2011. március 25., péntek

melódiák

oooohhhh... és aaaahhh... és pffffhhhh...
Ma nyolc órát töltöttem el egy kvázi másfél méter mély régészeti kutatóárokban, a kiásott földet lapátolva. A talicska természetesen a két árkot elválasztó "járdán" helyezkedett el, hozzám képest nagyjából fejmagasságban. Minden porcikám sajogni fog reggelre.
Node, első munkanapom máris eredményesnek bizonyult (a díjazáson túl is): megtaláltuk Kőmíves Kelemennét, vagyishát egy, a hajdani bástya fala alá temetett holttestet (a helyi múzeum régésze a rendkívül szakszerű "hullus" terminussal élt). Már akkor gyanús volt a szitu, mikor váratlanul meglepően sok csont fordult ki a fal tövéből, de a pontot az i-re a bordák előbukkanása tette fel. Persze még nem 100%, hogy  valódi, hamisítatlan emberi csontvázról van szó, azt majd eldöntik a kockafejek: én az addigi leletanyag alapján még arra is hajlok, hogy mindössze a szemétdombot sikerült feltárnunk. Minden jel arra mutat, hogy az emberek 500 évvel ezelőtt is előszeretettel hajigálták szanaszét mindazt, amitől megszabadulni vágytak.
Legközelebb jövő pénteken megyek, addigra biztosan kiássák a sebtében "Gábor"-nak keresztelt illető földi maradványait; kár, szívesen megnéztem volna, mi sül ki a dologból.
Na, eltalpalok pótolni a kalóriaveszteséget ('éljen a fogyókúra' jeligével felcímkézve:))

Áldás reátok, béke poraimra! :)


2011. március 20., vasárnap

újra itthon

No, hát visszatértem.
Nem tudok nem szuperlatívuszokban fogalmazni az elmúlt hétről. Olyan csodás volt a háborítatlanság, a csend, a mindennapok rohanó, zajos taposómalmától való elszakadás! Az életvitel a hegyen a legegyszerűbb, s egyben legfontosabb teendőkre redukálódik le, összhangban a természet ritmusával. Csak a legszükségesebbekkel kell törődnöd: úgymint alvás, evés, esetleg némi szórakozás (olvasás, beszélgetés, kártyázás):). Nincsenek komplikált emberi kapcsolatok, nincsenek sürgető feladatok, nincsenek bonyodalmak, zűrzavaros élethelyzetek, feszült szituációk, nincs teljesítménykényszer, nincs versenyszellem, elmarad az örökös kapkodás és türelmetlenség. Csak te vagy, meg a természet, amely körülölel, s minden más átértékelődik. Az válik a leglényegesebbé, hogy megfigyeld a felhőket az égen, reggelenként öleléssel köszöntsd a fák egyikét-másikát, ránevess az első keltikékre és somvirágokra, esténként végignézd, ahogy a Nap a láthatár kékes párájába süpped. Mennyei állapot.
Nem csoda, hogy néhány nap után elkapott az ihlet, és négy dallal, meg az alább közölt, Holdanyát köszöntő verssel gazdagabban tértem haza. Az elmúlt időszakban már-már aggódtam, amiért egyetlen épkézláb ének vagy ima sem jutott eszembe; attól tartottam, végleg elhagyott az intuíció. Az elmúlt hét azonban rádöbbentett, hogy csak a stressz, a szüntelen szorongás és hajszolódás nyomta el bennem az efféle hajlamokat. Megdöbbentő volt, hogy mennyire kisimultam a Gerecse hatására: s ahogy napról-napra egyre nyugodtabb lettem, sorra törtek fel belőlem a verssorok, dallamok. Persze csak amolyan Hulló Eső-mértékkel mérve értékelhetőek, egyáltalán nem biztos, hogy az elfogulatlan fülnek is tetszenének; viszont valóban spontán, a lelkem mélyéről, őszinte érzelmekből születtek, s számomra már ez is nagy öröm.
No meg aztán ez az egy hét minden szépségén és rekreatív vonatkozásán túl a hitéletemet is felpezsdítette. Ami az elutazás előtt megfogalmazott kételyeimet és bizonytalanságaimat illeti, nos, néhány kérdésre választ kaptam. Nem csoda, hisz napról-napra a saját bőrömön tapasztaltam a természet közelségét, a maga nyers vadságában; napról-napra Földanya ölelésében lélegeztem, s végignéztem Nap-atyánk aranyló diadalmenetét; s minden áldott pillanatban éreztem ezt a csodás, sokszínű, káprázatosan szép világot átszövő, titokzatos, kiapadhatatlan őserőt. Úgy tűnt, a virágok visszamosolyognak rám; a vén fákat átölelve elképzeltem, ahogy gyökereimmel a földbe hatolva rákapcsolódok az erdő vérkeringésére; a napsütötte kövek, sziklák langymelege szelíd biztatást sugárzott. Újra felismertem, hogy a Nagy Istennő jelenléte állandóan körülvesz bennünket, s hogy a természet minden eleméből az ő alakja rajzolódik ki. Amikor leheveredtem a kakukkfűvel benőtt, puha talajra, az ő szívverése lüktetett abban; az égen vándorló felhők róla beszéltek. Ismét eltöltött a boldog bizonyosság afelől, hogy a nekem rendelt ösvényen járok, s ha keresem, megtalálom az isteneket.
Csütörtök-pénteken egész nap esett, bevallom, nekem ez tetszett a legjobban:). Addigra fokról-fokra kizöldült az aljnövényzet, s a párás nedvességben a fatörzseket, no meg a kis házikónkat ellepő mohok és zuzmók és megszínesedtek. A dombok közé telepedett köd, a szüntelen permetező langyos esőcseppek és a rengeteg áhítatos hallgatása mélyen megragadott. Reggel felkaptattam a hegycsúcsra, és majdnem egy órán át tartózkodtam ott. Előzőleg azt terveztem, hogy az athamémmal felszerelkezve rövid szertartást hajtok végre, amelynek elsődleges célja az istenek megszólítása, az imádkozás lett volna, de végül ott és akkor, a pillanat hevében belevágtam. A süvítő szélben hosszan fohászkodtam az Istennőhöz és az Istenhez, hogy segítsenek leküzdeni a rossz tulajdonságaimat, megszabadulni mindazon jellemvonásoktól, amelyek hátráltatnak a lelki és spirituális kiteljesedésben, s adjanak békét, kiegyensúlyozottságot, belső harmóniát. Arra kértem őket, segítsenek, hogy mindazon adományokat, pozitív jellemvonásokat és tehetséget, amelyeket tőlük kaptam útravalóul, ki tudjam bontakoztatni a saját és a körülöttem élők örömére, javára, s ne hagyjam puszta lustaságból, nemtörődömségből, patópáli kényelmességtől hajtva elkallódni. Azért is fohászkodtam, hogy legyen bennem elég felelősségérzet, kötelességtudat, elszántság és kitartás a feladataim teljesítéséhez, a mindennapokban való helytálláshoz; éleslátás, hogy felismerjem, mikor mire kell időt és energiát áldozni. Hogy a vallási életem és boszorkányi pályafutásom mellett az egyetemi tanulmányaimat és az emberi kapcsolataimat se hanyagoljam el, hogy dönteni tudjak, mikor melyiket helyezzem előtérbe. S végül, hogy szeretni képes és szerethetőbb személyiséggé váljak.
Nagyon jólesett kiönteni a szívem, belesuttogni a szélbe aggodalmaimat, kétségeimet, mindazt, ami miatt bűntudatom volt vagy amitől féltem. Csak járkáltam körbe-körbe a vadkörtefákkal szegélyezett tisztáson, és soroltam a litániát:), végül ledőltem a földre és hosszan feküdtem ott, figyelve a szürke esőfelhők vad vágtáját. Úgy éreztem, Földanya meghallotta a hangom.
Hazajönni nagyon nehéz volt. Némiképp mókás is, minthogy utolsó nap egy fiatal tölgysarj képében felfedeztem leendő seprűm nyelét. Korábban is megfordult a fejemben, hogy ha úgy adódik, keresek varázspálcának vagy seprűnek való fát, de aztán letettem a projektről. Hát, a seprű maga talált meg, egyszercsak belebotlottam egy ideális jelöltbe; ráadásul már elhalt (bár még nem korhadt) ágról volt szó, így nem okoztam fájdalmat az anyafának azzal, hogy lefűrészeltem.
Egyszóval, egy körülbelül 1'80 magas, csuklóvastagságú bottal vándoroltam Tatától Pestig, majd onnan haza, mindezt egyheti kosszal és két elnyűtt hátizsákkal kiegészítve. De nem ez zavart elsősorban. Amint beléptem a házunk ajtaján, megrohant az elmaradt tanulmányi kötelezettségek és otthoni feladatok miatt érzett sürgető szorongás. Egyik pillanatról a másikra rám zúdult egy halom tennivaló, és a velük járó türelmetlen feszültség is. Fél órával később máris visszazökkentem a megszokott, örökös ingerültséggel fémjelzett életritmusba, és a lelki béke odalett. Egészen elkeseredtem.
Mindazonáltal megfogadtam, hogy többet fogok járni-kelni a természetben, s gyakrabban kimozdulok itthonról; például rendszeresen meglátogatom a falunk feletti sziklaormokat, s bebarangolom a környék erdeit. Remélem, tényleg így lesz, mert az efféle kiszabadulásnak felbecsülhetetlen értéke van. Addig meg igyekszem higgadtan, türelemmel és derűvel szemlélni az elém kerülő megpróbáltatásokat, s nem aggódni többet a kelleténél. Az istenek segítsenek benne :).

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső, 2011-03-20

holdtölte

Tavaszi éjben suttog a szél
Könnyű, illatos álmot ígér
Tavaszi éjben bűvölet kél
Holdanya táncol, ezüstfehér
Ruháján ezer csillag ragyog
Nyomában tündérpor kavarog
Megigéz, ahogy rám mosolyog
Ó, Úrnőm, lásd, hű szolgád vagyok!
Koronád sápadt fénykoszorú
Gyöngyöző dalod oly szomorú
Kristálypermet: szelíd ború
Árad belőle, gyémánthajú
Égi anyánk, álmaink őre
Tejfehér asszony, éjszaka gyöngye
(Ki) árnyak közt járja útját örökre,
(S) Harmatos csendben hullik a könnye...
Halld meg énekem, tekints le rám!
Ma éjjel hozzád száll az imám
Tündérösvénynek hó-sugarán
Emelj magadhoz, ó, anyám!

2011. március 11., péntek

kiszabadulás

Ahogy tavaly, idén is utazom a Gerecsébe, méghozzá éppen ma. Annyira örülök neki, hogy végre megjött a tavasz - mert gondolom, ezúttal tényleg megjött -, hihetetlenül szép lesz a hegy. Olyan ez az egy hét a számomra, mint valami spirituális lelkigyakorlat vagy méregtelenítő kúra. Elpakoltam az athamémat (csak el ne hagyjam, amilyen szétszórt vagyok:)), még az is lehet, hogy ott ünneplem majd meg az Ostarát.
Áldott tavaszt!

Hulló Eső, 2011-03-11

2011. március 6., vasárnap

karnevál, cirkusz

Tegnap a nővérem gyerekeivel megnéztük a farsangi felvonulást. Mit ne mondjak, ugyan a jelmezek közt akadt egy-két ötletes, sőt, kimondottan szívemhez szóló (példának okáért volt vagy húsz boszorkány, egy korhadt fatörzs és a görög pantheon, nos, legalábbis felerészben), ám a műsorok annál gagyibbra sikeredtek. Persze egy oviscsoporttól, amelynek döntő hányada csak nemrég küzdötte túl magát a szobatisztaság fogós problémakörén, nem vártam egetrengető produkciót. Sajnos a maskarások maradékának java a második gyermekkorát élő korosztályból került ki, s az előadásaik színvonala nem sokkal szárnyalta túl az négyévesekét. Ennek ellenére valahogy mégis tetszett az egész - afféle "kicsi, sárga, savanyú, de a miénk" módon. Végtére is nem a velencei karnevált akarjuk megeleveníteni, s ez a kisvárosi öntudattal felvállalt középszerűség, a hozzá társuló mindent átitató, harsány jókedvvel nagyon is illett a télkergető hangulathoz. Öröm volt elnézni a jólszituált, pocakos, tiszteletreméltó ősz urakat, amint - arcukon egy kisfiú lelkesedésével - angyalnak vagy épp afrikai harosnak öltözve riszálják a színpadon. Nemkülönben a gömbölyded nagymamák serege, akik tyúkanyónak, török basának, cigányasszonynak maszkírozva úgy pörögtek-forogtak, akárcsak lánykorukban. Egy rövidke délutánra visszafiatalodott az egész város: felszabadult, gyermeki átéléssel vetette bele magát a karneváli forgatagba jelmezes és néző egyaránt.
Persze, voltak dobosok, tárogatósok, utcaszínház két óriásbábbal, huszárok lovon, pattogatott kukorica,- vattacukor,- meg léggömbárusok, borlovagrendek, forgalomelterelés, minden, ami kell. Igaz, a végére majd összefagytunk, mert ugyancsak lehűlt a levegő, de összegezve: jó volt.
Aztán, hogy hazaértünk, rövid időre átugrottam a nővéremékhez, hogy megtekintsem, ahogy a gyerekek kitakarítják a deguk ketrecét. No persze, a ganajolás hatalmas felfordulásba torkollott, faforgácsban és rágcsálóeleségben úszott a szoba, a két leányzó felváltva sírt és okolta egymást a rumliért, a szülők ordítottak; mindeközben még arra is maradt idő, hogy szemügyre vegyem a tojáskeltetőt meg a már mocorgó emutojásokat, lejátsszak egy speed-menetet az unokaöcsémmel (csúfosan kikaptam) és csocsózzunk egyet. Végül negyed kilenc fele angolosan olajra léptem, miközben a ház még mindig zengett a szülői erély és a gyermeki bánat összhangzataitól.
Jó kis nap volt... :)

Áldás!
Hulló Eső, 2011-03-06

2011. március 4., péntek

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.
Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.
Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.
Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.
Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.
Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

2011. március 3., csütörtök

utóhang

Ismét lementem a konyhába, ahol anyukám bűnbánó arccal fogadott. Töredelmesen bevallotta, hogy a kis tyúk, amit tegnap kiszedett a fagyasztóból, a felengedés után két kacsaszárnytőnek bizonyult, így hát tyúkhúsleves helyett sült lesz ebédre. Aztán számonkérőre vette a figurát, nyilván hogy visszanyerje erkölcsi fölényét, s kérdőre vont a komposztban lapuló rondaság felől. Mint kiderült, kirázta a zacskójából (amihez én nem mertem hozzáérni), minek eredményeképp majd' belefulladt a kiáramló zöldes színű penészporba. Motyogtam valamit egy elfeledett tízórairól és fülem-farkam behúzva visszamenekültem az emeletre.

további szép napot
Hulló Eső, még mindig március 3.-án

egy átlagos reggel

Háromnegyed hatkor kidobott az ágy, és én újfent elátkoztam azt a rendkívül kellemetlen berögződést, ami még azokon a napokon is felkelt hajnalok hajnalán, amikor nem kell suliba mennem.
Kitántorogtam a fürdőbe és lecsekkoltam a súlyom. Úgy fest, volt értelme a tegnapi vízkúrának: elértem a bűvös határnak számító 60 kg-ot. Erőnek erejével igyekeztem nem foglalkozni a diadal örömébe ürmöt csempésző, alattomos megérzéssel, miszerint mivel a tavalyi diéta során sem sikerült ennél lejjebb adnom, meglehet, hogy a következő egy hónapban egy dekát sem fogok fogyni, mindennemű elszánt önkínzás ellenére.
Visszabotladoztam a szobába és elkezdtem felmérni az általános hadiállapotot. Példának okáért ellenőriztem, hogy Gonzales, a csiga, még mindig az iratszekrényemben tartózkodik-e. Ott volt, forró ragaszkodással tapadva az ajtó belső felére, úgyhogy megnyugodtam.
Ezek után előkotortam a teknősömet a könyvespolc alól, ahová a tegnapi akváriumtakarítás megpróbáltatásai elől menekült, beledobtam egy lavór vízbe és utánahajítottam néhány szárított halat. Egy alattomos csellel megszabadultam a macskától is, kitoloncolva őt a hóba, majd hozzáláttam a rendrakáshoz. Elsőként is eltávolítottam az oltárról azt a bugyuta kis rigmust, ami arra biztatta egyik prominens professzorunkat, hogy lehetőleg eszébe se jusson a nekünk tartandó előadás kedvéért - betegsége dacára - kikászálódni az ágyból. Hiába, amit az ember nem gondol komolyan, az nem működik: képtelen voltam őszinte átérzéssel szurkolni a prof gyógyulása ellen. A bűbáj a szemeteskosárban landolt.
Ezt követően elpakoltam a székek támláin felhalmozódott ruháimat, s közben felfedeztem annak a napok óta erősbödő, eleddig beazonosítatlan szagnak a forrását, amely immár masszívan uralma alá hajtotta a szobát. Egy rothadt gyümölcs volt a bűnös, akit maga alá temetett a szekrényben hízó rumli, s ilyetén módon nyugodtan dajkálhatta a rajta kivirágzó penészkultúrát, annak orrfacsaró aromájával együtt. A helyzet súlyosságát érzékelteti, hogy mikor ráakadtam, már nem tudtam megállapítani, kivi, mandarin, alma, vagy esetleg banán lehetett-e hajdanán. Szerencsére egy nylonzacskó mélyén gubbasztott, így nem koszolta össze a holmijaimat, pusztán szagosította némelyiket.
Fogtam a borzalmat és lebattyogtam a konyhába, hogy méltó helyére: a komposztosvödörbe pottyantsam. Ezután a tegnapi energiaveszteség kompenzálására készítettem egy gyümölcsturmuxit három banánból, négy kiviből, egy almából és egy narancsból, és visszatértem kicsiny hajlékomba, ahol még mindig enyhe, meghitt erjedésszag lappang. Készen állok az új napra.

Hulló Eső, 2011-03-03

2011. március 1., kedd

undo

ok, lehiggadtam és bepötyögtem a google-ba a megfelelő keresőszavakat--- két perccel később pedig máris folyamatban volt a fiókom törlése. egyszóval, az imént elhangzott keresetlen megjegyzések egy része visszaszívva

ismét fészbúk

átmeneti elmezavartól hajtva ismét megpróbáltam regisztrálni a facebook-ra, ezúttal Hulló Esőként.
őrület
a regisztráció fél perc, az még rendben volt. A gond a profilkép feltöltésével kezdődött. egymás után ötször kíséreltem meg,  szemlátomást minden eredmény nélkül; majd, midőn feladtam a próbálkozást és kiléptem a menüből, azon kaptam magam, hogy - ugyan profilképem továbbra sincs - az adatlapom feletti "diaszalagon" ott virít ugyanaz a fotó öt példányban. Kitörölgettem a feleslegeseket, az uccsóhoz érve pedig ismét, nyomatékosan felszólítottam a programot: márpedig tegye meg azt profilképemmé.
nem tette.
ok, nagyvonalúan átsiklottam a problémán, jött az érdeklődési kör, satöbbi. lelkesen hozzáadtam vagy 30 együttest, könyvet, filmet a megfelelő rovatokhoz. amikor aztán láttam, hogy helyesírási hibáktól és elírásoktól hemzsegve jelennek meg az adatlapomon, felment bennem a pumpa és többszöri, eredménytelen javítás után egyesével letöröltem mindet (kétszer is, mert elsőre a nyavalyatörte facebook nem mentette el a változtatásokat). másodszorra a mentés sikerülni látszott, ám mikor az 'adatlap megtekintése' fülre klikkeltem - ellenőrzés végett - bezony ott virított mind a 30 együttes, könyv és film, ugyanolyan ordenáré hibákkal.
ezen a ponton már ököllel vertem az asztalt és kis híján bőgtem, merthogy nagyjából másfél óra ment pocsékba semmitérő erőfeszítésekkel, ahelyett, hogy olvastam volna terry pratchett-től 'a mágia fényét'.
nosza, elhatároztam, hogy egy huszárvágással keresztbe teszek a rohadt programnak: törlöm a fiókom.
és mi derült ki? hogy nem lehet, legfeljebb felfüggeszteni, ami addig tart, míg be nem jelentkezel ismét.
minden személyes vonatkozástól (habzó szájú bosszúfogadalomtól) eltekintve elgondolkodtató a helyzet. vajon hányan tudják, hogy amit egyszer felpakolnak facebookra, az mindörökre ott is marad? mégha a külvilág felé le is tiltják a profilukat - mint ahogy én tettem most - a szervergépeken minden információ megtalálható. legalábbis egyelőre nagyon úgy fest, hogy nem lehet végleg megsemmisíteni a felhasználói fiókot. körül fogom járni a kérdést, de kezdek piszkosul bepöcceni.

szép estét
Hulló Eső, vérben forgó szemekkel