Amint azt sejthetitek, eléggé bele vagyok pistulva a biciklimbe, meg a "bringázás mindhalálig" nemes ideájába (mi sem példázza ezt jobban, mint az, hogy még ma is két keréken tekertem be az egyetemre. Tettem mindezt egy alaposan elgyötört sportcipőben, aminek következtében teljesen elfagytak a lábujjaim. De így is megérte, mert a táj... no, erről majd máskor lelkendezek :)).
Lényeg a lényeg, mióta megvan Vágtató, érdeklődve szemrevételezem a "kartársakat" az egyetemi épületek előtt sorakozó kerékpártárolókban, őszintén szólva azt méricskélve, jobbak-e, szebbek-e, mint az én járgányom:). Az ember ily módon óhatatlanul is felfigyel egy-két karakteres jószágra, akikkel ismét és ismét szembesül, s idővel elkezd tűnődni a gazdájuk kilétén. Például van egy srác, egy, az én előző versenycajgámra megszólalásig hasonlító Schwinn Csepellel. Ugyanaz a márka, ugyanaz a dizájn, ugyanaz a kék szín; a kormány szintúgy kicserélve, az ülés detto, s még a lakat is ugyanabban az árnyalatban pompázik, mint az enyém. Előfordult, hogy a koleszból kijövet Vágtató helyett - a megszokásnak engedelmeskedve - efelé a bicikli felé indultam. Sajnos úgy fest, a jogos tulaját nem érdekli különösebben a rokonság :).
Aztán ott egy másik immár ismerősnek számító kétkerekű, egy zöld Nakamura, amelyikkel ma volt szerencsém az OTP előtt is összetalálkozni. Ilyenkor már kevesebben ülnek nyeregbe, csak a kemény mag nyűvi tovább a pedált :), s a nevezett bicaj gazdája ezen elvetemültek közt is igazi díszpéldánynak bizonyult. Persze én úgy festettem ma, mint egy hajléktalan hobo, akinek sikerült elkötnie egy meglehetősen attraktív kerékpárt. Még a soproni évek ruhatárából visszamaradt, két számmal nagyobb, férfiakra szabott erdészkabátot, hatalmas (ennélfogva mindennemű megzabolázási kísérletnek makacsul - és sikeresen - ellenálló) barna gyapjúsálat és egy, a hajam és a sál kibogozhatatlan szövevényétől idétlenül félrecsúszó, bolyhos, kötött sapkát viseltem. Mindehhez a sógorom kesztyűje társult (további két és fél pár pedig a hátizsákomban lapult. Elég zaklatott reggelem volt, de őszintén mondom, nem emlékszem, hogyan lopakodtak be a táskámba azok a kesztyűk:)). Épp azon voltam, hogy összerendezzem zilált külsőmet, mikor a spenótszínű Nakamura és gazdája odakanyarodott a bank elé, természetesen mindketten makulátlanul és tökéletesen rendezetten. A srác magas volt, karcsú, fekete hajú, sötét szemekkel és egyenességet sejtető, jóvágású arccal. Mmmm-hmmm. Miért van az, hogy csak a romantikus hollywoodi mozikban lesz az ilyen találkozásokból mindent elsöprő szerelem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése