Kezdetben az ember nem kérdőjelez meg semmit, gyermeki bizalommal elfogadja a készen kapott válaszokat. Aztán idővel igyekszik megfogalmazni a saját verzióját az élet fontos dolgait illetően; végül felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre még maga sem tud felelni.
Valaki hónapokkal ezelőtt azt kérdezte tőlem: mit vársz az élettől? És mikor elgondolkodtam, mit mondjak neki, rádöbbentem, hogy nincs válaszom. Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, és súlyom vesztve lebegnék valamiféle lehetőségekkel teli vákuumban, várva, hogy valamelyik az utamba sodródjon. A gyermekkoromban magamba szívott értékrend diktálta életút sztereotip állomásai szétolvadófélben vannak. Nincs célom, hivatástudatom, nagybetűs Álmom. Fogalmam sincs, milyen munkakört tudnék lelkesen és kitartóan végezni, s milyen női szerepkört szánnak nekem az égiek. Szánalmasnak tűnhet ez a tanácstalanság, s látszólag meghazudtolja a Samhain apropójára írt öntudatos énvallomásomat; de hiszem, hogy a megfelelő kérdések feltétele - még a rájuk kapott válasz hiányában is - az első lépés önmagunk legmélyebb megismeréséhez és valódi vágyaink tudatosításához.
"Tedd azt, amit akarsz!" - szól az Intés. Sokat töprengek ezen. Vajon amit az ember akar, ugyanaz, mint amit szívből kíván? Egy nálam összeszedettebb, harmonikusabb és önállóbb személyiség esetén minden bizonnyal. Node én? Nos, el akarom végezni az erdésztechnikumot és a természetvédelmi mérnök szak mesterképzését, mert hasznos kiegészítései lennének az eddig megszerzett szakmáimnak: de ha megkérdezik, mit szeretnék amúgy istenigazából tanulni, a válasz egyértelmű: néprajzot. Folytatni akarom a népi hegedűt, "ha már elkezdtem, ne menjen veszendőbe" alapon, de valójában a zongora és a cselló, a népzene eszköztárán belül pedig a nagybőgő az a hangszer, amelytől szárnyal a lelkem. Azt állítom, hogy vidéken akarok élni, természetközeli egyszerűségben, állatokat tartva és önfenntartó szinten gazdálkodva - de mégis, néha úgy vágyom a nagyváros nyüzsgésére, kulturális sokszínűségére, mozgalmas mindennapjaira! Azt állítom, hogy otthonomnak érzem a családi házat, amelyben felnevelkedtem, miközben voltaképpen ki nem állhatom az aránytalanságát, kezdve az ízléstelen szerkezeti felépítéstől az elnagyolt kivitelezésig, az elhanyagoltságát, s a falaiba kövült lehangoltságot. Hajtogatom magamnak, hogy jó lesz nekem ittragadni, belegyökerezni a településünk földjébe, mert ezzel valamiféle gátat szabhatok a családunk nemzedékről nemzedékre történő migrációjának (a dédszüleim még Székelyföldön éltek); de néha olyan fullasztóan borul rám a mindennapok fásult rutinja, hogy a kitörés egyetlen útjának azt látom, ha összepakolok egy hátizsáknyi cuccot, és meg sem állok - teszem azt - Új-Zélandig. A megszokásnak és a környezetem elvárásainak engedve szégyenkezem, amiért még nem vagyok feleség és anya, miközben meglehet, nem is annak szánt a sors. Lelkesen masírozok a magyar identitástudat és hagyományőrzés lobogója alatt (kérlek, ne vetítsétek politikai síkra az elhangzottakat), de kétségbeesetten vágyom idegen kultúrák, nyelvek, hitek, tájak fölfedezésére.
Az istenek a megmondhatói, miért nem tudom az egyszerűbb végéről megfogni a dolgokat.:). Ma az egyik környékbeli településen jártunk, és felfigyeltem néhány gyönyörű panorámával rendelkező telekre. Az erdőborította dombhátakon elszórt szőlőskerteket apró terméskő pinceépületek egészítették ki, s az egész környék békés nyugalmat árasztott. Világéletemben ilyen helyen akartam élni: faluvégi, erdőszéli, csendes magányban. Most azonban elkezdtem azon őrlődni, hogy ahhoz el kéne költöznöm a szülőfalumból, meg hogy e táj szelídítetlen hegyeivel kevésbé tükrözi a Balaton-felvidék tündérkert-szerű báját. Végül az egész hazautat az egymásnak ellentmondó vágyak satujába szorítva töprengtem végig. És még csak nem is egy életbevágóan fontos, aktuális probléma kapcsán.
A már említett ismerős Samhain apropójára a következőket írta: "Fiatal az év, és mi is fiatalok vagyunk vele mind. Te se mulaszd el megragadni a lehetőségeket, tervezz, és valósítsd meg az álmaidat!" Habár nem tudhatta, mennyire időszerű számomra a téma, a gondolat az elevenembe vágott. Az elmúlt napokban ki-kijártam a környékünkön elnyúló letarolt kukoricatáblákra begyűjteni a kombájn által hátrahagyott csöveket, s közben persze elméláztam az aratás eszmeiségén, nem csak gyakorlati vonatkozásaiban. A hétvégén a legtöbb földet újra fölszántották. A múlt lezárult, egy munkafolyamat véget ért, s máris kezdetét vette a jövő megtervezése és előkészítése. Erről szól Samhain: mérleget vonunk az előző évet illetően, és hozzáfogunk, hogy megalapozzuk a folytatást. Nekem is ezt kéne tennem: átgondolni, honnan jövök, merre tartok, s legfőképp: mi az, amit magammal akarok vinni az új esztendőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése