napfogyatkozás: hiedelmek, hagyományok

A napfogyatkozást többnyire baljós jelnek, rendellenességnek, a Nap éltető erejét megcsappantó gonosz természetfeletti támadásnak tekintették a különböző társadalmak. A tatárok szerint egy, a csillagokban lakó vérszívó szipkázza el a napfényt; a kínaiak úgy vélték, mitikus sárkány harap ki nagy falatokat az égitestből. Bizonyos filozófiai iskolák számára a váratlan napfogyatkozás azt jelezte, hogy a mennyek elégedetlenek az aktuális uralkodóval. Az ókori görögség is hajlamos volt valamiféle küszöbönálló katasztrófára figyelmeztető égi intésnek tekinteni e jelenséget. A mezopotámiaiak regnáló királyukat féltették a nap,-és holdfogyatkozások ártalmas befolyásától; ha azok beszennyezték az uralkodót, csak bonyolult rítusok segítségével tudott megtisztulni. Egy mítosz Inanna (sikertelen) égi hatalomátvételének viharos következményeként írja le Nanna vagy Sín (Suen) holdisten megcsappanását.

Az egyiptomiak egy rosszakaratú démont hibáztattak a ritka jelenségért, míg a skandinávok Sköllt, a napistennő, Sól nyomdokaiban járó és őt végül elemésztő farkast. A hinduk szintúgy egy sárkányt, név szerint Svarbahnu-t teszik felelőssé a napfogyatkozásért.

A karibok azt állították, a rosszindulatú szellem, Mabouia a vétkes a napfogyatkozásban. Dél-Amerika egyes népcsoportjai a közelgő apokalipszis előjelének vélték e ritka eseményt, és a mindenség urát, a teremtőt, Tamoi-t magasztaló dalokkal igyekeztek elhárítani a fejük fölül a bajt. Az Andok hajdani lakói számára az elsődleges életerőt, a mindent megelevenítő energiát Inti, a napisten szolgáltatta: fényének elhalványulását, korongja eltűnését aggodalommal figyelték. Napfogyatkozás idején megkettőzött igyekezettel fohászkodtak hozzá, siratóénekeket és panaszos jajgatást is szőve az imákba, sőt: demonstrálandó, hogy napfény hiányában a föld minden élőlénye nyomorúságosan senyved, megvesszőzték a háziállatokat is, hogy hangosan bőgjenek. 

A kereszténység a Jézus halálát követő váratlan napfogyatkozást mint az Atya gyászának és haragjának szimbólumát tartja számon.

Az elképzelés, miszerint valamiféle szörnyeteg falja fel, majd öklendezi ki az ég urát, szinte univerzális: ennek emlékét őrzi a napfogyatkozásra vonatkozó kifejezés például a csuvasoknál vagy az észt folklórban, mivel mindkettő az evéssel, megevéssel áll kapcsolatban.

Nem minden nép értelmezte ugyanakkor vészterhes ómennek a Nap vagy a Hold megfogyatkozását. Egyes észak-amerikai törzsek szerint a karjaikban tartott újszülötteik takarják ki az égitestek kisebb-nagyobb részét, ily módon számukra a fogyatkozás éppenséggel az új élet, új reménység ígéretét hordozta. Tahitin pedig nemes egyszerűséggel a két égitest szerelmes egyesülését látták benne. 

A napfogyatkozást gyógyítani is igyekeztek azok a kultúrák, amelyekben negatív szerepet kapott. Többnyire gongok, kolompok, trombiták, ütőshangszerek által keltett zajjal igyekeztek elkergetni a Napot fenyegető égi ellenséget. Volt, ahol lángoló nyílvesszőket lőttek az égbe, hogy segítsenek újragyújtani a Nap tüzét.

A magyar néphitben különféle ártó figurák: az ördög, a sárkány, a markoláb (markaláb), varkalács, (virkolák, virkolács stb) eszik meg a Napot, vészterhes időket jósolva. „Azt mondják, hogy a varkalács eszi a Napot. Műk láttuk és. De tudja, hogy lehet azt meglátni? Apókámat láttam, tettek egy edénybe vizet, s áttör a vízbe látta, hogy kap hozzája, így harap belőle, ulyan, mint a rák."(Diósfalu). „Apám mindig mondta, mikor elfogyott a Nap, vaj háború lesz, vaj világvége." „Ha a Nap fogyatkozik, akkor a keresztények halnak, ha a Hold fogyatkozik, akkor a pogányság hal." (Pusztina, Bosnyák Sándor gyűjtése, idézi Jankovics). 

Diószegi Vilmos kutatásai szerint a markoláb alakja a palóc kulturális örökség sajátja, e kígyó,-vagy madárforma szörny Palócföld bennszülöttje, ennek ellenére az ország más tájairól is ismert (jelezve a palóc kirajzás hatását). "Mikor a Hold fogy, mög a Nap is, a Markaláb öszi. Mög is láccik, hogy kapkoggya" - így Róheim Géza egyik szegedi adatközlője. 

Ugyanakkor a virkolák, varkalács talán azonos vele (hangzás alapján könnyen következtethetünk erre; Diószegi persze az eltérő eredet mellett tette le a voksot). Utóbbi a szláv "vlokodlak" származéka, szomszédnépeink és a velük szoros kapcsolatban élő magyar közösségek csordásfarkast, farkasszellemet, vérszívó kísértetet illetnek ezzel a névvel (lásd még az alakváltó prikulics esetét). Az a hit, hogy a fogyatkozó Holdat, illetve eklipsz idején a Napot valami farkasféleség falja fel, a magyar nyelvterületen élő szászok-románok sajátja, a magyar néphitben való megjelenése átvételnek köszönhető.

Göcsejben kutya, házi rágcsálók, kakas marcangolják a Napot; a Balaton-felvidéken maga a Hold verekszik vele, esetleg sárkányháton lovagoló garabonciások rohamozzák meg, netán a kereszteletlenül elhalt vagy szándékkal elhajtott gyermekek mennyországból kirekesztett lelkei. Tordatúron háborút, katasztrófát sejtenek a napfogyatkozás láttán. 

Mi azért holnap ne ijedjünk meg nagyon; viszont ne is szemléljük elővigyázatlanul az eseményt. Hogy milyen eszközzel lehet és milyennel tilos figyelni a Nap és a Hold nászát, arról többek között az Index írt részletesen.

a kapuk őre

Stílszerűen január és egyben az év nyitányaként szerettem volna közzétenni ezt a bejegyzést, de ahogy teltek a napok és sűrűsödtek a vizsgaidőszak viharfelhői, már csak az motivált, hogy még a hónap során elkészüljek vele. Nos, jobb későn, mint soha.

Janus-szobor a Vatikáni Múzeumban. Forrás

Janus nevében hordozza fő attribútumát: ő az átjárók, kapuk, sőt, konkrét és átvitt értelemben minden átmenet, kezdet és vég őre. Nevének etimológiai eredetére több magyarázat született, mind kapcsolatban áll az istenség sajátos vonásaival: egyes ókori szerzők (Cicero, Ovidius és Macrobius) több modern kutatóval karöltve a "menni, haladni, mozogni" jelentésű latin ire,- illetve ősi indoeurópai *yā- gyök mellett tették le a voksot.
Janus felügyelete alatt áll a világ keletkezése és megszűnése, a mennyek bejárata, minden év, hónap és nap kezdete, maga az idő. Két, ellentétes irányba tekintő arccal ábrázolták, hangsúlyozván, hogy a múltat és jövőt egyaránt látja, s kapcsolatot teremt térben és időben elkülönülő szférák között. Többnyire mindkét portréja felnőtt, szakállas férfi, bizonyos képmásain viszont az egyik idős, meglett ember, a másik csupasz állú ifjú. Trencsényi női kísérőiről, a beszédes nevű Antevorta-ról (előretekintő) és Postvorta-ról (visszanéző) is említést tesz.
Mint minden kezdet urát, valamennyi fontosabb vallási szertartás elején megidézték (függetlenül attól, milyen célból, mely istenségnek szólt a ceremónia). Neki szentelték az év első hivatalos áldozatát, a január 9.-én bemutatott Agoniumot (ekkor a rex sacrorum egy kost ajánlott fel az istennek). Az élet sarkalatos eseményei (a születéstől a különböző avatási rítusokon és házasságon át a halálig) hozzá tartoztak; ő vezette fel az új világkorszakokat, neki köszönhetők bizonyos sorsfordító kulturális vívmányok. Egyik mítoszában mint Latium első királya vendégül látja és -  mezőgazdasági ismeretek fejében - birodalma felével ajándékozza meg Szaturnuszt, mintegy szimbolizálva a római és a görög műveltség ötvöződését s egyben kezdet és vég összefonódását. A földművelési fortélyok elsajátítás a jellegzetes civilizáció-alapító kultúrhéroszokkal helyezi egy sorba. Egy másik legenda szerint a szabin nők elrablásakor vulkanikus gejzírkitöréssel akadályozta meg, hogy az üldözők utolérjék Romulust és embereit, eképp segítve Róma megalapítását. Mi több, az Encyclopedia Britannica szerint a Tiber nevét Janus és egy nimfa, Camanese fia, Tiberinus után kapta, aki a folyamba fulladt.

A római panteon "bennszülöttje", görög megfelelője nincsen. Az égi hierarchiában eredetileg elfoglalt pozícióját illetően megoszlanak a feltevések: egyesek szerint a legfontosabb (s talán az első) istenség lehetett. Mások Diana (Iana) párjaként mint napistent értelmezik, aki összeköttetést biztosít a az ember és a mennyek birodalma között; a rítusok elején azért könyörögnek hozzá, mert rajta keresztül érhető el a megszólítani vágyott istenség. Amable Audin francia régész úgy vélekedik, hogy voltaképpeni szülőanyja a sumér kultúra. A mezopotámiai templomok keleti felén elhelyezett oszlopok, amelyek a felkelő Nap irányát jelezték a nyári, illetve téli napforduló idején, a proto-indoeurópai vallás egyik esszenciális motívumát, a mitikus ikerpár alakját idézték meg (az ikrek egyike, összeköttetésben a kihunyó fénnyel, halandó, míg a másik - a diadalmasan újjászülető Napot reprezentálva - halhatatlan). Később a Közel-Keleten és Egyiptomban már egyetlen pilléren, két torzóval ábrázolták őket, s végül két, ellentétes irányba tekintő fejjel - Audin szerint ez az ikonográfia önállósodott Janus-ként a római birodalomban. 

Janus szertartásos megszólításai közé tartozott az 'istenek atyja', 'kapuk őre', 'megnyitó', 'teremtő', 'istenek istene', 'magvető', 'iker'. Noha a 'Pater' - atya jelző gyakori toldaléka a különböző égiek nevének, Janus esetében nem pusztán a tisztelet kifejezésére szolgált, ősi, mindent és mindenkit megelőző létezését emelte ki. Mindezzel együtt genealógiai értelemben nem atjya a többi istennek, pusztán előde; ez az elsőbbség talán prelatin, vagyis a rómaiakat megelőző eredet emlékét őrzi.

Tipikus díszítő jelzője a 'Geminus', egyszerre utalva két arcára és az általa térben és időben, valós értelemben és szimbolikusan összekötött két szférára (Janus Geminusnak - illetve Portae Belli-nek - nevezték legismertebb szentélyét is - lásd alább). 'Patulcius'-nak és 'Clusivivus'-nak mint az ajtók, bejáratok urát címezték, akinek hatalmában áll nyitni és zárni azokat. 'Quirinus' minőségben a háború és béke felett rendelkezett; belligernek (harchozónak) és pacificusnak (békeadónak) is szólították. Numa által építetett híres templomának ajtajai nyitva álltak, ha Róma hadat viselt (hogy képletesen befogadják a - győztesen - hazaérkező katonákat), békeidőben viszont zárva voltak. A 'Quirinus' cím a quirite-re, a civil állampolgárokra, (átmenetileg) leszerelt katonákra utal; e néven önálló istent is számon tartottak, aki a város nyugalmát vigyázta (alakja egybemosódott Januséval).A Portae Belli-hez hasonló rituális átjárók, kapuk, ívek egyébként Róma-szerte elterjedtek voltak.
Janus számos rokon vonást mutat Júnóval, egyik állandó díszítő jelzője, a Iunonius is erre utal. Mindketten uralják a hónapok első napját, mindkettejüknek áldozatot mutattak be Újhold idején, és mindkettőről feltételezik, hogy utána nevezték el januárt. Közös ünnepük az október 1.-jén tartott Tigillum Sororium (ezen Janus Curiatust tisztelték meg). Ugyancsak említést érdemel, hogy Juno a női termékenység és a gyermekszülés patrónája, miközben Janus a férfi nemzőerő és a fogantatás istene is. Consivius-ként, azaz magvetőként nem a gabona, hanem az emberi élet szárba szökkenésére ügyelt, a nemi aktus során megnyitva az utat a férfi magja előtt. 
Ugyan saját, specializált papsággal nem rendelkezett, számos ünnepe volt. Január elsején - attól fogva, hogy ez számított az újév első napjának - ianual-nak nevezett sós süteményeket készítettek a számára. A napról úgy vélték, meghatározza az év további menetét: ahogy telik, úgy telik majd az egész esztendő. A már említett Agoniumon túl a hónapok első napján a rex sacrorum és a pontifex minor áldozatot mutatott be neki (miközben a regina sarcrorum Júnónak áldozott). A napszakok közül hozzá tartozott a reggel. A lakás ajtaja, a város kapuja és mindenféle határok őreként gyakran tisztelegtek előtte különböző rítusokkal és számos határterületet neveztek el utána.
Kiemelt fontosságúak voltak a hadviselési szezon nyitányát és zárását kísérő ceremóniák. A Marsnak és Janus Quirinusnak szentelt ünnepségsorozat - amely márciusban és októberben zajlott le - a háború megkezdését, majd a béke visszaállítását és a hazaérkező katonák visszafogadását szimbolizálta. A szertartásokat a Salii Palatini és a Salii Collini tagjai mutatták be. Az ünnepek sajátos dialektikáját, s vele Janus, a vészhozó és békeadó kétarcúságát e két papi rend létrejöttének legendája is tükrözi: míg a háború istenének, Marsnak szolgáló Salii Palatini-t a békeszerető Numa, addig a Quirinus-nak állított Salii Collini-t a harcias Tullus alapította. A szertartásokat mind márciusban, mind októberben közösen mutatták be.
Különös jelentőségű a Tigillum Sororium, Janusnak Junóval közös ünnepe, amely során a csatározásból hazatérő zsoldosokat reintegrálták a városba: a katonák megtisztultak a háború - valós és képletes - szennyétől és megszabadultak harci dühüktől, így válhattak ismét a civil szférára veszélytelen, teljes értékű polgárokká. Juno és Janus kettősének szoros összetartozását jelzi, hogy ekkor használt nevüket egymástól kölcsönzik: Janus Curiatus a Juno Curitis tükörképe (az istennő e tisztségében a fiatal harcosok oltalmazója), Juno Sororia ('nővér') pedig talán a 'Geminus' - ikrek titulusra reagál. Összekapcsolja a két istenalakot a nimfa Carna, a küszöbök és kapufák protektora, akit Júnóval azonosítottak és akit egyik mondája szerint Janus szeretőjévé tett, majd a zsanérok, sarokvasak istennőjévé emelt. Rajta és Camese-n kívül Jana, illetve Juturna nevezetű szeretőjéről is megemlékezik a hagyomány.
Más istenekkel is feltűnő párhuzamot mutat, a már említett Qurinus-on túl ide tartozik Portunus, a ki,-és bejáratok, valamint kikötők, rakpartok felvigyázója. Portunus ugyan saját papi renddel és önálló ünnepnapokkal büszkélkedhetett, nem kizárt, hogy Janus szerepkörének osztódásával született. Vestáról, a tűzhelyek úrnőjéről, Róma anyjáról Janushoz hasonlóan minden rituálé során megemlékeztek, mégpedig a szertartás zárásakor. Szaturnusszal való összefonódását a már említett mítosz mellett a két istenség közeli ünnepei is jelzik; a Saturnalia első napja és a január 9.-ei áldozat közt mindössze két hét telt el.

A négyarcú Janus-nak - Janus Quadrifrons-nak - szentelt kapu Rómában. Forrás

A Portae Belli bronzkapui utoljára i.sz. 536-ban, Róma ostroma idején tárultak fel. Ekkorra a pogány vallás közel másfél évszázada illegalitásba vonult: Theodosius i.sz. 390-ben közzétett rendelkezése megtiltotta a nem-keresztény hitgyakorlatot. A kapukat - amik a fenti esztendő óta zárva voltak - éjszaka, titokban nyitotta ki valaki, Róma kereszténység előtti vallásának vélhetőleg utolsó élő aktusaként. Janus, Latium elsőként és utolsóként tisztelt istene e tekintetben is hű maradt liminális, kezdet és vég találkozásánál elfoglalt szerepéhez.

Források:

 

Encyclopaedia Britannica - Janus

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Volume 7, 'Janus' címszó)

Trencsényi-Waldapfel Imre 1963: Mitológia. Gondolat Kiadó, Budapest

Wikipédia - Ianus

Wikipedia - Janus

krampusnacht

Szóval, akad olyan szeglete a világnak, ahol a jóságos Télapót kísérő krampusz nem bekormozott arcú, feketébe öltöztetett, unott kamaszlány, hanem valami egészen más. Német nyelvterületen a télközép minden vérfagylaló rettenetét magukba sűrítik a különböző krampuszfelvonulásokon,-összejöveteleken és fesztiválokon látható, a pogány régmúlt, a keresztény ördögképzet és a modern horror nászából született szarvas-patás jelmezek. A figura az utóbbi évtizedekben kilépett a Mikulás árnyékából, hogy többek között december 5.-én saját jogán járja az utcákat, vad szertelenséggel, nem kevés pajzánsággal és annál is több foggal-karommal felszerelkezve. S a sok agancs, szőrme és virgács rengetegén talán átszüremlik valami a letűnt korok elfeledett misztériumaiból is.

 

télközépi lélekjárás: a vad hajsza

Ma sűrű szövésű, nehéz köd ülepedett ránk, mint iszap a tófenékre: karjai közt rideg mozdulatlanságba dermedt az élet. Ahogy napközben e pókháló-szürke párakastély kormos hószagot lehelő csarnokaiban barangoltam, úgy éreztem, gyöngyöző falain átdereng a szellemvilág. A valóság szilárd formái feloldódtak, bizonytalan körvonalú, elmosódó pacákká omlottak szét, amelyek értelmet és kézzelfogható létezést csak a távolság leküzdésével nyertek; a súlyos, tejszínfehér félhomályban hallgatag titkok hömpölyögtek.
A karácsonyi tizenketted - mint minden átmeneti időszak - vallásantropológiai terminussal élve "szent idő". A "szent" kifejezés itt nem a katolikus szóhasználatból ismert kiemelkedő erkölcsi minőséget jelöli, hanem a természetfeletti érintését: azt a megnevezhetetlen, emberfeletti erőt, amely a vallás tárgyaiban megtestesül. A szent és profán szembeállítása a vallástudomány egyik alapköve; utóbbi a hétköznapok földhözragadt világához tapad, előbbi birodalmában zajlanak például a hitéleti szertartások, vallásos ünnepek, mágikus rituálék*.
Az átmenet, ahogy arról már szó esett, a mindenség rendjéből való pillanatnyi kizökkenés ideje, és mint ilyen, egyrészt a törvények, normák, jogszokások felbomlásának periódusa: másrészt kaput nyit a szellemvilág előtt. A transzcendens átszivárog a fizikai létezésbe: a magyar néphitben a specifikus napszakokhoz kötődve ront, kísért a lidérc, a szépasszony, a boszorkány, a délibaba. Az év legsötétebb időszakában, Óév és Újév határmezsgyéjén nyüzsögnek a természetfeletti jelenések, klasszikus példájuk a 'vad hajsza' Északnyugat-Európában széles körben ismert mitikus toposza.
Az angol 'wild hunt' mellett számos egyéb névvel illetik, amelyekről a wikipédia kimerítő listát közöl. A megnevezések sokaságából kiderül, hogy Skandináviától Spanyolországig, de még az északi szláv államokban (Csehország, Lengyelország) is fel-feltűnik, szülőhazája mindazonáltal valószínűleg a germán nyelvterület és kulturális area.
Első, dokumentált észleléséről egy 1092-es, párizsi leírás tanúskodik. A kísértetsereg Orderic Vitalis, a normandiai St. Evroul-en-Ouche angol származású szerzetese előtt tűnt fel: élén rettenetes harcos lovagolt, akit bűneik felett siránkozó, nyögdécselő kárhozottak sokasága követett. Mögöttük halottvivők haladtak, vállukon koporsókkal, majd asszonyok lóháton (a nyergekből, amelyeken ültek, izzó karmok döfődtek a húsukba), végül egyházi személyek. A pap a menetben nemrég elhunyt híveit is megpillantotta; úgy vélte, "Herlechini" családját (vagyis a halál kompániáját) látja**.

Angliából az 1127-es Peterborough-i Krónika jegyzi a hajszát, immár mint vadászatot: "...many men both saw and heard a great number of huntsmen hunting. The huntsmen were black, huge, and hideous, and rode on black horses and on black he-goats, and their hounds were jet black, with eyes like saucers, and horrible. This was seen in the very deer park of the town of Peterborough, and in all the woods that stretch from that same town to Stamford, and in the night the monks heard them sounding and winding their horns." (... sok ember látott és hallott sokakat vadászni. A vadászok feketék, hatalmasak és förtelmesek voltak, fekete lovakon és bakkecskéken ültek, a kutyáik szintúgy feketék voltak csészealj-szemekkel, és borzalmasak. Ezt látták Peterborough város vadaskertjében és mindenfelé az erdőkben, amelyek az említett várostól Stanfordig nyújtóznak, és az éjszakában a szerzetesek hallották őket hangoskodni és kürtjeiket fújni."
A hajsza tehát hol mint kárhozott lelkek menete, hol mint hajtóvadászat tűnik fel; tagjai gyakran magukon hordozzák idő előtti és/vagy erőszakos haláluk jegyeit (a képet tovább árnyalja a női istenséget - Perchtát, Holdát - követő elveszett [kereszteletlenül elhunyt] gyermekek vagy a Heródiás, Herodiana stb nyomában lovagló boszorkányok eksztatikus éjszakai utazásának legendája).
A kísértethad élén mitológiai alakok (Hellequin, Harlequin, Wotan/Odin, Herla, Herodiana, Holda, Perchta, Frau Gode, Freke, Frui***, Artúr király, Arawn, Gwyn app Nudd, Manannan, Herne stb.), hajdan élt történelmi személyiségek (Valdemar király, St. Guthlac, Nagy Teodorik király, Sir Francis Drake stb) és legendás alakok (a hű Eckhart, Sigurd Sveim és Guro Ryserova****, el comte Arnau, Fionn mac Cumhaill stb.) állnak. Néhány név csak a vad hajsza folklórjából ismert: Ritter Alke, Graf von Edenburg, Hans von Hackelnberg. A vezért gyakran olyan nemesembernek írják le, aki életében szenvedélyes vadász volt, s még a vasárnapi istentisztelet helyett is az erdőt járta, így aztán arra kárhoztatott, hogy holta után e soha véget nem érő démoni hajsza élére álljon.
A wild hunt-tal való találkozás általában rosszat jelent. Feltűnése lehet halál-ómen vagy közelgő szerencsétlenség (járvány, háború, természeti katasztrófa) előjele; az útját keresztező halandót megbetegíti, halálra rémíti, (lelkét) elragadja; azokat, akik nyíltan gúnyolódnak rajta vagy kétségbe vonják létét, megbünteti. Ritkán jutalmat is oszt a menetet valamilyen módon megsegítő embernek: többnyire értéktelennek látszó dolgokat (lóról levakart tajtékhabot, kutyaürüléket) hagy hátra, amelyek később arannyá változnak.
Változatos elnevezései közül a talán legrégebbi wotigez her és alakváltozatai (wutende her, wuotes her, wutanes her, woden here, Wuetten-Hor stb.) általában a kereszténység ellen támadó ördögi hatalmak gyűjtőneve volt: a szaracén seregekre éppúgy alkalmazták, mint a Jézust halálba küldő zsidókra vagy a sátán szolgáira. Meglehet, e kifejezések Wotan/Odin nevét rejtik magukba, és arra utalnak, hogy a hajsza képzete a germán istenség mitológiájában vagy egy hozzá kötődő eksztatikus harci kultuszban gyökerezik (Wotan/Odin valóban sűrűn áll a wild hunt élére, s ha nem ő, akkor női megfelelője: Frau Woda, Gode, Freke [Frigg, Holda]). Más magyarázat középkori rituális körmenetek vagy pogány elemeket őrző eksztatikus népszokások elhomályosult emlékét látja a hajszában. Ilyenre példa a Vulpius által leírt 16. századi nürnbergi Fastnacht-felvonulás (amelyre a szerző maga is a 'das wuthende Heer' kifejezést használja): "vad horda, nagyon különös figurák, szarvakkal, csőrökkel, farokkal... ordítozva és lövöldözve... mögöttük egy vad fekete paripán Frau Holda, a Vad Vadászhölgy, vadászkürtöt fújva, pattogó ostort forgatva, a haját vadul rázva...". Hasonló a szintén német nyelvterületen élő Perchtenlauf, amelynek résztvevői szép és csúf "perchten"-eknek maszkírozva rituálisan összecsapnak egymással és riogatják a nézőket.
Végül olyan elmélet is született, amely szerint az éjszakai égen vonuló vadmadarak - elsősorban is lilikek és ludak - némi fantáziával ugatásnak értelmezhető hangja inspirálta a levegőben száguldó démoni hajtók fantazmagóriáját. 
Akárhogy is, a természetfeletti hajtóvadászat képzete széles körben meggyökeresedett az európai folklórban, s ilyenkor, a télközép misztikus időtlenségében, kísérteties atmoszférájában különösen is eleven. Nem csodálkoznék, ha a mai ködben távoli kürtszó harsant volna...

Források:
Kveldulf Hagen Gundarsson: The Folklore of the Wild Hunt and the Furious Host (itt)
Wild Hunt - Wikipédia (illetve az innen hivatkozott oldalak egy része)

* Ez persze egy meglehetősen összetett kérdés lebutított magyarázata. A szent és profán a mi kultúránkban sokkal élesebben válik szét, mint például a természeti népek, törzsi társadalmak világában, ahol szinte minden élettevékenységnek megvan a maga vallási-mágikus vetülete, és a mindennapokat is átitatja a szentség. A fogalomról ld: Rudolf Ottó: A szent (Osiris, 1997), Mircea Eliade: A szent és a profán (Európa Könykiadó, 2009), Julien Ries (szerk): A szent antropológiája (Typotex, 2003). 
** Harlequin - Hellequin baljós figurája itt bukkan fel először, mint az ördög fekete arcú szolgája, aki démonok élén járja a vidékét, hogy begyűjtse a kárhozatra ítélt lelkeket; a szó eredete (s egyben a karakter előképe?) talán a wild hunt-ot sűrűn vezető legendás briton király, 'Herla cyning' neve.
*** Wotan-nal egyenértékű női istenség, valószínűleg Frigg nevének alakváltozatai.
**** A Nibelung-énekből ismert Sigurd és Gudrun megfelelői.

napról és napfordulatról

" ... a Nap mitológiájának a fény csökkenése és növekedése (eltűnése és visszatérte) a tárgya. A szoláris mítoszok drámai összeütközése a világosság és a sötétség között zajlik ... A rítusok, áldozatok célja, hogy a fényt, a meleget győzelemre segítsék. Hírhedetten szélsőséges példájával ennek "a Nap népe", a mexikói aztékok szolgálnak. Hitük szerint a tűzpiros és forró emberi vér adott a Napnak erőt ahhoz, hogy a téli napforduló reggelén ki tudjon emelkedni a sötétség fagyos birodalmából, s ugyanezért táplálták emberi szívekkel a Nap tüzét jelképező áldozati lángot, amihez mitológiai magyarázatul Tenochtitlan főváros alapítási mondája szolgált. Eszerint: egy fügekaktuszra ereszkedő sas, Vicilpocstli törzsi napisten szent madara, mely a kaktusz gyümölcsét csipegette, jelölte ki a főváros, az azték birodalom szíve helyét. A szív alakú piros és vérszín levű kaktuszfüge a Nap madarának szájában világos beszéd:  a Nap táplálékul sok-sok szívet követelt...

 [...]

A nappalok és az éjszakák, a nyár és a tél örökös egymásutánjában éljük át a világosság és a sötétség harcát, vagyis nem egyszeri összecsapásukról, hanem ismétlődő hatalmi cseréjükről mesélnek a mítoszok. A szoláris mítoszok hőse, ha meg is hal, mindig föltámad... és a hősmesék eleje és vége, mint az idő saját farkába harapó kígyója, körbe zárul. A mítoszok, hőseposzok, mesék olykor "többmenetesek", a naptári ciklusok egymásutánját a szembenálló erők elpusztíthatatlanságával, ismétlődő feltámadásával vagy, - s ez alighanem a későbbi, humanizált forma - az egymásra következő hősgenerációk küzdelemsorozatával fejezik ki...

[...]

Attól kezdve azonban, hogy az ember naptárral rendelkezett, a Káosz esetleges visszatértét már nem fogta fel tragikusan (a naptár volt a Rend állandóságának garanciája). Sőt ... néhány napra minden évben helyet is adott a fölfordulásnak*, a naptár szerinti szökőnapokon, valamelyik napforduló táján. E kaotikus időszakot... mindmáig a bolondozásnak szenteljük...**

[...]

A meghaló és feltámadó fiúistenek, akiket a szinkretizmus napistenekké magasztosított, a legendák Krisztusának pogány előfutárai: Tammúz, Adonisz, Ozirisz, Dionüszosz az éves körforgásban tenyésző-enyésző növényzet megszemélyesítői voltak, mítoszaik az istenség haláláról és halál feletti győzelméről szólnak. Ezért szokták meghaló és feltámadó isteneknek nevezni őket. Mivel a növényzet és a Nap életciklusa szinkronban van, sőt az előbbi az utóbbitól függ, a flóra istenei és a napistenek előbb-utóbb összeolvadtak ... mégpedig úgy, hogy az előbbit az utóbbi megtestesülésének fogták fel... 

[...]

A karácsonyi tizenketted köztudottan az újjászülető Fény téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepe. A karácsonyfa gyertyái, a fa tetején ragyogó csillag, a Jézus szalmajászolát olykor helyettesítő mandorla magukért beszélő jelképek. Szláv származású*** karácsony szavunk eredeti jelentését ("átlépő") a napfordulóra vonatkoztathatták. Lévén ez az ősz legsötétebb időszaka, használták a szót "pusztulás", "halál", "végóra", "gonosz szellem" jelentésben is (Karácsony éjszakája a lélekjárás ideje!). "

Forrás: Jankovics Marcell 1996: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Jankovics Marcell többszörösen díjazott grafikus, rajzfilmrendező, kulturális és politikai közszereplő, művelődéstörténész; műkedvelő laikusnál több, szaktudósnál - különb. Művész: aki ahelyett, hogy vésővel próbálna lepattintani a tudomány sziklatömbjéről némi száraz szilánkot, alkotó lelkülettel énekli elő belőle az ismeretformákat. Miközben Hoppál Mihállyal, Szemadán Györggyel és Nagy Andrással közösen összeállították a kiváló szakmai anyagot tartalmazó Jelképtárat (Helikon Kiadó, 1994), ihletett lendülettel írt három önálló szimbológiai művet is: a Nap könyve mellett a Fa mitológiája (Csokonai Kiadó, 1991) és a Szarvas könyve  (Csokonai Kiadó, 2004) címen (utóbbi a magyar őstörténet-ősvallás-ősműveltség varázsvilágába kalauzol). Nem úgy kell őket forgatni, mint tudományos munkákat (noha kétségkívül impozáns ismeretanyag halmozódik fel bennük, s a szerző kutatói elkötelezettségéhez kérdés sem férhet), mintinkább a kultúra költői újrafogalmazását, a kreatív emberi szellem spirituális áhítattal átitatott igazságkeresését. Jankovics mélyértelmű szimbólumokkal telített, a tudattalan csendes vizein ringatózó archetípusokig visszanyúló vizuális formákhoz szürreálisan ragyogó színvilágot társító, lélekborzongató-szép rajzfilmjeivel egyenértékű műremekek, amelyek különösen sokatmondók a pogány érzületű olvasónak. Szívből ajánlom őket!

_____________________________________________________________________________________________

* A "fölfordulás" kifejezés a "fordított világ" közkeletű allegóriájára utal. Az átmenetileg feje tetejére álló világrend reverz módon a stabilitást szolgálja: egyfelől épp kirívó visszásságával tudatosítja a benne élők számára a hétköznapok normál létmódjának abszolút érvényét; másfelől elősegíti a feszültségek komikus és/vagy rituális formában történő kiélését, levezetését. Az európai farsangtól az ausztrál "korrobori"-ig számtalan formában megnyilvánul - például a karácsonyi ünnepi időszakban is.

** Ld. Szilveszter éjszakája, farsang; de ilyen volt a téli napfordulót ünneplő római Saturnalia is.

*** A Wikipédia kicsit bővebben foglalkozik a kérdéssel.

házikígyó

Körülbelül három hónapja, még Szent György előtt elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést a kígyóknak, gyíkoknak a magyar folklórban, népszokásokban, hiedelmekben betöltött szerepéről. Azidőtájt ennek még aktualitása is adódott, hiszen népünk hiedelemkincse a Szent György nap előtt fogott csúszómászók fejéről, nyelvéről, farkáról úgy tartja, szerencsehozó amulettként szolgálnak; ha az ugyanekkor nyakon csípett gyíkot (hasát, torkát) valaki megsimogatja, a keze egész évben gyógyító erejű lesz; a gyíkkal saját torkunkat megkenve védelmet nyerünk a hajdan rettegett diftériától. 

Most azonban a kígyó-hiedelmeknek egy másik vetületét szeretném bemutatni. A házikígyó (más szóval fehérkígyó, fehércsúszó, csúszó, szerencsecsúszó, falikígyó, pézsma,- csörgő,- fütyülőkígyó) a hazai folklór egyetlen háziszellem-szerű lénye (noha, ahogy Pócs Éva írja, "...elhalványult adataink vannak egy kópé nevű, házat őrző, pincében lakó, valamint egy kemencében lakó, szecsko nevű szellemre is."). Míg azonban utóbbi kettő bajkeverő, zűrzavart okozó lény (a kópé a Hortobágyon, a szecsko Szatmárban randalírozik), addig a házikígyó oltalmazó szerepkört tölt be, talán a családot vigyázó ősök lelkének megtestesítője és/vagy egyéni őrzőszellem. Erre utal, hogy élete és halála szoros összeköttetésben áll a családfővel (a család bizonyos tagjaival); megölése a ház urának (esetleg más családtagnak) elhunytát vonja maga után (és vice versa). Ha nem is ember, a jószágok közül pár bizonyosan elhullik, mikor agyonütik: "... No, és akkor ahogy kiment, a csúszót megölte. De azután egy nagyon sziép tinó megdöglött. És azt mondták, hogy nem szabad lett vóna megölni a csúszót." "S volt, olyan macskájuk volt... a kígyóra reászökött, mert a feje járt a kígyónak. Reászökött, hogy fogja meg, s meg es ölte a kígyót, de a macska es elszáradt... Azt mondják, minden háznál van valami, vagy béka, vagy kígyó, vagy béka, valami lakozik. S nem szabad bántani őket, az nagy veszedelem, ha megütöd."(Pócs, 2012). Egyéb szerencsétlenség (pl. tűzeset) is bekövetkezhet, ha a kígyót vagy tojásait sérelem éri. 

Népünk pozitív, szerencsehozó, védelmező patrónusnak tartja. A falban, küszöb alatt, a kútban vagy a porta egyéb eldugott részein él; éjjelente a házban hallani, ahogy "ketyeg, csörög, fütyül" (sőt, "az néha kukorékolt" - Pócs, 2012). Zalai gyűjtés szerint "...A háznak van kígyója, hallottam is, ollan picit, hogy piitty, piitty, hallatszott." (Magyar Néprajz). Színe vagy teljesen, vagy csak a hastájékon fehér, egyebütt "szürke, sárga, zöld, cifra, ...fekete" (Magyar Néprajzi Lexikon). Tápláléka a tej, amelyet gyakran a gyermekekkel egy tálból fogyaszt el, mikor a felnőttek nem figyelnek (ez a mondai szüzsé egész Közép-Európában, így nálunk is széles körben ismert). "Akkor mégis a kisjány elment, odavitte az ennivalót, és az apja ment véle. És akkor agyonütötte már teljesen a kígyót. A kígyó megdöglött, és a kisjány abba az évben meghalt a kígyó után..." (Pócs, 2012). Más változatban a kígyót, miután lelepleződött, zivatar ragadja el; a gyermek ez esetben is vele hal. 

A kígyó motoszkálásának zöreje a szúpercegéshez hasonlatos baljós halál-ómen is lehet. "Ha házikígyó csörgött a falban, azt mondták, meghal valaki. Hallani én is hallottam. Feleségem halt meg utána. Pedig mondtam, új ház, nem lehet benne kígyó, mégis volt..." (Pócs, 2012). 

A gyermek által táplált kígyó képzete gyakran összeolvad a táltos,-és garabonciás hiedelemkörrel; a foggal született kicsi titkon eteti a kígyót, aki később fenséges sárkányként hátasállata lesz. Ha a gyermek elveszti táltosfogát hétéves kora előtt, a kígyóval együtt elpusztul. E hiedelemmonda olyannyira elterjedt (ismert egész Európában, az amerikai feketék körében, az angoloknál; a Grimm-fivérek mesegyűjteményében is helyet kapott), hogy a kutatás meseként (is) kategorizálta. 

Egyéb, jellegzetes mitológiai toposzok is fűződnek hozzá; például hogy a tehenet (szoptatós anya mellét) szopja, avagy emberbe bújva betegséget okoz (noha utóbbi nem annyira a pozitív megítélésű fehércsúszó, mint inkább az ambivalens tulajdonságokat felmutató 'általános' kígyó hiedelemkörébe tartozik). A férje távollétében apósa által felügyelt terhes asszonyba bújó "kígyó" története véleményem szerint didaktikus intést fogalmaz meg az após és menye viszonyának kockázatairól - virágnyelven.

Szalontai hiedelem, hogy a házikígyó fészkében kincset őriz, húsának fogyasztása pedig hozzásegít az állatok beszédének megértéséhez. A Mezőségen úgy vélik, az esztenán, a nyáj körül is él házikígyó, amely a juhtejjel táplákozik. A hiedelem legújabb, egyéb rontó lényeket magába olvasztó torzulása eredményeképp ismeretes a patrónusból nyomó démonná lett kígyó, amely elemészti a kisdedeket.

A háziszellemekről általában a Magyar Néprajz (VII. kötet, Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság) közöl frappáns összefoglalást Eszerint "...a háziszellem olyan szellemlény, amelytől a család jóléte és gazdasági boldogulása függ. Az észak-eurázsiai népek legtöbbjénél, vagy finnugor nyelvrokonainknál még fellelhetők teljesebb formái: a szellem, ábrázolt képmása (bálványa) és ezek kultusza – mint ezt például Ránk (1949) vizsgálataiból tudjuk. Európa múltjából gazdag etruszk és római emlékanyag maradt ránk, de az újkor parasztkultúráiból háziszellemek kultuszáról már nem tudunk. Minden európai nép hiedelemvilágában fellelhető azonban még az újkorban is a háziszellemszerű lények nyoma, akikhez másodlagos, kvázi-áldozati cselekmények fűződnek. Különösen a szláv és balti népeknél ismert sokféle változatuk. Általában a tűzhelyen, tűzhelyben vagy a küszöb alatt, ritkábban a falban élnek, többnyire állat – leginkább kígyó –, ritkábban pici ember, „kobold” alakjában jelennek meg. Keleti és nyugati szláv, valamint általában a balkáni hiedelmek szerint szoros kapcsolatban vannak a családdal, amennyiben egyik ős lelkéből váltak háziszellemmé, a nemzetséget, családot pártfogoló őrzőszellemmé: ilyen a szlovák stary dedo (’öreg nagyapa’), a szerb és bolgár talaszom, talaszon és sztopanin, vagy a görög stoicheion. Sok tekintetben hasonló az orosz domovoj, a lengyel did vagy dziad...

A házat őrző kígyó alakja lényegében egész Európában ismert; általában a család egy tagjának életével van kapcsolatban, mintegy egyéni őrzőszellem szerepe van, míg az előbb említett háziszellemek az egész család sorsával kapcsolatosak. A Balkán „házőrző kígyói” esetében azonban nem válik el a két funkció. A magyar házikígyó-hiedelmekben is megtalálhatók mindkettőnek a nyomai, de elsősorban hiedelemmondai alak, csakúgy, mint közép-európai párhuzamai. Hasonló hiedelmek, illetve mondák ismertek osztrák, cseh, morva, szlovák területeken. A magyar néphit házikígyója nyilvánvalóan e körbe tartozik – mint ezt már Róheim Géza vizsgálatai (1925: 88–90) is kimutatták. Kevesebb kapcsolatot mutat a balkáni és keleti szláv hiedelmekkel; a kígyót tisztelő-félő magatartáshoz nálunk nem társulnak az „ősöknek” adott áldozat maradványaiként értelmezhető cselekmények, valamint a „házőrző kígyót” az ősök lelkével kapcsolatba hozó hiedelmek.

A volt Abaúj-Torna megye területén ismert a házikígyóhoz minden vonásában hasonló menyetke. Itt a baromfiudvart zsákmányoló menyétnek tulajdonították a fenti hiedelmeket: a háznál él, élete a lakók életével szoros összefüggésben van. E hiedelmek függetlenek a menyétasszony magyar néphitben egyébként betöltött szerepétől..."

S mivel ezzel a folklór egy újabb jeles alakjához, a menyétasszonyhoz értünk, zárom a bejegyzést. 

Források:

Antal Mária 2004: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei. General Press, Budapest

Halász Péter 2005: A moldvai csángó magyarok hiedelmei. General Press, Budapest.

Keszeg Vilmos 1999: Mezőségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely.

Magyar Néprajz VII. Folklór 3: Népszokás, néphit, népi vallásosság - Házikígyó

Magyar Néprajzi Lexikon - Házikígyó

Pócs Éva 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága 1. Balassi Kiadó, Budapest.

az elveszett lány

Jupp, teljesen rápörögtem a Lost Girl-re. Ismerős? A kanadai sorozat 2009-ben indult, jelenleg a harmadik évadot tapossa. Véletlenül botlottam bele a vizsgaidőszak végét ünneplő nagy semmittevés közepette, hogy aztán alig egy hét alatt ledaráljam az eddig megjelent 38 epizódot. Pedig a szinopszis első blikkre nem ígért sokat, a kivitelezésről pedig nem mondhatni, hogy elérné a Once upon a time vagy a Game of Thrones színvonalát: mégis a szívemhez nőtt a maga mitológiai csudabogaraktól hemzsegő, különös világával.

A sztori alapkoncepciója szerint valamennyi természetfeletti teremtmény a - pirossapkástól a kappán át az ogréig - a tündék (nos, nem egészen: az eredeti kifejezés az angol ’fae’, amelynek azonban érzésem szerint nincs igazi megfelelője a mi nyelvünkben) nemzetségéhez tartozik, annak különböző fajait képviseli. Az emberi társadalomba észrevétlenül betagozódó, azt hatalmuknál fogva manipulálni és kihasználni képes legendás lények két táborra oszlanak: a világos és sötét tündékre. Merev hierarchia szerint szerveződő életüket szigorú szabályok és megcsontosodott hagyományok szorítják korlátok közé. E világba csöppen a főszereplő: a bájos-zűrös Bo (Isabeau - Anna Silk), egy succubus, aki - mint ilyen - szenvedélyre és szerelemre, de méginkább: az intim testi kontaktus során elszipkázott életerőre vágyva sodródik városról-városra. Mentségére legyen mondva, mivel családjából kiszakítva, emberi nevelőszülők szárnya alatt nőtt fel, fogalma sincs róla, kifaele-mifaele, s mi módon tudná kontrollálni, irányítani önnön éhségét. Szerelmi kalandjai rendre végzetesek, mert túl sok energiát emészt fel halandó partnereitől; tragédiákkal szegélyezett, hányattatott életútja fordulóponthoz ér, mikor megmenti a szintén csavargó, zsebtolvaj Kenzi (Ksenia Solo) életét. A hátramaradt nyomok (nevezetesen a Kenzit kiszemelő szexuális ragadozó holtteste) Bo-ra irányítja a rendőrség kötelékében dolgozó daliás szimat, a farkasember Dyson (Kris Holden-Ried), s rajta keresztül a város ’fae’ népességének figyelmét. Hősnőnk menekülni kényszerül tette következményei elől, nyakában Kenzivel, aki rövid úton eldönti: minthogy Bo a legerősebb gyerek a játszótéren, érdemes csatlakozni hozzá. A lányokat az olajra lépésben Dyson és társa, Hale (K.C.Collins) akadályozza meg, aki sziréndalával kábulatba ringatja a kettőst, hogy aztán Bo-t a tünde-társadalom vezetőinek színe elé hurcolják. Személye iránt A Kőris (the Ash, a világos tündék vezetője - az első évadban Clé Bennett) és ellenlábasa, a Morrigan  (Emanuelle Vaugier) is élénk érdeklődést tanúsít, s mikor rádöbbennek, valóban fogalma sincs önnön származásáról, választás elé állítják: döntenie kell, melyik oldalhoz csatlakozik. Bo azonban - felrúgva az ősi tradíciót - ragaszkodik a függetlenségéhez, s lecövekel a semlegesség (valamint Kenzi) mellett. A lányok maguk mögött hagyják a megbotránkozott fae-népséget, berendezkednek egy elhagyatott házban, és hamarosan új megélhetési módot találnak: magánnyomozóként erednek különféle misztikus bűnesetek nyomába. Kalandjaik során lépésről lépésre megismerkednek a fae-társadalom bonyolult felépítésével, a világosak és a sötétek közti kényes egyensúlyt biztosító törvényekkel, s persze megannyi varázslatos, bohókás vagy épp félelmetes faelszerzettel. Noha Bo kitart a függetlenség mellett, hamarosan afféle mentor-patronált viszonyba kerül (a világos fae) Trick-kel (Rick Howland), a semleges területnek számító pub, a Dal Riata tulajdonosával; és ahhoz sem kell sok idő, hogy munkakapcsolatnál egy paraszthajszállal szorosabb kötelék fűzze Dysonhoz (kósza fellángolásokkal tarkítva a Kőris szolgájaként dolgozó halandó doktornő, Lauren - Zoie Palmer - iránt). S miközben saját (meglehetősen különleges) családja után kutat, olyan problémák szakadnak a nyakába, amelyek az egész fae-népre kihatással vannak; végül - alig sejthető csavarral - a tündék jövőjét fenyegető veszély elleni küzdelem kulcsfigurájává válik. 

No, többet a sztoriról már nem szólok, tán így is túl sokat mondtam. Bármennyire is sablonosnak és kiszámíthatónak tűnik a cselekményszövés, a karakterek és a hangulat magával ragadó. Bo figurája nagyon karizmatikus: viharvert, eltökélt, végletekig makacs és végzetesen vonzó amazon. Kenzi örökös csacsogása, naiv könnyelműsége és felelőtlensége üdítően gyermeki lelket takar, aki látványos álruhák mögé rejti saját sebzettségét és melegszívűségét: amilyen irritálónak tűnt számomra az első néhány epizód során, annyira a szívemhez nőtt a későbbiekben. Trick - teljes nevén Fitzpatrick McCorrigan a Finn Arvin klánból - törpe termete ellenére nagy ember. Dyson - hmmmm.... nincsenek megfelelő jelzők. Kris Holden-Ried nem bébipopsi-simaságúra sminkelt bőrrel és kirakatbábu-vonásokkal megvert modellszépség: épp az teszi rokonszenvessé, hogy valódi, emberi arca van, apró szarkaláb-ráncokkal, párnapos borostával, némi egészséges elnyűttséggel. S hogy milyen sokat számít az egyéniség varázsa: ehhez a farkaspofihoz kecses mozgás, lélek-karcolgatóan mély hang, csuda kedves mosoly és tökéletes fizikum társul (ezalatt pedig nem szteroidokon és proteintabletákon hízott bodybuilder-alkatot értek), ellenállhatatlanná téve az összképet. Dyson rettenthetetlen, önfeláldozó lovagiassága már csak hab a tortán. 

Hogy egy kicsit belezúgtam volna? Naná :).

Mintha mindez nem lenne elég, a sorozat - a Grimmhez és a Supernatural(jobb pillanatai)hoz hasonlóan - különféle mitológiákból merített elemekkel operál (habár gyanúm szerint fiktív szörnyecskék is megfordulnak benne). Persze nem a szaktudós hűségével használja fel őket: példának elég csak a harmadik évad első epizódját említenem, amelynek főgonosza egy saját utódait áruba bocsátó lidérc (vagy ahogy a szereplők mondják, liderk - ennyit a fonetikáról :)). Sebaj, a pirossapkások utcai bandája, a ketrecharcos ogre, a börtönőr amazonbrigád, a kétbalkezes feltaláló Loki, dívaként a rajongók áhítatában fürdőző ifrit, a féltékeny fúria ás társaik serege így is nagyon szórakoztató a hozzám hasonló mítoszbolondok számára: a végeredmény pedig olyan, mintha összekevernénk az X-Ment egy nagyobbacska Összehasonlító Mitológia ismeretanyagával, aztán az egészet némi kelta alapszószba tunkolnánk. 

Ami a show árnyoldalait illeti, nos, a konzervatívabb ízlésűek számára talán szokatlan lehet a főhős progresszív szexualitása. Bo, mint a szerelmi szenvedély megszállottja, nem túl válogatós a partnereit illetően, férfiakat és nőket egyaránt az ágyába bűvöl (utóbbiak között például Lauren-t, az Ash-nek dolgozó orvos-kutatót). Én az itt-ott felbukkanó logikai hézagokat nehezményezem; ami a külsőségeket illeti, eleinte hadilábon álltam a Bo és Kenzi lakhelyeként szolgáló rom - finoman szólva - leharcolt voltával, Dyson kongó lakásának sivárságával, vagy a cselekmény egy részének háttért állító lepukkant szuburbán környezet nyomasztó elhanyagoltságával. Azt hiszem, ízlés kérdése, ki hogy értékeli e látványvilágot: mostanra mindenesetre megbarátkoztam vele. Az animációk, digitális effektek, kosztümök és díszlet-elemek is hagynak maguk mögött némi kívánnivalót, dehát egy szimpla tv-show nyilván nem rendelkezik a Gyűrűk Ura költségvetésével. Summa summarum: semmi megbocsáthatatlan, annál több értékelendő motívum :). 

Egyszóval ha valakinek felkeltette a kíváncsiságát a fenti ömlengés, bátran ugorjon neki. A legközelebbi epizód 4 nap múlva jelenik meg: épp elég idő végigtekerni az előzményeken :). Jó mulatást!

ps: ne lepődjetek meg, az opensubtitles.-en fellelhető magyar felirat elég gagyi, bár a fordító(k) angoltudás észrevehetően fejlődött az idő előrehaladtával. Mindenesetre aki jártas a nyelvben, annak érdemes odafülelni az eredeti szövegre, mert a felirat olykor aszinkronban van az elhangzottakkal. 

holle, holda, perchta, berta

Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – Holle anyóról szeretnék megosztani egy-két ismeretet. 

A róla szóló népmesék és hiedelemmondák egy hajdan tisztelt pogány istennő, Holda alakját rajzolják elénk. Neve - amelynek több változata ismeretes (Hulle, Holl, Hulda, stb) - Jacob Grimm szerint etimológiailag a 'hold' (kegyes, bőkezű, nagylelkű) vagy 'hollr' (hűséges, bőkezű) kifejezésben gyökerezik (egyéb magyarázat is elképzelhető, ld. a hivatkozott wikipedia-oldalt). A 'holda', 'hulda', 'hulde' szavakat a köznyelvben is alkalmazták gyűjtőnévként különféle szellemi teremtményekre, míg az 'unholda’, 'unhold' terminus a - mindkét nembeli - rosszakaratú, rontó lények megjelölésére szolgált. Idekívánkozik többek között a svéd hulder-folk, az izlandi hulderfolk, huldumenn, a német guten holden,  guedeholden, holdichen, koldeken, holderchen stb.: valamennyi a (többnyire jóakaratú) tündérekre, elfekre, aprónépekre vonatkozik. Grimm kiemel egy svéd népdalt, amelyben a 'huldmoder, hulde moder' kifejezés a 'karn moder'(drága édesanya) szinonimájaként szerepel, ezzel is alátámasztva a szó pozitív értelmezését (szemben a másik eredeztetési lehetőséggel, a 'sötét', 'homályos' jelentésű 'hulda'-val).

Holda - amint az a mesebeli Holle-anyóról is kiderült - nagyra tartja a szorgalmat. Legfőbb attribútuma a szövés-fonás "felügyelete". Karácsony és Vízkereszt (Nagyújév) között (Zwölften, Tizenkétéj) körberepüli az országot, és a házak ablakain belesve ellenőrzi az asszonyok munkáját.  Ha Karácsonykor sok kócot, szöszt lát a rokkán, elégedett ("Van kóc elegendő/Jó lesz az esztendő"). Vízkeresztkor aztán visszafordul, s hazafele mentében ismét megvizsgálja a rokkákat: ekkorra a Karácsonykor felrakott kócnak el kell fogynia. Ha mégsem sikerült volna mindet megfonni, Holda megharagszik a lusta fehérnépekre, és így szól: "Van kóc elegendő/Rossz lesz az esztendő".  Ezért a lányok inkább letépkedik rokkájukról a megmaradt kócot, nehogy pórul járjanak.

Egy másik, hozzá kötődő hiedelem azonban éppenséggel tiltja a fonást a Zwölften ideje alatt (e periódusban nem maradhat len az orsón). A Rajna-vidékén is dologtiltó ünnepnek számított Hulla Szombatja. Északon úgy tartották, a Yule és az Újév közti mágikus időhasadékban "sem kerék, sem motolla nem járhat körbe".

Tevékenységi köre mindazonáltal jóval átfogóbb, semmint az asszonyi házimunka feletti bábáskodás: valószínűleg sokoldalú anyaistennő-típust testesít meg. Ezt példázza, hogy a Tizenkétéj alatti körútja során - amint azt a nép vallja - termékennyé varázsolja a földet.

Egyértelmű kapcsolatban áll a vízzel; gyakori, hogy tavakkal, forrásokkal, patakokkal összefüggésben említik. A Német mondák 4. - es, illetve 6-os számú története (Holle anyó tava, Holle anyó fürdője) egy Meissner-hegyi lápszemről úgy beszél, mint Holle anyó lakhelyéről (utóbb e tónál szobrot is állítottak az istennőnek).  Jellemzően délben tűni fel, ahogy fürdőzik: tündökletes, fehérbe öltözött asszony, aki egyik pillanatról a másikra kámforrá válik.

"Erről a Holléról sokfélét mesél a nép, jót és rosszat. Meggyógyítja és termékennyé teszi azokat az asszonyokat, akik leereszkednek hozzá a kútba; az újszülött gyermekek az ő kútjából származnak, és ő hordja ki onnan őket. Virágot, gyümölcsöt, kalácsot, amije odalenn a tóban van, s ami a semmihez sem fogható kertjében nő, szétosztja azok közt, akik találkoznak vele, és a kedvére valók. Igen takaros, és ad a jó háztartásra; ha az embereknél havazik, ő rázza az ágyát, attól szállnak a pelyhek a levegőben. A lusta fonólányokat azzal bünteti, hogy bepiszkolja a rokkájukat, összekuszálja a fonalat vagy meggyújtja a guzsalyt; az olyan szüzeknek viszont, akik szorgosan gombolyítottak, orsót ajándékoz, és éjszaka maga fon helyettük, hogy reggelre mind tele a cséve. A lusta marcsikról lehúzza a dunnát, és pucéran a kőre fekteti őket; a szorgosak, akik tisztára súrolt vödörben már hajnalban vizet hordanak a konyhára, ezüstgarasokat lelnek benne. A gyerekeket gyakran lehúzza magához a tóba, a jókat szerencsés filkókká teszi, a rosszakat váltott fattyúvá.  Évente egyszer bejárja az országot és termékenységet ad a szántóföldnek, de meg is ijeszti az embereket, amikor bősz serege élén áthajt az erdőn. Hol szép fehér nőként jelenik meg a víz alatt vagy a tó közepén, hol láthatatlan ..."

A fenti idézetből Holda számos attribútumára fény derül. A gyermekekkel való kapcsolatának egy másik aspektusa, hogy a néphit szerint hozzá - avagy a vele gyakorlatilag egylényegű Perchtához - kerülnek a kereszteletlenül (azaz pogányként) elhalt kisdedek lelkei. A "bősz sereg", amely a nyomában jár, nem más, mint a Wild Hunt (a.k.a. Furious Host, Wilde Jagd, wutende heer). Ez az északnyugat-európában közismert mitológiai toposz, avagy természetfeletti enigma elkárhozott vagy idő előtt, erőszak áldozatául esett halottak körmenetét, vadat hajtó szellemek féktelen seregét jelenti. Élükön történelmi személyek (királyok, lovagok, előkelő nemes urak), legendák hősei, olykor mitikus alakok lovagolnak. Gyakori vezető Wotan, Odin (innen a régi német wuotes heer, wotigez heer, vagy a svéd Odensjakt megnevezés), sűrűn felbukkan a hű Eckhart, rikább a női vezér (pl. Berchtholda, Perchta, Holda). Utóbbiak kíséretében sokszor gyermekek (a már említett kereszteletlenül elhalt kicsinyek) vonulnak. A 7-es számú mondában Holle anyó halad a menet élén; a hű Eckhart pedig előttük jár, hogy figyelmeztesse a parasztokat a wutende heer közeledtére. (A Wild Hunt-tal való találkozás az egyszerű halandó számára ritkán végződik szerencsésen: gyakori, hogy a kísértethadat kinevető, semmibe vevő embert mágikus úton megbünteti annak vezetője; előfordul, hogy a gyülekezet magával ragadja a bámészkodót; sokszor egyenesen halál-ómenként tűnik fel; ritkán az arra érdemeseket megjutalmazza).

Holdához azonban nem csak efféle baljós kompánia társul. A középkori és kora-újkori boszorkányperek során számos asszony vallotta, hogy (éjszakai lélekutazás során) társaival együtt egy titokzatos istennőhöz csatlakozott, akivel országokon repültek át, borospincéket törtek fel, hogy ott mulatozzanak, s aki megtanította őket például a gyógyfüvek használatára vagy a mágia művészetére. Az istennőt többféleképp említik: gyakori a 'Jó Játék Asszonya' titulus, ennél konkrétabb az inkvizítorok által is preferált Herodiana (amely talán Heródiás és Diana nevének összevonásával a kereszténység ellen munkálkodó ördögi, pogány hatalom sztereotip megnevezésére szolgált), Bensozia (valószínűleg a bona socia = jó társaság félrehallásából), avagy a vádlottak által hangoztatott Abundia (bőség), Richella (Gazdagság), bona Horiente, Fortuna, donna Venus, Holda. Felső-Hesszen és a Westerwald vidékén a "Holle-vágta", a "a lovaglás Holléval" a boszorkányok éjszakai vonulásának megfelelője; Nicolaus Cusanos püspök szerint az úrnő nyomában járó asszonyok csoportját 'Hulden' - nek nevezte a köznép. Diell Breul, hesseni varázsló 1630-as vallomásában Holda a mágus tanítómestereként tűnik fel: Breull néhány éven át az évszakkezdő böjtök idején lélekben eljárt a Venusbergre, ahol ’fraw Holt’ egy vízzel töltött tálat tett elé, amelynek felszínén a holtak túlvilági élete tükröződött. Az Edda Ynglinga-sagájában szó esik egy Huldr nevű völváról, egy 14. századi izlandi saga pedig Odin szeretőjeként és egy félisten testvérpár anyjaként említi ’az elbűvölő Huldrát’.

A német mitológiában gyakori elképzelés, hogy régi korok istenei, héroszai, uralkodói hegyek mélyére visszahúzódva szunnyadnak, várva, hogy ismét eljöjjön az ő idejük. (Talán közrejátszik ebben az elképzelésben a hegyvidék vadsága, érintetlensége - az ember nem tudta oly könnyen igába hajtani, mint a sík mezőket -, s a hegyvidéken élők - elzártságból fakadó - archaikus hitvilága, hagyománykincse). Holda lakhelyeként a Horselberg-et emlegetik; ide járnak a boszorkányok gyülekezni. 

Jellegzetes fogalom Holda szekere. Az istennőről - és alteregójáról, Perchtáról - szóló legendák sokasága számol be a róla. Elterjedt motívum (ld. Német mondák: 8-as történet), hogy a szekér meghibásodik, Holda pedig egy arra járó halandót - egyszerű, kétkezi munkából élő parasztembert - kér meg, hogy javítsa ki. Miközben amaz éket, szeget, tengelyt stb. farag fából, forgács hullik a földre, amelyet később Holda fizetségként ajánl fel jótevőjének. Akad, aki bölcsen zsebrevág annyit, amennyit bír, más csak legyint rá, s legfeljebb véletlenül visz haza magával egyet-kettőt (például a cipőjébe szorulva). A mesék rendre ugyanúgy végződnek: a forgács másnapra aranyröggé válik. 

Holda többnyire isteni szépségében mutatkozik, néha azonban lapátfogú, gubancos-tövises hajú, csúf öregasszonyként említik. Ezen alakjára emlékezik a mondás, amelyet a kócos, ápolatlan hajú személyre alkalmaznak: "találkozott Holléval". Holda e banya-külseje negatív jellemvonásokkal társul, s egyfajta gyerekriogató mumusként funkcionál. Szoros kötődése a mezőgazdasághoz az Íziszhez, Nerthushoz hasonló anyaistennőkkel kapcsolja össze. A szövés-fonás révén Frigg-el kerül rokonságba, de páhuzamba állítható Artemisszel, Létóval, a Nereidákkal és Amphiritével Hasonló vonásokat mutat Herke, Freke, Frik, fraw Gaude: talán - Holdával egyetemben - valamennyien Wotan női megfelelőjét, esetleg feleségét testesítik meg.
A skandináv országokban népmesék emlékeznek meg egy erdei vagy hegyi asszonyoról Hulla, Huldra, Huldre néven, aki hol fiatal és bájos hol, idős és csúf. Kék ruhájában, fehér fátyolba burkolózva látogatja a pásztorszállásokat; részt vesz az emberek mulatságain, noha nagy gondot okoz neki, hogy eltitkolja az alakját eltorzító állati farkat. A zeneszót igen kedveli, dala, a huldreslaat elbűvölő. Az erdőben máskor öregasszonyként mutatkozik, nyája élén, kezében sajtárral. Itt is ismeretes a kereszteletlen gyermekekre vonatkozó igénye, olyannyira, hogy elragadhatja a szülőktől a csecsemőket. Gyakran nem egyedül, hanem hegyi szellemek, manócskák (hulderfolk) kíséretében mint királynőjük bukkan elő. Grimm rámutat, hogy míg az Európa szívében fekvő német területeken Holda az itt meghatározó asszonyi munkákhoz, megélhetési tevékenységekhez (szövés-fonás, földművelés) kötődik, addig északabbra, Skandináviában logikusan az állattartással, pásztorkodással, erdei gazdálkodással kerül kapcsolatba. 

Perchta (Perht, Berchte, Perchte, Perehta, Bertha, Hildaberta, Hüdberta, Berechta, Vad Berta, Vass Berta) figurája elsősorban azokon a németajkúak lakta vidékeken ismeretes, ahonnan Holda hiányzik. Noha neve valószínűleg a 'ragyogó, fényes, tündökletes, dicső' kifejezésből ered (vö. ófelnémet beraht, bereht, angol bright), s hajdan éppoly jóakaratú istenségként tartották számon, mint Holdát, alakja utóbb gyermek-riogató mumussá torzult. A róla fennmaradt történetekben többnyire negatív vonásai domborodnak ki. Szintúgy Karácsony és vízkereszt közt jár, ez időszak egyik-másik napjához kifejezetten kötődik (perchtentag, perchtennacht - ált. Vízkereszt). Bármi szövést-fonást talál félbehagyva, azt lerontja. Ha úgy látja, hogy áll a munka, vendégek mulatoznak a fonóházban, vagy épp ellenkezőleg: a ház asszonyai nem szentelik meg az ünnepet kellőképp, és látástól-vakulásig dolgoznak, bedob egy halom orsót az ablakon, azzal a paranccsal, hogy azokat lehetetlenül rövid idő (ált. egy óra) alatt fonják tele. Ha ez nem sikerült, megbünteti a fehérnépet: összekuszálja, összegubancolja a fonalat. Az ezzel kapcsolatos mesékben az asszonyok-lányok többnyire túljárnak az eszén, becsapva őt. 

Perchta napján kulcsszerep jut bizonyos (böjti) fogásoknak. Elterjedt a heringfogyasztás, körítve lisztes ételekkel (pl. gombóccal). Az a hiedelem járja, hogy ha az ember mást is eszik ilyenkor, mint amit szabad volna, Bertha felvágja a hasát, kiszedi belőle a tilalmas elemózsiát,  szalmaszecskát és szénát tölt a helyére, majd tű helyett ekevassal, cérna helyett vaslánccal ölti  össze. Másutt zsíros sütemény az előírás, mondván, ha jól bezsírozzuk a pocakunk, Bertha kése lecsúszik róla. 

Az ekevas, eke különös jelentőségűnek tűnik Perchta kapcsán. Ahogy Holdának, neki is szekere vagy ekéje romlik el egyre-másra; a segítségére sietőket hasonlóképp jutalmazza, mint alteregója. Szintúgy felbukkan a Wild Hunt élén, gyakran kísérik szipogó, hüppögő, sírdogáló gyerekek. Arról is szól a fáma, hogyan bünteti azokat, akik kikacagják különös kompániáját (egy tiszteletlen fonólányt egy évre megvakított). A rossz kisfiúkat fenyegeti Hildaberta, Bildaberta, aki szőrös erdei asszony képében éjjel körbejárja a házakat, áldozatra lesve. Az 1488-as Theasurus pauperum a boszorkányok gyülekezetének élén mint 'Fraw Perht" említi. 

Bizonyos elbeszélésekben emberségesebb arcát mutatja. A Német mondák 267-es történetében (Berta, avagy a fehér asszony) mint egykor élt nemesasszony kísértetét ismerhetjük meg. Az ehhez hasonló legendákban különféle, vele rokonságban álló fejedelmi családok kastélyában tűnik fel talpig fehérben, fekete fátyolos főkötőben, övén kulcscsomóval. Felbukkanása lehet halál-ómen. Egyébiránt ártalmatlan: különösen szeret a gyerekek között lenni, elringatja őket, mesél neki, ha a dajkák elaludtak.

Mégis, általában fenyegető, torz természetfeletti lényként tűnik fel. Egyes költemények kihangsúlyozzák hosszú vagy épp vasból levő orrát. Egy vers azt örökíti meg, miként figyelmezteti a gazda házanépét, hogy egyenek meg mindent, ami az asztalra kerül, különben 'die Stempe' jön és meggyötri őket. Ez a 'stamping', avagy német 'stampen', 'stampfen' igéből képzett gúnynév valószínűleg Perchta egy jelzője 'taposó, nyomó' jelentéssel (hasonlóan Holdát is Trempe-nek, tipegőnek nevezik bizonyos tájakon). Más közlés szerint a vasorrú Perchtának szokás élelmet és italt kint hagyni mintegy engesztelő áldozatul. 

Perchta emlékét őrzi a busójáráshoz hasonló felvonulás, mely során állati elemekkel tarkított maszkokat viselő fiatal férfiak járnak házról-házra, jókívánságokat kántálva. A felvonulás olykor már-már eksztatikus jelleget ölt, a résztvevők, megrészegülve a tömeg mámorától, magasra ugrálnak. Az álarcok szerint az alakoskodók két csoportra oszlanak, a "szép" és a "csúf" perchten-ekre; ezek bizonyos esetben szimbolikus csatát vívnak, hogy biztosítsák a föld termékenységét (vö. a táltosok, garabonciások, benandanték és társaik - ld. a livóniai farkasember c. bejegyzést - által a termékenységért vívott ütközetekkel). A 'küzdelemből' természetesen a szép perchtenek kerülnek ki győztesen, áldást hozva a szántókra. Ginzburg említést tesz 'Holda szekeréről', amely egy fiatalok által vontatott, zöldellő ágakkal megrakott kocsi, s talán szintén a termékenységet reprezentálja. 

Perchta egyes vonásai beleszövőd(het)tek hasonnevű legendás (és/vagy) történelmi személyiségek mitológiájába. Grimm közülük is különös jelentőséget tulajdonít Kis Pippin frank király (i.sz. 714-768) feleségének, a későbbi Nagy Károly anyjának, Laoni 'Nagylábú' Bertának (i.sz. 720/725 - 783). Ugyan a királynénak a szájhagyomány túlméretezett, de emberi lábfejet tulajdonít, Grimm kiemeli, hogy a rendellenes láb általában az illető lény ember-feletti, természetfeletti mibenlétére utal (gondoljunk csak az ördög patájára vagy a lidérc ló,-kecske,-libalábára). Grimm szerint még elterjedtebb mitikus képzet az 'egyetlen nagy láb', amely egyben gyakran hattyú,-vagy libaláb (és ezzel megérkeztünk a népszerű hattyúszűz-toposzhoz). 

Én itt most megállok: a Teutonic Mythology még számtalan érdekességet közöl a fent nevezett istennő(k)ről, nekünk azonban egyelőre legyen elég ennyi. 

Források:

Ginzburg, Carlo: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése.( Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003).

Grimm, Jacob: Teutonic Mythology. (George Bell and Sons, London, 1882).

Grimm, Jacob & Wilhelm: Német mondák. (Kalligram, Pozsony, 2009)

Hoppál Mihály (szerk): Mitológiai Enciklopédia. (Gondolat, Budapest, 1988. Az eredeti kiadás főszerkesztője: Tokarev, Sz.A.).

Wikipedia - Holda

Wikipedia - Perchta

Wikipedia - Kis Pippin

Wikipedia - Laoni Bertrada

holle anyó dunnája

Mindannyian ismerjük a Holle-anyóról szóló mesét; azt már kevesebben tudják, hogy a Grimm-fivérek által csokorba gyűjtött "Kinder,-und Hausmarchen" java több egyszerű, gyerekeknek szóló szórakoztató történetnél - mitológiai vonások, a hajdani germán hitvilág túlélő elemei lappanganak bennük. Noha a fivérek a kor ízlésének megfelelően átdolgozták szövegüket (kiollózva például a szexuális utalásokat), s az adatközlő által használt nyelvezetet a maguk irodalmi igényességű szóhasználatára cserélték, a cselekményben így is tetten érhető számos szimbolikus motívum. A magyar fordítás sajnos tovább "szelidítette" a történetek profilját, ártatlan estimesét kreálva a misztériummal, mágiával, olykor vérrel átitatott sztorikból.  

Jacob Ludwig Karl (1785 jan. 04 - 1863 szept. 20)  és Wilhelm Karl Grimm (1786 febr. 24 - 1859 dec. 16) a hazai köztudatban elsősorban mint mesegyűjtők rögzültek, holott a germán folklór széles rétegeit magába ölelő munkásságuk ennél jóval nagyobb horderejű volt. A romantika idején az érdeklődés homlokterébe került a nemzeti kultúra, nemzeti múlt, az ősök szellemi hagyatéka, a hajdani hitvilág, élet,-és gondolkodásmód, valamint az őstörténet és nyelvfejlődés (hazánkban éppúgy, mint szerte Európában): a Grimm-fivérek ennek szentelték gigantikus és úttörő jelentőségű életművüket. Mivel e korszakban az a meggyőződés élt - nem teljesen alaptalanul - hogy a "népi=ősi", a Grimmek érdeklődése a populáris kultúra felé fordult (populáris alatt itt a közrendű rétegeket, az alacsonyabb társadalmi osztályokat értve). Gyűjtöttek és közreadtak dalokat, ódákat, hősénekeket, balladákat, mondákat. Jacob a nyelvészet terén is maradandót alkotott: kidolgozta a hangváltozások szabályosságát igazoló Grimm-törvényt, és 1837-ben megjelentetett Német nyelvtana a szakma alapművévé vált (Wilhelm pedig 1821-ben a német rúnaírásról publikált). Kiadtak egy művet a német nyelv történetéről is; társszerzőkkel közösen szerkesztették utolsó, nagy munkájukat, a Német szótárt (Wörterbuch der deutsche Sprache). 

A hajdani germán pogányság iránt érdeklődök számára - meséiken kívül - mondagyűjteményük (Deutsche Sagen, magyarul 2009-ben a Kalligram gondozásában jelent meg 'Német mondák' címmel) és Jacob Grimm nevével fémjelzett Deutsche Mithologie (magyar kiadása szégyenszemre nincs) szolgál elsőrangú forrásul. Utóbbi a teuton népek őshitével foglalkozik, gyakori párhuzamokat vonva a germán és skandináv hitvilág elemei között, s három (más kiadásokban négy) kötetben, közel 1900 oldalon, páratlan részletességgel és áttekintő alapossággal tárgyalja e témát. Olyan olvasmány, amiért önmagában megéri nyelvet tanulni :) - egyébként angol fordításban (ld. források) online elérhető és letölthető. Ezt böngészve kezdek a Grimm-testvérekre úgy tekinteni, mint egyfajta modern héroszokra: elképesztő munkát végeztek a német kultúra szolgálatában, s tették ezt tudományos alapossággal, szívből jövő lelkesedéssel, mély tisztelettel és a lokálpatrióta hazaszeretetével. Az utókor hálával tartozik nekik. 

Források:

eKultúra 

Grimm, Jacob: Teutonic Mythology (George Bell and Sons, London, 1882) - a fordító előszava ("Translator's Preface")

Wikipedia - Grimm-fivérek

yuki-onna

 Yuki-onna (Hó-hölgy) a japán folklór hó-szelleme (jobb kifejezés híján használtam e szót a japán yokai fordítására. A yokai "furcsa természetfeletti lényt" jelöl, amely éppúgy lehet állat,- mint emberforma; többnyire rosszindulatú bajkeverő, ritkán szerencsét hoz az arra érdemeseknek). Több hasonló megnevezése ismeretes: yuki-musume (hóleány), yuki-onago (hó-szajha), yukijoro (ld. mint előbb), yuki-anesa (hónővér), yuki-omba (hódajka vagy hó-nagymama), yukinba (hóboszorkány).

Yuki-onna havas éjjeleken mutatkozik magas, gyönyörű asszony képében. Haja hosszú, sima, fekete, ajkai kékek a hidegtől; bőre olyan halovány, már-már áttetszően sápadt, hogy szinte láthatatlanná válik a hóborította tájon. Öltözete lehet egy fehér kimonó; máskor meztelenül bukkan elő, csak válláig emelkedve ki a hóból. Emberfeletti szépsége ellenére szemei pillantása félelmet borít a halandók szívére. Nesztelenül suhan a hó felszínén, nem hagyva nyomokat maga után (egyes leírások szerint nincs lába); ha fenyegetve érzi magát, köddé vagy hófelhővé változik. 

Noha szépsége és szomorú derűje rabul ejtő, Yuki-onna korántsem veszélytelen. A legtöbb beszámoló fenyegető, rettegett éjszakai démonként írja le, aki könyörtelenül meggyilkolja az útjába kerülő halandókat. Sok történetben hóviharban rekedt utazók előtt tűnik fel, s fagyos leheletével lesújt rájuk. Más legendák szerint tévútra vezeti őket, s végül a kimerültségtől halnak meg. Néha egy kisgyermekkel a karjában mutatkozik: mikor egy jóakaratú lélek megpróbálja elvenni tőle a kicsit, ott helyben megfagy (általában gyermeküket kereső szülők esnek áldozatul e 'taktikának'). Előfordul azonban, hogy Yuki-onna otthonokba tör be, vad szélroham formájában feltépve az ajtót, s álmukban pusztítva el a lakókat (egyes mendemondák szerint ahhoz, hogy átléphesse a küszöböt, szüksége van a ház tulajdonosának invitálására). Noha többnyire abban lel gyönyörűséget, hogy végignézi áldozatai halálát, megesik, hogy - vámpír módjára - megissza vérüket vagy elszívja életerejüket. Néha-néha sukkubus-szerű magatartást mutat: intim kapcsolatra lép a kiszemelt férfival, szeretkezés közben (vagy jéghideg csókjával) dermesztve halálra. 

A tél, amelynek kegyetlen, zord vadságát Yuki-onna megtestesíti, olykor szelídebb, lágyabb, gyengédebb formát ölt. Yuki-onna szíve is megesik olykor áldozatain, s ilyen-olyan okból kifolyólag megkegyelmez nekik. Így tesz a népszerű mesében is (itt-ott kihagytam néhány mondatot, mondatrészt, ezek helyét [...] jelzi):

"Musashi-tartomány egy kis falujában élt két favágó: Mosaku és Minokichi. Abban az időben, amiről most szó esik, Mosaku már öreg volt: segédje, Minokichi pedig mindössze tizennyolc éves ifjú. Minden nap együtt jártak a falutól nagyjából öt mérföldre eső erdőbe. Útjukban kereszteztek egy folyót, amelyen komp szállította keresztül az utazókat. Számtalan alkalommal építettek hidat a folyóra azon a szakaszon, ahol a komp járt, de mindannyiszor elvitte a víz [...]

Egy nagyon hideg estén Mosaku és Minokichi épp úton voltak hazafelé, mikor hóvihar tört rájuk. Elérték a kompkikötőt; ám azt kellett látniuk, hogy a révész eltűnt, hajóját a túlparton hagyva. Az idő nem volt alkalmas az úszásra, így hát a favágók meghúzták magukat a révész kunyhójában - örülve, hogy egyáltalán menedékre leltek [...] becsukták az ajtót, és ledőltek aludni, esőkabátjaikkal takarózva. Először nem fáztak túlságosan, és úgy vélték, a hóvihar hamarosan véget ér. 

Mosaku szinte rögtön álomba szunnyadt; a fiú, Minokichi azonban még sokáig ébren volt, figyelve a szél vad süvöltését és a kunyhó ajtaját püfölő hópelyhek ismétlődő zaját. A folyó zúgott, a kunyhó pedig úgy recsegett-ropogott meg-megremegve, mint egy ócska bárka a tengeren. Szörnyű vihar volt: minden pillanattal hidegebb lett: Minokichi reszketett a kabátja alatt. Végül azonban elaludt ő is.

Arra ébredt, hogy hó permetez az arcára. A kunyhó ajtaját erővel kinyitották; a kinti hóról visszaverődő sápadt fényben egy asszonyt pillantott meg a szobában, tetőtől talpig fehérben. Az asszony Mosaku fölé hajolt és rálehelt; lehelete fehér füstként gomolygott elő. A következő pillanatban Minokichi felé fordult, és hozzá lépett. A fiatal favágó megpróbált felkiáltani, de nem jött ki hang a torkán. A fehér asszony lehajolt hozzá, egyre közelebb és közelebb, míg végül az arca csaknem érintette a fiúét - az pedig láthatta rettenetes szépségét. Az asszony rövid ideig szemlélte Minokichit - aztán elmosolyodott és azt suttogta: 'Az volt a szándékom, hogy úgy bánok el veled, mint a társaddal. De szívem megesett a fiatalságodon. Jóképű legény vagy, Minokichi, és én ezúttal nem foglak bántani. Ám ha valaha is elmondod valakinek - akárcsak a saját édesanyádnak - amit ma este láttál, tudni fogom, és megöllek... Emlékezz a szavaimra.' Ezzel az asszony megfordult és a bejáraton át távozott. Amint eltűnt, Minokichi  rádöbbent, hogy már képes mozogni: felugrott hát és körbenézett. A titokzatos látogató köddé vált, csak a hó örvénylett haragosan a kunyhóban. Minokichi betámasztotta az ajtót [...] aztán Mosakut szólította, és mikor az öregember nem válaszolt, jeges rémület lepte el. Kinyújtotta a karját a sötétben, hogy megtapintsa Mosaku arcát: az dermedt és mozdulatlan volt. Mosaku halálra fagyott.

Pirkadatra a hóvihar véget ért, a révész visszatért, és ott találta Minokichit a kunyhóban, amint értelmetlenül motyog Mosaku holtteste mellett. A fiatal favágót gondosan ápolták, s végül észhez tért, de hosszú időn át betegeskedett a rettenetes éjjel hidege miatt [...] Ahogy jobban lett, visszatért hivatásához: azonban ettől fogva egyedül indult minden reggel az erdőbe, és egyedül tért haza este [...]

A következő télen történt, hogy egy este Minokichi hazafele mentében megelőzött egy leányt, aki ugyanabba az irányba igyekezett. Magas, karcsú, csodaszép lány volt, s oly édes hangon válaszolt Minokichi köszöntésére, mint a csalogány éneke. Minokichi csatlakozott hozzá, együtt sétáltak tovább, s közben beszédbe elegyedtek. A leány elmondta, hogy O-Yukinak hívják, nemrég elvesztette mindkét szülejét, s Yedo-ba tart, ahol szegény rokonai élnek, akik talán segítenek neki szolgálói álláshoz jutni. Minokichit egészen elbűvölte a különös leány; minél tovább nézte, annál szebbnek tűnt a számára. Végül megkérdezte, eljegyezték-e már: mire O-Yuki elnevette magát, mondván, még szabad. Majd ő tette fel a kérdést Minokichinek: van-e felesége, avagy menyasszonya, avagy legalábbis kiszemeltje? Az ifjú pedig elmondta, hogy idős édesanyját támogatva él, s mivel még igen fiatal, a házasodás mindeddig nem került terítékre... E vallomások után hosszan sétáltak egymás mellett némán [...] ám mire elérték a falut, igen közel kerültek egymáshoz és Minokichi meghívta O-Yukit a házába. A leány némi félénk hezitálás után elfogadta az invitálást; Minokichi anyja pedig szívélyes fogadtatásban részesítette és meleg ételt készített neki. O-Yuki olyan megnyerően viselkedett, hogy Minokichi anyja egyből megkedvelte, és rábírta, halassza el utazását Yedo-ba. S a dolognak természetesen az lett a vége, hogy O-Yuki egyáltalán nem ment Yedo-ba, hanem ottmarad Minokichi otthonában, mint szerető feleség és gondoskodó meny [...] s tíz gyermeket szült Minokichinek, lányokat és fiúkat - valamennyien gyönyörűek voltak, s különlegesen világos bőrűek. 

A környék népe szerette O-Yukit, de érezték, hogy különbözik tőlük. A legtöbb parasztasszonyon gyorsan kiütköztek az öregedés jelei; O-Yuki azonban még tíz gyermek után is ugyanolyan fiatalnak és üdének tetszett, mint azon a napon, mikor a faluba érkezett.

Egy este, miután a gyermekek aludni tértek, O-Yuki varrogatni kezdett a papírlámpa fényénél, Minokichi pedig így szólt hozzá: 'Ahogy látlak ott varrni, ahogy a fény megvilágítja az arcod,  eszembe jut egy furcsa eset, ami akkor történt velem, mikor tizennyolc éves ifjú voltam. Láttam valakit, aki olyan szép és halovány volt, mint te most a lámpafénynél - valóban, nagyon hasonlított hozzád.'

Anélkül, hogy szemét a varrásról felemelte volna, O-Yuki így válaszolt: 'Mesélj róla. Hol láttad?'

Ekkor Minokichi elmesélte neki a rettenetes éjszakát a révész kunyhójában - a Fehér Asszonyt, aki fölébe hajolt és mosolyogva suttogott neki - és Mosaku csendes halálát. Végül így szólt: ' Ébren vagy álmomban, az volt az egyetlen alkalom, hogy olyan szépséges lényt láttam, mint te. Persze ő nem volt ember, és én rettegtem tőle - de még mennyire - de mégis, oly fehér volt! Tulajdonképpen nem tudom, álmot láttam-e, avagy magát a Hó Asszonyát.'

O-Yuki ledobta varrását, felpattant és Minokichihez fordulva így sikoltott:

'Én voltam az! Yuki volt az! És megmondtam neked, hogy megöllek, ha csak egy szót is szólsz róla! Ha nem lennének az alvó gyermekek, bizony megölnélek. Most pedig jobban teszed, ha nagyon, nagyon jól gondjukat viseled, mert ha csak egyszer is okot adsz nekik a panaszkodásra, megkapod, amit érdemelnél!'...

Ahogy pedig kiáltott, a hangja egyre vékonyabbá vált, olyanná, mint a szél sírása - aztán ő maga is szétomlott, fehéres köddé olvadt, amely kiszivárgott a tetőgerendák között ... Senki se látta többé."

Yuki-Onna alakja idővel egyre népszerűbbé vált, s a 18. századtól kezdve karaktere is megszelídült. Napjaink populáris kultúrájában mozifilmek, tv-sorozatok és mangák szereplőinek ihletője. 

Források:

Yuki-Onna - Wikipedia

Yuki-Onna - innen származik Minokichi meséje. 

emhain ablach

" Az asszony ekkor dalolni kezdett Brannak, és minden szem rá szegeződött, a dal pedig, amit énekelt, így szólt:

-    Almafaágat hozok Emhain szigetéről, a messzi szigetről, mely körül Lir Fiának fénylő lovai járnak. Szemet gyönyörködtető a lapály, melyen a túlvilági seregek rendezik játékaikat; fürge sajkák futnak itt harci szekerek mellett, a Fehérezüst Síkságon.

     Bronzragyogású fehér sziklák fala övezi, keresztülragyogva időn és életen; szépséges a fennsík, mely dacol az idővel a világ korszakain át, virágok elhullatott szirmaival borítva.

      Egy öreg fa áll ott virágba borulva, lombjai közt madarak dalolnak; ott minden szín ragyogó, az öröm és a zene mindennapos, a Halkszavú Nép Síkságán, az Ezüst Felhők Síkságán. 

    Nincs gyász, se árulás e megművelt, otthonos földön; semmi sem rideg ott vagy durva, az embere fülét édes dallam tölti meg.

    Gondok nélkül, szomorúság nélkül, betegség, halál és gyengeség nélkül élni; ezt jelenti Emhain; s ez nem akármilyen csoda.

     Ködfüggöny veszi körül, mely semmihez sem hasonlítható, partját a tenger hullámai ostromolják, hajáról fényharmat pereg. 

    Gazdagság, kincsek és színes ékkövek garmadája van a Nemes Földön, a Bőség Földjén. Édes dallamokat hallgathatsz, s a legjobb borokat ihatod ott. 

   Aranykocsik emelkednek a Nap felé a dagállyal a Tenger Síkságán; ezüst - és bronzkocsik versenyeznek a Játékok Mezején. 

     Aranysárga és bíbor lovak futkároznak a parton, gyapjútakaróval a hátukon, mi oly kék, mint a felhőtlen tavaszi égbolt.

     A tartós jó idő jegyében telnek ott a napok, ezüst harmat záporoz a földre, s hófehér sziklák állnak a tenger partján, miket átmelegít a nap.

     A seregek a Játékok Mezején versengenek; versengésük szép és nemes; halál vagy hanyatlás nem éri el őket a Sokszínű Földön.

   Napkeltekor egy szépséges férfi jő, beragyogva a sík mezőket; keresztülnyargal a hullámok ostromolta síkságon, és addig kavarja a tengert, míg az olyan nem lesz, mint a vér.

    Majd egész hadsereg kél át a tiszta, kék tengeren, s a közeli kőhöz eveznek, ahonnan dallamok százai szólnak.

   A kő pedig dalt dúdol nekik; dalt, ami soha nem válik szomorúvá, míg a világ világ; és a muzsikához százak kórusa csatlakozik, olyanoké, akik nem várják a halált, sem erejük hanyatlását..."

(Gregory, Augusta: Istenek és harcosok. Ír mítoszok és legendák. General Press Kiadó, Budapest, 2006)

Annyira magával ragadott a fenti leírás (ma délután olvastam), hogy nem bírtam megállni a közzétételét - hátha másnak is kedvet csinál a könyvhöz :).

Emhain Ablach egy az ír túlvilágok közül; Manannan mac Lir-nek, a tenger urának birodalma. A szövegek szerint Írországtól nyugatra helyezkedik el, ennek ellenére sokszor Man szigetéhez kapcsolják, s Avalonnal összefüggésben is szokás emlegetni. Én nem hiszem, hogy érdemes valós földrajzi helyekkel azonosítani; a létezés egy másik horizontján (uhh, nem szeretem az ilyen fellengős ezoterikus kifejezéseket), valahol az örökkévalóság birodalmában, álmaink és meséink véghetetlen csodaországában, varázslatból szőtt ködbe rejtőzve ringatózik. Hogy nem a fizikai dimenzióban van jelen, s egyszerű halandó csak kivételes körülmények között láthatja meg, jól kifejezi a Bran utazásáról szóló történet azon szakasza, mikor Bran és társai a nyílt tengeren szembetalálkoznak a lovaskocsin közeledő Manannan-nal, aki így dalol:

" Bran azt hiszi, sajkájával a szép, tiszta vizű tenger hullámain halad;

ám énnekem, kocsimból lenézve rá, virágos mező az, amin átlovagol.

Ami tiszta, kék vizű tenger Bran jó hajója alatt;

vidám, virághímes mező az nekem, kétkerekű kocsimban. 

Bran úgy látja, fodros hullámok suhannak át a tiszta vizű tengeren;

ám én hibátlan szépségű piros virágok sorait látom a zöld mezőn.

A tengeri lovak háta csillan mindenfelé, ameddig Bran szeme ellát;

Pedig makkokat érlelő gyönyörű erdő terül el kis hajód orra alatt.

Virágokkal és gyümölcsökkel terhes, mézillatú erdő;

rőt aranyszínű levelek hibátlan, hervadhatatlan erdeje.

Evezzen hát Bran serényen, közeledik már az Asszonyok Szigete;

még napnyugta előtt eléritek Emhain sokszínű vendégszeretetét."

Emhain Ablach nevét varázslatos almafáiról kapta, amelyeknek egy-egy leszakított ága megrázva édesen csilingel, hanga meggyógyítja a betegeket, elűz minden gondot és édes álmot hoz a halandókra. E Boldog Szigetre a hétköznapi emberek közül csak a kiválasztott kevesek jutottak el, vagy Mananann lányainak szerelmét élvezve (pl. Connla), vagy a tengeristen kegyének jóvoltából (Bran). Ott-tartózkodásuk időtlen boldogságban telik, ám ha mégis visszatérnek szülőföldjükre, azt kell tapasztalniuk, hogy közben évek (sőt, évszázadok) teltek el, s már csak a régi regék emlékeznek az egykorvolt hősökre, akiknek nyoma veszett az óceánon. Bran egyik társa meggondolatlanul kiugrik a sajkából, amelyet Manannan adott nekik a hazaútra: abban a pillanatban, hogy lába a szárazföldet érinti, hamuvá porlad szét - a halandók világába visszatérve úrrá lesznek rajta annak törvényei. 

Ugyan kapui nem állnak nyitva mindenki számára, jó arra gondolni, hogy valahol a titokzatos Nyugat varázslatos aranyködébe veszve a soha nem múló boldogság földje, Emhain Ablach, teljes szépségében tündököl. Hisszük vagy sem, hogy létezik: örökkévalóvá teszi emlékének évszázadok óta, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó visszfénye, s bűvös almái mindmáig elvarázsolnak bárkit, aki elmerül az ír népköltészet mondáinak tengerébe.