Hiszti leend.
Évekkel ezelőtt, mikor még keresztény nyári táborokba jártam és boldogan gitároztam a katolikus karizmatikus megújulási mozgalom dalait egy templomi ifjúsági kórusban, volt egy jóbarátom, aki ateista rockerből konvertált Krisztus-követővé. Emlékszem, egyszer azt mondta: senkinek nem kívánja azt, ami vele történt, tudniillik hogy 180 fokos fordulatot vegyen az élete. Mert noha a változást pozitívnak élte meg, a folyamat maga gyötrelmes. Akkor még nem igazán értettem, mire gondol.
Tudom, nem én vagyok az egyetlen pogány, aki önmegvalósítási gondokkal küszködik. Legtöbbünknek komoly próbatételt jelent helyet találni a világban, elfogadtatni az általa választott ösvényt a környezetével. A vallás-váltás egyébként is kemény dió, nem csak annak, aki történetesen egy ezer éve keresztény országban szeretné kibontakoztatni a maga eretnek természet-spiritualitását.
Mégis, kezdetben kevésbé tapasztaltam e helyzet negatívumait. Az, hogy a külvilágtól elzárkózva, magányosan ápoltam a hitem, inkább tűnt izgalmas titoknak, mint kínzó nehézségnek. Nem volt érdemi összezördülésem más vallásokkal, más vallású családtagokkal vagy barátokkal, mert előttük - nemes egyszerűséggel - hallgattam, mint a kuka.
Aztán a konfliktusok mocsara elkezdett terebélyesedni, túl a jó öreg "merjem-e-nyíltan-hordani-a-pentagram-medálomat" dilemmán. Sokadjára is azon kaptam magam, hogy két fél-életet élek, ám azok nem alkotnak egy egészet. A számomra legfontosabb dolgokat sebészi pontossággal ki kell ollóznom mindennapi megnyilvánulásaimból. Amikor angolon egy gyakorlat folyományaként a zenei műfajokra terelődött a szó, nem mertem azt mondani, hogy a pogány folkmetál a kedvencem. Ilyesmivel nem feltétlenül dicsekszel, ha a tanárod történetesen egy hétgyermekes, vérkatolikus ír család sarja. Megosztanám az Earth Warriort a Facebook-on, de elbizonytalanít e nyíltan méregzöld hitvallás kirakatba tétele, különösen most, hogy református főnököm ismerősnek jelölt. Megmutatnám a kedvenc dalaimat a családtagoknak, de mi lesz, ha - horribile dictu - megértik a szöveget?! Hova dugjam a tetoválásom, hogy ne kelljen magyarázkodni arról, "mit jelent" és "honnan az ötlet" (aztán - valós indoklás hiányában - kínos vigyorral tűrni, hogy hebehurgya idiótának tartsanak, aki azt sem tudja, mit varrat magára)?
Mit mondjak a legidősebb unokahúgomnak,
amikor azzal nyüstöl, hogy kerítsek magamnak valami lelkészpasit? És
mikor azt javasolja, hogy váltsak vallást (mondjuk, legyek buddhista),
hogy tudnám magamban tartani, hogy már rég megtettem?! És mikor
megkérdezi, mit jelent az, hogy "természethívő", merem-e szavakba önteni azt a csodát, amit naponta megtapasztalok?! (Nem,
nem merem. Helyette bizonytalanul körülhatárolom a fogalmat egy
keresztény gyomorral is bevehető féligazság mentén, megtagadva a természet
sokarcú szellemeibe, a Szentháromságon túl létező transzcendens
hatalmakba, a megannyi istenbe és istennőbe, a kozmosz varázsába vetett
hitemet.)
Mit mondjak a barátaimnak, akik csendes nehezteléssel kifogásolják, hogy mostanság hanyagolom a kapcsolattartást? Hogy "bocs, de tudod, bánt, hogy nem vagyok képes megosztani veled életem azon részét, ami momentán talán a legfontosabb a számomra, és ami összefűzi a hobbijaimat, a hivatásomat, a munkámat és eddigi, valamint ezutáni tanulmányaimat"? Ha már itt tartunk: amikor a sógorom erkölcsi fensőbbrendűsége magas lováról szent meggyőződéssel kiprédikálja ide-oda csapongó egyetemi pályafutásom látszólag összefüggéstelen állomásait, hogy magyarázhatnám el neki, hogy mögöttük konzisztens vezérelv: a természethit a kötőanyag, ami egységbe fogja a természetvédelmi mérnök képzést a gyógynövénytermesztéssel, gombaszakértéssel és néprajzzal? És mit mondjak a gyerekeinek, akik bátortalanul rákérdeznek, hogy "de mi az a gyógynövényes izé, amiről apa beszélt?", miután atyjuk a családi reggeli körítéseként dörgedelmes kirohanást intézett az én hitbéli eltévelyedésem ellen?
Vége-hossza nincs a példáknak. Ha valamiről biztosíthatok bárkit, aki a pogányság felé kacsintgat, hát az a kisebb-nagyobb lelki zökkenők töretlen sora. Természetesen van, aki támogató közösségre talál és pozitív visszajelzéseket kap: mások nem kerítenek túl nagy feneket az ügynek, esetleg kitűnően elboldogulnak az egy életen át tartó titkolózással. Én nem.
Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy megúszom az áttérést a kereszténységgel való összezördülés nélkül, nem ment. Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy teljes életet élhetek félszívvel, titkon pogánykodva, az elmúlt évek bebizonyították az ellenkezőjét. Bármennyire is szerettem volna beérni azzal, hogy a virtuális térben, egy izolált blogon adok hangot a bennem élő lázadónak, remélvén, hogy az a bizonyos nyírófeszültség majd csökken, csalódnom kellett (nem szólva arról, hogy itt is egyre kevesebb személyes megszólalást engedélyeztem magamnak, mert úgy éreztem - és alighanem így is van - hogy azok kevésbé érdekesek a nagyérdemű számára). Bármennyire is bíztam benne, hogy jól elleszek magányos szobapogányként, a valóság rám cáfolt.
Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy megúszom az áttérést a kereszténységgel való összezördülés nélkül, nem ment. Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy teljes életet élhetek félszívvel, titkon pogánykodva, az elmúlt évek bebizonyították az ellenkezőjét. Bármennyire is szerettem volna beérni azzal, hogy a virtuális térben, egy izolált blogon adok hangot a bennem élő lázadónak, remélvén, hogy az a bizonyos nyírófeszültség majd csökken, csalódnom kellett (nem szólva arról, hogy itt is egyre kevesebb személyes megszólalást engedélyeztem magamnak, mert úgy éreztem - és alighanem így is van - hogy azok kevésbé érdekesek a nagyérdemű számára). Bármennyire is bíztam benne, hogy jól elleszek magányos szobapogányként, a valóság rám cáfolt.
Fülem-farkam behúzva, minden és mindenki vallási érzékenységére tekintettel engedelmesen belesimultam a családi-társadalmi elvárások megszokott rendjébe és szőnyeg alá söpörtem életem "nemkívánatos tartalmait". Korhatáros karikával felcímkézve a padlástérbe űztem a boszorkányságot, a mágiát, a háziszentélyt, a dalszerzést. Bolhányi aggodalmaimat is elefánttá pumpálta az állandó szorongás, az örökös megfelelési kényszer. A kellő rejtőszínek kifejlesztésének szükséglete damoklész kardjaként függött felettem.
És az eredmény? Itt vagyok, lassan kilenc évvel azután, hogy belebotlottam az újpogányságba, és a mimikri fenntartása felőrölt.
Szóval a megfelelő kifejezés, azt hiszem, az volna, hogy "screw them". Nem rejtőzködhetek örökké.
Kedves Eső!
VálaszTörlésHa megengeded, leírnám véleményedet, a fentebbi bejegyzésedről. Először is, a nagyközönség valóban jobban szereti az ismeretterjesztő tartalmakat, ezt magam is tapasztalom a saját írásaimmal kapcsolatban, viszont kétségtelen, hogy az ilyen és ehhez hasonló cikkekből is rengeteget lehet tanulni. Természetesen nem lexikális tudást hordoz, de akárhogy nézzük, a pogány ösvények ismeretanyagának nagy részét nem lexikális tudás adja. Az ilyen és ehhez hasonló bejegyzések segítenek rádöbbenteni az egyéneket, hogy másoknak is lehet gondjuk, netalán hasonlít is a sajátjaikhoz. Egy pillanatra beleláthatunk mások életébe, érzéseibe, gondolatvilágába, ami fejleszti az empátiát, amely szerintem szintén kiemelkedően fontos a pogány szemléletben. Szerintem prioritást élvezne az is, hogy ne csak a természet, növények, állatok felé forduljunk kellő érzékenységgel, hanem embertársaink iránt is. A tolerancia hiányával pedig egy olyan személy, aki már mások előtt is fel próbálta vállalni nézeteit, biztos találkozott, ha nem akkor találkozni fog, erre érdemes számítani (tehát a bejegyzésed emiatt is hasznos lehet az olvasóknak). Szóval szerintem az ilyen bejegyzések teszik, igazán élővé a blogokat és ha neked könnyít a szíveden kiírni magadból a problémákat, akkor érdemes is folytatnod.
Szép estét, és elnézést, ha kellemetlenkedtem kicsit. :)
Arianna
Kedves Arianna,
VálaszTörlésegyáltalán nem kellemetlenkedtél, sőt :) jólestek a biztató szavak. Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok időnként végletekbe esni mind a lelkizés, mind a búskomor önmarcangolás terén, ezért igyekszem tartózkodni a személyes hangú bejegyzésektől, de igazad van: a vallásunkkal kapcsolatos érzelmi tapasztalások is szerves részei a pogány mivoltnak. Kezdetben épp azért indítottam a blogot, hogy hangot adhassak azon érzéseimnek és gondolataimnak, amiket a nyilvánosság elől rejtegetnem kellett. Időnként pedig tényleg kiváló feszültséglevezető egy kis online dühöngés :).
A soraidból úgy érzem, te is szembesültél hasonló problémákkal, konfliktusokkal. Ha nem vagyok túl indiszkrét, hogy kezeled a kérdést?
Neked is szép estét -
Eső
Kedves Eső!
VálaszTörlésIgazán örülök, ha jól estek a szavaim. Hogy őszinte legyek, mindig szívesen olvasom az ilyen személyes élményeket, mert sokszor érzem úgy, hogy mások is hasonló cipőben járnak, mint én. Örülök a kérdésednek is, úgyhogy mesélek ezt-azt. :)
A családomnál kezdeném. Édesapám református hitű, és nem is igazán képes túllátni ezen a beállítottságán. Igyekeztem szépen finoman, részletesen bemutatni én miben hiszek, és hogy ez valójában mennyi értéket rejt magában, hogy egyáltalán nincs szó a hagyományos társadalom pusztításáról, de úgy érzem, egyszerűen nem érti meg (talán nem is akarja?). Jó példa erre, az az eset, amikor szellőztetett a házunkban, közte az én szobámban is, és a huzat miatt az oltáromról elemelt diófa pálcával támasztotta ki az ablakot. Mondanom sem kell ez nekem mennyire szívbemarkoló élmény volt, és hiába magyaráztam neki, mi ezzel a gond, nem nagyon értette meg.
Bátyám egy végletesen ateista személy, aki csak a tudomány eredményeiben képes hinni. Ő jókat mosolyog azon, hogy én a fákkal beszélgetek. Mindeközben a menyasszonya nem bánja, ha néha jósolok neki Tarot kártyából. Ez is egy kedves ellentmondás, a lány mutatna kíváncsiságot az én tevékenységem iránt, de a bátyám iránti megfelelési kényszerből hamar ő is beáll az „ilyesmi olyan gyerekes/butaság” monológok mögé.
A munkahelyemen és az egyetemen pedig igazi „hard core” keresztények vesznek körül. Olyanok, akik a gyónás kérdését firtatva arra az álláspontra helyezkedtek, hogy egy tartós kapcsolatban való élés (rendszeres szexuális kapcsolattal) házasság nélkül nagyobb bűn, mint az alkalmi kapcsolatok.
Hogy mondjak valami pozitívet is végére, a párom rendkívül megértő velem. Igaz, ő is keresztény, de semmiképpen nem lehet a fent leírt hard core keresztényekkel egy lapon említeni. Tolerálja az én beállítottságomat, sőt nem tekinti károsnak sem, támogatni is szokott benne (rábeszél néha, ha látok egy-egy érdekes könyvet, vegyem meg, vagy pl az athamét is ő nézte ki nekem). Az ő számára inkább a becsületesség, a lojalitás, az egymás támogatása és természetesen a szeretet a fontos, a kirakat-vallásosságot pedig eléggé elítéli.
Személyesen sajnos nem tartok kapcsolatot pogányokkal, valahol tudom, hogyha erre fény derülne az akár a munkahelyem elvesztését is jelenthetné. Másfél éve ezért kezdtem el blogolni, hogy nehogy elpárologjon ez a páratlan élmény, amit eddig tapasztaltam a pogányság ösvényén barangolva.
Remélem nem untattalak nagyon, szép estét!
Arianna
Kedves Arianna,
VálaszTörlésnagyon örülök a válaszodnak, csöppet sem untatott, és köszönöm a bizalmat :). Látom, neked sincs könnyű dolgod (de melyik újpogánynak van?). Mindenesetre fantasztikus lehet, hogy van egy szerető, támogató társad, aki a világnézetbeli különbségek ellenére elfogad önmagadként.
A keresztény család nehézségei engem is sújtanak (szerencsére a minden vallásos elképzelést elutasító, szigorúan tudományelvű ateizmussal eddig nem kerültem személyes konfrontációba - leszámítva egyetlen, nagyon kellemetlen fórumvitát egy ateista weboldalon). Nyíltan, kötetlenül összesen két testvéremmel tudtam-tudok beszélni a hitemről, de még nekik sem részleteztem agyon a dolgot (noha legidősebb nővérem időnként bele-beleolvas a blogba :)). Szüleimmel való beszélgetések során is csak említésszinten kerül elő az én pogánykodásom, és általában nem javít a hangulaton. Fentebb említett sógorom pedig - mikor néhány ószövetségi részlettel kapcsolatban kértem a véleményét, és ezzel kapcsolatban egy félmondatban megírtam neki, hogy természethívő lettem - egyenesen a vallása elleni támadásként értékelte az én eretnek gondolataimat, és ennek megfelelően reagált rá. De erről már siránkoztam egy sort, szóval nem fecsegek tovább :).
Nehéz lehet napi szinten a munkában és az iskolában egyaránt ilyen nyomás alatt lenni. Megkérdezhetem, mit dolgozol/tanulsz? Persze nem akarok a személyiségi jogaidba gázolni, szóval nem az intim részletek érdekelnek, legfeljebb nagyvonalakban a szakterület (de ha nem akarod megosztani, azt is megértem) :).
Ami az egyetemet illeti, nekem a pécsi légkör hatalmas megerősítést ad: a széleslátókörűség, az elfogadás, a higgadt, érdeklődő, értékítélettől mentes tudományos szemléletmód és a más gondolkodásmód, világlátás iránti tisztelet átitatja a tanszék atmoszféráját (éljen az antropológiai befolyásoltság!! :)),- habár ott sem reklámozom a hitem, mégis nagyon jólesik ez a mentalitás. Épp azt fontolgatom, hogy valami, a hazai újpogánysággal kapcsolatos témában írjak szakdolgozatot (noha konkrét címem nincs, pedig záros határidőn belül ki kéne találnom egyet :S). Örömmel fogadok javaslatokat :).
A személyes kapcsolattartásról épp most beszélgettem egy másik kedves ismerőssel - ő is, én is nagyon hiányoljuk a rokonlelkű társaságot. Nagyszerű dolog online megismerni hasonló gondolkodású embereket, de azért valahogy nem ugyanaz, mint egy eleven közösség tagjává válni. Gondolom, ezt neked sem kell ecsetelnem.
Kitartást és mágikus pillanatokban gazdag őszt kívánok :) -
Eső
Kedves Eső!
VálaszTörlésAz igazság az, hogy egyik irányzat felé sem köteleztem még el magam, ennek egyik oka, hogy nézeteikbe itt-ott mindig találtam valamit, ami hozzám nem egészen illett. Talán a kemetizmus van a legközelebb hozzám, mivel a szívem egy jelentős hányadát az ókori Egyiptom foglalja el. Viszont érdeklődésem eléggé csapongó, ennek jobban megfelelne a wicca. Viszont nem igazán tudom elfogadni azt, hogy az Úr és Úrnő személyébe valamennyi istenséget „betömöríti”. A wiccával kapcsolatban felmerült még a beavatás kérdése, amiben természetesen nekem nem volt részem, mivel személyes kapcsolatot nem tartok wiccákkal (még mikor Budapestre kerültem kerestem fel egy wicca papnőt, hát nem az én pénztárcámnak találták ki ezt a típusú képzést). Ezeken felül még a tradicionális boszorkányság merült fel, mivel felmenőim között volt egy boszorkány is, viszont növénytan területén elég gyenge vagyok.
A tanulmányimról így kommentben csak annyit árulok el, hogy történelmet tanulok, és a munkám is szerencsére ehhez a tudománykörhöz kapcsolódik. Esetleg, ha gondolod email-ben mesélhetek többet. :)
Jó hallani, hogy van olyan egyetem, ahol ilyen széles látókörű tanárok tanítanak, bár ez lehet, hogy abból is adódik, hogy a népi kultúrához mindig is szervesen kapcsolódott a hitélet, és ezzel kapcsolatban azokkal felmerülnek a nem keresztény gyökerű elemek. Ha tényleg újpogány témában írsz szakdolgozatot, arra én is kíváncsi lennék, remélem elérhető lesz majd valamilyen fórumon. (Egyébként a fogas kerekek kattognak az agyamban: hozzám a szociológia és a statisztika áll közel, így tuti valamilyen kérdőíves megoldást választanék).
Rokonlelkek társaságára pedig én is áhítozom, néha jó lenne mások véleményét, tanácsát élőben is kikérni, vagy egyszerűen csak egy jót beszélgetni olyanokkal, akik hasonló cipőben járnak, mint én.
Nekem is kellemes őszt kívánok!
Arianna