mikulás, miklós, télapó

A piros köpenyes, nagy szakállú, jóságos Mikulás – és az őt kísérő krampusz – a gyermekeket ajándékozó és számonkérő figura a városi polgárságtól a falusi értelmiség közvetítésével jutott el a parasztsághoz. Népszerűsítésében az óvodák és iskolák nagy szerepet játszottak. Az orosz „gyed moroz” tükörfordításaként az 1950-es években a Télapó elnevezést kívánták a Mikulás helyett bevezetni. Ma mindkét elnevezés egyformán ismert és használatos. A Mikulás szó a Miklós név szlovák megfelelője, csak a múlt század végén került a köznyelvbe, akárcsak a Mikulást kísérő krampusz, ördögszerű figura neve, mely a nyelvészek szerint bajor–osztrák eredetű. [... ]

Miklós-napi alakoskodásra, alakoskodókra azonban már ennél korábbi adataink is vannak. A Dunántúlon a közelmúltig élt az a szokás, hogy Miklós napján a legények, sőt nős férfiak bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat is. A szokás régi voltát igazolja a Csepreg városából, 1785-ből való tiltás: „...Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magukat elrejtvén, házrul-házra járnak... keményen megparancsoltatik, hogy senkit sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétönknek születése napján, éjszakáján akár alatta valói, akár gyermekei vagy leányai által az ilyetin szines öltözeteket, avagy házrul-házra való énekliseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljenek...” (Bálint S. 1977: I. 47).

A Láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak. Beleden az utcán is ijesztgették a gyerekeket, lányokat, de bementek a házakba, a derekukon láncot csörgettek, a kezükben söprűt vittek, azzal zörgettek be.

Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak, kenderkócból szakállat készítettek. A kezükben levő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól, betegségtől megvédjék a lakókat.

Csákányban a Miklós-járásban két-két alakoskodó vett részt. Az egyik Szent Miklósnak, a másik ördögnek öltözött. A Miklóst alakító legény hosszú bundát viselt, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a kezében. Az ördög rossz ruhába öltözött, néha szalmából púpot is készítettek a hátára. Kolompot vitt magával. Az „ördög” vesszőkorbáccsal fenyegette a gyerekeket, a nagyobb lányokra rá is vert. Várkonyt a legények hatan jártak, egyikük püspöknek öltözött, öten meg ördögnek. Az ördögök hátán szalmából készített púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig megkapják a büntetésüket.

A Miklós-napi alakoskodás másik formája feltehetően középkori diákhagyományból ered. A püspököt megszemélyesítő figura kíséretével felkereste a házakat, a gyerekeket vizsgáztatta, megimádkoztatta, büntette és jutalmazta. E szokásnak lehet a változata a Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipoly mentén a lányok tréfás gyóntatása a fonóban. Ipolyszécsénkén a tréfás gyóntatás szereplői voltak a püspök, a nyakában krumpliolvasóval, a kezében bekormozott fakereszttel; a két ministránslegény; a negyedik szereplő a harangozó, kezében csengővel és rossz bögrével, amiben parázs volt a füstöléshez. A szereplőkhöz tartozott még a két ördög. A püspök kártyából olvasta a „litániát”. Eztán kezdődött a „gyónás”. A lányok, menyecskék sorra oda kellett hogy menjenek és {7-220.} feleljenek a kérdésekre. Például: Ki a szeretőd? Aludtál-e vele? stb. Ha nemmel felelt, a ministráns csengetett, és a két ördög bejött, a lányt kivitték az udvarra és jól összefogdosták (Manga 1941b: 190–191).

Egyébként nemcsak Mikuláskor, hanem Borbála- és Luca-napkor Európa-szerte ismertek az ijesztő, büntető, adományozó alakoskodók [...]

Lányokkal és a fonással kapcsolatos a Miklós-napi fonalvizsga: kalotaszegi múlt századi leírás szerint „Miklós napján a leányos házakat az ifjú legények rendre járják, megvizsgálják a darab fonalakat, s azon leányt, ki nov. 1-ső napjától kezdve minden héten egy darab fonalat nem mutathat, hamúval tömött zacskóval megütőgetik” (Réső Ensel 1867: 175).

A Miklós-napi ajándékozást a szent legendájával hozzák összefüggésbe. Ma a Mikulásnak két alakja él: az éjjel titokban ajándékot hozó és a megszemélyesített büntető, ajándékozó alakoskodó. Néhol úgy látszik, az ijesztő „láncos Miklós” és a jóságos, ajándékosztó püspök figurája összeolvadt. Gímesen a Mikulást alakító legény kenderből szakállt, bajuszt ragasztott, az arcát posztódarabbal fedte el, a fejére bundás sapkát tett. A kezébe suhogó vesszőkorbácsot vitt, ezzel ijesztgette a gyerekeket, miközben az alábbi versikét mondta:

Jani, Mari Piroska

Tudjátok-e mi van ma?

Hoz az öreg minden jót

Piros almát sok diót.

Hát még mit, hát még mit?

Frissen vágott suhogót.

(Ujváry 1975: 28)

Az ajándékozás ma ismert formája falvainkban körülbelül ötven éve terjedt el, és még később a piros ruhás Mikulás figurája. Topolyán a húszas évekre tehető ez az idő. Egész éven át figyelmeztetheti a szülő a gyerekét, hogy nem hoz semmit a Mikulás, ha nem lesz jó magaviseletű. A csizmát, cipőt az ajtó elé teszik, de ha van vállalkozó kedvű rokon, az beöltözik Mikulásnak. Hátán puttonyt visel, benne virgácsok is vannak, és ha kell, megsuhintja vele a gyerekeket. Büntetésül a szülők vereshagymát, krumplit tesznek a cipőbe a virgács és cukrok mellé. A Tápió vidékén az 1920-as, 1930-as években kezdődött el a Mikulás-esti ajándékozás. A szülők este az ablakba tett cipőkbe rakták a diót, cukorkát. Az 1930-as, 1940-es években jelent meg a Mikulás alakoskodó figurája és kísérője, a krampusz, ekkor került az ajándékok közé a virgács is.

Az 1930-as években az Ipoly menti falvakban beszéltek arról, hogy már régebben is tettek a gyerekek ablakba helyezett csizmáiba, cipőibe krumplit vagy cukorkát. Ma jelmezes Mikulás keresi fel azokat a házakat, ahol kisgyerekek vannak. Egy faluban többen is járnak, de csak a közelebbi rokonokhoz, ismerősökhöz. Kosarába, puttonyába a szülők, nagyszülők, keresztszülők teszik az ajándékaikat. A Mikulás szavaltatja, énekelteti, kikérdezi a gyerekeket. Ha szükséges, „virgácsot” is ad, amit a szülők jól látható helyre tesznek, hogy alkalomadtán figyelmeztessék a Mikulásnak tett ígéretére. A Mikulást néhol ördög vagy krampusz is kíséri. A Mikulás látogatása után teszik az ablakba a lábbelit a gyerekek. Egy nyugat-dunántúli községben, Bükön, ahol még {7-221.} néhány évtizede a láncot csörgető Miklós járt házról házra, ma az iskolában beöltöztetett piros ruhás Mikulást viszik végig szekéren a falu utcáin. A csokoládéipar révén jellegzetes mintája alakult ki a Mikulás-alakoskodóknak. Szokássá vált, hogy nemcsak az iskolákban, óvodákban, hanem a szülők munkahelyein is ünnepségeket rendeznek ezen a napon. Egy mai városi gyerek az említett helyeken kívül az áruházakban, üzletekben reklámcéllal felöltöztetett Mikulásokkal is találkozhat. Az ajándékozás – akárcsak más ünnepeken – ma már nemcsak édességekre szorítkozik.

Az időjárással kapcsolatban a bukovinai magyarok úgy tartják, hogy ilyenkor már jön a havazás: „Miklós megrázta a szakállát” (Bosnyák S. 1977: 183). Baranyában hasonlóan vélekednek, de azt is tartják, hogy a Miklós-napi időjárás mutatja meg a karácsonyit.

forrás: Magyar Néprajz