egy pogány emlékmű magyarországon

Magyarország egyik első, és a maga idejében minden bizonnyal a legismertebb pogány közössége a '30-as évek elején megalakult Turáni Egyistenhívők Tábora volt, amely - élén Bencsi Zoltán ügyvéddel - a keleti gyökerek kutatására szakosodott Turán Társaságból vált ki és formálódott több mint tízezer (!) főt számláló önálló vallási szervezetté. A Turáni Egyistenhívők a kereszténység előtti magyar hitvilághoz való visszatérést propagálták, vértanúként tisztelték Koppányt, elítélték Szent Istvánt a Krisztus-hit fölvételéért, utóbbit pedig a nemzeti kultúra és az őseinkről ránk örökített erkölcs, életmód és hagyománykincs lerombolásával vádolták. Mai pogányként talán különösnek tűnhet, de szigorúan monoteista világképet alakítottak ki, középpontjában a magyarok Istenével (aki természetesen nem azonos a keresztény Atyával). 

A széles körű társadalmi támogatottságot élvező csoport több pogány emlékművet is szándékozott állítani Budapesten és a város környékén: szobrot Koppánynak és a vele együtt mártírhalált halt magyaroknak, mauzóleumot Attila királynak és egy babiloni mintára épült, öröktűzzel égő áldozati oltárt a Hármashatár-hegyen. A turáni kultúra dicsőségét zengte volna városszerte tucatnyi bástyaszerű torony is.

A torony dicsősége teljében (Forrás)

A történelmi egyházak nyomására az államhatóság természetesen megtagadta az építési engedélyt, így a nagy volumenű tervekből végül csak egy jutott el a megvalósításig. Az Attila, Árpád és Koppány tiszteletének szentelt, Taubel Géza tervei szerint Wührl Géza által kivitelezett hatszögletű emlékoszlopnak az egyik hívő, Szász Farkas aranyhegyi (ma a Pogánytorony utca és a Jutasi utca sarkán található) magánbirtoka adott otthont. A zikkurat-szerűen lépcsőzetes, hármas tagolású, keskeny, gótikus ablakokkal ellátott, 12-13 magas bástyát turul-szobor koronázta meg. Eklektikus, historizáló stílusában nem annyira valamilyen megszabott művészi irányzat, mint inkább a nemzeti múltról alkotott romantikus elképzelések, az erős, fejedelmi, harcedzett, elnyomóinak ellenálló, sok vihart átvészelt, büszke és méltóságteljes magyarság víziója dominál.

Az építkezést a hatóságok szüntelen zaklatása kísérte, és az 1935. július 7.-én celebrált avatási ünnepség sem zajlott le békében: a váratlanul felbukkanó csendőrség karddal kergette szét az egybegyűlteket. Ennek ellenére a tornyot 1936-ban végül is átadták, 1939-ben pedig öt, Somogyból hozott szent nyírfát ültettek el körülötte a legendás ősök, Balázs, Botond, Emese, Lehel és Csanád emlékére.

Még egy fotó az épület hőskorából (Forrás)

A Pogány-torony további sorsát a változó államhatalmi szelek szabták meg. A Turáni Egyistenhívők Táborának hangadóit a Horthy-rendszer mint megbízhatatlan, antiklerikális elemeket 1942-ben munkatáborba hurcolta. A kommunizmus idején a mozgalmat (lévén vallásos is, nemzeti érzelmű is) mindenestül betiltották, tagjai közül többen emigráltak. A bástyát az '50-es években az ÁVH légvédelmi megfigyelőállomásként használta, későbbi sorsáról keveset tudni. Mire - 1996-ban - a telket jelenlegi tulajdonosa megvásárolta, már romos állapotban, elhanyagoltan búslakodott. Az önkormányzat rendelkezései értelmében egyébként "jelentős zöldfelületű intézményi terület" besorolás alá esik, helyi védettséget élvez és a tervek szerint remélhetőleg előbb-utóbb kilátóként, történelmi emlékhelyként megújulhat.

Ami az egyházat illeti, a rendszerváltás után néhány tagja hazatért, és 1992-ben ismét bejegyeztették a csoportot Magyar Vallás Közössége néven. A Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének kutatása szerint a 2000-es évek elején a taglétszám 150-200 főt számlált. A 2012.-es egyháztörvény beiktatásával a közösség megszűnt hivatalos egyház lenni; hogy azóta mi van velük, arról nincs naprakész információm.

A Pogány-torony ma:

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

(Forrás)

 

Annak, aki esetleg meglátogatná, fontos tudni, hogy az egész épület omladozik, lépcsőinek jórésze már kiesett, falai instabilok; lehetőleg kellő elővigyázatossággal, csak kívülről tekintsétek meg.

Források: 

Index - A turáni átok-sújtotta Pogány-torony

Indulj el egy úton - Pogány-torony

Szilágyi Tamás - Szilárdi Réka 2007: Istenek ébredése. Az újpogányság vallástudományi vizsgálata. Szeged, JatePress.

 

a mágia fajtáiról

Egy 1136-os német másolat nyitólapja. (Forrás)

Sevilla-i Szent Izidor (i.sz. 556-636), Sevilla érseke korának kiemelkedő tudósa, a klasszikus ókori műveltség talán utolsó képviselője volt. Nagyszabású enciklopedikus munkájában, az Etymologiae-ban (vagy Origines-ben) megkísérelte összefoglalni a világegyetemre vonatkozó legfontosabb ismereteket. A kolosszális, húsz kötetes alkotás a görög-római tudományosság táptalajából sarjadt, sűrűn hivatkozva-idézve az ókor legfontosabb bölcselőit, mérvadó szerzőit. Hallatlan népszerűségnek örvendett: még a reneszánsz idején is újabb és újabb kiadásokat ért meg.

A világ jelenségeinek osztályozását Izidor igyekezett az élet minden területére kiterjeszteni, így a mágia különféle formáinak csoportosítására is kitért (természetesen a hithű keresztény berzenkedésével). Ahogy arról már korábban, asztrológia és kereszténység viszonyának kapcsán írtam, a történelmi egyház a jövendöléssel szemben különös ellenérzésekkel viseltetett, minthogy álláspontja szerint a "tudhatatlan" - leszámítva az isteni releváció ritka alkalmait - csakis ördögi segítséggel vált megismerhetővé a halandók számára. Ezzel összhangban Izidor 'mágia' gyűjtőnéven elsősorban divinációs eljárásokat katalogizál, s majdnem valamennyi tételnél démoni közbenjárást feltételez. A munka címének megfelelően sok (fonetikai hasonlóságokra alapozott, mai tudásunk fényében tévesnek bizonyuló) etimológiai okfejtést tartalmaz, s ez az alábbi listára is rányomja bélyegét.

- maleficus: rontó mágusok, ítéletidőt idéznek elő, összezavarják az emberi elmét, puszta bűvigék segítségével gyilkolnak; az áldozatok vérét és testét felhasználják egyéb sötét varázslataikhoz.

- necromantius: halottidézők, képesek a másvilágról előcitálni és a jövőre vonatkozó kérdések megválaszolására kényszeríteni a holtakat. Az idézéshez egy hulla alvadt vérét elegyítik vízzel, ezt kínálják fel az őket segítő démonoknak.

- hydromantius: vízjósok; a tükröződő vízfelszínen jelenítik meg valamilyen alacsonyabbrendű szellemi lény képmását. Mesterségük Perzsiából ered.

- geomantia: a föld segítségével történő jóslás

- pyromantia: a tűz segítségével történő jóskás

- aeromantia: a levegő segítségével történő jóslás

- divinus: szemfényvesztő, aki magáról azt állítja, hogy isteni erő szállta meg, s hogy isteni inspirációra képes megmondani a jövendőt.

- incantator: bűbájos, a mágikus igék ismerője.

- arioli: nevüket onnan kapták, hogy "... kárhozatos imákat mondanak bálványokkal teli oltáruk körül, és veszedelmes áldozatok felajánlása révén szereznek választ kérdéseikre a démonoktól."

- harusipces: a mindennapi ügyes-bajos dolgokat felügyelik, állati zsigerekből jósolnak.

- augurs: madárjósok, a madarak röptét és kiáltását figyelik.

- pythonesses: a phytiai Apollo után nevezett jósnők

- astrologus, genethliaci, mathematicus, magus, horoscopus: olyan személyek, akik abból, hogy megvizsgálják az égitestek állását egy adott egyén születése pillanatában, következtetéseket tudnak levonni az illető életútjára, jellemére, cselekedeteire, életkörülményeire vonatkozóan. 

- sortilegus: akik hamis vallás nevében gyakorolják a jövendölés mesterségét, a szentekre vagy a Biblia egyes (véletlenszerűen kiválasztott) passzusaira alapozva tudományukat.

- salisatores: végtagjaik random rángásából szerencsés vagy szerencsétlen eseményekre következtetnek.

Mindezek után emlékezik csak meg a szerző a gyógyító amulettekről, amelyeket az "orvostudomány kárhoztat, akár ráolvasásokkal társítva, akár mágikus írásjelekkel és szimbólumokkal keverve, akár a testre kötve vagy akasztva alkalmazzák őket." 

Konklúzió gyanánt Izidor a következőképp summázza a mágiával kapcsolatos fejezetet: "Mindezen démoni mesterségek az emberek és gonosz angyalok közti dögvészes szövetkezés eredményeképp működnek. Ennélfogva minden hithű keresztény számára kerülendők, átkozottak és megtagadandók".

Források:

Barney, Stephen A. - Lewis, W.J. - Beach, J.A.- Berghof, Oliver - Hall, Muriel 2006: The Eymologies of Isidore of Seville. Cambridge University Press, Cambridge. 

Kieckhefer, Richard 2000: Magic in the Middle Ages. Cambridge University Press, Cambridge. 

a kapuk őre

Stílszerűen január és egyben az év nyitányaként szerettem volna közzétenni ezt a bejegyzést, de ahogy teltek a napok és sűrűsödtek a vizsgaidőszak viharfelhői, már csak az motivált, hogy még a hónap során elkészüljek vele. Nos, jobb későn, mint soha.

Janus-szobor a Vatikáni Múzeumban. Forrás

Janus nevében hordozza fő attribútumát: ő az átjárók, kapuk, sőt, konkrét és átvitt értelemben minden átmenet, kezdet és vég őre. Nevének etimológiai eredetére több magyarázat született, mind kapcsolatban áll az istenség sajátos vonásaival: egyes ókori szerzők (Cicero, Ovidius és Macrobius) több modern kutatóval karöltve a "menni, haladni, mozogni" jelentésű latin ire,- illetve ősi indoeurópai *yā- gyök mellett tették le a voksot.
Janus felügyelete alatt áll a világ keletkezése és megszűnése, a mennyek bejárata, minden év, hónap és nap kezdete, maga az idő. Két, ellentétes irányba tekintő arccal ábrázolták, hangsúlyozván, hogy a múltat és jövőt egyaránt látja, s kapcsolatot teremt térben és időben elkülönülő szférák között. Többnyire mindkét portréja felnőtt, szakállas férfi, bizonyos képmásain viszont az egyik idős, meglett ember, a másik csupasz állú ifjú. Trencsényi női kísérőiről, a beszédes nevű Antevorta-ról (előretekintő) és Postvorta-ról (visszanéző) is említést tesz.
Mint minden kezdet urát, valamennyi fontosabb vallási szertartás elején megidézték (függetlenül attól, milyen célból, mely istenségnek szólt a ceremónia). Neki szentelték az év első hivatalos áldozatát, a január 9.-én bemutatott Agoniumot (ekkor a rex sacrorum egy kost ajánlott fel az istennek). Az élet sarkalatos eseményei (a születéstől a különböző avatási rítusokon és házasságon át a halálig) hozzá tartoztak; ő vezette fel az új világkorszakokat, neki köszönhetők bizonyos sorsfordító kulturális vívmányok. Egyik mítoszában mint Latium első királya vendégül látja és -  mezőgazdasági ismeretek fejében - birodalma felével ajándékozza meg Szaturnuszt, mintegy szimbolizálva a római és a görög műveltség ötvöződését s egyben kezdet és vég összefonódását. A földművelési fortélyok elsajátítás a jellegzetes civilizáció-alapító kultúrhéroszokkal helyezi egy sorba. Egy másik legenda szerint a szabin nők elrablásakor vulkanikus gejzírkitöréssel akadályozta meg, hogy az üldözők utolérjék Romulust és embereit, eképp segítve Róma megalapítását. Mi több, az Encyclopedia Britannica szerint a Tiber nevét Janus és egy nimfa, Camanese fia, Tiberinus után kapta, aki a folyamba fulladt.

A római panteon "bennszülöttje", görög megfelelője nincsen. Az égi hierarchiában eredetileg elfoglalt pozícióját illetően megoszlanak a feltevések: egyesek szerint a legfontosabb (s talán az első) istenség lehetett. Mások Diana (Iana) párjaként mint napistent értelmezik, aki összeköttetést biztosít a az ember és a mennyek birodalma között; a rítusok elején azért könyörögnek hozzá, mert rajta keresztül érhető el a megszólítani vágyott istenség. Amable Audin francia régész úgy vélekedik, hogy voltaképpeni szülőanyja a sumér kultúra. A mezopotámiai templomok keleti felén elhelyezett oszlopok, amelyek a felkelő Nap irányát jelezték a nyári, illetve téli napforduló idején, a proto-indoeurópai vallás egyik esszenciális motívumát, a mitikus ikerpár alakját idézték meg (az ikrek egyike, összeköttetésben a kihunyó fénnyel, halandó, míg a másik - a diadalmasan újjászülető Napot reprezentálva - halhatatlan). Később a Közel-Keleten és Egyiptomban már egyetlen pilléren, két torzóval ábrázolták őket, s végül két, ellentétes irányba tekintő fejjel - Audin szerint ez az ikonográfia önállósodott Janus-ként a római birodalomban. 

Janus szertartásos megszólításai közé tartozott az 'istenek atyja', 'kapuk őre', 'megnyitó', 'teremtő', 'istenek istene', 'magvető', 'iker'. Noha a 'Pater' - atya jelző gyakori toldaléka a különböző égiek nevének, Janus esetében nem pusztán a tisztelet kifejezésére szolgált, ősi, mindent és mindenkit megelőző létezését emelte ki. Mindezzel együtt genealógiai értelemben nem atjya a többi istennek, pusztán előde; ez az elsőbbség talán prelatin, vagyis a rómaiakat megelőző eredet emlékét őrzi.

Tipikus díszítő jelzője a 'Geminus', egyszerre utalva két arcára és az általa térben és időben, valós értelemben és szimbolikusan összekötött két szférára (Janus Geminusnak - illetve Portae Belli-nek - nevezték legismertebb szentélyét is - lásd alább). 'Patulcius'-nak és 'Clusivivus'-nak mint az ajtók, bejáratok urát címezték, akinek hatalmában áll nyitni és zárni azokat. 'Quirinus' minőségben a háború és béke felett rendelkezett; belligernek (harchozónak) és pacificusnak (békeadónak) is szólították. Numa által építetett híres templomának ajtajai nyitva álltak, ha Róma hadat viselt (hogy képletesen befogadják a - győztesen - hazaérkező katonákat), békeidőben viszont zárva voltak. A 'Quirinus' cím a quirite-re, a civil állampolgárokra, (átmenetileg) leszerelt katonákra utal; e néven önálló istent is számon tartottak, aki a város nyugalmát vigyázta (alakja egybemosódott Januséval).A Portae Belli-hez hasonló rituális átjárók, kapuk, ívek egyébként Róma-szerte elterjedtek voltak.
Janus számos rokon vonást mutat Júnóval, egyik állandó díszítő jelzője, a Iunonius is erre utal. Mindketten uralják a hónapok első napját, mindkettejüknek áldozatot mutattak be Újhold idején, és mindkettőről feltételezik, hogy utána nevezték el januárt. Közös ünnepük az október 1.-jén tartott Tigillum Sororium (ezen Janus Curiatust tisztelték meg). Ugyancsak említést érdemel, hogy Juno a női termékenység és a gyermekszülés patrónája, miközben Janus a férfi nemzőerő és a fogantatás istene is. Consivius-ként, azaz magvetőként nem a gabona, hanem az emberi élet szárba szökkenésére ügyelt, a nemi aktus során megnyitva az utat a férfi magja előtt. 
Ugyan saját, specializált papsággal nem rendelkezett, számos ünnepe volt. Január elsején - attól fogva, hogy ez számított az újév első napjának - ianual-nak nevezett sós süteményeket készítettek a számára. A napról úgy vélték, meghatározza az év további menetét: ahogy telik, úgy telik majd az egész esztendő. A már említett Agoniumon túl a hónapok első napján a rex sacrorum és a pontifex minor áldozatot mutatott be neki (miközben a regina sarcrorum Júnónak áldozott). A napszakok közül hozzá tartozott a reggel. A lakás ajtaja, a város kapuja és mindenféle határok őreként gyakran tisztelegtek előtte különböző rítusokkal és számos határterületet neveztek el utána.
Kiemelt fontosságúak voltak a hadviselési szezon nyitányát és zárását kísérő ceremóniák. A Marsnak és Janus Quirinusnak szentelt ünnepségsorozat - amely márciusban és októberben zajlott le - a háború megkezdését, majd a béke visszaállítását és a hazaérkező katonák visszafogadását szimbolizálta. A szertartásokat a Salii Palatini és a Salii Collini tagjai mutatták be. Az ünnepek sajátos dialektikáját, s vele Janus, a vészhozó és békeadó kétarcúságát e két papi rend létrejöttének legendája is tükrözi: míg a háború istenének, Marsnak szolgáló Salii Palatini-t a békeszerető Numa, addig a Quirinus-nak állított Salii Collini-t a harcias Tullus alapította. A szertartásokat mind márciusban, mind októberben közösen mutatták be.
Különös jelentőségű a Tigillum Sororium, Janusnak Junóval közös ünnepe, amely során a csatározásból hazatérő zsoldosokat reintegrálták a városba: a katonák megtisztultak a háború - valós és képletes - szennyétől és megszabadultak harci dühüktől, így válhattak ismét a civil szférára veszélytelen, teljes értékű polgárokká. Juno és Janus kettősének szoros összetartozását jelzi, hogy ekkor használt nevüket egymástól kölcsönzik: Janus Curiatus a Juno Curitis tükörképe (az istennő e tisztségében a fiatal harcosok oltalmazója), Juno Sororia ('nővér') pedig talán a 'Geminus' - ikrek titulusra reagál. Összekapcsolja a két istenalakot a nimfa Carna, a küszöbök és kapufák protektora, akit Júnóval azonosítottak és akit egyik mondája szerint Janus szeretőjévé tett, majd a zsanérok, sarokvasak istennőjévé emelt. Rajta és Camese-n kívül Jana, illetve Juturna nevezetű szeretőjéről is megemlékezik a hagyomány.
Más istenekkel is feltűnő párhuzamot mutat, a már említett Qurinus-on túl ide tartozik Portunus, a ki,-és bejáratok, valamint kikötők, rakpartok felvigyázója. Portunus ugyan saját papi renddel és önálló ünnepnapokkal büszkélkedhetett, nem kizárt, hogy Janus szerepkörének osztódásával született. Vestáról, a tűzhelyek úrnőjéről, Róma anyjáról Janushoz hasonlóan minden rituálé során megemlékeztek, mégpedig a szertartás zárásakor. Szaturnusszal való összefonódását a már említett mítosz mellett a két istenség közeli ünnepei is jelzik; a Saturnalia első napja és a január 9.-ei áldozat közt mindössze két hét telt el.

A négyarcú Janus-nak - Janus Quadrifrons-nak - szentelt kapu Rómában. Forrás

A Portae Belli bronzkapui utoljára i.sz. 536-ban, Róma ostroma idején tárultak fel. Ekkorra a pogány vallás közel másfél évszázada illegalitásba vonult: Theodosius i.sz. 390-ben közzétett rendelkezése megtiltotta a nem-keresztény hitgyakorlatot. A kapukat - amik a fenti esztendő óta zárva voltak - éjszaka, titokban nyitotta ki valaki, Róma kereszténység előtti vallásának vélhetőleg utolsó élő aktusaként. Janus, Latium elsőként és utolsóként tisztelt istene e tekintetben is hű maradt liminális, kezdet és vég találkozásánál elfoglalt szerepéhez.

Források:

 

Encyclopaedia Britannica - Janus

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Volume 7, 'Janus' címszó)

Trencsényi-Waldapfel Imre 1963: Mitológia. Gondolat Kiadó, Budapest

Wikipédia - Ianus

Wikipedia - Janus

tíz érdekesség a boszorkányüldözésről

(Forrás)

1. A boszorkányvád már az i. e. 1. évezredben megjelent Mezopotámiában, míg az első jelentősebb boszorkányüldözések a Római Birodalomban zajlottak a 3-4. században. Bár elszórtan a középkorban is rendeztek boszorkánypereket, az egyházi elit ekkoriban még javarészt népi babonaságnak tekintette a boszorkányvádat. 

Könyves Kálmán híres, törvénybe foglalt kijelentése, miszerint "De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat" (azaz a strigákról, minthogy nem léteznek, kérdés ne essék), visszatükrözi a középkori klerikus álláspontot: az e tárgyat érintő nyugat-európai egyházi rendelkezések kategorikusan tagadták az éjjel járó, állatalakot ölteni képes, vérszívó/emberevő/rontó természetfeletti lény létezését (1). Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a felvilágosult uralkodóként számon tartott király ne büntette volna (ráadásul ugyanazon törvény keretében) a boszorkányságba vetett hitet és a rosszindulatú mágikus praktizálást (maleficium).

2. A nagy európai boszorkányüldözések idején, a 14-18. században becslések szerint 100 ezer embert fogtak perbe, és a vádlottak közel felét ki is végezték. A vádlottak 80%-a nő volt.

A boszorkány-wicca irodalomban népszerű, mártírpátosszal körített kilencmilliós számadat valójában puszta fantáziaszülemény, igaz, nem éppen újkeletű: egy 18. századi német tudós, Gottfried Christian Voigt munkássága révén vált a kortárs pogány szcéna urbán mítoszává (2). Egyébként a korabeli Európa lakosságához mérten az a 100 000 ember sem kevés, különösen, ha egy-egy érintett településre lebontva nézzük meg a számokat. A Gustav Henningsen által feltárt kolosszális baszkföldi boszorkányhadjárat során 1611-re Zugarramurdi és Urdax összesen 300 lakosa közül 158-ra vetült a gyanú árnyéka, közülük 34-en tettek vallomást; a csaknem 600 lelket számláló Vera-ban összesen 219, a 200 fős Donamaria-ban 129, az ezer feletti népességű Lesacában 253 személy került az inkvizíció látóterébe (noha csak töredékük - 30, 20, ill. 23 fő - kötött ki végül a vádlottak padján). Donamaria-ban tehát a lakosság felét érte a boszorkányvád, és minden hetedik embert letartóztatták (3).

3. Egy elmélet szerint a boszorkányperek számának látványos növekedéséhez a hőmérséklet 1520 és 1770 közötti drasztikus csökkenése is hozzájárult, mivel a gyér termésátlagokért a boszorkányokat tették felelőssé.

4. A vádak nem csak a szegényeket érinthették. Az 1589-91 között zajló trieri boszorkányperekben a helyi egyetem rektorát és a város polgármesterét is kivégezték. 

Egy érdekesség: többé-kevésbé gyakori volt az egyházi személyek, elsősorban is az alsópapság képviselői elleni boszorkányvád, lévén hogy ők - már csak hivatásuknál fogva is - a természetfeletti hatalmak csatározásának határmezsgyéjén éltek, és könnyen engedtek a gonosz csábításának (viszonylagos iskolázatlanságuk és a laikusokkal való szoros kapcsolatuk révén pedig elsajátították közösségük hiedelmeit és babonáit és akarva-akaratlanul is érintetté válhattak különböző népi mágikus rítusokban). Híres képviselőjük Urbain Grandier, aki 1634-ben halt máglyahalált.

5. Az üldözések az Újvilágban is megjelentek. Egy elmélet szerint a hírhedt salemi boszorkányper a puritánokon az állandósuló indián betörések miatt eluralkodó paranoia következménye volt. 

6. A seprűn lovaglás motívuma a 15. században jelent meg a boszorkányperekben. A boszorkányok kezdetben fakanalat, valamint különböző állatokat is használtak járműként. 

És még mi mindent! - hordót, rostát, vékát, szitát, tilolót, péklapátot, emberből bűvölt lovat, ésígytovább :). 

7. A boszorkányperekben a vallomást minden esetben vallatással – spanyolcsizma, hüvelykujjszorító stb. felhasználásával – csikarták ki a vádlottból. Védőügyvéd nem volt.

Valójában olykor a tortúrával való fenyegetés is elérte a kívánt hatást, és a vádlott önként tett konfessziót. 

8. A boszorkányperek bevett bizonyítási eljárása volt a vízpróba: ha a vádlott összekötözött csuklóval és bokával fent maradt a vízen, boszorkánynak, ha elmerült, ártatlannal minősítették.

A vízpróba nem a katolikus egyház találmánya. Az ókori Mezopotámiában időszámításunk kezdete előtt több mint két évezreddel már ismert volt a többek között varázslók bűnösségének eldöntésére alkalmazott folyampróba, amely annyiban különbözött középkori megfelelőjétől, hogy míg a bűnöst magával ragadta a víz sodra, az ártatlan ki tudott vergődni a partra, vagyis "szárazon megúszta". A jogszokás folytonossága lényegében Krisztus születéséig fennállt, és a szemita népek mellett bizonyos indoiráni etnikumok is ismerték (4). 

9. A boszorkányokat gyakran vádolták azzal, hogy boszorkányszombatok alkalmával gyerekeket gyilkolnak meg, maradványaikból pedig rontó készítményeket kotyvasztanak.

A boszorkányszabbat sztereotípiájának kialakulásáról már itt a blogon is írtam, a téma iránt érdeklődőknek pedig újfent melegen ajánlom Carlo Ginzburg 'Éjszakai történet', valamint Norman Cohn 'Európa démonai' című könyvét (5). 

10. Bár Európában évszázadokkal ezelőtt megszűnt a boszorkányüldözés, Közép-és Dél-Afrika, valamint Ázsia és Dél-Amerika egyes részein manapság is zajlanak boszorkányperek.

Ha valaki a részletekre kíváncsi (és kellő türelemmel vértezte fel magát), elolvashatja ezt a bejegyzést.

(Az összeállítás a Múlt-kor történelmi hírportálról származik, a zölddel kiemelt mondatokat én fűztem hozzájuk).  

Jegyzetek és források:

(1) Könyves Kálmán - Wikipédia

(2) Behringer, Wolfgang 1998: "Neun Millionen Hexen. Entstehung, Tradition und Kritik eines populären Mythos". Geschichte in Wissenschaft und Unterricht (Stuttgart: Klett) 49 (11): pp.664–685. Német nyelven itt olvasható. 

(3) Henningsen, Gustav 1988: A boszorkányok ügyvédje. A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció (1609-1614). Európa Könyvkiadó, Budapest. 

(4) Tóth G Péter 2001: Folyampróba - liturgikus vízpróba - boszorkányfürösztés. Istenítéleti eljárások a boszorkányperekben. In: Pócs Éva 2001 (szerk): Demonológia és boszorkányság Európában. Studia Ethnologica Hungarica I. L'Harmattan - PTE Néprajzi Tanszék, Budapest. 

(5) Ginzburg, Carlo 2003: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa Könyvkiadó, Budapest. Cohn, Norman 1994: Európa démonai. A boszorkányüldözés története. Corvina, Budapest.  

le danse macabre

A halál tánca a késő-középkori ábrázolóművészet közkedvelt toposza. A 15. század pusztító katasztrófái - háborúk és járványok - azt sugallták, hogy az élet törékeny boldogsága röpke illúzió, s a vén kaszás végül mindenkit magával ragad. A halál táncának komor allegóriája arra figyelmezteti a híveket, hogy lélekben mindig álljanak készen az elmúlásra, amely kérlelhetetlenül pontot tesz az egyén földi pályafutására, s amelyben egyenlővé válik koldus és király. A kikerülhetetlen, univerzális vég vízióját plasztikus részletességgel, körtáncot lejtő vagy sír, kripta, katakomba gyomrába aláereszkedő csontvázak és az általuk közrefogott, mindenféle rendű-rangú emberek csoportjával jelenítették meg. A kompozíció tipikus szereplője a pápa, püspök vagy világi uralkodó és az egyszerű kétkezi munkás (paraszt vagy mesterember), hangsúlyozandó, hogy a halál előtt minden osztály,- és vagyoni különbség megszűnik (ez az idea burkolt társadalomkritika kinyilvánítását is lehetővé tette).

A halál táncát festmények, freskók, domborművek, sőt, költemények és táncdalok szemléltették, leghíresebb reprezentációi azonban minden bizonnyal az ifj. Hans Holbein által megrajzolt és Hans Lützerburger által kifaragott fametszetek. A metszetekkel illusztrált könyv első kiadása 1538-ban látott napvilágot, amelyet csak 1562-ig további tizenegy utánnyomás követett. Ha vetünk egy pillantást a képekre, megértjük a kötet népszerűségének okát: Holbein alkotásai gyönyörűen kidolgozott, ám mellbevágóan drámai ábrák, amelyek az emberi élet végességének tragédiáját mesélik el újra és újra. A - gyakran álruhás - halál a legváratlanabb pillanatban, megszokott hétköznapi tevékenységük közepette üt rajta áldozatain, egyetlen szemhunyás alatt lerombolva földi vágyaik, céljaik, igyekezetük kártyavárát. Kaján kárörömmel hurcolja el a görcsösen ellenkező lovagot, a királyt, a nemes hölgyet, a földművelőt: gunyoros, olykor már-már bohóckodó gesztusai csúfot űznek az élet szentségéből, kérlelhetetlen szorítása pedig nem enged sem fegyvernek, sem szép szónak. Még az ájtatos hitbuzgalom, a papi pálya sem ad felmentést a dicstelen vég alól. A rajzok nyomasztó tanulsága, hogy a halál mindenütt jelen van, minden pillanatban ott bujkál a környezetünkben, és előbb-utóbb értünk nyúl. Az egyetlen ember, akit tiszteletteljes gyengédséggel vezet a sírhoz, a botra támaszkodó aggastyán: talán Holbein így akarta figyelmeztetni kortársait arra, hogy csak az találhat békét az elmúlásban, aki talmi javak helyett a lelki értékek felé fordul, s tiltakozás nélkül képes elengedni a földi világot, ha itt az idő. 

A 'danse macabre' kifejezés (amelynek más európai nyelvekben megvan a maga megfelelője: Dance of Death, Totentanzt, Dodendans, Danza de la Muerte, Dansul Mortii, Danza Macabra stb.) bizonytalan eredetű. Lehetséges, hogy a bibliai Makkabeusok könyvéből származik és az anya, valamint hét fia tragikus mártírhalálára utal. Másik lehetséges forrása az arab maqabir - temető - szó, amely spanyol közvetítéssel került a francia nyelvbe. 

a seól sötétjében

Annak, aki már megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért vége szakadt a halállal, temetkezéssel és túlvilággal  kapcsolatos bejegyzésfolyamnak, most valószínűleg lehervad az arcáról a mosoly: noha átmeneti internetmegvonásban szenvedtem, időközben megírtam jónéhány korábban eltervezett bejegyzést. Íme az első.

(Forrás)

A lélek halhatatlanságába és az individuális feltámadásba vetett hit meglehetősen későn tűnik fel a judaizmusban. Az ószövetség antropológiája jelentősen eltér a keresztény emberképtől: míg a utóbbi éles ellentétet von a röghöz kötött és mulandó test, valamint a halhatatlan lélek között, az ókori zsidóság gondolkodásában e kettő szorosan összetartozik, megbonthatatlan biológiai egységet alkotva. A testet (bászár, nefes) az életerőként felfogott lélek (rúah) eleveníti meg, amelyet Jahve lehel (nösámá) teremtményeibe: a halállal ez az isteni princípium visszatér forrásához. Az ego önazonosságát (éntudatát, emlékeit, érzéseit, jellemvonásait) hordozó spirituális esszencia "megszabadulása" (a test béklyóitól) és  mennyei továbbélése idegen ettől a gondolkodásmódtól.
Az élet ennélfogva abszolút értékként jelenik meg az Ószövetségben: az egyén nem a másvilágon, hanem földi pályafutása során törekszik a boldogságra, Istennel való kapcsolatában nem a halál utáni létre vonatkozó remények, hanem a mindennapi hitbuzgalom dominál. Az örökkévalóság nem a személy, hanem a közösség jutalma: a vallásos előírásoknak megfelelő életvitel révén az illető leszármazottai és az általuk megtestesített választott nép, Izrael nyeri el a halhatatlanságot. Az apa gyermekeiben él tovább, nevét és emlékét utódai őrzik; fiút nemzeni szent kötelesség, hiszen benne a nemzetség fennmaradásának záloga, az ősök nevét továbbvivő új generáció testesült meg.

Noha az elmúlással a lélegzet-lélek megszűnik és a test az enyészet martalékává válik, az elhunyt nem semmisül meg teljesen. Ami a halál utáni létet illeti, heterogén elképzelésekkel szembesülünk. Az egyik szerint a halott permanens lakhelye maga a családi sír, ahol újraegyesül őseivel: azért temették el kedvenc használati tárgyaival, fegyvereivel, ruházatában, hogy biztosítsák a kényelmét. A sírbolt kifejezte a patriarkális család, mint egyének feletti közösség elsőbbségét, hiszen az egyes tagokat többnyire nem jelölte személyes sírfelirat. Az embert érő legnagyobb tragédiák egyike, ha nem "térhet meg őseihez", azaz - például mert idegenben halt meg, vagy  sírnak helyet adó birtok már nincs a család tulajdonában - nem temetik felmenői mellé (ennél rosszabb már csak az a - leginkább bűnözőket vagy számkivetetteket sújtó - balvégzet, hogy nem temetik el egyáltalán). Az, hogy a holtak Kánaánban, vagyis az Ígéret Földjén nyugodhatnak, közösséget teremt köztük és az élők, valamint Izrael Istene között, s ez vigaszt nyújtott a kérlelhetetlen elmúlás komor fenyegetésével szemben.

 A másik, jellemzőbb képzet a túlvilágot a görög Hádészhoz hasonlatos földalatti árnyékbirodalomként festi le. A rettegett Seól az élet tökéletes ellentéte, tagadása: sötét, hideg, néma, poros. A lelkek erőtlen árnyakként, a felszíni világtól, szeretteiktől, sőt, Jahvétól végérvényesen elvágva tengődnek itt. Emlékeik megkopnak, egyéniségük, jellemük fakul; voltaképpen csak árnyékai, halovány lenyomatai egykori önmaguknak. Létük megadó passzivitásba süpped, végenincs keserűséggel és magánnyal átitatva. Az elmúlás drámai visszafordíthatatlanságát jelzi, hogy az elhunyt kapcsolata még Istennel is megszakad: noha Jahve élet és halál korlátlan ura, a Seól lakói már nem érnek el hozzá. 

A Seól sokszor metaforikusan jelenik meg: feneketlen gyomrú szörnyeteg, mindent elnyelő gödör, a pusztulás és dögvész hazája, a betegségek küldője (az elnevezés etimológiája bizonytalan, de egyik lehetséges gyökere épp a zsidó [ ‏‏שָׁאַל] sáʾăl= kér ige a halál kielégíthetetlen étvágyára utalva). Ezek az allegorikus víziók jól érzékeltetik az egykori izraeliták rettegését a gyászos végtől. A Seól minden tekintetben összeegyeztethetetlen az élettel: a halál és a halott teljességgel kívül reked az élők közösségén (a holttest tisztátalansága és a hozzátartozókra vonatkozó rituális előírások - hasonlóan a kettős temetkezésnél ismertetettekhez - nyomatékosan aláhúzzák az elhunyt kívülálló, veszélyes, idegen mivoltát). A holtakkal való kapcsolatteremtés - ha nem is lehetetlen, de - tisztátalan és felháborító dolog: a halottnézők, halottidézők üldözése, az efféle praktikák tiltása több helyen felbukkan az Ószövetségben (Saul például száműz minden nekromantát és mágust Izraelből).

Noha Seól lakóit többnyire dermedt álomban szendergő, magatehetetlen fantazmákként látjuk, az eredeti szövegek elohim-nak is nevezik őket (így hivatkozik a megjelenő szellemre az endori boszorkány, aki az őt álruhában felkereső Saul kívánságára megidézi Sámuelt prófétát). A szóhasználat talán a jahvista teológia megjelenése előtti idők emlékét idézi, mikor a szellemek birodalmába távozott ősöket kultikus tisztelet övezte, s istenekhez mérhető hatalmat tulajdonítottak nekik. Másik gyakori titulusuk, a refáim a ráfá(h) - gyengének, erőtlennek lenni - vagy a ráfá - gyógyít - kifejezések rokona. Az ókori korpuszok refáim-ként említik azokat a mitikus óriásokat, akik az izraeliták érkezése előtt lakták Kánaánt, de a szó rokona ismert például Ugarit temetési rítusainak szövegéből, ahol a regnáló uralkodót megáldó és segítő rég holt királyok gyűjtőneveként szerepel. Mindkét kifejezés mögött felsejlik a varázserejű, az élők sorsát befolyásolni képes ősök alakja.

Ábra az ókori zsidó kozmogóniáról. (Forrás)

A Seól univerzális sírgödör, amely minden népet magába foglal (területileg elkülönülve, egy-egy uralkodóval az élen). Míg bizonyos leírások szerint a halálban mindenki egyenlő, mások arról tanúskodnak, hogy a földi hierarchia az alvilágban is változatlan marad, s a holtak társadalma különböző rangú osztályokra tagolódik - nem életvitel és erkölcsiség, hanem a hajdani státusz alapján. A képzet differenciálódása idővel elhozta a földi életben elkövetett vétkek tükrében kiszabott sors gondolatát is: a kései apokrif apokaliptikus szövegekben a Seól afféle köztes várakozóhellyé redukálódott, amelyben a lelkek a végső megmérettetésig bűneik és jócselekedeteik súlyának megfelelő körülmények között töltik az időt.

Az Istennel való egyesülés eleinte csak kiváltságos, szentéletű emberek privilégiuma volt: ilyen Illés, akit még életében tüzes szekéren ragadott el az Úr. Később gyökeresedett meg az igazhitűek, vagyis Izrael fiainak feltámadásába vetett hit. A kereszténység megszületését megelőző évszázad rabbinikus irodalmában a Seól a gonoszok számára fenntartott, szenvedésekkel teli pokollá válik (vele párhuzamosan jelenik meg az örök tűzzel égő kárhozatos Gyehenna víziója), míg az üdvözültekre az Édenkert vagy Paradicsom vár, ahol jutalmuk a Jahvéval való szoros és harmonikus kapcsolat. E duális túlvilágkép egyértelműen magán viseli a zoroaszteriánus vallással való találkozás nyomát.

Felhasznált irodalom:

Gábor György 2001: Legtávolabb az örökkévalótól. Az ókori zsidóság halál,- és túlvilágképe és a héber biblia. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol 1 "Afterlife: Jewish concepts", Vol 6 "Hades", "Heaven and Hell", Vol 12 "Soul: Christian Concepts", Vol 14 "Underworld"címszavak).
Szigeti Jenő 2001: Az Ószövetség felfogása a halál utáni életről. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II. Balassi Kiadó, Budapest.

tükörország

(Forrás)

A túlvilágról szőtt elképzelések közt gyakran találkozunk a fordítottság gondolatával: a halottak birodalmában jobb és bal, fent és lent helyet cserél, az idő visszafelé pereg, az évszakok sorrendje átrendeződik. Erről a felfogásról árulkodik egyes honfoglalás-kori sírok leletanyagának elrendezése: az ékszereket, fegyverövet leoldva, az edényeket, íjat, nyilat összetörve, a kardot a szokásossal ellentétes oldalon helyezték a halott mellé. Az elsőként László Gyula által leírt jelenséget tovább vizsgálva Tettamanti Sarolta megállapította, hogy országosan elterjedt rítusról van szó, amelyben azonban az elhunyt túlvilági szükségleteinek kielégítése a visszajáró halottól való félelemmel vegyül: a felszerelés megrongálása, a fegyverek szokatlan pozitúrája kifejezi a halotti birodalom fordítottságát, s egyben megakadályozza a holttest megelevenedését.
A túlvilág eme elképzelése széles körben megtalálható, a már emlegetett dél-vietnami brúk temetési szertartásában például minden olyan motívum, ami a halott másvilágra vezető útjához és másvilági létéhez kötődik, következetesen fordítva zajlik, mint földi megfelelője (a testet nem a feljárónál, hanem az ellentétes oldalon adják le a verandáról, a halottnak szánt sírmellékletet - szerszámokat, háztartási eszközöket - összetörve helyezik a sírba, a neki vetett rizst az óramutató járásával ellentétes irányban, hátrálva hintik el a gödör körül, jószága pedig az áldozati állatok csontjaiból támad stb).
A fordítottság gondolata talán a tükör, tükröződő felület, tükörkép megkülönböztetett jelentőségéhez kapcsolódik. A tükör korokon és kultúrákon átívelő mágikus-vallási "népszerűsége"  jóformán máig töretlen, a víztükörben vagy egyéb fényvisszaverő felületen megpillantott képmásról pedig gyakran hitték (hiszik napjainkban is), hogy a lélek vagy egy, a személytől független hasonmás reflexiója.
A legújabb kori magyar néphitben e fordítottság gondolata már csak töredékesen jelenik meg (a halottat alkalmanként az ablakon át, és/vagy talpával előre viszik ki a házból, ám ez elsősorban a visszajárás megelőzésére szolgál), a tükör és a halál (illetve szellemvilág) közti kapcsolat viszont határozottabban körvonalazható. Európa-szerte bevett gyakorlat, hogy haláleset után a tükröket letakarják, amely hagyományhoz többféle magyarázat fűződik: az egyik szerint a halott lelke önmagát megpillantva elborzadna, a másik szerint a halál a tükörbe nézve megkettőződik és még egy családtagot elragad, megint másik úgy tartja, hogy a tükör csapdába ejti a lelket, amely így nem tud továbblépni. A tükör más népi praktikákban (divinációs eljárások) mint magasabbrendű igazságok feltárója, a természetfeletti birodalmának kapuja, a transzcendens hatalmak elérésének és megszólaltatásának (kétélű) eszköze, a jövőt megmutató bűvös holmi kap szerepet.
A tükör és a halotti világ szoros összetartozása makacsul továbbél a populáris kultúrában: mi sem példázza ezt ékesebben, mint a tucathorrorok azon, unásig ismert momentuma, amikor a kísértet, démon és miegyéb tükörben (ablaküvegen, óraüvegen stb.) bukkan fel vagy egyenesen abból mászik ki, illetve a hős (vagy áldozat) képmása önálló életre kel.

Felhasznált irodalom:

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 9, "Mirrors" szócikk) 
Magyar Néprajzi Lexikon - Túlvilág
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság: Élet és halál
Tánczos Vilmos 2007: Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz, Budapest. ('Tükör' szócikk)
Tettamanti Sarolta 1982: Temetkezési szokások a Kárpát-medencében a X. - XI. században. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest.

mennyei testek

'Heavenly Bodies' - azaz Mennyei testek: ezzel a címmel jelent meg tavaly októberben Paul Koudounaris művészettörténész fotóalbuma, amely katolikus relikviák mai szemmel nézve ugyancsak bizarr kollekcióját mutatja be.  A történet kezdetei a hitújítás lázában égő 16. századra nyúlnak vissza: ekkor fedezték fel a római katakombák labirintusát, több ezer feltételezett ókeresztény mártír sírjával egyetemben. Az egykori Krisztus-követők maradványait a klérus kitörő lelkesedéssel vette gondjaiba: a nyugat-európai templomok korábbi ereklyéi nagyrészt áldozatul estek a reformáció tisztogató hadjáratának, a katakomba-sírok "tartalma" azonban (profánul megfogalmazva) bőséges utánpótlással szolgált. A megtisztított csontvázakat drága öltözékbe burkolva, felékszerezve tárták a nagyközönség elé, jelképezve a vallás nyújtotta lelki gazdagságot és az üdvözülés révén elért mennyei szépséget.  Az átszellemült hit, a művészi igényesség és kimagasló mestermunka ötvözetéből megszületett fényűző ereklyék fennkölt szépsége (még ha modern szemmel groteszknek tűnik is) kifejezi a vallási misztériumok mára megkopott mélységét, a hívek áhítatát és rajongó szeretetét, a csoda kézzelfogható jelenlétébe vetett meggyőződést.
A katakomba-szentek közel három évszázadon át szolgáltak közösségük védelmezőjeként és jótevőjeként, mígnem hitelességüket illetően kételyek merültek fel, s szakrális relikviákból rövidesen kínos tévedéssé redukálódtak. Egy részüket a 19.-20. században egyszerűen elpusztították, másokat elrejtettek a nyilvánosság elől, de akadt olyan templom, ahol még az '50-es években is ott díszlettek.
Az alábbiakban néhány fotót mellékelek a könyv gazdag gyűjteményéből: szeretnék előre szólni, hogy nem egyszerű befogadni őket (számomra kisebbfajta vizuális sokkot okozott a drágakövekkel kirakott szemű, aranyba és selyembe csomagolt csontvázak látványa). Íme.

A testemlékek által hordozott jótékony, csodatévő és oltalmazó erő gondolata összekapcsolja a keresztény szentet és az indonéz vagy pápua-új-guineai törzsek halottait (az elhunytaknak tulajdonított, az élőket segítő szerepkör éppúgy része a keresztény hitnek, mint az őskultusz különböző formáinak). Persze egy teológus valószínűleg vitatná a kettő azonosságát: míg a bennszülöttek múmiái "önerőből", ős-mivoltuk és halotti létük folyományaként rendelkeznek mágikus befolyással, a katolikus relikviák a rajtuk átsugárzó isteni kegyelmet közvetítik a földi világ felé. Akárhogy is, a katakomba-szentek "mennyei testei" és az angák sziklaoldalba függesztett halottai egyaránt gonddal felügyelték és lelkiismeretesen támogatták a rájuk bízott közösséget, - amíg csak tehették.

múmiavilág

Ezúttal a hónap témájának megfelelő programajánlóval készültem: a Természettudományi Múzeumban 2014. október 1-jétől 2015 május 7.-éig tekinthető meg az öt kontinens különböző történelmi korokból származó múmiáinak gyűjteményét bemutató "Múmiavilág" kiállítás. A múzeum kedd kivételével minden nap 10-18 óra között, csütörtökön 10-20 óra között látogatható, felnőtteknek 1800, 6-26 év köztieknek illetve nyugdíjasoknak egységesen 900 forint a belépő. A tárlaton 28 emberi és 10 állati testemlék szerepel, köztük a váci kripta egykori "lakói", dél-amerikai chincorro múmiák, európai lápi testfosszíliák és egy hajdani sokushinbutsu földi maradványai is. Mindemellett interaktív antropológiai bemutató és egyéb érdekfeszítő programok várják a vendéget - részletesebb információk a kiállítás honlapján. Jó szórakozást!

(Forrás)

a honfoglaláskori magyarság őskultuszáról

Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a honfoglaláskori temetkezési szokásokra és vallási emlékekre vonatkozó régészeti ismeretanyagról csak marginális tudással rendelkezem, mert noha rengeteg, a témával kapcsolatos szakmai és kevésbé szakmai írás látott napvilágot, én mindössze néhány, elsősorban a néprajz irányából közelítő forrásra támaszkodhatok (legalábbis így, pizsamásan üldögélve a fotelben). Ráadásul szilárd tényből sokkal kevesebb akad, mint kérdésfelvetésből, bizonytalan hipotézisekből vagy vitaindítónak szánt gondolatkísérletekből: még egyazon tanulmányköteten belül is egymásnak homlokegyenest ellentmondó eszmefuttatások sorjáznak. Ez egyébként kimondottan üdvös, hiszen a különböző szemszögből történő megközelítés más és más adatokra, összefüggésekre, párhuzamokra világít rá, példázza az értelmezési lehetőségek sokszínűségét, további, sokoldalú kutatásra ösztönöz, előremutató vitát generál ésígytovább, ráadásul kellően belesulykolja az olvasó fejébe a tanulságot: itt nincsenek aranyigazságok.

Honfoglaláskori női sír Szentes határában. (Forrás)

Mindezek után úgy döntöttem, egyetlen, a feltételezett pogánykori őskultusz emlékeinek szentelt esszé rövid  és kritikus összefoglalását nyújtom (Tóth, 1996). Amint az a XI-XIII. századi oklevelekből kiderül, a pogány magyarságnál gyakori volt a határon történő temetkezés. (A képen látható sírhely például Szentes közigazgatási határában, a Derekegyházi oldalban, a Kórógy-ér árteréből kiemelkedő alacsony dombocskán került feltárásra. Csak érdekesség: Szentes környéke az újkőkor óta lakott, s a tőle pár kilométerre fekvő Szegváron találták a szegvár-tűzkövesi idolokat, a Sralós Istent és társait.) Határ alatt itt nem az egyes településekhez tartozó, mezőgazdasági művelés alatt álló földterület, hanem az ezeket elválasztó, határjelekkel (karókkal, kövekkel, halmokkal, árokkal stb)  tűzdelt keskeny mezsgye értendő. Az így értelmezett határ a recens magyar folklórban is tipikus átmeneti tér, az ember által belakott, ismert és otthonosként értelmezett világtól elkülönülő, egyszerre áldott és átkozott, szakrális terep. A kora-újkorban gyakran adott helyet búcsúknak, vásároknak, a szomszédos falvak lakosságának találkozására alkalmas ünnepi eseményeknek; szentségét kápolnák, kőkeresztek, templomok, ikonok és vallásos áhítat tárgyává váló csodás események emelték. Ugyanakkor kívül esett a civilizált világ rendjén, és a kétarcú transzcendens szférával való szoros kapcsolata baljós jelleget kölcsönzött neki. Így lehetett kivégzések porondja és a kereszténység áldása nélkül elföldeltek befogadója: bűnözők, öngyilkosok, halva született csecsemők, a halotti szentségek felvétele nélkül elhunytak találtak végső nyugalomra itt. A pogány színezetű határeskü is példázza e mezsgye különleges, a puszta birtokpolémián túlmutató jelentőségét, mert bármily praktikus is legyen a vitatott földterület határán tisztázni annak hovatartozását, ennek középkori és kora-újkori rituáléja és a hit, hogy a hamisan esküvőt azonnal eléri a büntetés, a határ önmagában vett mágikus-szakrális jelentőségét mutatja. A határon (határhalomba, határdombba stb.) elásott szerszámok, fegyverek, cseréptöredékek, ételféleségek valószínűleg kultikus tevékenységek (pl. halotti áldozat) vagy varázscselekmények (pl. a gonosz, vagyis a határt uraló kiismerhetetlen természetfeletti elleni védekezés) emlékét őrzik. A fiatalok közti, a határon zajló versengés, erőpróba, a különféle beavatási ordáliák, sőt, a táltosok határon történő viaskodása alátámasztja e terület speciális jelentőségét. 

Egyszóval: a határ szent tér. 

A honfoglaláskori temetkezésekről részben a következő századokban keletkezett oklevelek, részben régészeti feltárások tudósítanak: mindkét forrásanyagban megmutatkozik a (korabeli) határon történő temetkezés gyakorlata (szemben a keresztény idők templom köré csoportosuló sírkertjével). Az írásos forrásokban említett (nem csak magyar, de szláv és besenyő) sírok pogány voltára az explicit "sepulchra paganorum" és társai mellett az elföldelt személy pogány nevének említése (pl. sepulchrum Beque - azaz Beke sírja) utal. A korszak hasonlóan gyakori határjelei a kőoszlopok, kőszobrok, bálványok, amelyekről sűrűn tudósítanak a fennmaradt szövegek. Nem szabad megfeledkezni azokról a kora-újkortól adatolt "Bálvány" előtagú földrajzi nevekről sem, amelyek sokszor kimondottan határterületekhez, határpontokhoz kötődnek és talán az egykor ott álló kőoszlop, kőszobor emlékét őrzik. A szerző megkockáztatja, hogy a szintúgy határjelként ismert "lyukaskő" "likaskő", illetve a "bába", "kőbába" is azonosítható a kőbálvánnyal, gyarapítva a példák körét.

Évezredes 'balbal'-ok Kirgizisztánból. (Forrás)

Feltűnő, hogy az oklevelek latin szövegében viszonylag sokszor lefordítatlanul marad a magyar "sír" (seyr, seyri, sere, syher, sewer formában) illetve a "bálvány" (baluan, balwan) szó (máskor azonban sepultura, sepulchra, tumulus, statua lapidea vagy a beszédes idolum lapideum szerepel). Ez talán annak köszönhető, hogy e szavak olyan többletjelentést hordoztak, amelyet latin megfelelőjük nem tudott hűen visszaadni. Itt jön a képbe a sír szó - már ismertetett - etimológiája, amely valószínűsíti, hogy egykor nem puszta halotti gödröt, hanem szent áldozati helyet jelentett. Ami a bálványt illeti, előde a türk balbal (= sírszobor, ősszobor); manapság átfogóan e névvel illetik a sztyeppe (különböző korok és kultúrák által kitermelt) jellegzetes és valószínűleg elhunytakat ábrázoló faragott idoljait. A szerző a honfoglaláskori statua lapidea-k, baluankew-k mögött a szintén határjelölő temetkezéshez hasonló vagy egyenesen azokhoz kapcsolódó halotti szobrot, síremléket lát, amely esetleg egy-egy kiemelt kultuszban részesített nemzetiségi őst testesít meg. A határterülethez kötődő egykori őskultusz pedig részben megmagyarázza a határ elkülönített, szent jellegét, a hozzá kapcsolódó különleges hagyományok, hiedelmek és jogi előírások sajátságait. 

Tóth ezután több feltételezett párhuzamot von a lehetséges őskultusz és a kora-újkori, valamint legújabb kori hagyománykincs között (ugyan saját, csökevényes meglátásaim szerint ezek némelyike bizonytalan lábakon áll). Íme az összefoglalás:

- a határ tisztátalanságának képzetét a hajdani erős pogány kötődés magyarázza, ami a kereszténnyé váló népesség (és különösen az egyház) szemében visszatetszést, ellenszenvet szült

- ugyanakkor a határhoz kapcsolódó minden cselekményt jellemző ünnepélyesség vélhetőleg épp az őskultusz emelkedett légkörének emlékét őrzi

- a határeskü egyedülálló szertartásában az ősöknek szánt tiszteletadás, az ősök előtti megalázkodás nyomai mutatkoznak (illusztrációként Tóth a 10. században élt Ibn Fadlan-tól citálja a kagán bég és a kazár nagyfejedelem találkozásának rituáléját, ami, lássuk be, merész képzettársítás)

- a határra telepített kápolnák, keresztek, szentelmények a pogány vallási emlékek krisztianizálását szolgálhatták

- a határon álló sírok egykor a nemzetség földjeinek és tagjainak védelmét biztosították, ahogy az ősök szellemei teszik a volgai finn és permi népeknél: ennek torzult formája a társadalom vagy az egyház számkivetettjeinek ide hantolása.

- a halva született csecsemők esetében viszont más (szintén a rokon népektől adatolt) képzet: a nemzetség fennmaradását és sokasodását előmozdító ősök kegyének elnyerése lehetett a cél (a léc ugyancsak rezeg, hiszen a példaként idézett 20. századi votják folklór - nevezetesen a halva született gyermek anyjának fohásza az ősökhöz - nem magyarázhat kielégítően egy - hipotetikus! - honfoglaláskori szokást, - az pedig, hogy e szokás "lélektani" okokból tartotta magát oly makacsul a történelem során, némiképp megfoghatatlan gondolat).

- szerzőnk utal rá, hogy a más faluból hozott menyasszony határon történő megtáncoltatása azonos funkcióval bír, mint a nemzetségbe idegenként, kívülről érkező (volgai finn és permi) feleség tiszteletadása az ősök sírjánál: mindkét tradíció a nemzetséget felügyelő ős-szellemek jóváhagyásának kivívását, az új családtag zökkenőmentes befogadását szolgálta. (A patriarchális társadalomban a feleség általában élethosszan kívülálló, "idegen" a férje rokonságában, - még a 20. századi palóc falvakban is más "hadba" - azaz nemzetséghez, leszármazási csoporthoz - sorolta magát az asszony, mint a férje).

- a határeskü és a határon történő kivégzés az ősök bíráskodó-büntető szerepkörének folyománya

- a fiúk, legények határon zajló versengése, illetve beavatás-szerű próbatételei talán egykori avatási rítusok maradványai, amelyek során a felnövekvő és férfivá érő fiatalság bizonyságot tesz erejéről, rátermettségéről a nemzetséget spirituális értelemben vezető ősök előtt.

- a határhalomba temetett élelmiszerek visszavezethetők a halotti áldozatra

- a határon történő tűzgyújtásra ugyan alig van adat, de ha lenne, bizonyára az őskultusz égőáldozatának, szertüzeinek emlékét őrizné (bocsánat a szarkazmusért, de nem tudom ennél hívebben tolmácsolni a vonatkozó szövegrészt). 

- minthogy rokonnépeinknél (ideértve a nyelvrokonokat és kulturális rokonainkat is) a vallási ceremóniák, kultikus szertartások bemutatója a sámán, s minthogy a sámán hazai megfelelője a táltos, a táltosok határon történő viaskodásának motívuma a határ specifikus státuszát bizonyítja

- a kövek, fák és források előtt történő áldozás jól ismert tiltása (amelyet egyébként egyes vélemények szerint a hazai törvénykezés mint nyugat-európai sablont vett át anélkül, hogy tényleges aktualitása lett volna a magyarság vonatkozásában) talán a pogány hittevékenységgel összefüggésbe hozható határkövekre, határfákra, illetve vízmelléki temetkezési helyekre vonatkozott.

Summa summarum, míg a fenti lista egyes pontjai - eufemizmussal élve - bátor találgatásnak tűnnek (Tóth Péter maga is hangsúlyozza, hogy az őskultusz valószínűsíthető elemeinek általa nyújtott kollekciója jobbára feltételezéseken alapul, és sok bizonytalanságot tükröz), a tanulmány kétségtelenül rávilágít a határjelölő sírok és kőbálványok kapcsolatára honfoglaláskori eleink hitvilágával, esetleges őstiszteletével.

Felhasznált irodalom:

Hoppál Mihály 1982: Fejfáink keleti hátteréhez. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk) 1982: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. 

Tóth Péter 1996: A pogánykori őskultusz emlékei Magyarországon. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglalás-kor és az Árpád-kor folklórjáról.

vámpírsírok európában

A vámpírokba - éjjel járó, vérszívó élőholtakba - vetett hit manapság leginkább romantikus vámpírregényekből táplálkozik, ahol a nevezett kreatúra többnyire ellenállhatatlanul vonzó, elegáns, sármos, művelt, kifinomult, ráadásul többnyire fejlett lelkiismerettel rendelkezik - ám akár sorsa csapdájában vergődő, emberi érzelmektől gyötört hősszerelmes, akár könyörtelen csúcsragadozó, meglehetősen távol áll az európai folklór vámpírjától.

A "velencei vámpír" emblematikus fotója. (Forrás)

Hogy mennyire, azt jól példázza Plogojovics Péter legendája, aki a szerbiai Kisilovában élt és halt meg 1725-ben, hogy aztán holtából visszatérve kilenc falubelit öljön meg. A tetemet kihantolták, ám gyöngyfehér bőrű hollywood-i szépfiú helyett meglehetősen visszataszító látvány fogadta az exhumálás résztvevőit: a "holttest" körmei karomszerűvé növekedtek, szájából vér szivárgott, s úgy általában nem mutatta bomlás jeleit. Az esetet feljegyző osztrák provizor azzal zárja beszámolóját, hogy a férfi szívét cölöppel átszúrták, majd tetemét elégették. 

A talán legrégebbi európai vámpírtörténetet egy 12. századi krónika örökítette meg: egy nő azt állította, hogy egy kevéssel azelőtt elhunyt és a Melrose-apátságban elföldelt pap bántalmazza őt rémítő éjszakai látogatásai során. A sírt felnyitó atyák azt tapasztalták, hogy a holttestből friss vér szivárgott. A "vámpírt" végül elégették.

Fejét vesztett vámpír Gliwice-ből (ld. alább). (Forrás)

Az első feltételezhető európai vámpírsírok a '90-es években kerültek elő (ugyan 1959-ben az angliai Southwellben egy új iskolaépület felhúzás közben napvilágra került egy 6.-8. századi csontváz, amelynek szívtájékán, vállain és bokáin fémpálcákat döftek át, a régész szakma szerint ez esetben nem beszélhetünk igazi vámpírtemetésről, hiszen a holttest korban megelőzte a vámpírmitológia európai felbukkanását. Hasonló a helyzet a 2005 és 2009 közt feltárt kilteasheen-i [Írország] maradványokkal: a két, valamikor az i.sz. 8. században elföldelt férfi szájába köveket tuszkoltak).

A 8. századi ír lelet, kővel a szájában. (Forrás)

A szlovákiai Prostesjov-ban 1991-ben egy templomi kriptában fedeztek fel különös temetkezést: a koporsót vasrácsokkal erősítették meg, a holttest felsőtestét elválasztották a lábaktól, s utóbbiakra köveket helyeztek. A sír a 16. századra datálható.
Ugyanezidőtáj Csehországban a Prágától északi irányban nagyjából 30 kilométerre elhelyezkedő Celakovice-ben egy 10-11. századi nyughelyen 14, mindkét nembeli fiatal felnőtt földi maradványaira bukkantak - míg némelyikükre nehéz köveket helyeztek, mások felsőtestén fémrudakat szúrtak át. Azóta egyébként hasonló temetkezések sokasága került elő az országban, bizonyítva a vámpírokba, visszajáró halottakba vetett hit erejét.

Mindhárom képen a  lengyelországi Drawsko (ld. alább) vámpírjai. (Forrás)

A görögországi Leszbosz szigetén Mytilene városhoz közel egy hajdani török temető őrizte azt az 1994-ben feltárt középkori csontvázat, amelyet szó szerint beleszögeztek a koporsójába: nehéz vastüskéket ütöttek keresztül a nyakán, medencéjén és bokáin.

A kora-újkori Európa pusztító járványai közepette elterjedt volt az elképzelés, hogy a vámpír a mellé temetett, betegségben elhunyt személyek testéből táplálkozik, majd így megerősödvén az élőkre tör (egyben hozzájárul a kór terjesztéséhez). Ennek kapcsán komoly felelősség hárult a sírásókra: az ő feladatuk volt a tetemek közt beazonosítani a reménybeli vérszívókat, majd különböző módszerekkel megakadályozni, hogy szabadon garázdálkodjanak. Felismerésüket valószínűleg az ajkak közül szivárgó sötét folyadékra alapozták, ez ugyanis a vérivás látszatát keltette - valójában a pestises hulla gyakori tünetéről van szó. A váladék ráadásul átitatta a holttestet beburkoló gyolcsokat is, az archoz tapasztva a szövetet, ennek okán úgy tűnhetett, hogy a vámpír igyekszik átrágni a szemfedőt. A bomlás során keletkező testnedvek egyébként is könnyen elmarták a vékony lepleket, rálapátolva a baljós összképre.

Nagy szenzációt keltett a 2009-ben Velencében felfedezett női csontváz, amelynek szájába téglát tuszkoltak. A leletet feltáró antropológus, Matteo Borrini meggyőződéssel állította, az - egyébként szokatlanul magas kort, közel 70 évet megélt - hölgyet kortársai vámpírnak vélték. A nőt Lazeretto Nuovo szigetén, az 1576-os velencei pestis egyik tömegsírjában földelték el, s felmerült annak gyanúja is, hogy a tégla később, véletlenül pottyant az elnyílt állkapcsok közé.

A "velencei vámpír" ismét. (Forrás)

Ugyanakkor a vámpírok elleni védekezés ezen módozata meglehetősen elterjedt volt a 16.-17. században, s noha a fenti lelet Itáliában egyedülálló, Lengyelországból több rokona ismert. Legutóbb idén májusban Kamien Pomorski területén tártak fel hasonló temetkezést: az elhunyt állkapcsai közé téglát erőltettek (méghozzá olyan hévvel, hogy a szerencsétlen jónéhány foga kitört). Mindemellett lábát is átszúrták, legalábbis erről árulkodik a rajta látható lyuk, ami arra enged következtetni, hogy a tetemet a földhöz cövekelték.

A kamien-pomorski lelet, szintén kővel a szájában. (Forrás)

A lengyelországi vámpírsírok ismert képviselői a 2008-2009-ben Drawsko-ban feltárt nyughelyek. A 17.-18. századi elhunytak közül kettőt a nyakára helyezett vas sarlóval, egyet megkötözve és a torkára tett kövekkel földeltek el. A tavalyi év sem volt eseménytelen e téren. Gliwice városától délre egy építkezés során négy, valószínűleg a 16. században elhalálozott személy sírja került elő. Valamennyiüket lefejezték és fejüket a lábukhoz tették. Az efféle eljárás tipikus példája a visszajáró holtak elleni védekezésnek, - noha szkeptikusabb hangok felvetették, hogy egyszerűen kivégzett bűnözőkről van szó.

A gliwice-i lefejezettek egyike. (Forrás)

A gliwice-i lfejezetettek egyike. (Forrás)

Bulgáriában, a Fekete-tenger partján fekvő Szozopol üdülővárosban 2012-ben bukkantak különös sírra: körülbelül 700 éve élt "lakójának" mellkasából vaspálca állt ki. A nyomok alapján a férfi felsőtestét - amolyan biztos-ami-biztos alapon - többször is keresztülszúrták a vasrúddal, majd azzal együtt földelték el. A sír elhelyezkedése arra vall, hogy a "vámpír" előkelő, művelt személy, talán nemesember lehetett; Bozsidar Dimitrov, a bolgár Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója még azt sem tartja kizártnak, hogy gyógyítóként, orvosként tevékenykedett. Elmondása szerint a középkorban az orvosi praxist körüllengte az ördöggel való cimborálás gyanúja: nem csoda, hogy a környezete tartott a jó doktor vérszomjas halottként történő "feltámadásától". Nos, minden jel arra mutat, hogy a középkori "kézifék" hatásos volt, s a feltételezett vámpír egészen 2012-ig békésen nyugodott.

A szozopoli lelet. (Forrás)

Egy évre rá a szozopoli exkavációt végző kutatócsapat (Nikolai Ochakov és munkatársai) a Perperikon-nak nevezett lelőhelyen (többek között) egy 35-40 év közti férfi csontvázára bukkant, akit egy, a vállán keresztülütött ekevassal szögeztek a földhöz. Hasonló vámpírsírokból egyébként több mint százat tártak fel Bulgária-szerte az utóbbi években - itt olvashattok további felfedezésekről (habár őszintén szólva a bulgáriai vámpírleletekről szóló újságcikkek olykor ellentmondásosak és pontatlanok, én legalábbis nehezen igazodtam ki rajtuk).

A perperikon-i férfi, vállában az ekevassal. (Forrás)

A fenti két fotón: további "vámpírok" Bulgáriából. (Forrás)

Az eddigiekből jól körvonalazható, hogy az európai vámpírhiedelmek centruma Kelet-Közép Európa, illetve a szláv kultúrkör és a Balkán (nem véletlen, hogy a vámpírmítosz romantikus újraéledése épp Drakula erdélyi legendájával kezdte diadalútját). A szláv, görög és román néphitben még a 20.században is eleven volt a vérszívó éjszakai lény - moroi, strigoi, upir, vjesci, upier, upyr, vrykolakas, stb -  emléke. A szóban forgó népekkel való szoros együttélés révén valamennyit a magyar folklór is megörökölt e baljós figurák tárházából - a következő bejegyzésben róluk fogok röviden megemlékezni.

(Forrás)