boszorkányos gyülekezet

Amint azt tudjátok, Szent György napja Kelet - Európában hagyományosan a legelőre való kihajtás dátuma, kontinens nyugati felén május 1.-jére datálódó tavasz,-vagy nyárköszöntő ünnepek megfelelője. Évszakváltó, forduló jellegéből fakadóan átmeneti idő, s mint ilyen, igazán boszorkányos nap: a néphit szerint sűrűn járnak az állatállományt megkörnyékező rontó bűbájosok és ekkor zajlik a Gellért-hegyi boszorkánymulatság is. Ez alkalomból csokorba gyűjtöttem a történelmi és népi boszorkánysággal kapcsolatos eddigi bejegyzéseimet. Jó böngészést!

(Forrás)

A boszorkány és a szőlőhegy

Boszorkánypalack

A boszorkányszombat

Küldött béka, rongyos macska

Boszorkánykör, tündérgyűrű

Gomba és boszorkányság

Metamorphosis strigae

Miről ismerkszik meg a boszorkány?

Miből lesz a cserebogár? 

A boszorkányság eszköztára: a seprű 

Túl a lucaszéken: a boszorkány felismerése 

Maria de Zozaya látomása

A boszorkány halála

Tíz érdekesség a boszorkányüldözésről

A böjti boszorkány

Boszorkányok Magyarországon (1967)

boszorkányok magyarországon: 1967

Egy kedves ismerős juttatta eszembe újfent ezt a rövidfilmet, amely az 1960-as években még eleven boszorkányhiedelmekről ad számot. Jó szórakozást! 

a böjti boszorkány

Böjti boszorkánynak nevezi a népnyelv a farsangfarkában vagy húsvét előtt kiebrudalt, általában nőalakot formázó szalmabábut, amely a telet, a hideget, a halált hivatott szimbolizálni. Ide sorolható a jól ismert kisze, kicice, kiszőce, amelyet a falu hajadonjai felöltöztetve, ünnepélyes menetben körbehordanak a településen, majd a határhoz érve elégetik vagy szétszaggatva vízbe vetik. A kisze alakjában a sötét évfélhez kapcsolódó asszociációk ötvöződtek: a betegség, a zimankó, a fagy, az elmúlás. Diadalmas elpusztítását a villőzés, vagyis a sarjadó életet jelképező barkás fűzvesszők behozatala ellenpontozta, hirdetve a tavaszt, az újjászületést. Hasonló télvégi rítusok találhatók az egész kontinensen, elég csak a kiszézéssel kapcsolatos bejegyzésben szintén említett Morena-ra, Marzanna-ra gondolni. Röviden idézem a korábban írtakat:

Marmuriena, Morena "gyászmenete" 2011-ben, a szlovákiai Vesna-ban. (Forrás)

"... A tél 'kihordásának' különféle rituáléi Európa-szerte ismertek. A keleti szlávoknál Kosztroma, Kosztrubonyka (férfi,-vagy nőforma szalmafigura) testesíti meg a telet, akit a tavasz beköszöntével jelképesen elsiratnak, eltemetnek (darabokra tépve elégetnek). Hasonló szokás - Gyümölcsoltó Boldogasszony napján - az észteknél is dívik; itt az egyik évben férfinak, másik évben nőnek öltöztetett babát  énekszó mellett az erdőbe vitték és egy fára akasztották. Német vidékeken a téltemetés farsang végén zajlott le. A nyugati szlávoknál (ahová e rítus valószínűleg Dél-Németországból kiindulva, Thüringián, Szászországon és Csehországon keresztül érkezett) a zord évfelet egy Marena-t mintázó - akár életnagyságú - szalmabábu jelképezi, amelyet (többnyire a tavaszi napéjegyenlőség táján) a falu népe ünnepélyes menetben kivisz a határba, hogy ott szétszaggassa és/vagy tűzre vesse, folyóba dobja. >>A szlovák, morva, cseh és lengyel falvakban, K-Németo.-ban a nagyböjt negyedik vagy ötödik vasárnapján vitték ki az általában halálnak nevezett szalmabábut (német: Todaustragen ’halálkihordás’, cseh: nesou smrt ’viszik a halált’, lengyel: śła śmiertecka z miasta ’elment a halál a városból’). A szlovákoknál gyakori a Morena, Muriena elnevezés is, továbbá a magyar elnevezéssel azonos eredetű kysel, kyselica<< - írja a Magyar Néprajzi Lexikon. A bábfigura kihordását a természet megújulását, az időjárás javulását bűvölő énekek kísérik..."

Orosz Maslenitsa, azaz pogány gyökerű téltemető ünnepség ábrázolása. (Forrás)

 

Arra, hogy a böjti boszorkány a folklórban mint valós személy, az általában vett boszorkány sajátos variánsa jelenne meg, egyetlen, bizonytalan adat utal. Dugonics András 1820-ban publikált munkája, a "Magyar példabeszédek és jeles mondások" az "olyan, mint a bűdi boszorkány", "borzas, mint a böjti boszorkány" (=szakadt, rendetlen) szólásmondást úgy magyarázza, hogy a böjti boszorkány, aki nagyböjt idején sűrűn jár a Szent György-hegyre, zilált külsejét a seprűn nyargalászásnak köszönheti. Dugonicsot Kállay Ferenc és Ipolyi Arnold is citálja, ám utóbbi valószínűleg lényeglátóan rámutat, hogy a telet megszemélyesítő szalmabáb épp elég kócos és toprongyos egy ilyen csúfolkodó hasonlat megszületéséhez. Summa summarum, nagyon valószínű, hogy a böjti boszorkány hús-vér emberként történő azonosítása félreértésen alapul. 

Felhasznált irodalom:

Ipolyi Arnold (1854) 1987: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Békéscsaba. (Reprint)

Kállay Ferencz (1861) 1999: A pogány magyarok vallása. Püski, Budapest.  

Pallas Nagy Lexikona - Böjti boszorkány

európa vad emberei

"Medvékké, szarvasokká, ördögökké válnak. A halált idézik, mégis termékeny életet ajándékoznak. Modern korban élnek, de régi hagyományokat elevenítenek fel." - így kezdődik a National Geographic cikke Charles Fréger 'Wilder Mann' című fotósorozatáról, amelyre az Annwn jóvoltából akadtam rá. A képek Európa különböző országainak téli népszokásait, maszkos alakoskodóit örökítik meg, a napfordulóhoz kapcsolódó tradícióktól egészen a télűző-tavaszköszöntő rítusokig. A továbbiakban a fenti cikk folytatását olvashatjátok, a fordítás az én művem minden hibájával és esetlenségével együtt.

 

Európa ősi szíve még dobog. Az okostelefonok felszínes csillogása alatt régi rítusok nyugszanak; rítusok, amelyek aratásról, napfordulóról és a téli sötétség félelméről regélnek. Szörnyek derengenek ebben az árnyékos mélységben, ám a tavaszi újjászületés, a bőven termő gabona és a gyermekáldás reménye is. Úgy tűnik, az Óvilág - legalábbis részben - nem vesztette el kapcsolatát a természet ritmusával.

Ez a kapcsolat elevenedik meg azokon a kontinens-szerte elterjedt ünnepeken, amelyek december elejétől Húsvétig kerülnek megülésre. E jeles napok ugyan a keresztény ünnepkörhöz igazodnak, rítusaik azonban gyakran kereszténység előtti gyökerekkel bírnak, noha pontos eredetüket nehéz kinyomozni. A - legutóbbi időkig kizárólag férfi - résztvevők jelmezt öltenek, amely elrejti az arcukat, leplezi alkatukat, így lépnek a nyilvánosság elé. Álruhájuk lehetővé teszi, hogy áthágják a határvonalat ember és állat, a civilizáció és a vadon, a fizikai valóság és a szellemvilág, halál és újjászületés között. "Az ember kettős személyiséget ölt magára" - mondja a portugál António Carneiro, aki a podencei- karneválon ördögi careto-ként vesz részt. "Valami misztikus, rejtélyes lénnyé válik."

A fényképész Charles Fréger célja az volt, hogy lencsevégre kapja ezt az általa "törzsi Európának" nevezett különös, vad világot. Két télen át utazott, tizenkilenc országot járt be. Az ez idő során megörökített jelmezek régiónként, sőt, akár falunként nagy variálódást mutattak. A romániai Corlata-ban a férfiak gímbikának öltöznek, és táncosok segítségével egy vadászatot jelenítenek meg.  Olaszországban, Szardínia szigetén kecskék, szarvasok, vadkanok vagy medvék játsszák az áldozat szerepét. Ausztria-szerte a krampusz, Szent Miklós bestiális alteregója riogatja a rosszcsont gyerekeket. 

Mindenütt megjelenik a Vad Ember figurája. Franciaországban ő a "l'Homme Sauvage"; Németországban "Wilder Mann", Lengyelországban a bohóc-szerű Macidula. Állati bőrt, szalmát, zuzmót-mohát vagy gallyakat visel a testén. Félig antropomorf, félig mitikus keveréklény külsejével a vadember az - elsősorban is vidéki, gazdálkodó - emberi közösségek és a természet közti szoros és összetett viszonyt reprezentálja. 

A medve alakja szorosan kapcsolódik a vademberéhez - bizonyos legendákban egyenesen az apja. Ember-szerűségét kiemeli, hogy képes felegyenesedve járni. Téli álma - a hibernáció szinte tetszhalott állapota - és újjászületéshez hasonlatos ébredése hírül adja a tavasz és vele a bőség beköszöntét. A fesztiválok résztvevői számára, ahogy Fréger mondja, "medvévé válni egyszerre jelent azonosulni a vadállattal és ugyanakkor uralkodni rajta."

E tradícionális szokások hagyományosan a fiatal férfiak beavató rítusaiként is felfoghatók. A vadember vagy a medve külsejét felöltve a fiatalok "demonstrálják a bennük rejlő erőt", így Fréger. Az életrevalóságot és férfiasságot a kosztümökön lógó nehéz kolompok is hangsúlyozzák.

A kérdés az, vajon az európaiak - a civilizált európaiak - valóban elhiszik, hogy ezekre a szokásokra szükség van a termőföld, a jószágállomány és az emberi populáció termékenységének biztosítása érdekében? Valóban elhiszik, hogy e jelmezek és rítusok képesek elűzni a gonoszt és véget vetni a télnek? "Mind tudják, hogy nem kéne elhinniük" - mondja Gerald Creed, aki Bulgária maszkáit tanulmányozta. A modern élet arra tanítja őket, hogy ne tegyék. Mégis nyitottak maradnak a lehetőségre, hiszen a régi utak mély nyomot hagynak...

 

(Valamennyi fotó Charles Fréger linkelt oldaláról származik)

évköszöntő

Mivel a saját, szépséges népzenénk eddig kimaradt a blog repertoárjából, üdvözölje az új esztendőt egy kis moldvai muzsika a Zurgó együttes előadásában. Számomra különösen a felvétel első felét adó "Juhajgatás" kedves, de a rákövetkező dal is fület-lelket gyönyörködtető. Varázslatosan boldog új évet!

a boszorkány halála

Boszorkányégetés 1555-ben, Dernburgban. Forrás

A boszorkány haláláról tulajdonképpen már szó esett más bejegyzések részeként, megérdemel azonban egy önálló posztot (a mellékelt illusztráció ne tévesszen meg senkit, a különböző kivégzési módokat mellőzve a természetes elmúlásról fogok írni). A magyar néphit szerint a boszorkány haldoklásának egyik jellegzetes vonása, hogy addig nem tud kiszenvedni, amíg valakinek át nem adja a tudományát. Az ideális jelölt általában egy fiatalabb nőrokon - lánygyermek, unokahúg -, akire a haldokló kézfogással hagyományozza a mesterséget. Férfi boszorkány esetében legtöbbször fiú a jelölt, egy karcsai közlés szerint például az agg bűbájos fiúunokáját szerette volna örökösévé tenni.

Ha nincs önként jelentkező erre a kétes posztra, a boszorkány kétségbeesésében különböző cselfogásokkal igyekszik rávenni látogatóit, hogy megérintsék. Ha így sem sikerül megválnia a mesterségétől, egy háziállatot vagy használati tárgyat - általában seprűt - nyomnak a kezébe. Több elbeszélés számol be arról, hogy a szóban forgó háziállat - kotlós, üsző - a boszorkány érintése nyomán elpusztult, a seprű pedig "mindenféle hangon sivított", "ide-oda szállt", míg el nem égették. Néhány forrás szerint a végét érző boszorkány élő fára, illetve holt tőkére "kötötte" a mesterségét.

Hetén úgy tartják, a halódó boszorkánynak tüzes szenet kell a talpa alá rakni, csak így tudja elhagyni ezt a világot.

A boszorkány haldoklását különböző állatok feltűnése kísérheti. Ismert a halott boszorkány állatalakban távozó lelkének motívuma: "... hogy midőn a boszorkányokat elégették, lőport kötöttek torkuk alá s úgy tették máglyára, ekkor látni lehetett, hogy béka, egér, pocok alakban akartak menekülni, de visszasöpörtettek és megégetettek..." (Ipolyi, [1854] 1987). A boszorkány haldoklásakor megjelenő, a temetési menetet követő, a koporsóra ülő vagy azt körülvevő állatok (óriás béka, legyek, macskák, darazsak) démoni szolgák, a boszorkányt megszállva tartó ördögi szellemek vagy a boszorkány lelkének alteregói. Erre néhány példa: "Egy Krizsánkó Mári néni nevű öregasszony, 94 éves volt, és az, a hiedelem szerint, a faluban boszorkány híribe állott. És amikor az meghat, ... amikor fölvették a koporsót, hogy viszik...megeredt a nagy esső, úgy, hogy majdnem letépte róluk a ruhát... De azért csak mentek. És a hídra vivők, a kísérők közül többen látták, hogy egy óriás béka rajt feküdt a koporsón... s a pap is látta...."(Kaposvár). "Vót egy öregasszony Aszódon... nagyon beteg lett, és mondta, híjják el a papot, meggyónik. És aztán, mikor bement a pap, rengeteg légy lett a szobába, és mind a papra ment, és nagyon csipték. És amikor megáldoztatta, megszentelték, mind eltűntek, és akkor meghalt az öregasszony" (Galgamácsa). "Édesanyám mesélte, hogy egy öregasszonynak hét fekete macskája volt. Aztán, mikor meghalt az öregasszony, kitették a koporsót az udvarra, és a hét macska körülállta. Amikor vitték a koporsót, nagy szél támadt... Mire a sírhoz értek, a hét macska már ott volt. Mikor a koporsót leeresztették, úgy eltűntek a macskák, hogy senki se tudja, há lettek." (Kemenesmihályfa). "... Elég az, hogy mikor [a boszorkány] halt meg, háromszor halt meg, s háromszor felébredett. Mikor halt meg, a szemein s az orrán jöttek ki a darazsak rajostól, s a száján visszamentek, s akkor újra élt... Harmadszor, mikor kijöttek a szemein s az orrán, akkor nem mentek vissza, hanem elszálltak, mint a füst...." (Nagyvejke - Istensegíts. Az idézetek forrása: Pócs 2012). A példákat hosszasan lehetne még bővíteni. 

A boszorkány haldoklása mindenképpen kínkeserves, halálát pedig gyakran kísérik különös természeti jelenségek. Jellemző például, hogy a temetés idején valóságos égiháború, pusztító erejű zivatar tör ki, de a gyászmenetre lecsapó forgószél sem ritka. Előfordul, hogy a koporsó elnehezül, vagy épp ellenkezőleg: hirtelen könnyebbé válik (siklódi hiedelem szerint azért, mert az ördögök magukkal ragadták a testet.) Szatmári vélekedés, hogy a boszorkány lelkét halála napján éjfélkor maga a fekete hintón érkező Sátán hurcolja magával.

A halott boszorkány visszajárása ellen különböző módszerekkel védekeztek. A szláv kultúrkörrel szorosabb kapcsolatot ápoló vidékeken (például a kárpátaljai magyarságnál) ismert a holttest karóval történő átszúrásának gyakorlata. Erdélyben - Szendrey Ákos szerint - ezt azzal egészítették ki, hogy földet tömtek az illető szájába.

Felhasznált irodalom:

Ipolyi Arnold (1854) 1987: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Békéscsaba. (Reprint)

Magyar Néprajzi Lexikon: Lélek

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Kiadó, Budapest.

tükörország

(Forrás)

A túlvilágról szőtt elképzelések közt gyakran találkozunk a fordítottság gondolatával: a halottak birodalmában jobb és bal, fent és lent helyet cserél, az idő visszafelé pereg, az évszakok sorrendje átrendeződik. Erről a felfogásról árulkodik egyes honfoglalás-kori sírok leletanyagának elrendezése: az ékszereket, fegyverövet leoldva, az edényeket, íjat, nyilat összetörve, a kardot a szokásossal ellentétes oldalon helyezték a halott mellé. Az elsőként László Gyula által leírt jelenséget tovább vizsgálva Tettamanti Sarolta megállapította, hogy országosan elterjedt rítusról van szó, amelyben azonban az elhunyt túlvilági szükségleteinek kielégítése a visszajáró halottól való félelemmel vegyül: a felszerelés megrongálása, a fegyverek szokatlan pozitúrája kifejezi a halotti birodalom fordítottságát, s egyben megakadályozza a holttest megelevenedését.
A túlvilág eme elképzelése széles körben megtalálható, a már emlegetett dél-vietnami brúk temetési szertartásában például minden olyan motívum, ami a halott másvilágra vezető útjához és másvilági létéhez kötődik, következetesen fordítva zajlik, mint földi megfelelője (a testet nem a feljárónál, hanem az ellentétes oldalon adják le a verandáról, a halottnak szánt sírmellékletet - szerszámokat, háztartási eszközöket - összetörve helyezik a sírba, a neki vetett rizst az óramutató járásával ellentétes irányban, hátrálva hintik el a gödör körül, jószága pedig az áldozati állatok csontjaiból támad stb).
A fordítottság gondolata talán a tükör, tükröződő felület, tükörkép megkülönböztetett jelentőségéhez kapcsolódik. A tükör korokon és kultúrákon átívelő mágikus-vallási "népszerűsége"  jóformán máig töretlen, a víztükörben vagy egyéb fényvisszaverő felületen megpillantott képmásról pedig gyakran hitték (hiszik napjainkban is), hogy a lélek vagy egy, a személytől független hasonmás reflexiója.
A legújabb kori magyar néphitben e fordítottság gondolata már csak töredékesen jelenik meg (a halottat alkalmanként az ablakon át, és/vagy talpával előre viszik ki a házból, ám ez elsősorban a visszajárás megelőzésére szolgál), a tükör és a halál (illetve szellemvilág) közti kapcsolat viszont határozottabban körvonalazható. Európa-szerte bevett gyakorlat, hogy haláleset után a tükröket letakarják, amely hagyományhoz többféle magyarázat fűződik: az egyik szerint a halott lelke önmagát megpillantva elborzadna, a másik szerint a halál a tükörbe nézve megkettőződik és még egy családtagot elragad, megint másik úgy tartja, hogy a tükör csapdába ejti a lelket, amely így nem tud továbblépni. A tükör más népi praktikákban (divinációs eljárások) mint magasabbrendű igazságok feltárója, a természetfeletti birodalmának kapuja, a transzcendens hatalmak elérésének és megszólaltatásának (kétélű) eszköze, a jövőt megmutató bűvös holmi kap szerepet.
A tükör és a halotti világ szoros összetartozása makacsul továbbél a populáris kultúrában: mi sem példázza ezt ékesebben, mint a tucathorrorok azon, unásig ismert momentuma, amikor a kísértet, démon és miegyéb tükörben (ablaküvegen, óraüvegen stb.) bukkan fel vagy egyenesen abból mászik ki, illetve a hős (vagy áldozat) képmása önálló életre kel.

Felhasznált irodalom:

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 9, "Mirrors" szócikk) 
Magyar Néprajzi Lexikon - Túlvilág
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság: Élet és halál
Tánczos Vilmos 2007: Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz, Budapest. ('Tükör' szócikk)
Tettamanti Sarolta 1982: Temetkezési szokások a Kárpát-medencében a X. - XI. században. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest.

a honfoglaláskori magyarság őskultuszáról

Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a honfoglaláskori temetkezési szokásokra és vallási emlékekre vonatkozó régészeti ismeretanyagról csak marginális tudással rendelkezem, mert noha rengeteg, a témával kapcsolatos szakmai és kevésbé szakmai írás látott napvilágot, én mindössze néhány, elsősorban a néprajz irányából közelítő forrásra támaszkodhatok (legalábbis így, pizsamásan üldögélve a fotelben). Ráadásul szilárd tényből sokkal kevesebb akad, mint kérdésfelvetésből, bizonytalan hipotézisekből vagy vitaindítónak szánt gondolatkísérletekből: még egyazon tanulmányköteten belül is egymásnak homlokegyenest ellentmondó eszmefuttatások sorjáznak. Ez egyébként kimondottan üdvös, hiszen a különböző szemszögből történő megközelítés más és más adatokra, összefüggésekre, párhuzamokra világít rá, példázza az értelmezési lehetőségek sokszínűségét, további, sokoldalú kutatásra ösztönöz, előremutató vitát generál ésígytovább, ráadásul kellően belesulykolja az olvasó fejébe a tanulságot: itt nincsenek aranyigazságok.

Honfoglaláskori női sír Szentes határában. (Forrás)

Mindezek után úgy döntöttem, egyetlen, a feltételezett pogánykori őskultusz emlékeinek szentelt esszé rövid  és kritikus összefoglalását nyújtom (Tóth, 1996). Amint az a XI-XIII. századi oklevelekből kiderül, a pogány magyarságnál gyakori volt a határon történő temetkezés. (A képen látható sírhely például Szentes közigazgatási határában, a Derekegyházi oldalban, a Kórógy-ér árteréből kiemelkedő alacsony dombocskán került feltárásra. Csak érdekesség: Szentes környéke az újkőkor óta lakott, s a tőle pár kilométerre fekvő Szegváron találták a szegvár-tűzkövesi idolokat, a Sralós Istent és társait.) Határ alatt itt nem az egyes településekhez tartozó, mezőgazdasági művelés alatt álló földterület, hanem az ezeket elválasztó, határjelekkel (karókkal, kövekkel, halmokkal, árokkal stb)  tűzdelt keskeny mezsgye értendő. Az így értelmezett határ a recens magyar folklórban is tipikus átmeneti tér, az ember által belakott, ismert és otthonosként értelmezett világtól elkülönülő, egyszerre áldott és átkozott, szakrális terep. A kora-újkorban gyakran adott helyet búcsúknak, vásároknak, a szomszédos falvak lakosságának találkozására alkalmas ünnepi eseményeknek; szentségét kápolnák, kőkeresztek, templomok, ikonok és vallásos áhítat tárgyává váló csodás események emelték. Ugyanakkor kívül esett a civilizált világ rendjén, és a kétarcú transzcendens szférával való szoros kapcsolata baljós jelleget kölcsönzött neki. Így lehetett kivégzések porondja és a kereszténység áldása nélkül elföldeltek befogadója: bűnözők, öngyilkosok, halva született csecsemők, a halotti szentségek felvétele nélkül elhunytak találtak végső nyugalomra itt. A pogány színezetű határeskü is példázza e mezsgye különleges, a puszta birtokpolémián túlmutató jelentőségét, mert bármily praktikus is legyen a vitatott földterület határán tisztázni annak hovatartozását, ennek középkori és kora-újkori rituáléja és a hit, hogy a hamisan esküvőt azonnal eléri a büntetés, a határ önmagában vett mágikus-szakrális jelentőségét mutatja. A határon (határhalomba, határdombba stb.) elásott szerszámok, fegyverek, cseréptöredékek, ételféleségek valószínűleg kultikus tevékenységek (pl. halotti áldozat) vagy varázscselekmények (pl. a gonosz, vagyis a határt uraló kiismerhetetlen természetfeletti elleni védekezés) emlékét őrzik. A fiatalok közti, a határon zajló versengés, erőpróba, a különféle beavatási ordáliák, sőt, a táltosok határon történő viaskodása alátámasztja e terület speciális jelentőségét. 

Egyszóval: a határ szent tér. 

A honfoglaláskori temetkezésekről részben a következő századokban keletkezett oklevelek, részben régészeti feltárások tudósítanak: mindkét forrásanyagban megmutatkozik a (korabeli) határon történő temetkezés gyakorlata (szemben a keresztény idők templom köré csoportosuló sírkertjével). Az írásos forrásokban említett (nem csak magyar, de szláv és besenyő) sírok pogány voltára az explicit "sepulchra paganorum" és társai mellett az elföldelt személy pogány nevének említése (pl. sepulchrum Beque - azaz Beke sírja) utal. A korszak hasonlóan gyakori határjelei a kőoszlopok, kőszobrok, bálványok, amelyekről sűrűn tudósítanak a fennmaradt szövegek. Nem szabad megfeledkezni azokról a kora-újkortól adatolt "Bálvány" előtagú földrajzi nevekről sem, amelyek sokszor kimondottan határterületekhez, határpontokhoz kötődnek és talán az egykor ott álló kőoszlop, kőszobor emlékét őrzik. A szerző megkockáztatja, hogy a szintúgy határjelként ismert "lyukaskő" "likaskő", illetve a "bába", "kőbába" is azonosítható a kőbálvánnyal, gyarapítva a példák körét.

Évezredes 'balbal'-ok Kirgizisztánból. (Forrás)

Feltűnő, hogy az oklevelek latin szövegében viszonylag sokszor lefordítatlanul marad a magyar "sír" (seyr, seyri, sere, syher, sewer formában) illetve a "bálvány" (baluan, balwan) szó (máskor azonban sepultura, sepulchra, tumulus, statua lapidea vagy a beszédes idolum lapideum szerepel). Ez talán annak köszönhető, hogy e szavak olyan többletjelentést hordoztak, amelyet latin megfelelőjük nem tudott hűen visszaadni. Itt jön a képbe a sír szó - már ismertetett - etimológiája, amely valószínűsíti, hogy egykor nem puszta halotti gödröt, hanem szent áldozati helyet jelentett. Ami a bálványt illeti, előde a türk balbal (= sírszobor, ősszobor); manapság átfogóan e névvel illetik a sztyeppe (különböző korok és kultúrák által kitermelt) jellegzetes és valószínűleg elhunytakat ábrázoló faragott idoljait. A szerző a honfoglaláskori statua lapidea-k, baluankew-k mögött a szintén határjelölő temetkezéshez hasonló vagy egyenesen azokhoz kapcsolódó halotti szobrot, síremléket lát, amely esetleg egy-egy kiemelt kultuszban részesített nemzetiségi őst testesít meg. A határterülethez kötődő egykori őskultusz pedig részben megmagyarázza a határ elkülönített, szent jellegét, a hozzá kapcsolódó különleges hagyományok, hiedelmek és jogi előírások sajátságait. 

Tóth ezután több feltételezett párhuzamot von a lehetséges őskultusz és a kora-újkori, valamint legújabb kori hagyománykincs között (ugyan saját, csökevényes meglátásaim szerint ezek némelyike bizonytalan lábakon áll). Íme az összefoglalás:

- a határ tisztátalanságának képzetét a hajdani erős pogány kötődés magyarázza, ami a kereszténnyé váló népesség (és különösen az egyház) szemében visszatetszést, ellenszenvet szült

- ugyanakkor a határhoz kapcsolódó minden cselekményt jellemző ünnepélyesség vélhetőleg épp az őskultusz emelkedett légkörének emlékét őrzi

- a határeskü egyedülálló szertartásában az ősöknek szánt tiszteletadás, az ősök előtti megalázkodás nyomai mutatkoznak (illusztrációként Tóth a 10. században élt Ibn Fadlan-tól citálja a kagán bég és a kazár nagyfejedelem találkozásának rituáléját, ami, lássuk be, merész képzettársítás)

- a határra telepített kápolnák, keresztek, szentelmények a pogány vallási emlékek krisztianizálását szolgálhatták

- a határon álló sírok egykor a nemzetség földjeinek és tagjainak védelmét biztosították, ahogy az ősök szellemei teszik a volgai finn és permi népeknél: ennek torzult formája a társadalom vagy az egyház számkivetettjeinek ide hantolása.

- a halva született csecsemők esetében viszont más (szintén a rokon népektől adatolt) képzet: a nemzetség fennmaradását és sokasodását előmozdító ősök kegyének elnyerése lehetett a cél (a léc ugyancsak rezeg, hiszen a példaként idézett 20. századi votják folklór - nevezetesen a halva született gyermek anyjának fohásza az ősökhöz - nem magyarázhat kielégítően egy - hipotetikus! - honfoglaláskori szokást, - az pedig, hogy e szokás "lélektani" okokból tartotta magát oly makacsul a történelem során, némiképp megfoghatatlan gondolat).

- szerzőnk utal rá, hogy a más faluból hozott menyasszony határon történő megtáncoltatása azonos funkcióval bír, mint a nemzetségbe idegenként, kívülről érkező (volgai finn és permi) feleség tiszteletadása az ősök sírjánál: mindkét tradíció a nemzetséget felügyelő ős-szellemek jóváhagyásának kivívását, az új családtag zökkenőmentes befogadását szolgálta. (A patriarchális társadalomban a feleség általában élethosszan kívülálló, "idegen" a férje rokonságában, - még a 20. századi palóc falvakban is más "hadba" - azaz nemzetséghez, leszármazási csoporthoz - sorolta magát az asszony, mint a férje).

- a határeskü és a határon történő kivégzés az ősök bíráskodó-büntető szerepkörének folyománya

- a fiúk, legények határon zajló versengése, illetve beavatás-szerű próbatételei talán egykori avatási rítusok maradványai, amelyek során a felnövekvő és férfivá érő fiatalság bizonyságot tesz erejéről, rátermettségéről a nemzetséget spirituális értelemben vezető ősök előtt.

- a határhalomba temetett élelmiszerek visszavezethetők a halotti áldozatra

- a határon történő tűzgyújtásra ugyan alig van adat, de ha lenne, bizonyára az őskultusz égőáldozatának, szertüzeinek emlékét őrizné (bocsánat a szarkazmusért, de nem tudom ennél hívebben tolmácsolni a vonatkozó szövegrészt). 

- minthogy rokonnépeinknél (ideértve a nyelvrokonokat és kulturális rokonainkat is) a vallási ceremóniák, kultikus szertartások bemutatója a sámán, s minthogy a sámán hazai megfelelője a táltos, a táltosok határon történő viaskodásának motívuma a határ specifikus státuszát bizonyítja

- a kövek, fák és források előtt történő áldozás jól ismert tiltása (amelyet egyébként egyes vélemények szerint a hazai törvénykezés mint nyugat-európai sablont vett át anélkül, hogy tényleges aktualitása lett volna a magyarság vonatkozásában) talán a pogány hittevékenységgel összefüggésbe hozható határkövekre, határfákra, illetve vízmelléki temetkezési helyekre vonatkozott.

Summa summarum, míg a fenti lista egyes pontjai - eufemizmussal élve - bátor találgatásnak tűnnek (Tóth Péter maga is hangsúlyozza, hogy az őskultusz valószínűsíthető elemeinek általa nyújtott kollekciója jobbára feltételezéseken alapul, és sok bizonytalanságot tükröz), a tanulmány kétségtelenül rávilágít a határjelölő sírok és kőbálványok kapcsolatára honfoglaláskori eleink hitvilágával, esetleges őstiszteletével.

Felhasznált irodalom:

Hoppál Mihály 1982: Fejfáink keleti hátteréhez. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk) 1982: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. 

Tóth Péter 1996: A pogánykori őskultusz emlékei Magyarországon. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglalás-kor és az Árpád-kor folklórjáról.

holtak ideje

Úgy döntöttem, megpróbálkozok valami újdonsággal: tematikus hónappá avatom a novembert, és - összhangban Samhain ünnepével, méginkább a természet hanyatlásával, a nyár elmúlásával - a következő hetekben különböző korok és kultúrák  halállal, temetkezéssel, túlvilággal kapcsolatos szokásairól, hagyományairól, hiedelmeiről írok majd (amennyire szűkös ismereteimből futja). Nem ígérem, hogy maradéktalanul tudom tartani magam a tervhez, bizonyára becsúszik egy-egy, aktualitásokkal kapcsolatos post is, de a csapásirány ki van jelölve: irány a holtak birodalma. 

(Forrás)

nora, sztrigoj, prikulics

(Forrás)

Ahogy arról a korábbiakban szó esett, a magyar néphit szláv, illetve román eredetű vérszívó-hiedelmek töredékes nyomait őrzi. Az egyik hiedelemalak, aki nálunk is meghonosodott, a nora vagy mora. Északkelet-Magyarországon elsősorban mint éjszakai nyomó lényt ismerik, aki az alvó mellkasára telepszik és tejet vagy vért szív a melléből. Lehet élő személy (például boszorkány), akinek szelleme éjjel elhagyja a testét, de legtöbbször visszajáró lélek, kereszteletlenül elhalt gyerek, rosszéletű ember, olykor boszorkány kísértete. Egyes közlések szerint apró, csupasz és négykézláb közlekedik, mások szerint állatalakot ölt, kinézetét tetszése szerint váltogatja, egyszer férfi, egyszer nő stb. Tevékenységi körében az alvó éjszakai "megnyomása" dominál, a gyűjtések gyakran számolnak be fulladásos rosszullétről, nehézlégzésről, a mellkasra telepedő súlyról (hasonlóan a boszorkány,- illetve lidérc-hiedelemkörhöz). A mell szopása jellegzetes, az illető melle ilyenkor megduzzad, kipirosodik, gyulladásba jön.

A nora elleni védekezés többféleképp történhet. Az egyik módszer a kifordított ing felvétele, a mellbimbó vagy a mellkas fokhagymával való bedörzsölése, zsinegre fűzött fokhagyma viselése a nyakban, szöges borona vagy kés, kalapács odakészítése az ágy mellé. Elterjedt - csakúgy, mint a lidérc esetében - a gatyamadzaggal történő megfogás/elriasztás motívuma is.

Az Erdélyben - elsősorban Mezőségen és Moldvában - ismeretes sztrigoj még kevésbé emlékeztet román rokonára: lényegében csak nevét kölcsönözte tőle. Néhány elszórt adat arról számol be, hogy (Szent György napján) megrontja a tehenet, ellopja a tejét, ezért a gazdák tövises vadrózsa-vesszőket vagy fokhagymát tettek az istállóba, fokhagymával kenték be az ablakkeretet és az ajtófélfát, fokhagymafüzért akasztottak a nyílászárók fölé (egyébiránt Szent György ünnepe a legelőre való kihajtás időpontja, ilyenkor az állatállományt buzgón védik a rontó hatalmaktól).  A másik, sajátos hiedelem a sztrigojjal kapcsolatban, hogy halála szárazságot okoz, ezért öntözni kell a sírját vagy meg kell fordítani a tetemet, hogy megeredjen az eső. 

Van egy harmadik, a délkelet-európai vámpírfolklórból elszármazott figurája a magyar paraszti műveltségnek, ez a (virkolács néven is ismert) prikulics, akit azonban egyszerű alakváltóként jegyez a néphit. Meghatározott időközökben (háromhavonta, minden éjszaka, bizonyos holdfázisban stb) (hármat bukfencezve) kutyává változik. Kutyaként megmarja, akit ér, de nem okoz veszélyes sérülést, pusztán arra törekszik, hogy némi vért fakasszon; ennek látványára ugyanis visszanyeri emberi formáját. Az is hatásos, ha a megtámadott személy sebzi meg őt, vagy önmagának okoz sérülést.

A könyv címlapja. (Forrás)

Hogy a nyugati közvélemény mégis épp (az egykori) Magyarországot tartotta-tartja a vámpírok szülőhazájának, az elsősorban a 18. századi vámpírpereknek köszönhető, amelyek az akkori Magyarország területén zajlottak ugyan, ám az itt élő délszláv népesség hiedelmeiből táplálkoztak. A francia Benedek-rendi szerzetes, Antoine Augustin Calmet 1746-ban egyenesen könyvet adott ki a Kelet-Európai vámpírvészről, "Dissertations sur les apparitions des anges, des démons & des esprits et sur les revenans et vampires de Hongrie, de Boheme, de Moravie & de Silesie" (vagyis: Értekezések angyalok, démonok,szellemek, kísértetek és vámpírok megjelenéséről Magyarországon, Csehországban, Morvaországban és Sziléziában)  címmel.

 

Források:

Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest.

Pócs  Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest

Magyar Néprajz VII. Folklór 3: Népszokás, néphit, népi vallásosság - "Nyomó" lények: lidércnyomás, "nyomó" boszorkány, nora.

vámpírsírok európában

A vámpírokba - éjjel járó, vérszívó élőholtakba - vetett hit manapság leginkább romantikus vámpírregényekből táplálkozik, ahol a nevezett kreatúra többnyire ellenállhatatlanul vonzó, elegáns, sármos, művelt, kifinomult, ráadásul többnyire fejlett lelkiismerettel rendelkezik - ám akár sorsa csapdájában vergődő, emberi érzelmektől gyötört hősszerelmes, akár könyörtelen csúcsragadozó, meglehetősen távol áll az európai folklór vámpírjától.

A "velencei vámpír" emblematikus fotója. (Forrás)

Hogy mennyire, azt jól példázza Plogojovics Péter legendája, aki a szerbiai Kisilovában élt és halt meg 1725-ben, hogy aztán holtából visszatérve kilenc falubelit öljön meg. A tetemet kihantolták, ám gyöngyfehér bőrű hollywood-i szépfiú helyett meglehetősen visszataszító látvány fogadta az exhumálás résztvevőit: a "holttest" körmei karomszerűvé növekedtek, szájából vér szivárgott, s úgy általában nem mutatta bomlás jeleit. Az esetet feljegyző osztrák provizor azzal zárja beszámolóját, hogy a férfi szívét cölöppel átszúrták, majd tetemét elégették. 

A talán legrégebbi európai vámpírtörténetet egy 12. századi krónika örökítette meg: egy nő azt állította, hogy egy kevéssel azelőtt elhunyt és a Melrose-apátságban elföldelt pap bántalmazza őt rémítő éjszakai látogatásai során. A sírt felnyitó atyák azt tapasztalták, hogy a holttestből friss vér szivárgott. A "vámpírt" végül elégették.

Fejét vesztett vámpír Gliwice-ből (ld. alább). (Forrás)

Az első feltételezhető európai vámpírsírok a '90-es években kerültek elő (ugyan 1959-ben az angliai Southwellben egy új iskolaépület felhúzás közben napvilágra került egy 6.-8. századi csontváz, amelynek szívtájékán, vállain és bokáin fémpálcákat döftek át, a régész szakma szerint ez esetben nem beszélhetünk igazi vámpírtemetésről, hiszen a holttest korban megelőzte a vámpírmitológia európai felbukkanását. Hasonló a helyzet a 2005 és 2009 közt feltárt kilteasheen-i [Írország] maradványokkal: a két, valamikor az i.sz. 8. században elföldelt férfi szájába köveket tuszkoltak).

A 8. századi ír lelet, kővel a szájában. (Forrás)

A szlovákiai Prostesjov-ban 1991-ben egy templomi kriptában fedeztek fel különös temetkezést: a koporsót vasrácsokkal erősítették meg, a holttest felsőtestét elválasztották a lábaktól, s utóbbiakra köveket helyeztek. A sír a 16. századra datálható.
Ugyanezidőtáj Csehországban a Prágától északi irányban nagyjából 30 kilométerre elhelyezkedő Celakovice-ben egy 10-11. századi nyughelyen 14, mindkét nembeli fiatal felnőtt földi maradványaira bukkantak - míg némelyikükre nehéz köveket helyeztek, mások felsőtestén fémrudakat szúrtak át. Azóta egyébként hasonló temetkezések sokasága került elő az országban, bizonyítva a vámpírokba, visszajáró halottakba vetett hit erejét.

Mindhárom képen a  lengyelországi Drawsko (ld. alább) vámpírjai. (Forrás)

A görögországi Leszbosz szigetén Mytilene városhoz közel egy hajdani török temető őrizte azt az 1994-ben feltárt középkori csontvázat, amelyet szó szerint beleszögeztek a koporsójába: nehéz vastüskéket ütöttek keresztül a nyakán, medencéjén és bokáin.

A kora-újkori Európa pusztító járványai közepette elterjedt volt az elképzelés, hogy a vámpír a mellé temetett, betegségben elhunyt személyek testéből táplálkozik, majd így megerősödvén az élőkre tör (egyben hozzájárul a kór terjesztéséhez). Ennek kapcsán komoly felelősség hárult a sírásókra: az ő feladatuk volt a tetemek közt beazonosítani a reménybeli vérszívókat, majd különböző módszerekkel megakadályozni, hogy szabadon garázdálkodjanak. Felismerésüket valószínűleg az ajkak közül szivárgó sötét folyadékra alapozták, ez ugyanis a vérivás látszatát keltette - valójában a pestises hulla gyakori tünetéről van szó. A váladék ráadásul átitatta a holttestet beburkoló gyolcsokat is, az archoz tapasztva a szövetet, ennek okán úgy tűnhetett, hogy a vámpír igyekszik átrágni a szemfedőt. A bomlás során keletkező testnedvek egyébként is könnyen elmarták a vékony lepleket, rálapátolva a baljós összképre.

Nagy szenzációt keltett a 2009-ben Velencében felfedezett női csontváz, amelynek szájába téglát tuszkoltak. A leletet feltáró antropológus, Matteo Borrini meggyőződéssel állította, az - egyébként szokatlanul magas kort, közel 70 évet megélt - hölgyet kortársai vámpírnak vélték. A nőt Lazeretto Nuovo szigetén, az 1576-os velencei pestis egyik tömegsírjában földelték el, s felmerült annak gyanúja is, hogy a tégla később, véletlenül pottyant az elnyílt állkapcsok közé.

A "velencei vámpír" ismét. (Forrás)

Ugyanakkor a vámpírok elleni védekezés ezen módozata meglehetősen elterjedt volt a 16.-17. században, s noha a fenti lelet Itáliában egyedülálló, Lengyelországból több rokona ismert. Legutóbb idén májusban Kamien Pomorski területén tártak fel hasonló temetkezést: az elhunyt állkapcsai közé téglát erőltettek (méghozzá olyan hévvel, hogy a szerencsétlen jónéhány foga kitört). Mindemellett lábát is átszúrták, legalábbis erről árulkodik a rajta látható lyuk, ami arra enged következtetni, hogy a tetemet a földhöz cövekelték.

A kamien-pomorski lelet, szintén kővel a szájában. (Forrás)

A lengyelországi vámpírsírok ismert képviselői a 2008-2009-ben Drawsko-ban feltárt nyughelyek. A 17.-18. századi elhunytak közül kettőt a nyakára helyezett vas sarlóval, egyet megkötözve és a torkára tett kövekkel földeltek el. A tavalyi év sem volt eseménytelen e téren. Gliwice városától délre egy építkezés során négy, valószínűleg a 16. században elhalálozott személy sírja került elő. Valamennyiüket lefejezték és fejüket a lábukhoz tették. Az efféle eljárás tipikus példája a visszajáró holtak elleni védekezésnek, - noha szkeptikusabb hangok felvetették, hogy egyszerűen kivégzett bűnözőkről van szó.

A gliwice-i lefejezettek egyike. (Forrás)

A gliwice-i lfejezetettek egyike. (Forrás)

Bulgáriában, a Fekete-tenger partján fekvő Szozopol üdülővárosban 2012-ben bukkantak különös sírra: körülbelül 700 éve élt "lakójának" mellkasából vaspálca állt ki. A nyomok alapján a férfi felsőtestét - amolyan biztos-ami-biztos alapon - többször is keresztülszúrták a vasrúddal, majd azzal együtt földelték el. A sír elhelyezkedése arra vall, hogy a "vámpír" előkelő, művelt személy, talán nemesember lehetett; Bozsidar Dimitrov, a bolgár Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója még azt sem tartja kizártnak, hogy gyógyítóként, orvosként tevékenykedett. Elmondása szerint a középkorban az orvosi praxist körüllengte az ördöggel való cimborálás gyanúja: nem csoda, hogy a környezete tartott a jó doktor vérszomjas halottként történő "feltámadásától". Nos, minden jel arra mutat, hogy a középkori "kézifék" hatásos volt, s a feltételezett vámpír egészen 2012-ig békésen nyugodott.

A szozopoli lelet. (Forrás)

Egy évre rá a szozopoli exkavációt végző kutatócsapat (Nikolai Ochakov és munkatársai) a Perperikon-nak nevezett lelőhelyen (többek között) egy 35-40 év közti férfi csontvázára bukkant, akit egy, a vállán keresztülütött ekevassal szögeztek a földhöz. Hasonló vámpírsírokból egyébként több mint százat tártak fel Bulgária-szerte az utóbbi években - itt olvashattok további felfedezésekről (habár őszintén szólva a bulgáriai vámpírleletekről szóló újságcikkek olykor ellentmondásosak és pontatlanok, én legalábbis nehezen igazodtam ki rajtuk).

A perperikon-i férfi, vállában az ekevassal. (Forrás)

A fenti két fotón: további "vámpírok" Bulgáriából. (Forrás)

Az eddigiekből jól körvonalazható, hogy az európai vámpírhiedelmek centruma Kelet-Közép Európa, illetve a szláv kultúrkör és a Balkán (nem véletlen, hogy a vámpírmítosz romantikus újraéledése épp Drakula erdélyi legendájával kezdte diadalútját). A szláv, görög és román néphitben még a 20.században is eleven volt a vérszívó éjszakai lény - moroi, strigoi, upir, vjesci, upier, upyr, vrykolakas, stb -  emléke. A szóban forgó népekkel való szoros együttélés révén valamennyit a magyar folklór is megörökölt e baljós figurák tárházából - a következő bejegyzésben róluk fogok röviden megemlékezni.

(Forrás)

feketegyermek, holtember, vízidög

Közeleg a halottak éjszakája, szóval váltsunk kísértetiesebb témákra: a magyar néphit néhány baljós víziszelleméről szeretnék röviden írni. 

Általánosan elterjedt elképzelés, hogy a megfulladt lelkét csapdába ejti a víz, és rosszindulatú kísértet válik belőle. Ilyen a kékre dermedt, felpuffadt hullára emlékeztető tápéi meredttestű vagy a szegedi holtember, amely magát halottnak tettetve csak arra vár, hogy a halászok csónakjukba emeljék, majd velük együtt elsüllyeszti azt (a meredttestű egyenesen bemászik a csónakba, de ha nem nyúlnak, nem szólnak hozzá, visszaugrik a vízbe). A hiedelemmondák jellegzetes alakja a folyamfenéki palotában élő víziember, aki lehúzza az óvatlan fürdőzőket, lelküket kerámiakorsóba (üvegharang alá, stb) zárja (ahonnan aztán egy szolgáló engedi szabadjára őket). Külleme meglehetősen elborzasztó: "ijesztő feketearcú, halfogú, hosszú körmű és szőrös testű", írja a Néprajzi Lexikon. Egy, az 1900-as évek elején Dobóberekalján gyűjtött jellemzés híd alatti odúban élő, sarkig érő hajú férfiként ábrázolja, aki éjjel vadászik a hídon átkelőkre. A híd mellett leselkedő rém a fullasztó: egy bodrogkeresztúri elbeszélés a kevéssel azelőtt fürdőzés közben odaveszett kamaszfiút mint fullasztó-tanoncot festi le, aki a híd pillére alatt meghúzódva egy falubeli ismerős szeme láttára négy ló pusztulását okozza. A (szláv és germán nyelvterületen egyaránt ismert) zöldruhás emberke vagy a nagytétényi hordófejű (gyermektermetű, de aránytalanul nagy fejű szellemlény) szintén vízbe fojtja, akit ér. 

A víziember bosszantó passziója a halászhálók csomóinak megoldása (a halászok egyetlen, összefüggő kötélként húzzák partra a hálót) vagy kibogozhatatlan összekuszálása. E tevékenységét gyakran a vízből felhangzó "oldjak-e, vagy kössek?" kérdés vezeti fel. Hasonló hobbival büszkélkedhet a Tisza mentén ismer vízőrző vagy a tápai víziördög. Olykor a víziszellem hal-alakot ölt, ilyenkor kifogása után megszólal és a halászfelszerelés tönkretételével fenyegetőzik.

Kevésbé veszedelmes a tápai szőrösbüfögő, aki megkergeti a vízen járót. A A fekete gyermek és a veressipkás (pirossapkás) hirtelen ugrással a ladikban terem, de azonmód távoznak is, céljuk csupán a riogatás.  A pirossapkással kapcsolatos tolnai tabumonda megjegyzi, hogy az újhold első vasárnapján halászókat-vadászókat munkájukban akadályozza. A nemespanni vízivó igazi kerékkötő: elissza a malom alól a vizet. 

A víziember időnként megjelenik a földfelszínen is: bejön a faluba, koldul, vásározik vagy élelmet vesz. Ha másról nem, onnan megismerhető, hogy öltözéke ázott, haja nedves, ruhaujjáról folyamatosan csöpög a víz.  

Ismert a kincset őrző, illetve halált jósló víziember is. Utóbbi a vízből szólal meg: "Az óra itt van, s az ember nincs". Áldozata - vagyis az, akinek vesztét jelzi - rövidesen feltűnik és mindenáron a vízbe kíván menni. Noha környezete visszatartja, sorsát nem kerülheti el: ujja hegyét vízbe merítve elhalálozik. 

Egyedi a Perec mentén kísértő, állkapocs nélküli ló mondája, amely a vízparton keringve, "röhögő" nyerítéssel csalja a folyóba a halandót (ugyanezen motívum viszont megtalálható a germán kultúrkörben).

A vizek vonzóbb lakói közé tartoznak a széplányok (hableányok, éjleányok, éleányok, vízilányok), e félig nő-félig halforma, csábító teremtmények, akik hol elveszejtették, hol megsegítették a velük találkozó halandót. "Az erdélyiek és a dömösiek csoportosan lármáznak az erdőkben, a fákra is felmásznak és ijesztgetik az éjjel kintjáró embereket, a szigetvári hableányok kiénekelik a jövendőt s tőlük ered minden dal, a balatoni széplányok és a cserháti élányok pedig csoportosan lubickolnak és énekelnek" (Néprajzi Lexikon). Elszórtan jelenik meg a parton mosó menyecskék, gyerekekkel dolgozó asszonyok vagy pancsoló gyerekcsapat képe, akik a vízbe futnak az őket megpillantó elől.

Összegezve, a magyar néphit víziszellemei legtöbbször vízbe fulladt személyek lelkéből vált rosszindulatú kísértetek, akik a vízen járó életére törnek, máskor munkáját akadályozzák: túlnyomórészt ellenségesek a halandókkal szemben. A víztest megszemélyesítésére, vízi tündérekre, nimfa-szerű lényekre kevesebb adat utal. A víz által csapdába ejtett lélek (általában a víz összekapcsolása a másvilággal, halotti szférával) archaikus és széles körben elterjedt képzet. A hazai folklórban is felfedezhetők halovány nyomai annak a hitnek, hogy a víz rendszeres áldozatot kíván: Ipolyi szerint a tatai nagy tavakról például úgy tartották, minden évben egy gyermek életét követelik, s ha egy esztendő eltelt fulladás nélkül, a következőben duplán hajtották be a járandóságot. Kálmány Lajos 1895-ben még arra is talált példát, hogy a Tiszából merített vízből valamennyit visszalöttyintettek a "víz őrzőjének". 

Róheim és Ipolyi gazdag párhuzamokkal mutatja ki a magyar víziszellemek szláv és germán rokonságát: zömük a Kárpát-medencében történő megtelepedésünket követően, a szomszéd (illetve velünk együtt élő) népek hatására került a paraszti műveltségbe.

Vodník, azaz víziember szobra a csehországi Peklo u Nového Města nad Metují természetvédelmi területen. (Forrás)

Források:

Bihari Anna (szerk) 1980: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 3. Magyar hiedelemmonda-katalógus. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest.

Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hitvilága. Corvina, Budapest

Ipolyi Arnold [1854] 1987: Magyar Mythologia (reprint). Európa Könyvkiadó, Budapest

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.

Róheim Géza [1925] 1990: Magyar néphit és népszokások (reprint). Universum Kiadó, Szeged.

Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, vallásosság: Vízilények

Magyar Néprajzi Lexikon: Vízilények

istensorsok: interpretatio christiana

Sokszor emlegetem már-már axiómaként, hogyan olvasztotta be a Krisztus-hit a korábbi vallások isteneit, mítoszait és hitgyakorlatát a maga kozmogóniájába és rituális praxisába, keresztény köntösbe öltöztetve egyes és démonizálva más vonásaikat. Az alábbiakban erre szeretnék egy, a magyarság pogány hitvilágát is érintő példát hozni.
Ami a magyar ősvallás kutatásának problematikáját illeti, Voigt Vilmos tekintélyes tanulmányt írt pusztán a kérdés tudományelméleti megközelítésének nehézségeiről, - nem véletlenül. Anélkül, hogy a részletekbe bonyolódnánk, előre kell bocsátani, hogy a honfoglalás idejére őseink nem csak a  sztyeppei népek vallásaival (ideértve a különböző török népcsoportok samanisztikus pogányságán kívül a kereszténységet, a judaizmust és az iszlámot is!) került érintkezésbe, hanem a Kárpát-medencében megtelepedett (zömmel szláv) népesség által közvetített - részben saját, részben az őket megelőző (avar, görög-római, kelta) kultúráktól megörökölt - hiedelmekkel. Mindehhez csapjuk hozzá az ugor-kori világkép töredékes emlékeit (amelyek nyomai még a 20. századi folklórban is fellelhetők), a honfoglaló népesség kulturális-etnikai heterogenitását és a keresztény hittérítők buzgólkodásait: színpompás, ám szinte kibogozhatatlan szövedékét kapjuk a különféle vallási elképzeléseknek.
A recens néphit és népi vallásosság egyik prominens alakja Boldogasszony, akit a kereszténység Szűz Máriával azonosít, míg Nagyboldogasszony Szent Anna alakjával kapcsolódik össze. Tevékenységi körük a női élet, a házasság, a várandósság, a szülés-gyermeknevelés területére fókuszál, ünnepeik a különféle mezőgazdasági munkákhoz kötődnek. Figurájuk mögött bizonnyal egy vagy több pogány istenanya húzódik meg, ám pontos eredetük ismeretlen. Előfordulhat, hogy egyenesen az Ural lábától hoztuk magunkkal a gyermekáldás e patrónáit, de alakjukba beleszövődhettek a Kárpát-medencében továbbélő antik hagyományok is.
A honfoglalás előtti századokban a Római Birodalom hanyatlásának szinkretisztikus hitgyakorlata és a nagy népszerűségnek örvendő keleti misztériumvallások (például Mitrászé) jól dokumentáltan jelen voltak a térségben, a női élet rejtett kultuszai azonban alig hagytak nyomot maguk után. Míg a patriarkális társadalom "elit" kultúrájáról írásos források sora tanúskodik, a zárt asszonyi világ - benne a terhesség és szülés misztériumaival -  kívül maradt a férfiak érdeklődésének horizontján, ezért nehezebben kutatható. Néhány, a Kárpát-medencében előkerült 4.-5. századi régészeti lelet - meztelen, csecsemőt tartó (és vélhetőleg császármetszésen átesett) nőalakot ábrázoló, faragott végű guzsalyok - azonban arra enged következtetni, hogy bizonyos, a szülést és a gyermek sorsát eligazító istennő(k) ismert(ek) volt(ak) itt is. Hasonló (elsősorban fiatal s talán szülés közben elhunyt nők sírjából származó) leletek kizárólag Kelet-Európából - a Balkánról és Pannónia keleti feléről - ismertek. A (díszes) guzsaly általában véve gyakori női sírmelléklet, illetve sírkő-faragvány elsősorban a keleti provinciákban: egyrészt asz asszonyi élet szimbólumaként, másrészt - olykor generációkon át öröklődő - menyasszonyi ajándékként, amely szexuális-termékenységi jelképeket vonultatott fel, illetve mágikus védelmező szerepe volt. (Az orsó és guzsaly mint a házasság és az egyesülés jelképe évszázadokon át megőrizte jelentését: a jegygyűrűnek megfeleltethető "cifra guzsaly" még a 19. századi erdélyi parasztságnál is ismert volt.)

Ami a fentebb említett, anyaistennőt formázó guzsalyokat illeti, a nőalak mintájául felismerhetően a knidosi Aphrodité szolgált, ám gyermekkel történő megjelenítése egyedülálló, s miközben ikonográfiája egyértelműen görög, római települések vagy katonai táborok helyén akadtak rá - jelezve a két kultúrkör összeolvadását. Az istennő minden bizonnyal a szülés és gyermekágy felett őrködő, az anyát és csecsemőjét oltalmazó istenanya, akinek sajátos kultusza alakult ki a Balkánon.

E hipotézist a görög műveltséggel összevetve kiderül, hogy legközelebbi rokona Aphrodité Genetillys vagy Kollias, azaz a születéseket uraló Aphrodité, akit egyben a sorsfonó istennők, a Moirák legidősebbikének tartottak (attribútumuk, a guzsaly itt az életet és halált kiszabó végzet-úrnők mágikus eszköze). Aphrodité, az új élet patrónusa Hekatéval, az Alvilág úrnőjével olvad össze az ókori görögség vallásgyakorlatában: kétarcú, nagyhatalmú sorsistennő, igazi khtonikus Magna Mater, aki születés és halál felett egyaránt uralkodik. Társnője a vajúdók mellett - a valószínűleg krétai eredetű - Eileithya, a fényhozó, aki napvilágra segíti a csecsemőt. Egyikük tehát az új élet sorsáról dönt, másikuk pedig a szülő asszony fölött őrködik. Kettősüknek a római hitvilágban Venus Genetrix - a szülést segítő Vénusz - és Juno Lucina - a fényhozó Júnó - feleltethető meg. A "Lucina" jelzőt (és vele a gyermekágy körüli szerepkört) gyakran kapcsolták Diana, Luna nevéhez is; a késő-császárkorra már önálló istennőként tisztelték. Fontos feladata a Gello, Lamia néven ismert gyermekágyas démonok távoltartása. 

A kereszténység hatalomátvételével természetesen a kép megváltozott: a Matrix Mundi (Mindenek Anyja) szerepkört Mária vette át, az ő kultusza lépett az egyéb anyaistennő-misztériumok helyébe. Az e tisztséget eredetileg birtokló égi úrnők sorsa meglehetősen gyászosan alakult. A Lamiák és Gellok mellett megjelent az arab világtól a szlávokig ismert gyermekágyas démon: Alabasztria, Albaszta, Almaszta, Albasz és El-Avad. A felsorolt változatok valamennyien Aphordité nevének származékai - azé az Aphroditéé, aki egykor a szülés-születés jóságos védelmezője volt, ám akinek Mária debütálásával nem maradt helye az anyaság patrónusai között, így eltorzult alakja szükségszerűen az "ellentábor" rontó szellemeinek sorát gyarapította.

S hogy Lucinával mi történt? Talán belőle vált a kelet-közép-európai folklór egyik legellentmondásosabb, legambivalensebb figurája: Luca. Szent Luca (fiktív) személyében az egyház igyekezett krisztianizálni egy számára terhes, ám a jelek szerint kiirthatatlanul erős, a népi világképben makacsul meggyökeresedett pogány kultuszt. A 20. században Róma hivatalosan is beismerte, hogy Luca sosem létezett hús-vér emberként, legendáját és a hozzá fűződő csodatételt az egyházatyák ötölték ki: ám noha töröltetett a szentek jegyzékéből, a népi műveltségben továbbra is dobogós helyet foglal el. 

Ugyan Lucát szentként tisztelte a keresztény világ, tagadhatatlanul vészjósló figura. A szent ünnepe a Julianus-kalendárium szerint épp az év legsötétebb napjára, a téli napfordulóra esett ( csak a Gergely-naptár bevezetésével tolódott december 13. -ára), s egyidőben volt a férj-jóslás, szerelemi mágia, termékenységvarázslás és a fonásit tilalom, halotti lakomák, az emberi világot fenyegető gonoszok, vészterhes ómenek napja. A magyar néphitben is jól ismert Luca büntető hatalma, amellyel a munkatilalmat megtörő asszonyokat sújtja. Számos termékenységvarázsló, idő, termés,- és férjjósló szokás mellett a halál-előjelek keresése, a kísérteties Luca-alakoskodás, a luca-szék készítés vagy a boszorkányok, ördögök elleni védekezés is hozzá kötődött (a téli napforduló örökségeként Luca napja is átmeneti idő, igazi gonoszjáró nap.)

Végül, de nem utolsósorban néhány szó arról, miként kapcsolódik mindez a magyarság vallási örökségéhez. Nos, a néphit Nagyboldogasszony - (Kis)Boldogasszony kettőse éppoly feladatokat tölt be, mint Aphordite Genetyllis és Elileithya vagy a Venus Genetrix - Juno Lucina páros. Nagyoldogasszony segíti az anyát szülés közben, hozzá fohászkodnak a meddő asszonyok gyermekáldásért, ő bünteti a magzatukat elveszejtő nőket. Boldogasszony a gyermekágyasok őrzője, az ő "ágyában" fekszik a kismama és gyermeke a szülés utáni hetekben, ez oltalmazza őket a rontó hatalmaktól. Boldogasszony egyben gyógyító, a háztűzhely őrzője, a család gondviselője is. Bíró Mária (lásd források) eszmefuttatása szerint e nyilvánvalóan kereszténység előtti istenasszonyok talán teljesen, de legalábbis részben olyan hagyományokat őriznek, amelyek a Kárpát-medencében vészelték át birodalmak és népek felemelkedését és bukását. Az, hogy különféle vallási elgondolások kitartanak egy-egy adott helyen, miközben az etnikumok jönnek-mennek, jól ismert jelenség. Az is belátható, hogy a honfoglaló magyarság világképe képlékeny volt, könnyen engedett a változásnak, könnyen fogadta be az új elemeket, hiszen eredeti környezetéből kiszakítva, kultúrák és népek sokaságával kapcsolatba lépve s végül teljesen új hazában letelepedve aligha őrizhette meg urali örökségét idegen hatásoktól érintetlenül. Könnyen lehet, hogy a 9. századi kárpát-medencei szláv népesség még ápolta az egykori pogány istenanyák emlékét, amelyet eleink is megismertek és adoptáltak - akár már meglevő istennőkultuszukba (tudjuk, hogy Kisasszonyt, azaz Boldogasszonyt vagy Kisboldogasszonyt Szent Gellért ösztönzésére azonosították Szűz Máriával).

A fenti okfejtés nem kőbe vésett szentírás, csupán egy lehetséges, leginkább töredékes utalásokból és elszórt ismeretmorzsákból építkező forgatókönyve a balkáni és pannóniai sírmellékletek istennő-faragványos guzsalyai eredettörténetének, és adalék Luca, valamint Boldogasszony alakjának értelmezéséhez - a teljesség igénye nélkül. Az ajánlott olvasmányok további kiegészítéseket tartalmaznak a Boldogasszony-kultusz és a Luca-napi szokások tekintetében. Érdemes megjegyezeni, hogy Luca alakjának gazdag párhuzamát adja a germán nyelvterületen Perchta, Berta, Holda, akik szintén erősen kötődnek a szövéshez-fonáshoz, a hanyag háziasszonyt büntetéssel sújtják, s a vészzivataros télközépi éjszakákon (gyakran a Vad Hajsza élén) járnak.

Búcsúzóul Katona Lajos (Bíró Mária által citált) szavait idézem: "Csak a sors változó szeszélyének furcsa játéka, hogy ma nagyobbrészt éppen azok ellen védekezik a jámbor, kiknek hathatós segítségéért minden ártó hatás, minden rontás és megvetés ellen ősei századokkal ezelőtt áhítatosan esdekeltek. Avagy nem annak a Lucinának az örökébe lépett-e Luca, aki más néven hol Diana, hol meg Juno volt Rómában... ?"

Gyönyörű Boldogasszony-ábrázolás Somogyi Rékától. Forrás

Források:
Bíró Mária: Lucina és Szent Lucia. Az antik születésistennő továbbélése a néphitben. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglaláskor és az Árpád-kor folklórjából. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest.
Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest. 
Magyar Néprajz - Luca napja
Magyar Néprajzi Lexikon - Luca napja
Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.


Ajánlott irodalom:
Falvay Károly 2001: Boldogasszony. A női szerep a magyar hitvilág tükrében. Tertia, Budapest
Falvay Károly2006: Nagyboldogasszony. Női szerepkör a magyar ősvallás tükrében. Püski Kiadó, Budapest.
Kálmány Lajos 2002: Boldogasszony. Ősvallásunk istenasszonya. Főnix Könyvműhely, Budapest