az iméntiek apropójára

Újra átfutottam az előző bejegyzést, és az a benyomásom, hogy némiképp reményvesztettnek, kiúttalannak tűnhet. Félreérthetően fogalmaztam, hiszen szó sincs róla, hogy ne lennének célok, amik motiválnak. Vannak sarokpontok, amikre alapozhatok, amik mellett élet-hosszan kitartok: ilyen az állattartás (legyen akár hobbi,- akár gazdálkodás jellegű), a vallásom és minden, ami vele jár, vagy a természet tisztelete és védelme. Egyszerűen csak - felnőtt létemre - nem érzem magam "késznek". Gyerekkoromban azt láttam, hogy a testvéreim annak rendje-s módja szerint elvégezték az iskoláikat, munkába álltak, családot alapítottak: az életük többé-kevésbé céltudatosan haladt egyfajta megállapodottság felé. Huszonöt éves korukra mindannyian önálló felnőtt emberek voltak, saját maguk kialakította életvitellel, kiforrott egyéniséggel, tervekkel, álmokkal. Ellenben bennem még mindig nem tisztultak le hosszú távra szóló vágyak. Annyi minden érdekel, annyi minden foglalkoztat, az élet oly sok területén kipróbálnám még magam! Azt kívánom, bár újra,- és újrakezdhetném az utóbbi öt-hat esztendőt, hogy mindazon tudományterületeken kielégíthessen az ismeretéhségemet, amelyek vonzanak! Kiskamasz korom óta botrányosan szerteágazó érdeklődési köröm alakult ki. Már a gimnáziumi felvételinél is fejtörést okozott, hogy sehol nem indul történelem-biológia tagozatos osztály. Felsőévesen biológia, kémia, művészettörténet és irodalom fakultációra jártam, és az egyetemi jelentkezési lapokon a természetvédelmi mérnök szak mellett művészettörténet-kommunikációt, töri-egyiptológiát, néprajz-egyiptológiát jelöltem meg. Most pedig, annak ellenére, hogy már a második természettudományi jellegű végzettségem megszerzésének küszöbén állok, továbbra sem érzem lezártnak a tanulmányaimat. Az, hogy természetvédelmi mérnöki és - reményeim szerint hamarosan - gyógynövénytermesztői képesítéssel rendelkezem, nem definiál engem. Vagy talán eleve hiba a diplomáinkon keresztül határozni meg önmagunkat? Így vagy úgy: nem érzem, hogy mindössze ennyivel teljes volnék. Túl sok olyan szegmense van a lelkivilágomnak, a tudásszomjamnak, amit e két papír nem elégít ki, nem fedez.
Egyszóval: nem a lehetőségek és tervek hiánya, mint inkább azok szerteágazó sokszínűsége, zavarbaejtő bősége kontra a rendelkezésre álló idő szűkössége szorongat.
Ugyanakkor másrészről nem látok túl az iskolapadon: nem tudom, milyen állást, hivatást találnék a tanuláshoz foghatóan izgalmasnak és érdekfeszítőnek. Voltam gyakorlaton a nemzeti parknál, ismerek számos professzionális természetvédőt, és tudom, hogy a munkájuk teljesen rátelepszik az életükre. A természetvédelem mint szakma teljes embert kíván, olyat, aki a nap huszonnégy órájának minden percét, s önmaga minden gondolatát hajlandó rááldozni. Ezt a melót nem lehet lerakni a munkaidő végeztével, és nem fér el mellette egyéb hobbi, aminek semmi köze hozzá. Nem beszélve arról, hogy mennyi konfliktushelyzet, mennyi feszültség, mennyi bosszúság adódik a munkavégzés során.
Én -talán kicsinyes módon- nem akarok lemondani a szellemi szabadságomról és a szabadidőmről. Életmódszerűen és polgári aktivistaként teljes szívvel-lélekkel kiállok a természetvédelem célkitűzései és elvei mellett; de nem szívesen dolgoznék a hivatalos berkekben.
A gyógynövénytermesztéshez, egyáltalán: egy önálló vállalkozás elindításához nincs bennem elég gyakorlati érzék és kurázsi. Háztáji szinten, a saját családom részére vagy legfeljebb piaci árusításra szánt mennyiség megtermesztésére még képesnek érzem magam, de megélhetései alapot nem tudnék teremteni ebből sem.
És akkor mi marad? 'Tesco áru-mozgató menedzser'? Az a baj, hogy azok a munkák, amik mellett az embernek marad ideje, ereje egyéb szellemi tevékenységre vagy fizikai aktivitásra, általában agyapasztóan unalmasak:).
Szeretném azt hinni, hogy még van időm keresgélni az utam, hogy még van időm bekalandozni az élet egyéb területeit is, mielőtt végleg megállapodnék. Szeretném azt hinni, hogy nem vagyok elkésve az önmegvalósítással, s ráérek kicsiszolni magamból azt, akinek lennem kell, még mielőtt rádöbbenek, hogy elmulasztottam a fiatalságom. Bárcsak az idő ne volna ilyen könyörtelenül következetes!