2013. április 23., kedd

turisas

áááá, már hetek óta nem jutok képernyő elé, és ma sem azért ültem le, hogy érdemi mondanivalóval szolgáljak. 
Amikor az ember hétszázhetvenhetedszerre hallgatja meg a Slania's song-ot vagy az Arkaim-ot, ... nos, ezek még hétszázhetvenhetedszerre is robbannak. De akkor is: titkon már sóvárogtam új dallamok után. Aztán jött a Turisas, és csillapította szomjamat.




(A Turisas 1997-ben alapított finn zenekar. Kezdetben a folkmetál képviselői, később a szimfonikus,- és power irányvonal felé tolódott el a muzsikájuk. Nevükhöz - amelyet a finn hadisten ihletett - híven a háborús dicsőség, hősiesség adja dalaik többségének tematikáját: közelebbről a a Bizánci Birodalom seregében a 10.-14. század közt szolgáló, főképp a névadó skandinávokból álló 'Varég Őrség' - Varangian Guard - történetének krónikásai. Tudjátok jól, hogy nem vagyok az erőszak híve, de e dalok szépsége még engem is megihletett, olyan árnyalt szóképekkel, gazdag zenei aláfestéssel és erőteljes hangulati töltéssel rendelkeznek. S hát a szöveget szimbolikusan, belső, lelki csatáinkra vonatkoztatva is értelmezhetjük. Hallgassátok, élvezzétek.)

2013. április 7., vasárnap

a 'földanya fashion' bemutatja a tavasz színeit:

fehér:

Odvas keltike - Corydalis cava

Galambvirág - Isopyrum thalictroides

Hóvirág - Galanthus nivalis

 lila:

Fekete kökörcsin - Pulsatilla pratensis ssp. nigricans

Ujjas keltike - Corydalis solida

Ujjas keltike - Corydalis solida

piros:

Osztrák (esetleg piros?) csészegomba - Sacroscypha austriaca (coccinea?)

Osztrák (esetleg piros?) csészegomba -  Sacroscypha austriaca (coccinea?)

sárga:

Salátaboglárka - Ficaria verna (syn: Ranunculus ficaria)

Salátaboglárka - Ficaria verna (syn: Ranunculus ficaria)

Salátboglárka - Ficaria verna (syn: Ranunculus ficaria)

Bogláros szellőrózsa - Anemone ranunculoides

... és persze zöld, minden mennyiségben :)

2013. április 6., szombat

egy isten, egy sör


Ma van a Sör Napja, legalábbis az USA-ban, ahol kereken 80 esztendővel ezelőtt oldották fel a tizenhárom keserű éven át tartó szesztilalmat (ami szándéka ellenére az alkoholra épülő bűnözés sosem látott felvirágozásához - valamint masszív állampolgári elégedetlenséghez - vezetett). Végre egy amerikai ünnep, amivel azonosulni tudunk. Let's drink!



2013. április 1., hétfő

tavaszi szél vizet áraszt...

... avagy kölnit.
A locsolkodásról mindenki tudja, hogy az ünnep keresztény tojáshéja alatt megbúvó pogány termékenységvarázslás emlékét őrzi (noha a Jézus feltámadása hírét vivő asszonyok vízzel való nyakonöntésének legendája révén egyházi töltetű eredetmondája is ismert). Termékenység,- és egészségvarázsló célt szolgál a Dunántúlon elterjedt húsvéti korbácsolás is, amely során a legények a sibának nevezett négyszögű ostorral különféle jókívánságok közepette megcsapkodták a leányokat. A cserébe kapott díszített tojás kultikus szerepköre a kereszténységet megelőzően ismert volt az ókori magaskultúrákban és (nem csak) Európa barbár népeinek körében, mint az élet, a megújulás, sőt, esetenként a teljes kozmosz szimbóluma; vö. a a tavalyi, "sámándob és hímestojás" c. bejegyzés vagy épp a Kalevala világtojásával. 
Szóval, tavasz, termékenység, szerelem: e kottára rendeződtek az elmúlt időszak jeles napjai, beleértve az Ostarát is. Hadd tegyek hát egy kis kitérőt a pikantéria irányába: a népköltészet erotikus motívumairól szeretnék szólni.
Mindenki ismeri a népdalok "természeti kezdőkép" néven emlegetett felütését. Ha egy kicsit megkapargatjuk e látszatra naivan idilli, ártatlannak tetsző "parasztromantikát", meglehetősen pajzán dolgok bukkannak ki alóla. 
Kezdjük a vízzel, ha már vízbehányó hétfő van. A felülről aláhulló csapadék (kisebb mértékben a folyóvíz) a férfiúi potenciál, nemzőerő, vágy jelképe, amely "megöntözi" a szerelem hiányában búslakodó női libidót (vulvát)(utóbbit, s ezzel nem árulok el nagy titkot, - jellemzően illatos- virágok formájában jelenít meg a folklór). Mindent elmond a következő két szöveg:

"Kék ibolya búra hajtja a fejét
Mert a harmat nem öntözi a tövét
Szállj le harmat kék ibolya száraz tövére!
Most akadtam egy igaz szeretőre."

"Az igali kertek alatt Meglepett engem a harmat
De nem ám a kertek alatt: Kis angyalom szűre alatt."

Finomabb az utalás az alábbi sorokban (amelyet, bevallom, a jelzett kötet elolvasása előtt nem tudtam hova tenni):
"Túlsó soron esik az eső 
(vagyis egy csábító legény vár)
Ne menj arra kislány, eleső! 
(erkölcsi botlás, esetleg: megesés)
Sáros lesz a picike csizmád 
(beszennyeződik a tisztasága, szüzessége; a csizma - hüvelyre emlékeztető csatornaformájával - amúgy is a női szeméremtest jelképe)
Megver érte az édesanyád!"

Előkerül a folyó hajtotta malom is:


"Víz alá, víz alá, Vízimalom alá!
Gyönyörű galambom (barna lány), Gyere subám alá!"

A vízimalom, az őrlés képzete szintén szoros kapcsolatot mutat a szexualitással. Nincs is min csodálkozni, ha egy kicsit belegondolunk a dologba: "nyilván a dörzsölés és a nyomában kifolyó liszt adta a képi párhuzamot."

" Befogom a lovam, befogom a lovam zöldre festett kis kocsimba
Elviszem a búzám, elviszem a búzám budapesti gőzmalomba
Megkérem a lisztes molnárt, őrölje meg a búzámat
Úgyis más öleli, úgyis más csókolja odahaza a babámat".

"Túl a vízen zörgős malom
Ott őröl az én galambom
Ott egyebet nem őrölnek
Csak bút,-s bánatot eleget.

Nékem is van egy bánatom
Odaviszem, lejáratom
Egy szem búza, kettő rozs:
Felöntöttem, járja most."*
(természetesen szerelmi búbánatról van szó)

Az állóvíz - tó, kút - amely mély üregben honol - a női nemiség allegóriája; a belőle ivó állat (ló, ökör) a férfi nemiszerv szimbolikus megjelenítője.

"Hideg sincsen, mégis befagyott a tó
Ihatnék a babám lova, a fakó
Viszek fejszét, vágok léket kereket
Hogy igyon a babám lova eleget.

Szintén a vénuszdombot és kincseit ábrázolja a kiskert, virágoskert.

"Elejbe, elejbe, Sárga ló elejbe!
Hogy bé ne ugorjon Virágos kis kertbe!
Be talál ugornyi, Le találná szennyi
Rózsafa bimbaját le találná törnyi."
(a rózsaszakítás a szerelmi aktus, a bimbózó rózsa viszont még nem érett a szerelemre; letörése idő előtti, erőszakos közeledést jelent.

"A babám kertjébe Vagyon egy cédrusfa
Ahhoz van kikötve Egy szép pejparipa.
Pántlika kantárja, Arany a zablája
Kedves kisangyalom, Te vagy a gazdája."

A rétre járó ökör a kiskertbe ugró ló analógiája:

"Kihajtottam Virág ökröm a rétre,
S a harmatot leverettem előtte 
(itt a harmat alighanem az érintetlen frissesség jelképe)
Rég nem hallom, rég nem hallom Virág ökröm hangját
A szeretőm mással éli a világát"


Míg a fiúk az ökröket, lovakat pásztorolták, a lánykák hagyományos feladata a libaterelés volt, így válhatott a lúd női szimbólummá:

"Ki ökrei esznek a nagy hegyek alatt? 
Ej ott is ott esznek a Bede Gáspáré.
Fordítsd, Rúzsi, fordítsd az én ökreimet!
Majd én is elfordítom a te lúdjaidat."

"Kihajtottam a libámat sej-haj a pástra.
Arra jött a bíró fia arany buzogánnyal
Agyon dobta, agyon dobta gangos gúnáromat... "
(azaz elvette a 'lírai én' szüzességét)

Az asszonyiság legjellemzőbb, időtlen idők óta ismert jelképe a hal.

"A kákicsi híd alatt Nyárson sütik a halat
Keszkenőbe takarják A legénynek úgy adják"

"Bonchidai híd alatt lányok sütik a halat
Papirosba csavarják, a legénynek úgy adják."*

"Szeretem a halat sütve, A kis leányt hanyatt dűlve
Így tedd rá, úgy tedd rá..."

A nyárs mellett a kocsirúd, kútgém, (gyertya, pipaszár) is beszédes:

"Kétkerekű kordén járok Mégis szeretnek a lányok
Ragyogó csillagom
Akármerre a kereke, Csak a rúdja vigyen hejre,
Ragyogó csillagom!"

"Hazafelé áll a kocsim rúdja.
Úgy szeretlek, az Isten is tudja!
Úgy szeretlek, csókolom a szádat
öszöm azt a szépenszóló szádat!"*

"Elindultam hosszú útra, Eltörött a kocsim rúdja.
A kocsimnak új rúd kéne, Nékem új szerető kéne."

"Eltörött a kutam gémje, Hogy itatok holnap délbe
Szomjas a babám gulyája, Mert a gazda máshol jára".

A cédrus,- vagy citrusfa, fügefa a szerelem jelképe (a múló szerelmet, elválást gyakran jelzi a sárguló [füge]falevél; a sárga szín egyébként is az elválás árnyalata). A kerten kívül a "kerek erdő", a búzamező, rét, kenderföld (gabonatábla) egyaránt a női szeméremtest titkait rejti. A "kerek erdőben" nyíló rozmaring a felserdült leány szerelemre érett nőisége, amelyen esetleg kedvesével osztozik:

"Erdő, erdő, kerek erdő, jajj de messzire ellátszik.
Közepibe, közepibe két szál rozmaring virágzik.
Egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra
Ráhajtom a bús fejemet babám ölelő karjára."

"Elveszett hat ökröm cidrusfa erdőbe
Elveszett a csizmám a sok keresésbe.
Ne keresd ökrödet, mert be vagyon hajtva,
Gyulaji vásáron szól a csengő rajta.
Ismerem csengődet, volt is a kezembe,
Gyulaji vásáron vettem az ökrömre.
Öt forint az ára, babám adta rája
Aranyos betűkkel volt neve rávágva."

"Túl a vizen, tengeren Rózsa termett kenderen
Minden szálon kettő-három. Jaj istenem, ki lesz párom!"

"Virágos kenderem Elázott a tóba
(a tóban elázó kender itt a nemi aktust idézi fel)
Ha nem szeretsz, babám, Ne járj a fonóba!"

"Kipattant a búza szeme, Nem tom rózsám, szeretsz-e te.
Így tedd rá, úgy tedd rá...
(kipattant: megérett - a szerelemre)

"Kis pej lovam nem szereti a zabot
Kocsmárosné árpájára rászokott
Mert az árpa nem is olyan, mint a zab
Igaz kis lány nem is kell az magyarnak."

"Zöld búzában keskeny a gyalogút
Ez a kislány jaj de hamar rámunt."
(az első sor véleményem szerint nagyon beszédes: a zöld, vagyis még éretlen búzában húzódó keskeny gyalogút talán a serdületlen vagy épp csak serdülő leány "szűk" hüvelye. A 'legények által vágott út' más szövegben is megjelenik:)

"A bolhási kertek alatt Kata.
De sok utak vannak arra Kata.
Minden legény egyet csinál,
Aki a babájához jár, Kata."

"Erre gyere, ne arra! Jobb út van erre, mint arra.
Erre van a Rózsaucca, Kisangyalom gyalogútja."

A nemiszerveket különböző gyümölcsök is megtestesíthették: a szilva, alma jellemzően a női, a dió, mogyoró (csonthéjasok) a férfi genitáliákat sugallják.

"Gyere rózsám a kenderbe,
Nézzük, mi van a pendelybe!
Mandula van a gatyába,
Szép lyuk a bőrtarisznyába."
(a lyukas bőrirszák képzete sem szorul magyarázatra)

" Éva szívem, Éva, most érik a szilva
Terítve az alja, fölszedjük hajnalra."

(vulgáris fogalmazásban:)
"Szép a pina, mert fekete.Jézus Krisztus teremtette.
Lökött bele szilvamagot, köréje meg prémet rakott."

"Megbetegült Szabó Kata a diósba. A diósba, mogyorósba.
Kérdi tőle édesanyja, hogy mije fáj.
Sem szívem fáj, sem szívem fáj, sem fejem fáj
Csak vagyok én, csak vagyok én szerelembe..."

A lakat a szeretkezés tiltása, a leány szemérme, szüzessége: eltörésével, elvesztésével, kinyitásával szabaddá válik az út az egyesülés előtt.

"Elveszett a pincelakat, Jajj de szép szeretőm akadt,
Így tedd rá, úgy tedd rá!..."*

"Ez a kislány féketőt varratott
Fenekére lakatot rakatott.
Három huszár rászokott, rászokott
Letolták a lakatot, lakatot."

A pince, tó, kút, csizma mellett értelemszerűen más üreges formák is a női nemiszervet juttatják eszünkbe.

"Este jő, szürkül bé, 
Tűzhelyedet söpörd bé,
Mert nem tudod, ki jő bé
Mert nem tudod, ki jő bé.

Ki az este béjött vót
Kilenc almát hozott vót
Mind a kilenc rohadt vót
S a legény is egy rossz vót

Ki az este béjött vót
Kilenc almát hozott vót
Mind a kilenc piros vót
S a legény is egy jó vót."*


Magát a szerelmi aktust (vagy szerelmes érzületet) sokszor jelképezi az alma, rózsa (a fenti kilenc alma , amit az este enyelegni érkező udvarló hoz, önmagáért beszél).

"Udvaromban van egy kerek almafa,
De nem tudja senki, mi terem rajta
Terem azon hű szerelem,  rozmaring a párjával.
Mért is élek én a más babájával."

"Mit nekem egy almát kétfelé vágni!
Mit nekem a szeretőmtől elszakadni..."

"Három alma, meg egy fél,
Kérettelek, nem jöttél..."

"Három alma egy tányérba, mind piros
A legénynek lányhoz járni nem tilos..."

"Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága
De egy hűtlen leszakajta, Kezei közt elhervaszta..."
(rózsaszakasztás: szerelmeskedés)

Hervad az a rózsa, kinek töve nincsen
Hej, bágyad az a madár, Kinek párja nincsen."

Hervadj, rózsa, hervadj, Mer az enyém nem vagy
Ha az enyém volnál, Különbet nyílonál
Nem ám az a rózsa, Ki a kertbe nyílik
Hanem az a rózsa, Ki egymást szereti"

"Két szál  pünkösdrózsa Kihajtott az útra
El akar hervadni, Nincs ki leszakítsa..."

A népnyelv és népi kultúra erotikus kifejezéseinek tárházát korántsem merítette ki a fenti összefoglalás: inkább csak ízelítőül szolgált. Ha lesz időm, folytatom a témát Bernáth Béla tanulmányából merítve további adalékokat; addig - a fentiek fényében - gondoljuk át a címadó népdal szövegét:

"Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom
Minden madár társat választ, virágom, virágom
Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom
Te engemet, én tégedet, virágom, virágom."

Áldás!



*: a megjelölt versszakok nem a forrásműből vett idézetek (bár hasonlítanak a nevezett tanulmányban helyt kapó, itt nem szerepeltetett egyik-másik szövegre), saját ismereteim alapján írtam le őket.

Források:
Vargyas Lajos 1987: Szerelmi-erotikus szimbolika a népköltészetben. In: Hoppál Mihály - Szepes Erika (szerk.): Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a néphagyományban. Szépirodalmi Kiadó, Budapest.
Magyar Néprajzi Lexikon - Húsvéti locsolás


morenától kiszén át az uralig és tovább

Marena (Morena,  Marzanna, Mara, Marzena, Mora, Marmora, Marana, Marmuriena, Muriena) a tél, a halál, a pusztulás s ugyanakkor a termékeny megújulás szláv istennője. Nevének etimológiáját többféleképp magyarázzák: egyes kutatók a 'halál' jelentésű latin mors,- illetve a 'dögvész' értelmű orosz mor gyökre vezetik vissza. A XV. századi lengyel pap és krónikás, Jan Dlugosz Ceres-szel azonosítja, kiemelve kötődését az élővilághoz és a gazdálkodáshoz. Felmerült lehetséges kapcsolata Marssal, aki - háborús pályafutását megelőzően - alapvetően agráristenség volt, s az ókori rómaiak március idusán - Marena-hoz hasonlóan - évkezdő-tavaszköszöntő szertartást szenteltek neki (Mamuralia). A baljós szláv hölgy vélhetően kapcsolatban áll a szláv és szász - áttételesen pedig a magyar - mitológia éjszakai nyomódémonaival, életerőt elszipkázó, alvás közben fulladást okozó, olykor szexuális ragadozóként viselkedő és/vagy vérszívó rontó lényeivel, a morával/marával, Mahr-ral, Mart-tal (vö: német Nachtmahr, angol nightmare= lidércnyomás), illetve az inkább hímnemű Alp-pal és lidérccel (alz Alp nevében egyébként az 'elf' szócska torzult változata lappang. Az általa okozott rosszullétet, rémálmot Alptarum, Alpdrücke névvel illeti a német nyelv.) Egyes orosz dialektusokban a 'mara' szó fantomot, víziót, hallucinációt jelent, s talán szintén összefügg az istennővel.
A tél 'kihordásának' különféle rituáléi Európa-szerte ismertek. A keleti szlávoknál Kosztroma, Kosztrubonyka (férfi,-vagy nőforma szalmafigura) testesíti meg a telet, akit a tavasz beköszöntével jelképesen elsiratnak, eltemetnek (darabokra tépve elégetnek). Hasonló szokás - Gyümölcsoltó Boldogasszony napján - az észteknél is dívik; itt az egyik évben férfinak, másik évben nőnek öltöztetett babát  énekszó mellett az erdőbe vitték és egy fára akasztották. Német vidékeken a téltemetés farsang végén zajlott le. A nyugati szlávoknál (ahová e rítus valószínűleg Dél Németországból kiindulva, Thüringián, Szászországon és Csehországon keresztül érkezett) a zord évfelet egy Marena-t mintázó - akár életnagyságú - szalmabábu jelképezi, amelyet (többnyire a tavaszi napéjegyenlőség táján) a falu népe ünnepélyes menetben kivisz a határba, hogy ott szétszaggassa és/vagy tűzre vesse, folyóba dobja. "A szlovák, morva, cseh és lengyel falvakban, K-Németo.-ban a nagyböjt negyedik vagy ötödik vasárnapján vitték ki az általában halálnak nevezett szalmabábut (német: Todaustragen ’halálkihordás’, cseh: nesou smrt ’viszik a halált’, lengyel: śła śmiertecka z miasta ’elment a halál a városból’). A szlovákoknál gyakori a Morena, Muriena elnevezés is, továbbá a magyar elnevezéssel azonos eredetű kysel, kyselica" - írja a Magyar Néprajzi Lexikon. A bábfigura kihordását a természet megújulását, az időjárás javulását bűvölő énekek kísérik: 

"Marena, Marena, kiért haltál meg?
Márton uráét és fekete szemeiért.
Legyetek asszonyok vígak, új nyárt hozunk.
Levélke, levélke az egész földet befödi."
(Sumava környéki cseh dal)


"Morena, Morena
hová tetted a kulcsokat?
Odaadtam, odaadtam
Szent Györgynek,
hogy nekünk kinyissa
az ajtót a mennyországba.
Odaadtam, odaadtam
Szent Jánosnak,
hogy nekünk kinyissa
a kaput az égbe.
Szent György felkel,
megnyitja a földet,
hogy nőjön a fű,
füvecske, zöldecske,
rózsácska, piroska,
kék ibolya.
(Chrudim, Csehország. A lányok - miután Morenát vízbe "fojtották" - színes szalagokkal és aranyozott golyókkal feldíszített nyárfaágakkal járnak házról-házra, a fenti dalt énekelve - vö. villőzés.)


Hamar felismerhetjük ebben a szertartásban a felvidéki kiszehajtás rokonát (előképét). 
A hazánk északi megyéiben (Hont, Nógrád, Heves, Pest) még a 20. század első felében is élő (újabban felelevenített) kiszehajtás jellegzetes időpontja általában virágvasárnap. Az életnagyságú szalmabábot (kisze, kiszi, kiszőce, kiszice, kice, kicice, kicevice, banya, villő) a hajadonok díszes menyecskeruhába öltöztették, énekelve kivitték a falu határába, ott (levetkőztették) szétszaggatták és vízbe vetették vagy elégették. A menyhei lányok körében szokás volt egy-egy marok szalmát a folyóba dobni, és figyelni, merre viszik a hullámok: ha tovaúszott, elhajítója még az esztendőben házasodott, ha viszont partra sodródott, az szégyenbe esést jósolt.  A szalmacsomókkal Szemeréden a lányok, Horvátiban a fiúgyermekek dörzsölték meg az arcukat, hogy ne legyen pattanásos, "ragyás". Ipolyszécskén a kiszét elhordó folyó vizében mosakodott meg a fehérnép, hogy szépüljenek. Ugyane célt szolgálta a szárazföldön meggyújtott kisze lángjának átugrása, egyes helyeken pedig az a hit élt, hogy az elkészült kisze-bábot elsőként magához ragadó, annak hordozójává "előlépő" hajadon házasodik meg a legkorábban. 
A kisze kiűzése a téltemetésen túl az ínséges időszak, a böjt végét jelképezte: a szertartás énekei a "zöld ág", vagyis a megújuló élet mellett a húsvéti sonkát is 'behívták" a faluba ("Haj ki kisze, haj ki/Gyöjj be sódar, gyöjj be..." - Pereszlény).
A kisze-bábunak - a szokás minden vidámsága ellenére - határozottan baljós jellege van, hiszen a zord téli idő és a (dög)halál megtestesítője. A kelenyei öregek szerint ha menet közben visszafordul, még várható jégverés. Horvátiban és Gellén is hasonló hiedelem élt: itt amerre a kisze/villő fordult, arra lesújtott a dögvész.  A jónép folyó híján a szomszéd község határába vitte a bábot és vele a dögvészt, halált, telet, amit persze az érintett település lakói igyekeztek megakadályozni.


Az alábbiakban néhány kiszehajtó éneket idézek:

Haj kisze, kiszéce,
gyöjj be sódar, gömböce.
Szabó Marisnak nincs ruhája,
üres a ládája.
Haj kisze ...
Geci Rozi ládája
üresen van bezárva.
Ha üresen nem volna,
a kiszére adott volna.
Hej ki kisze ...
(Ipony-mente. Az énekben szereplő asszonyok a kiszének ruhát adó vagy nem-adó menyecskék. A kiszehordók kiénekelték már eljegyzett vagy a kiszehajtásról elmaradó társaikat, sőt, saját magukat is - hízelgő módon; míg a szomszéd település leányairól gúnyos strófákat költöttek)

"„Takács Rozi ládája
Üresen van bezárva.
Ha üresen nem vóna,
A kiszére adott vóna.”

vagy:

„Az a híres Balla Örzsi
Olyan híres asszony,
Ruhát kértünk a kiszére,
Nem volt embersége.”

vagy: 

„Bugyi Erzsinek tele a ládája,
A kiszére, a kiszére,
Nincs neki ruhája.
Sej, Erzsi, odavagy,
A Benyus Józsi rabja vagy.”

vagy: 

„Kelenyei lányok,
Piros tulipánok,
Födémesi lányok,
Földi boszorkányok.”


" Kice-vice villő
Majd kivisszük kicevicét,
Villő
Maj behozzuk a ződ ágat
Villő
A lányokra jó szerencsét
Villő"
(Menyhe)


Kice vice villő
Gyüjjön rád a himlő
Behoztuk a zöld ágat
Kivisszük a kice vicét
Kice vice villő
Gyükkön rád a himlő
Határainkat a jégeső el ne verje
Kice vice villő
Gyüjjön rád a himlő
(Béd)


Haj ki kiszi, kiszőce
A másik határba
Gyere be sódar
A mi kis kamránkba
Kivisszük a betegséget,
Behozzuk az egészséget
Haj ki kiszi, haj
(Nógrád megye Honttal határos részén és a Cserhát vidékén)


A kiszehordással egyidejű, de kisebb területen elterjedt hagyomány a villőzés. Alsóbodokon a lányok, miután kivitték a "banyát", fűzfaágakat törtek, feldíszítették őket és azokkal jártak házról-házra, énekelvén:

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus
Van magoknak virágvasárnapjuk?
(igenlő válasz esetén:)
Kijé, kijé ez a ház?
A jámbor emberé.
Benne van egy vetett ágy
az mellett ringó bölcső.
Haj villő.
Jaj de piros a mező
de nem az ibolyától,
hanem a rózsától.
Haj villő.
Falu vigin selyemsátor.
Haj villő.
Dicsértessék a Jézus Krisztus.


Menyhén hasonló ének dívott. Elhangzása után a gazdaasszony tojást adott a leányoknak, majd egyikük villő-ágáról letört egy gallyat, azzal csapkodta meg őket:  "Mind menjetek firhöz!". (A jelképes vesszőzés, ostorozás termékenységvarázsló szerepéről szó esett már a római Lupercalia kapcsán; hazánk farsangi szokásai közt is helyt kap).
E téltemető rituálék múltjáról is olvashatunk a Néprajzi Lexikonban. "Az egyházi hatóságok tiltásából tudjuk, hogy Bautzenben 1523-ig – valószínűleg ezután is – szokásban volt, hogy febr. 22-én, amikor a tavasz ébredésének ünnepét tartották, a telet egy kitömött szalmabáb alakjában hordozták végig az utcán, majd a város melletti dombon elégették [...] A nagyböjt közepén meghordozott, halált ábrázoló bábukat a prágai szinódus 1366. évi tiltása említi. 1423-ban a poznani határozat tiltja a halálkihordást. A gömöri ág. hitv. ev. esperesség 1599. febr. 2-án Felső-Sajón tiltja a Laetare vasárnapján szokott halál-kihurcolását. A prágai tiltás a „halál képéről” a következőket mondja: >>... a papoknak és világiaknak az a szégyenteljes szokása honosodott meg, hogy nagyböjt közepén halált ábrázoló bábukat énekek és babonás szertartások kíséretében visznek a helységen keresztül a folyóhoz és ott hirtelen a vízbe dobják, s azt állítják azoknak gyalázatjára, hogy a halál ezután már nem árthat nekik, mivel határaikból elűzték...<< Sieber véleménye szerint a prágai szinódus által tiltott halálkihordás menetét a pestishaláltól megfélemlített nép és a vele többé-kevésbé azonos szellemi szinten levő papság hozta létre. A meghordozott szalmabábu a téltemetésnek is megszemélyesítője ... " 
A felvidéki magyarsággal földrajzi és kulturális értelemben is szoros kölcsönhatásban élő szlovákságnál a férj-jósló és házasító praktikák, valamint a "sódar, gömbőce" meginvitálása (kivétel: az eredetileg magyar, utóbb elszlovákosodott Mellek) kimarad Morena kiebrudalásából: ezeket (Manga János nyomán) Diószegi Vilmos magyar sajátságként jegyzi. Ugyancsak szerinte a dalok refrénjében ismétlődő 'haj, hej' indulatszócska - egyetemben a regösénekek hasonszőrű kifejezéseivel - egykor a sámán révülését előidéző/kísérő rigmusok tartozéka lehetett. Mivel a sámánének helyzetfüggő, az adott szituációhoz rögtönzött (legfeljebb refrénje kötött), teljes szövegei nem maradtak fent, ugyanakkor a táltos eksztázisát sürgető, a szellemek kegyes jelenlétét kérő, ismétlődő formulák beépülhettek a hasonló célt (termékenység,- egészség,-és bőségvarázslást) szolgáló jeles napi énekekbe (vö: haj regö rejtem - itt a 'regö rejtem' kifejezés önmagában a sámán transzállapotára utal, hiszen mindkét szó azonos gyökre, a révülés, rejtezés fogalmára vezethető vissza. Az indulatszó még a romlott szövegváltozatokban is megmaradt: ld. "de reme róma"). A Dunántúlon szerelmi bájolást, összeéneklést, Moldvában sajátos, archaikus szövegtöredékekkel egybekötött újévi adománykérést (rituális kontextuson kívül pedig állatterelést,-hajtást) jelent a hajgatás, hejgetés, amely nevét épp a refrénszerűen ismétlődő szócskákról kapta. Érdekesség, hogy valószínűleg a 'hegedű' elnevezése is a 'hejgető' kifejezésből származik (talán mert a hangját oly elbűvölőnek találta a paraszti közönség? érthető volna, tekintettel domináns szerepére a népzenében). A magyar sereg 'huj, haj' (csata)kiáltását már a 959-962 között készült Liutprand-krónika is mint démonokat hívó pogány szózatot említi a 933-as merseburgi ütközetről írva.
Természetesen tekinthetnénk a 'huj, haj, hej' kifejezéseket egyszerű indulatszóknak is - ám nyelvrokonainknál megfelelőiket szoros, specifikus kapcsolat fűzi a sámántevékenységhez. 
A szellemekhez intézett figyelemfelkeltő kiáltás elterjedt az eurázsiai samanizmusban. Diószegi számos példát közöl: ilyen a manysi kohohou, o ho-ho, a szamojéd je hej, he hej, ho, ö-öu, a nyenyec he he hej, xö, xo, xow, xoj (az eredeti nyomtatott szövegben az 'x' helyén a görög 'khi' áll, valószínűleg kh torokhangot jelölve[?] - én az alábbiakban is x-ként írom), altaji török (sórok, szagájok) kai, jakut hij, burját xurui, xurui, xuruila, mandzsu ko ho i ke ho, oj kej kou, ko ho i, nanaj koko-koko, gilják kua-kua-kua, ka-a-a, eszkimó go-go-go-go-go
Számunkra elsősorban az ugor nyelvcsalád népei körében feljegyzett kultikus indulatszavak szolgáltatnak érdekes információt. Diószegit megelőzve már Erdős József megjegyezte, hogy ama bizonyos "huj, huj"  legközelebbi analógiája talán a vogul és osztják sámánének kaj!kaj! felkiáltása. E szócska többszörösen is kötődik a sámánsághoz. A vogulok a sámánt kajne xum-nak (kaj=kiált, xum=hím, hímnemű ember) nevezik; szellemidéző énekének neve kaj-saw (saw=szó). A sámán másik, általánosabb megnevezése a najt; mikor segítő szellemit hívja, arra mondják: najt kajji (= a tudó kiált). Osztjákul a sámánének szintén kaj-saw; a sámán neve keita-xo, a 'koi~kei' jelentése pedig varázsol. Ugyane kifejezésből (a kei-koi tőből) származik a sámándob obi-ugor elnevezése is (kei-p, koi-p) . Az alapvetően indulatszó 'kei' ad tehát nevet mind a sámánnak, mind mágikus tevékenységének és legfontosabb eszközének, mutatva szoros és sajátos (puszta hangutánzáson vagy érzelemkifejezésen messze túlmutató) kötődését e fogalomkörhöz. 
A nyelvtudomány jelen állása szerint (ezúttal sem akarok belebonyolódni a nyelvrokonság-genetikai rokonság-kulturális rokonság, finnugor kontra török vitába:-)) "a mélyhangrendű magánhangzó előtt álló 'h' hang - mint tudjuk - eredeti k-hangból fejlődött ki, vagyis a mai magyar haj szó eredetileg kaj-nak hangzott, így hangtanilag is pontosan azonos legközelebbi rokonaink, a manysik és hantik kaj indulatszavával." - íjra Diószegi. A sámánénekre alkalmazott vogul kaj saw (haj-t mond), avagy kajji szinte tökéletes tükörképe a haj-gat. 
Tegyünk még egy különös kitérőt a tengerentúlra! Ottó von Sadovszky (1925-2004), a Kaliforniai Egyetem  magyar származású antropokógiaiprofesszora a kaliforniai penuti indián nyelvek és a finnugor nyelvcsalád közti hasonlóságokat vizsgálva egy sor meglepő egyezést tár fel a kérdéses szavak körében:
- északi vogul "kaj" = mágikus éneket énekelni
- keleti-osztják "koj" = énekkel varázsolni
- északi-osztják "kujta" = varázsló, gyógyítani
- északi-osztják "kej-ta xo" = sámán
- keleti-osztják "koj-p" = dob, énekes
- bodega miwok "kója" = énekelni
- lake miwok "kója" = énekelni, kojánni = zene, hangszer
- northern-sierra miwok, southern-sierra miwok "koj-pa" = beteg tárgyért szívni (a sámán gyógyító eljárása, amely során a betegségokozó rossz szellemet vagy rontó tárgyat valamilyen objektum formájában "kiszívja" a beteg testéből.
- patwin "koja-pe" = szívó sámán
A neves kutató még a magyar "kéj" kifejezést is e szóbokorba vonja, de nekem ennyi is bőven elég - lenyűgöző, milyen szerteágazó és az egész földgolyóbist behálózó gyökerekkel rendelkezik egy-egy  lokálisnak tetsző folklórmotívum, nem? Mikor nekiültem megírni e bejegyzést, magam sem gondoltam volna, hogy a Felvidéktől egészen Kaliforniáig eljutok vele. Külön öröm, hogy Demény István véletlenül fellelt cikke, s benne az Ottó von Sadovszky-től származó idézetek épp a miwok indiánok körébe vezették a fejtegetés fonalát. 
A népi kultúra e sokszínű kapcsolatrendszere olyan, mint egy rejtett érhálózat, amelyben az emberiség szellemi kincseinek életvize áramlik világszerte: korok, népek, tájak részben elveszett, letűnt, feledett örökségének aranyhomokját görgeti magával, elegyítve egyik csodát a másikkal, s az ősforrást kereső kutatót újra és újra a közös hagyaték ékköveivel kápráztatja el...

Források:

Demény István Pál : A hejgetés meg a sámánének. Néprajzi Látóhatár, 1994/1-2, pp. 135-150.
Diószegi Vilmos (1958) 1998: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest
Hoppál Mihály (szerk)1988: Mitológiai Enciklopédia (II. kötet, Szláv Mitológia - Mara, Marena, Kupala, Kosztroma, Kosztrubonyka címszavak). Gondolat Kiadó, Budapest.
Magyar Néprajzi Lexikon - Kiszehajtás
Magyar Néprajzi Lexikon - Téltemetés
Wikipédia - Alp (folklore) 
Wikipédia - Jan Dlugosz
Wikipédia - Marzanna 
Wikipédia - Otto von Sadovszky