2013. március 31., vasárnap

te, aki a mennydörgésben nyargalsz...

" Te, aki a mennydörgésben nyargalsz,
aki játszva jössz villámláskor,
égzengéssel terhes őszi felhő,
villámokban gazdag tavasz felhő,
akinek léptei robajjal harsognak,
ó, atyám, Mergan kám,
Jalamaként zengve jöjj
most ide jobbomra."

(altaji török sámánének)

Forrás: Diószegi Vilmos (1958) 1998: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest. 

loreena mckennitt - william butler yeats: the two trees


2013. március 30., szombat

root of all evil?

A csuda tudja, miért, de az utóbbi időkben elég morózus módon viszonyulok a kereszténységhez, pontosabban: a keresztény egyházak egyes gaztéteményeihez és bizonyos kérdéseket illető szemléletmódjához. Természetesen a teljes hitközösséget (sőt, a mögötte álló organizált szervezetet) sok-sok elkülönülő individuum alkotja, egyéni mentalitással, meglátásokkal, világnézettel; nem gondolom, hogy valamennyien osztoznak azokban a visszatetsző elvekben, amik mostanság valahogy a szokásosnál jobban csípik a csőröm, mint ahogy nem is hibáztathatók kollektíven az egyházak esetenkénti gyarlóságai miatt. Nem ítélem meg (el) a keresztény hitet, s még kevésbé keresztények széles tömegeit pusztán azért, mert akad néhány (száz, ezer,...?) számomra veszélyesnek tűnő eszméket követő fundamentalista is a krisztus-hit berkeiben.
Jájj, micsoda kacifántos bevezető. A lényeg, hogy - így Húsvét előtt, csak hogy meglegyen az irónia - megnéztem Richard Dawkins "Minden gonosz forrása?" című dokumentumfilm-sorozatát, amelyben a (z elvakult) vallásosság bizonyos hátulütőire igyekszik rávilágítani.
Dawkins hírneves etológus, az evolúcióbiológia jeles kutatója; hazánkban is széles körben ismert könyve a magyarul először 1986-ban megjelent Az önző gén. Mint a tudomány elkötelezett híve, elutasítja a vallásos világlátást, amely irracionális, bizonyíthatatlan, "tündérmeseszerű" elemekkel operál. A Channel 4-on levetített The Root of All Evil? -ben arról igyekszik meggyőzni a tisztelt publikumot, hogy a tudomány - a különféle hitrendszerek mitikus dogmáival szemben - hiteles válaszokkal szolgál az univerzum kialakulását, felépítését és a földi élet csodálatos sokszínűségét illetően. Hogy felesleges egy transzcendens erő, egy láthatatlan égi atya, a fellegek közt trónoló Kaporszakállú: a kozmosz nélküle is tökéletes. Hogy a hitbuzgóság többet ártott az emberiségnek, mint használt; hogy az egészséges moralitáshoz nincs szükség egy magasból ítélkező istenre, aki megbünteti a rosszakat,  s a különböző "bronzkori mítoszokon" alapuló vallások a (társadalmi) haladás, fejlődés kerékkötői. 
Teszi mindezt számomra visszatetsző felületességgel és a tudomány felsőbbrendűségét hirdető, a vallásos fundamentalizmushoz hasonló megrögzött elkötelezettséggel. Rögtön az elején szemet szúr, hogy "vallás" alatt elsősorban a keresztény, a zsidó és a muszlim hitet érti; mikor általánosításokkal él, akkor is ezek - károsnak ítélt - jellemzőit sorolja. Részben érthető, hiszen egy európai polgár ma elsősorban velük találkozhat testközelből; mégis, talán mert lassan profi szőrszálhasogatóvá vedlek, érzek e megközelítés mögött egy kevéskét a nyugati ember arroganciájából, aki azt hiszi, hogy a világ akkora, ami az ő horizontjába belefér. Dawkins mintha megfeledkezne a szintén milliókat (milliárdokat?) megmozgató hinduizmus vagy buddhizmus szelídebb miliőjéről, nem beszélve a kisebb nem-keresztény vallásokról vagy az új vallási mozgalmakról. Természetesen ezek kevésbé kirekesztőek, mint a közel-keletről elszármazott hitrendszerek, így érthető, hogy nem kerültek bele a tudós látókörébe: mindenesetre a fogalmazáson nem ártott volna pontosítani, kiemelve, hogy nem minden relígió egyformán elvakult, erőszakos vagy tudományellenes.
Nem nyerték el a tetszésem Dawkins "érvei" sem, amelyek mindössze egy hajszálnyival fejlődtek tovább a "csak mert" óvodás szentenciától: a sokszor felemlegetett "tonnányi tudományos bizonyíték" kitételnél konkrétabb nem hangzott el. 
Ugyanakkor hasonló felületességgel, mintegy csupán közönségborzongató adalékként tálalja az őt aggasztó vallási megnyilvánulásokat - mindenekelőtt a kreacionizmust, vagyis a Genezis szószerinti értelemben vett igazságát hirdető tanokat (itt is megmutatkozik, hogy Dawkins nem lát túl saját mozgásterületén, hiszen  mi mással vitatkozik teljes munkássága során egy evolúcióbiológus, ha nem a különböző teremtésmítoszokkal?). Következetlenül csapongva meglebbent még egy-két, napjainkban sajnos húsbavágóan fontos, ígéretesnek tűnő témát a hitoktatásnak nevezett agymosásról, vallási gyűlölködésről, a "szent hadviselésről", az erőszakba torkolló fanatizmusról - csak hogy aztán többségében a levegőben lógva hagyja őket. Jeruzsálembe utazva beszél ugyan a városban tapasztalt vallási feszültségekről, s meg is interjúvolja az itt élő mohamedán palesztinok, valamint ortodox zsidók egyik-másik képviselőjét, ám rövid riportja betetőzéseképp egy döbbenetes iszlám fanatikust választ beszélgetőpartnerül, aki semmiképp sem reprezentatív egyede  a helyi társadalomnak (legfeljebb bizonyos csoportoknak, szellemi áramlatoknak). Az evangéliumi (nem evangélikus!) keresztények Biblia-tisztelete kapcsán ötletszerűen idézget a Szentírásból, hogy érzékeltesse annak kegyetlenségét; ám noha - hogy tőle kölcsönözzek - tonnaszámra lehetne halmozni  (elsősorban) az Ószövetség szörnyűségeit, Dawkins beéri néhány frázis megszellőztetésével. Az Újszövetségi tanokat, elsősorban is Krisztus erkölcsi okítását pozitívan méltatja, de azonnal rátér az ezekre épülő egyház visszásságaira: mintha semmiféle érték nem lenne a keresztény hitben. Mikor a társadalom erkölcsösségéről elmélkedik, amellett érvel, hogy a moralitás vallás nélkül is kifejlődik: ám - végletekbe esve - kétségbe vonja, hogy a különböző vallások bármi jót hoztak volna a világba. 
Dawkins társalkodási stílusa ugyancsak kivívta az ellenszenvemet. Ahol egy antropológus vagy néprajzkutató megmaradt volna a tapintatos semlegesség álláspontján, ítélkezéstől mentes nyitottsággal hallgatva (vagy legalábbis, rögzítve) az 'adatközlő' szavait, Dawkins átvedlik saját értékrendje propagátorává. A számára unszimpatikus (hitelveket valló) interjúalanyokat képtelen türelmesen végighallgatni: mintha nem a másik gondolatainak megismerésére törekedne, pusztán vita provokálására. Szemlátomást már-már személyes sértésnek veszi beszélgetőtársa a tudománynak ellentmondó vallási meggyőződését s az ebből táplálkozó kijelentéseket; ennek  megfelelően agresszív, kötekedő tónusban támadja azokat. Önmagából csinál karikatúrát, mikor éppoly lázas hévvel igyekszik meggyőzni partnerét a tudomány abszolút igazáról, mint a pellengérre állított keresztény térítők (vagy muszlim fanatikusok) teszik. 
Dawkins aggódik egyes egyházi iskolák egysíkú, vallásközpontú oktatása miatt, amely jóelőre beleégeti a gyerekek tudatába egy, a tudós által hiteltelennek ítélt eszmerendszer paradigmáját, úgymond "rákényszerítve" a fiatalokra szüleik, közösségük világlátását. Természetes, hogy egy szülő igyekszik átadni a saját értékrendjét a gyermekeinek, ám ez a gyerek lelki-szellemi megnyomorításával is felérő túlzott igyekezetbe csaphat át. A családi háttér, az iskolai vagy társadalmi közeg elkerülhetetlenül formálja alapvető látásmódunkat; Dawkins az önálló gondolkodás, döntéshozás és választás lehetőségének meghagyását, a racionális tudományosságot kéri számon a filmben szerepeltetett intézményektől. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy ma valakinek a nyugati társadalomban szabad abban a hitben felnőnie, hogy az evolúcióelmélet puszta konspiráció (vagy a globális felmelegedés mindössze politikai kampányfogás, ahogy az a Jesus camp-ben elhangzik), de a Dawkins által idealizált szigorúan tudományelvű oktatás éppúgy meghatározó világnézetet ad, és nem enged túl sok teret az ellentmondó nézeteknek, a választás szabadságának. 
Egyébként is kilóg a lóláb: itt nem egy valóban elfogulatlan szabadgondolkodó elme teszi mérlegre szenvtelen szkepticizmussal általában a vallást, hanem egy harcos ateista támadja az istenített tudománnyal összeütközésbe kerülő teológiai nézeteket. Dawkins ugyanolyan mély meggyőződéssel hiszi a tudomány igazságát, mint a kritizált fundamentalista keresztények a vallási tanításokat; s hozzájuk hasonlóan úgy látja, a világ akkor formálódna jobb hellyé, ha az általa preferált eszmerendszer (egyed)uralkodóvá válna. 
Dawkins sokszor hangoztat különböző, a tudományt méltató gondolatokat, többek között a kétkedésre, a kérdezésre való képességet, s annak elfogadását, hogy nem tudhatunk mindent a világegyetemről. E gondolatmenet következő lépcsőfoka akár az is lehetne, hogy egy tudós elismeri: a vallási tézisek, jelenségek szintúgy a tudomány által (még) nem értett, nem bizonyított, feltérképezetlen igazságok birodalmába tartoznak. 
Én úgy vélem, tudomány és vallás a valóság két különböző aspektusát ragadja meg, ezért felesleges folyton konfrontálni őket. Elfogadom a csillagászok és fizikusok kozmosz-modelljeit, mint a fizikai környezet  tudományos leképezését; ugyanakkor hiszem, hogy a valóság valamely szintjén létezik a Világfa. Elfogadom a baktériumok, vírusok létét, de nem kétlem, hogy bizonyos esetekben a lelki ráhatás  (legyen az közös imádság vagy sámán-szertartás) nagyobb erejű, mint a gyógyszeres kezelés; s hogy az a létező, amely a mikroszkópban - teszem azt - Escherichia coli-ként tűnik fel, egy falusi javasasszony valóságában rontásként, betegségokozó szellemként, igézetként is megtestesülhet. A tudomány kiváló "használati útmutatóként", kézikönyvként szolgál a gyakorlati élethez, de a létezés, tapasztalás bizonyos síkjain (gondolok itt a meditáció vagy révülés során megéltekre éppúgy, mint egy keresztény istenélményre, vallásos látomásra, egyszóval: a transzcendenciával való kapcsolatfelvétel bármely formájára) inkompetens, hasznavehetetlen. 
Sokunknak adódott már olyan élménye, amelyet a tudomány képtelen megmagyarázni, mi viszont az átélés bizonyosságával valljuk valódiságukat. Az emberiség születése pillanatától érzékeli a látható, hallható, tapintható, ízlelhető matériákon túli világot, a "természetfeletti" érintését; aligha hiszem, hogy a tízezerévek (százezerévek?milliók?) során felhalmozódott spirituális benyomások, vallásos-ezoterikus tapasztalatok, hiedelmek mindegyike puszta önszuggeszció, a tudatalattinkba tett látogatás, hallucináció, képzelgés, a lét végességének súlyát könnyíteni igyekvő öncsalás. 
A tudósok szeretik elfelejteni, hogy a tudomány is emberi konstrukció. Noha ma már olyan tárgyakra fókuszál, amik meghaladják a természetes emberi megismerőképesség határait (hogy érthetőbb legyen, például olyan mikrobákat vagy részecskéket elemez, amelyeket szabad szemmel nem láthatunk), mégis az Ember képezi a kiindulópontját: az általunk érzékelt, megismert világegyetem működésével kapcsolatos általunk felvetett téziseket az általunk készített eszközökkel vizsgálja. Semmi esetre sem függetleníthető az emberi intellektustól; s véleményem szerint épp ezért nem valamiféle abszolút valóságról közöl adatokat, hanem az emberi megismerés valóságának - mérhető, modellezhető szegmenséről. 
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én - noha gyönyörűnek és lenyűgözően érdekfeszítőnek találom a minket körülölelő környezetet - igencsak ridegnek érezném ezt a világot, ha a fizikai érzékszerveinkkel és intellektusunkkal felfogható jelenségeken túl nem tartalmazna a lélek éhségét is csillapítani képes elemeket. Ha nem lenne varázslat, ha nem örvénylenének a természetben a teremtés őserői, ha a mindennapi realitás nem szövődne át a szellemvilág csodáival. Ha nem léteznének "láthatatlan" erők, lények, istenek  és egyéb mitológiai csudabogarak körülöttünk; ha nem társaloghatnék bölénytotememmel, ha nem reménykedhetnék abban, hogy egyszer tündért látok, ha a különböző népek vallásának, folklórjának, mitológiájának számos-számtalan furcsa, varázslatos, félelmetes, szépséges, nyakatekert, lenyűgöző, hihetetlen, borzongató - nevettető eleme puszta kitalációvá redukálódna a racionalizmus reflektorfényében.
Dawkins professzor némelyik aggodalmában magam is osztozom. A vallási fanatizmuson alapuló szervezett erőszak elborzaszt. Az a kirekesztő magatartás, amely a legalapvetőbb emberi ismérvnek a keresztény hitet tartja, egyenlőségjelet téve a 'keresztény' és az 'ember' fogalmak közé, szintúgy rémisztő (e metódus szerencsére  korántsem jellemző minden krisztus-követőre; de időnként félek attól, hogy épp elegen gondolkodnak így). Érdekes módon Dawkins kihagyja az "egyetlen igazság, egyetlen helyes vallás" mentalitás súlyos következményeit, vagy az "ördöghit" veszélyeit, ami mintegy igazolásként szolgált a múltbeli tömegmészárlásra (lebutítva: aki az uralkodó keresztény teológiával szembeszegült, azt a Sátán kísértette meg/ az az ördöggel cimborál/ az szövetségre lépett az ördöggel/ azt megszállta az ördög/ az maga az ördög - így  nyugodt szívvel kivégezhetjük). 
De azért a nagytiszteletű kutatónak - én úgy érzem - nincs igaza mindenben. Lehet, hogy Jahve nem mindenható - de a tudomány sem az ;-).

Esőisten áldása rajtatok :)!

2013. március 22., péntek

egy csepp, két csepp, öt csepp meg tíz....


.. olvad a jégcsap, csepereg a víz - folytatódik a versike. Az ártatlan gyerekmondókának szomorú aktualitást ad a sarki jégsapka vészes fogyatkozása, illetve az édesvízkészletek krízise. 
A Föld számunkra hasznosítható édesvízkészletei meglehetősen szűkre szabottak. A bolygó teljes vízmennyiségének mintegy 2-2.5%-át kitevő édesvíz 96 - 98%.-a a talajfelszín alatt rejtezik. A felszíni képződmények - tavak, vízfolyások, tengerszemek, gleccserek, hómezők, források stb - elenyésző hányadát alkotják az éltető kincsnek. 
Hogy jobban el tudjuk képzelni, íme az ábra, amely planétánk vízvagyonát egyetlen - nem is olyan - gigantikus cseppbe sűrítve ábrázolja. Mellette ott guggol két, még kisebb kék bogyó: egyik az össz-édesvízkészletet, másik a felszín feletti édesvizek tömegét hivatott reprezentálni. A világóceán tehát belesűríthető egyetlen, 1385 kilométer átmérőjű, 1.4 milliárd köbkilométer térfogatú gömbbe; az édesvíz teljes mennyisége pedig egy 272.8 kilométer átmérőjű cseppet tölt meg. 
A Föld teljes vízkészletének több, mint 97%-át a magas sótartalmuk miatt emberi fogyasztásra, mezőgazdasági vagy ipari célokra közvetlenül nem alkalmazható tengerek teszik ki. A fennmaradó édesvíz 80%-a a sarki jégtakaróban található (amíg egyáltalán beszélhetünk sarki jégtakaróról); így hát a bolygó vízkészletének mindössze 0.5%-a a talajvíz (67000 köbkilométer), az egyéb felszín alatti vizek (rétegvizek, hév-vizek: 8 400 000 köbkilométer) és a felszíni víztestek (126 000 köbkilométer). Rajtuk kívül 13 000 köbkilométer a légkörben található nedvesség űrtartalma. 
A vízfelhasználás megoszlásában köztudomásúlag aggasztó aránytalanságok állnak fent. Becslések szerint közel egymilliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, miközben a világ népességének nyugati nyugalomban élő töredéke - köztük mi, magyarok - meggondolatlanul pazarolja a bőséges(nek hitt) vízkészletetl. Egyetlen zuhanyozás 30-100 l, a fürdés 100-400 l, WC-öblítés 10-30 l, a mosogatás 40 l, a mosógép 120 l ivóvizet (!!) fogyaszt. Az ENSZ adatai szerint a kitermelt felszín alatti édesvíz (Európában a készlet 70%-a, Szaúd-Arábiában 100%-a, Afrikában 80%-a) javarésze (65-70%-a) mezőgazdasági célokat szolgál. Mindeközben a világ másik felén tömegek halnak meg a kényszerűségből fogyasztott szennyezett ivóvíz okozta fertőzésektől. 
Egy átlag amerikai nagyjából 260, egy német 120, egy hazai polgár 150 l vizet használ el naponta - szemben egy gambiaival, aki mindössze 5 litert. A természeti erőforrások egyenlőtlen eloszlásáról senki nem tehet, a harmadik világ vízkrízisét pedig főképp közvetve, segélyszervezetek, oktatóprogramok, kútfúrások finanszírozásával támogathatjuk. Viszont azt illetőleg komoly felelősség hárul ránk, hogy hogyan bánunk a napi szinten rendelkezésünkre álló vízvagyonnal: mennyire takarékoskodunk vele, mennyire szennyezzük, mennyit pocsékolunk el belőle. 
"A víz 29 százaléka vécéöblítésre, 45 százaléka fürdésre megy el - utóbbiba beleértve a kézmosást, a zuhanyozást és a kádfürdőt. Mosásra mintegy 13 százalékot, mosogatásra 5 százalékot fordítunk, 3 százalékot főzéshez használunk el, illetve megisszuk. A maradék 4 százalék megy takarításra és egyéb célokra, például kocsimosásra.
A 150 literből legfeljebb 5 litert használunk főzéshez és iváshoz, amelyhez elengedhetetlen a maximális vízminőség. De szintén ivóvíz minőségű vízzel öblítjük a vécét, mossuk a kocsit, locsoljuk a gyepet, áztatjuk a ruhát" - írja Hivert-Klokner Zsuzsanna (ld. források). 
A környezet,- és pénztárcabarát vízgazdálkodás egyik lehetséges eszköze a szürkevíz újrahasznosítása. Szürkevíz alatt - bár azt remélem, senkinek nem ismeretlen ez a fogalom - a zöldségmosás, tisztálkodás stb. során keletkező enyhén szennyezett vizet értjük, amely WC-öblítésre vagy veteményes, szobanövények locsolására, autómosásra, takarításra még megfelel (természetesen figyelembe véve, hogy mi került bele az első használat során. Tusfürdős vízzel fikuszt öntözni valószínűleg nem nyerő).  Ugyanakkor ha természetes alapanyagokból készült környezetbarát tisztító,- és tisztálkodószereket használunk, a szürkevíz használati spektruma is kitágul (persze ekkor sem lehet ész nélkül bánni vele. Természetes öblítő az ecet, de ez nem jelenti azt, hogy az ecetes víz a konyhakertbe való!).
"Németországban úgy becsülik, a 127 literes átlagos fejenkénti napi vízfogyasztásból 70 liter a szürkevíz. Vagyis a napi fogyasztás 55 százaléka kétszer használható lenne, tehát különösebb komfortveszteség nélkül megtakarítható a vízszámla negyede." (uo). A szürkevíz újrahasznosítására már hazánkban is ismertek különféle elképzelések, tervek, szabadalmak és konkrét berendezések, pl. a Hangsrohe KFT. -féle "Pontos AquaCycle" vagy Országh József "Kegyedi" rendszere. Persze a legegyszerűbb: tisztálkodás közben bedugni a mosdókagyló, mosogató, kád dugóját, és az így összegyűlt vizet a fenti módon felhasználni.
A másik komoly fegyver a csapadék gyűjtése. "Magyarországra alkalmazott számítások szerint egy 150 négyzetméter alapterületű családi ház tetejéről annyi esővizet lehet összegyűjteni, amennyi egész évben fedezi egy négytagú család vécéhasználati, takarítási, mosási igényeit (67,5 köbméter/év), valamint egy 120 négyzetméteres kert locsolását (65,6 köbméter/év). Ebből következik, hogy fejenként és naponta 45 liter ivóvíz váltható ki esővízzel. Ez évente nagyjából 44 ezer forintos megtakarítás. A vízgyűjtéshez két darab öt köbméter űrtartalmú ciszterna kell Gayer József tanulmánya szerint. Az egyik tartály a házban felhasználandó esővizet gyűjti, a másik a kerti locsoláshoz valót. A rendszert kisebb tárolókból is össze lehet állítani." (uo).
A beérkező víz mennyiségét is csökkenthetjük - ebben a víztakarékos mosó,-és mosogatógépek, a  start/stop gombos (vagy egyéb módon szabályozható) WC-tartályok (nem beszélve a mostanság felkapott komposztWC-ről) sokat segíthetnek. A mosogató csapjára szerelt perlátoros (gyöngyöztető) szórófej levegőt kever a vízsugárhoz, vízpermetet hozva létre, aminek következtében az elhasznált víz mennyisége 30%-kal megfogyatkozhat. Németországban egyébként már engedélyezett - sőt, támogatott - a kizárólag esővízzel üzemelő mosógép, illetve a házi szürkevíz-tisztító berendezés alkalmazása. Víz,- és energiatudatosság szempontjából is alapvető követelmény a háztartási gépek kapacitásának kihasználása: vagyis lehetőleg akkor indítsuk be mosó - és mosogatómasináinkat, ha megteltek. Ügyeljünk a csöpögő csapokra, szivárgó vezetékekre: jelentékeny mennyiségű víz tud rajtuk keresztül - kihasználatlanul - eltávozni.
Egy kis odafigyeléssel közvetlen vízhasználatunk valamelyest leredukálható. Kádfürdő helyett válasszuk a gyors zuhanyt, amolyan kolesz-stílusban (ahol soha nincs elég melegvíz ahhoz, hogy az ember végtelenségig áztassa magát, nem beszélve a fürdő ajtaja előtt toporgó türelmetlen lakótársakról) - a szappanozás idejére zárjuk el a csapot, és csak az öblítéshez nyissuk meg ismét. Ugyanez áll a kézmosásra, fogmosásra, borotválkozásra. Az elvetemültebbek pedig akár egy lavór vagy lábas vízből is megoldhatják - a higiénia követelményeinek megfelelő - mosakodást, ahogy ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. A tisztálkodás során dugjuk be a kád, mosdókagyló dugóját, és az így megtartott vizet később használjuk fel például WC-öblítésre.
Aki pedig a sok hétköznapi apróságon túl felderengő komoly változtatásokon töri a fejét, annak javaslom a Vízönellátó honlapot, ahol a szennyvíz-kezelés és vízújrahasznosítás egyedi szintű megoldásaival ismerkedhet meg. 
Tovább nem ragozom az instrukciókat. Lehetne itt még beszélni az egyes élelmiszerek, iparcikkek, ruházati termékek "vízlábnyoma", vagyis az előállításukhoz szükséges vízmennyiség alapján történő megvásárlásáról, a természetes élővizek szennyezettségéről - pl. a Csendes-óceánon pusztító szemétszigetről - és mindannyiunk ezzel kapcsolatos felelősségéről, a víz számtalan, a nyers tudományon túlmutató különlegességéről (amint azt Dr. Masaru Emoto sokat vitatott, de mindenképp gondolatébresztő kutatásai elénk tárják), de akár arról is, hogy milyen vallási képzetek, hiedelmek, mitologémák fűződtek hozzá a történelem során. 
A modern pogányok többsége számára a víz nem pusztán tudattalan anyag, random természeti képződmény,   hidrogén-és oxigénmolekulák kémiai kötelékeiből felépülő struktúra, biológiai építőkocka, vivőanyag, reakcióközeg,- és partner, fizikai jelenség. A víz a földi élet bölcsője és táplálója: Földanya méhe, vére, könnye, magzatai ringatója. A teremtés esszenciáját rejti magában. Ne csak a mai napon, de mindenkor bánjunk vele több alázattal: minden korty folyadék, minden csepp eső a létezés zálogát hordozza - tanuljuk meg megbecsülni.
  
Források:
origo (Hivert-Klokner Zsuzsanna írása)

a víz



2013. március 17., vasárnap

"kilenc suly, kilenc golyva hadra akar menni.."

A Farsang és a Böjt viszonyát vizsgáló bejegyzés az egyházi elit és a populáris kultúra (a reformációtól kezdődő) összeütközéseit szemléltette. Noha a reformerek (és középkori elődeik) mindent megtettek a keresztény világképet, lét-értelmezést, transzcendenciát felülbíráló, megkérdőjelező, attól eltérő kontextusban működő kultúrelemeknek a népi műveltségből történő kigyomlálásáért, „az ezotéria búvópatakja”, ahogy egy katolikus kiadvány fogalmaz, átvészelte a közel két évezrednyi makacs üldöztetést. Ezt szeretném szemléltetni a magyar folklór néhány igazi túlélőnek számító ráolvasását bemutatva.
Magyar folklórt említettem, de valójában célszerűbb volna összeurópai néphagyományról beszélni, mivel e rigmusok térben és időben is széles körben elterjedtek. A ráolvasás bizonyos szinkretikus cselekedetektől kísért, (meghatározott, mágikus erejű) szavakkal kifejezett kívánság, amelyet esetenként speciális helyen, időben, módon, személy által szükséges előadni. Célja a leggyakrabban a gyógyítás, de mint Pócs Éva (Pócs, 2002) írja „ A közelmúlt ráolvasás-gyakorlata a magánélet minden szférájára kiterjedt... a köpüléstől, vagy a szántástól a féregűzésig [...]”. Jakob Grimm szerint a ráolvasás „olyan keresztény és nem keresztény természetű, egyházon kívüli szóbeli tevékenység, amelynek természetfölötti, többnyire óvó és gyógyító hatást tulajdonítottak” (uo.).
Ördögűzés
A ráolvasás rokon műfaja az egyházi áldás (benedikció) és az ördögűzés (exorcizmus); a paraszti bűvölésekben ezek egyértelmű nyomai mutathatók ki. A vallásos álláspont a világot kétfelé osztja: az Isten, illetve a Sátán által uralt régióra. Amíg valami (valaki) nincs megszentelve, az ördög hatalma alatt áll; a szenteléssel (kereszteléssel, benedikcióval) a Szentlélek veszi át a gonosz helyét. Ily módon tehát az egyház - legalábbis a reformációig - hozzájárult a (keresztényi köntösbe bújtatott) varázsszövegek fenntartásához. Mivel a transzcendencia kisajátítására törekedett, magára vállalta mindazon feladatok ellátását, amelyek korábban a mágia fennhatósága alá tartoztak. „Ilyen volt a ház, a szántóföld, az állatok megáldása, a házieszközök hathatósabbá tétele, a ’rossztól’ való megtisztítása, a rossz idő vagy az élősködők elűzése, az ember megáldása az élet fordulópontjain, a betegek gyógyítása vagy ördögűzés megszállottságnak tulajdonított bajok esetén... A középkor századaiban tehát a hivatásos varázsló szerepét részben az egyház illetve a papság töltötte be - ezt a tényt a középkor kutatása már más vonatkozásokban is igazolta” (Pócs, 2002). A - részben félhivatalos, idővel az egyházi előírások által betiltott (!) - benedikciókat kolostorok, szerzetesek, apácák terjesztették, másolták (sőt, alkalomadtán szerezték) a laikus műveltséggel szoros kölcsönhatásban: egyfelől alkalmazkodtak a ’kiszolgált’ környezet sajátságaihoz, annak hiedelmeit, meglevő mágikus formuláit beemelve az áldás-szövegekbe, másrészt vallásos elemeket szivárogtatva a populáris műveltségbe. Tevékenységüknek - és különösen a könyvnyomtatás, valamint vele párhuzamban az anyanyelvi vallásos irodalom felvirágzásának -  köszönhetően számos rigmus kontinens-szerte szinte változatlan szöveggel elterjedt. 
Mindez különösnek tűnhet annak tükrében, hogy milyen heves ellenérzésekkel viseltetett és viseltet Róma (valamint a legtöbb keresztény felekezet) a mágia mindennemű formájával szemben. Hadd idézzem hosszabban Pócs Éva ezzel kapcsolatos nagyon tanulságos sorait (Pócs, 2002): „A középkort végigkíséri a varázslók mágikus eljárásainak tiltása, az egyház ezekkel való szembenállása, de a módszereik sok tekintetben hasonlóak voltak. Az egyház hivatalos álláspontja megkülönböztette a vallásos és mágikus tevékenységet, de ezek kritériumai nem annyira a a módszereket, mint inkább a gyakorlók személyét határolták körül. A mágikus, valamint vallásos rítusok eszközkészletét tekintve az egyház megítélése, és a határok rugalmasak, változóak voltak. A profán mágia, például egy falusi gyógyító mágikus tevékenysége, vagy egy hivatásos orvos antik, pogány hagyományokat őrző praxisa üldözendő varázslás lehetett; hasonló mágikus módszerek az egyház gyakorlatában egy előírt vagy megengedett egyházi rítuson belül vallásos cselekedetnek minősülhettek.... A benedikciók sok nyomát őrzik annak, hogy az egyház komoly ellenfélnek tekintette a varázslókat, és mintegy hatalmi harcot vívott velük, melynek során a mágia hasonló eszközeit alkalmazta. Mint Thomas írja: >> A középkori egyház a népies mágia ellenfeleként a vallásos mágia rivális rendszerét kísérelte meg létrehozni, hogy átvehesse annak helyét<< ”. 
Kopt varázsszöveg részlete (Pócs, 2002)
A ráolvasás - vulgármágia - és az egyházi áldás, átok, exorcizmus közti lényegi különbség abban rejlik, hogy míg előbbinél a rigmus elmondója közvetlenül próbál hatást gyakorolni annak tárgyára (pl. betegségre), addig a vallásos verzió Istenhez, mint mindenek felett álló hatalomhoz fordul s az ő közbenjárását kéri a kívánt cél elérése érdekében (illetve a Teremtő nevében, az ő erejével „felfegyverkezve” parancsol).
A ráolvasás gyakorlata azonban az egyházi ’megerősítéstől’ (vagy tiltástól) függetlenül is létezett; a keresztény verzió egy már meglevő jelenségre épült. S hogy milyen nagy múltú jelenségre, arra Gunda Béla tanulmánya kiválóan rávilágít. 
Gunda a „visszaszámláló” ráolvasásokat vizsgálta. Ezek lényege, hogy bizonyos rituális mozdulatsor (pl. megfelelő számú széndarab vízbe vetése, árpa sarlóval történő ’learatása’, tályog, seb körbekerítése) mellett héttől, kilenctől visszaszámolva végezetül ’nullára redukálják’, semmissé teszik a kórt. Néhány példa (idézve: Gunda, 1989): „Árpa, árpa, lekaszállak, ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét...se kettő, egy se legyen! Szent Pál mulasszon el, Szent Péter mulasszon el!Pfuj!” „ Szent Péter, Szent Pál, mulasszad el a tályogot, vigyed el ettől a kisgyerektől a bodzára. Ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét... se kettő, se egy tályog!” (Györgyfalva, Mezőség, Erdély). Hajdszoboszlói gyűjtés szerint étvágytalan, nyűgös (megigézett) gyermek bölcsőjénél kilenc parazsat kell frissen húzott vízzel teli tálkába vetni, mondván: „Kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét... háromból lesz kettő, kettőből lesz egy, egyből nem lesz semmi! Tűnjön el rólad a rontás!”. A rigmust további tevékenységek (a kis beteg homlokára rajzolt kereszt, fekhelye alá helyezett olló, kés, csuklójára kötött piros cérna) erősítik. Dobrodon (Szerémség) a disznó elfertőződött, nyüves sebére olvastak rá napkelte előtt háromszor: „Kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, egy se!”.Pusztinában (Moldva) a torokgyíkot bűvölték: „Kilenc, nem kilenc, nyolc, nem nyolc, hét, nem hét. .. kettő, nem kettő, erdő ágra, bog ágra mennyen, hogy ebbe a Juzsiba kárt ne tegyen!”. Egyszerűbb a pattanás orvoslása: ujjunkkal dörzsölgetve mondjuk: „Kilencről nyócra, nyócról hétre, hétről hatra... kettőről egyre, egyről egyre sem, maradjon semmire”. Doroszlón (Bácska) nehezen gyógyuló fekélyre olvasnak rá: „Szent Jóbnak volt kilencféle sebje, nem kilenc, hanem nyolc, nem nyolc, hanem hét... nem kettő, hanem egy, sem egy - egy se!”. 
Míg a keresztény szentek és bibliai alakok felbukkanása egyházi hatásról tanúskodik, a betegségek személy szerinti megszólításában az archaikus „betegségdémon”-képzetek visszhangzanak. A démon megnevezésének gyakorlata a „hivatalos” exorcizmusnak is kulcsfontosságú eleme: az ördögűző így nyer hatalmat felette. Egy-egy rossz szellemet sokszor nem csak egy, de számos névvel illetnek: ezek lehetnek konkrét tulajdonnevek (ld. Lilith - és kompániája - nevei az itt most nem taglalt gyermekágyas démonokat távol tartó amuletteken) vagy jelzők. „Kik orbánc, zöld orbánc, feketi orbánc, minden moldu orbánc, kilenc moldu orbánc, igizett orbánc, találász orbánc, sonthányó orbánc...” sorolja egy szabófalvi ráolvasás (Pócs, 2002). A listába vétel célja, hogy a betegség minden válfaját, esetleg valamennyi kórokozó démont hatalmába kerítse és a testből kiűzze a bűvölő. A többedmagával jelenlevő démonok elleni háborúskodásról tanúskodik a visszaszámláló ráolvasások egy göcseji változata (Gunda, 1989): „Kilenc tábor megy nyolc táborra, nyolc tábor megy hét táborra, hét tábor megy hat táborra stb”. A betegség megszemélyesítésének példái a következők: „Kilenc suly, kilenc golyva hadra akar menni, nem kilenc, hanem nyolc, .... egy suly, egy golyva hadra akar menni, nem egy, hanem egy se.” (Koppányszántó, kelevényes állatra, egy reggel,  két este. A kelevényt közben sóval dörzsölik.) „Tályognak van hét leánya, hét leánynak van hat leánya ... két leánynak van egy leánya, egy leánynak egy se legyen. Maradjon tisztán ez a tehén, mint Krisztus urunk adta az anyja méhében, s az anyja szülte erre a világra.” (Somoska, Moldva, gyulladt tehéntőgyre). „Csumának volt kilenc leánya, kilencből maradott nyolc, nyolcból maradott hét... háromból maradott kettő, kettőből maradott egy, mindabból nem válott semmi, ebből a gelkából se válják semmi!” (Lábnik, Moldva). „Mirigynek van hét fija, hét leánya, hetvenhét unokája, hét löve hattá - hat löve ötté; öt löve niggyé - négy löve hárommá; három löve kettővé - kettö löve eggyé; egy löve semmivé” (Orosháza, fültőmirigy-daganatra, kilencszer ismételve). 
A visszaszámláló ráolvasás ’romlott’ változatának tekinthető az a zempléni variáns, amely normál rendben számol: „Se nem egy, se nem kettő, se nem három, se nem négy, se nem öt, se nem hat, se nem hét,  se nem nyolc, se nem kilenc!” (Vilyvitány, tehén véres tejére, tejének elapadására, megfelelő számú széndarab vízbe vetése mellett). 
Pécsváradi német ráolvasófüzet láz és szúrás elleni rigmusok-
kal (Pócs, 2002)
A visszaszámláló ráolvasás szerte Európában elterjedt. Román változat pl. a „Kilenc daganat forduljatok vissza, nyolc daganat forduljatok vissza... Két daganat, forduljatok vissza, Egy daganat fordulj vissza.” Hadakozós emlékeket őriz egy szerb variáns: „A himlőnek kilenc fivére van, mind a kilenc összeveszett a tengeren túl az arabokkal: harcra keltek, mind a kilenc odaveszett; kilencükből megmaradt nyolc, a nyolcból hét...a háromból kettő, a kettőből egy...” Görögországban ismert a következő formula: „Volt egyszer kilenc testvér. És a kilencből maradt nyolc. Nyolcból maradt hét... Kettőből egy. Egyből semmi!”. A szorbok orbánc ellen így varázsolnak: „Orbánc, néked van kilenc nővéred... Orbánc, néked nincs egy nővéred sem. Az segít neked.” Francia ráolvasás a következő: „Isten hatalmából távozzon a sömör, kilenc sömörből lesz nyolc, nyolc sömörből hét... Két sömörből egy. Egy sömörből semmi!” Az ukránoknál a mienkhez hasonló szenes víz vetés is él: galagonya-ágak parazsát frissen húzott vízbe vetve sorolják: „nem kilenc, nem nyolc, nem hét, nem hat... nem egy”. A rítust háromszor ismétlik, majd az így összesen 27 parázsszemet tartalmazó víz „négy széléről” megitatják a szemmel verés áldozatát. Norvégiában a javasasszony három egymást követő reggel éhnyállal megköpött ujjával a nap járásával ellenkező (vagyis a fogyatkozást, megsemmisülést kifejező) irányban körülkeríti a sömört, mondván: „Sömör, sömör, minden fiaddal, kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét ... kettőből lesz egy, egyből semmi”. A varázslatot minden alkalommal háromszor ismétlik. 
Ha nem térben, hanem időben igyekszünk fellelni e rigmusok útját, hazai vonatkozásban előszöris megtaláljuk Ipolyi Arnold gyűjtései között, majd a Természettudományi Közlöny 1892-es kiadványában. Ismeretes Törő Ferenc csákányi (Vas megye) takács 1844-es kiadású babonáskönyvéből nyüvek irtására. Legrégebbi magyar nyelvű változata egy 18. századi tokaji varázskönyvben maradt fent, amely - az Appendix szerint - eredetileg Morvaországban, 1645-ben íródott, s később fordították magyarra (majd 1678-ban magyarról latinra). A tokaji könyvecske egy „kutyák dühössége ellen való orvosság” keretében emlékezik meg róla. A keskeny cédulára írt varázsszavak (Zura, Zurabia, Zurabilen, Arlen, Narlen, inarlemen, consummatum, est) mellett vörös posztót, apróra tört szapulókövet, rákszemet, pókhálót, tiszafát, vörösrezet kell kenyérbe gyúrni és az acsargó kutyával megetetni. A szapulókő összetörése közben a következőt kell mondani: „nem kilencz, nem nyolcz, nem hét, nem hat, nem öt, nem négy, nem három, nem kettő, nem egy”. 
Európai szinten egyik korai említése e rigmusnak a 9. századi Szent Gallen-i kódexben található, mint torokfájás ellenszere: „hétből hat mirigy... öt mirigy, négy mirigy, három mirigy, két mirigy, egy mirigy, egy mirigy sem.” 900 körüli a következő óangol ráolvasás: „Noththe-nek van kilenc nővére, a kilencből lett nyolc, és nyolcból hét...és háromból kettő, és kettőből egy, és egyből semmi”. A visszaszámláló bűbáj legidősebb, ránk maradt szövegemléke az i.sz. 400 körül élt (bourdeaux-i) Marcellus Burdigalensis tollából származik: „Kilenc mirigy-nővér, nyolc mirigy-nővér...két mirigy-nővér,egy mirigy-nővér, kilenc a mirigy, nyolc a mirigy ... kettő a mirigy, egy a mirigy, egy mirigy sincs.” A ráolvasást dagadt mandulára ajánlja, reggel vagy estefelé alkalmazva, miközben gyűrűsujjal és hüvelykujjal megérintjük a beteg fájó torkát. A gall-kelta szerző természetesen nem maga találta fel a szöveget: valószínűleg a korában jól ismert varázsige egyik variációját közli (Gunda ennek alapján megkockáztatja a ráolvasó végsősoron kelta eredeztetését).
Ellenségek rosszakaratától védelmező görög ráolvasás,
4.-5. sz (Pócs, 2002)
A magyar (és európai) ráolvasásoknak számos egyéb - szintén nagy múltú - verziója létezik. Pócs Éva (2002) rendszerezve tekinti át őket. Megkülönböztet a betegség(démont) elküdő formulát, amely a „Találkozás a gonosszal” változat jellegzetes eleme. Az elbeszélő módban előadott ráolvasás szerint - keresztény kultúrkörben - valamelyik jeles szent, sokszor maga Krisztus és/vagy Mária útjukon összetalálkoznak a betegség szellemével (esetleg időjárásdémonnal, ld. idézet), s mikor megtudják, miben mesterkedik, elküldik: „Menj el, menj el, te zápor jeges eső a kősziklákra, ahol fekete kókisok nem kikerilnek, a fekete kutyák nem ugatnak, a fekete lovak nem nyerítenek, és ahol kovászos kenyérvel nem élnek és nem fognak élni...” - azaz egy abszolút másvilágra, nemlétbe (Gyimesfelsőlok, Erdély; Pócs 2002). E típus ismert óegyiptomi, óind verzióban is: legkorábbi emléke egy „három féreggel való találkozásról szóló asszír varázsszöveg”. A 3. században egy latin verziójában „ Artemis Ephesia küldi el a fejfájást okozó Antaurát (oda, >>ahol kutya nem ugat<<); a 13. századi szövegekben már Krisztus küldi el a migrént...” (uo). 
Lamastu, az oroszlánfejű babiloni démon és a hét gonosz:
az amulett azt példázza, hogy a rontó szellem ismerete révén
hatalmat nyerünk fölötte (Pócs, 2002)
Említettem már a démon megnevezésével, megszólításával járó ráolvasásokat. Minthogy a keresztény démonhit különböző közel-keleti képzetekből táplálkozik, nem csoda, ha e formula előképét is megtaláljuk az ókori babiloniaknál; de hasonló az Atharveda, amely Pócs szerint „mindenfajta férget és származási helyüket, ’családtagjaikat’ felsoroló” rigmusokat tartalmaz. Elterjedt a testből való kiküldés, testrészekre lebontva: ’Azt mondom neked, pokolvar, hogy menj ki a fejéből s a feje velejéből, s a karjaiból, s a lábaiból, s a fogaiból...mert ha ki nem mégy, megfoglak, s éppeg a havasba viszlek” (uo.). Egyes változatokban - a keresztényi tartalommal való telítődés emlékeként - a távozó betegség helyét Szűz Mária foglalja el; a kórt bibliai alakok, szentek adják egymásnak, majd tovább mind távolabbi helyekre („Ádám feje megfájdult, Ádám Évának adta [a fejfájást], Éva a tengernek, a tenger a ködnek...” - szerb gyűjtés), mind kisebb ’hordozónak’ („...lapfa Adgyon Szelemennek, Szelemen Adgyon Saru fanak... Posna Adgyon Szelnek”. - 1656-ban feljegyzett magyar variáns). A visszaszámláláshoz hasonlóan ez is a betegség elfogyását, eltörpülését, eltűnését, semmibe olvadását fejezi ki. 
A már említett hivatalos-félhivatalos egyházi áldás.- és ördögűzésszövegekből szivárgott a ráolvasásokba a különféle szentekre, bibliai alakokra való hivatkozás, az ő nevükben történő vagy érdemeiket, életük eseményeit - meglehetős bőbeszédűséggel - felemlegető bájolás: „Uram Jézus, ki az eget, földet teremtetted, a Jordán vizét megáldottad, megállván benne megkeresztelkedtél, keresztfán függve minket megváltottál,... kérlek szépen a szent kereszt jelével jelöld meg ezen állatnak fájdalmát...” (Pócs, 2002). Ahogy Pócs (uo.) írja, „A mágia szolgálatába állított vallásos tartalmak-formák leggazdagabb adatanyagát ezek a hivatkozásos formák képviselik”. Kimondottan keresztényi eredetűek és jellegűek  - a Szentháromságot idézve - hármas tagolású áldások, átkok és ráolvasások: „Sanis te deus pater, sanet te deus filius, sanet et illuminet te spiritus sanctus amen”. „Gott der Vater sendet dich, Gott der Sohn der führet dich, die heilige Dreifaltigkeit, die führe dich in einen frünen wilden Wald...” (1650-52, erdélyi szász rigmus) „Atyának, Fiúnak, Szentléleknek, teljes Szentháromságnak nevében. Ámen. Atya elveszijje, Fiú eltemesse, Szentlélek Úristen semiivé tegye.” (Temes megye, daganat ellen - uo.). Idővel a vallási tartalom elvesztette összefüggését a szöveg tényleges mondanivalójával, s pusztán a hit erejét képviselve mintegy  katalizátorként funkcionált. („ ... tulajdonképpen bármilyen vallásos tartalom - a konkrét jelentéstől függetlenül  alkalmas eszköz a mágikus parancs hatásosságát fokozni” - írja Pócs.)  A vallási igazságok  kijelentése mintegy a teremtett világ mindenekfelett álló isteni rendjének fennhatóságát hirdeti az ördög munkálkodásával szemben („Az igézzen meg, aki a Jézusnál szebb fiat szül”). 
Szintén többnyire vallásos töltetű változat a két fél - a betegség és a gyógyító, keresztényi vonatkozásban a rontó démon és Isten - szembenállására épülő ráolvasás („Tök sü, mak sü, hájog sü, hetvenhétféle sü! Körösztöllek tégödet... Az ü szent vérivel, Halálával, Mönnyeji harangok hangjával, szűz Szent Margit asszony szüzességivel, körösztölő szent János arany gyűrűjivel..”). E forma olykor tisztán „pogány”, mágikus tartalommal is fellelhető, mint pl. egy finn példa esetén: „Ha a földből jöttél, menj a földbe, ha a vízből jöttél, menj a vízbe...” 
A 16. századtól kezdve „a vallásos és profán mágia közös rendszere széttöredezni, hatalmi harca megszakadni látszik... A reformáció után a mágiát többé nem ’hamis vallásnak’ tekintették, hanem teljesen más jelleg tevékenységnek. A reformáció elutasította a mágiát mint olyat.” (Pócs, 2002).  Ekkortól kerültek felszámolásra a pogány elemeket is tartalmazó benedikciók, s helyettük tisztán keresztényi vonatkozású, nyomtatásban rögzített, hivatalos áldás - illetve exorcizmusszövegek jelentek meg (például a Rituale Romanum). Nem csak a szóbeliség ellen indult a kereszténységen belüli tisztogató hadjárat, minden ’babonásnak minősített’ szokás indexre került (pl. ’a gonosz elűzése harangszóval, ráfújással, a szentelt tárgyak amulettszerű használata...” stb - uo.). Az újító igyekezet ellenére a vidéki papság sokáig őrizte a pogány elemekkel kevert mágikus „szolgáltatások” gyakorlatát: olyannyira, hogy - s ezzel már új területre kalandozunk - Pócs Éva csíki gyűjtései szerint egyes falvakban még a 20. sz. második felében is a román papokhoz, szerzetesekhez fordultak azok, akik az őket megkárosító személyre átkot, rontást kívántak küldeni. Az ortodox területeken a vallás és mágia összefonódása jóval tovább élt, így az erdélyi magyarság köztudatában "bevett tény" az ortodox papoknak a katolikus atyákénál nagyobb „varázsereje”, mágikus hatalma.

Források:

Gunda Béla 1989: Egy magyar varázsige múltja. In: Uő: A rostaforgató asszony. Múzsák, Budapest. 
Pócs Éva 2002: "Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos": egyházi benedikció - paraszti ráolvasás. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002 (online elérhető a tankönyvtár oldalán).
Pócs Éva 2002: "Lilith és kísérete". Gyermekágyas démonoktól védő ráolvasások Délkelet-Európában és a Közel-Keleten. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002


2013. március 16., szombat

vikings


Újabb, a történelmet, mitológiát és némi nyers északi férfierőt kedvelő közönségnek szánt sorozat lebbentette meg kacéran a szoknyáját - vagy inkább borzolt szőke fonatait - a láthatáron: rettenthetetlen skandinávok hajóztak  a nemzetközi médiai vizeire.
A History Channel szárnyai alól kirepült 'Vikings' Ragnar Lothbrok nyugat-európai hódításainak történetét dolgozza fel. Travis Fimmel által megformált főszereplője a viking-kor legendás hőse, akinek sagáját megtörtént események gazdagítják. I.sz. 830-840 környékén hajóival végigdúlta Angliát és Franciaországot, az óceántól távol eső településeket - például Párizst - a folyókon közelítve meg. Noha alakjának és életének valós történelmi vetületét nehéz kihámozni a köré fonódó fikció szövedékéből, a HC talán nem is törekszik erre: helyette a vikingek aranykorát több-kevesebb tudományos hűséggel bemutató, széles fogyasztói rétegnek szánt látványszériát kapunk az északi mondavilágot átitató keserédes nosztalgiába ágyazva. A mágiaporos, múltidéző atmoszférát a norvég fjordokat körbezáró, meredek szirtek sötét erdőségei fölött gomolygó pára, a  sós vízpermettel telített tengerparti levegő, csatamezőre boruló ázott felhőmennyezeten száguldó valkűrök, Odin hollók kísérte, szél-tépázta figurájának árnyképe, a kristálytiszta égbolt karcoló kéksége, a fényben tündöklő éjszakák káprázata itatja át. Ami a karaktereket illeti, minden a helyén van: a hódítást és dicsőséget szomjazó, elpusztíthatatlan kedélyű férfiak, akik - lássuk be - előbb ütnek, csak aztán gondolkoznak; no meg a hűvös szépségű, bátor északi nők, akikből kard és pajzs nevel 'perfect housewife'-ot. 
Ahogy a neten olvasható véleményekből látom, az önjelölt kritikusokat megosztotta az eddig megjelent 3 epizód: belőlem bizonyára jó adag elfogultság beszél, amikor azt mondom, érdemes belekóstolni a sorozatba. Magával ragadott a légkör, a cselekmény és a látványvilág, utóbbi nem elsősorban a digitális effektusoknak, hanem a puszta - természeti és emberi - környezet szépségeinek köszönhetően. Némi lányos zavarral, de meg kell emlékeznem Travis Fimmel, pontosabban az általa megformált Ragnar - nyomokban Brad Pittet tartalmazó -  sármjáról is; míg az urakat kárpótlásképp Lagertha - Katheryn Winnick - harcias bája bűvölheti el. 
Nem halmozom tovább a magasztaló jelzőket, hiszen végső soron úgyis az egyéni ízlés dönt, kedvcsinálónak pedig bőven elég ennyi. Jó filmezést!












cibere vajda és konc király

Ezt a bejegyzést eredetileg - népies kifejezéssel élve - farsangfarkán, azaz a karneváli időszak végefelé szándékoztam közzétenni, node ember tervez, a technika ördöge meg végez. Noha aktualitását elvesztette, remélem, azért így is tartogat egy-két közhasznú ismeretmorzsát.
A farsang mindenestül - fordított világ. Az Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő, Karácsony és nagyböt közti karneváli forgatagot (ill. az ehhez hasonló ünnepeket) a középkorban a törvények és normák feje tetejére állása jellemzi. Az alakoskodás segít megszabadulni a mindennapok társadalmi kötöttségeitől, s egyben új szerepkörrel ruház fel. Az ünnep lázában semmi sem szent: a köznép megjeleníti és kifigurázza a felette álló hatalom képviselőit (bírót, papot, főúri méltóságot, csendőrt, katonát, püspököt-pápát), szatirikus bohózat formájában kritizálja az arisztokráciát, az egyházat, s az általános ellenszenv központjában álló személyeket (megszemélyesítő bábukat) nyilvános megbecstelenítés (charivari-előadás) keretein belül megalázza, elégeti, kikergeti a településről (városból, országból, stb). Magából az ember-nemből is gúnyt űz, mikor groteszk állat-kosztümökbe bújik. Az illemszabályok átmenetileg kispadra kerülnek: trágár nóták visszahngoznak az utcán, vaskos tréfák, gúnyversek harsannak fel, a verbális párbaj olykor tettlegességgé fajul, pofonok és csókok csattannak. A hagyományos szereposztás felborul: asszony basáskodik az férje felett, nők férfiaknak, férfiak nőknek öltöznek, úr hajlong a szolga előtt, a bolond ragadja magához a hatalmat.    
Peter Burke szerint a középkori és kora-újkori Európa farsangja (ideértve a más időpontban zajló, de a farsangi tobzódáshoz hasonló elemekkel tűzdelt ünnepeket) három kulcsszó köré szerveződik: evés - szexualitás - erőszak. Az évnek e periódusában a máskor oly takarékos jónép nyakló nélkül habzsol - s nem csak élelmet; a közösség szigorú erkölcsei felolvadnak, hogy szabad utat adjanak a legális és illegális szerelemnek ("Álarcában a vágy bejárja a tereket és az utcákat/És a cenzor távollétében a kéj meglátogat minden házat" - írja a 16. sz. elején élt költő, Mantuanus). A nemiség nyíltabb kifejezési formát is nyert: fallikus szimbólumokat (Nápolyban 1664-ben egyenesen egy fából kifaragott óriási péniszt) látunk a felvonulás jelképei között, s szerelmi potenciát sugallnak a hegyes, hosszú csőrrel vagy szarvval ellátott maszkok. A hazai farsangi népszokások is bővelkednek pajzán rítusokban, színművekben (ilyen például a 'halottsiratás' meglehetősen szentségtörő paródiája, vagy a - stilizált vagy valós - falloszmutatás különböző módozatai). E hangsúlyos erotikum - amely a középkorra felszínessé, vulgárissá vált - talán a hajdani tavaszváró termékenységünnep emlékét őrzi.
"A farsang nem csak a szexualitás, hanem az agresszivitás, a rombolás, a szentségtörés ünnepe is volt." - írja Burke. Az agresszió részben szimbolikus-formális kereteket kapott, mikoris az alakoskodók ellenérzései például jelmezeikben nyilvánultak meg. "Egy 1637-ben Madridban rendezett farsangi felvonuláson a következő feliratot vitte egy megnyúzottnak öltözött alak: 'Sisas, alcavalas y papel sellado/Me tienen desollado.' (A fogyasztási adó, a kereskedelmi adó és a pecsétes papíron kivetett adó/az utolsó bőrt is lehúzta rólam). Mások a címekkel és rangokkal való kufárkodásra utalva a katonai testületek ruháit öltötték magukra, és ráírták: 'eladó'." A rituális-tréfás harci játékok, előadások és sportversenyek szintúgy az agresszió mederbe terelését szolgálták. Azonban sokaknak ez nem volt elég. Londonban húshagyókedden "kővel, kalapáccsal, mérőléccel, malteroskanállal és kézifűrésszel felfegyverkezett" inasok randalíroztak; nem volt ritka a mulatságot felügyelő hatósági személyek és a 'plebs' közti összecsapás; mi több, olykor régi haragosok közti véres leszámolásra, egy-egy durvára sikeredett sértés megtorlására is sort került ilyenkor. "Moszkvában a farsang idején mindig megszaporodott az utcai gyilkosságok száma. A 16. század végén velencei látogatása kapcsán egy angol utazó azt jegyezte fel, hogy 'húshagyókedd éjszakáján tizenhét embert öltek, és még többet sebesítettek meg. De ez még korántsem minden, hiszen a farsang idején szinte minden éjjel megöltek valakit.'" Az erőszakhullámnak könnyen  áldozatul estek a társadalom perifériájára szorult személyek, csoportok. Rómában külön futóversenyt rendeztek a zsidóknak, ami során az indulókat a közönség sárral és kővel dobálta. Gyakorinak nevezhetők az állatkínzás ilyen-olyan megnyilvánulásai is. 
A Farsang 'Eszemiszomországa' tehát éles ellentétben áll a hétköznapok világával. Féktelen zűrzavarában egyfelől a fennálló társadalmi rend megcsúfolását láthatjuk - azonban egyben biztonsági szelepként is szolgált. Résztvevőiben épp a bevett normákra fittyet hányó szokatlan szabadosságával tudatosította kivételes mivoltát, s ezen keresztül paradox módon a mindennapok rendjének legitimitását. A 'tréfás lázadás' azt segítette elő, hogy ne alakuljon ki valós lázadás. A köznép az uralkodó osztályokkal, törvényekkel szembeni panaszait, ellenszenvét, dühét komikus-rituális formában adta ki magából ahelyett, hogy fegyverhez nyúlt volna. E "zsiliphatást" már a kortársak egyike-másika is felismerte. 1444-ben francia papok így érvelnek a Bolondok Ünnepe megtartása mellett: "Az ősi szokás szerint tréfából és nem komolyan csináljuk e dolgokat, hogy a bennünk lakó bolondság egyszer egy évben kiszabaduljon és elillanjon. Vajon nem hasad-e ki a borostömlő s hordó is, ha nem húzzák ki a dugót időről időre? Mi is régi hordók vagyunk..." Előfordult azonban, hogy az egy-egy ünnep apropójából összegyűlt, indulatos tömeg - bizonyos, gyújtópontként szolgáló társadalmi feszültségek fennállása esetén - valódi felkelést robbantott ki; a mulatságból mészárlás lett (tökéletes példa erre a 'böse Fastnacht', vagyis az 1376 - os bázeli húshagyókedd). 
A Farsang buja és mértéktelen élvezetekben dőzsölő, végső soron az ösztönvilágnak hódoló mibenléte másfelől a Böjt aszketikus önmegtartóztatásával kerül összeütközésbe. A mulatságsorozat vége felé gyakori elem volt a karnevált megtestesítő figura és a böjtöt megszemélyesítő alak közti tréfás párviadal, amely utóbbi győzelmével jelezte: elérkezett a vigasság vége, ideje visszatérni a megszokott kerékvágásba, megkezdeni a megtisztulást célzó bűnbánó-csodaváró vezeklést (ilyen a hazánkban dívó címadó szokás is). Bruegel 'A Karnevál és a Böjt párviadala' c. festményén egy boroshordón lovagló pocakos férfi vív egy sovány öregasszonnyal. Burke a kompozícióban a megszokott előadáson túl jelképesen a reformáció-ellenreformáció szent hevében égő Egyház és a hagyományos népi kultúra összeütközésének allegóriáját látja.
Az 1500-as években kivirágzó reformáció (és nyomában a katolikus válaszreakció) célul tűzte ki, hogy megtisztítsa a populáris műveltséget a keresztény eszmeiséghez méltatlan motívumoktól. Hogy mi tartozott ide? Jószerével minden, ami a néphagyományt, a folklórt oly sokoldalúvá, varázslatosan színpompássá emeli. Burke - mindössze ízelítő jelleggel - rövid felsorolást közöl, tőle kölcsönzök: álarcviselés, balladaköltészet, bábjáték, bikaviadal, boszorkányság, charivari (a már említett gúnyos előadás), énekmondás, jóslás-jövendőmondás, kártyázás, kockázás, kocsmázás, medvetáncoltatás, népkönyvek, népmesék, sarlatánság, színészmesterség, tánc, varázslás, vásár. Kereszttűz alá került a májusfa-állítás (amelyben a klérus - teljes joggal - felfedezte az ősi termékenység-szimbólumot), a vallásos dráma ("nem azért kaptuk a Szent Bibliát, hogy legyen mivel elütni az időt" - idézi Burke az 1572-es nimesi kálvinista zsinat állásfoglalását), az egyházi ünnepekhez kötődő búcsú, de még a Miklós-napi ajándékozás hagyománya is. 
Az intézkedések egységes vezérfonala a "pogány babonák", azaz a kereszténység előtti hitvilág elemit őrző, illetve a keresztény erkölcsiségnek meg-nem-felelő elemek kimetszése volt (minthogy a Farsang ezek gazdag tárházát sűríti magába, a reformerek vadul támadták). E magasztos igyekezet a Római Anyaszentegyházat sem kímélte: Luther és Kálvin követői még egyes katolikus rítusokat és szokásokat is  pogány bálványimádásnak minősítettek, Vénusz tiszteletének továbbhagyományozódását látva a Mária alakját övező rajongásban és fétis-hitnek bélyegezve a szentkultuszt. A két keresztény ágazat szembenállásának komikus lecsapódása Szent György és a sárkány esete. Míg a katolicizmus a sárkány-legendát minősítette apokrif, mitikus elemnek, s így a Szent György életét taglaló 1621-es augsburgi népkönyvből az mindenestül hiányzik, a protestáns Norwichban, miután 1552-ben "betiltották a pápista szagú szentek" tiszteletét, a -z egyébként Európa-szerte népszerű - György-napi ünnepségekből maga a szent tűnt el; a kedélyesen "Vén Falánk"-nak becézett sárkány viszont 1835-ig a felvonulás állandó résztvevője maradt.
A különbségekre az ünnepek megítélése is rávilágít. "Voltak protestánsok, akik csak a vasárnapot fogadták el ünnepnek, míg mások még az ünnep eszméjét is elutasították, mondván, hogy egyik nap sem szentebb a másiknál.", így világképükben semmi hely nem maradt a nép ünnepi rítusainak. A katolikusok ezzel szemben ragaszkodtak bizonyos szakrális alkalmakhoz - ám épp e jeles napok szentsége miatt nem tűrték meg a hozzájuk kötődő profán cselekedeteket. 
A hitújítók többek között igyekeztek a népi színjátszás minden válfaját kiirtani - a világi jellegűeket azért, mert túl vulgárisak, míg az egyházi témájúakat azért, mert gúnyt űznek a szentségből. "Bizonyos népi rítusok a keresztény liturgiát tekintették mintájuknak (ld. misztériumjátékok - közbevetés tőlem: h.e.). A reformerek felismerték ezt, ám ugyanúgy elítélték ezeket is. Azt állították, hogy az ilyen rítusok tiszteletlenek, istenkáromlók, szentségtörők, botrányt okoznak, sértik a jámbor szemeket és füleket, profanizálják a szent misztériumokat és gúnyt űznek a vallásból." Betiltották a gyermekpüsök-választást, a bolondok abbéjának megválasztását; elítélték a céhes beavató szertartásokat is, amelyek során a legények játékos misét és keresztelőt celebráltak az újonnan felvett tiszteletére. "A teológusok nem látták a különbséget a tréfás keresztelő és a keresztelés kigúnyolása között." 
A forradalmi lendület kiterjedt a nép körében, sőt, azzal egy közösségben élő - s lássuk be, épp ezért sokszor bizony nagyon is világias temperamentumú - papság stílusának csiszolására is. A prédikációt, amelyet a pap korábban nagy beleéléssel, színpadias, a hallgatóságot hol kacajra, hol könnyekre fakasztó gesztusokkal, népmesei fordulatokkal, vaskos tréfákkal, földhözragadt szóképekben, magyarán: közössége nyelvén adott elő, a reformátorok elképzelései szerint fennkölt szavakkal, túlhabzó indulatok nélkül kell prezentálni. Nem csak az atya, hívei sem gyakorolhattak különféle előadóművészeteket a templomban vagy annak közelében. A papok számára tiltottá vált a körmenetekben, felvonulásokon, maskarádékon történő részvétel, a színjátékok szervezése, sőt: megtekintése. A világi híveknek megtiltották, hogy farsang idején papi jelmezt öltsenek, aláásva ezzel a szent hivatás méltóságát. Tiltólistára kerültek a tréfacsináló vagy bumfordi lelkipásztorokról, szerzetesekről szóló elbeszélésciklusok; a református területeken az irodalomból igyekeztek kiirtani mindenféle "pápista" elemet, s például a lovagregényekből a fordítás során gondosan kiollózták a szentekkel kapcsolatos kitételeket. Más művek a mágia szerepeltetéséért érdemelték ki az Index-pozíciót. 
A történelem fricskája, hogy az angol puritánoknak a népi szórakozás különböző formáit ostorozó "vádiratai", amelyekben - mint Phillip Stubbes az Anatomy of Abuses-ben - kikelnek  "a farsangi ünnepeket szervező tréfamesterek, a májusi játékok, a karácsonyi ünnepségek, a templomi ivászatok, ill. virrasztások, a medvetáncoltatás, a kakasviadal és a tánc" ellen, a korabeli populáris kultúrát tanulmányozó kutató elsőrangú forrásaiként maradtak fent. 
"A példák alapján kitűnik, hogy a reformerek a szent és a profán szétválasztását tartották a legfontosabbnak. Ez a szétválasztás most élesebb lett, mint a középkorban volt. Más szóval, a népi kultúra reformja többet jelentett, mint egyszerű epizódot Isten szolgái és a laikusok között folyó hosszú háborúban. A vallásos mentalitásban és érzékenységben bekövetkezett jelentős elmozdulás kísérője volt. A szigor híveinek az volt a célja, hogy lerombolják a szenthez fűződő hagyományosan meghitt viszonyt, mert meg voltak győződve arról, hogy a meghittség a tiszteletlenség forrása." 
Burke innentől datálja a népi kultúra (amely alatt nem csak a parasztság, hanem a városi köznép műveltségét is érti) és az - egyházi és értelmiségi -  "elit" kultúrájának egymástól történő elszakadását. Az eltávolodás fokozódott a felvilágosodás, a technikai és tudományos forradalom beköszöntével, s oda vezetett, hogy a reformkorban az arisztokrácia az egzotikum ízével fedezte fel - ismét - saját hazája, nemzete népi hagyományait, hiedelmeit, művészetét. Amelyek, szerencsére, meglepően szívósnak mutatkoztak: a több évszázados üldöztetés ellenére is sokat megőriztek egy letűnt műveltség kincseiből.
Belegondolni is elrettentő, milyen lenne a világ, ha a lelkes egyházatyák sikerrel járnak. Valóban Isten báránykái lennénk mindannyian: mást se tudnánk, csak bégetni. 

Források: 

Burke, Peter 1991: Népi kultúra a kora-újkori Európában. Századvég, Budapest (a bejegyzésben szereplő idézetek innen származnak). 
Tátrai Zsuzsanna: Erósz a jeles napi szokásokban. In: Hoppál Mihály - Szepes Erika (szerk) 1987: Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
Ujváry Zoltán: Erotikus és fallikus megnyilvánulások a dramatikus népszokásokban. In: Hoppál Mihály - Szepes Erika (szerk) 1987: Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.
Cibere vajda és Konc király - Magyar Néprajzi Lexikon