a borz

Addig is, míg mélázok az álmon, ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről a borzzal (jelen esetben a hazánkban is honos fajra gondolok)!

Rendszertani besorolás: az európai borz (Meles meles) a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a menyétfélék (Mustelidae) családjába és a Melinae alcsaládba tartozik. 

Elterjedés, élőhely: Skandinávia fagyos tájait leszámítva egész Európában, valamint Ázsia DK-i vidékein megtalálható (a nemzetség egyéb fajai Távol-Keleten is honosak). Jellemzően erdőségekben, dús vegetációjú biotópokban üt tanyát, de élelemkeresés céljából kultúrterületeken is felbukkanhat. Bokrokkal, erdősávokkal tarkított mezőgazdasági parcellákban is megtelepszik. 

Megjelenése: nagy testű; hossza 80-90 cm, ebből 15-20 cm a farok; a nagyobb hímek súlya a 20 kg-ot is elérheti (különösen ősszel, mikor a téli ínségre készülődve alaposan meghíznak). Szőrzete a hátán ezüstszürke, oldalán sárgásbarna, hasán koromfekete. Fehér pofáján két fekete csík húzódik az orrától a szemén át egészen a füléig. 

Életmódja: mindenevő, magvakat, gyümölcsöket, gombákat, gyökereket, gerinctelen és - apróbb termetű - gerinces állatokat egyaránt fogyaszt. Éjszaka aktív, nappal elvétve látható. Hagyományosan magányos állatnak tartották, ám a későbbi kutatások szerint a kiterjedt üregrendszereken olykor akár egy tucat tagot számláló klán osztozik (megfigyelések szerint a klánok kialakulása a hidegebb égövben jellemző; dél felé, melegebb vidékekre haladva - így hazánkban is - létszámuk csökken, s a párban, illetve magányosan élő állatok lesznek jellemzőek). A 'társas' üregrendszer több (meglehetősen nagy) kamrából és az azokat összekötő folyosókból épül fel, s számos (vész)kijárattal rendelkezik. Az egymást követő generációk huzamos időn keresztül használják, bővítik, növelik; egy angliai borzlabirintus vizsgálatakor kiderült, hogy annak folyosói összesen 879 méter hosszúak, s  50 kamrával, valamint 178 bejárattal rendelkezik. Az üregeket a borzok lombokkal, mohával bélelik, és nagy gondot fordítanak a tisztán tartásukra. 

A csapatot rokon egyedek, javarészben nőstények alkotják (a fiatal hímek általában elvándorolnak és saját családot keresnek); területük 50-150 ha, amelynek határait ürülékkel, vizelettel, továbbá szagmintákkal jelölik és harciasan védik. A klán feje a domináns hím és nőstény; gyakorlatilag csak utóbbiak szaporodnak, mert ugyan a hím több nősténnyel is párzik, azoknak utódait a rangsor élén álló anya elpusztítja.
A magányosan élő borz nőstények a párzási időszakban több hímmel is párosodhatnak. Az ivarzási periódus tél végétől a nyár végéig (februártól októberig; csúcspontja augusztusra esik) eltart, ám a tényleges megtermékenyülés késhet, az embiró fejlődése szünetelhet, a beágyazódás eltolódhat akár hónapokat is; így a párzástól számítva általában 11-12 hónap telik el az utódok születéséig. 

A rendszerint február-március táján születő kölykök száma általában 2-6, hosszuk 15-20 cm, gyér szőrzettel és vakon jönnek a világra, szemüket három hetes korban nyitják ki. A 8. héttől már szilárd táplálékot is fogyasztanak, és szülői felügyelettel el-elhagyják az üreget, de még néhány hétig szopnak. Öt hónapos korukra lesznek többé-kevésbé önellátók. Őszig maradnak a szülők - vagy magányos borz esetén az anya - felügyelete alatt, s csak a következő tavasszal, egy, - másfél éves korukra válnak ivaréretté. Ritkán az anyával töltik a telet, a meglevő üregrendszert kibővítve egy saját hálókamrával; gyakoribb, hogy önálló lakhelyet keresnek vagy ásnak maguknak. A csapatban élő borzok esetében a nőstény utódok maradnak, a hímek általában elszakadnak a nagycsaládtól. 

A telet téli álomba szunnyadva töltik, habár időnként fel-felébrednek, sőt, enyhébb éjszakákon el is hagyhatják az üreget vízivás vagy táplálék-keresés céljából. Maximális életkoruk 15-16 év; a fiatalon befogott példányok szelidíthetők, az idősek viszont agresszívek és harciasak.
Borz és ember: a borzot régen előszeretettel vadászták húsáért, illetve gereznájáért, amely festőecset, borotvaecset alapanyagául szolgált. Kisütött testzsírjából cipőpaszta, csizmakenőcs készült. Mivel odúját olykor rókákkal (ritkábban nyulakkal) osztja meg, Angliában a már betiltott hagyományos rókavadászat előtt betemették a célterületen található borzlyukak bejáratát, nehogy menekülési lehetőséget biztosítsanak a rókáknak (később aztán újra szabaddá tették őket, vagy a borzokra bízták a melót).
Hazánkban a borz nem védett, vadászható, és minthogy a veszettség potenciális terjesztője, illetve jelentékeny gazdasági károkozó lehet (elsősorban mezőgazdasági terményeket, szőlőt fogyaszt, illetve szabadtartásos baromfitelepeken a tojásokat megdézsmálhatja), állományának szintentartása a vadgazdálkodás fontos feladata. A kilőtt állat koponyája (illetve péniszcsontja és szemfoga) számít trófeának. A fajra nézve azonban nem a vadászat, hanem az autóforgalom jelenti a legnagyobb veszélyt: megdöbbentően magas számban hullanak el az utakon, köszönhetően a figyelmetlen vezetőknek. Egyébiránt - hazánkban - természetes ragadozójuk nincs (másutt a farkas és a hiúz jelent fenyegetést a számukra); s kutya legyen a talpán, amelyik ki mer kezdeni egy borzzal. 

A borzhoz fűződő hiedelmek, hagyományok és mágikus megfelelések: a kelta mitológiában mint alakmás (állattá változott ember) jelenik meg (Eochaid fia Conall három gyermekét borzzá változtatta Grian istennő, mert azok megtámadták Knockgraney hegyén álló erődjét. Cormac Mac Airt, Tara Nagykirálya gyermekkorában elejtett néhány borzot, és hazavitte őket vacsorának, ám nevelőapja, Tadg undorodott a húsuktól, s később kiderült, hogy borzzá változott unokatestvérei kerültek [volna] terítékre). Malájföldön a varázslók familiárisa, küldött állata gyakran borz (vagy bagoly). Totemállatként az önfejűség, a céltudatosság, az akaraterő és az eltökéltség jelképe (részletesebben ld. előző bejegyzés). Steven D. Farmer így ír:

- ha a borz felbukkan [az álmaidban, látomásaidban]: légy kitartó és ragaszkodj a terveid teljesítéséhez, nem számít, milyen áron. Légy kész megvédeni azt, amiben hiszel, az elveidet, az elképzeléseidet; és felemelt fejjel fogadj minden velük kapcsolatos kihívást, kritikát. Ideje abbahagyni a taktikázást, a hezitálást, a késlekedést, és megtenni, amit kell. Nem jó, ha másokra támaszkodsz, másoktól (mások véleményétől) teszed függővé magad, aztán neheztelsz rájuk, ha a dolgok nem jönnek ki jól; bízz benne, hogy megvan benned az önállósághoz szükséges erő. A benned feszülő nyugtalanságot (agressziót, dühöt) alakítsd termékeny, gyümölcsöző energiává ahelyett, hogy mások ellen fordítanád. 

- hívd a borzot segítségül, ha: hosszú távú célod van, de úgy érzed, feladni készülsz; ha elnyomva, bántalmazva érzed magad, és ki akarsz állni magadért; ha bizonytalannak érzed magad, hogy előrelépj, haladj bizonyos ügyben; ha olyan helyzetbe (pozícióba) jutottál, amelyben fokozott felelősség hárul rád, és támogatásra van szükséged ehhez az új szituációhoz; ha pszichés gyógyulásra vágysz, de nem bogyók vagy dilidoki igénybevételével. 

- ha a borz a totemed: a céljaid elérése érdekében nagyon eltökélt és makacs tudsz lenni. Ugyan nem vagy kifejezetten konfliktuskereső alkat, ha sarokba szorítanak, kész vagy harcolni. Hatásos és erős gyógyító vagy, gyakran szokatlan módon orvosolod a hozzád fordulók problémáit. Önbizalomhiányod és félénkséged leplezésére hajlamos vagy olykor mogorva álarcot ölteni, mogorván viselkedni. Jó mesélő vagy, számos remek történetet tudsz előadni.

Ted Andrews azzal egészíti ki a feniteket, hogy a borz kiváló gyógyító tudása annak köszönhető, hogy - elsőrangú ásóként - ismeri a föld felszíne alatt rejlő dolgokat, képletesen szólva a felszín alatt meghúzódó kincsek, tudás, hatalom birtokosa. Munkamódszere lehet szokatlan, ámde hatásos, egészen a probléma gyökeréig hatoló.

Ha a borz feltűnik az életünkben, ideje önvizsgálatot folytatni. Ássunk mélyre önmagunkban, a múltunkban. Keressük meg ismét a szoros kapcsolatot a földdel és az élővilággal. Jelezheti azt, hogy ideje feleleveníteni mindazt, ami érdekelt, kíváncsivá tett és lenyűgözött. Ideje fejleszteni az önkifejezési képességünket, az önbizalmunkat; ideje, hogy kezdetét vegye egy új történet rólunk és az életünkről.

Források:

katalinka

Tudom, kissé túlontúl is belebonyolódtam a kertészkedés, növénytermesztés, vegetációs periódusok bűvkörébe, ideje kiszélesíteni a horizontot. Már hosszú ideje tervezgetem egy, az állatokkal kapcsolatos bejegyzésfüzér útnak indítását, s ehhez is remek apropót szolgáltat a március, hiszen ilyenkor megelevenedik az élővilág, lépten-nyomon elénk bukkannak a fauna jeles képviselő. Mivel valamelyik télvégi sétámon elsőként egy katicabogárba botlottam, gondoltam, kezdjük e parányi, de annál kedvesebb ízeltlábúval a sort.

Ugyan hazánkban a katicáknak közel 90 (!) faja honos, én most - jobbára - a közismert és könnyen beazonosítható hétpettyes katicával foglalkozom.

Megnevezés, rendszertan: a hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata; a név első tagja 'gömböcskét' jelent,  második fele a hét pettyre utal) a Coleoptera (fedelesszárnyúak, másképp bogarak) rendjén belül a katicafélék - Coccinellidae - családjának tagja. A magyar népnyelv számos beszédes (vagy épp mulatságos) elnevezéssel illeti: hétpettyes böde, bödebogár, katóbogár, kata, katóka, tehénke, Isten-tehene, katalinbogár, katalinka, katinka, fusskata, katica, kóskata, katapila, katicska, bilibáncs, bugabácsi, bödebácsi, budabácsi... és még sorolhatnánk. Népszerűségét mi sem jelzi jobban, minthogy számos európai nyelvben is hízelgő jelzőkkel látták el: ilyen a német Herrgotts-Küchlein (Úristen csibéje), franciául bête à bon Dieu (jó Urunk bogara), spanyolul coquito de Dios (az Úr bogara). Sok nyelvben kapcsolódik a neve Máriáéhoz: angolul ladybug vagy ladybeetle (= Miasszonyunk bogara), németül Marienkäfer, franciául bête de la Vierge (a Szűz bogara).

Megjelenés: a kifejlett bogár testossza 5-8 mm, teste szinte félgömb-alakú. Hasoldala lapos, háta domború; bunkós csáppal ellátott feje, valamint tora fekete, két-két fehér folttal; szárnyfedői sárgásvörösek, élénkpirosak, tövükön egy fehér,- és közvetlenül mellette, a középvonalban egy fekete folttal (utóbbiak a két szárnyfedő összezárásával kerek pöttyé formálódnak). Emellett a két szárnyfedőn további három-három, jól körvonalazott fekete pötty díszlik, így kerekedik hétre a számuk. Lábai szintúgy feketék. 

Tojása apró, hosszúkás-tojásdad, sárga, nőstény 20-30-as csomókban helyezi őket a levelekre. A lárvák hernyószerűek, csomókba álló tüskékkel megtűzdelt dudoroktól rücskös testűek, színezetük szürkésfekete (az előtoron és a potrohon oldalt feltűnő sárga foltokkal), lábaik erősek és jól fejlettek. A báb tojásdad, igen domború, sárgás színű, szelvényenként több fekete folttal. 

Elterjedés: egész Európában, továbbá Ázsia mérsékelt égövi területein honos; Észak- Amerikába betelepítették. Gyakorlatilag minden életközösségben megtalálható, ahol táplálékállata - a különféle levéltetvek - előfordulnak. 

Életmód: az imágók áttelelnek, majd tavasszal lerakják tojásaikat, és kevéssel azután elpusztulnak. A kikelő lárvák falánk ragadozók, akik elsősorban levéltetveket fogyasztanak, de táplálékhiány esetén minden kisebb rovart megtámadnak, sőt, saját fajtársaikat is felfalják. Fejlődésük 10-30 napig tart; négy vedlés után bábozódnak be, amely állapot 3-17 napon át húzódik. A kifejlett bogarak (imágók) szintén ragadozók.Gazdasági haszna hatalmas: egy katica életében akár 1000 levéltetvet is elpusztíthat. Terjedését elősegíthetjük, ha nem használunk rovarirtót, permetszereket a kertünkben, illetve nem nyírjuk le a gyepet golfpálya-szerűen, hanem legalább néhány közel természetes állapotú foltot meghagyunk, hogy e kis bogár békében szaporodhasson.

Természetvédelmi vonatkozások: ugyan a hétpettyes katica egyelőre nem veszélyeztetett, azonban az Ázsiából eredetileg Észak-Amerikába és Nyugat-Európába betelepített, 2008 óta hazánkban is egyre terjedő harlekinkatica (Harmonia axyridis) némi aggodalomra ad okot, lévén hogy agresszivitásával és életrevalóságával kiszoríthatja a hétpettyes katicát annak élőhelyeiről, illetve megfoszthatja táplálékától.

A katica a mitolgóiában és a folklórban: piros színe miatt régóta a szerelem szimbólumának tartják (többek között Freya jelképe). Provence-i hagyomány szerint egy férfi hamarosan megnősül, ha rászáll egy katica: egy leány pedig annyi évet fog még várni a házasodásra, ahány másodpercig a bogárka az ujján tartózkodott. Avagy az orrán; merthogy az orrhegyen landoló katalinka szintén közeli esküvőt jósol.

Ha menyegző előtt álló leány kezére száll, pettyei száma a várható gyermekáldásról árulkodik. Ha egyedülálló személy kezéről röppen fel, röpte iránya azt mutatja, merrefelé lakik az illető (jövendőbeli) igaz szerelme. Nem csak a várva-várt kedvest: például az elkóborolt nyájat is felkutatja nekünk. Az indiai Indra isten pásztoraként segített tehenei visszaszerzésében, s esőt és napsütést hozott a földre.

Egyben szerencsehozó is: ha rajtunk landol, súgjuk meg neki a kívánságunkat, mert az teljesülni fog. A bogárka pettyeinek száma az elkövetkező szerencsés hónapok számát jelöli. Más kulturális kontextusban a hét napjait; ezért a németeknél és angoloknál a hetedik nap az övé. 

Jelentése, jelentősége:  kulcsszavakban összefoglalva: szerencse, bőség, aratás, átalakulás. Ha feltűnik az életünkben, üzenete nagyban függ a szituációtól. Milyen körülmények között találkoztunk? Rászállt a kezünkre, a ruhánkra, vagy netán megfogtuk? Miről gondolkodtunk éppen, mi járt a fejünkben? 

Jelenthet közelgő románcot, amely, ha mégoly rövid életű is lesz, örömmel és élvezettel fog megajándékozni bennünket. Jövendölhet anyagi gyarapodást:  jutalomcsekket, visszafizetett kölcsönt, fizetésemelést, előreléptetést. A munka, karrier terén arra utal, hogy váratatlan események folytán új, jövedelmezőbb irányba fordulhat az életünk; néhány héten belül állást váltunk (válthatunk) vagy jobb munkakörülmények között találjuk magunkat. Kreativitást igénylő projektekhez új lendületet kapunk, amellyel rövidesen végére érhetünk a feladatainknak. Ha egészségügyi problémákkal küszködünk, a katicabogár üzenete az, hogy hamarosan a gyógyulás útjára lépünk. Még a krónikus betegségek spontán javulása is előfordulhat. 

A katicabogár feltűnése arra is biztathat, hogy mozduljunk ki. Hagyjuk magunk mögött a mindennapos stresszt: fogjuk a családunkat és a szeretteinket, s menjünk kirándulni, kempingezni, horgászni vagy akár csak focizni a kertbe. Érezzük jól magunkat, leljük örömünket a szabadtéri elfoglaltságokban, a természet szépségeiben. Spiritualitásunkba is emeljük bele az új felfedezésének örömét.

A katica védelmet is nyújthat a rossz kedélyállapot, mások zavaró viselkedése, negatív gondolatai ellen. Ha meg akarunk szabadulni a félelmeinktől, aggályainktól, ha kiábrándultnak érezzük magunkat, és ismét vissza akarunk találni a hittel és bizalommal teli életörömhöz, gondolatban vagy meditáció útján hívjuk magunkhoz a katicát, s vele pozitív energiáit. 

A katica mint totemállat: családszerető, a hagyományos értékeket és erkölcsöket tisztelő személyiséget mutat, akit körbevesz a bőség. Az illetőnek sosem kell aggódni a következő étkezés miatt (természetesen ez nem jelenti, hogy ne lehetnének anyagi nehézségei; inkább mint életfelfogás értendő), s a világot ártatlanul és őszintén szemléli. 

Források:

Farmer, Steven D.: Animal Spirit Guides (  Hay House, Inc. 2006)

Germondo, Millie - McGergor, Trish: Animal Totems - The Power and Prophecy of Your Animal Guides (Fair Winds, 2004)

Rosta, Erzsébet - Rábai, Attila: Hiedelmek, hagyományok, babonák a világ minden tájáról (Korona Kiadó Kft, 2007)

Vásárhelyi, Tamás: Az év rovara 2011-ben: a hétpettyes katica
Wikipédia: Hétpettyes katicabogár 

csodafiú-szarvas

a tegnap

Tegnap elég vacak délutánom volt, talán ezért is kerültem olyan nyomott hangulatba. Ebéd után ledőltem aludni, és a lassan ismerőssé váló, több, mint egy hete napról.napra kiújuló fejfájással ébredtem, ráadásul bágyasztó félhomályban. Megpróbáltam valami értelmes elfoglaltsággal elütni a nap hátralevő óráit, de az egész estémre rányomta bélyegét a kábult rosszkedv. 

Vacsora után aztán gyertyát gyújtottam és elmélkedtem egy sort a könyv kapcsán megfogalmazódott kérdéskörön. Végül, hosszú hónapok után először, meditáltam. Óh, mennyeien jó volt! Gyönyörű erdőbe vízionáltam magam, ahol a vaskos fatörzsek úgy borultak az illatos félhomály fölé, mint a templomoszlopok, s az avartakaró színpompás kavalkádjának szépsége felért bármilyen bársonyszőnyegével. Mámorító volt, s engem megkönnyebbült öröm töltött el. Bölénytotemem persze elkísért, noha jobbára csendes szemlélődéssel; együtt fürdőztünk a táncoló árnyékfoltokkal tűzdelt fátyolos napsütésben, együtt keltünk át a  roppant fák által közrefogott, sekély, fekete vizű tavacskán, együtt vágtunk keresztül a törpefenyvesen, s együtt heveredtünk le az aranyszínűre száradt, derékig érő fűtengerrel benőtt tisztáson. 

Azt hiszem, ha az ember elveszik az információk özönében, nem árt, ha van nála valamiféle tájoló - legyen az egy tudományos feltevés vagy vallási koncepció - ami segít megtartani az irányt. Én olykor szem elől tévesztem az utat. Aztán egyetlen, áhítattal telt pillanat hatására újfent megtalálom.

Áldás!

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.

Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.

Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.

Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.

Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.

Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

átkozott boszorkák

Tegnap néztem meg és rabul ejtett. Annyi (morbid) humor, kedves életbölcsesség, valóság-szagú mozzanat rejlik benne! És hát a boszi nagynénik fergetegesek - habókos, örökvidám, elpusztíthatatlan optimizmussal megáldott lökött tyúkok, egyszóval olyanok, amilyennek egy boszorkánynak lennie kell. Nem félnek különbözni, nem törődnek a tradicionális társadalmi konvenciókkal, nem érdeklik őket az emberek irántuk táplált ellenérzései, nem akarnak beilleszkedni a normák között mozgó szürke tömegbe. Időnként annyira vágyom erre a szabadságra! Jobb híján apró lázadások formájában nyilvánítom ki önmagam. Szajkótollat fonok a hajamba, a pulóverem alatt pentagramma-medált hordok, napközben időnként elábrándozok: de jó is lenne bölényszellememmel barangolni a végtelen prérin...

Mostanában gyakrabban meditálok, akarom mondani: gyakrabban próbálok meditálni. Változó sikerrel: eleinte egészen kontinuus víziókban avagy fantáziautazásokban volt részem, az utóbbi pár alkalommal viszont minden látomás szétforgácsolódott, csak villanásnyi képek maradtak meg a kusza zűrzavarból. Alighanem mert túl álmosan, feszülten, csak megszokásból, illetve kötelességtudattól hajtva vágtam bele.

Egyik korábbi alkalommal ismét a szokott prérikörnyezetben találtam magam, bölényem társaságában egy, a füves síkságból kiemelkedő, vöröses szikla peremén. Lélektársam a szirt peremére lépett, visszanézett rám, aztán levetette magát. Éreztem, azt akarja, hogy kövessem. Bevallom, szorongva engedelmeskedtem, habár gyanítottam, nem eshet bajom, ha egyszer a totemem útmutatása szerint cselekszem. Nem zuhantam le, ehelyett, minekutána minden bátorságomat összeszedve kiléptem a tátongó mélység fölé, szárnyak nőttek ki a vállamból, és a szél felkapott. Önfeledt boldogsággal emelkedtem fel az ég vakító kékségébe, s szédítő sebességgel suhantam a bodros-fehér bárányfelhők labirintusán keresztül.

A látomás maradékát nem részletezem, jelen helyzetben ireleváns. A lényeg: feleszmélve eltöprengtem azon, vajon mit takar e szimbolikus eseménysorozat, mit akart a tudomásomra hozni segítőszellemem. Úgy éreztem, valami olyasmit, hogy ha önmagam akarok lenni, számolnom kell a kitaposott ösvény biztonságának elhagyásával; s hogy csak akkor válhatok igazán szabaddá, ha lesz merszem fejest ugrani az ismeretlenbe.

Nem vagyok az a szélsőséges exhibicionista, aki mindenáron a környezetében élők orra alá akarja dörgölni az azokétól eltérő gondolkodásmódját, vallását, politikai nézeteit, szexualitását. Megértem a zajos, színes, polgárpukkasztó melegfelvonulásokat, hiszen a homoszexuálisokat a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni; s minél merevebben zárkózik el a köztudat a másságtól, annál hangosabban és kétségbeesettebben igyekszik amaz felhívni magára a figyelmet. Talán még jót is tesz a jelenség elfogadásának az efféle lármás, erőszakos tálalás (természetesen itt nem fizikai erőszakra gondolok), hiszen a felvonulás sokszor bizarrul festő és - a begyöpösödött átlagember számára - tenyérbemászóan öntudatos résztvevőit látván a tömegbe olvadó, a hagyományos normákat legalábbis látszólag követő, konszolidált homoszexuálisokat könnyebb elfogadni.

Így vagy úgy, bennem nincs efféle túlhabzó önkifejezési hajlam, persze esetemben nem a szexuális másságot, hanem a vallási hovatartozást illetően. Néha ugyan elábrándozok arról a világról, amiben nyugodtan járhatunk bolondos hippicuccokban, megölelhetjük az utunkba kerülő fákat, nyíltan viselhetünk pentagrammát és nem kell magyarázkodni Teleholdas estéken, hogy mégis mit művelünk a zárt ajtók mögött. Egy olyan világról, amiben az emberek - bizonyos határok között - elfogadják egymás különbözőségeit és érthetetlen hóbortjait:), mindaddig, amíg azok senki ártalmára nincsenek. De az már nem az én asztalom, hogy a mindennapi megjelenésemben is lázítóan nyilvánvalóvá tegyem boszorkány voltomat. Igaz, az öltözködésem meglehetősen egyéni, s valamennyit visszatükröz a természet, illetve a mitológia, történelem, néprajz iránti vonzalmamból, habár még a konvencionális értelemben elfogadható keretek között.

Viszont, ha a nagyvilág felé nem is, a közvetlen környezetemet illetően (legközelebbi barátok, család) mindig kényszeredetten igyekeztem megmutatni önmagam. Emlékszem, minekutána rákaptam az emailezésre, napi szintű élménybeszámolókkal bombáztam az ismeretségi körömet. Naplót vezettem hosszú éveken át, amiből időnként egy-egy szemelvényt megosztottam az arra érdemesekkel. Az utolsó gondolatmorzsáig kitárulkoztam: kétségbeesetten vágytam a körülöttem élők elismerésére és rokonszenvére az engem éppen lázba hozó dologgal kapcsolatban, lett légyen az lovaglás, néptánc, hegymászás, etc. Mióta a pogányság dobogós pozícióba került a "hobbijaim" közt, nagyon nehezemre esik a vele kapcsolatos titkolózás. Nem ragozom tovább a témát, hiszen siránkoztam erről már épp eleget:) - egy óriáslépéssel visszakanyarodunk a kiindulópontként szolgáló vízióhoz. Úgy éreztem, efféle szellemi halálugrás volna kerek-perec elmondani a családomnak, hogy mi a helyzet a hitéletemet illetően; s mégha rosszul is fogadnák, úgy megkönnyebbülnék tőle! Persze, azóta sem szedtem össze a bátorságom hozzá, - ellenben a múlt héten vettem egy nagy levegőt és kipakoltam az egyik évfolyamtársamnak, akit hasonló szellemiségűnek véltem.

Félsikerrel: mint kiderült, ő nem merült bele annyira a pogányságba, mint én, a kereszténységtől való elzárkózás állapotáig jutott, amúgy keresi az útját; viszont nagyon jól esett, hogy bár szemlátomást némiképp zűrzavarosnak ítélte az én samanizmussal és az ősmagyar hitvilág töredékeivel megfejelt nyugati boszorkányságomat, továbbra is ugyanolyan rokonszenvvel tekint rám. Kezdem elhinni, hogy a vallási hovatartozásom nem tesz az ismerőseim szemében valamiféle szörnyszülötté, akit nagy ívben elkerülnek. Hogy, habár számomra ez elsődleges fontosságú, a kívülálló meglátása szerint csak egy a számtalan vonás közül, ami az egyéniségemet jellemzi, s ami alapján véleményt formálnak rólam; sőt, a mai, materializmusba hajló fogyasztói érában tulajdonképpen egyfajta mellékes, archaikus hagyományőrző tevékenység, nem több. Míg volt idő, mikor az emberek megítélésében elsődleges szerepe volt a hitnek, manapság ugyancsak háttérbe szorult, s ha nem jár szélsőséges viselkedésmintákkal, úgy nem tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Legalábbis szeretném ezt hinni, elsősorban a saját korosztályomra vonatkoztatva,- hiszen a fiatalok mindig rugalmasabban gondolkodnak, azonkívül a tinédzserek és a főiskolások között annyi szellemi, zenei, öltözködési divatáramlat tobzódik, hogy nehéz különcnek lenni :).

Szóval, ha le nem is ugrottam még, az első lépést megtettem a mélység felé - csak aztán a végén tényleg kinőjenek azok a szárnyak :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-26

látomás

Nézzétek el, ha nehézkesen fejezem ki magam a következőkben, nem igazán lelek találó szavakat az élmény lefestésére.

Tegnapi meditációm során (már amennyire azt meditációnak lehet nevezni) ismét a végtelenbe vesző füves pusztán találtam magam. Egy kimagasló sziklatömb pereméről tekintettem le a zöldarany rónaságra, amely hullámozni látszott a szélben. Bölények népesítették be, ameddig csak a szem ellátott - bölények, zöld fű, kék ég, itt-ott egy-egy terrakotta szikla, ez töltötte ki a panorámát.

Úgy éreztem, e tájat soha nem tapodta ember, és soha nem is fogja. Úgy éreztem, minden, amit látok, örökkévaló: mintha a létezés egy pillanata megfagyott volna az időben, múlhatatlan, érinthetetlen állapottá nőve ki magát. Úgy éreztem, ez maga A Puszta, csupa nagybetűvel - nem annyira fizikai létező, mint inkább a köznapi préri szellemvilágbeli megfelelője, platóni ideája, amely magába sűríti az érintetlen természet és az ősi vadság esszenciáját. Amelynek minden eleme szimbolikus, de eleven kifejezője az élet szépségének és erejének. Amely képlékenyen alakul attól függően, mit kell látnia az oda látogató emberfiának, s amelynek lényege mégis változatlan.

Ezt hívnák asztrálsíknak? Én nem tudom. A szellemvilág megnevezés sokkal közelebb áll hozzám.

A bölények magának az életnek, a bőségnek, a föld kincseinek hordozói. A belőlük élő népek számára otthont, ruhát, ételt, eszközöket szolgáltattak. Rajtuk keresztül oly elevenen éreztem az Istennő jelenlétét, önfeláldozó termékenységének mibenlétét, mintha megmerítkeztem volna örökkévaló lelkében. A táj minden porcikája őt fejezte ki, róla dalolt: a napsütés, a vakítóan szikrázó égbolt, a dús, selymes fű, a rendíthetetlen, méltóságteljes sasbércek, a számlálhatatlan csorda... maga volt az Úrnő.
Lélektársam azt sugallta, hogy e vidéket, e vad, dús, tiszta, az életet magába sűrítő, a fizikai valóság számára érinthetetlen, időtlen darabkáját a teremtésnek mindig megtalálhatom, ha magamba nézek. Hisz mindannyiunkban ott a kapu a szellemvilágra, s mindannyiunkban ott ragyog az isteni - csak meg kell találnunk az utat hozzá.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-01

lélektárs 2

Nos, íme a bölénytotem jellemzése. A fordítást a google nyersfordítása alapján végeztem, mivel saját angoltudásom igen csekély, s sajnos maradtak benne értelmetlen mondatok :(

Azoknak, akik bölény totemmel rendelkeznek, a szent utat kell járniuk, minden életút kiteljesedését.(?). Semmit nem érhetnek el a Nagy Szellem támogatása nélkül, de meg kell találniuk magukban az alázatot ahhoz, hogy segítséget kérjenek tőle, s aztán hogy hálásak lehessenek az ajándékaiért. A bölénytotemen keresztül mély kapcsolatot építhetnek ki Földanyával, s a totem ösztönözni fogja őket a veszélyeztetett fajok védelmére. Erős jellemet és független szellemet alakít ki bennük. [...] A bölény reprezentálja számunkra a mindenütt jelenlevő bőséget, ha tiszteljük az élővilágot átszövő kapcsolatokat. A bőség ott rejlik a teremtés minden részében. A bölény a hála, az imádság és a dicséret szimbóluma. Akit e szellem kísér, imádkozzon minden teremtmény szükségleteiért, a harmóniáért, és mondjon hálát az ajándékokért, amelyeket már megkapott.

A bölény által vezérelt személy általában békés, gyümölcsöző és gyakorlatias; erősségei és gyengeségei felületes ismeretség esetén egyaránt rejtve maradnak (?).. Erős, kitartó, sokat bíró, de nincs igazán tudtában, milyen hatást gyakorol a környezetére, a többi emberre. Jól teszi, ha kerüli a harcot, veszekedést (amennyiben konfliktushelyzetbe jut), és nem szabad úgy értelmeznie az önvédelmet, hogy az feljogosít a mások elleni pusztító, romboló tevékenységekre, magatartásra.

Egyesek lassúnak tarthatják, vagy a tekintetét túl üresnek, túl meredtnek vélik [hozzáfűzés: szinte mókás, hogy ez valóban megesett velem - nem egy táncpartnerem tette szóvá, habár nem bántó célzattal, hogy meglehetősen bambán nézek :)], ám ezt a tényt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja.(?). Engedelmes, és szívesen halad együtt a tömeggel önvédelmi célból, vagy igyekszik részévé válni egy társadalmi közösségnek, csoportnak. Néha elveszti a csapatösztönét. Lassan mérgesedik fel, de nem tudja visszatartani a dühét, ha az már feltámadt. Ápoló és adakozó természet. Az élet iránti tisztelet igen erős benne [...].

A szerelemben a bölény mindenkit maga elé helyez: inkább igyekszik vigyázni másokra, mint magára. Megpróbál mindenkit elégedetté és boldoggá tenni, miközben elveszíti önmagát a család, a barátok, a gyermekek, a munkahely kollektív igényei között. Annyira kívánja a békét és a nyugalmat, hogy legszívesebben elkerülné azokat a kockázatot jelentő, komoly kérdéseket, amelyek a társa jövőképére, családtervére, elkötelezettségére, munkájára, a szerelmük tartósságára vonatkoznának.

Spirituális értelemben a bölény-totemmel rendelkezők más birodalmakban élnek, ahová csak néhány földi halandó vethet futó pillantást, s amiről legtöbbünk csak töredékes tudást szerezhet. Tetszik vagy nem, a bölény isteni hírnök. A bölény-totemmel rendelkezőnek meg kell értenie és át kell adnia az üzenetet, e célnak szentelje életét, különben egész biztosan áldozatokat kell hoznia miatta és érte. Tisztán látni, hogy ápoló, gondoskodó személy, ez végül meghatározó lehet az életére, egészségére és halálára.

A bölény számos indián törzs kultúrájában a bőség szimbóluma. Húsát megették, bőréből ruhákat és sátorponyvát, takarókat készítettek, csontjaiból és inaiból a túléléshez szükséges használati tárgyakat fabrikáltak, patájából szaruenyvet főztek ki, s azt használták ragasztónak. A lakoták hagyományai szerint a Fehér Bölényasszony adta nekik a szent pipát, és vele együtt az ígéretet, hogy a bőség oly hosszan megmarad, amíg csak a pipa füstje elviszi imáikat a Nagy Szellemhez, és tisztelik őt minden megjelenésében, azaz a természet minden teremtményében. A bölény azon dolgok tiszteletét, különleges szeretetét jelképezi, amelyeket Földanya kínál a gyermekeinek. A bölény jelzi a pillanatokat, amikor ismét megtaláljuk az élet értelmét, a béke értékét, amikor hálát adhatunk mindazért, amink már van, és meglátjuk a tiszteletreméltó szentséget minden útban, bármennyire különbözzenek is a miénktől.

A bölény az erőt és az állóképességet testesíti meg. Ha bölénnyel álmodunk, az azt szimbolizálja, hogy jelet kaptunk egy új vállalkozás megkezdéséhez, amelyet a bölényszellem támogat.(?) Ha gyakran magunk elé képzeljük, erőt sugároz belénk, és képességet, hogy elérjük a céljainkat.

Ha a bölényt választottuk – vagy fogadtuk el – totemül, arra fog ösztönözni, hogy töltsünk minél több időt házon kívül, a természetben. Arra törekszik, hogy segítsen létrehozni egy szilárd kapcsolatot a Földanyával, és megmutatja, milyen úton dolgozhatunk a veszélyeztetett lények kihalásának elkerülése érdekében. A bölényszellem lelkierővel és szilárd jellemmel ajándékoz meg, s olyan független személyiség kialakulását segíti elő, amely mindenekfölött díjazza a szabadságot.

[...]

A bölény nagy feje egy magasabb rendű intelligencia jelképe, erős teste pedig a földhöz köti. Ennek folytán egyesítő erőként, kapocsként funkcionál az evilági és az isteni szférák között, és arra tanít, hogy a helyes cselekedethez mindig társítsuk a megfelelő imádságot és fordítva.

A bikák és a tehenek is szarvat viselnek, válluk pedig púpos. A szarvak a fejből nőnek ki, ami azt jelképezi, hogy a gondolatainkat ki kell terjesztenünk az égiek felé. Ez a magasabb intelligenciával való kapcsolat jelképe. A púpok gyakran a szervezetben tárolt energia szimbólumai. A bölény púpjai a vállain nyugszanak. Az ember a vállán hordozza a személyes energiát, s önmagát a kezén keresztül fejezi ki. Akármit érintünk vagy fogunk meg, az érintkezésbe kerül a vállon tárolt személyes energiával. A vállak felelősséget vagy örömöt hordoznak. Bármi van bennük, az megnyilvánul a külvilág felé. A bölény arra tanít, hogyan szüntethetjük meg a terheinket azáltal, hogy az energiát egyenletesen használjuk fel/oszlatjuk el..

Amikor vészhelyzetbe kerülnek, a tehenek védőkört képeznek a borjak köré, a bikák pedig a tehenek köré. Ez jelképezi a bölények kölcsönös tiszteletét egymás iránt, valamint védelmi ösztönüket és az élet tiszteletét.

A síksági indiánok számára e növényevő az élet szentségének és a bőségnek a jelképe. Az életet ajándékozta másoknak azáltal, hogy feláldozta önmagát. Húst – élelmiszert – ruházatot és menedéket biztosított nekik. Amikor a törzs készen állt a bölényvadászatra, hálaimát ajánlottak fel a Nagy Szellemnek. A vadászat után szertartást végeztek, hogy kifejezzék tiszteletüket a bölény szelleme előtt. A bölény támogatása nélkül ezek a törzsek nem maradtak volna fent a kemény telek során.

Hogy a sok jón túl a bölény árnyoldalairól is szóljunk: bizony veszélyes és kiszámíthatatlan lehet, ha provokálják. A bölénytotemmel rendelkezőknek emlékeztetniük kell magukat arra, hogy meglássák mindenben a jót és ne engedjék a frusztrációikat eluralkodni a bensejükben. A napi rendszerességgel művelt Tai Chi, jóga, vagy harcművészet segít levezetni a felgyülemlett feszültséget, kiengedni a gőzt.

A bölény emlékeztet bennünket, hogy mindenért, amink van, köszönetet mondjunk, hogy tiszteljünk minden életformát és megtaláljuk saját magunkban az isteni esszenciát. Az egyenlőség, az áldozat és a szolgálat szimbóluma, megmutatja, hogy élhetünk egyetértésben, elfogadó és örömteli állapotban. Segít megszabadulnunk az önsajnálattól, keserűségtől, s ráébrednünk a bőség tudatára.Ugródeszkát biztosít a szellemi-lelki-fizikai egészség visszanyeréséhez, s hogy ismét kapcsolatba kerülhessünk Földanyánkkal és Égatyánkkal.  

lélektárs

Nem bírom tovább, írnom kell Róla.
A nagybetű -mondhatnám, természetesen és sajnos - nem az Álomlovagot jelenti, hanem egy még annál is különlegesebb és fontosabb személyt.
Nem hittem volna, hogy a vele való találkozás ilyen módon ki tud zökkenteni azon eszmei keretek közül, amelyekbe beástam magam. Pedig még csak nem is mond ellent nekik. Hiszen ki tiltja meg egy wiccának, hogy toteme vagy erőállata legyen? Én magam is olvastam a KWHE fórumain számos sorstársam bejegyzéseit. Ami azt illeti, idővel rádöbbentem, hogy alig akad boszorkány szellemi vezető vagy totemállat nélkül. Nem beszélve arról, hogy az állatalakú segítő (familiáris), amelyet a keresztény ihletésű traktátusok természetesen démonikus eredetűnek jellemeznek, a boszorkányokkal kapcsolatos hagyományok szerves része. 
Régóta, egész kicsiny gyermekkorom óta foglalkoztat a samanizmus, de hogy nekem is lehetőségem van megtanulni a révülés technikáját, s találkozni a szellemvilág képviselőivel, annak a realitása csak nemrég tudatosult bennem.
A nyári, bösztörpusztai fiesta, valamint vagy 6-8, a samanizmusról szóló könyv elolvasta után lázasan tervezgetni kezdtem a saját dobomat. Szentségtörésnek érzem, de mégis leírom: rétegelt nyírfalemezből képzeltem el a káváját, s lóbőrből a bőrét. Továbbra sem tettem le az elkészítéséről, de egyenlőre még talonban hever.
Hogy még a dob kézbevétele előtt, s ráadásul teljesen spontán módon találkozhatok a totememmel, azt álmomban sem hittem. Nem mintha neki feltétlen szüksége lenne valamiféle segédeszközre, de hát bennem erősen összekapcsolódott a két fogalom.
Mégis, alig egy hete, egy egyszerű meditációs gyakorlat közben egyszercsak előttem termett... - én pedig annyira megijedtem szuggesztív erejétől, hogy visszavonulót fújva kihátráltam a vízióból, ami körülvett bennünket. Ezzel a szégyenteljes akcióval persze sikerült megsértenem.
Tudnotok kell, hogy mivel oly sokan rohangásznak medve, szarvas, farkas, sas, sólyom (és egyéb különleges, ritka és szép) segítő állatokkal, én tiszta szívből reméltem, hogy elkerülnek az efféle divattotemek, és valami egyszerű, hétköznapi és lehetőleg valóban az egyéniségemet tükröző állat kínálkozik a számomra. Szajkóra, sünre, netán varjúra vagy macskára gondoltam. A macska elcsépelt, tudom, de tény, hogy pompásan megértetem magam velük, és vannak rokon tulajdonságaink. Tavaly pedig néhány hétig neveltem egy varjúfiókát, ami, mit ne mondjak, felejthetetlen élmény volt. A szajkó éppúgy nagyhangú és szószátyár, mint én magam, a sün pedig bizalmatlan és óvatos, de a tüskéi alatt voltaképpen egész aranyos.
De hát a totemhez nem efféle tudatos megfontolások alapján vezet az út, ráadásul - szvsz - gyakorta inkább ő választ minket, mint fordítva.
Még valami: lehet, hogy helytelenül használom a szakkifejezéseket. Egyesek szerint különbség van a totem és az erőállat, a vezérlő szellem és a segítő között. Ráadásul mellénk szegődhetnek átmeneti tanítók is, épp, mikor szükségünk van az általuk képviselt bölcsességre. Számomra jelen pillanatban egy állatszellem testesíti meg ezen fogalmak mindegyikét, de hogy melyik kategóriába tartozik pontosan, azt egyenlőre homály fedi.
Ő pediglen - bölény.
Soha, de soha, egyetlen másodperc erejéig sem gondoltam rá. Eszembe sem jutott, hogy egyáltalán szóba jöhet. Hiszen nem tartozik hozzá a mindennapi valóságomhoz - itt, a Kárpát-medencében már hosszú ideje híre-hamva sincs. Európában ugyan honos, de annyira ritka és oly kevéssé ismert, hogy jóformán el is felejtkezik róla az ember. S ráadásul mi kötne engem hozzá? Nem hinném, hogy a tulajdonságaim bármiben is egy bölényre emlékeztetnének. Ikrek a horoszkópom, vagyis a levegő jegyében születtem, ez egyértelműen megmutatkozik a jellemvonásaimban. Igaz azonban, hogy nagyon sok föld-elemet hordozok, a megjelenésemtől kezdve a hobbijaimon és az érdeklődési körömön át a lelkialkatomig. Voltaképpen a föld és a levegő (egymásnak szinte tökéletesen ellentmondó) kettősségével jellemezhetem magam, és ez a szélsőséges dualitás gyerekkoromtól kezdve megmutatkozik. Lehet, hogy egyéniségem föld-aspektusának kifejezője a bölény?
Még azt sem tudhatom biztosan, hogy állandó erőállatom vagy csak átmeneti kísérőm-e, és ő sem veszi jónéven, ha erőltetni próbálom ezt a kérdést. Legutóbbi kapcsolatfelvételünkkor azzal zárta le a témát, hogy momentán szükségem van rá, s jelen pillanatban voltaképpen teljesen lényegtelen, hogy valóban a totemem vagy "csak" jelenlegi tanítóm.
Természetesen igyekeztem több információt szerezni róla: utánaolvastam hát az interneten, és egy angol nyelvű oldalon részletes jellemzést találtam. Azt végigfutva kicsit jobban megértettem, hogy lehetséges, hogy rokonságban állunk. Tény, hogy az ott leírtak egy része - például az erős természetvédő-környezetvédő szellemiség, a természettel való harmonikus és mély kapcsolat kiépítésére irányuló törekedés, az outdoor szabadidős tevékenységek preferálása, a gyógyító-szolgáló-közösségi szerepvállalás (amely elsősorban a gyerek-és kamaszkoromat jellemezte; az utóbbi években visszafejlődött s talán épp ezért vagyok olyan lelki kátyúban, amilyenben.), vagy a lassan feltámadó, de nehezen féken tartható düh és a levezetéséhez szükséges rendszeres testmozgás - valamelyest emlékeztet önmagamra. A jellemzést elolvasva könnyebb elfogadnom, hogy valóban bölény volnék... S remélem, hogy megfelelnem is sikerül majd az ezzel járó, korántsem elhanyagolható követelményeknek, kihívásoknak és próbatételeknek.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-04-21