2012. augusztus 28., kedd

egy átlagos este

Phhff. Eredetileg a közelgő Kék Holdról akartam írni, de végül csak elterelték a gondolataimat a vacsora során elhangzottak.
Ahogy már említettem, nálunk vendégeskedik édesapám gyerekkori kispajtása, Füles, valamint kedves oldalbordája, Etyepetye. Az asszonyka tegnap reggel távozott, s azóta Füles felhőtlen boldogsággal fürdik az aggelgényi mivolt örömeiben. Ma az étkezőasztal mellett hosszan - és nyilvánvaló élvezettel - panaszolta Etyepetye ilyen és olyan bosszantó tulajdonságait. Noha egyikünk sem kérdezte, vígan kitálalt számos apró  (és kevésbé apró) konfliktusukról, már-már számon kérve az öreg Kaporszakállút: hát miért nem tesz róla, hogy az almafaló fehérnép végre leszálljon a nyakáról?!.
No igen, bizonyára azt sem felejtettem el megírni, milyen lelkes keresztény a párocska. Etyepetye a (z egyébként számomra szimpatikus) Fokoláré mozgalom hazai leányvállalatának oszlopa. Füles jóatyámmal együtt ministrált a templomban, gyerekkora az egyház szoknyája, bocsánat, reverendája alatt telt. De úgy látom, azon túl, hogy követi az áhítatos nej által kialakított napi szintű vallásgyakorlatot, és nagyhangon 'babonás baromság'-nak nyilvánít minden, a keresztényitől eltérő spiritualitást, a hite csak odáig terjed, hogy elvárja a Gondviseléstől, hogy minden az ölébe pottyanjon. 
Ma látogatást tett a tihanyi perjelnél, aki történetesen régi barátja. A vacsora mellett aztán lelkesen elmesélte, milyen problémával fordult hozzá: megingott a hite az ima, a konkrét céllal történő fohászkodás erejében, értelmében. Hiszen hol van Isten atyai jóindulata, mikor ő hiába kér tőle lelki békét, a nyavalyás asszony ugyanúgy nyaggatja tovább?! Hát miféle Gondviselés az, ami nem nyújtja ezüsttálcán a keleti kényelmet, nyugati nyugalmat?
Talán kicsit túlműködik a szarkazmus-mirigyem, de alig bírtam szó nélkül a tirádát. Végül mégis csak annyit mondtam - rendkívül kulturáltan - hogy a Gondviselés nem kívánságműsor: azt kapjuk tőle, amire szükségünk van, akkor is, ha ez nem feltétlenül az, amire vágyunk. Szerettem volna hozzátenni, hogy míg ő az apró-cseprő házastársi viták miatt zsörtölődik, vannak a világon AIDS-szel küszködő, az éhezéstől csontvázzá soványodott afrikai gyerekek is.  
Nem értem Fülest. Fel akartam hívni a figyelmét a jó öreg szólásmondásra, miszerint "segíts magadon, az Isten is megsegít". Ölbe tett kézzel, malmozva várja, hogy a feleségével vagy a gyerekeivel kapcsolatos problémái maguktól megoldódjanak, s a legapróbb biliborulásért már az égieket okolja -  ahelyett, hogy aktív cselekvőként dolgozna a nehézségeken. Aztán meg 'ki mint vet, úgy arat". Füles ötven éven át hódolt Bacchusnak; s ugyan a tanári pályája kimondottan sikeresnek mondható - a tanítványai szerették, becsülték - a családi életére ez már kevésbé igaz. 
Nehéz nevek és részletek nélkül beszélni ilyesmiről, főleg, hogy az érintettek egyike közéleti vagy legalábbis valamelyes ismert személyiség. Legyen elég annyi, hogy Füles csemetéi közül három nem az atya által ideálisnak tartott életutat tapossa. Felnőtt fejjel is állandó létbizonytalanságban, egyik napról a másikra élnek; hol külföldön, hol idehaza, alkalmi munkákból, szétzilált kapcsolatokkal, magára hagyott gyerekekkel a hátuk mögött. Megértem Füles aggodalmát, noha hogy is állíthatott volna eléjük példát, mikor egész gyerekkorukat alkoholmámorban lebegve töltötte?! Hogyan is képviselhetne egy részeges, hisztérikus, gyermekien önfejű és érzelmileg labilis férfi követendő mintát, mint felelősségteljes és céltudatos családfő?! A kritizált csemetéknek nyilván volt kitől örökölni az esetleges rossz hajlamokat, s Füles maga nem tudta neveléssel ellensúlyozni a gyengeségeiket, sőt: a saját viselkedésével csak rátett egy lapáttal. 
S mégha aggódna értük. De ahelyett, hogy egy szerető szülő féltő gondoskodásával tekintene rájuk, egyfajta lesajnáló kárörömmel beszél a - szerinte - kudarcba fulladt életükről. Amolyan 'úgy kell neki, megérdemelte' módon. A terveikkel, teljesítményükkel, céljaikkal szemben végtelenül cinikus; az álmaikról, a mindennapjaikról, a kapcsolataikról lebecsmérlő szkepticizmussal beszél. Mindezt a jól szituált nyugdíjas öregúr önelégültségével teszi. Ahogy ránéz az ember, egy korosodó entellektüelt lát vasalt ingben, az idős férfiak - érthetetlen - öltözködési szokásaihoz híven lábszárközépig felhúzott zokniban és a harminchét fok ellenére is zárt cipőben, pöpecre nyírt szakállal, kezében könyvvel; noha már hetven felett jár, a haja még mindig dús és zömében fekete, az esze pedig vág, mint a borotva. A szögletes keretű esztékás-szemüveg mögött vidáman hunyorognak apró szemei, s szélesen vigyorogva ócsárolja a gyermekei cselekedeteit, csak a hanghordozása árulkodik a benne feszülő indulatokról. Néha felfordul tőle a gyomrom. A konszolidált felszín alatt lapuló zaklatott múlt nem jogosítja fel, hogy ilyen hangon beszéljen. Aki végigpiálta az életét, akinek túl kényelmetlen volt az otthon bőgő három poronty, hiszen akadályozta az intellektusa szabad szárnyalását és becses személyiségének a tanári hivatásában történő kibontakozását, ezért el akarta hagyni a családját, aki katolikus házasember létére kis híján viszonyt kezdett egy tanítványával, aki a gyermekei kamaszéveire sem nőtte ki a saját kamaszkorát, az adjon hálát az égnek, hogy nem az árokszélen végezte delirium tremenssel. Minden tiszteletem Etyepetyéé, amiért tűzőn-vízen át kitartott mellette, s nem csak elviselte, de mindmáig életvidám, talpraesett, (néha talán túlságosan is) energikus, csupaszív, szerető felesége. 
Szóval Füles tele szájjal morgolódott, én pedig igyekeztem visszafogni magam. Azért a tihanyi perjel  szelíd életbölcsességgel fűszerezett hozzáállása nagyon tetszett. Mikor ugyanis Füles előadta neki az Etyepetyével kapcsolatos panaszait (felróva az égieknek, hogy még mindig nem simították el azokat), beletörődő mosollyal széttárta a karját és így szólt:
- "Nekem is van főnököm". 
:)

Áldás!
Eső

vidéki romantika

Legkisebb nővérem - neki is illenék már nevet adnom, legyen tehát Illangó - rémülten felhívott, hogy kis japán tojójuk a kelés küszöbén otthagyta a fészekaljat, amin három hete kotlott. Kendével összedugtuk a fejünket, sőt, telefonon konzultáltunk az Orákulummal (Orákulum alatt Suba bácsi értendő, aki az állattartás két lábon járó helyi enciklopédiája). Az általa javasolt megoldás a következő: Illangóék etessenek pálinkába áztatott kenyeret a tyúkkal, majd miután kiütötte magát, tegyék vissza a tojásokra, ahol békés ájulatban melengetheti tovább őket.. Hiába, a falusi bölcsesség... :)

2012. augusztus 24., péntek

enyhítő körülmény

hogy valami pozitívummal ellensúlyozzam az alábbiakat, íme a dalocska, amire az utóbbi napokban teljesen rákattantam, mert a hallgatása minden borúm ellenére széles mosolyt csal az arcomra :) (u.i: a klippet nem láttam, a színvonaláért nem vállalok felelősséget - a szöveg meg a muzsika viszont fergeteges :)). 


második fogás: további nyafogás

Tartozok némi magyarázattal az alábbi kirohanáshoz.
A rosszkedv akkor kezdett körvonalazódni, mikor Uzonkáékkal lementünk a partra megnézni az aug. 20. - ai tűzijátékot. A szabadtéri színpadon épp rock-koncert zajlott, és a nyüzsgő tömegben meglegyintett a nyári esték bulihangulata. Szinte hiányozni kezdett a cigarettafüsttel körített állott söríz, a dübörgő hangorkán, a könnyed partiflört, a vadulás. Szerettem volna egy üveg Soproni Démonnal a kezemben a színpad előtt ugrálni, és sikítva csápolni a megfelelő részeknél. Karjaimban a legkisebb unokahúgommal feltettem magamnak a kérdést: miért a nővérem családjával jöttem ide? Miért nincs olyan baráti köröm, akikkel a   közönség soraiban tombolhatnék?
Hadd szögezzem le, hogy nem vagyok az az alkat,  aki úgy mozog az éjszakában, mint hal a vízben. Sosem tudtam igazán elengedni magam; nem jártam koncertekre, szolid sörözéseket és hajnalig átmulatott táncházakat leszámítva nem buliztam. A márciusi gerecsei alakításomig mindössze egyszer rúgtam be. Mindig átkozottul összeszedett, felelősségteljes, józan jókislány voltam, aki a szórakozásban is szem előtt tart bizonyos kultúrmércét.
Talán rosszul csináltam. Mert most, huszonöt éves koromra, mikor már túl kéne lennem az 'ereszd-el-a-hajam' fázison, mikor a jövőm megalapozásán kéne munkálkodnom, mikor már nem szabadna (?) a pillanatnak élni, kétségbeesett vágyat érzek, hogy kirúgjak a hámból. Talán a körém fonódó kötöttségek elől menekülnék? - nem tudom. Nem akarok megállapodni, elkezdeni a babák sorozatgyártását, és megadóan belesimulni a fásult anyukalétbe. Miközben velem egykorú barátaim a családalapítás különböző fázisaiban vannak, én szeretném bepótolni mindazt, ami a kamaszkoromból kimaradt. A gondolattól, hogy már most minden elintézett legyen az életemben, kiráz a hideg.
Aztán belebotlottunk egy utcazenész csapatba - a világ legédesebb raszta srácai vitték a prímet - csehtamást játszottak, valakimondjameget, hairt, és megint összeszorult a szívem. Hová tűntek azok a haverjaim, akikkel én is letelepedhetnék egy poros járdaszegélyre, hogy énekelgessünk? Míg tizenéves kiskamaszként a gitár jóformán a hátamra volt nőve - Erdélytől Örményországig mindenhova elkísért - most legfeljebb a szoba magányában veszem elő. Bátyámmal még a Pirin oldalában, egy dohos menedékházban fagyoskodva is furulyát ragadtunk - jóformán alapfelszerelésnek számított a magashegyi túráink során. Emlékszem, mikor egy májusi Triglav-mászás során havas meredélyen ereszkedtünk alá. Mindenki egy kicsit be volt gazolva, mert rohadt egy lejtő volt (tesóm kedvese szánkázott is lefelé valamennyit, nem éppen önszántából), alján egy lavina által romba döntött kalyibával - így aztán, enyhítendő a parát, fennhangon énekeltük az 'I like the flowers' - t. Mikor vitorlástúrán beleragadtunk a szélcsendbe valahol a nyílt víztükrön, az alkonyi fényeket felváltó halovány csillagok alatt gitároztunk.
Hova tűnt az életemből ez a bohém szertelenség, ez az életvidám szabadság? Miért nem elég akarnom, elképzelnem, kívánnom, hogy újra részem lehessen benne?
Hátszóval, a huszadika megadta az alaphangot. Persze önmagában nem lett volna elég a kedélyem ily mérvű oxidálásához: de hozzácsapódott a jövőmmel kapcsolatos bizonytalanságok sokaságához. Már hónapok óta kínoz a gondolat, hogy hogyan tovább: egymásnak homlokegyenest ellentmondó vágyak, álmok és tervek között vergődök. Egyik felem szeretne világot látni, utazni, külföldre menni; új emberekkel megismerkedni, számos munkát kipróbálni pusztán a móka kedvéért, talán kicsit leszédülni a polgári jólét piedesztáljáról; a másik felem hosszútávú álmokat dédelget néprajztanulásról, gyógynövénytermesztésről, állattartásról és jurtalakó nomádkodásról. Közben valahol a tudatom peremén egy mini bridgetjones napról napra epésebben figyelmeztet a pasitlanságomra.
S mintha nem lenne elég ennyivel elbírni, hamarosan megérkezik Ajnácska, hogy a saját belső szörnyeit is rám zúdítsa. Ó, tudom, milyen kegyetlenül hangzik ez. Miután minden hidat felégettem magam mögött, s csupán egyetlen érdemi barátnőm maradt, még az ő jelenlétét is terhesnek találom. Egyszerűen nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy támogatást és vigaszt tudjak nyújtani neki. Kétgyerekes anya, aki a teljes idegösszeomlás szélén áll, a házassága a csődbejutás határán billeg, a mindennapjait pokollá teszik az acsarkodó szomszédok, az anyóssal-apóssal összerúgta a port, a férjétől pedig mind jobban elhidegül. Ahogy én, ő is meglehetősen magányos: ugyan sok régi évfolyam,- és iskolatárssal, cserkész ismerőssel és  soproni néptáncossal ápol jó viszonyt, igazi barátja talán egy-kettő ha van. Mikor találkozunk, mindig kipakol: tudom, mekkora szüksége van rá, tudom, mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy bátorítást kapjon, hogy megértésre leljen, de fogalmam sincs, meddig bírom még. Különösen így, hogy a saját életemmel sem tudok dűlőre jutni. Rettenetes perszóna vagyok, de a látogatásuk gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom.
S ennek kapcsán végül persze kénytelen vagyok szembenézni önnön kényelmességemmel, önzésemmel, gyávaságommal is. Nem mondhatnám, hogy a tükör, amit az elmúlt pár év történései tartanak elém, különösebben hízelgő képet festene rólam. Időnként egy-egy esemény óhatatlanul kikényszeríti belőlem a saját hiányosságaimmal való elszámolást: ebben a lelkiállapotban aztán arculcsapásként ért a spanyolországi túráról készült fotósorozat, ami egy másik ember sikerességét fémjelezte a szememben.
No, nem azért írtam le mindezt, mert a blogon keresztül remélek megoldást találni a gondjaimra. Dehát ez mégiscsak egy webnapló, nem szólhat csupa boldogságos dologról. A jövőben majd igyekszem visszakanyarodni a kevésbé személyes témákhoz. Addig is -
Áldás!

Eső

2012. augusztus 22., szerda

figyelem: kulturálatlan női hiszti következik hrabali körmondatba ágyazva

...mikor legszívesebben sírva fakadnál, noha nincs semmilyen ésszerű okod rá, noha nem történt semmi visszavonhatatlanul tragikus, épp csak az életed: csupán hogy egy barátod arra a spanyolországi csavargásra, ahová eredetileg téged hívott, végül egy szöszke zsebcsibével ment, és mikor azt gondoltad, már túlléptél ezen, a kiránduláson készített fotóit elnézve megszakad a szíved, és még azt sem tudod, voltaképpen miért is: mert sajnálod, hogy lemaradtál ennyi szépségről, vagy mert gyönyörű képei olyan találóan ragadják meg a táj lelkét, hogy szinte haragudni sem tudsz rá; közben mégis velejéig átélten gyűlölöd, mert céltudatosan megvalósítja, amit eltervez, mert nem érdekli, hogy a teljes létbizonytalanság állapotában él napról-napra, mert megtalálta azt a kifejezőeszközt, amin keresztül meg tudja változtatni a világot, mert az élete egy rohadt sikertörténetnek tűnik, hiszen még a mélypontokon is töretlen derűvel siklik át, és örök optimizmussal legyint arra, hogy nincs diplomája, nincs bejelentett munkája, felesége, családja, önálló lakhelye, ami mind valóban lényegtelennek tűnik, látva, hogy nélkülük is megvalósítható a boldog és teljes élet, miközben a te nyári terveid sorra dugába dőltek önnön gyávaságod és alkalmatlanságod miatt, a jövőképed egyre kaotikusabb,   majd szétvetnek az egymásnak ellentmondó vágyak, tervek és álmok, folyton-folyvást a társtalanságodon görcsölsz, úgy érzed, megfulladsz az otthon nyomasztó egyhangúságában és feszültségekkel teli légkörében, ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, másokéhoz asszisztálsz, egy helyben toporogva gyötrődsz a holnapon, s közben mizantróp különccé keseredve mindenkit elüldözöl magad mellől; és még ahhoz sem vagy elég bátor, hogy sikítva tombolj, mikor...

2012. augusztus 21., kedd