2010. július 27., kedd

esbat

A tegnapi esbatot ezúttal kevésbé szertartásosan, inkább bennsőséges, elmélkedős módon ünnepeltem meg. Viszont írtam egy dalt az alkalom tiszteletére, íme:
(A kötőjelek azt jelzik, hogy a két akkordot átvezető hangokkal kötöttem össze. A harmadik-negyedik sor szótgaszáma versszakról versszakra képlékenyen változik, de ez belefér a dal ritmusába. Az első-második sort kezdő 'Ó' felütés jellegű.)

C ------ a d G
Ó, Holdanyánk, éjben táncoló
C ------ a d G ---- ...
Ó, Holdanyánk, álom-suttogó
.. a --------- C d e
Színezüst orcád felhők rejtik el
a ---------- C d G
Fénylő mosolyod ragyogó szép jel

Ó, Holdanyánk, büszke ég-úrnő
Ó, Holdanyánk, csillogó ékkő
Ezer kétely, ezer remény között mutass utat
Szeretettel tárd ki felénk ölelő karjaidat

Ó, Holdanyánk, hószín tünemény
Ó, Holdanyánk, bűvös tünde-lény
Szikrázó csókjaid meggyógyítják lelkemet
Áraszd szívembe békét hozó fényedet

Ó, Holdanyánk, légy a vezérünk
Ó, Holdanyánk, kísérd a léptünk
Sötét árnyak között se hagyj el, mosolyogj reám
S én bátran indulok selymes uszályod nyomán

Áááá-áááá....
záróaakord: C

2010. július 26., hétfő

kétségek

Néhány nappal ezelőtt teológiai témájú beszélgetést folytattunk a bátyám, a nővérem és a sógorom részvételével. A vita Napsugár néni halálból bomlott ki, és a túlvilági élet titkai felé kanyarodott.
Ezen a ponton be kell vallanom: az este rádöbbentett, milyen nehéz valóban, gyökerestül elszakadnom a több évtizedes beidegződéstől. Hiába vélem úgy, hogy az újjászületés is szerepel az alternatívák között, vagy hogy a pokol, eredendő bűnöstül és sátánostul baromság, vagy hogy egy szerető isteni Atya egyetlen gyermekét sem büntetné egy örökkévalóságon át tartó kínszenvedéssel, csak mert az nem járt eleget misére - érzelmi szinten még mindig a belém ivódott ideák alapján reagálok az efféle felvetésekre. Így mikor a sógorom elmesélte egyik, a szülővárosában élő ismerőse történetét, aki a klinikai halál állapotában azt látta, amint az ördög (hogy pontos legyek: egy ördögien csúf arcú, gonosz ember) megpróbálja elragadni a lelkét (szó szerint: belegyömöszölni őt egy apró konzervdobozba), bizony megrémültem. Nem elsősorban attól, hogy esetleg én is efféle sorsra jutok (habár ez sem szívderítő kilátás). Ám a keresztény Istenre én mindig mint feltétlenül szerető, (kellő bűnbánat fejében) mindent megbocsátó Atyára gondoltam, aki a legmegátalkodottabb gazfickókat is tárt karokkal fogadja. Még akkor sem rendült meg a bizalmam ebben az istenképben, amikor a wicca útját választottam - annak ellenére, hogy immár más isteneknek hódolok.
Ez a beszámoló viszont - legyen bármilyen abszurd is - felvetette annak a lehetőségét, hogy a Jahve mégsem maga a Mikulás (képletesen szólva, természetesen), hanem a középkori teológiai eszménykép által lefestett könyörtelen zsarnok. A gondolat megtorpedózta mindazt, ami annakidején keresztény hitem alapját képezte. Gyermeki optimizmusom léket kapott és elsüllyedt a bizonytalanság tengerében.
Értsétek meg, még mindig nem attól cidriztem, hogy elkárhozok - habár egy pillanatra meglegyintett a rettegés szele. Aztán emlékeztettem magam arra, amit mindig is vallottam: hogy az üdvösség (akár azonnali, akár csak számos újjászületés után következik be) nem hit, hanem életvitel kérdése.
Annál megdöbbentőbb volt a felismerés, hogy a nővérem és a sógorom - mindketten iskolázott, több diplomás értelmiségiek - nagyon is komolyan veszik a témát. Most ébredtem rá, hogy teológus és egyházjogász nővéremnek a felsőfokú képzés nem hogy nyitottabbá, racionálisabbá vagy ésszerűbbé tette volna a vallással kapcsolatos gondolkodásmódját, ellenkezőleg - ha nem lenne félreérthető, azt mondanám, babonás, középkori szellemiséget oltott belé. Hogy egy tanult, intelligens felnőtt ember, ráadásul képzett egyháztudós, képes komolyan fontolóra venni a kérdést, hogy vajon üdvözülhet -e az, aki nem jár minden vasárnap misére vagy nem tanúsít kellő keresztényi alázatot - számomra sokkoló volt. Milyen keveset tudunk egymásról - még azoknak a gondolatait sem ismerjük, akikkel naponta találkozunk.
Csomóba ugrott a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy egyszer talán kipattan az én kis titkom, nevezetesen pogány mivoltom. Nem akarom, hogy szánakozással vegyes szomorúsággal azt gondolják rólam: hát, veled sem fogunk találkozni a mennyországban, milyen kár, tévelygő kistesó. Nem akarom, hogy azon törjék a fejüket, vajon engem is elragad - e majd a konzerves mumus. Nem akarok fájdalmat okozni nekik. Talán szoronganának miattam, talán szomorúak lennének a vélt vallási elhajlásom miatt, talán térítő akciókat szerveznének (habár ez aggaszt a legkevésbé.) A gondolat, hogy bánatot okozok nekik, sokkal elkeserítőbb, mint az, hogy hogyan értinete mindez engem.
Szerencsére azon a nevezetes estén ott volt a bátyám is, aki kerek-perec kifejtette, hogy szerinte ez a pokol-mennyország fikció hülyeség, s hogy a halál utáni lét kérdése örök titok. Nehogy azt higgyétek róla, hogy ateista - csak sokkal nyitottabban, rugalmasabban gondolkodik vallás és Isten felől, mint a nővérem. Örültem neki, hogy egyfajta józan ellenpontot szolgáltat az addig elhangzott vérkeresztény nézetekhez, de a beszélgetés - azzal együtt, hogy számos precedensértékű klinikai haláleset, illetve elhunyt ismerős fel lett emlegetve - eléggé kiborított, így aztán szedtem a sátorfámat és elmenekültem. Bátor boszi.
Annyira zaklatott voltam, mint egy rémült kislány, akit a zsákos emberrel riogattak. Kellett valami, amibe belekapaszkodhatok, kellett egy szalmaszál, amin keresztül meg tudom érinteni Földanyát, hogy emlékezzek: én már más ösvényen járok. Leballagtam a faluval határos, frissen learatott repceföldre. A tábla sarkán egy nagy bodzabokor magasodott, amely eltakarta előlem a település fényeit. Leheveredtem a földre és perceken át csak bámultan fel a végtelen, bársonyfekete égboltra. Sajnos a fényszennyezés felénk is egyre nagyobb - a horizont minden égtáj fele tompa narancsszínben úszott. De fölöttem még tisztán kivehető volt a tejút széles, ezüstsziporkás sávja, s a körülötte szikrázó csillagok. Gyönyörű és megnyugtató látvány volt. Nem mondom, hogy teljesen kisimulva keltem föl, de valamivel jobban éreztem magam.
Azóta napról napra igyekszem tudatosítani magamban, hogy hova tartozom. Hogy az én isteneim itt vannak körülöttem, a fákban, a szélben, a szántóföldekkel szabdalt láthatárban. Hogy ha menedék kell, elég magamba tekintenem, és megtalálom a hit csendes parazsát. Hogy ha elbizonytalanodom, csak le kell heverednem a földre és fölnézni az égen hömpölygő fenséges felhők sorára. És ha egyedül érzem magam, elég ránevetnem a legközelebbi lóherére, verébre vagy méhre - máris tudom, hogy nem vagyok magányos. Hogy mi lesz a halál után, az az istenek titka. Ez az élet, és minden utána következő lehet maga a földi mennyország, ha megtanuljuk felismerni és értékelni ajándékait.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-07-26


2010. július 24., szombat

celebrate the rain

Remélem, ezúttal mindenki egyetért velem abban, hogy jól jön ez a hűvösebb idő. Az utóbbi hetek kánikulája főtt rákot csinált belőlem, - nade most! Végre felhők, végre szél, végre némi csapadék! Fenséges volt az éjszakai zivatar, persze abban biztos vagyok, hogy szegény kutyám nem így gondolja - a pince mélyére bujdokolt a mennydörgés elől.
Egyszóval, Alice di Micele: Celebrate the rain.



2010. július 21., szerda

bones s05e21 "banyadalom"

Aaaaah...
Az éjszakázásnak mindig ára van. Brrr.
Olyan vagyok, mint egy mosatlan, ámde számos alkalommal kicentrifugázott zokni.
És még ha valami ereszd-el-a-hajamat parti lett volna tegnap, de nem; Bones-t néztem hajnalhasadtáig.
Mostanában mindinkább rákkattanok a sororzatokra, élvezem, hogy hosszú heteken át követhetem ugyanazon karakterek sorsának alakulását, nem kell megválni tőlük röpke két órányi tömény élvezet után:). A napokban végeztem ki a Heroes-t, - mit ne mondjak, elég nagy zagyvaság, rengeteg logikai buktatóval, követhetetlen cselekményelemmel és ordító önellentmondással, ennek ellenére beleszerettem. Vagy talán inkább Milo Ventimiglia és Zachary Quinto sármja bűvölt el? Akárhogy is, valósággal függővé váltam. Kár, hogy az NBC lefújta az 5. szezont, elkéne valami frappáns lezárás.
Jelen bejegyzésben azért kanyarodtam a sorozatosdi felé, mert az éjjel látott Bones-epizódok egyikében, az 5.évad 20 részében előkerülünk mi, a boszorkányság és a wicca ösvény követői. No nem éppen fényes megvilágításban.
A filmben szereplő wiccák -javarészt 30-as asszonyok- egy rakás romantikus, ámde ráncosodófélben levő hippinek tűnnek, akik ily módon igyekeznek szabadulni a hétköznapok hajszás-stresszes légköréből. Mindenesetre legalább sátánista elemek nélkül tálalták a zöldboszorkányságot. Azt is hozzá kell tennem, hogy a wiccáról sok szép - s többé-kevésbé igaz - dolog elhangzik. Örömteli meglepetést okozott a pozitív jellemzés; jó érzés látni, hogy az amerikai köztudatban eképp rögzül a vallásunk. Vagy talán csak a wicca lobbi elég erős ahhoz, hogy ilymódon biztosítson magának egy kis reklámot? Persze a legvalószínűbb, hogy a szövegírók némi misztikus maszlaggal akarták felturbózni jelen fejezetet, és utánajártak egy kissé az egész boszorkányság - wicca témakörének.
De hiába: az áldozat a gonosz vasorrú bába (vagy inkább keleti boszi) a gyilkos pedig az anyarozstól bedurvult Holdöböl-koven, akik kollektíve szurkálják agyon szakmai ellenlábasukat. Oké, nem a mesterségbeli vetélkedés, hanem az áldozat gonosztettei miatt. Az epizód zárása elég liberális, mert a bűnbánó wiccák felvállalják, amit tettek, Booth pedig a védelmébe veszi őket, elismervén, hogy jó emberek (habár a gyilkosságot nyilvánvalóan nem helyesli).
Mit mondjak? Lehetne rosszabb is.
No, ennyit a tanulságos sztorikról. Most újabb Heroes-pótlékot keresek, még az is lehet, hogy megnézem elölről az egész szériát.

Áldás mindenkire, és ne használjatok rozslisztet, oké?

Hulló Eső, 2010-07-21

hajnaltájban

Egyik este visszaolvastam a wicca.hu valamely topikját, és szemet szúrt egy bejegyzés, amit elszánt hittársam hajnali négy felé vetett képernyőre, s zárszóként eképp végződött: "... na jó, mennem kell, még van hátra egy ritum...". Utólag is mélységes tisztelettel adózom eme lelkes boszinak, merthogy számomra lassanként már az is elképzelhetetlen, hogy szabad akaratomból ébren maradjak a nevezett időpontig :). .
Akárhogy is, most mégis itt vagyok, mivel túlaludtam magam délután, és még a szakdo
lgozat-írás meg a futás sem segített.
Ó, a futás! Számomra az testesíti meg a napi szintű istentiszteletet. Úgy érzem, minden alkalommal kapcsolatba kerülök Földanyával, Napatyával, a természeti elemekkel, a körülöttünk pezsgő, mágikus atmoszférával. Fantasztikus, felszabadító érzés végigszaladni a poros szántóföldi dűlőn, miközben közel-távol nincs ember, csak a fölém boruló kék ég, a habosan tornyosuló fellegek és a horizonton függeszkedő, vérnarancs Nap (sőt, esetenként a Hold is betolakodik a már-már túlontúl giccses panorámába.) . Mintha én magam is beleolvadnék az alkonyi aranyporban fürdő, párás láthatárba. Az esemény fényét növelendő, re
ndszerint a kutyám is velem tart, - igazán remek társaság, félszavakból is megértjük egymást;)
Persze a technika e rituáléban is helyet kap: beszereztem egy pofás kis mp3-lejátszót, és megtöltöttem Kelliana, Damh the Bard, Lisa Thiel, Elaine Silver, a Celtic woman, a Solas, a Spiral rythm dalaival. Oké, helyet kapott rajta néhány "világi klasszikus" is, úgymint RHCP, 3 Doors down, Sistem of the Down, Gary Jules-tól a "Mad World", Tom Jones-tól az "I feel good.".. és így tovább. A fülbemászó dallamok és a szemet gyönyörködtető látkép tökéletesen kiegészítik egymá
st. Íme az én mindennapos spirituális élményem :). Próbáljátok ki!

Áldás!Hulló Eső, 2010-07-? (késő van:D)

2010. július 19., hétfő

spiral rythm: freedom

Említettem már, hogy mennyire szeretem a szelet? Talán mert a számos vitorlázós - illetve hegymászós emlékemen keresztül a féktelen szabadság képzete kapcsolódik hozzá. S ha már itt tartunk, következzék a dal, amely azonnal eszembe jutott, ahogy reggel kihajoltam az ablakon.