Tegnap olvastam Égető Melinda "Boszorkányszombat a szőlőhegyen (A szőlőhegy elkülönítettségének tükröződése a népi mentalitásban)" c. tanulmányát (in: Studia Ethnologica Hungarica I - Demonológia és boszorkányság Európában; szerk: Pócs Éva; L'Harmattan - PTE Néprajzi Tanszék, Budapest, 2001). Lebilincselően izgalmasnak bizonyult, azt fejtegette ugyanis, hogy a hazai boszorkányhiedelmekben hogy,-s miként játszott sajátos szerepet a szőlőhegy. Az eddig publikált peranyagokat átnézve azt tapasztalta, hogy abban meglepően magas arányban fordul elő a hegyekre, dombokra utazás, ott gyülekezés és mulatozás motívuma; s ezek közül is kiemelkedik a borospincékben, vincellérházakban, vagy csupán szőlőültetvényen történő vigadalom metódusa. A település határában vagy közelében elterülő magaslatok mellett gyakori a Gellért-hegyi boszorkányszombat felemlegetése. A narratívokból úgy tűnik, a Gellért-hegy egyfajta országos központ szerepét töltötte be, ahová (szemben a hetente, kéthetente megrendezésre kerülő "helyi" sabbatokkal) évente csak egy-két alkalommal látogattak el a boszorkányok. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy meglehet, ez az elgondolás a (z egyházi vagy világi) hatóság indíttatására szivárgott bele a tanúvallomásokba, mintegy bizonyítandó az intézményesített, hierarchikus, sátánimádó boszorkányszekta fikciójának létjogosultságát. Habár a Gellért-hegy kultikus jelentősége a néphitben idővel meggyökeresedett, nem egyértelmű, hogy a boszorkányüldözés idején is a folklór élő eleme volt-e, vagy csupán a tortúravallomások során kicsikart, a kimondottan ezt célzó kérdésekre adott feleletek révén honosodott meg. Égető Melinda nem szándékozik eldönteni e dilemmát, viszont utal rá, hogy maga a Gellért-hegy is szőlőhegy volt, s mindjárt az első peranyag, amelyben említésre kerül, az ott található borral telt pincéket jelöli meg az összejövetel színhelyéül. A képet tovább árnyalja, hogy a Gellért-hegyre irányuló összes adat a valamikori török hódoltság alá eső területekről származik, amely valamelyest befolyásolta az ott kialakuló boszorkányhiedelmek táji vonatkozásait.
A szőlőhegyi vigadalom motívuma kétségtelenül a (nyugat-) dunántúli peranyagokban bukkan fel a leggyakrabban. A meg nem nevezett hegyen, halmon történő gyülekezés és mulatozás az alföldi és északkelet-magyarországi régióban fordul elő sűrűbben; a hordozás, utazás célpontjául szolgáló hegy ismét a Dunántúlon dominál. Itt kell megjegyezni, hogy a nevezett térségben, ahol a szőlőművelés tradícionális múltra tekint vissza, s ahol a hegyközség, mint autonóm gazdasági és jogi egység a szőlőgazdálkodás klasszikus szervezete volt, a "hegy" kifejezés eleve a szőlőhegyet jelentette. (Ez még ma is így van: ha felénk valaki azt emlegeti, kimegy a hegyre, azon a birtokában álló - eredetileg - szőlőterületet kell érteni.)
A másik jellegzetes boszorkánytevékenység, a rontás esettanulmányai közül szintén számos köthető a szőlőhegyhez. Egy részük kimondottam a szőlőhegyen foganatosított mágikus aktusról, másik felük pedig a szőlőhegyen lezajló konfliktushelyzet másutt történő megtorlásáról számol be. A szőlőhegyen megesett epizódok általában valamilyen jellegzetes napszakhoz kötődnek (éjszaka, alkonyat, fényes dél), s a boszorkány állat alakjában, vagy forgószélként, láthatatlan gonosz lélekként követi el tettét (hasonló eseményeket olvashatunk a gyimesi csángó hiedelmek adatközlőinek beszámolóiban, de ott a kaszálóhoz, pásztorkunyhóhoz, legelőhöz kötődnek. Mindezen színhelyek a szőlőheggyel analóg jellegzetessége a viszonylagos magasság, a településtől fizikailag elkülönülő elhelyezkedés és a sajátos művelésmód).
De miért pont a szőlőhegy vált a sabbatok titokzatos színterévé? Égető Melinda e kérdésre is igyekszik választ adni. Kiindulási alapul a délnyugat-dunántúli tájegység hegyközségi törvényeit választja, amelyekből kitűnik, hogy a szőlőhegy egy, a falu normális rendjén és törvényein kívül és felül álló, attól jogi és gazdasági értelemben is független, önálló birodalom volt.
A hegyközség fizikai dimenzióját a körülkerített szőlőterület, szellemi közösségét pedig a szőlősgazdák együttese alkotja. Elöljárója a hegymester vagy hegybíró és az "esküdtek"; évente 2-4 alkalommal közgyűlésre ('törvénynapra') került sor a birtokos gazdák (kötelező) részvételével.
A szőlőhegyet áthághatatlan gyepű övezte; kaput, utat csak a hegyközség engedélyével lehetett létesíteni, s nem csak idegenek, csavargók, de szőlőbirtokkal nem rendelkező helyi lakosok sem léphettek be a területére (hacsak nem napszámosként, kapásként). A gazdáknak a lehető legrövidebb, legegyenesebb úton kellett megközelíteniük a szőlőjüket, nem tekereghettek kedvükre az ültetvények között; a vendégeket a szőlőpásztor kalauzolta, az ő engedélye nélkül nem tehettek egy lépést sem. Napkelte előtt, napnyugta után senki nem tartózkodhatott odakint (a szőlősgazda a maga 'hajlékában' ugyan kint éjszakázhatott), különösen a gyümölcsérés időszakában - ekkor kizárólag a szőlőpásztoroké volt a terep.
Hegyközségi tag, azaz szőlőbirtokos nem csak helyi lakos lehetett, s a hegyközségben azonos jogok illették meg az egyébként különböző társadalmi rangban álló személyeket (így egyforma szava volt jobbágynak, szabad parasztnak, papoknak és világi elöljáróknak). A szőlősgazda családja nem számított a hegyközség polgárának; a feleség kivételesen helyettesíthette férjét a közgyűlésben (például annak betegsége, távolléte esetén), de a szőlőbe csak mint kapás léphetett be, metszést nem végezhetett, nem vehetett részt a vasárnaponkénti "pinceszeren" (amely a szőlősgazdák társasági összejövetele volt, afféle férfimuri), s az évenként egyszer megrendezésre kerülő "asszonyfarsangot" leszámítva nemigen mulatozhatott a hegyen. Érdekes kitétel a boszorkányüldözés megszűnte után született törvényekben, hogy "tudákos" ember, asszony szőlőt nem birtokolhatott. (Magukban a perekben a vádlott szőlőtulajdona, szőlőben lakása csak elvétve bukkan elő).
Amint látható, a szőlőhegy minden tekintetben elkülönült a falu hétköznapi világától. Tiltott és vágyott terület volt, amelyet sajátos törvényszerűségek uraltak. A néphit kétosztatú téridő-kompozíciójában (ld Pócs Éva: Tér és idő a néphitben) a szőlőhegy egyfajta mágikus-miszikus színtérré nemesül. A határt képező gyepű ismert és ismeretlen, evilági és természetfeletti közt is választóvonalat húz. Önmagában a szőlőhegyhez, sőt, a szőlőnövényhez is számos hidelem fűzödik. Az itt gyűjtött gyógynövényeknek magasabb hatásfokot tulajdonít a folklór. A hagyomány szerint a boszorkány mások ártalmára alkalmazott varázslatai hathatósabbak voltak a szőlőhegyen; e helyszín mágikus adottságait kihasználva meg tudta őrizni saját szőlőjét, gyümölcsösét a kártevőktől, parancsolni tudott a kígyóknak, csodás képességű köveket gyűjtött. A zsenge szőlőlevélből vagy a szőlőtőkén termesztett gombából rontásra alkalmas főzetet készíthetett, a metszéskor kibuggyanó nedv pedig a boszorkánykenőcs alkotóeleme volt. A sabbatok alkalmával a boszorkányok nem csak pincéből lopták a bort, kiszipolyozhatták azt magából a növényből, (leszűrték a bimbóból, kiszopták a tőkéből) megfosztva a termékenységétől. Mulatságaiknak a szőlőhegy egy másik, magasabb dimenziója szolgált helyszínül, amely magába sűrítette mindazt, ami a szőlőhegyben fizikai szinten manifesztálódik.
Ennek tükrében már érthető, miért vizionálta oda a dunántúli ember fantáziavilága a boszorkányok rejtelmes ünnepségét; hiszen e helyszínt sajátos adottságai miatt természetfeletti erők uralták. Jól példázza ezt, hogy a 'szőlőhegyi boszorkányok' javarésze a 'természetfeletti boszorkány" kategóriájába tartozik (ismétcsak Pócs Évára hivatkoznék; ő készítette el a narratívokban előforduló elbeszélés-elemek alapján a perek boszorkányfiguráinak osztályozását), igaz, a szőlőhegyen történő konfliktusból kiinduló rontáselbeszélések gyakran a 'megrövidített boszorkány' alakját rajzolják elénk (aki az egyszerű falusi boszorkányság gyakorlója).
Mindent összevetve Égető Melinda arra a következtetésre jut, hogy a szőlőhegyi boszorkányszombat előképe nem az egyház által propagált démonikus, erkölcstelen orgia, sokkal inkább a néphit tündérmulatsága, boszorkányát pedig az ambivalens tündér/démon figurák formálták. E témakörön belül számos kérdés továbbra is nyitva áll, s a szerző megfigyelései - saját bevallása szerint - kiegészítésre szorulnak, ám így is roppant érdekfeszítő összefüggésekre világított rá.
És akkor jöjjön a slusszpoén:). Pár hete szóltam róla, hogy egy környékbeli falvacskában micsoda elbájolóan gyönyörű telekre bukkantam. Azóta se tudom kiverni a fejemből, s azt kívánom, bár lenne elég pénzem hozzá, hogy megvásároljam. Mit tesz isten, a szőlőhegyen található, hovatovább egy romos pince is düledezik rajta; a szomszédban pedig még a gazzal benőtt szőlőültetvény is áll:). S mindezek tetejébe a saját falunk is hegyközségként kezdte pályafutását; a közeli város jópolgárai a török fenyegetés idején települtek át a szőlővel beültetett dombvidékre, s később ennek köszönhetően vált önálló településsé. Neve pedig nemes egyszerűséggel halmot, dombocskát jelent.
Ha a boszorkány nem megy a szőlőhegyhez, a szőlőhegy jön a boszorkányhoz :D.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése