"amit a ház elnyel...

... azt vissza is adja." - szokta mondogatni édesapám.

De hogy milyen tekervényes úton-módon!

Körülbelül tíz napja lába kélt egy gyűrűmnek, amit kevéssel azelőtt kaptam édesanyámtól. Egy bronzkori ékszer másolata volt, édesapám vette vagy negyven éve egy múzeum ajándékboltjában. Miután a legutóbbi alkalommal viseltem, nem tettem helyre, hanem elölhagytam valahol. Krónikus feledékenységemnek hála nem emlékszem, pontosan mit is takar ez a "valahol", de tudom, hogy még napokig újra és újra a szemem elé került. Aztán egyszerre felszívódott. Persze a mi családunkban mindenki kellőképpen szórakozott ahhoz, hogy valamit megfogjon, odébbrakjon, majd tökéletesen megfeledkezzen róla; így aztán lehet, hogy szegény gyűrű kézen-közön hányódott :). Meg aztán mintha a ház is önálló életet élne, már ha a tárgyak eltüntetéséről van szó: a józan ész szabta határokat meghaladó módon trükközik a holmik rejtegetésével. 

Egy szó mint száz, tegnap végül előkerült a gyűrű. Méghozzá a zongora egyik billentyűje alól. 

Szeretném azt hinni, hogy van valami egyszerű, racionális, nyilvánvaló magyarázata annak, hogyan került oda. Szeretném azt hinni, hogy akár még véletlenül is megeshetett a dolog.
Tényleg szeretném. De nem megy egykönnyen. Mert közben valahol a tudatalattim egy hátsó, porosodó raktárhelyiségében szarkahajlamú kis meselények képzetei mozgolódnak kaján kuncogásokkal.
:D