Herbert Silberer 'Okkult és alkímiai szimbólumok' c. írását (eredetileg: Hidden Symbolism of Alchemy and the Occult Arts, New York, 1917) olvasom. Nem haladok vele túl gyorsan, a kölcsönzési határidő pedig tegnapelőtt lejárt, de nem volt szívem visszavinni anélkül, hogy egyáltalán belelapoztam volna. Nagyon izgalmas, egyben mégis illúzióromboló témát feszeget: az álmok pszichoanalitikus elemzésének módszertanát követve igyekszik feltárni egy konkrét (az 1785-90 körül, Altonában megjelent okkult szöveggyűjtemény, a 'Geheime Figuren der Rosenkrauze aus dem 16ten und 17ten Jahrhundert' második kötetében lejegyzett, az anyag és a lélek alkímiai átalakulásának folyamatát megörökítő, ezoterikus szimbólumokkal telített) parabola jelképrendszerét, s vele párhuzamban számos kapcsolódó mitológiai motívum háttértartalmát. Teszi mindezt freudi szellemiségben, az álomképek és az álommal rokon vonásokat mutató parabola cselekményelemeinek hátterében egyaránt az elfojtott (a felettes én, vagyis a tudatos ego, a társadalmi rendhez alkalmazkodó erkölcsiség által tiltott)(szexuális) ösztönök és vágyak megfelelőjét kutatva. Többé-kevésbé meg is találja: mindenekfelett az oidipus-komplexus illetve a vérfertőzés titkolt-tiltott képzetét (legalábbis az 50. oldalig bezárólag, ugyanis egyelőre eddig jutottam).
Az igazán lelombozó mégsem a lélek legmélyén rejtőző elemi ösztönök sötétsége - legyen szó bármilyen, a mai civilizációs berendezkedésünk és életszemléletünk által visszataszítónak, deviánsnak, 'gonosznak' bélyegzett késztetésről - végtére is emberek lévén esendőek vagyunk, s a belénk kódolt ösztönök miatt nem szabad megvetnünk magunkat vagy egymást (ami persze egyidejűleg nem jelenti azt, hogy nem kéne önmérsékletet tanúsítanunk, s bizonyos moralitással felvértezni magunkat). Nem, ami ennél egy fokkal kiábrándítóbb, az a mítoszok tudományos igényű analízise, amely azok minden mozzanatát az emberi psziché mélyén zajló folyamatokra vezeti vissza, azt tükrözvén ezzel, hogy csupán teremtő képzeletünk és tudatalatti vágyaink nászának kifejezőeszközei. E megállapítás természetesen nem csak a széles körben "mitológiaként" számon tartott legendákra vonatkozik (minden tisztelettel, de nyugodtan beismerhetjük, hogy egy keresztény államvallású országban, vagy legalábbis keresztény családban szocializálódó átlagember a 'mítosz' szó alatt egyértelműen a [z egyház által is valótlannak bélyegzett] pogány hiedelemmondákat és legendakört érti, miközben a Biblia objektív szemszögből nézve nem kevésbé valószerűtlen részeit eszébe sem jutna e kategóriába sorolni), hanem a nagy világvallások szent szövegeire is.
Valóban meg lehet-e ragadni egy hitrege tartalmi lényegét pusztán az emberi faj lelkivilágán keresztül? Számos csodás legendánk nem lenne több, mint a 'közösség álma', azaz egy kollektíva (elfojtott) vágyainak és tilosban bóklászó fantáziájának leképződése? Ennyit a hősökről, istenekről, szellemekről?
Jogában áll-e a tudománynak steril kendővel letörölni a hit hímporát a teológiai hagyományokról? Ha egy-egy elbeszélés-elemről az utolsó betűmorzsáig lefosztja is a romantikus vallási (vagy épp ezoterikus) elképzeléseket, feltárva alattuk az ember psziché nyers indítékait, elvitathatja-e a hívők által megélt spirituális élmények valódiságát? S miközben a végső igazságot keresve a dolgok mélyére ás, nem dobja-e félre meggondolatlanul a valódi tudást?
Szeretném valami pozitívumra kihegyezni az érvelést, de ambivalens érzésekkel küszködök. Minél több tapasztalatot, ismeretet tudhatok magam mögött, annál inkább vágyom a hiteles, eredeti, hamisítatlan, kézzelfogható igazságok és élmények felfedezésére. S mi van, ha végül - profán megfogalmazással élve - pofára esek a materializmus kockakövén, ahonnan nincs hova továbblépni? Részben megértem, hogy a Római Katolikus Egyház évszázadokon át oly hevesen harcolt a tudománnyal szemben; hiszen minél több, a tévedhetetlennek titulált vallási dogmákat megkérdőjelező hipotézis nyer megerősítést általa, annál több léket kap a kereszténység nagy anyahajója. Ugyanezt a viselkedést produkálja a kínai kommunista diktatúra vagy a hagyományhű muszlim országok törvénykezése, amely az információk szabad áramlását korlátozva igyekszik saját kizárólagos igazának látszatát fenntartani. Ennek jegyében - a nagybetűs Hatalom számára ismeretlen, s általa nem szentesített tudás birtoklásáért - üldözték már az ókori Közel-Keleten is a boszorkányokat, varázslókat (itt fedezhetők fel a később keresztény körökben is nagy népszerűségre szert tevő liturgikus vízpróba, boszorkányfürösztés legkorábbi előzményei). S végsősoron ez okozta Ádám és Éva vesztét, az Édenkertből történő száműzetésüket.
Fogós kérdés, amin érdemes elgondolkodni. Ami engem illet, szeretném hinni, hogy a mítoszok mélyén az embert meghaladó többlet rejtezik. Szeretném azt hinni, hogy valahol, valamilyen formában a sorsunkat igazgató égi hatalmak és az e világot lakó, szemünknek láthatatlan lények alakja rajzolódik ki belőlük. Hogy a hit nem puszta öncsalád, ami arra való, hogy elviseljük a lét végességének nyomasztó súlyát. S jobb pillanataimban meg is vagyok győződve erről. Ma este egy kicsit meginogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése