találkozás

Tegnap déltájban Levente felhívott. Nem voltam túl beszédes hangulatban, nyakig merültem a főzésbe (én készítettem az ebédet, tejszínes gombalevest meg rántott harcsát krumplipürével), de szerencsére csak annyit hadart el a kagylóba, hogy találkozó Giuseppénél este hétkor,  a szokott csapattal.

Felemás érzésekkel készülődtem. Egyfelől mostanság mindinkább hiányolom a baráti közösséget, társasági megmozdulásokat - másfelől szüntelen az kattogott a fejemben, mit is mondhatnék a volt gimnáziumi osztálytársaimból verbuválódott kis bandának az életemről. Hiszen annak legfontosabb, örömteli eseményei a számukra érdektelenek, a nehézségeimről, lelki megpróbáltatásaimról pedig nem beszélnék bárkinek. El sem tudtam képzelni, amint lelkendezve ecsetelem a baromfitartás szépségeit, nem szólva az egyéb aktuális témákról (értsd: pogányság, boszorkányság, etc.). Úgy éreztem, az ő életüket fényévnyi távolság választja el az enyémtől. 

Már maga a készülődés sem ment egyszerűen, jóelőre kigondoltam, mit vegyek fel, de mikor magamra húztam, kisült, hogy úgy festek benne, mint egy esetlen fóka. Az utóbbi hónapokban felszedtem pár kilót, és ami a tanév kezdetekor még dögösen állt, az mostanra kínosan szűknek bizonyult. Végül fekete nadrágban és hozzá fekete hosszúujjas fölé gombolt élénkzöld, csíkos ingben mentem. Mindehhez, fenntartandó a hippilátszatot, narancssárga-piros szőtt tatyót társítottam (el tudjátok képzelni azt  színütközést?), amiről az indulás előtti percben súroltam le a galambpotyadékot. (Az utóbbi hetekben megtapasztalhattam, hogy egy kacagógerlének semmi se szent.). Megjelenésemet egy horgolt, fenyőzöld pamutpulóver tette teljessé, ami frissen mosott volta ellenére is enyhe bűzt árasztott - alighanem a nagyszülői házból megörökölt szekrény aromájának öblítővel kombinált kivonatát. Persze normál körülmények között nem ragaszkodom én a gyanúsan szagló ruhadarabokhoz, de ezúttal nem volt választásom, a mosógépünk ugyanis néhány hete felmondta a szolgálatot, és ez volt az egyetlen épkézláb kardigánom.
Szó mi szó, minden jel arra mutatott, hogy pocsék egy estém lesz.

És persze nem így történt. Ahogy máskor, most is kellemesen csalódtam. Igaz, hogy hat éve szétváltak az útjaink, igaz, hogy nagyon eltérő irányt vett az életünk, ezzel a kis társasággal mégis jól megértjük egymást. Talán mert mindannyiunkban megvan a másik iránti kölcsönös tisztelet, a közösen eltöltött hosszú éveken alapuló megbecsülés, aminek hála érdeklődéssel fordulunk egymás felé. Annak ellenére, hogy egészen különböző szakterületeken mozgunk otthonosan - van köztünk közgazdász, alkalmazásfejlesztő műszaki informatikus, katona, pénzügyi menedzser, grafikus, meg jómagam, a méregzöld:) - , annak ellenére, hogy eltérőek a hobbijaink, vagy épp az életfelfogásunk, mindig megtaláljuk a közös hangot. A gimnáziumi évekből megmaradt az összetartozás szelleme, s elég erősnek bizonyult, hogy ennyi idő elteltével is életben tartsa a közösségünket. Ismét és ismét meglep, milyen felszabadult hangulatban telnek ezek a néhány havonta sorra kerülő pizzázások vagy sörözések; milyen sokat nevetünk, mennyi aktuális beszédtémát találunk, s újra és újra rokon vonásokat fedezünk fel gyakran épp abban, akiről nem is gondoltuk volna. Lehet, hogy nem tudom eléjük kitálalni lelkem legmélyebb bugyrait, de nem is kell. Anélkül is megértenek.

Persze a pizza kifogott rajtam,  - annak ellenére, hogy a kétharmadát elcseréltem egy fél hawaii-ra, a maradékról pedig Levente újdonsült barátnője, 'Édua' leeszegette a kagylókat -  a sörtől becsíptem, és fél tízre már jólesően elálmosodtam. De akkor is: remek egy este volt :)