a honfoglaláskori magyarság őskultuszáról

Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a honfoglaláskori temetkezési szokásokra és vallási emlékekre vonatkozó régészeti ismeretanyagról csak marginális tudással rendelkezem, mert noha rengeteg, a témával kapcsolatos szakmai és kevésbé szakmai írás látott napvilágot, én mindössze néhány, elsősorban a néprajz irányából közelítő forrásra támaszkodhatok (legalábbis így, pizsamásan üldögélve a fotelben). Ráadásul szilárd tényből sokkal kevesebb akad, mint kérdésfelvetésből, bizonytalan hipotézisekből vagy vitaindítónak szánt gondolatkísérletekből: még egyazon tanulmányköteten belül is egymásnak homlokegyenest ellentmondó eszmefuttatások sorjáznak. Ez egyébként kimondottan üdvös, hiszen a különböző szemszögből történő megközelítés más és más adatokra, összefüggésekre, párhuzamokra világít rá, példázza az értelmezési lehetőségek sokszínűségét, további, sokoldalú kutatásra ösztönöz, előremutató vitát generál ésígytovább, ráadásul kellően belesulykolja az olvasó fejébe a tanulságot: itt nincsenek aranyigazságok.

Honfoglaláskori női sír Szentes határában. (Forrás)

Mindezek után úgy döntöttem, egyetlen, a feltételezett pogánykori őskultusz emlékeinek szentelt esszé rövid  és kritikus összefoglalását nyújtom (Tóth, 1996). Amint az a XI-XIII. századi oklevelekből kiderül, a pogány magyarságnál gyakori volt a határon történő temetkezés. (A képen látható sírhely például Szentes közigazgatási határában, a Derekegyházi oldalban, a Kórógy-ér árteréből kiemelkedő alacsony dombocskán került feltárásra. Csak érdekesség: Szentes környéke az újkőkor óta lakott, s a tőle pár kilométerre fekvő Szegváron találták a szegvár-tűzkövesi idolokat, a Sralós Istent és társait.) Határ alatt itt nem az egyes településekhez tartozó, mezőgazdasági művelés alatt álló földterület, hanem az ezeket elválasztó, határjelekkel (karókkal, kövekkel, halmokkal, árokkal stb)  tűzdelt keskeny mezsgye értendő. Az így értelmezett határ a recens magyar folklórban is tipikus átmeneti tér, az ember által belakott, ismert és otthonosként értelmezett világtól elkülönülő, egyszerre áldott és átkozott, szakrális terep. A kora-újkorban gyakran adott helyet búcsúknak, vásároknak, a szomszédos falvak lakosságának találkozására alkalmas ünnepi eseményeknek; szentségét kápolnák, kőkeresztek, templomok, ikonok és vallásos áhítat tárgyává váló csodás események emelték. Ugyanakkor kívül esett a civilizált világ rendjén, és a kétarcú transzcendens szférával való szoros kapcsolata baljós jelleget kölcsönzött neki. Így lehetett kivégzések porondja és a kereszténység áldása nélkül elföldeltek befogadója: bűnözők, öngyilkosok, halva született csecsemők, a halotti szentségek felvétele nélkül elhunytak találtak végső nyugalomra itt. A pogány színezetű határeskü is példázza e mezsgye különleges, a puszta birtokpolémián túlmutató jelentőségét, mert bármily praktikus is legyen a vitatott földterület határán tisztázni annak hovatartozását, ennek középkori és kora-újkori rituáléja és a hit, hogy a hamisan esküvőt azonnal eléri a büntetés, a határ önmagában vett mágikus-szakrális jelentőségét mutatja. A határon (határhalomba, határdombba stb.) elásott szerszámok, fegyverek, cseréptöredékek, ételféleségek valószínűleg kultikus tevékenységek (pl. halotti áldozat) vagy varázscselekmények (pl. a gonosz, vagyis a határt uraló kiismerhetetlen természetfeletti elleni védekezés) emlékét őrzik. A fiatalok közti, a határon zajló versengés, erőpróba, a különféle beavatási ordáliák, sőt, a táltosok határon történő viaskodása alátámasztja e terület speciális jelentőségét. 

Egyszóval: a határ szent tér. 

A honfoglaláskori temetkezésekről részben a következő századokban keletkezett oklevelek, részben régészeti feltárások tudósítanak: mindkét forrásanyagban megmutatkozik a (korabeli) határon történő temetkezés gyakorlata (szemben a keresztény idők templom köré csoportosuló sírkertjével). Az írásos forrásokban említett (nem csak magyar, de szláv és besenyő) sírok pogány voltára az explicit "sepulchra paganorum" és társai mellett az elföldelt személy pogány nevének említése (pl. sepulchrum Beque - azaz Beke sírja) utal. A korszak hasonlóan gyakori határjelei a kőoszlopok, kőszobrok, bálványok, amelyekről sűrűn tudósítanak a fennmaradt szövegek. Nem szabad megfeledkezni azokról a kora-újkortól adatolt "Bálvány" előtagú földrajzi nevekről sem, amelyek sokszor kimondottan határterületekhez, határpontokhoz kötődnek és talán az egykor ott álló kőoszlop, kőszobor emlékét őrzik. A szerző megkockáztatja, hogy a szintúgy határjelként ismert "lyukaskő" "likaskő", illetve a "bába", "kőbába" is azonosítható a kőbálvánnyal, gyarapítva a példák körét.

Évezredes 'balbal'-ok Kirgizisztánból. (Forrás)

Feltűnő, hogy az oklevelek latin szövegében viszonylag sokszor lefordítatlanul marad a magyar "sír" (seyr, seyri, sere, syher, sewer formában) illetve a "bálvány" (baluan, balwan) szó (máskor azonban sepultura, sepulchra, tumulus, statua lapidea vagy a beszédes idolum lapideum szerepel). Ez talán annak köszönhető, hogy e szavak olyan többletjelentést hordoztak, amelyet latin megfelelőjük nem tudott hűen visszaadni. Itt jön a képbe a sír szó - már ismertetett - etimológiája, amely valószínűsíti, hogy egykor nem puszta halotti gödröt, hanem szent áldozati helyet jelentett. Ami a bálványt illeti, előde a türk balbal (= sírszobor, ősszobor); manapság átfogóan e névvel illetik a sztyeppe (különböző korok és kultúrák által kitermelt) jellegzetes és valószínűleg elhunytakat ábrázoló faragott idoljait. A szerző a honfoglaláskori statua lapidea-k, baluankew-k mögött a szintén határjelölő temetkezéshez hasonló vagy egyenesen azokhoz kapcsolódó halotti szobrot, síremléket lát, amely esetleg egy-egy kiemelt kultuszban részesített nemzetiségi őst testesít meg. A határterülethez kötődő egykori őskultusz pedig részben megmagyarázza a határ elkülönített, szent jellegét, a hozzá kapcsolódó különleges hagyományok, hiedelmek és jogi előírások sajátságait. 

Tóth ezután több feltételezett párhuzamot von a lehetséges őskultusz és a kora-újkori, valamint legújabb kori hagyománykincs között (ugyan saját, csökevényes meglátásaim szerint ezek némelyike bizonytalan lábakon áll). Íme az összefoglalás:

- a határ tisztátalanságának képzetét a hajdani erős pogány kötődés magyarázza, ami a kereszténnyé váló népesség (és különösen az egyház) szemében visszatetszést, ellenszenvet szült

- ugyanakkor a határhoz kapcsolódó minden cselekményt jellemző ünnepélyesség vélhetőleg épp az őskultusz emelkedett légkörének emlékét őrzi

- a határeskü egyedülálló szertartásában az ősöknek szánt tiszteletadás, az ősök előtti megalázkodás nyomai mutatkoznak (illusztrációként Tóth a 10. században élt Ibn Fadlan-tól citálja a kagán bég és a kazár nagyfejedelem találkozásának rituáléját, ami, lássuk be, merész képzettársítás)

- a határra telepített kápolnák, keresztek, szentelmények a pogány vallási emlékek krisztianizálását szolgálhatták

- a határon álló sírok egykor a nemzetség földjeinek és tagjainak védelmét biztosították, ahogy az ősök szellemei teszik a volgai finn és permi népeknél: ennek torzult formája a társadalom vagy az egyház számkivetettjeinek ide hantolása.

- a halva született csecsemők esetében viszont más (szintén a rokon népektől adatolt) képzet: a nemzetség fennmaradását és sokasodását előmozdító ősök kegyének elnyerése lehetett a cél (a léc ugyancsak rezeg, hiszen a példaként idézett 20. századi votják folklór - nevezetesen a halva született gyermek anyjának fohásza az ősökhöz - nem magyarázhat kielégítően egy - hipotetikus! - honfoglaláskori szokást, - az pedig, hogy e szokás "lélektani" okokból tartotta magát oly makacsul a történelem során, némiképp megfoghatatlan gondolat).

- szerzőnk utal rá, hogy a más faluból hozott menyasszony határon történő megtáncoltatása azonos funkcióval bír, mint a nemzetségbe idegenként, kívülről érkező (volgai finn és permi) feleség tiszteletadása az ősök sírjánál: mindkét tradíció a nemzetséget felügyelő ős-szellemek jóváhagyásának kivívását, az új családtag zökkenőmentes befogadását szolgálta. (A patriarchális társadalomban a feleség általában élethosszan kívülálló, "idegen" a férje rokonságában, - még a 20. századi palóc falvakban is más "hadba" - azaz nemzetséghez, leszármazási csoporthoz - sorolta magát az asszony, mint a férje).

- a határeskü és a határon történő kivégzés az ősök bíráskodó-büntető szerepkörének folyománya

- a fiúk, legények határon zajló versengése, illetve beavatás-szerű próbatételei talán egykori avatási rítusok maradványai, amelyek során a felnövekvő és férfivá érő fiatalság bizonyságot tesz erejéről, rátermettségéről a nemzetséget spirituális értelemben vezető ősök előtt.

- a határhalomba temetett élelmiszerek visszavezethetők a halotti áldozatra

- a határon történő tűzgyújtásra ugyan alig van adat, de ha lenne, bizonyára az őskultusz égőáldozatának, szertüzeinek emlékét őrizné (bocsánat a szarkazmusért, de nem tudom ennél hívebben tolmácsolni a vonatkozó szövegrészt). 

- minthogy rokonnépeinknél (ideértve a nyelvrokonokat és kulturális rokonainkat is) a vallási ceremóniák, kultikus szertartások bemutatója a sámán, s minthogy a sámán hazai megfelelője a táltos, a táltosok határon történő viaskodásának motívuma a határ specifikus státuszát bizonyítja

- a kövek, fák és források előtt történő áldozás jól ismert tiltása (amelyet egyébként egyes vélemények szerint a hazai törvénykezés mint nyugat-európai sablont vett át anélkül, hogy tényleges aktualitása lett volna a magyarság vonatkozásában) talán a pogány hittevékenységgel összefüggésbe hozható határkövekre, határfákra, illetve vízmelléki temetkezési helyekre vonatkozott.

Summa summarum, míg a fenti lista egyes pontjai - eufemizmussal élve - bátor találgatásnak tűnnek (Tóth Péter maga is hangsúlyozza, hogy az őskultusz valószínűsíthető elemeinek általa nyújtott kollekciója jobbára feltételezéseken alapul, és sok bizonytalanságot tükröz), a tanulmány kétségtelenül rávilágít a határjelölő sírok és kőbálványok kapcsolatára honfoglaláskori eleink hitvilágával, esetleges őstiszteletével.

Felhasznált irodalom:

Hoppál Mihály 1982: Fejfáink keleti hátteréhez. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk) 1982: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. 

Tóth Péter 1996: A pogánykori őskultusz emlékei Magyarországon. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglalás-kor és az Árpád-kor folklórjáról.