Tegnap elég vacak délutánom volt, talán ezért is kerültem olyan nyomott hangulatba. Ebéd után ledőltem aludni, és a lassan ismerőssé váló, több, mint egy hete napról.napra kiújuló fejfájással ébredtem, ráadásul bágyasztó félhomályban. Megpróbáltam valami értelmes elfoglaltsággal elütni a nap hátralevő óráit, de az egész estémre rányomta bélyegét a kábult rosszkedv.
Vacsora után aztán gyertyát gyújtottam és elmélkedtem egy sort a könyv kapcsán megfogalmazódott kérdéskörön. Végül, hosszú hónapok után először, meditáltam. Óh, mennyeien jó volt! Gyönyörű erdőbe vízionáltam magam, ahol a vaskos fatörzsek úgy borultak az illatos félhomály fölé, mint a templomoszlopok, s az avartakaró színpompás kavalkádjának szépsége felért bármilyen bársonyszőnyegével. Mámorító volt, s engem megkönnyebbült öröm töltött el. Bölénytotemem persze elkísért, noha jobbára csendes szemlélődéssel; együtt fürdőztünk a táncoló árnyékfoltokkal tűzdelt fátyolos napsütésben, együtt keltünk át a roppant fák által közrefogott, sekély, fekete vizű tavacskán, együtt vágtunk keresztül a törpefenyvesen, s együtt heveredtünk le az aranyszínűre száradt, derékig érő fűtengerrel benőtt tisztáson.
Azt hiszem, ha az ember elveszik az információk özönében, nem árt, ha van nála valamiféle tájoló - legyen az egy tudományos feltevés vagy vallási koncepció - ami segít megtartani az irányt. Én olykor szem elől tévesztem az utat. Aztán egyetlen, áhítattal telt pillanat hatására újfent megtalálom.
Áldás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése