Bizonyára unjátok már, hogy nem tudok elszakadni az állattartás (és a hozzá kapcsolódó családi bonyodalmak) problémakörétől, de most ismét e tárgyhoz tartozó gondolatokkal szeretnék előhozakodni - akinek már a könyökén jön ki a téma, nyugodtan ugorja át a bejegyzést.
Néhány nappal ezelőtt Uzonkáék összes szárnyasjószágát elpusztította egy róka. Elutaztak a megyeszékhelyre, nem zárták be a baromfikat, és mire hazaértek, már csak a kifosztott tyúkudvar meg a hűlő tetemek látványa fogadta őket.
Szeretném azt mondani, hogy a történtek hallatán együttérző sajnálkozás fogott el, de ez csak részben igaz. Igen, nagyon is meg tudtam érteni Kende csalódott dühét. Ő, aki nagy reményeket fűzött az állattartáshoz, s meglehetősen sok munkát fektetett belé (elsősorban az emuk vonatkozásában), joggal érezheti, hogy az erőfeszítései kárba mentek. Ismerem ezt a keserűséget, hiszen nálunk is volt hasonló vérengzés még a nyár derekán. A gyerekek pedig bizonyára nagyon elszomorodtak a kedvencek pusztulása miatt.
Ugyanakkor - mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa - minden tudatos elfojtás ellenére némi elégtétel-féleség is mocorgott a lelkem mélyén. A történtekben sorsszerű igazságszolgáltatást vélek felfedezni. Persze az események teljesen józan, hétköznapi ok-okozati összefüggések láncolatával is megmagyarázhatók. Nővéremék, bármennyire is dolgozott bennük a birtoklásvágy aznap, mikor kiválogattuk a saját csibéinket a madárparknak szántak közül, a későbbiekben igyekeztek lerázni magukról a tartásukkal járó minden felelősséget. Vonakodva szálltak bele az élelmezésükbe, látszatkifogásokra hivatkozva halogatták a tyúkudvar elkészítését, és végül parázs viták közepette vették át a tollasjószágokat. Az a minden, ezzel kapcsolatos kötelezettséget elhárító mentalitás, ami az elmúlt hónapokban jellemezte őket, egyenes úton vezetett a végzetes nemtörődömséghez. Ennél is kézzelfoghatóbb okból, a rájuk oly jellemző sértett mártíromságból kifolyólag nem kértek meg bennünket a madarak bezárására.
Nos, ki mint vet, úgy arat. Az ilyen eseményekben látom visszaigazolódni a háromszoros megtérülés törvényét, ha nem is a megfogalmazás sejtette misztikus pátosszal megkoronázva. Azt hiszem, a wicca etika e figyelmeztetése voltaképpen annyit tesz, hogy a tetteink következményei kihatnak ránk, hogy a sorsunk aszerint alakul, ahogy a cselekedeteink formálják, s az élettől azt kapjuk vissza, amit belefektetünk. E nézőpontból teljesen megérdemeltnek tűnik az Uzonkáékat sújtó balszerencse.
Annak ellenére, hogy a végeredményben nagyon is szomorú események elvették a dühöm élét, együttérzéssel helyettesítve azt, nem felejtettem el az Uzonkával való konfliktusok lezárását célzó szándékaim. Igyekszem minimalizálni a vele való kapcsolattartást. Visszaadtam minden, nálam levő kölcsönholmiját, kifizettem neki azt a telefont, aminek évekkel ezelőtti elvesztését a fejemre olvasta a levélváltásunk során (inkább nem is részletezem), ha egy mód van rá, elkerülöm. Remélem, ez a magatartás leredukálja a súrlódási lehetőségeket.
Csak az kiábrándító, hogy a tulajdon családtagjaim egyikével szemben kell foganatosítanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése