszi őket, elragadva tőlük mindazt, amiért érdemes élni. Átka kilenc hónappal később, a királyi pár gyermekének születése napján lép működésbe. 'Snow' és 'Prince Charming' sikeresen biztonságba helyezik az csecsemő Emmát a hírhedt csirkefogó és hétpróbás börtöntöltelék, Rumpelstilskin (Robert Carlyle) tanácsai szerint (Gepetto által) elkészített faszekrényben, amely egyenesen a mi rideg, józan és tündérpor-mentes 21. századunkba teleportálja a kisdedet.
Aki aztán az árvák keserű sorsát megtapasztalva válik öntörvényű, független, talpraesett, konok és céltudatos ifjú nővé (megtestesítője a dr. House gyakornokából fejvadásszá avanzsáló Jennifer Morrison) Húszas évei végén, mikor ismét viszontlátjuk, óvadékbehajtóként dolgozik, magányosan él egy spártai ridegséggel berendezett lakásban, és minden igyekezetével azon van, hogy kizárja az életéből az emberi kapcsolatokat, érzéseket. Hidegzuhanyként éri, mikor tíz évvel ezelőtt egy meggondolatlan kamaszszerelem gyümölcseként világra jött, s menten örökbe adott fia, Henry (Jared S. Gilmore) egy este feltűnik a küszöbén. A kisfiú különös történettel rukkol elő: mesekönyvére hivatkozva az állítja, ő és az otthonául szolgáló település, Storybrook (Regefalva) lakói egytől-egyig közismert mesefigurák, akiket a Gonosz Mostoha átka teleportált át a kietlen valóságba, az öröktől nekik rendelt mitológiai karaktert lealacsonyítóan köznapi identitással cserélve fel. Így lett Tücsök Tihamérből (Raphael Sbarge) jószándékú, de gyenge jellemű pszichológus, a Vadászból (Jamie Dornan) sheriff, a Nagymamából (Beverly Elliot) fogadósasszony, Piros(sz)kából (Meghan Ory) pedig dögös pincérnő és lázadó kamaszlány. Főhőseink sem járnak jobban: Hófehérke mint kedves, halkszavú (amolyan egérke-típusú) tanárnéni, s hercege, az Emma védelmezése közben súlyosan megsebesült James mint ismeretlen kómás beteg tengeti napjait. Egyikük sem emlékezik valódi (pontosabban szólva: mesevilágbéli) kilétére, életére. Ami azt illeti, másra se nagyon: Regefalva ugyanis megdermedt a létezés egy végtelen hosszúra nyúlt, mégis változatlan pillanatában. Az idő, akárcsak a toronyóra mutatója, emberemlékezet óta nem mozdult: a lakók mindennapjai örök monotonitásban telnek. S e gondosan megkomponált, búra alatt fuldokló, miniatűr univerzumra nem más felügyel féltő szigorral, mint a zsarnoki polgármesterként teljhatalmat élvező Gonosz Mostoha. Aki egyben Henry nevelőanyja, s érthető okokból nem fogadja túl szívélyesen Emmát, amikor - hogy hazafuvarozza fiát - betoppan Regefalva zárt mikrokozmoszába.
S ha már bejutott, marad is. Henry azon van, hogy meggyőzze az általa kiagyalt összeesküvés-elmélet hitelességéről, ám Emma sokáig csak egy zavart, sérült és magányos kisfiút lát, akinek társaságra és támogatásra van szüksége. Korábbi életét feladva áttelepül Regefalvára, berendezkedik Hófehérkénél (miután a Nagyi fogadójából annak tulajdonosa, a Rumpeltstilskinből zálogossá lett Mr. Gold kipenderíti) és néhány zökkenő árán állást kap, mint serifhelyettes.
Érkezésével pedig repedések keletkeznek az átok betontömör falán. Jelenléte hidat ver a múlt és jelen, fantáziabirodalom és valóság között. Nem véletlen, hogy a jó polgármesterasszony - noha nincs tisztában Emma valódi kilétével - mindent megtesz, hogy távozásra bírja. Ami azt illeti, már-már komikus az összes (eddigi) epizódban kötelező érvénnyel (és általában nem is egyszer) visszatérő momentum, mikoris Emma kilép az utcára (vagy csuklik egyet, magyarán szinte mindegy, mit tesz), mire megjelenik a Főgonosz, és egy territóriumát féltő anyaoroszlán dühével esik neki. Ezzel az erővel nemes egyszerűséggel körbevizelhetné Storybrook-ot.
Miközben figyelemmel kísérjük hőseink botladozását az önmaguk megtalálásához vezető, bizonytalan úton, a másik cselekményszál a fantázia birodalmába kalauzol bennünket, s az előzményeket tárja fel előttünk. Megismerhetjük Hófehérke történetét, a Herceggel való kapcsolatának fordulatokban gazdag sztoriját, s alkalomadtán egyéb szereplők (pl. Hamupipőke, Tücsök Tihamér) múltját is (rendhagyóbb tálalásban, semmint hinnénk!). Nagyon ötletes ez a kettős kompozíció, ami nem csak térben, de időben is elhatárolja a sorozat két világát: hisz míg Regefalván végre megmozdul az a bizonyos óramutató, s változások kavarják fel a mindennapok állóvizét, addig a mesék szövedékében visszafele haladva bogozzuk, fejtjük ki az egymással összefonódó sorsfonalakat.
Ami a kivitelezést illeti: a mesevilág látványképeire nincs panaszom, habár itt-ott túl műanyag, túl giccses, túl csillámporos. A szereplőválogatás találó; ugyan - megfelelően fiatalos haj- és ruhaviselettel - Lana Parillából előbb néznék ki 28 évet, mint a kor jeleit magán hordozó Jennifer Morrisonból, utóbbi nagyszerűen hozza az eltökélt, végletekig makacs, rettenthetetlen és pimasz öntudattal megáldott Emmát. Hófehérke bájos ésatöbbi; néha kimondottan rokonszenves, néha kimondottan vonzó, néha pedig inkább irritálóan bumfordi. A herceg nem csak jóképűsége okán találó: Josh Dallas arcáról az a derűs nyugalom, becsületesség, őszinteség (és kisfiús sárm) sugárzik, amit mindannyian szeretnénk megtalálni egy férfiban. Lana Parilla királynőként és polgármesterként is eszményien testesíti meg az érzéki, de szívtelen, hatalom,- és bosszúéhes, ellenszegülést nem ismerő nagyasszonyt. Henry nagyon rokonszenves: kimondottan örülök neki, hogy nem egy gyermek szépségidolt, hanem egy hús-vér, kópéarcú kisfiút választottak ki a szerepére. Graham sheriff, vagyis a Vadász is megdobogtatja a női szíveket, noha abban az epizódban, amelyben fény derül a múltjára, az én ízlésemnek egy kicsit túl sokat sír - de bánja kánya:). Meg kell még emlékeznem Rumpelstilskinről, aki egyszerre visszataszítóan hátborzongató, félelmetes és nevetséges, kifürkészhetetlenül titokzatos - afféle zseniális őrült egy kapzsi és rosszakaratú mesefigurába oltva. Karaktere és annak megszemélyesítése egyaránt üdítő színfoltot a vásznon.
Külön erénye a forgatókönyvíróknak és rendezőknek, hogy mindezidáig semmilyen túlhabzó brutalitás, szenzációhajhász akcióelem nem rombolta a sorozat nimbuszát. Az első hét részt nem csak felnőttek, de tizen-kevés éves kiskamaszok is bátran megnézhetik. Igaz, a "Heart is a lonely hunter" befejezése azt sejteti, hogy januárban a show egy fokkal drámaibb, sötétebb hangvételben folytatódik - majd meglátjuk.
Nem akartam ilyen hosszú dicshimnusz zengeni a sorozatról, de nem véletlen, hogy magukkal ragadtak a szavak: nézzétek és élvezzétek :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése