csodafiú-szarvas

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.

Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.

Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.

Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.

Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.

Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

gonoszok

Tegnap fejeztem be Pócs Éva 'Élők és holtak, látók és boszorkányok' című néprajzi tanulmányát (egyébiránt melegen ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt!), amelyben a középkori és kora újkori magyarság néphitében fellelhető, a transzcendenciával kapcsolatot tartó (mediátori tevékenységet folytató) misztikus figurák (elsősorban is a boszorkányok egy bizonyos típusa) alakját igyekszik körvonalazni a korszakból fennmaradt boszorkányperek alapján. A mű nagy erénye, hogy röviden, de velősen ismerteti e magyar 'látók' a környező népeknél, illetve Európa egyéb területein fellelhető analógiáit, amiből élénken kitetszik, mennyi mágikus "mendemonda" és hagyomány szivárgott a Kárpát-medencébe elsősorban is szláv, másodsorban nyugat-európai kultúrkörből.

Rátérek a lényegre, mielőtt elvesznék boszorkány,- és táltoslegenedák származástörténetének homályában:).

Sokszor hallani a figyelmeztetést, akár mágiával, akár révüléssel próbálkozik az ember: ha felelőtlenül vagy felkészületlenül vágsz bele, bezony pórul járhatsz etc. Kétségtelenül nagyon bölcs tanács, habár én gyermeki optimizmussal hajlamos voltam félvállról venni. Nem mintha nem húztam volna meg gondosan a kört minden bűbáj előtt, és időről időre még a szobámat is megtisztítottam fahéjas füstölő és sós víz kettősével. Ami azt illeti, elméleti síkon talán túlontúl is sokat foglalkoztam a mágikus védelem módozataival - ugyanakkor valahogy valószerűtlennek éreztem, hogy tényleg sötét energiákba és ártó szándékú lényekbe botolhatnék egy-egy varázslat vagy meditáció során. Talán jobb nem gondolni effélére, a kiegyensúlyozott derű pajzsa hatékonyabban távoltartja a rosszakaratot, mint bármiféle varázsige - de tény, a samanisztikus hagyományokból táplálkozó néphitben számtalan jele van a természetfeletti gonosznak.

A sámánokról szóló irodalomban megannyi példát leltem a betegségokozó rossz szellemmel vagy a szomszéd falu sámánjával vívott lélekcsatára, amely olykor az egyik küzdő fél halálával végződött. A már említett Pócs-féle tanulmány szerint hazánkban a boszorkányok (is) megörökölték e 'harcos' szerepkört, s hol a falu termését elragadni szándékozó szomszéd településbeli banyákkal, halottakkal ('a gonoszokkal'), hol a gyógyítás megakadályozására törekvő szellemekkel, sorsasszonyokkal viaskodnak. Őszintén szólva kissé aggasztó ez a jelenség :). Még ha tudatában voltam is a természetfeletti árnyoldalának, valahogy mindig szerettem volna abba a hitbe ringatni magam, hogy a mágia rózsaszín és cukorhabos, a szellemvilágban pedig szárnyas pónik és egyszarvúak nyüzsögnek. Az is tény, hogy számos, a folklór által megőrzött negatív entitás nem más, mint egy, az adott korban még megmagyarázhatatlan jelenség racionalizálására született fiktív magyarázat. Na igen, a pozitív mitológiai alakok egy része szintén definiálható a fenti módon. Hol húzzuk hát meg a határt? Mi az, amiben hiszünk, s mi az, amit nem hiszünk el? Az égiháború fenséges szépségét őseink isteni eredetűnek tartották, habár ma már tudjuk, hogy egyszerű elektrosztatikus jelenségeken alapul; de azért még meghajtjuk a fejünket Thor előtt. Akkor vajon a sötétben portyázó vérszomjas démonok létét szabad-e elmismásolni, - vagy épp szóról-szóra el kéne fogadnunk a velük kapcsolatos rémmeséket? Mi tesz létezővé egy természetfeletti lényt, a kulturális hagyományok, a belé vetett hit, a hozzá fűződő legendakör? Avagy kezdettől fogva a teremtetett világ részei volnának valamennyien? Ez esetben keserűen tudomásul kell vennem, hogy a sok jó és szép mellett megannyi veszély is leselkedik "odaát". Olyan veszélyek, amelyeket a legkevésbé sem ismerek, s meglehet, már rég bele is gyalogoltam valamelyik csapdájába. Honnan tudhatnám, mikor ér transzcendens támadás, mi az igaz, s mi a hamis, mikor válok kiszolgáltatottá a rossz szándékúak számára, mikor látok valót s mikor káprázatot, mikor bízhatok példának okáért a meditációk során tapasztaltakban, s mikor csak illúzió, amit átélek?

No és a gyógyítás. Bevallom, szívesen kacérkodok a gondolattal, hogy ha kellő szakmai tudásra teszek szert (és itt ne csak az akadémikus tudományra tessék gondolni), talán megpróbálkozok a gyógyítással. Mi lesz, ha valóban szembekerülök olyasmivel, amit a sámáni (illetve boszorkány általi) gyógyításokról szóló beszámolókban olvastam? Vajon léteznek-e még a mai technocivilizációban a kőkor rémei, betegségokozó gonoszok? Egész egyszerűen: félek. Honnan tudhatnám, hogy elég erős, megfelelően felkészült vagyok-e akár a révüléshez, akár a varázsláshoz, akár a kuruzsláshoz?

Sok-sok kérdőjel, megfűszerezve néminemű rettegéssel. Ez ám a pogány életöröm! :)

Néha úgy vágyom egy bölcs tanítóra, aki szépen kiokosít az élet dolgairól... De minél többet forgolódok pogány, illetve "magyarságtudatú" körökben, annál tisztábban látom: mindenki másképp gondolkozik. Talán nem is baj, talán ebben a szép új világban mindannyiunknak saját erőből kell a maga igazságát, életbölcsességét felfedeznie; s tény, hogy sok hasznos tanácsot, segítséget, útmutatást kaptam. De azért olykor elkeseredek. Tegnap lecsekkoltam két magyar sámándob-készítő honlapját: alapvetően szimpatikus, lelkes emberkék. A lelombozódás akkor következett be, mikor az egyikük a sámánság hosszas és többé-kevésbé korrekt ismertetése közben kifejtette, hogy a sámánnak meg kell ülnie a napünnepeket: a Samhaint, Yulét, Imbolcot, Ostarát... etc. Nem mondom, a napünnepek egészen biztosan kiemelkedő jelentőségűek voltak minden természeti kultúra számára, node ez a szinkretizmus kissé megfeküdte a gyomrom.

A másik pasas meg kristályokat pakolgat a dobjaiba. Bizonyára nagyon hatásosak, s minthogy működőképesek, végülis megvan a létjogosultságuk: csak épp ne mondja senki, hogy ez hagyományos sámándob, mert menten megüt a guta. Honnan is szerzett volna egy jakut sámán csiszolt jáspist?!

Furcsamód arra egyik dobkészítő sem törekszik figyelni, hogy a dobot olyan állat bőréből készítse, amely a sámán hordozója lehetne a szellemvilágban (merthogy eredetileg ez a funkciója). Általában adott törzs, nemzet által tenyésztett haszonállatokról van szó, a magyarság esetében alighanem lóról (míg például a szibériai népcsoportok rénszarvasbőrt használtak e célra). A ló mint túlvilági hátas szerepét erősíti meg a népmeséinkben közkeletű táltos paripa motívum (ennek kapcsán a Diószegi által felfedezett párhuzamokra szeretném felhívni a figyelmet a sámándob 'felélesztése' és a táltosló rozzant gebéből gondolatnál sebesebben szálló paripává avanzsálódása között), illetve a boszorkány,- és táltosperek anyaga.

Tisztában vagyok vele, hogy az élő hagyományok folyamatosan változnak, s meglehet, így van rendjén. Ha bizonyos kulturális közegben évszázadokon át töretlenül jelen van egy motívum, s az idő folyamán szervesen átalakul, formálódik, az részemről oké. Ha viszont kívülállóként avagy távoli leszármazottként úgymond a fagyasztóból szedjük elő az adott népszokást, vallási elemet, hogy aztán az azóta összegyűlt, multikulturális tudással megspékelve mikróba dugjuk, az bizony már nem az eredeti szerves folyománya lesz. Nincs is ezzel semmi baj, amíg nem akarjuk bebizonyítani, hogy ez aztán a legősibb, már Ádám atyánk is így csinálta, nejemtenemutogatol, merténmindenkinéljobbantudom.

Naszóval, tudok ám okoskodni :). A sámánságról szóló ismereteim meglehetősen töredékesek, de azért osztom az észt:).

Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához: még mindig várok valakit, aki megmondja a frankót. Aki szépen elsimítja a zűrzavart és választ ad a kérdéseimre. Vagy tényleg nekem magamnak kell megtalálnom a feleleteket? Hát újabban már nem úgy tanul a gyerek, ha kérdez?

Egyszóval, folytatni fogom a látomáskeresést, a bájolást és a többi boszitevékenységet - bízva az istenek oltalmában, vagy legalábbis, a varázskör meg a pentagramm-medál erejében.

Tudom, elég sefülesefarka bejegyzés ez a mostani. Nincs épkézláb lezárása, hisz a dilemma továbbra is nyitott. Csak remélni merem, hogy az őszinte szándék, a szeretet és a lelkierő távol tart minden árnyékot, s ha tanulatlanságom, tapasztalatlanságom mégis veszélyes vizekre vezérelne (vagy vezérelt máris), még megtalálom az utat haza.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2011-02-26

karácsonyi gondolatok

Szenteste.

Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).

Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.

Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.

No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.

Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.

Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.

A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.

Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).

Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.

Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?

A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.

Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-25

áldozat

Sokat töprengtem mostanában azon, mit is takar ez a fogalom.

Gyermekként meglehetősen idegenkedve tekintettem rá. A bibliai égőáldozatok valahogy értelmetlennek és embertelennek tűntek. Nem láttam semmi logikát abban, hogy a legszebb gödölyét vagy a termés javát tűzre vessük valami láthatatlan és megfoghatatlan istenség számára, akinek minden bizonnyal semmi szüksége efféle földi adományokra. A negatív asszociációkat az is erősítette, hogy a rituálé sokszor keresztény szemszögből elítélendő kontextusban jelent meg. S ha a vallási tartalmat kiollózzuk, maga a cselekedet is felesleges, ésszerűtlen, mi több: kegyetlen aktusnak látszott (különösképp az állat- és emberáldozatok vonatkozásában). Később sem tudtam megbarátkozni a fogalommal. Lehet, hogy önző és szűklátókörű gondolkodásmódra vall, de úgy véltem: ha pusztai pásztor lennék, bizony nem vágnám le a megélhetésem kulcsát jelentő jószágok legszebbikét holmi névleges hálaszertartás okán. A saját életkörülményeim közé átültetve a hasonlatot, aligha lettem volna képes megválni a kedvenc csokimtól vagy plüssjátékomtól egy olyan transzcendens hatalom kedvéért, akinek e dolgok tökéletesen hasznavehetetlenek.

A fentiekből kristálytisztán kiviláglik az a meglehetősen éretlen megközelítés, amivel az áldozatra tekintettem. Kezdetleges értelmezésem tulajdonképpen két kulcsszóba sűríthető: felesleges lemondás. Mindezt súlyosbította a rengeteg gyomorforgató képzettársítás az ilyen vagy amolyan isten(ek) nevében lemészárolt emberekről és állatokról.

Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett bennem motoszkálni, hogy az áldozathozatal más formát is ölthet. Hogy a tartalmi mibenléte sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint ahogy én azt gyermeki ésszel véltem. S hogy nem csak fájdalmas és keserű lemondást, hanem hálateli, őszinte szívvel történő felajánlást is jelenthet.

Ahogy az utóbbi hetekben sorra meghallgatásra kerültek a fohászaim, ahogy lépten-nyomon belebotlottam az isteni pár gondoskodásának jeleibe, ahogy megéreztem, hogy a szeretetük elkísér, ahogy megértettem, hogy bátran bízhatok bennük, egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy valamiképp köszönetet nyilvánítsak nekik, s erre nem éreztem  elégségesnek a néma, röpke hálaszavakat. Ekkor döbbentem rá, miért is találták ki az áldozatbemutatás szertartását, s mi volna a veleje. Felismertem, hogy az áldozat az istenek iránt érzett szeretet, elköteleződés, hála jelképe, s hogy tárgya nem puszta szimbólum, hanem a számukra felajánlott személyes ajándék. S miként egy kisgyerek is a képességei szerinti legszebb ajándékot szeretné elkészíteni a szüleinek, úgy én is a tőlem telhető legértékesebb dolgot szerettem volna átnyújtani az isteneimnek (ahogy a hajdani pásztorok és földművelők tették).
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni: meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle élőlényt trancsírozzak fel az oltáron:). Még attól is ódzkodtam volna, hogy egy örökzöldekből összeválogatott csokorral kedveskedjek az Isteni Párnak, nem akarván fájdalmat okozni a fáknak.
Mikor a diplomavédésre utaztam, és már káprázott a szemem a tompa megvilágítás mellett kisilabizált, összefolyó betűktől, félredobtam a szakdolgozatomat és a hűvös ablaküvegnek dőlve kibámultam a rohanó sötétségbe. Az istenekhez fordulva fohászkodni kezdtem: segítsenek a másnapi megmérettetésen, segítsenek, hogy összeszedett és kipihent legyek, hogy ne szorongjak túlságosan. Aztán feltettem nekik a kérdést: mivel köszönhetném meg méltóképp a rengeteg támogatást, amit az utóbbi időkben nyújtottak? És mintha válaszul érkezett volna, egyfajta sugallatként felötlött bennem a gondolat: azzal, hogy természetvédelmi pályát választottam, azzal, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy természetvédelmi szakember lehessek, méltóbb módon viszonzom a segítségüket, mint bármiféle tárgyi adománnyal vagy ünnepélyes szertartással. 
Hasonló élmény ért az államvizsga után. A szállásom felé tartva ismét hálát adtam az Úrnak és az Úrnőnek, amiért mellettem álltak a legnehezebb pillanatokban, és megfogadtam, hogy hazaérve valamilyen nevesített rituálét celebrálok köszönetképp. Újfent felmerült bennem az áldozat bemutatásának gondolata, s hirtelen rádöbbentem (vagy az égiek súgták meg?): hisz az egész életem, úgy, ahogy van, nekik szentelt áldozat. Azzal, hogy Samhainkor spirituális értelemben is felajánlottam magam, s most a hivatásommá lett Földanya megóvása, mindenestül az ő kezükbe helyeztem a lelkem, az ő szolgálatuknak szenteltem a jövőm. S ennél több - talán nem is kell.
A felismerés szívmelengető boldogsággal töltött el. Jó érzés tartozni valahová, tartozni valakihez. Jó érzés tudni, mi a célunk, és látni a célhoz vezető ösvényt. Jó érzés, hogy azt adhatom az isteneknek, ami számukra a legértékesebb: önmagamat. Jó érzés, hogy nem kell azon gondolkodnom, miről mondjak le a kedvükért - hisz az övék mindenem..

Az Isteni Pár mosolya ragyogjon rátok úgy, ahogy rám is!:)
Áldás veletek -
Hulló Eső, 2010-12-19

mélyrepülés

Nem akartam a cohkka feletti örvenkedésemet borúlátóbb gondolatokkal folytatni, de muszáj.

Akárhogy szépítgetem a dolgot, úgy érzem: összecsapnak a fejem felett a hullámok. Fullasztóan telepszik rám a tudat, hogy az elmúlt közel öt és fél év minden munkájának a következő három hétben kéne eredményt hoznia. Minden eddigi erőfeszítésem, a vizsgákra, zéhákra, gyakorlatokra és házidolgozatokra fordított összes energia lényegében arra csúcsosodott ki, hogy eljussak ide: a diplomavédés és az államvizsga küszöbére. Mondhatnánk úgyis, hogy mindaddig, amíg nem teljesítem utóbbiakat, minden eddigi részsiker, apró győzelem tulajdonképpen semmitérő. Bármit profitáltam is belőlük menet közben (tárgyi tudást, tanulási módszertant, koncentrációs készséget, élettapasztalatot, stb), a bukás tükrében nem tudnám értékelni e "járulékos hasznokat".

 A szakdolgozatom fogadtatásáról még mindig semmi hír, úgyhogy továbbra is kétséges az eredmény. Az államvizsgáról kiderült, hogy a leghúzósabb része minden bizonnyal a természetvédelmi jog lesz, amelyet én nagyvonalúan az utolsó hétre ütemeztem.

Szerdán afféle "hagyjatok csendben megdögölni" - hangulatban voltam, csütörtökre ez továbbfejlődött az "ide a rozsdás bökőt" - lelkiállapottá, mostanra pedig vérben forgó szemekkel fantáziálgatok arról, hogyan dobok bombát mindkét egyetemre.

Annyira elképesztően hihetetlennek tűnik, hogy kicsivel több mint két hét múlva - akár így, akár úgy -  túl leszek a nagyján! Persze ha az államvizsga netán nem sikerülne (amire azért van némi reális esély), s mellette a gyógynövényes szakon is elbaltázom a zéhákat, tehát az egész félév egy tökéletes csődsorozattal zárul, az valószínűleg némiképp oxidálja majd a karácsonyi hangulatot. Bele se merek gondolni.

Oké, már megint túlspilázom a dolgot. Eddigi tanulmányaim során minden nagyobb lélegzetvételű vizsga előtt belehajszoltam magam valamiféle öngerjesztő pánikörvénybe. Az utolsó napokat a csúfos bukásról vizionálva, mélységes depresszióba süllyedve vegetáltam át, öntudatvesztésig ismételve és ismételve a tételeket, miközben úgy éreztem magam, mintha a társadalom megbélyegzettje, érinthetetlen pária, leprás haldokló vagy valami hasonló, magányra és megvetésre kárhoztatott nyomoronc volnék. Emlékszem, mikor fás szárú fajismeretből vizsgáztam: előző éjjel a monitor előtt görnyedezve magoltam, és elmondhatatlanul irigyeltem a vizsgán sikeresen túljutott lakótársnőmet, amiért fényűző gondtalanságban fürödve mókázott a barátjával. Úgy éreztem, egyszerűbb volna másnap egyenesen a vágóhídra vonulni bégetve, mint betenni a lábam a Növénytani Intézet kapuján.

Hiába mondogatom magamnak, hogy mostanra már oly mindegy, hogy decemberben vagy esetleg jövő nyáron teszem-e le az államvizsgát, hogy a szakdolgozat leadása volt az igazi mérföldkő, a többi már csak hab a tortán, egyre kevésbé hiszem el. Ösztönszinten rágörcsölök a témára, mert az a rohadt teljesítménykényszer arra sarkall, hogy csináljam meg most, mégha beledöglök is.

Félek. Röviden és tömören.

Vajon miért nincs bennem elég hit, hogy bízzak az isteni közbenjárásban? Nem vagyok elég alázatos, elég elkötelezett? Az Úr és az Úrnő annyit segítettek az elmúlt időszakban, és én mégsem tudok teljes szívemből rájuk támaszkodni. Talán még mindig nem veszem elég komolyan a vallásom: talán még mindig csak eljátszom, hogy boszorkány vagyok, eljátszom, hogy varázsolok, s gyermekként örülök a sikereknek, de a megpróbáltatások elől visszamenekülök a konvenciók világába, a racionalitások józanul és kiábrándítóan rideg, stabil talajára.

No, hát nem leszek kételkedő gyaur és punktum. Mit nekem nyolc zéhá meg egy államvizsga, ha mellettem állnak az égiek (meg némi bűbáj)? :)

(bárcsak őszintébb lenne az a szmájli

valahogy kifogyott belőlem az ösztönös indíttatás, hogy valamiféle pozitívumra hegyezzem ki a mondókám végét

csak a rend kedvéért biggyesztek oda egy-két derűlátó frázist)

Áldás kísérjen mindenkit!

Hulló Eső, 2010-11-27