sámánok szibériában régen és ma

- ezzel a címmel indított útjára a Néprajzi Múzeum egy hat részes ismeretterjesztő előadássorozatot a finnugor népek kereszténység előtti hitvilágának vizsgálatára specializálódott Kerezsi Ágnes történész-néprajzkutató gondoksága alatt. Két előadás (Mi a sámánizmus?, illetve Sámánitológia címmel) már lezajlott, a következők várhatók még:

- 2015.04.01, 18:00-20:00 A sámán szerepe

- 2015.04.08, 18:00-20:00 Obi-ugor sámánok és kategóriáik napjainkban

- 2015.04.15, 18:00-20:00 Az obi-ugor sámánizmus sajátosságai

- 2015.04.22, 18:00-20:00 Videóvetítés Kerezsi Ágnes terepen készült felvételeiből

Fővárosiaknak és környékbelieknek szívből javasolt program - a téma iránt érdeklődők nem fognak csalódni. Kellemes időtöltést!

(Forrás)

Helyszín: Néprajzi Múzeum, 105-ös terem
Jegyár: Felnőtteknek: 800 Ft/előadás, diákoknak: 500 Ft/előadás. Bérlet: 4000 Ft

A részvételhez előzetes bejelentkezés szükséges a következő email-címen: kerezsi@neprajz.hu

egy pogány emlékmű magyarországon

Magyarország egyik első, és a maga idejében minden bizonnyal a legismertebb pogány közössége a '30-as évek elején megalakult Turáni Egyistenhívők Tábora volt, amely - élén Bencsi Zoltán ügyvéddel - a keleti gyökerek kutatására szakosodott Turán Társaságból vált ki és formálódott több mint tízezer (!) főt számláló önálló vallási szervezetté. A Turáni Egyistenhívők a kereszténység előtti magyar hitvilághoz való visszatérést propagálták, vértanúként tisztelték Koppányt, elítélték Szent Istvánt a Krisztus-hit fölvételéért, utóbbit pedig a nemzeti kultúra és az őseinkről ránk örökített erkölcs, életmód és hagyománykincs lerombolásával vádolták. Mai pogányként talán különösnek tűnhet, de szigorúan monoteista világképet alakítottak ki, középpontjában a magyarok Istenével (aki természetesen nem azonos a keresztény Atyával). 

A széles körű társadalmi támogatottságot élvező csoport több pogány emlékművet is szándékozott állítani Budapesten és a város környékén: szobrot Koppánynak és a vele együtt mártírhalált halt magyaroknak, mauzóleumot Attila királynak és egy babiloni mintára épült, öröktűzzel égő áldozati oltárt a Hármashatár-hegyen. A turáni kultúra dicsőségét zengte volna városszerte tucatnyi bástyaszerű torony is.

A torony dicsősége teljében (Forrás)

A történelmi egyházak nyomására az államhatóság természetesen megtagadta az építési engedélyt, így a nagy volumenű tervekből végül csak egy jutott el a megvalósításig. Az Attila, Árpád és Koppány tiszteletének szentelt, Taubel Géza tervei szerint Wührl Géza által kivitelezett hatszögletű emlékoszlopnak az egyik hívő, Szász Farkas aranyhegyi (ma a Pogánytorony utca és a Jutasi utca sarkán található) magánbirtoka adott otthont. A zikkurat-szerűen lépcsőzetes, hármas tagolású, keskeny, gótikus ablakokkal ellátott, 12-13 magas bástyát turul-szobor koronázta meg. Eklektikus, historizáló stílusában nem annyira valamilyen megszabott művészi irányzat, mint inkább a nemzeti múltról alkotott romantikus elképzelések, az erős, fejedelmi, harcedzett, elnyomóinak ellenálló, sok vihart átvészelt, büszke és méltóságteljes magyarság víziója dominál.

Az építkezést a hatóságok szüntelen zaklatása kísérte, és az 1935. július 7.-én celebrált avatási ünnepség sem zajlott le békében: a váratlanul felbukkanó csendőrség karddal kergette szét az egybegyűlteket. Ennek ellenére a tornyot 1936-ban végül is átadták, 1939-ben pedig öt, Somogyból hozott szent nyírfát ültettek el körülötte a legendás ősök, Balázs, Botond, Emese, Lehel és Csanád emlékére.

Még egy fotó az épület hőskorából (Forrás)

A Pogány-torony további sorsát a változó államhatalmi szelek szabták meg. A Turáni Egyistenhívők Táborának hangadóit a Horthy-rendszer mint megbízhatatlan, antiklerikális elemeket 1942-ben munkatáborba hurcolta. A kommunizmus idején a mozgalmat (lévén vallásos is, nemzeti érzelmű is) mindenestül betiltották, tagjai közül többen emigráltak. A bástyát az '50-es években az ÁVH légvédelmi megfigyelőállomásként használta, későbbi sorsáról keveset tudni. Mire - 1996-ban - a telket jelenlegi tulajdonosa megvásárolta, már romos állapotban, elhanyagoltan búslakodott. Az önkormányzat rendelkezései értelmében egyébként "jelentős zöldfelületű intézményi terület" besorolás alá esik, helyi védettséget élvez és a tervek szerint remélhetőleg előbb-utóbb kilátóként, történelmi emlékhelyként megújulhat.

Ami az egyházat illeti, a rendszerváltás után néhány tagja hazatért, és 1992-ben ismét bejegyeztették a csoportot Magyar Vallás Közössége néven. A Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének kutatása szerint a 2000-es évek elején a taglétszám 150-200 főt számlált. A 2012.-es egyháztörvény beiktatásával a közösség megszűnt hivatalos egyház lenni; hogy azóta mi van velük, arról nincs naprakész információm.

A Pogány-torony ma:

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

 

Annak, aki esetleg meglátogatná, fontos tudni, hogy az egész épület omladozik, lépcsőinek jórésze már kiesett, falai instabilok; lehetőleg kellő elővigyázatossággal, csak kívülről tekintsétek meg.

Források: 

Index - A turáni átok-sújtotta Pogány-torony

Indulj el egy úton - Pogány-torony

Szilágyi Tamás - Szilárdi Réka 2007: Istenek ébredése. Az újpogányság vallástudományi vizsgálata. Szeged, JatePress.

 

pogány szentély épül izlandon

A Guardian nyomán az Index számol be róla, hogy Izlandon hamarosan megkezdődnek az első pogány szentély építkezési munkálatai. A földbe mélyített, kör alaprajzú templomot egy Reykjavik-ra néző domboldal fogadja magába. Az építményt a tetőül szolgáló üvegkupolán keresztül fogják bevilágítani a Nap sugarai.  

Vikingkori leletek Izlandról: Thor és Mjolnir. (Forrás)

A szigetországban az őshitet - hazánkhoz hasonlóan - ezer évvel ezelőtt váltotta fel a kereszténység, nem utolsósorban a norvégok felől érkező politikai nyomás hatására. A folklór és a népi kultúra egyéb szegmensei azonban töredékes formában bár, de sokat megőriztek a régi hiedelmekből, az újjáéledő Ásatrú pedig mind több hívet toboroz. A Guardian szerint a tavalyi esztendőben a pogány híveket tömörítő, exponenciálisan gyarapodó Ásatrúarfélagið 2400 főt számlált, ami az ország lakosságának körülbelül 1%-a. Az egyház főpapja szerint a skandináv mítoszokat elsősorban metaforikusan értelmező vallásuk a természet tiszteletét, a természeti ciklusok ünneplését és az óhit hagyományainak felelevenítését foglalja keretbe.

a honfoglaláskori magyarság őskultuszáról

Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a honfoglaláskori temetkezési szokásokra és vallási emlékekre vonatkozó régészeti ismeretanyagról csak marginális tudással rendelkezem, mert noha rengeteg, a témával kapcsolatos szakmai és kevésbé szakmai írás látott napvilágot, én mindössze néhány, elsősorban a néprajz irányából közelítő forrásra támaszkodhatok (legalábbis így, pizsamásan üldögélve a fotelben). Ráadásul szilárd tényből sokkal kevesebb akad, mint kérdésfelvetésből, bizonytalan hipotézisekből vagy vitaindítónak szánt gondolatkísérletekből: még egyazon tanulmányköteten belül is egymásnak homlokegyenest ellentmondó eszmefuttatások sorjáznak. Ez egyébként kimondottan üdvös, hiszen a különböző szemszögből történő megközelítés más és más adatokra, összefüggésekre, párhuzamokra világít rá, példázza az értelmezési lehetőségek sokszínűségét, további, sokoldalú kutatásra ösztönöz, előremutató vitát generál ésígytovább, ráadásul kellően belesulykolja az olvasó fejébe a tanulságot: itt nincsenek aranyigazságok.

Honfoglaláskori női sír Szentes határában. (Forrás)

Mindezek után úgy döntöttem, egyetlen, a feltételezett pogánykori őskultusz emlékeinek szentelt esszé rövid  és kritikus összefoglalását nyújtom (Tóth, 1996). Amint az a XI-XIII. századi oklevelekből kiderül, a pogány magyarságnál gyakori volt a határon történő temetkezés. (A képen látható sírhely például Szentes közigazgatási határában, a Derekegyházi oldalban, a Kórógy-ér árteréből kiemelkedő alacsony dombocskán került feltárásra. Csak érdekesség: Szentes környéke az újkőkor óta lakott, s a tőle pár kilométerre fekvő Szegváron találták a szegvár-tűzkövesi idolokat, a Sralós Istent és társait.) Határ alatt itt nem az egyes településekhez tartozó, mezőgazdasági művelés alatt álló földterület, hanem az ezeket elválasztó, határjelekkel (karókkal, kövekkel, halmokkal, árokkal stb)  tűzdelt keskeny mezsgye értendő. Az így értelmezett határ a recens magyar folklórban is tipikus átmeneti tér, az ember által belakott, ismert és otthonosként értelmezett világtól elkülönülő, egyszerre áldott és átkozott, szakrális terep. A kora-újkorban gyakran adott helyet búcsúknak, vásároknak, a szomszédos falvak lakosságának találkozására alkalmas ünnepi eseményeknek; szentségét kápolnák, kőkeresztek, templomok, ikonok és vallásos áhítat tárgyává váló csodás események emelték. Ugyanakkor kívül esett a civilizált világ rendjén, és a kétarcú transzcendens szférával való szoros kapcsolata baljós jelleget kölcsönzött neki. Így lehetett kivégzések porondja és a kereszténység áldása nélkül elföldeltek befogadója: bűnözők, öngyilkosok, halva született csecsemők, a halotti szentségek felvétele nélkül elhunytak találtak végső nyugalomra itt. A pogány színezetű határeskü is példázza e mezsgye különleges, a puszta birtokpolémián túlmutató jelentőségét, mert bármily praktikus is legyen a vitatott földterület határán tisztázni annak hovatartozását, ennek középkori és kora-újkori rituáléja és a hit, hogy a hamisan esküvőt azonnal eléri a büntetés, a határ önmagában vett mágikus-szakrális jelentőségét mutatja. A határon (határhalomba, határdombba stb.) elásott szerszámok, fegyverek, cseréptöredékek, ételféleségek valószínűleg kultikus tevékenységek (pl. halotti áldozat) vagy varázscselekmények (pl. a gonosz, vagyis a határt uraló kiismerhetetlen természetfeletti elleni védekezés) emlékét őrzik. A fiatalok közti, a határon zajló versengés, erőpróba, a különféle beavatási ordáliák, sőt, a táltosok határon történő viaskodása alátámasztja e terület speciális jelentőségét. 

Egyszóval: a határ szent tér. 

A honfoglaláskori temetkezésekről részben a következő századokban keletkezett oklevelek, részben régészeti feltárások tudósítanak: mindkét forrásanyagban megmutatkozik a (korabeli) határon történő temetkezés gyakorlata (szemben a keresztény idők templom köré csoportosuló sírkertjével). Az írásos forrásokban említett (nem csak magyar, de szláv és besenyő) sírok pogány voltára az explicit "sepulchra paganorum" és társai mellett az elföldelt személy pogány nevének említése (pl. sepulchrum Beque - azaz Beke sírja) utal. A korszak hasonlóan gyakori határjelei a kőoszlopok, kőszobrok, bálványok, amelyekről sűrűn tudósítanak a fennmaradt szövegek. Nem szabad megfeledkezni azokról a kora-újkortól adatolt "Bálvány" előtagú földrajzi nevekről sem, amelyek sokszor kimondottan határterületekhez, határpontokhoz kötődnek és talán az egykor ott álló kőoszlop, kőszobor emlékét őrzik. A szerző megkockáztatja, hogy a szintúgy határjelként ismert "lyukaskő" "likaskő", illetve a "bába", "kőbába" is azonosítható a kőbálvánnyal, gyarapítva a példák körét.

Évezredes 'balbal'-ok Kirgizisztánból. (Forrás)

Feltűnő, hogy az oklevelek latin szövegében viszonylag sokszor lefordítatlanul marad a magyar "sír" (seyr, seyri, sere, syher, sewer formában) illetve a "bálvány" (baluan, balwan) szó (máskor azonban sepultura, sepulchra, tumulus, statua lapidea vagy a beszédes idolum lapideum szerepel). Ez talán annak köszönhető, hogy e szavak olyan többletjelentést hordoztak, amelyet latin megfelelőjük nem tudott hűen visszaadni. Itt jön a képbe a sír szó - már ismertetett - etimológiája, amely valószínűsíti, hogy egykor nem puszta halotti gödröt, hanem szent áldozati helyet jelentett. Ami a bálványt illeti, előde a türk balbal (= sírszobor, ősszobor); manapság átfogóan e névvel illetik a sztyeppe (különböző korok és kultúrák által kitermelt) jellegzetes és valószínűleg elhunytakat ábrázoló faragott idoljait. A szerző a honfoglaláskori statua lapidea-k, baluankew-k mögött a szintén határjelölő temetkezéshez hasonló vagy egyenesen azokhoz kapcsolódó halotti szobrot, síremléket lát, amely esetleg egy-egy kiemelt kultuszban részesített nemzetiségi őst testesít meg. A határterülethez kötődő egykori őskultusz pedig részben megmagyarázza a határ elkülönített, szent jellegét, a hozzá kapcsolódó különleges hagyományok, hiedelmek és jogi előírások sajátságait. 

Tóth ezután több feltételezett párhuzamot von a lehetséges őskultusz és a kora-újkori, valamint legújabb kori hagyománykincs között (ugyan saját, csökevényes meglátásaim szerint ezek némelyike bizonytalan lábakon áll). Íme az összefoglalás:

- a határ tisztátalanságának képzetét a hajdani erős pogány kötődés magyarázza, ami a kereszténnyé váló népesség (és különösen az egyház) szemében visszatetszést, ellenszenvet szült

- ugyanakkor a határhoz kapcsolódó minden cselekményt jellemző ünnepélyesség vélhetőleg épp az őskultusz emelkedett légkörének emlékét őrzi

- a határeskü egyedülálló szertartásában az ősöknek szánt tiszteletadás, az ősök előtti megalázkodás nyomai mutatkoznak (illusztrációként Tóth a 10. században élt Ibn Fadlan-tól citálja a kagán bég és a kazár nagyfejedelem találkozásának rituáléját, ami, lássuk be, merész képzettársítás)

- a határra telepített kápolnák, keresztek, szentelmények a pogány vallási emlékek krisztianizálását szolgálhatták

- a határon álló sírok egykor a nemzetség földjeinek és tagjainak védelmét biztosították, ahogy az ősök szellemei teszik a volgai finn és permi népeknél: ennek torzult formája a társadalom vagy az egyház számkivetettjeinek ide hantolása.

- a halva született csecsemők esetében viszont más (szintén a rokon népektől adatolt) képzet: a nemzetség fennmaradását és sokasodását előmozdító ősök kegyének elnyerése lehetett a cél (a léc ugyancsak rezeg, hiszen a példaként idézett 20. századi votják folklór - nevezetesen a halva született gyermek anyjának fohásza az ősökhöz - nem magyarázhat kielégítően egy - hipotetikus! - honfoglaláskori szokást, - az pedig, hogy e szokás "lélektani" okokból tartotta magát oly makacsul a történelem során, némiképp megfoghatatlan gondolat).

- szerzőnk utal rá, hogy a más faluból hozott menyasszony határon történő megtáncoltatása azonos funkcióval bír, mint a nemzetségbe idegenként, kívülről érkező (volgai finn és permi) feleség tiszteletadása az ősök sírjánál: mindkét tradíció a nemzetséget felügyelő ős-szellemek jóváhagyásának kivívását, az új családtag zökkenőmentes befogadását szolgálta. (A patriarchális társadalomban a feleség általában élethosszan kívülálló, "idegen" a férje rokonságában, - még a 20. századi palóc falvakban is más "hadba" - azaz nemzetséghez, leszármazási csoporthoz - sorolta magát az asszony, mint a férje).

- a határeskü és a határon történő kivégzés az ősök bíráskodó-büntető szerepkörének folyománya

- a fiúk, legények határon zajló versengése, illetve beavatás-szerű próbatételei talán egykori avatási rítusok maradványai, amelyek során a felnövekvő és férfivá érő fiatalság bizonyságot tesz erejéről, rátermettségéről a nemzetséget spirituális értelemben vezető ősök előtt.

- a határhalomba temetett élelmiszerek visszavezethetők a halotti áldozatra

- a határon történő tűzgyújtásra ugyan alig van adat, de ha lenne, bizonyára az őskultusz égőáldozatának, szertüzeinek emlékét őrizné (bocsánat a szarkazmusért, de nem tudom ennél hívebben tolmácsolni a vonatkozó szövegrészt). 

- minthogy rokonnépeinknél (ideértve a nyelvrokonokat és kulturális rokonainkat is) a vallási ceremóniák, kultikus szertartások bemutatója a sámán, s minthogy a sámán hazai megfelelője a táltos, a táltosok határon történő viaskodásának motívuma a határ specifikus státuszát bizonyítja

- a kövek, fák és források előtt történő áldozás jól ismert tiltása (amelyet egyébként egyes vélemények szerint a hazai törvénykezés mint nyugat-európai sablont vett át anélkül, hogy tényleges aktualitása lett volna a magyarság vonatkozásában) talán a pogány hittevékenységgel összefüggésbe hozható határkövekre, határfákra, illetve vízmelléki temetkezési helyekre vonatkozott.

Summa summarum, míg a fenti lista egyes pontjai - eufemizmussal élve - bátor találgatásnak tűnnek (Tóth Péter maga is hangsúlyozza, hogy az őskultusz valószínűsíthető elemeinek általa nyújtott kollekciója jobbára feltételezéseken alapul, és sok bizonytalanságot tükröz), a tanulmány kétségtelenül rávilágít a határjelölő sírok és kőbálványok kapcsolatára honfoglaláskori eleink hitvilágával, esetleges őstiszteletével.

Felhasznált irodalom:

Hoppál Mihály 1982: Fejfáink keleti hátteréhez. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk) 1982: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. 

Tóth Péter 1996: A pogánykori őskultusz emlékei Magyarországon. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglalás-kor és az Árpád-kor folklórjáról.

a régiek istenei

Az első, Kárpát-medencei istenábrázolások a neolitikumból származnak. E korszak a mezőgazdasági művelés megjelenésével veszi kezdetét, amely Kisázsiából (a mai Irán, Szíria, Irak és Dél-Anatólia területéről) kiindulva meghódította Európát. Míg a Közel-Keleten i.e. 10 000 környékére datálhatók az első földművelő telepek, Dél-Európában csak i.e. 7000 után, hazánkban pedig i.e. 6000-5000 között jelennek meg. Az Elő-Ázsiából érkező telepesek magukkal hozták a Kárpát-medencében idegenhonos kecskét, juhot vagy árpát; az Alföld kiterjedt lápvidékén élő mocsári marha domesztikációja viszont már helyben indult meg. A Keszthely-Munkács vonaltól délre eső területeken fokozottan érezhető a balkáni-anatóliai hatás, sőt, a leletek egy része a mezopotámiai kultúrkörrel rokon vonásokat mutat.

Az új életforma előidézte a világkép átalakulását is: míg a vadászó-halászó társadalmakban a természeti szellemek, totem-állatok kultusza dominál, az újkőkori népességnél a háziasított állatfajok, az időjárási elemek és a földi változásokra kiható égitestek, valamint a termékeny anyaföld válik vallási hódolat tárgyává. A fazekasmesterség, az agyagszobrászat lehetővé tette a transzcendens létezők művészi megjelenítését. A földművelés istenei az i.e. VI. évezred közepén bukkannak fel a Kárpát-medencében.

Egyik legidősebb képviselőjük a Lúdvári Vénusz, amely a mai Gyálarét körzetben feltárt két újkőkori település - Szilágyi-major (i.e. 5800) és Lúdvár (i.e. 5700) - ásatásai során bukkant elő. A '60-as évek elején egy szerencsés véletlen hozta napvilágra a lelőhelyet: útépítés közben botlottak bele a hajdani telephelyek maradványaiba. Ami a Lúdvári Vénuszt illeti, agyagból formált, 16 centiméter magas, kerekded tomporú nőalak; aránytalanul nagy, minden bizonnyal szimbolikus okokból túlhangsúlyozott alteste nem a korabeli szépségideál, hanem a női termékenység, a bőkezű anyatermészet megjelenítésére szolgál. Az istennő-figura érdekessége, hogy két darabból állították össze: a jobb,- és baloldali testfélt megformázó agyagdarabba a rögzítést szolgáló gyufaszálnyi ágacskákat szúrtak, összeillesztették, majd egyben kiégették őket. Trogmayer Ottó, az ásatásokat vezető régész szerint ez a kialakítás talán a világban tapasztalt bináris oppozíciókat - nap-éj, férfi-nő, stb. - jelképezi.

(Érdemes megemlíteni Fekete Mária régész-professzor gondolatait a Körös-kultúra steatopyg - vagyis zsírfarú - idoljai kapcsán, amelyek töredékes formában más hazai lelőhelyekről is ismertek [példa: séi vénusz, nagycenki vénusz, gorzsai vénusz]. Szerinte e szobrocskák egyszerre stilizálják a teremtés két pólusát, férfit és nőt, amelyek egymást kiegészítő ellentéte a termékenység záloga [nem véletlen, hogy a két nemet eggyé olvasztó hímnős, hermafrodita ábrázolások is ismertek], s ami funkciójukat illeti, a természet megújulásáért hozott [ciklikus] áldozatként szolgáltak: több részből történő kialakításuk szertartásos feldarabolásukat segítette elő. "Ily módon - írja Fekete Mária - a majdan kialakuló istenvilág azon [képviselőinek] előképei, akik halálukkal és újjászületésükkel az élet és az étel reményét és folyamatosságát biztosítják az emberek számára." )

 A tiszai műveltségből származik az I. Kökénydombi Vénusz, amely az i.e. V. - IV. évezredben készült és a Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydomb ásatásai során került elő az 1940-es évek elején. Zsámolyon ülő nőalakot mintázó (talán áldozati?) edény; magassága körülbelül 22 cm, a rákarcolt geometrikus mintázat valószínűleg öltözékét stilizálja (hasonló, szövetmintás díszítés edényeken is megfigyelhető), csuklóin karperecet visel. Ma is élénk vörös színét festésnek köszönheti. Mivel a vállak fölött eltört, elképzelhető, hogy korábban kidolgozott fejjel, esetleg arccal rendelkezett: a jelenlegi állapot restaurátori kiegészítés. 

Az ülő nőalakot formázó edények egyébként a kora-neolitikum végétől széles körben elterjedt leletei a Kárpát-medencének. A Kökénydombi Vénuszhoz hasonló kultusztárgy,- vagy szimbólum lehetett a Törökbálint-dulácskai edény. A méltóságteljes pózban ülő, derűs arcú asszonyfigura a Kökénydombi Vénuszhoz hasonlóan hasán nyugtatja a kezeit, keblét apró kiemelkedések szimbolizálják; társnőjétől eltérően jól megformált fejjel rendelkezik. A plasztikusan részletezett haj,- és ruhamintázat a korabeli viseletre enged következtetni. Hasonlóan kidolgozott (talán istenarc-) ábrázolás található az ugyanezen lelőhelyről előkerült kerámia-amforán, amelyet a kutatás szintén szakrális-mágikus eszközként tart számon.

Ugyancsak a tiszai műveltség szolgáltatta a szegvár-tűzkövesi idolokat. A dr. Csalog József vezetésével 1954 és 1969 közt zajló feltárás első és talán legismertebb tagja a Sarlós Isten. A 25.6 cm magas, trónuson ülő szobrocska az I. Kökénydombi Vénuszhoz hasonlóan üreges, derekán övszerű díszítménnyel, mindkét kezén karpereccel. Arca csapott, lapos, de kidolgozott, talán maszkot stilizál. Nevét a vállán nyugvó aratószerszámról, sarlóról kapta. Társai két széken ülő nőalak, egy hermafrodita vonásokat mutató istenség és a "Baltás Isten" (utóbbinak vállán csak lenyomata található a földben elkorhadt hajdani fa baltanyélnek; az aprócska balta agyagból megformált feje mellette hevert). Makkay Sándor szerint a Sarlós Isten a Földet és Eget elválasztó istenség mítoszát előlegezi meg, gondolva itt elsőként is az Uránoszt sarlóval kasztráló Kronoszra, aki tettével véget vetett Ég és Föld, Uránosz és Gaia házasságának.

Nem lehet e bejegyzés keretében megfelelőképp méltatni a páratlanul gazdag Vinča-Tordos kultúra leletegyüttesét. E fiatalabb neolitikumi műveltség az i.e. V. - i.e. III évezred közti időben uralta a Kárpát-medence déli öblét: a Balkántól Délkelet-Erdélyen át egészen Kisázsiáig terjedt. Legjelentősebb lelőhelyei a névadó (hajdan a magyarországi Bánát megyéhez, ma Szerbiához tartozó) Vinča, az erdélyi Tordos (Turdaș) és a szintén erdélyi Tatárlaka (Tărtăria). Utóbbit az itt megtalált, írásjelekkel ellátott fogadalmi táblák tették igazi kuriózummá, amelyek - 28 apró kerámia,- illetve alabástromfigura társaságában - egy áldozati gödör mélyén hevertek. Írásjegyeik a mezopotámiai piktogrammokkal rokoníthatók, jelezve a Közel-Kelettel ápolt szoros - talán kereskedelmi? - kapcsolatot; a felirat az uruki és dzsemnet-naszr-i írás ismeretében jól értelmezhető, az égőáldozatul felajánlott javakat és az áldozattal megörvendeztetni kívánt isteneket sorolja fel.

A kultúra bővelkedik gyönyörűen kidolgozott, absztrakt, művészi kerámiafigurákban, amelyek vélhetőleg istenségeket ábrázolnak, de minden bizonnyal kultikus célt szolgálnak.  

Hogy tényleg a későbbi magaskultúrák panteonját benépesítő égiek neolitikumi előfutárairól van-e szó, vagy "csupán" a mezőgazdaság prominens patrónusairól, aligha fogjuk biztosan tudni. Az mindenesetre tény, hogy ezek az agyagba öntött különös istenek uralták a 6-8000 évvel ezelőtti Kárpát-medencét - s emlékük tán még most is ott szunnyad a földben. 

Források:

László Gyula 1979: "Emlékezzünk régiekről..." A Kárpát-medence egykori népeinek története s a magyar honfoglalás. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest

Budapest Történeti Múzeum - Újkőkor
Fekete Mária: Gondolatok egy neolitikus idoltípus ürügyén.
Fekete Mária: A zöld folyosók és az emberi civilizáció. Gondolatok a Kárpát-medence neolitikus falvairól és civilizációiról.
Szobrot a Lúdvári Vénusznak! - Trogmayer Ottó nyolcezer éve. Interjú Trogmayer Ottóval
Trogmayer Ottó: A Lúdvári Vénusz. Ismertető plakát.
Trogmayer Ottó: Amikor az istenek megszülettek. 
Világbiztonság - A tiszai kultúra sarlós istene
Világbiztonság - A tiszai kultúra kökénydombi vénusza

Kapcsolódó olvasmányok:

Bende Lívia - Lőrinczy Gábor et al. (szerk.)  2005: Hétköznapok Vénuszai. Tanulmánykötet a Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállítása megnyitása alkalmából. Móra Ferenc Múzeum, Szeged.
Kalicz Nándor 1974: Agyag istenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. Corvina Könyvkiadó, Budapest.
Renfrew, Colin 2006: A civilizáció előtt. Osiris, Budapest

istensorsok: interpretatio christiana

Sokszor emlegetem már-már axiómaként, hogyan olvasztotta be a Krisztus-hit a korábbi vallások isteneit, mítoszait és hitgyakorlatát a maga kozmogóniájába és rituális praxisába, keresztény köntösbe öltöztetve egyes és démonizálva más vonásaikat. Az alábbiakban erre szeretnék egy, a magyarság pogány hitvilágát is érintő példát hozni.
Ami a magyar ősvallás kutatásának problematikáját illeti, Voigt Vilmos tekintélyes tanulmányt írt pusztán a kérdés tudományelméleti megközelítésének nehézségeiről, - nem véletlenül. Anélkül, hogy a részletekbe bonyolódnánk, előre kell bocsátani, hogy a honfoglalás idejére őseink nem csak a  sztyeppei népek vallásaival (ideértve a különböző török népcsoportok samanisztikus pogányságán kívül a kereszténységet, a judaizmust és az iszlámot is!) került érintkezésbe, hanem a Kárpát-medencében megtelepedett (zömmel szláv) népesség által közvetített - részben saját, részben az őket megelőző (avar, görög-római, kelta) kultúráktól megörökölt - hiedelmekkel. Mindehhez csapjuk hozzá az ugor-kori világkép töredékes emlékeit (amelyek nyomai még a 20. századi folklórban is fellelhetők), a honfoglaló népesség kulturális-etnikai heterogenitását és a keresztény hittérítők buzgólkodásait: színpompás, ám szinte kibogozhatatlan szövedékét kapjuk a különféle vallási elképzeléseknek.
A recens néphit és népi vallásosság egyik prominens alakja Boldogasszony, akit a kereszténység Szűz Máriával azonosít, míg Nagyboldogasszony Szent Anna alakjával kapcsolódik össze. Tevékenységi körük a női élet, a házasság, a várandósság, a szülés-gyermeknevelés területére fókuszál, ünnepeik a különféle mezőgazdasági munkákhoz kötődnek. Figurájuk mögött bizonnyal egy vagy több pogány istenanya húzódik meg, ám pontos eredetük ismeretlen. Előfordulhat, hogy egyenesen az Ural lábától hoztuk magunkkal a gyermekáldás e patrónáit, de alakjukba beleszövődhettek a Kárpát-medencében továbbélő antik hagyományok is.
A honfoglalás előtti századokban a Római Birodalom hanyatlásának szinkretisztikus hitgyakorlata és a nagy népszerűségnek örvendő keleti misztériumvallások (például Mitrászé) jól dokumentáltan jelen voltak a térségben, a női élet rejtett kultuszai azonban alig hagytak nyomot maguk után. Míg a patriarkális társadalom "elit" kultúrájáról írásos források sora tanúskodik, a zárt asszonyi világ - benne a terhesség és szülés misztériumaival -  kívül maradt a férfiak érdeklődésének horizontján, ezért nehezebben kutatható. Néhány, a Kárpát-medencében előkerült 4.-5. századi régészeti lelet - meztelen, csecsemőt tartó (és vélhetőleg császármetszésen átesett) nőalakot ábrázoló, faragott végű guzsalyok - azonban arra enged következtetni, hogy bizonyos, a szülést és a gyermek sorsát eligazító istennő(k) ismert(ek) volt(ak) itt is. Hasonló (elsősorban fiatal s talán szülés közben elhunyt nők sírjából származó) leletek kizárólag Kelet-Európából - a Balkánról és Pannónia keleti feléről - ismertek. A (díszes) guzsaly általában véve gyakori női sírmelléklet, illetve sírkő-faragvány elsősorban a keleti provinciákban: egyrészt asz asszonyi élet szimbólumaként, másrészt - olykor generációkon át öröklődő - menyasszonyi ajándékként, amely szexuális-termékenységi jelképeket vonultatott fel, illetve mágikus védelmező szerepe volt. (Az orsó és guzsaly mint a házasság és az egyesülés jelképe évszázadokon át megőrizte jelentését: a jegygyűrűnek megfeleltethető "cifra guzsaly" még a 19. századi erdélyi parasztságnál is ismert volt.)

Ami a fentebb említett, anyaistennőt formázó guzsalyokat illeti, a nőalak mintájául felismerhetően a knidosi Aphrodité szolgált, ám gyermekkel történő megjelenítése egyedülálló, s miközben ikonográfiája egyértelműen görög, római települések vagy katonai táborok helyén akadtak rá - jelezve a két kultúrkör összeolvadását. Az istennő minden bizonnyal a szülés és gyermekágy felett őrködő, az anyát és csecsemőjét oltalmazó istenanya, akinek sajátos kultusza alakult ki a Balkánon.

E hipotézist a görög műveltséggel összevetve kiderül, hogy legközelebbi rokona Aphrodité Genetillys vagy Kollias, azaz a születéseket uraló Aphrodité, akit egyben a sorsfonó istennők, a Moirák legidősebbikének tartottak (attribútumuk, a guzsaly itt az életet és halált kiszabó végzet-úrnők mágikus eszköze). Aphrodité, az új élet patrónusa Hekatéval, az Alvilág úrnőjével olvad össze az ókori görögség vallásgyakorlatában: kétarcú, nagyhatalmú sorsistennő, igazi khtonikus Magna Mater, aki születés és halál felett egyaránt uralkodik. Társnője a vajúdók mellett - a valószínűleg krétai eredetű - Eileithya, a fényhozó, aki napvilágra segíti a csecsemőt. Egyikük tehát az új élet sorsáról dönt, másikuk pedig a szülő asszony fölött őrködik. Kettősüknek a római hitvilágban Venus Genetrix - a szülést segítő Vénusz - és Juno Lucina - a fényhozó Júnó - feleltethető meg. A "Lucina" jelzőt (és vele a gyermekágy körüli szerepkört) gyakran kapcsolták Diana, Luna nevéhez is; a késő-császárkorra már önálló istennőként tisztelték. Fontos feladata a Gello, Lamia néven ismert gyermekágyas démonok távoltartása. 

A kereszténység hatalomátvételével természetesen a kép megváltozott: a Matrix Mundi (Mindenek Anyja) szerepkört Mária vette át, az ő kultusza lépett az egyéb anyaistennő-misztériumok helyébe. Az e tisztséget eredetileg birtokló égi úrnők sorsa meglehetősen gyászosan alakult. A Lamiák és Gellok mellett megjelent az arab világtól a szlávokig ismert gyermekágyas démon: Alabasztria, Albaszta, Almaszta, Albasz és El-Avad. A felsorolt változatok valamennyien Aphordité nevének származékai - azé az Aphroditéé, aki egykor a szülés-születés jóságos védelmezője volt, ám akinek Mária debütálásával nem maradt helye az anyaság patrónusai között, így eltorzult alakja szükségszerűen az "ellentábor" rontó szellemeinek sorát gyarapította.

S hogy Lucinával mi történt? Talán belőle vált a kelet-közép-európai folklór egyik legellentmondásosabb, legambivalensebb figurája: Luca. Szent Luca (fiktív) személyében az egyház igyekezett krisztianizálni egy számára terhes, ám a jelek szerint kiirthatatlanul erős, a népi világképben makacsul meggyökeresedett pogány kultuszt. A 20. században Róma hivatalosan is beismerte, hogy Luca sosem létezett hús-vér emberként, legendáját és a hozzá fűződő csodatételt az egyházatyák ötölték ki: ám noha töröltetett a szentek jegyzékéből, a népi műveltségben továbbra is dobogós helyet foglal el. 

Ugyan Lucát szentként tisztelte a keresztény világ, tagadhatatlanul vészjósló figura. A szent ünnepe a Julianus-kalendárium szerint épp az év legsötétebb napjára, a téli napfordulóra esett ( csak a Gergely-naptár bevezetésével tolódott december 13. -ára), s egyidőben volt a férj-jóslás, szerelemi mágia, termékenységvarázslás és a fonásit tilalom, halotti lakomák, az emberi világot fenyegető gonoszok, vészterhes ómenek napja. A magyar néphitben is jól ismert Luca büntető hatalma, amellyel a munkatilalmat megtörő asszonyokat sújtja. Számos termékenységvarázsló, idő, termés,- és férjjósló szokás mellett a halál-előjelek keresése, a kísérteties Luca-alakoskodás, a luca-szék készítés vagy a boszorkányok, ördögök elleni védekezés is hozzá kötődött (a téli napforduló örökségeként Luca napja is átmeneti idő, igazi gonoszjáró nap.)

Végül, de nem utolsósorban néhány szó arról, miként kapcsolódik mindez a magyarság vallási örökségéhez. Nos, a néphit Nagyboldogasszony - (Kis)Boldogasszony kettőse éppoly feladatokat tölt be, mint Aphordite Genetyllis és Elileithya vagy a Venus Genetrix - Juno Lucina páros. Nagyoldogasszony segíti az anyát szülés közben, hozzá fohászkodnak a meddő asszonyok gyermekáldásért, ő bünteti a magzatukat elveszejtő nőket. Boldogasszony a gyermekágyasok őrzője, az ő "ágyában" fekszik a kismama és gyermeke a szülés utáni hetekben, ez oltalmazza őket a rontó hatalmaktól. Boldogasszony egyben gyógyító, a háztűzhely őrzője, a család gondviselője is. Bíró Mária (lásd források) eszmefuttatása szerint e nyilvánvalóan kereszténység előtti istenasszonyok talán teljesen, de legalábbis részben olyan hagyományokat őriznek, amelyek a Kárpát-medencében vészelték át birodalmak és népek felemelkedését és bukását. Az, hogy különféle vallási elgondolások kitartanak egy-egy adott helyen, miközben az etnikumok jönnek-mennek, jól ismert jelenség. Az is belátható, hogy a honfoglaló magyarság világképe képlékeny volt, könnyen engedett a változásnak, könnyen fogadta be az új elemeket, hiszen eredeti környezetéből kiszakítva, kultúrák és népek sokaságával kapcsolatba lépve s végül teljesen új hazában letelepedve aligha őrizhette meg urali örökségét idegen hatásoktól érintetlenül. Könnyen lehet, hogy a 9. századi kárpát-medencei szláv népesség még ápolta az egykori pogány istenanyák emlékét, amelyet eleink is megismertek és adoptáltak - akár már meglevő istennőkultuszukba (tudjuk, hogy Kisasszonyt, azaz Boldogasszonyt vagy Kisboldogasszonyt Szent Gellért ösztönzésére azonosították Szűz Máriával).

A fenti okfejtés nem kőbe vésett szentírás, csupán egy lehetséges, leginkább töredékes utalásokból és elszórt ismeretmorzsákból építkező forgatókönyve a balkáni és pannóniai sírmellékletek istennő-faragványos guzsalyai eredettörténetének, és adalék Luca, valamint Boldogasszony alakjának értelmezéséhez - a teljesség igénye nélkül. Az ajánlott olvasmányok további kiegészítéseket tartalmaznak a Boldogasszony-kultusz és a Luca-napi szokások tekintetében. Érdemes megjegyezeni, hogy Luca alakjának gazdag párhuzamát adja a germán nyelvterületen Perchta, Berta, Holda, akik szintén erősen kötődnek a szövéshez-fonáshoz, a hanyag háziasszonyt büntetéssel sújtják, s a vészzivataros télközépi éjszakákon (gyakran a Vad Hajsza élén) járnak.

Búcsúzóul Katona Lajos (Bíró Mária által citált) szavait idézem: "Csak a sors változó szeszélyének furcsa játéka, hogy ma nagyobbrészt éppen azok ellen védekezik a jámbor, kiknek hathatós segítségéért minden ártó hatás, minden rontás és megvetés ellen ősei századokkal ezelőtt áhítatosan esdekeltek. Avagy nem annak a Lucinának az örökébe lépett-e Luca, aki más néven hol Diana, hol meg Juno volt Rómában... ?"

Gyönyörű Boldogasszony-ábrázolás Somogyi Rékától. Forrás

Források:
Bíró Mária: Lucina és Szent Lucia. Az antik születésistennő továbbélése a néphitben. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglaláskor és az Árpád-kor folklórjából. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest.
Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest. 
Magyar Néprajz - Luca napja
Magyar Néprajzi Lexikon - Luca napja
Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.


Ajánlott irodalom:
Falvay Károly 2001: Boldogasszony. A női szerep a magyar hitvilág tükrében. Tertia, Budapest
Falvay Károly2006: Nagyboldogasszony. Női szerepkör a magyar ősvallás tükrében. Püski Kiadó, Budapest.
Kálmány Lajos 2002: Boldogasszony. Ősvallásunk istenasszonya. Főnix Könyvműhely, Budapest

embernek ének őrzi az időt...

holle, holda, perchta, berta

Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – Holle anyóról szeretnék megosztani egy-két ismeretet. 

A róla szóló népmesék és hiedelemmondák egy hajdan tisztelt pogány istennő, Holda alakját rajzolják elénk. Neve - amelynek több változata ismeretes (Hulle, Holl, Hulda, stb) - Jacob Grimm szerint etimológiailag a 'hold' (kegyes, bőkezű, nagylelkű) vagy 'hollr' (hűséges, bőkezű) kifejezésben gyökerezik (egyéb magyarázat is elképzelhető, ld. a hivatkozott wikipedia-oldalt). A 'holda', 'hulda', 'hulde' szavakat a köznyelvben is alkalmazták gyűjtőnévként különféle szellemi teremtményekre, míg az 'unholda’, 'unhold' terminus a - mindkét nembeli - rosszakaratú, rontó lények megjelölésére szolgált. Idekívánkozik többek között a svéd hulder-folk, az izlandi hulderfolk, huldumenn, a német guten holden,  guedeholden, holdichen, koldeken, holderchen stb.: valamennyi a (többnyire jóakaratú) tündérekre, elfekre, aprónépekre vonatkozik. Grimm kiemel egy svéd népdalt, amelyben a 'huldmoder, hulde moder' kifejezés a 'karn moder'(drága édesanya) szinonimájaként szerepel, ezzel is alátámasztva a szó pozitív értelmezését (szemben a másik eredeztetési lehetőséggel, a 'sötét', 'homályos' jelentésű 'hulda'-val).

Holda - amint az a mesebeli Holle-anyóról is kiderült - nagyra tartja a szorgalmat. Legfőbb attribútuma a szövés-fonás "felügyelete". Karácsony és Vízkereszt (Nagyújév) között (Zwölften, Tizenkétéj) körberepüli az országot, és a házak ablakain belesve ellenőrzi az asszonyok munkáját.  Ha Karácsonykor sok kócot, szöszt lát a rokkán, elégedett ("Van kóc elegendő/Jó lesz az esztendő"). Vízkeresztkor aztán visszafordul, s hazafele mentében ismét megvizsgálja a rokkákat: ekkorra a Karácsonykor felrakott kócnak el kell fogynia. Ha mégsem sikerült volna mindet megfonni, Holda megharagszik a lusta fehérnépekre, és így szól: "Van kóc elegendő/Rossz lesz az esztendő".  Ezért a lányok inkább letépkedik rokkájukról a megmaradt kócot, nehogy pórul járjanak.

Egy másik, hozzá kötődő hiedelem azonban éppenséggel tiltja a fonást a Zwölften ideje alatt (e periódusban nem maradhat len az orsón). A Rajna-vidékén is dologtiltó ünnepnek számított Hulla Szombatja. Északon úgy tartották, a Yule és az Újév közti mágikus időhasadékban "sem kerék, sem motolla nem járhat körbe".

Tevékenységi köre mindazonáltal jóval átfogóbb, semmint az asszonyi házimunka feletti bábáskodás: valószínűleg sokoldalú anyaistennő-típust testesít meg. Ezt példázza, hogy a Tizenkétéj alatti körútja során - amint azt a nép vallja - termékennyé varázsolja a földet.

Egyértelmű kapcsolatban áll a vízzel; gyakori, hogy tavakkal, forrásokkal, patakokkal összefüggésben említik. A Német mondák 4. - es, illetve 6-os számú története (Holle anyó tava, Holle anyó fürdője) egy Meissner-hegyi lápszemről úgy beszél, mint Holle anyó lakhelyéről (utóbb e tónál szobrot is állítottak az istennőnek).  Jellemzően délben tűni fel, ahogy fürdőzik: tündökletes, fehérbe öltözött asszony, aki egyik pillanatról a másikra kámforrá válik.

"Erről a Holléról sokfélét mesél a nép, jót és rosszat. Meggyógyítja és termékennyé teszi azokat az asszonyokat, akik leereszkednek hozzá a kútba; az újszülött gyermekek az ő kútjából származnak, és ő hordja ki onnan őket. Virágot, gyümölcsöt, kalácsot, amije odalenn a tóban van, s ami a semmihez sem fogható kertjében nő, szétosztja azok közt, akik találkoznak vele, és a kedvére valók. Igen takaros, és ad a jó háztartásra; ha az embereknél havazik, ő rázza az ágyát, attól szállnak a pelyhek a levegőben. A lusta fonólányokat azzal bünteti, hogy bepiszkolja a rokkájukat, összekuszálja a fonalat vagy meggyújtja a guzsalyt; az olyan szüzeknek viszont, akik szorgosan gombolyítottak, orsót ajándékoz, és éjszaka maga fon helyettük, hogy reggelre mind tele a cséve. A lusta marcsikról lehúzza a dunnát, és pucéran a kőre fekteti őket; a szorgosak, akik tisztára súrolt vödörben már hajnalban vizet hordanak a konyhára, ezüstgarasokat lelnek benne. A gyerekeket gyakran lehúzza magához a tóba, a jókat szerencsés filkókká teszi, a rosszakat váltott fattyúvá.  Évente egyszer bejárja az országot és termékenységet ad a szántóföldnek, de meg is ijeszti az embereket, amikor bősz serege élén áthajt az erdőn. Hol szép fehér nőként jelenik meg a víz alatt vagy a tó közepén, hol láthatatlan ..."

A fenti idézetből Holda számos attribútumára fény derül. A gyermekekkel való kapcsolatának egy másik aspektusa, hogy a néphit szerint hozzá - avagy a vele gyakorlatilag egylényegű Perchtához - kerülnek a kereszteletlenül (azaz pogányként) elhalt kisdedek lelkei. A "bősz sereg", amely a nyomában jár, nem más, mint a Wild Hunt (a.k.a. Furious Host, Wilde Jagd, wutende heer). Ez az északnyugat-európában közismert mitológiai toposz, avagy természetfeletti enigma elkárhozott vagy idő előtt, erőszak áldozatául esett halottak körmenetét, vadat hajtó szellemek féktelen seregét jelenti. Élükön történelmi személyek (királyok, lovagok, előkelő nemes urak), legendák hősei, olykor mitikus alakok lovagolnak. Gyakori vezető Wotan, Odin (innen a régi német wuotes heer, wotigez heer, vagy a svéd Odensjakt megnevezés), sűrűn felbukkan a hű Eckhart, rikább a női vezér (pl. Berchtholda, Perchta, Holda). Utóbbiak kíséretében sokszor gyermekek (a már említett kereszteletlenül elhalt kicsinyek) vonulnak. A 7-es számú mondában Holle anyó halad a menet élén; a hű Eckhart pedig előttük jár, hogy figyelmeztesse a parasztokat a wutende heer közeledtére. (A Wild Hunt-tal való találkozás az egyszerű halandó számára ritkán végződik szerencsésen: gyakori, hogy a kísértethadat kinevető, semmibe vevő embert mágikus úton megbünteti annak vezetője; előfordul, hogy a gyülekezet magával ragadja a bámészkodót; sokszor egyenesen halál-ómenként tűnik fel; ritkán az arra érdemeseket megjutalmazza).

Holdához azonban nem csak efféle baljós kompánia társul. A középkori és kora-újkori boszorkányperek során számos asszony vallotta, hogy (éjszakai lélekutazás során) társaival együtt egy titokzatos istennőhöz csatlakozott, akivel országokon repültek át, borospincéket törtek fel, hogy ott mulatozzanak, s aki megtanította őket például a gyógyfüvek használatára vagy a mágia művészetére. Az istennőt többféleképp említik: gyakori a 'Jó Játék Asszonya' titulus, ennél konkrétabb az inkvizítorok által is preferált Herodiana (amely talán Heródiás és Diana nevének összevonásával a kereszténység ellen munkálkodó ördögi, pogány hatalom sztereotip megnevezésére szolgált), Bensozia (valószínűleg a bona socia = jó társaság félrehallásából), avagy a vádlottak által hangoztatott Abundia (bőség), Richella (Gazdagság), bona Horiente, Fortuna, donna Venus, Holda. Felső-Hesszen és a Westerwald vidékén a "Holle-vágta", a "a lovaglás Holléval" a boszorkányok éjszakai vonulásának megfelelője; Nicolaus Cusanos püspök szerint az úrnő nyomában járó asszonyok csoportját 'Hulden' - nek nevezte a köznép. Diell Breul, hesseni varázsló 1630-as vallomásában Holda a mágus tanítómestereként tűnik fel: Breull néhány éven át az évszakkezdő böjtök idején lélekben eljárt a Venusbergre, ahol ’fraw Holt’ egy vízzel töltött tálat tett elé, amelynek felszínén a holtak túlvilági élete tükröződött. Az Edda Ynglinga-sagájában szó esik egy Huldr nevű völváról, egy 14. századi izlandi saga pedig Odin szeretőjeként és egy félisten testvérpár anyjaként említi ’az elbűvölő Huldrát’.

A német mitológiában gyakori elképzelés, hogy régi korok istenei, héroszai, uralkodói hegyek mélyére visszahúzódva szunnyadnak, várva, hogy ismét eljöjjön az ő idejük. (Talán közrejátszik ebben az elképzelésben a hegyvidék vadsága, érintetlensége - az ember nem tudta oly könnyen igába hajtani, mint a sík mezőket -, s a hegyvidéken élők - elzártságból fakadó - archaikus hitvilága, hagyománykincse). Holda lakhelyeként a Horselberg-et emlegetik; ide járnak a boszorkányok gyülekezni. 

Jellegzetes fogalom Holda szekere. Az istennőről - és alteregójáról, Perchtáról - szóló legendák sokasága számol be a róla. Elterjedt motívum (ld. Német mondák: 8-as történet), hogy a szekér meghibásodik, Holda pedig egy arra járó halandót - egyszerű, kétkezi munkából élő parasztembert - kér meg, hogy javítsa ki. Miközben amaz éket, szeget, tengelyt stb. farag fából, forgács hullik a földre, amelyet később Holda fizetségként ajánl fel jótevőjének. Akad, aki bölcsen zsebrevág annyit, amennyit bír, más csak legyint rá, s legfeljebb véletlenül visz haza magával egyet-kettőt (például a cipőjébe szorulva). A mesék rendre ugyanúgy végződnek: a forgács másnapra aranyröggé válik. 

Holda többnyire isteni szépségében mutatkozik, néha azonban lapátfogú, gubancos-tövises hajú, csúf öregasszonyként említik. Ezen alakjára emlékezik a mondás, amelyet a kócos, ápolatlan hajú személyre alkalmaznak: "találkozott Holléval". Holda e banya-külseje negatív jellemvonásokkal társul, s egyfajta gyerekriogató mumusként funkcionál. Szoros kötődése a mezőgazdasághoz az Íziszhez, Nerthushoz hasonló anyaistennőkkel kapcsolja össze. A szövés-fonás révén Frigg-el kerül rokonságba, de páhuzamba állítható Artemisszel, Létóval, a Nereidákkal és Amphiritével Hasonló vonásokat mutat Herke, Freke, Frik, fraw Gaude: talán - Holdával egyetemben - valamennyien Wotan női megfelelőjét, esetleg feleségét testesítik meg.
A skandináv országokban népmesék emlékeznek meg egy erdei vagy hegyi asszonyoról Hulla, Huldra, Huldre néven, aki hol fiatal és bájos hol, idős és csúf. Kék ruhájában, fehér fátyolba burkolózva látogatja a pásztorszállásokat; részt vesz az emberek mulatságain, noha nagy gondot okoz neki, hogy eltitkolja az alakját eltorzító állati farkat. A zeneszót igen kedveli, dala, a huldreslaat elbűvölő. Az erdőben máskor öregasszonyként mutatkozik, nyája élén, kezében sajtárral. Itt is ismeretes a kereszteletlen gyermekekre vonatkozó igénye, olyannyira, hogy elragadhatja a szülőktől a csecsemőket. Gyakran nem egyedül, hanem hegyi szellemek, manócskák (hulderfolk) kíséretében mint királynőjük bukkan elő. Grimm rámutat, hogy míg az Európa szívében fekvő német területeken Holda az itt meghatározó asszonyi munkákhoz, megélhetési tevékenységekhez (szövés-fonás, földművelés) kötődik, addig északabbra, Skandináviában logikusan az állattartással, pásztorkodással, erdei gazdálkodással kerül kapcsolatba. 

Perchta (Perht, Berchte, Perchte, Perehta, Bertha, Hildaberta, Hüdberta, Berechta, Vad Berta, Vass Berta) figurája elsősorban azokon a németajkúak lakta vidékeken ismeretes, ahonnan Holda hiányzik. Noha neve valószínűleg a 'ragyogó, fényes, tündökletes, dicső' kifejezésből ered (vö. ófelnémet beraht, bereht, angol bright), s hajdan éppoly jóakaratú istenségként tartották számon, mint Holdát, alakja utóbb gyermek-riogató mumussá torzult. A róla fennmaradt történetekben többnyire negatív vonásai domborodnak ki. Szintúgy Karácsony és vízkereszt közt jár, ez időszak egyik-másik napjához kifejezetten kötődik (perchtentag, perchtennacht - ált. Vízkereszt). Bármi szövést-fonást talál félbehagyva, azt lerontja. Ha úgy látja, hogy áll a munka, vendégek mulatoznak a fonóházban, vagy épp ellenkezőleg: a ház asszonyai nem szentelik meg az ünnepet kellőképp, és látástól-vakulásig dolgoznak, bedob egy halom orsót az ablakon, azzal a paranccsal, hogy azokat lehetetlenül rövid idő (ált. egy óra) alatt fonják tele. Ha ez nem sikerült, megbünteti a fehérnépet: összekuszálja, összegubancolja a fonalat. Az ezzel kapcsolatos mesékben az asszonyok-lányok többnyire túljárnak az eszén, becsapva őt. 

Perchta napján kulcsszerep jut bizonyos (böjti) fogásoknak. Elterjedt a heringfogyasztás, körítve lisztes ételekkel (pl. gombóccal). Az a hiedelem járja, hogy ha az ember mást is eszik ilyenkor, mint amit szabad volna, Bertha felvágja a hasát, kiszedi belőle a tilalmas elemózsiát,  szalmaszecskát és szénát tölt a helyére, majd tű helyett ekevassal, cérna helyett vaslánccal ölti  össze. Másutt zsíros sütemény az előírás, mondván, ha jól bezsírozzuk a pocakunk, Bertha kése lecsúszik róla. 

Az ekevas, eke különös jelentőségűnek tűnik Perchta kapcsán. Ahogy Holdának, neki is szekere vagy ekéje romlik el egyre-másra; a segítségére sietőket hasonlóképp jutalmazza, mint alteregója. Szintúgy felbukkan a Wild Hunt élén, gyakran kísérik szipogó, hüppögő, sírdogáló gyerekek. Arról is szól a fáma, hogyan bünteti azokat, akik kikacagják különös kompániáját (egy tiszteletlen fonólányt egy évre megvakított). A rossz kisfiúkat fenyegeti Hildaberta, Bildaberta, aki szőrös erdei asszony képében éjjel körbejárja a házakat, áldozatra lesve. Az 1488-as Theasurus pauperum a boszorkányok gyülekezetének élén mint 'Fraw Perht" említi. 

Bizonyos elbeszélésekben emberségesebb arcát mutatja. A Német mondák 267-es történetében (Berta, avagy a fehér asszony) mint egykor élt nemesasszony kísértetét ismerhetjük meg. Az ehhez hasonló legendákban különféle, vele rokonságban álló fejedelmi családok kastélyában tűnik fel talpig fehérben, fekete fátyolos főkötőben, övén kulcscsomóval. Felbukkanása lehet halál-ómen. Egyébiránt ártalmatlan: különösen szeret a gyerekek között lenni, elringatja őket, mesél neki, ha a dajkák elaludtak.

Mégis, általában fenyegető, torz természetfeletti lényként tűnik fel. Egyes költemények kihangsúlyozzák hosszú vagy épp vasból levő orrát. Egy vers azt örökíti meg, miként figyelmezteti a gazda házanépét, hogy egyenek meg mindent, ami az asztalra kerül, különben 'die Stempe' jön és meggyötri őket. Ez a 'stamping', avagy német 'stampen', 'stampfen' igéből képzett gúnynév valószínűleg Perchta egy jelzője 'taposó, nyomó' jelentéssel (hasonlóan Holdát is Trempe-nek, tipegőnek nevezik bizonyos tájakon). Más közlés szerint a vasorrú Perchtának szokás élelmet és italt kint hagyni mintegy engesztelő áldozatul. 

Perchta emlékét őrzi a busójáráshoz hasonló felvonulás, mely során állati elemekkel tarkított maszkokat viselő fiatal férfiak járnak házról-házra, jókívánságokat kántálva. A felvonulás olykor már-már eksztatikus jelleget ölt, a résztvevők, megrészegülve a tömeg mámorától, magasra ugrálnak. Az álarcok szerint az alakoskodók két csoportra oszlanak, a "szép" és a "csúf" perchten-ekre; ezek bizonyos esetben szimbolikus csatát vívnak, hogy biztosítsák a föld termékenységét (vö. a táltosok, garabonciások, benandanték és társaik - ld. a livóniai farkasember c. bejegyzést - által a termékenységért vívott ütközetekkel). A 'küzdelemből' természetesen a szép perchtenek kerülnek ki győztesen, áldást hozva a szántókra. Ginzburg említést tesz 'Holda szekeréről', amely egy fiatalok által vontatott, zöldellő ágakkal megrakott kocsi, s talán szintén a termékenységet reprezentálja. 

Perchta egyes vonásai beleszövőd(het)tek hasonnevű legendás (és/vagy) történelmi személyiségek mitológiájába. Grimm közülük is különös jelentőséget tulajdonít Kis Pippin frank király (i.sz. 714-768) feleségének, a későbbi Nagy Károly anyjának, Laoni 'Nagylábú' Bertának (i.sz. 720/725 - 783). Ugyan a királynénak a szájhagyomány túlméretezett, de emberi lábfejet tulajdonít, Grimm kiemeli, hogy a rendellenes láb általában az illető lény ember-feletti, természetfeletti mibenlétére utal (gondoljunk csak az ördög patájára vagy a lidérc ló,-kecske,-libalábára). Grimm szerint még elterjedtebb mitikus képzet az 'egyetlen nagy láb', amely egyben gyakran hattyú,-vagy libaláb (és ezzel megérkeztünk a népszerű hattyúszűz-toposzhoz). 

Én itt most megállok: a Teutonic Mythology még számtalan érdekességet közöl a fent nevezett istennő(k)ről, nekünk azonban egyelőre legyen elég ennyi. 

Források:

Ginzburg, Carlo: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése.( Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003).

Grimm, Jacob: Teutonic Mythology. (George Bell and Sons, London, 1882).

Grimm, Jacob & Wilhelm: Német mondák. (Kalligram, Pozsony, 2009)

Hoppál Mihály (szerk): Mitológiai Enciklopédia. (Gondolat, Budapest, 1988. Az eredeti kiadás főszerkesztője: Tokarev, Sz.A.).

Wikipedia - Holda

Wikipedia - Perchta

Wikipedia - Kis Pippin

Wikipedia - Laoni Bertrada

holle anyó dunnája

Mindannyian ismerjük a Holle-anyóról szóló mesét; azt már kevesebben tudják, hogy a Grimm-fivérek által csokorba gyűjtött "Kinder,-und Hausmarchen" java több egyszerű, gyerekeknek szóló szórakoztató történetnél - mitológiai vonások, a hajdani germán hitvilág túlélő elemei lappanganak bennük. Noha a fivérek a kor ízlésének megfelelően átdolgozták szövegüket (kiollózva például a szexuális utalásokat), s az adatközlő által használt nyelvezetet a maguk irodalmi igényességű szóhasználatára cserélték, a cselekményben így is tetten érhető számos szimbolikus motívum. A magyar fordítás sajnos tovább "szelidítette" a történetek profilját, ártatlan estimesét kreálva a misztériummal, mágiával, olykor vérrel átitatott sztorikból.  

Jacob Ludwig Karl (1785 jan. 04 - 1863 szept. 20)  és Wilhelm Karl Grimm (1786 febr. 24 - 1859 dec. 16) a hazai köztudatban elsősorban mint mesegyűjtők rögzültek, holott a germán folklór széles rétegeit magába ölelő munkásságuk ennél jóval nagyobb horderejű volt. A romantika idején az érdeklődés homlokterébe került a nemzeti kultúra, nemzeti múlt, az ősök szellemi hagyatéka, a hajdani hitvilág, élet,-és gondolkodásmód, valamint az őstörténet és nyelvfejlődés (hazánkban éppúgy, mint szerte Európában): a Grimm-fivérek ennek szentelték gigantikus és úttörő jelentőségű életművüket. Mivel e korszakban az a meggyőződés élt - nem teljesen alaptalanul - hogy a "népi=ősi", a Grimmek érdeklődése a populáris kultúra felé fordult (populáris alatt itt a közrendű rétegeket, az alacsonyabb társadalmi osztályokat értve). Gyűjtöttek és közreadtak dalokat, ódákat, hősénekeket, balladákat, mondákat. Jacob a nyelvészet terén is maradandót alkotott: kidolgozta a hangváltozások szabályosságát igazoló Grimm-törvényt, és 1837-ben megjelentetett Német nyelvtana a szakma alapművévé vált (Wilhelm pedig 1821-ben a német rúnaírásról publikált). Kiadtak egy művet a német nyelv történetéről is; társszerzőkkel közösen szerkesztették utolsó, nagy munkájukat, a Német szótárt (Wörterbuch der deutsche Sprache). 

A hajdani germán pogányság iránt érdeklődök számára - meséiken kívül - mondagyűjteményük (Deutsche Sagen, magyarul 2009-ben a Kalligram gondozásában jelent meg 'Német mondák' címmel) és Jacob Grimm nevével fémjelzett Deutsche Mithologie (magyar kiadása szégyenszemre nincs) szolgál elsőrangú forrásul. Utóbbi a teuton népek őshitével foglalkozik, gyakori párhuzamokat vonva a germán és skandináv hitvilág elemei között, s három (más kiadásokban négy) kötetben, közel 1900 oldalon, páratlan részletességgel és áttekintő alapossággal tárgyalja e témát. Olyan olvasmány, amiért önmagában megéri nyelvet tanulni :) - egyébként angol fordításban (ld. források) online elérhető és letölthető. Ezt böngészve kezdek a Grimm-testvérekre úgy tekinteni, mint egyfajta modern héroszokra: elképesztő munkát végeztek a német kultúra szolgálatában, s tették ezt tudományos alapossággal, szívből jövő lelkesedéssel, mély tisztelettel és a lokálpatrióta hazaszeretetével. Az utókor hálával tartozik nekik. 

Források:

eKultúra 

Grimm, Jacob: Teutonic Mythology (George Bell and Sons, London, 1882) - a fordító előszava ("Translator's Preface")

Wikipedia - Grimm-fivérek

sámándob készítése

A sámándobot - kellő türelemmel és elegendő szorítóval felszerelkezve - magunk is elkészíthetjük. Amire szükégünk lesz hozzá:

- nyírfa rétegelt lemez

- fogónak való fa

- rezonátoroknak való hengeres farudacskák

- szőrtelen, cserzetlen bőr (leggyakrabban kecskét használnak e célra, de egyéb állaté is jó)
- fűrész, esetleg flex, nagyobb méretű szögek, kalapács, faragasztó, szegecsek vagy kárpitszegek - és egy rakás szorító

Első lépésként meghatározzuk a leendő dob méretét, majd létrehozzuk az annak megfelelő sablont, vagyis egy deszkába vert szögekből álló kört, amelynek átmérője megegyezik a sámándob kívánt átmérőjével (ehhez használjunk legalább '60-as bognárszeget, amelynek a feje kicsi, így később sem lesz zavaró). Ezt követően feldaraboljuk a nyírfa rétegelt lemezt: 3 csíkot vágunk le belőle aszerint, hogy milyen széles kávát óhajtunk (ált. 9-15 cm). Az így kapott, teszem azt, 10 cm széles és 150-200 cm hosszú csíkok (a hossz attól függ, hogy milyen volt a megvásárolt lemez hossza) egyikét a sablon köré hajlítjuk, majd - mivel optimális esetben hosszabb a sablon kerületénél - megjelöljük a végét, és méretre vágjuk. A következő réteg erre kerül rá, tehát valamivel hosszabb lesz. Hajlítsuk rá az első és a második lemezcsíkot is a sablonra, szorítóval fogassuk össze őket, és jelöljük be, majd vágjuk le a második lemezcsík végét.

Ezt követően összeragasztjuk e két réteget. A faragasztót öntsük tálkába és hígítsuk tejszínsűrűségűre, majd jelöljük ki a leendő külső csík belső oldalának közepét, és kenjük be a ragasztóval kétszer (1-2 perc különbséggel). Ugyancsak kenjük be a belső csík egyik végének külső felét (teljes szélességében, 20-30 cm hosszan), s illesszük hozzá a külső csík közepéhez (figyelve arra, hogy az élek összepasszoljanak). A ragasztó ilyenkor még nem köt meg, ezért szorítókkal rögzítsük a két lemezt egymáshoz. A belső csíkot hajlítsuk rá a kávára, másik végét is kenjük meg ragasztóval, és simítsuk rá a külső csíkot, majd jöhet a szorító. Ekkor tehát a belső csík már kör alakban fogja körül a sablont, s két vége összeér, miközben a külső csík csak a derekánál illeszkedik a belsőhöz. A következő lépés a belső csík végigkenése ragasztóval, és a külső csík hozzáerősítése. Az a legjobb, ha 3-4 centinként felteszünk egy szorítót; időközönként újrakenve ragasztóval a kimaradt részeket. A kifolyó ragasztót vizes ruhával tudjuk letörölni.
Ha a külső csíkot teljesen ráhajlítottuk a belsőre, és hozzá is fogattuk, a két széle összeér. Itt a szorítót ne közvetlenül a nyírfalemezre csavarozzuk, hanem két puhafa lapkára, amik kétoldalról közrefogják a lemezeket. Hagyjuk a félkész kávát állni 2-3 óráig, majd vegyük le a sablonról és tegyük félre 12 órára.
Másnap leszedhetjük a szorítókat, és következik a harmadik nyírfalemez-csík, ami belülre kerül (előtte a káva belső oldalát óvatosan tisztítsuk meg a ragasztógöböktől, göcsörtöktől, miegyebektől). Hajlítsuk bele a kávába, jelöljük meg a végét és vágjuk méretre. Kenjük meg alaposan ragasztóval ezt a csíkot és a félkész káva belső oldalát is összesen 3x, 2-3 perc különbséggel. Ezután óvatosan illesszük össze őket, figyelve, hogy a most beragasztott, tehát legbelső réteg végei ne essenek egybe a következő réteg végeivel. Ha a helyén van, szorítókkal rögzítsük (ismétcsak 3-4 centiméteres távolságokra helyezve azokat), és hagyjuk állni legalább 12 órát.
Ha a csíkok összeillesztése nem volt tökéletes, előfordulhat, hogy egyik-másik kicsit kilóg. Ez az egyenetlenség gyaluval, flexszel vagy körfűrésszel orvosolható :). Csiszoljuk le a kávát, ha szeretnénk rá rezonátorokat, akkor jelöljük meg és fúrjuk ki a helyüket. Általában 7,9,11 bütyök kerül 1-1 dobra (a számoknak szimbolikus jelentősége lehet, kinek hogy tetszik), amelyeket rögzíthetünk facsavarral és/vagy ragasztóval. Ugyanez igaz a fix fogóra is. Utóbbi végeire ragaszthatunk egy kis bőrdarabot, ami rugalmas, de stabil összeköttetést biztosít a fogó és a káva között, ugyanakkor a káva rezgéseit letompítva kiküszöböli a két érintkező fafelület esetleges rezonanciájából származó kellemetlen zörgést.
Alakja szerint a fogó lehet Y-alakú vagy kereszt. Létezik függesztett formája is, amikor a kávához nem (közvetlenül) rögzül; ehelyett a bőrhöz (vagy a kávához) erősített megfeszített inak tartják. 
A bőrt tímártól szerezzük be, s éjszakára áztassuk be kézmeleg vízbe - ettől megpuhul és könnyen megmunkálhatóvá válik. Másnap még vizes állapotban terítsük ki a munkafelületen, helyezzük rá a kávát, és lazán hajtsuk rá a bőrt. Ekkor még ne feszítsük meg, mert száradás közben valamennyit zsugorodik, s ha nagyon feszes, összeroppanthatja a kávát (vagy végighasadhat). Ideiglenesen rögzítsük a bőrt, vágjuk le a felesleget, majd várjuk meg, míg megszárad. A végleges rögzítést megoldhatjuk kárpitosszegekkel, szegecsekkel, a bőrt és a kávát átfúrva 'varrással', - vagy ahogy tetszik. Az én (nagyobb) dobomon a bőr pereme körben ki van lyuggatva, és azon egy ín van átfűzve, majd megcsomózva.
Az ütőt készíthetjük csontból vagy fából, de ügyeljünk rá, hogy ne legyen olyan hegyes, kiálló része, ami beszakíthatja a bőrt; illetve ne legyen túl nehéz, hiszen a nagy tömeg kis lendületnél is kárt tehet a dobunkban. A Gerecsében találtam egy követ, amelyik alakja és fogása szerint kiváló dobverő lett volna - fájt is érte a szívem, ám a súlya miatt végül otthagytam. Az a legjobb, ha a kiválasztott faág vagy csontdarab végét bebugyoláljuk textíliába vagy bőrbe, így biztosan nem fogja megsérteni a dob felületét.
Dobunkra kedvünk szerint festhetünk (hennával, tussal, olajfestékkel stb); az ábrákhoz itt egy kis kedvcsináló különböző dobok autentikus és újkeletű motívumkincséből.

Persze a dobok egyéni ízlés szerint, saját stílusunkban is díszíthetők, s manapság, mikor a generációról generációra öröklődő hagyomány kiveszett, legfeljebb fragmentumaiból próbáljuk több-kevesebb sikerrel összegyúrni, talán az a legszerencsésebb, ha a dob nem vélt vagy valós ősök hajdani világképét, hanem személyes, belső világlátásunkat tükrözi. 

Még valami, ami csöppet sem elhanyagolható: a dobnak lelke van. Közte és a gazdája közt élő kapcsolat alakulhat ki, ha megfelelően bánunk vele. Ne úgy tekintsünk rá, mint egyszerű használati - vagy neadjisten dísztárgyra, mert az megbosszulja magát. Ha eszközként kezeljük, azzá is válik - lelketlen, üres, halott hangszerré. Amikor ránézünk, látnunk kell benne a segítőt, az útitársat, a barátot - az állatot, aki az életét adta azért, hogy bennünket a Világfa tetejéig röpítsen. Tartsuk szem előtt ezt az áldozatot, s ehhez mért tisztelettel forduljunk a dobunk felé. 

 

Áldás!
Eső, 2012-04-11

u.i.: a készítés lépéseinek leírása innen származik, ahol illusztrációt is találtok hozzá