a livóniai farkasember

Egészen véletlenül bukkantam éppen ma rá Carlo Ginzburg 'Éjszakai történet' c. könyvében egy Luca-naphoz (igaz, csak lazán) kötődő esettanulmányra. 1692-ben a livóniai Jürgensburgban egyházi bíróság elé állítottak egy Thiess nevű parasztembert, akit a falu 'bálványimádónak' bélyegzett. Thiess saját bevallása szerint 'farkasember' volt, azonban nem a rémfilmekből ismert emberevő szörnyeteg. Társaival együtt évente háromszor - Luca-nap éjjelén, Pünkösdkor és Szent Iván éjszakáján - leereszkedett az Alvilágba ('a tenger végére' ' a föld alá'. Ginzburg úgy fogalmaz, hogy Thiess másodjára 'helyesbítette' a helymeghatározást, mikor a tenger helyett a föld mélyét emlegette. Ugyan nincs elég rálátásom a témára, de én a kettő között paralel kapcsolatot tételeznék fel, arra alapozva, hogy a samanisztikus világkép egyes variációiban az Alvilághoz - föld alatti világhoz - a víz - ősóceán - képzete kapcsolódik, a kettő tehát egy és ugyanaz. Persze ez csak laikus okoskodás :)), hogy ott összecsapjon a boszorkányokkal és ördögökkel a jövő évi termés biztosítása végett. A boszorkányok ugyanis ellopták a sarjadó búzát, s a farkasemberek feladata volt azt visszaszerezni. Utóbbiak "vasostorral felfegyverkezett" kutya alakjában küzdöttek, a boszorkányok pedig lószőrbe csavart seprűnyéllel hadakoztak ellenük.

Ginzburg a livóniai farkasember rokonait a benandantéban (olasz), táltosban (magyar), kresnikben (szlovén), zduhac-ban (Bosznia-Hercegovina, Montenegro) burkudzauta-ban (oszét), uyuzban (cserkesz) stb. látja, akikre egységesen jellemző, hogy eksztatikus elragadtatásban (lélekutazás során) megvívnak ellenlábasaikkal a  földek termékenységéért. Hosszan lehetne még sorolni az érdekességeket ezzel kapcsolatban: én most itt abbahagyom, és csak azt tudom ajánlani, hogy szerezzétek be Ginzburg könyvét mielőbb, mert kiváló és nagyon izgalmas olvasmányra leltek benne :).   

A farkasembereket a kora-újkori Európában többnyire veszedelmes, gonosz teremtményeknek tartották. Ginzburg szerint démonizálásuk, illetve a boszorkány sztereotípiájával történő összeolvadásuk az 1400-as évektől datálható (a korábbi, középkori szövegek - különösen az irodalmi alkotások - többé-kevésbé kedvező képet festenek róluk). Thiess vallomása azért is értékes, mert - az egyházi elöljárók által erőltetett sematikus ördögszövetség-vádat elutasítva - egy korábbi hiedelemréteg előítéletektől nem vagy csak kevéssé terhelt képét adja. A vallás szerepe arra korlátozódik beszámolójában, hogy leszögezi: ők 'Isten kutyái', a gonosz ellenségei, 'haláluk után valamennyien a mennybe jutnak'. Emögött talán a pogány világkép archaikus elemének legitimálását fedezhetjük fel - hasonlóan a magyar regösökhöz, akik énekükben előrebocsátják: Szent István engedélyével járnak. 

Hogy az újkorban (ill. Európa más területein) a farkasember nem annyira 'népi hős', mint inkább közellenség volt, azt ékesen bizonyítja megannyi elborzasztó ábrázolása. Alább egy 1722-es német metszet látható; a bőséges esztendőért síkra szálló harcosból megvetett és kirekesztett kreatúra lett. 

adalékok a pentagram históriájához

Egyik beadandóm kapcsán el kellett olvasnom Zentai Tünde: 'Az ágy és a népi alváskultúra a 17. században' c. cikkét (Ethnographia CXI, 2000, pp. 1-68, online elérhető itt), és felfedeztem benne néhány pogány szemmel is érdekes adatot a pentagram használatának múltjáról. Idézem: "... A tárgyi emlékek között viszont szép számban találunk mágikus óvó jellel ellátott bútorokat. Példaként említhetjük azt az 1660-as évekből fönnmaradt felvidé­ki bölcsőt, aminek az egyik végére IHS Krisztus-monogramot, a másikra pedig pogány pentagramot vésték [...]. A gyakorlat a korabeli Európában is élő hagyomány. A 15-16. századi német metszeteken oly gyakran látható végtelenített vonalú ötágú csillag a bölcsőkön a 17-19. században is megtalálható.

 A lipcsei Johannes Prätorius mester 1666-ban rosszallóan ír arról a „babonaság"-ról, hogy a bölcső végeire még mindig ötágú csillagot vésnek a kísértetek elriasztására, amit aztán - teszi hozzá - a jó keresztények kiegészítenek a fejhez tett ÏHS jellel. Ugyanez a „védelmi rendszer" Ausztriában ekkortájt még főúri ágyon is megfi­gyelhető: a salzburgi vár 1675-ös évszámú címeres ágyának a lábvégére két pentagramot is véstek...."

A cikkben említett 17. századi felvidéki bölcső; sajnos a képminőség
gyengesége miatt nem látszik sem az IHS, sem a pentagram-motívum

A magyar mondakincs iránt érdeklődőknek ugyanebből az Ethnographia-számból melegen ajánlom Dallos Edina: 'Adalékok a fehérló monda értelmezéséhez ' c. írását (pp.126-146), ami némi kattintgatás árán szintén olvasható a megadott linken (javaslom a kereső használatát). 

Áldás!

boszorkánykör, tündérgyűrű

Boszorkánykörnek (angolul fairy-ringnek, vagyis tündérgyűrűnek) a többé-kevésbé szabályos körben növő gombák alkotta karikát nevezzük. Létrejöttének magyarázata egyszerű: ideális körülmények között, egyenletes tápanyagellátottságú talajon a gombafonalak szövedéke, a micélium (ami a gomba voltaképpeni testét alkotja) kör alakban terjeszkedik. Idővel középről kiindulva az idősebb részek elhalnak, így a telep nagy gyűrű formáját veszi fel, s értelemszerűen a képződő termőtestek elrendeződése is ezt követi. A gyűrű 'nyomvonalán', illetve belsejében a fű (aljnövényzet) általában dúsabb, sötétebb, ezért a boszorkánykör akkor is felfedezhető, ha a termőtestek nem láthatók. Ez annak köszönhető, hogy a gomba és társnövénye között szimbiotikus kapcsolat áll fenn. A gombafonalak a növényi partner gyökerei köré rendeződve átveszik a gyökérszőrök szerepét, és vizet, valamint ásványi sókat szállítanak a növénynek (mivel a micélium igen nagy kiterjedésű, sokkal nagyobb felületen, sokkal hatékonyabban tudja felvenni és továbbítani e fontos tápelemeket, mint a gyökérszőrök), míg az szerves tápanyagokat szolgáltat a gombának. Érdekesség, hogy a micélium, amennyiben több, egymás közelében elhelyezkedő (általában azonos fajú) növény gyökereit is behálózza, a növényegyedek közti transzportot is lehetővé teszi (a szimbiózis ilyen mérvű kifinomultsága számomra legalább olyan izgalmas, mint az Avatar Pandorájának élőlényeit összekötő mentális háló. Becslések szerint bolygónk hajtásos növényeinek körülbelül 80%-a él szimbiotikus kapcsolatban egy gombapartnerrel; erdősítésekben már alkalmazzák a technikát, miszerint a csemetéket eleve a megfelelő gombfaj micéliumával együtt telepítik el, ami által a megeredésük biztosabb, fejlődésük gyorsabb, a pótlási szükséglet pedig elhanyagolható a hagyományos eljáráshoz képest. Mindez jól példázza, hogy a földi ökoszisztémát varázslatosan árnyalt, összetett és bonyolult kölcsönhatások rendszere tartja fent, s hogy az élővilág egységre törekszik, egységben gondolkodik - szemben a magát a környezeti tényezőktől függetleníteni, a természet törvényei alól kivonni igyekvő emberrel, az individuum diadalát kereső nyugati kultúrával.)

A titokzatos karika persze megmozgatja a fantáziánkat. Már elnevezése is sokatmondó, s nem csak a magyar nyelvben: a németek szintén boszorkánygyűrűnek (Hexenring), a franciák varázslók körének ('ronds de sorciers'), az angolok tündérgyűrűnek (fairy ring) hívják.
A németek szerint a boszorkánykörben boszorkányok lejtették táncukat a Walpurgis-éjen; a holland hiedelmek az Ördög tejköpülőjét állítják bele. Tirolban a boszorkánykörök létrejöttét azzal magyarázzák, hogy a sárkányok tüzes farka repülés közben a földet érintette; az ilyen területeken hét évig semmi nem nőtt, csak mérges gomba.
Angliában, Skóciában, Írországban, a skandináv területeken a gombakör létrejöttét a tündérek táncával magyarázták. A középkori (12. sz.-i) forrásművekben felbukkanó "elfenringewort" kifejezés a tündérek tánca nyomán hasonlóképp köralakban növő százszorszépekre utal. 1628-ban Olaus Magnus úgy vélekedik, a tündérgyűrű (itt már gombákra vonatkoztatva) a körtáncot járó elfek lába nyomán beleég a földbe. Skandináviában a gombakört (elfdans) szintén e különös lényekkel hozták összefüggésbe, s úgy vélték, aki belelép, megláthatja a tündenépet - de rabjává is válik csalfa varázsuknak.
Walesben a boszorkánygyűrű neve 'cyclh y Tylwyth Teg'. A 19. században a tündéreket majdnem minden walesi gyűjtésanyag az erdőben táncoló csoportként írja le, s itt (csakúgy, mint Skóciában), a tündérgyűrűről, a táncukat lejtő elfekkel való találkozásról szóló történetek teljesen hétköznapinak - olyannyira, hogy néhány walesi adatközlő állította: maga is csatlakozott a vigadalomhoz. A viktoriánus kor folkloristái a tündéreket a boszorkányokkal hozták kapcsolatba, azon közös pontra alapozva, hogy mindkét népség szokása az erdőben mulatozni. E dínom-dánom általában holdvilágos éjjeleken zajlott, s a boszorkánykör az egyszerű halandó számára másnap reggel vált láthatóvá.

A mendemondának számos helyi változata szolgáltat további részleteket. Egy, a 20. sz. elején rögzített ír tradíció értelmében a tündérek előszeretettel táncolnak körbe galagonyafákat, így a gyűrű is gyakorta bukkan fel azok alatt. Egy skót adatközlő azt állította, a tündék a gombákra ülnek, vagy étkezőasztalul használják azokat. Egy devoni legenda szerint Dartmoor határában, alkonyattájt olykor fekete tyúk jelenik meg fekete csibéivel a boszorkánykörben. A walesi és manx hiedelmekben az 1960-as évek környékén új motívum tűnik fel: a gombakör egy földalatti tündérfalu helyét jelöli (ezen asszociációk bizonyos, kiemelt helyekhez kötődtek, például a dartmoor-i 'Pixie's Church'-höz, amely sziklaformációt gombakör övezte).
Európa-szerte tiltott a boszorkánygyűrű átlépése. Franciaroszágban úgy vélik, a kör felett dülledt szemű, ronda varangyok őrködnek, s megátkozzák azt, aki átlépni vagy megbontani merészeli. Másutt a körbe lépő halandót az a veszély fenyegeti, hogy fél szemére megvakul. Egy ír legenda beszámol egy gazdáról, aki - szomszédai tiltakozása ellenére - csűrt húzott fel a tündérgyűrű helyén. Éjszaka aztán mély öntudatlanságba merült; tetszhalott állapotából a helyi 'tündér-doktor' gyógyította ki, megtörve az átkot. A gazda, miután magához tért, elmondta: álmában az aprónép a csűr lebontására utasította.
A leggyakoribb elképzelés azonban az, hogy aki belép e mágikus térbe, az láthatatlanná válik a halandók számára, és többé képtelen elhagyni a kört. Gyakori, hogy a tündérek a gyűrűbe tévedő halandót táncra kényszerítik, míg az végső kimerültségében holtan rogy össze, avagy megőrül (ez a motívum - a gombakörtől függetlenül - a hazai szépasszony-hiedelmekben is megjelenik).  Walesben úgy tartják, a tündérek kimondottan igyekeznek maguk közé csalogatni, táncra csábítani az óvatlan emberfiát. Egy 19. századi walesi legenda erről így számol be:

"... [a pásztor] meglátta a tündérgyűrűt (Tylwyth Teg), mintha apró katonák járták volna körtáncukat. Elindult a dáridó színhelye felé, és hamarosan a kör közelébe húzódott, amelyben, egyéb nők és férfiak vidám társasága közepette e parányi harcosok ropták hárfamuzsika mellett. Sosem látott még ilyen jókiállású, s ilyen elbűvölően kedélyes népséget. Nevető arccal hívták maguk közé, amint kéz-a-kézben forogtak, oly meredeken hátradőlve, hogy csaknem elestek. Mindeközben azonban odafigyeltek, hogy megtartsák a tökéletes köralakzatot, attól soha el nem tértek. Azok közül, akik nem táncoltak, néhányan felkapaszkodtak a közelben álló vén dolmenre, mások fogócskáztak, meglepő fürgeséggel és a legnagyobb élvezettel. Megint mások apró, de leírhatatlanul gyönyörű formájú fehér lovakon lovagoltak fel,-s alá. Mindez teljes csöndben zajlott; noha a pásztor látta a hárfákat, hangjukat nem hallotta. Még közelebb húzódott hát, s végül megkockáztatta, hogy betegye lábát a varázslatos körbe. Abban a pillanatban füle megtelt a legédesebb, legdallamosabb muzsikával, amit valaha életében hallott..."
A kör átlépése a Walpurgis-éjen és Halloweenkor a legveszélyesebb (nyilván ez összefüggésben áll azzal, hogy ezek a napok, mint a természet körforgásának felezőpontjai, mint a nyári és téli, a világos és sötét félév közti fordulók, maguk is világosság és sötétség, élet és halál, valóság és misztikum határán lebegnek). Egy forrás szerint a pásztort, aki véletlenül megzavarta a tündérek ünnepi készülődését, az elfek foglyul ejtették és rabként tartották (végül azonban beházasodott közéjük, szóval annyira nem járhatott rosszul :)).
Még a körben növő fűről történő harmatgyűjtés, vagy az ott nyíló virágok leszedése is balszerencsét zúdít a halandó fejére. Más hiedelem szerint arra, aki az üres gyűrűbe lép, korai halál vár. A 20. században Sommersetből jegyezték fel azt az elgondolást, miszerint a körön átsétáló tolvaj vagy gyilkos (bűnöző) nem kerülheti el méltó büntetését (akasztás).

A tündérgyűrűből való kiszabadulás gyakran igényel külső beavatkozást. A 20. század korai szakaszában a walesiek a következő taktikával éltek: vad majorannát és kakukkfüvet dobtak a körbe, hogy megrészegítsék a tündéreket. Mások vassal érintették meg az áldozatot, így törve meg a gyűrű varázsát. Egyes források azt javasolják, az elbűvölt, megbabonázott áldozatot egyszerűen ki kell rántani a körből - noha ez nehezebb lehet, mint amilyennek hangzik. A Langollen-régióból rögzített monda szerint egy farmer a lányát akarta megszabadítani a tündér-igézettől; ezt úgy sikerült megtennie, hogy kötelet kötött a derekára, és megkérte négy társát, hogy húzzák ki őket a gombakörből.
Sokszor a keresztény hit segít az átok feloldásában. A körbe dobott vörösberkenye-ág (amelyből a néphit szerint Krisztus keresztfája készült, ily módon erőteljes védelmező, gonoszűző hatással bír), vagy a hangos imádkozás (akár olyan, egyszerű frázis formájában is, mint 'Az ég szerelmére' vagy 'Az Isten nevére mondom' vagy 'Az Ég megáldjon') semlegesíti a bűvöletet (ez szintén megjelenik a hazai szépasszony-mondákban).
A mentőakciók gyakori eleme, hogy a megmentőnek egy évet és egy napot kell várnia, mielőtt az áldozat segítségére siet. A megmentettek gyakran elveszítik a memóriájukat, nem emlékeznek a tündérekkel töltött időre, vagy azt tapasztalják, hogy míg tartózkodásuk a boszorkánykörben csupán néhány percnek tűnt, a való világban hetek, hónapok, sőt évek múltak el. Rosszabb esetben a körből kikerülve (az első falat étel elfogyasztása után) porrá morzsolódnak. Egy aberystwyth-járásbeli legenda szerint egy asszony, akit kimenekítettek a tündegyűrűből, eltűnt, mikor vassal érintették meg (e történetekben, ahogy látom, az az elképzelés tükröződik, hogy a körben ragadt, elbűvölt halandót, aki kapcsolatba került a másvilággal - értem ezalatt, hogy más-világ, nem feltétlenül a holtak földjét [bár a tündéreknek jócskán van halotti dimenziója] -,  megérintette, áthatotta annak mágiája, maga is tündérszerűvé vált, mint aki megrekedt félúton a két létsík, a két létforma - evilági, emberi és szellemvilágbeli, tündéri - között; s az anyagi valóságban életképtelen, azt nem tudja elviselni többé).

A tündérgyűrű kikémlelésének egyetlen biztonságos módja az, ha kilencszer körbefutjuk: ekkor hallhatóvá válik az aprónép földalatti mulatozása. Northumberlandi tradíció szerint ezt teleholdkor, a Nap járásával megegyező irányba kell tenni; ha ellenkezőleg körözünk, a tündérek a hatalmukba kerítenek. Elvéteni a számolást és a kelleténél többször (tízszer) futni körbe a gyűrűt hatalmas ostobaság és rendkívül veszélyes dolog (erre a meggyőződésre egy jó példa: Thomas Keightley rögzítette 1905-ben Northumberland-ból a gyerekek azon szokását, hogy kilencszer körberohanják a gombakört, ám mint írja 'arra, hogy egy tizedik kört is megtegyenek, semmi az égvilágon rá nem vethette őket'). Más legenda azonban állítja: elég egy fordítva föltett fejfedő is, hogy összezavarja a tündéket, akik így nem rántják le magukhoz a kíváncsiskodót.
Noha a legtöbb hiedelem meglehetősen baljós képet fest a boszorkánykörről, akad példa az ellenkezőjére is. Egyes források szerint a gyűrű a bőség és szerencse ígéretét hordozza. Szintúgy Wales-ben hiszik, hogy az a hegyi juh, amely a boszorkánykörben növő füvet vagy a helyén vetett terményeket legeli, sokkal jobban produkál majd, mint társai. Néphit állítja azt is, hogy a gombakörre épített ház lakói bőségben fürödnek. Pont Y Wern legendája szerint  a 13.-14. században Corwrion városka lakói minden vasárnap együtt lejtették a tündérekkel egy Pen y Bonc nevű helyen. Egy 1901-ben rögzített walesi mese egy férfiról szól, aki elpusztított egy varjúfészket, amely egy tündérgyűrűvel övezett fán lapult. A tündérek hálából minden nap ajándékoztak neki egy fél koronát, ám beszüntették, mikor minderről beszámolt egy barátjának (ismerős motívum: a bajba jutott varázslényen segítő egyszerű halandó bőséges jutalmat kap, ám tilos beszélnie róla - ha mégis megteszi, számolnia kell a következményekkel).

A magyar folklórban nem találtam nyomát a boszorkánykörre vonatkozó hiedelmeknek, noha neve (ami talán külföldről eredő átvétel) azt sejteti, hogy eleink számára sem volt közömbös. Hogy viszonyuljunk hát hozzá? Ki-ki ahogy kedve tartja. Egy biztos, én nem aludnék el a gyűrűn belül... :)

Források: a gombagyűrű folklórjáról szóló leírás a Wikipedia Fairy-ring c. szócikke 'Szájhagyomány és folklór' c. alfejezetének fordítása (1-2 mondat kihagyásával). A gombafonalak növekedéséről, gombák és növények szimbiózisáról és a boszorkánykör kialakulásáról saját ismereteim, tanulmányaim alapján írtam; e témában számos, az interneten is elérhető szakirodalom áll rendelkezésre, ha valaki utána kívánna nézni.

Áldás!

erdei lények a magyar folklórban

A magyar nyelvterületen ismert természeti szellemek nem a magyar folklór, néphit sajátjai, hanem szomszédainktól átvett kölcsönzések. Általában jellemző rájuk, hogy állati vonásokat viselnek, állatra emlékeztető külsejűek, s az emberek világán kívül élnek. Magatartásuk többnyire ellenséges, de megfelelő áldozati adományokkal, engesztelő rítusokkal megenyhíthető haragjuk, sőt, akár a segítségükre is számíthatunk. Szélesebb körben és nagyobb számban ismertek a szláv, román, illetve nyugat-európai nemzeteknél. 

A vadöreg Dürert is megihlette - műve 1499-ből
számrazik

Erdei csoda - így nevezte Zrínyi a füvet rágó, félelmetes vadöreget. A kalotaszegi néphit erdei szelleme zömök testalkatú, ádáz pillantású, hosszú szőrzettel fedett ember. Afféle erdőásztor: a havasokban barangolva őrködik a rengeteg és a vadak felett. A favágók nagy tisztelettel viseltettek iránta, mert könnyen haragra gerjedt, s odvassá tette a kivágni kívánt fákat, hazafele mentükben pedig megdobálta a munkásembereket. Ha viszont hússal és borral kedveskedtek neki, elvégezte a munkájukat.

Mezőség és Székelyföld dombjain kóborol a vadleány ( avagy erdei leány, éneklő kisasszony, vígleány). A kapnikbányai mendemondák szerint még a legerősebb embert is legyőzi. A láposiak úgy tartják, arca szép, meztelenül jár, de testét hosszú szőrzet fedi, haja a földet söpri, körmei hajlottak, karomszerűek. Lába hosszabb és keskenyebb az emberénél, nyomában kivehetők a lábkörmök és a talpszőrzet.  Ha felbosszantják, szelet kavar, amely kicsavarja a fákat, szétdönti a pásztorkalyibákat (úgy tűnik, az orkán és a dühöngő nő közti párhuzam nem az amerikai tornádókutatás találmánya. A csángók szerint a forgószélben szépasszonyok, boszorkányok járnak). A domokosiak ismerik elfogásának módját is: kint kell hagyni neki egy fél pár csizmát, amelyet kíváncsiságból felpróbál, de mindkét lábát beledugja s így nem tud elfutni. Meg tudja jósolni az időjárást, - ha szép az idő, sír, mert tudja, hogy közeleg a rossz, és viszont. Ugyan az emberekkel szemben ellenséges, ha elfogják, s úgymond házhoz szoktatják, megszelídül. Megtalált gyermekét megborotválják, megmosdatják és befogadják. 

Szórványosan bukkan fel a gyűjtésanyagokban az 'erdők anyja'; a hóstiak csak annyit tudnak róla, hogy elveszi a gyermekek álmát. A fákban lakó szellemek egyik képviselője a Rima forrásának ezeréves fájában élő, a múltról regélő szellem. A másik a görgény-üvegcsuri tápió; a zuzmóval benőtt fáról a helyiek úgy tudták, ember lakik benne. Kenyeret vittek neki, belevágni pedig nem mertek, mert attól féltek, vérezni kezdene. A faszellem képzete áttételesen jelenik meg azokban a gyógyító eljárásokban, rigmusokban, ráolvasásokban, amelyek a betegséget egy megszemélyesített fára ruházzák át.

Az erdei vadember figurája Nyugat-Európában széles körben ismert,
legendája komoly történelmi múltra tekint vissza. Hans
Burgkmair tintarajza lovagokkal csatázó 'woodwose'-t ábrázol

Források:

Magyar Néprajzi Lexikon

Magyar Néprajz VII - Folklór 3. Népszokások, néphit, hiedelmek

carlo ginzburg: éjszakai történet

Azért hogy valami magasabbröptű szellemi táplálék is kerüljön az asztalra, hadd ajánljam figyelmetekbe Carlo Ginzburg tudományos igényű műként is bestsellerré vált kötetét. 

Ginzburg 1939-ben született az olaszországi Turin-ban. A Pisai Egyetemen doktorált történészként 1961-ben, s egész életében professzorként dolgozott: először a Bolognai Egyetemen, majd 1988-tól Kaliforniában is. Oktatói tevékenysége mellett kiemelkedő kutatómunkát végzett a boszorkányság, az olasz és az európai néphit és termékenységkultuszok és az inkvizíciós eljárások vizsgálata terén. Legismertebb könyve 'A sajt és a kukacok', amelyben a szerző egy friuli molnár, Menocchio perének anyagain keresztül tárja fel az itáliai népi műveltség rejtett elemeit. 

Az Éjszakai történet a boszorkányság gyökereivel, eredetével foglalkozik. A témát a legtöbb kutató külső nézőpontból, a bírák, az egyház, a vádlók szemszögéből láttatja, s csak kevesen foglalkoznak a vádakat megalapozó, a folklórban mélyen meggyökeresedett hiedelmekkel. Ginzburg arra próbál választ keresni, milyen, az egyházi sztereotípiáktól független, esetleg a kereszténységet megelőző vallási közegbe nyúló elgondolások kapcsolódnak a boszorkánysághoz, s hogyan vált a boszorkány figurája a legvonzóbb bűnbakká, miért magyarázták a balszerencse szinte minden formáját e rontó személyek tevékenységével, s hogyan szivárgott bele a paraszti kultúrába az ördöggel cimboráló bűbájos képzete. Művében rendkívül izgalmas kérdéseket feszeget - úttörő módon: mindenkinek szívből ajánlom, akit érdekel a téma, és nem retten vissza egy valamivel komolyabb (noha egyébként nagyon olvasmányos megfogalmazású) szakmai szövegtől.

Áldás!

Eső

könyvtári kitekintő

olvasmány-ajánló néprajzos-mágikus-mitikus témában :)

- Falvay, K: Boldogasszony - A női szerep a magyar hitvilág tükrében (Tertia Kiadó, 2001)

- Fraser, J: Az aranyág (Osiris, 1998)

- Gregory, A.: Istenek és harcosok - Ír mítoszok és legendák (General Press Kiadó, 2006)

- Grimm, J.és W: Német mondák (Kalligram, 2009)

- Halász, P: A moldvai csángó magyarok hiedelmei (General Press Kiadó, 2005)

- Hoppál, M (szerk.): A Tejút fiai - Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980)

- Hoppál, M. (szerk): Sámánok és kultúrák (Gondolat Könyvkiadó, 2006)
- Hoppál, M - Szepes, E (szerk.): A szerelem kertjében - erotikus jelképek a művészetben és a folklórban ( Európai Folklór Intézet - Osiris, 2001)
- Oláh, A: "Új Hold, új király'": A magyar népi orvoslás életrajza (Gondolat Könyvkiadó, 1986)

- Voigt, V: A magyar folklór (Osiris Kiadó, 2009)

a borz

Addig is, míg mélázok az álmon, ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről a borzzal (jelen esetben a hazánkban is honos fajra gondolok)!

Rendszertani besorolás: az európai borz (Meles meles) a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a menyétfélék (Mustelidae) családjába és a Melinae alcsaládba tartozik. 

Elterjedés, élőhely: Skandinávia fagyos tájait leszámítva egész Európában, valamint Ázsia DK-i vidékein megtalálható (a nemzetség egyéb fajai Távol-Keleten is honosak). Jellemzően erdőségekben, dús vegetációjú biotópokban üt tanyát, de élelemkeresés céljából kultúrterületeken is felbukkanhat. Bokrokkal, erdősávokkal tarkított mezőgazdasági parcellákban is megtelepszik. 

Megjelenése: nagy testű; hossza 80-90 cm, ebből 15-20 cm a farok; a nagyobb hímek súlya a 20 kg-ot is elérheti (különösen ősszel, mikor a téli ínségre készülődve alaposan meghíznak). Szőrzete a hátán ezüstszürke, oldalán sárgásbarna, hasán koromfekete. Fehér pofáján két fekete csík húzódik az orrától a szemén át egészen a füléig. 

Életmódja: mindenevő, magvakat, gyümölcsöket, gombákat, gyökereket, gerinctelen és - apróbb termetű - gerinces állatokat egyaránt fogyaszt. Éjszaka aktív, nappal elvétve látható. Hagyományosan magányos állatnak tartották, ám a későbbi kutatások szerint a kiterjedt üregrendszereken olykor akár egy tucat tagot számláló klán osztozik (megfigyelések szerint a klánok kialakulása a hidegebb égövben jellemző; dél felé, melegebb vidékekre haladva - így hazánkban is - létszámuk csökken, s a párban, illetve magányosan élő állatok lesznek jellemzőek). A 'társas' üregrendszer több (meglehetősen nagy) kamrából és az azokat összekötő folyosókból épül fel, s számos (vész)kijárattal rendelkezik. Az egymást követő generációk huzamos időn keresztül használják, bővítik, növelik; egy angliai borzlabirintus vizsgálatakor kiderült, hogy annak folyosói összesen 879 méter hosszúak, s  50 kamrával, valamint 178 bejárattal rendelkezik. Az üregeket a borzok lombokkal, mohával bélelik, és nagy gondot fordítanak a tisztán tartásukra. 

A csapatot rokon egyedek, javarészben nőstények alkotják (a fiatal hímek általában elvándorolnak és saját családot keresnek); területük 50-150 ha, amelynek határait ürülékkel, vizelettel, továbbá szagmintákkal jelölik és harciasan védik. A klán feje a domináns hím és nőstény; gyakorlatilag csak utóbbiak szaporodnak, mert ugyan a hím több nősténnyel is párzik, azoknak utódait a rangsor élén álló anya elpusztítja.
A magányosan élő borz nőstények a párzási időszakban több hímmel is párosodhatnak. Az ivarzási periódus tél végétől a nyár végéig (februártól októberig; csúcspontja augusztusra esik) eltart, ám a tényleges megtermékenyülés késhet, az embiró fejlődése szünetelhet, a beágyazódás eltolódhat akár hónapokat is; így a párzástól számítva általában 11-12 hónap telik el az utódok születéséig. 

A rendszerint február-március táján születő kölykök száma általában 2-6, hosszuk 15-20 cm, gyér szőrzettel és vakon jönnek a világra, szemüket három hetes korban nyitják ki. A 8. héttől már szilárd táplálékot is fogyasztanak, és szülői felügyelettel el-elhagyják az üreget, de még néhány hétig szopnak. Öt hónapos korukra lesznek többé-kevésbé önellátók. Őszig maradnak a szülők - vagy magányos borz esetén az anya - felügyelete alatt, s csak a következő tavasszal, egy, - másfél éves korukra válnak ivaréretté. Ritkán az anyával töltik a telet, a meglevő üregrendszert kibővítve egy saját hálókamrával; gyakoribb, hogy önálló lakhelyet keresnek vagy ásnak maguknak. A csapatban élő borzok esetében a nőstény utódok maradnak, a hímek általában elszakadnak a nagycsaládtól. 

A telet téli álomba szunnyadva töltik, habár időnként fel-felébrednek, sőt, enyhébb éjszakákon el is hagyhatják az üreget vízivás vagy táplálék-keresés céljából. Maximális életkoruk 15-16 év; a fiatalon befogott példányok szelidíthetők, az idősek viszont agresszívek és harciasak.
Borz és ember: a borzot régen előszeretettel vadászták húsáért, illetve gereznájáért, amely festőecset, borotvaecset alapanyagául szolgált. Kisütött testzsírjából cipőpaszta, csizmakenőcs készült. Mivel odúját olykor rókákkal (ritkábban nyulakkal) osztja meg, Angliában a már betiltott hagyományos rókavadászat előtt betemették a célterületen található borzlyukak bejáratát, nehogy menekülési lehetőséget biztosítsanak a rókáknak (később aztán újra szabaddá tették őket, vagy a borzokra bízták a melót).
Hazánkban a borz nem védett, vadászható, és minthogy a veszettség potenciális terjesztője, illetve jelentékeny gazdasági károkozó lehet (elsősorban mezőgazdasági terményeket, szőlőt fogyaszt, illetve szabadtartásos baromfitelepeken a tojásokat megdézsmálhatja), állományának szintentartása a vadgazdálkodás fontos feladata. A kilőtt állat koponyája (illetve péniszcsontja és szemfoga) számít trófeának. A fajra nézve azonban nem a vadászat, hanem az autóforgalom jelenti a legnagyobb veszélyt: megdöbbentően magas számban hullanak el az utakon, köszönhetően a figyelmetlen vezetőknek. Egyébiránt - hazánkban - természetes ragadozójuk nincs (másutt a farkas és a hiúz jelent fenyegetést a számukra); s kutya legyen a talpán, amelyik ki mer kezdeni egy borzzal. 

A borzhoz fűződő hiedelmek, hagyományok és mágikus megfelelések: a kelta mitológiában mint alakmás (állattá változott ember) jelenik meg (Eochaid fia Conall három gyermekét borzzá változtatta Grian istennő, mert azok megtámadták Knockgraney hegyén álló erődjét. Cormac Mac Airt, Tara Nagykirálya gyermekkorában elejtett néhány borzot, és hazavitte őket vacsorának, ám nevelőapja, Tadg undorodott a húsuktól, s később kiderült, hogy borzzá változott unokatestvérei kerültek [volna] terítékre). Malájföldön a varázslók familiárisa, küldött állata gyakran borz (vagy bagoly). Totemállatként az önfejűség, a céltudatosság, az akaraterő és az eltökéltség jelképe (részletesebben ld. előző bejegyzés). Steven D. Farmer így ír:

- ha a borz felbukkan [az álmaidban, látomásaidban]: légy kitartó és ragaszkodj a terveid teljesítéséhez, nem számít, milyen áron. Légy kész megvédeni azt, amiben hiszel, az elveidet, az elképzeléseidet; és felemelt fejjel fogadj minden velük kapcsolatos kihívást, kritikát. Ideje abbahagyni a taktikázást, a hezitálást, a késlekedést, és megtenni, amit kell. Nem jó, ha másokra támaszkodsz, másoktól (mások véleményétől) teszed függővé magad, aztán neheztelsz rájuk, ha a dolgok nem jönnek ki jól; bízz benne, hogy megvan benned az önállósághoz szükséges erő. A benned feszülő nyugtalanságot (agressziót, dühöt) alakítsd termékeny, gyümölcsöző energiává ahelyett, hogy mások ellen fordítanád. 

- hívd a borzot segítségül, ha: hosszú távú célod van, de úgy érzed, feladni készülsz; ha elnyomva, bántalmazva érzed magad, és ki akarsz állni magadért; ha bizonytalannak érzed magad, hogy előrelépj, haladj bizonyos ügyben; ha olyan helyzetbe (pozícióba) jutottál, amelyben fokozott felelősség hárul rád, és támogatásra van szükséged ehhez az új szituációhoz; ha pszichés gyógyulásra vágysz, de nem bogyók vagy dilidoki igénybevételével. 

- ha a borz a totemed: a céljaid elérése érdekében nagyon eltökélt és makacs tudsz lenni. Ugyan nem vagy kifejezetten konfliktuskereső alkat, ha sarokba szorítanak, kész vagy harcolni. Hatásos és erős gyógyító vagy, gyakran szokatlan módon orvosolod a hozzád fordulók problémáit. Önbizalomhiányod és félénkséged leplezésére hajlamos vagy olykor mogorva álarcot ölteni, mogorván viselkedni. Jó mesélő vagy, számos remek történetet tudsz előadni.

Ted Andrews azzal egészíti ki a feniteket, hogy a borz kiváló gyógyító tudása annak köszönhető, hogy - elsőrangú ásóként - ismeri a föld felszíne alatt rejlő dolgokat, képletesen szólva a felszín alatt meghúzódó kincsek, tudás, hatalom birtokosa. Munkamódszere lehet szokatlan, ámde hatásos, egészen a probléma gyökeréig hatoló.

Ha a borz feltűnik az életünkben, ideje önvizsgálatot folytatni. Ássunk mélyre önmagunkban, a múltunkban. Keressük meg ismét a szoros kapcsolatot a földdel és az élővilággal. Jelezheti azt, hogy ideje feleleveníteni mindazt, ami érdekelt, kíváncsivá tett és lenyűgözött. Ideje fejleszteni az önkifejezési képességünket, az önbizalmunkat; ideje, hogy kezdetét vegye egy új történet rólunk és az életünkről.

Források:

boszorkánykert (X): narcissus spp.

Az idő szalad, a vegetáció rohamtempóban bomlik ki, én meg jól lemaradtam az aktuális, úton-útfélen fellelhető növények ismertetésével (nem utolsósorban az internetkapcsolatunk miatt, ami ellehetetleníti az épkézláb blogolást grrr :S). Ezúttal egy népszerű kiskerti virág, a nárcisz mellett döntöttem. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy noha jobbára a virágágyásban találkozunk vele, példának okáért Erdélyben, a Hargita oldalában bűvös-bájos vadnárciszmezők várják bódító illatukkal az odatévedőt. S persze kisebb hazánkban is honos a nemzetség egyik faja, a csillagos nárcisz (Narcissus angustifolius - védett, eszmei értéke 10 000 HUF).

Rendszertani besorolás: a nárciszok a spárgavirágúak rendjébe (Asparagales) s azon belül az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozó, jobbára trópusi-szubtrópusi elterjedésű fajok. Jellemzőjük a földben nyugvó szaporítóképlet (vagyis a geofita életmód), amely lehet hagyma vagy rizóma (gyöktörzs). A mitológia szerint nevüket Narcissusról, a szépséges görög ifjúról kapták, aki önnön tükörképébe lett szerelmes, s végül - elbódulva a vízen fodrozódó arcmásától - megfulladt. Az érte epekedő nimfák, akik másnap reggel felkeresték a folyópart azon pontját, ahol Narcissus önmagában gyönyörködött, már csak néhány sárga virágot - nárciszt - találtak a fiatalember helyén. Így vált e virág többek között az önimádat szimbólumává. 

Botanikai jellemzés: e helyütt a Kárpát-medencében honos csillagos nárciszt mutatom be, amely hagymás évelő. Közepes termetű, a termőhelyi adottságoktól függően 30-60 cm magasra nő. Levelei hosszúkás-lándzsásak, szálasak, 5-8 mm szélesek, 8-10-15 cm hosszúak. A virágnak gyűrű alakú mellékleple van, mely sokkal rövidebb a lepelnél. A fehér vagy halovány vajszínű lepellevelek elliptikusak, egymást alig fedik át, míg a melléklepel sárga, széle narancsvörös. Áprilistól-júniusig virágzik (hűvösebb tájakon, nagyobb tszf magasságban később nyílik), üde, kellő vízellátású termőhelyeken nő (láprétek, hegyvidéki kaszálók). Hagymája erős hatású alkaloidákat tartalmaz; levelei nemkülönben, habár kisebb koncentrációban. Érdekességként megemlítem, hogy mikor Erdélyben jártunk, a házigazdáink óvtak attól, hogy túl sok időt töltsünk a nárciszmezőn, neadjisten elaludjunk rajta, mert a virágok illata bódító hatású. A szedett csokrokat nem helyezhettük el a busz utasterében, csak a csomagtartóban, nehogy bekábuljon az egész társaság:). E narkotikus tulajdonsághoz fűződik nevének alternatív magyarázata, amely a görög narkoa=bénítani kifejezéssel hozza kapcsolatba azt.

Elterjedés:  a nárciszfélék - ahogy arról már szó esett - széles körben megtalálhatók, a trópusi Afrikától Európa mérsékelt égövi területein át a Közel- Keletig.
Felhasználás: a virágot a húsvéti tojások színezésére hasznosították, míg a hagymát és a gyökeret - mérgező voltuk ellenére - a 18. századi füveskönyvek sebösszehúzóként, sebforrasztóként, lázcsillapítóként ajánlották. Borogatás formájában bokaficam, ízületi fájdalmak ellen alkalmazták, s mézzel, csalánlevéllel, zabliszttel vagy  konkoly(?)liszttel elkeverve a testbe fúródott tüskék, tövisek, szálkák eltávolítását is elősegítette. A homeopátiában bronhitist és szamárköhögést orvosolnak vele. Az ókori görögök szerint az impotencia legjobb ellenszere, míg a marokkói hagyomány állítja: az illata megóv a szifilisztől, s ha már elkapta az ember, segít belőle kilábalni. Házilag kísérletezni vele szigorúan tilos!

Használata a mágiában: nőies, víz elemű, bolygója a Vénusz; a csillagjegyek közül a Bika, a Halak, a Skorpió, A Szűz és a Rák kapcsolódik hozzá.
Az angolszász kultúrkörben a nárcisz különös népszerűségnek örvend, s a tavasz közeledtét, a természet újjászületésének őserejét reprezentáló jelképpé lépett elő. A kertbe ültetve vagy az otthonunkban elhelyezve (cserépben, vázában) erőteljes védelmet nyújt; száműzi a negatív energiákat, ártó varázslatokat, bevonzza a szerencsét (legalábbis a tizenhárom vagy annál több szálból álló csokor), életvidám, örömteli hangulatot kölcsönöz nekünk, s áldást oszt. Hagymája egy 14. századi forrásmű szerint ördögűző hatással bír; a démoni megszállottság alatt álló vagy mániákus, őrjöngő személy egy tiszta kendőbe csomagolva hordja magánál, s megszabadul a kórságtól. A házba nem engedi belépni a gonoszt.
Ugyanakkor létezik egy több évszázados britanniai hiedelem is, amely szerint ha az első nárcisz, amelyet megpillantunk a tavasz (vagy nyár) folyamán, felénk tekint (tehát a virág felénk áll), az rossz szerencsét jelent az év hátralevő részére ( mi több, halál-ómen: "When a daffodil I see/ Hanging down her head t'wards me/ Guess what I may what I must be;/ First, I shall decline my head/ Secondly, I shall be dead;/ Lastly, safeli buried..." - in: Watts, Donald).
Mivel a tavaszi egyházi ünnepeken is helyt kapott, Anglia bizonyos részein - pl. Hampshire-ben - úgy hitték, hogy a vad nárciszok egy kolostor közelségét, helyét jelölik. Maine-i hiedelem szerint nem szabad ujjal mutatni a nárciszra, mert az abbahagyja a virágzást.

Virágnyelven elismerést, figyelmet, csodálatot, hódolatot, lovagiasságot fejez ki (más magyarázat szerint azonban önimádatot és csalfa reményt. Éppen ezért - állítólag - vendégségbe nemigen illik nárciszt vinni). Termékenységi és szerelmi varázslatokhoz is használhatjuk; az Ostara klasszikus virága. Azonban a szerelem veszélyeire is figyelmeztet. Ha egy szűz a nárciszról álmodik, az intő jel, hogy ne menjen az udvarlójával elhagyatott, magányos helyekre, ahol könnyen erőszak áldozatává válhat, s senki nem hallja majd a sikoltozását.

Ha baromfiudvar van a háznál, a kislibák (szárnyasok) kikelése előtt szerencsétlenséget okoz a házba bevitt két-három szál nárcisz vagy kankalin. Más vidékeken úgy vélik, ha a liba nárciszt lát, mielőtt a csibéi kikelnének, a kelés után elpusztítja őket. Ha mindenáron nárciszt akarunk lakásdíszül, gondoskodjunk róla, hogy minél nagyobb csokrot szedjünk, máskülönben csak bajt zúdít a nyakunkba. Az ideális a 13 vagy annál is több szálból álló bokréta. Mégis akad Angliának olyan tája, ahol végzetesen szerencsétlen virágnak vélik, aminek soha nem szabad bekerülnie a házba.
Ha a nárcisz áldáshozó hatásában bízva mégis hazaviszünk belőle egy derekas adagot (ismétlem: legalább 13 vagy annál több szálat), szedjünk hozzá még némi tulipánt, s próbáljuk ki Ellen Dugan varázsigéjét, hogy némi tavaszi lendületet és jókedélyt csempésszünk az életünkbe:

Egy kosár tulipán, s egy nárciszcsokor           A basket of tulips and a pot of daffodils      
Otthonomba napfényt s jókedvet hozol          Bring to my home sunshine, cheer, and encourage good will
A víz és föld erejével megáldalak téged          By the elements of earth and water, I bless this blooms
Hintsd szét lakásomban tavaszi szépséged      May their springtime energy spread into every room   
 - majd befejezésképp: -                              - close the charm up with: -
Jó cél érdekében, ha nem árt senkinek           For the good of all, with harm to none           
Föld és víz segítse hatni bűvigémet!                By earth and water, this charm is done!

Áldás!
Eső, 2012.13.27

Források:

Cunningham, Scott: Cunningham's Encyclopedia of Magical Herbs (Llewellyn, 2000)
Drew, A.J: A Wiccan Formulary and Herbal (Career Press, 2004)
Dugan, Ellen: Cottage Witchery: Natural Magick for Hearth and Home (Llewellyn, 2005)
Dugan, Ellen: Garden Witchery: Magick from the Ground Up (Llewellyn, 2003)
Dunwitch, Gerina: Herbal magic: A Witche's Guide to Herbal Folklore and Enchantments (Career Press, 2002)
Gregg, Susan: The Complete Illustrated Encyclopedia of Magical Herbs (Fair Winds, 2008)
Terra.hu - Csillagos nárcisz
Watts, Donald: Dictionary of Plant Lore (Academic Press, 2007)
Wikipédia - a nárciszokról
Wikipédia - Narcissus
 

katalinka

Tudom, kissé túlontúl is belebonyolódtam a kertészkedés, növénytermesztés, vegetációs periódusok bűvkörébe, ideje kiszélesíteni a horizontot. Már hosszú ideje tervezgetem egy, az állatokkal kapcsolatos bejegyzésfüzér útnak indítását, s ehhez is remek apropót szolgáltat a március, hiszen ilyenkor megelevenedik az élővilág, lépten-nyomon elénk bukkannak a fauna jeles képviselő. Mivel valamelyik télvégi sétámon elsőként egy katicabogárba botlottam, gondoltam, kezdjük e parányi, de annál kedvesebb ízeltlábúval a sort.

Ugyan hazánkban a katicáknak közel 90 (!) faja honos, én most - jobbára - a közismert és könnyen beazonosítható hétpettyes katicával foglalkozom.

Megnevezés, rendszertan: a hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata; a név első tagja 'gömböcskét' jelent,  második fele a hét pettyre utal) a Coleoptera (fedelesszárnyúak, másképp bogarak) rendjén belül a katicafélék - Coccinellidae - családjának tagja. A magyar népnyelv számos beszédes (vagy épp mulatságos) elnevezéssel illeti: hétpettyes böde, bödebogár, katóbogár, kata, katóka, tehénke, Isten-tehene, katalinbogár, katalinka, katinka, fusskata, katica, kóskata, katapila, katicska, bilibáncs, bugabácsi, bödebácsi, budabácsi... és még sorolhatnánk. Népszerűségét mi sem jelzi jobban, minthogy számos európai nyelvben is hízelgő jelzőkkel látták el: ilyen a német Herrgotts-Küchlein (Úristen csibéje), franciául bête à bon Dieu (jó Urunk bogara), spanyolul coquito de Dios (az Úr bogara). Sok nyelvben kapcsolódik a neve Máriáéhoz: angolul ladybug vagy ladybeetle (= Miasszonyunk bogara), németül Marienkäfer, franciául bête de la Vierge (a Szűz bogara).

Megjelenés: a kifejlett bogár testossza 5-8 mm, teste szinte félgömb-alakú. Hasoldala lapos, háta domború; bunkós csáppal ellátott feje, valamint tora fekete, két-két fehér folttal; szárnyfedői sárgásvörösek, élénkpirosak, tövükön egy fehér,- és közvetlenül mellette, a középvonalban egy fekete folttal (utóbbiak a két szárnyfedő összezárásával kerek pöttyé formálódnak). Emellett a két szárnyfedőn további három-három, jól körvonalazott fekete pötty díszlik, így kerekedik hétre a számuk. Lábai szintúgy feketék. 

Tojása apró, hosszúkás-tojásdad, sárga, nőstény 20-30-as csomókban helyezi őket a levelekre. A lárvák hernyószerűek, csomókba álló tüskékkel megtűzdelt dudoroktól rücskös testűek, színezetük szürkésfekete (az előtoron és a potrohon oldalt feltűnő sárga foltokkal), lábaik erősek és jól fejlettek. A báb tojásdad, igen domború, sárgás színű, szelvényenként több fekete folttal. 

Elterjedés: egész Európában, továbbá Ázsia mérsékelt égövi területein honos; Észak- Amerikába betelepítették. Gyakorlatilag minden életközösségben megtalálható, ahol táplálékállata - a különféle levéltetvek - előfordulnak. 

Életmód: az imágók áttelelnek, majd tavasszal lerakják tojásaikat, és kevéssel azután elpusztulnak. A kikelő lárvák falánk ragadozók, akik elsősorban levéltetveket fogyasztanak, de táplálékhiány esetén minden kisebb rovart megtámadnak, sőt, saját fajtársaikat is felfalják. Fejlődésük 10-30 napig tart; négy vedlés után bábozódnak be, amely állapot 3-17 napon át húzódik. A kifejlett bogarak (imágók) szintén ragadozók.Gazdasági haszna hatalmas: egy katica életében akár 1000 levéltetvet is elpusztíthat. Terjedését elősegíthetjük, ha nem használunk rovarirtót, permetszereket a kertünkben, illetve nem nyírjuk le a gyepet golfpálya-szerűen, hanem legalább néhány közel természetes állapotú foltot meghagyunk, hogy e kis bogár békében szaporodhasson.

Természetvédelmi vonatkozások: ugyan a hétpettyes katica egyelőre nem veszélyeztetett, azonban az Ázsiából eredetileg Észak-Amerikába és Nyugat-Európába betelepített, 2008 óta hazánkban is egyre terjedő harlekinkatica (Harmonia axyridis) némi aggodalomra ad okot, lévén hogy agresszivitásával és életrevalóságával kiszoríthatja a hétpettyes katicát annak élőhelyeiről, illetve megfoszthatja táplálékától.

A katica a mitolgóiában és a folklórban: piros színe miatt régóta a szerelem szimbólumának tartják (többek között Freya jelképe). Provence-i hagyomány szerint egy férfi hamarosan megnősül, ha rászáll egy katica: egy leány pedig annyi évet fog még várni a házasodásra, ahány másodpercig a bogárka az ujján tartózkodott. Avagy az orrán; merthogy az orrhegyen landoló katalinka szintén közeli esküvőt jósol.

Ha menyegző előtt álló leány kezére száll, pettyei száma a várható gyermekáldásról árulkodik. Ha egyedülálló személy kezéről röppen fel, röpte iránya azt mutatja, merrefelé lakik az illető (jövendőbeli) igaz szerelme. Nem csak a várva-várt kedvest: például az elkóborolt nyájat is felkutatja nekünk. Az indiai Indra isten pásztoraként segített tehenei visszaszerzésében, s esőt és napsütést hozott a földre.

Egyben szerencsehozó is: ha rajtunk landol, súgjuk meg neki a kívánságunkat, mert az teljesülni fog. A bogárka pettyeinek száma az elkövetkező szerencsés hónapok számát jelöli. Más kulturális kontextusban a hét napjait; ezért a németeknél és angoloknál a hetedik nap az övé. 

Jelentése, jelentősége:  kulcsszavakban összefoglalva: szerencse, bőség, aratás, átalakulás. Ha feltűnik az életünkben, üzenete nagyban függ a szituációtól. Milyen körülmények között találkoztunk? Rászállt a kezünkre, a ruhánkra, vagy netán megfogtuk? Miről gondolkodtunk éppen, mi járt a fejünkben? 

Jelenthet közelgő románcot, amely, ha mégoly rövid életű is lesz, örömmel és élvezettel fog megajándékozni bennünket. Jövendölhet anyagi gyarapodást:  jutalomcsekket, visszafizetett kölcsönt, fizetésemelést, előreléptetést. A munka, karrier terén arra utal, hogy váratatlan események folytán új, jövedelmezőbb irányba fordulhat az életünk; néhány héten belül állást váltunk (válthatunk) vagy jobb munkakörülmények között találjuk magunkat. Kreativitást igénylő projektekhez új lendületet kapunk, amellyel rövidesen végére érhetünk a feladatainknak. Ha egészségügyi problémákkal küszködünk, a katicabogár üzenete az, hogy hamarosan a gyógyulás útjára lépünk. Még a krónikus betegségek spontán javulása is előfordulhat. 

A katicabogár feltűnése arra is biztathat, hogy mozduljunk ki. Hagyjuk magunk mögött a mindennapos stresszt: fogjuk a családunkat és a szeretteinket, s menjünk kirándulni, kempingezni, horgászni vagy akár csak focizni a kertbe. Érezzük jól magunkat, leljük örömünket a szabadtéri elfoglaltságokban, a természet szépségeiben. Spiritualitásunkba is emeljük bele az új felfedezésének örömét.

A katica védelmet is nyújthat a rossz kedélyállapot, mások zavaró viselkedése, negatív gondolatai ellen. Ha meg akarunk szabadulni a félelmeinktől, aggályainktól, ha kiábrándultnak érezzük magunkat, és ismét vissza akarunk találni a hittel és bizalommal teli életörömhöz, gondolatban vagy meditáció útján hívjuk magunkhoz a katicát, s vele pozitív energiáit. 

A katica mint totemállat: családszerető, a hagyományos értékeket és erkölcsöket tisztelő személyiséget mutat, akit körbevesz a bőség. Az illetőnek sosem kell aggódni a következő étkezés miatt (természetesen ez nem jelenti, hogy ne lehetnének anyagi nehézségei; inkább mint életfelfogás értendő), s a világot ártatlanul és őszintén szemléli. 

Források:

Farmer, Steven D.: Animal Spirit Guides (  Hay House, Inc. 2006)

Germondo, Millie - McGergor, Trish: Animal Totems - The Power and Prophecy of Your Animal Guides (Fair Winds, 2004)

Rosta, Erzsébet - Rábai, Attila: Hiedelmek, hagyományok, babonák a világ minden tájáról (Korona Kiadó Kft, 2007)

Vásárhelyi, Tamás: Az év rovara 2011-ben: a hétpettyes katica
Wikipédia: Hétpettyes katicabogár 

haj, regö rejtem (I): rekegő

Ezt a rovatot a magyar folklór hiedelemlényeinek bemutatására szánom. Elsőként azért esett választásom a rekegőre, mert nevének tövében a sokértelmű és a hajdani magyar őshit gyökeréig visszavezető gyök, a 'rek' bujkál. E szócska szerves kapcsolatban áll a 'rej, rév' gyökökkel, amelyek a sámán extázisát leíró révület, rejtezés kifejezések magvát képezik [Diószegi]. A sámán, újabban a halottlátó, mondó révületét a népnyelv 'elrejtezésként' írja le. Néprajzi gyűjtésekből, tudományos forrásmunkákból tudhatjuk, hogy e lélekutazás alatt a sámán különös hőérzetet, hevületet tapasztal - ennek emléke őrződött meg 'rekkenő hőség' szófordulatunkban [uo]. A tudó önkívületi állapotát egyfajta tetszhalálként fogták fel (s fogja fel mindmáig a néphagyomány, a halottlátó, mondó figurájával kapcsolatban), hiszen az egy transzcendens, láthatatlan, a fizikai valóság felett álló létsíkba kalauzolja őt, ahol szellemekkel, halottakkal, istenekkel érintkezik [Diószegi, Pócs]. Ebből a képzetből származik a ma is használt 'elrekkenteni' ige, amely egyfelől régies formája az eldug, elrejt (vö: rejtezés-révülés; illetve a menedéket, búvóhelyet nyújtó rekettyés) kifejezésnek; másfelől valakinek a (titokban történő) meggyilkolását jelentheti. Hogy a rejtezés és rekkenés kapcsolatban áll ezen értelmében is, azt mi sem példázza jobban, mint Kótyuk kárpátaljai gyűjtése a születésszabályozás, abortusz témaköréről: "...Gudi nanó meg Budri Anna vótak a bába. Sok ríszi ugy vót, hogy etetette. Ű maga is csinálta, meg a Futóné, az igen sokat elrejtett..." Látható, hogy az 'elrejt' szó itt közvetlenül, áttétel nélkül a 'meggyilkol, megöl, túlvilágra küld' fogalmának megszólaltatója.

No, ezen szívderítő bevezető után:) következzék a híres-nevezetes (és nem kevésbé baljós) rekegő, amely a Gyimes-völgy bennszülöttje (noha a székelység is ismeri, rekkencs néven; azonban valódi mibenlétére alig-alig emlékeznek. Hajnácska férje, Bondor például mulatságos-félelmetes mesebeli szörnyként festette le nekünk, aki valahol a tápláléklánc derekán helyezkedik el, lévén hogy megeszi az embert, ám maga nincs biztonságban a hingizortól és a Jujujj-maádrtól:)).

Alakjában az elhunyt szelleme, a kísértet és a kirekesztett lélek vonásait ötvöződnek. Nem árt tudni, hogy e hármat a gyimesi néphit külön-külön kezeli. A kísértet (késértet) nem feltétlenül egy halott szelleme (bár az is lehet); mégis, többnyire természetfeletti, az anyagi világon túli entitás, eredendően szellemi természetű. Alakját tetszés szerint változtatja: gyakran állatként - "kutya, macska, ló, féreg képibe" mutatkozik (vö: Antal, GY/TA, 1944). Leggyakoribb tevékenysége a fizikai agresszió - ütlegelés, vicsorítás, morgás, esetleg érthetetlen beszéd, az alvó 'megnyomása'. Egyes beszámolók szerint a késértetek számára tabu a vízen való átkelés, s elriasztja őket a fokhagyma, amelynek általános gonoszűző hatását jól ismerjük. Ezzel szemben a hazajáró halott egy elhunyt földönragadt lelke, aki még életében ellopott/eldugott valamit, s nem nyughat, amíg rokonai vagy a megkárosított személy meg nem találják, ki nem igazítják a dolgot. Visszajárhat akkor is, ha erősen búsulják, hiányolják. Jellegzetes kísértési motívum a 'dergetés', vagyis zörgés, kopogtatás; a léptek zaja, világgyújtás, élő rokonok, barátok szólongatása, stb. 

No most, a visszajáró halottnak van egy speciális 'alfaja', a kirekesztett lélek, aki helyét nem találva bolyong a létsíkok között, s szoros kapcsolatot mutat a rekegővel. Ez utóbbi ugyanis olyan ember lelke, aki temetés, siratás nélkül halt meg, nem megszentelt földben nyugszik, erőszak áldozata lett, etc. Célja, hogy egy élőt halálra rémítsen, mert így az váltja fel őt, ő pedig békére lel. Sűrűn ölt állati formát (ez teszi a késértet rokonává), s állathangot utánoz. Valószínűleg a kísértethez hasonlóan képtelen átkelni a vízen (vö: Antal, GYKL/MGY, 1917). Magányosan sétáló, sokszor illuminált állapotban levő áldozatait furcsa hangokkal, zajokkal riogatja. A kiszemelt áldozatnak tartózkodnia kell attól, hogy kapcsolatba kerüljön vele (pl, válaszoljon neki, megtorpanjon), mert annál makacsabban követi.

Bájos, nemdebár?:) Még szerencse, hogy a Gyimesvölgy biztonságos távolságban van innen...

Források:

Antal, Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei (General Press, 2004) - magának a rekegőnek és a többi hiedelmlénynek a jellemzése itt szerepel; az alábbi könyvek pedig az adalékinformációkkal, háttérismeretekkel szolgáltak:

Diószegi, Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén (Budapest, 1960)

Diószegi, Vilmos: Samanizmus (Budapest, 1962)

Diószegi, Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Budapest, 1958)

Diószegi, Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (Budapest, 1967) 

Kótyuk, Erzsébet: A népi gyógyítás hagyományai (Európai Folklór Intézet - Osiris, 2000)

Pócs, Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok (Akadémia Kiadó, 1997)

valentájnszdéj

Már a cím is ékesen árulkodik arról, mily forró rajongás fűt a szerelem e cukorkaszíves, puttószárnyas, mézesmáztól csöpögő úgynevezett ünnepe iránt. Ahelyett, hogy belemélyednék a szinglik valentinnapi depressziójába, inkább lássuk, mily hagyományokra tekint vissza korunk giccsáradatban fuldokló február 14. - éje.

Szent Bálint a 14. században vált a jegyesek és ifjú házasok védőszentjévé Angliában és Franciaországban. Az ókori Terni (akkori nevén Interamna) püspöke keresztény szertartás szerint összeadta a hozzá forduló ifjú párokat, s még a házasságtól eltiltott katonákat is összeeskette kedvesükkel. A személye köré szövődő legenda úgy tartja, Claudius császár keresztény hite miatt börtönbe vettette. A jó püspök itt sem maradt tétlen: meggyógyította börtönőre vak leányát, visszaadva annak látását, s mielőtt - a hagyomány szerint - febr. 14. - én a vesztőhelyre vezették volna, búcsúüzenetet küldött neki. Innen származik a szerelmesek közti Valentin-napi levélváltás. Hozzá kell tennem, hogy a római katolikus naptár 1970-es reformja óta Szent Bálint és ünnepe eltűnt a hivatalos egyházi liturgiából; helyét átadva a történelmileg bizonyíthatóan létezett Cirillnek és Metódnak.

Ám ha az őskeresztényeknél messzebb utazunk a múltba, azt találjuk, hogy a mai Valentin-nap tájékán (február 13 és 15 között) jelentős fesztivál zajlott az ókori Rómában: a Lupercalia (vagy Februa) néven ismert rituális megtisztulás,- és termékenységünnep. Lupercus a római mitológiában a pásztorok isteneként testesült meg, gyakran azonosították Pán római megfelelőjével, Faunus-szal. (Bizonyos elméletek szerint maga a Lupercalia az árkádiai 'Lykaia' fesztiválból származik, amelynek központjában Pán tisztelte állt). Azonban a Romulust és Remust szoptató anyafarkas (latinul 'Lupa, Lupercal') is erősen kötődik e jeles naphoz. (Nemkülönben Júnó, mint a házasság és az egymásra találás pártfogója).

Plutarkhosz eképp ír az ünnepről: 

"A Lupercaliaról sok írás állítja, hogy az ősi időkben a pásztorok ünnepe volt, s úgyszintén kapcsolódik valami módon az árkádiai 'Lykaia'-hoz. Ez időtájt a nemes ifjak, sőt, a magiszterek közül számos fel-alá rohangált a városban meztelenül pusztán a sport kedvéért, s 'bozontos szíjakkal' [értsd: kecskebőr övekkel. A történetíró Marcus Junianus Justinus közöl egy leírást a rómaiak farkasjegyeket hordozó pásztoristenéről - akit a görögök Pán, míg a latinok Faunus néven tisztelnek - mely szerint az meztelenül, dereka körül egy kecskebőr övvel jelenik meg. Lupercus papjainak tradicionális viselete a kecskeirha volt. A kecskebőr szíjakkal történő verés valószínűleg a betegségek és rossz szellemek kiűzését s a termékenység fokozását célozta. h.e.] nevetve megcsapkodták azt, akivel találkoztak. Sok rangos asszony önként keresztezte az útjukat, s mint a gyerekek az iskolában, kinyújtották a kezüket, várva a verést - azt remélvén, hogy az a terhes nőknek segít a szülésben, a meddőknek pedig a megfoganásban."

A fesztivál elnevezése, ahogy már mondtam, Lupa-ra, az árva Romulust és Remust szoptató anyafarkasra is visszautal. Nem véletlen, hogy a Palatinus dombon, az ikreknek és szőrös-karmos dajkájuknak otthont adó Lupercal barlangtól nem messze ünnepelték (utóbbit idővel elhanyagolták, majd Augustus császár renováltatta. Ma úgy tartják, erre a szakrális barlangra bukkantak rá 2007-ben, mindössze 15 méterre Augustus palotájának romjaitól. Még egy apró érdekesség: a farkastól való eredeztetés mítosza egyértelműen a totemista világképből táplálkozik, amely az ősember egyik legkorábbi spirituális megnyilvánulása volt; s a rituális célokra használt barlang mindenkor Földanya ölét, méhét, titokzatos női szentélyét testesítette meg. A Romulust és Remust barlangja mélyén tápláló farkasanya képzete az emberiség feleszmélésének hajnaláig mutat vissza).

A rítusokat Faunusnak  'A Farkas testvérei' (Luperci) névre hallgató papjai vezették, akik mindössze kecskeirhát viseltek. A testvériséget több (előbb kettő - Quinctiliani és Fabiani, majd a Julius Caesar tiszteletére létrehozott Julii-val kiegészülve három) csoportosulás ('collegia') építette fel, melyek vezetője magiszteri rangban állt. 

Az ünnepet állatáldozat nyitotta meg: a Luperci tagjai két bakkecskét és egy kankutyát öltek le. Ezután két, a Lupercihez tartozó nemesifjút vezettek az oltárhoz, s az áldozati vérrel megkenték a homlokukat (amelyet aztán tejjel átitatott gyapjúkendővel töröltek le). A közönség azt várta, hogy a fiatalok mosolyogva, kacagva fogadják mindezt [közbevetés szigorúan laikus szemmel: talán túlságosan belém ivódott Makra Sándor látásmódja, de úgy vélem, a fentiek a hajdani emberáldozat emlékét őrzik. A piros szín - mint a vér színe - az élet hordozója; a pirosra festett halotti maszk, koporsó, holttest az újjászületés, feltámadás záloga. A leölt állatok vérével felkent ifjak boldog kacagása talán azt szimbolizálta, hogy az áldozat - a természethez hasonlóan - új életre kelt, újjászületett az isten kegyelméből.)

Ezt követően a fiatal patríciusok szíjakat vágtak maguknak a kecskebakok bőréből, magukra öltötték annak maradékát és körbefutották a Palatinus régi falait ('a régi Palatinus városfalait'), amelynek vonalát kövek jelölték. Aki az útjukba akadt, azt a februának nevezett szíjakkal megostorozták, különös tekintettel a lányokra és fiatalasszonyokra. E szokás - ahogy arról már szó esett - a termékenység fokozását, a szülés megkönnyítését és a meddőség elleni védelmet szolgálta.

Az 5. századra a pogány rítusok nyilvános gyakorlását megtiltották, a s a Lupercalia feledésbe merült. Gelasius pápa (494-496) tette fel az i-re a pontot, mikor gúnyt űzött a ceremóniát hiányoló szenátorokból (akik Andromachus-sal az élen attól tartottak, hogy annak elmaradása a betegségek elleni védelemtől fosztaná meg a várost), majd hosszú vitát követően végleg eltörölte e tavaszköszöntő hagyományt. Helyére i.sz. 496-ban Szent Bálint ünnepét ültette, igaz, korántsem romantikus célzattal. 

A jeles nap a 14. századtól kezdett (ismét) megtelni a szerelem attribútumaival, Geoffrey Chaucer 1382-es "A Madarak Parlamentje' c. költeményének megjelenése után. A versben a költő így fogalmaz: 'For this was Saint Valentine's Day, when every bird cometh there to choose his mate'. A mű egyébként II. Richárd és mátkája, Anna egy esztendővel azelőtt történő eljegyzésének állít emléket. Ugyanabban az évben a savoyai Otto de Grandson, az angliai John Grower és a velencei lovag, Prado is verses formában emlékezett meg a madarak valentin-napi nászáról. Innentől fogva, lépésről-lépésre vált a szerelmesek és a szeretet ünnepévé, s torkollt végül a mai giccsparádéba.

Most pedig berekesztem a bejegyzést, mielőtt ismét keresetlen kommentárok törnének ki belőlem e nap cukorszirupban ázó atmoszférája ellen. Hogy őszinte legyek, ha választanom kéne a csillámporos képeslapok és felszalagozott plüssmackók vagy egy rakás, véres bőrcafatokkal rohangászó félmeztelen pasas között, hmmm... ugye tudjátok, melyikre voksolnék? ;)

Áldás!

az idő bűvöletében XIX : január

Ugye már ti is unjátok a semmitmondó, morcos bejegyzéseket? Hát most megpróbálok közhasznú lenni: íme a januárhoz kapcsolódó mágikus megfelelések ismertetése Eileen Holland alapján, kissé átszabott formában.

Januárhoz, az év kezdetéhez olyan varázslatok, tevékenységek kötődnek, amik a személyes megújulást, újrakezdést szolgálják. Tervezzünk, ne féljünk célokat tűzni magunk elé; vegyük számba az elmúlt naptári év tapasztalatait, tanulságait, emlékeit, és azokból építkezzünk a következő időszakban. Tekintsünk magunkba őszintén, s találjuk meg a tavalyi eseményeknek a bensőnkben felhalmozódott lenyomatait; tegyük mérlegre cselekedeteinket, kivívott sikereinket és kudarcainkat, s dolgozzunk azon, hogy száműzzük a negativitást az életünkből. A januárhoz kapcsolódik minden, ami a kezdetek, képességek, (ön)bizalom, célkitűzések, koncepciók, türelem, óvatosság, védelem, biztonság, megőrzés, állandóság, csendesség címszavakkal jellemezhető.

Az ide kapcsolódó néphagyományok jellemző eleme az időjárásra, leendő férjre vagy szeretőre, termésre, állati szaporulatra vonatkozó jóslás, illetve a kívánság-mágia. 

További megfelelések:

Állatövi jegy: Bak, Vízöntő

Szín: fekete, sötétkék, sötétvörös, fehér

Ékkövek, ásványok: jácint, borostyán, berill, gránát, hematit, ónix, krizopráz, amazonit, gagát, a turmalin rózsaszín változata (rubellitként is ismert)

Állatok: prérifarkas, kacsa, szajkó, róka, fácán, lúd, kakas

Növények: éger, nyír, szegfű, sáfrány (avagy krókuszok - a latin nemzetségnév egyaránt Croccus), benedekfű, majoránna, dió, fenyőtoboz, hóvirág

Füstölő: pézsma, szantálfa

Istennők: Chang-O, Felicitas, Freya, Héra, Ianuaria, Inanna, Irene, Junó, Pax, Sarasvati, Vénusz

Istenségek:  Antu, Janus (a kapuk őre), a Nagy Szellem

Megidézhető még: Gabriel, Cambiel, tündérkék (az angol folklór által 'brownie'-ként aposztrofált lények), gnómok

Forrás: Eileen Holland: The Spellcaster's Reference (Weiser Books, 2009)

a boszorkány és a szőlőhegy

Tegnap olvastam Égető Melinda "Boszorkányszombat a szőlőhegyen (A szőlőhegy elkülönítettségének tükröződése a népi mentalitásban)" c. tanulmányát (in: Studia Ethnologica Hungarica I - Demonológia és boszorkányság Európában; szerk: Pócs Éva; L'Harmattan - PTE Néprajzi Tanszék, Budapest, 2001). Lebilincselően izgalmasnak bizonyult, azt fejtegette ugyanis, hogy a hazai boszorkányhiedelmekben hogy,-s miként játszott sajátos szerepet a szőlőhegy. Az eddig publikált peranyagokat átnézve azt tapasztalta, hogy abban meglepően magas arányban fordul elő a hegyekre, dombokra utazás, ott gyülekezés és mulatozás motívuma; s ezek közül is kiemelkedik a borospincékben, vincellérházakban, vagy csupán szőlőültetvényen történő vigadalom metódusa. A település határában vagy közelében elterülő magaslatok mellett gyakori a Gellért-hegyi boszorkányszombat felemlegetése. A narratívokból úgy tűnik, a Gellért-hegy egyfajta országos központ szerepét töltötte be, ahová (szemben a hetente, kéthetente megrendezésre kerülő "helyi" sabbatokkal) évente csak egy-két alkalommal látogattak el a boszorkányok. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy meglehet, ez az elgondolás a (z egyházi vagy világi) hatóság indíttatására szivárgott bele a tanúvallomásokba, mintegy bizonyítandó az intézményesített, hierarchikus, sátánimádó boszorkányszekta fikciójának létjogosultságát. Habár a Gellért-hegy kultikus jelentősége a  néphitben idővel meggyökeresedett, nem egyértelmű, hogy a boszorkányüldözés idején is a folklór élő eleme volt-e, vagy csupán a tortúravallomások során kicsikart, a kimondottan ezt célzó kérdésekre adott feleletek révén honosodott meg. Égető Melinda nem szándékozik eldönteni e dilemmát, viszont utal rá, hogy maga a Gellért-hegy is szőlőhegy volt, s mindjárt az első peranyag, amelyben említésre kerül, az ott található borral telt pincéket jelöli meg az összejövetel színhelyéül. A képet tovább árnyalja, hogy a Gellért-hegyre irányuló összes adat a valamikori török hódoltság alá eső területekről származik, amely valamelyest befolyásolta az ott kialakuló boszorkányhiedelmek táji vonatkozásait.

A szőlőhegyi vigadalom motívuma kétségtelenül a (nyugat-) dunántúli peranyagokban bukkan fel a leggyakrabban. A meg nem nevezett hegyen, halmon történő gyülekezés és mulatozás az alföldi és északkelet-magyarországi régióban fordul elő sűrűbben; a hordozás, utazás célpontjául szolgáló hegy ismét a Dunántúlon dominál. Itt kell megjegyezni, hogy a nevezett térségben, ahol a szőlőművelés tradícionális múltra tekint vissza, s ahol a hegyközség, mint autonóm gazdasági és jogi egység a szőlőgazdálkodás klasszikus szervezete volt, a "hegy" kifejezés eleve a szőlőhegyet jelentette. (Ez még ma is így van: ha felénk valaki azt emlegeti, kimegy a hegyre, azon a birtokában álló - eredetileg - szőlőterületet kell érteni.)

A másik jellegzetes boszorkánytevékenység, a rontás esettanulmányai közül szintén számos köthető a szőlőhegyhez. Egy részük kimondottam a szőlőhegyen foganatosított mágikus aktusról, másik felük pedig a szőlőhegyen lezajló konfliktushelyzet másutt történő megtorlásáról számol be. A szőlőhegyen megesett epizódok általában valamilyen jellegzetes napszakhoz kötődnek (éjszaka, alkonyat, fényes dél), s a boszorkány állat alakjában, vagy forgószélként, láthatatlan gonosz lélekként követi el tettét (hasonló eseményeket olvashatunk a gyimesi csángó hiedelmek adatközlőinek beszámolóiban, de ott a kaszálóhoz, pásztorkunyhóhoz, legelőhöz kötődnek. Mindezen színhelyek a szőlőheggyel analóg jellegzetessége a viszonylagos magasság, a településtől fizikailag elkülönülő elhelyezkedés és a sajátos művelésmód).

De miért pont a szőlőhegy vált a sabbatok titokzatos színterévé? Égető Melinda e kérdésre is igyekszik választ adni. Kiindulási alapul a délnyugat-dunántúli tájegység hegyközségi törvényeit választja, amelyekből kitűnik, hogy a szőlőhegy egy, a falu normális rendjén és törvényein kívül és felül álló, attól jogi és gazdasági értelemben is független, önálló birodalom volt. 

A hegyközség fizikai dimenzióját a körülkerített szőlőterület, szellemi közösségét pedig a szőlősgazdák együttese alkotja. Elöljárója a hegymester vagy hegybíró és az "esküdtek"; évente 2-4 alkalommal közgyűlésre ('törvénynapra') került sor a birtokos gazdák (kötelező) részvételével. 

A szőlőhegyet áthághatatlan gyepű övezte; kaput, utat csak a hegyközség engedélyével lehetett létesíteni, s nem csak idegenek, csavargók, de szőlőbirtokkal nem rendelkező helyi lakosok sem léphettek be a területére (hacsak nem napszámosként, kapásként). A gazdáknak a lehető legrövidebb, legegyenesebb úton kellett megközelíteniük a szőlőjüket, nem tekereghettek kedvükre az ültetvények között; a vendégeket a szőlőpásztor kalauzolta, az ő engedélye nélkül nem tehettek egy lépést sem. Napkelte előtt, napnyugta után senki nem tartózkodhatott odakint (a szőlősgazda a maga 'hajlékában' ugyan kint éjszakázhatott), különösen a gyümölcsérés időszakában - ekkor kizárólag a szőlőpásztoroké volt a terep.

Hegyközségi tag, azaz szőlőbirtokos nem csak helyi lakos lehetett, s a hegyközségben azonos jogok illették meg az egyébként különböző társadalmi rangban álló személyeket (így egyforma szava volt jobbágynak, szabad parasztnak, papoknak és világi elöljáróknak). A szőlősgazda családja nem számított a hegyközség polgárának; a feleség kivételesen helyettesíthette férjét a közgyűlésben (például annak betegsége, távolléte esetén), de a szőlőbe csak mint kapás léphetett be, metszést nem végezhetett, nem vehetett részt a vasárnaponkénti "pinceszeren" (amely a szőlősgazdák társasági összejövetele volt, afféle férfimuri), s az évenként egyszer megrendezésre kerülő "asszonyfarsangot" leszámítva nemigen mulatozhatott a hegyen. Érdekes kitétel a boszorkányüldözés megszűnte után született törvényekben, hogy "tudákos" ember, asszony szőlőt nem birtokolhatott. (Magukban a perekben a vádlott szőlőtulajdona, szőlőben lakása csak elvétve bukkan elő). 

Amint látható, a szőlőhegy minden tekintetben elkülönült a falu hétköznapi világától. Tiltott és vágyott terület volt, amelyet sajátos törvényszerűségek uraltak. A néphit kétosztatú téridő-kompozíciójában (ld Pócs Éva: Tér és idő a néphitben) a szőlőhegy egyfajta mágikus-miszikus színtérré nemesül. A határt képező gyepű ismert és ismeretlen, evilági és természetfeletti közt is választóvonalat húz. Önmagában a szőlőhegyhez, sőt, a szőlőnövényhez is számos hidelem fűzödik. Az itt gyűjtött gyógynövényeknek magasabb hatásfokot tulajdonít a folklór. A hagyomány szerint a boszorkány mások ártalmára alkalmazott varázslatai hathatósabbak voltak a szőlőhegyen; e helyszín mágikus adottságait kihasználva meg tudta őrizni saját szőlőjét, gyümölcsösét a kártevőktől, parancsolni tudott a kígyóknak, csodás képességű köveket gyűjtött. A zsenge szőlőlevélből vagy a szőlőtőkén termesztett gombából rontásra alkalmas főzetet készíthetett, a metszéskor kibuggyanó nedv pedig a boszorkánykenőcs alkotóeleme volt. A sabbatok alkalmával a boszorkányok nem csak pincéből lopták a bort, kiszipolyozhatták azt magából a növényből, (leszűrték a bimbóból, kiszopták a tőkéből) megfosztva a termékenységétől. Mulatságaiknak a szőlőhegy egy másik, magasabb dimenziója szolgált helyszínül, amely magába sűrítette mindazt, ami a szőlőhegyben fizikai szinten manifesztálódik. 

Ennek tükrében már érthető, miért vizionálta oda a dunántúli ember fantáziavilága a boszorkányok rejtelmes ünnepségét; hiszen e helyszínt sajátos adottságai miatt természetfeletti erők uralták. Jól példázza ezt, hogy a 'szőlőhegyi boszorkányok' javarésze a 'természetfeletti boszorkány" kategóriájába tartozik (ismétcsak Pócs Évára hivatkoznék; ő készítette el a narratívokban előforduló elbeszélés-elemek alapján a perek boszorkányfiguráinak osztályozását), igaz, a szőlőhegyen történő konfliktusból kiinduló rontáselbeszélések gyakran a 'megrövidített boszorkány' alakját rajzolják elénk (aki az egyszerű falusi boszorkányság gyakorlója). 

Mindent összevetve Égető Melinda arra a következtetésre jut, hogy a szőlőhegyi boszorkányszombat előképe nem az egyház által propagált démonikus, erkölcstelen orgia, sokkal inkább a néphit tündérmulatsága, boszorkányát pedig az ambivalens tündér/démon figurák formálták. E témakörön belül számos kérdés továbbra is nyitva áll, s a szerző megfigyelései - saját bevallása szerint - kiegészítésre szorulnak, ám így is roppant érdekfeszítő összefüggésekre világított rá. 

És akkor jöjjön a slusszpoén:). Pár hete szóltam róla, hogy egy környékbeli falvacskában micsoda elbájolóan gyönyörű telekre bukkantam. Azóta se tudom kiverni a fejemből, s azt kívánom, bár lenne elég pénzem hozzá, hogy megvásároljam. Mit tesz isten, a szőlőhegyen található, hovatovább egy romos pince is düledezik rajta; a szomszédban pedig még a gazzal benőtt szőlőültetvény is áll:). S mindezek tetejébe a saját falunk is hegyközségként kezdte pályafutását; a közeli város jópolgárai a török fenyegetés idején települtek át a szőlővel beültetett dombvidékre, s később ennek köszönhetően vált önálló településsé. Neve pedig nemes egyszerűséggel halmot, dombocskát jelent. 

Ha a boszorkány nem megy a szőlőhegyhez, a szőlőhegy jön a boszorkányhoz :D.