ezek olyan boszorkányos dolgok

Körülbelül fél éve Virágmező posztolt egy nagyon szellemes bejegyzést a fenti címmel, arra biztatva az olvasókat, hogy osszák meg a maguk hasonló listáját. Nos, én - híján mindenféle érdemi boszorkányos aktivitásnak - lassanként már gondolatban sem merek boszorkányként hivatkozni magamra; ha vallás és spiritualitás kerül terítékre, természethitnek vagy egyszerűen pogányságnak címkézem a hitgyakorlatom. Viszont van egy rakás olyan hóbortos vonásom és fura bogaram, amit a köz hajlamos a (történelmi vagy kortárs) boszorkányság árulkodó tüneteként diagnosztizálni. Luca-nap alkalmából ezeket gyűjtöttem csokorba.

(Forrás)

1. Időnként fennhangon szóba elegyedek fűvel-fával.

2. Az állatokkal általában jobban kijövök, mint az emberekkel, néhányukkal több időt töltök, mint kétlábú családtagjaimmal.

3. Megmagyarázhatatlan rajongást táplálok a kecskék iránt.

4. A hajamban mindenféle furcsaság előfordul. Egy részük szándékosan kerül bele (tollak, fagyöngyök, kavicsok, cérnafonat stb), mások kevésbé akaratlagosan (döglött pók, szalmatörek, lósörényszál --- a kevésbé szalonképes matériákat nem is említve). Egyik tincsemnek állandó részét képezi egy fürt bivalyszőr.

5. Van fekete gyertyám, és nem félek használni.

6. Igen, táncoltam már ruha nélkül a telehold alatt.

7. A szobámban jóformán egész évben száradó gyógynövénycsokrok lógnak. Ha ez még nem volna elég, a polcokon különböző állatok koponyái és egyéb alkatrészei díszelegnek.

8. Édesanyám legnagyobb bánatára előszeretettel kóborlok erdőn-mezőn egymagamban; haza pedig általában csontokkal és tollakkal megrakodva érkezek (egy régész is megirigyelné azt a tévedhetetlen bizonyosságot, amivel folyton-folyvást testmaradványokba botlok). 

9. Hajlamos vagyok nyílt színen olvasni mindenféle zamatos könyveket boszorkányságról, mágiáról és okkultizmusról. Van, ahol ez természetesnek számít (például az egyetemen; a tanszéki könyváruda eladója sosem néz furcsán, amikor megvásárolok még néhány kötetet ördögűzésről vagy középkori varázspraktikákról) kollégáim körében azonban kiirthatatlanul elhintette a boszorkányság gyanúját. Egyikük máris megígértette velem, hogy nem átkozom el.

10. A fentiek folyományaként a munkahelyemen hívtak már boszorkánynak, mágusnak, sőt, a legutóbb "voodoo varázslónak" (be kell vallanom, e hízelgő titulusok egy részét nem az olvasmányaim, hanem az állatokkal való jó kapcsolatom révén érdemeltem ki, csakúgy, mint a "cirkuszi állatidomár" epithethon ornans-t).

11. Olykor rendkívül furcsa álmaim vannak. Hol ismerőseimből lett beszélő lovakon ülök, hol láthatatlanul röpködök. 

12. A hajnali baromfietetés meghitt pillanataiban gyakran dúdolok köszöntőt a felkelő Napnak.

13. Vágtatón közlekedem (így neveztem el ugyanis a bringámat :)). 

Tovább is van, mondjam még...?

angol blogprojekt

Arra az elhatározásra vetemedtem, hogy útjára indítom a blog angol verzióját - nem az önreklámozás céljából, hanem a nyelvgyakorlás egy remélhetőleg szórakoztató és élvezetes formájaként. A hazai olvasók számára sok újdonságot egyébként nem fog nyújtani, a magyarul már közzétett bejegyzések rövidített fordításait szeretném majd posztolni (azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kicsit közelebb vigyem a nemzetközi pogány közösséghez a Kárpát-medence folklórját, néphitét, mítoszait, pogány múltját és jelenét). Egyelőre még az előkészületeknek sem kezdtem neki, de ha a terv épkézláb formában megvalósul, természetesen megjelenítem a linket itt is. 

Áldás!

Eső

napi jelentés

Továbbra is tart a blogelvonás, a frissen vásárolt csodamasina az installálás fázisában vergődik, a lecserélésre ítélt gépszörny az utolsókat rúgja, miközben nekem már bizseregnek az ujjaim az írhatnéktól. Íme egy kis pótcselekvés.

Rég (vagy talán nem is?) szóltam arról, hogyan telik az életem a mindennapokban, legalábbis hétfőtől péntekig, 6:40 és 14:40 között. A mai reggel azzal indult, hogy a főnököm (nevezzük Morgónak) betolatott a terepjáróval a pajtába, kiugrott a kormány mögül és a hátsó ajtón benyúlva előrántott egy újszülött mangalica-malackát. A következő egy órát a teljesen áthűlt, félájult kisjószág felmelegítésével töltöttem, hol a pulcsimba csomagolva, hol szalmába ágyazva, hol a hősugárzó fölé tartva. Félsiker; a (z elképesztően aranyos) malacka felélénkült, elkezdett mocorogni, de lábra állni nem tudott, és szopni sem volt hajlandó.

Utána rohanvást megetettem a baromfikat, szokásos reggeli kör, némi kecskebűvöléssel kiegészítve. Jöttek a kutyák, Stan és Pan, aztán jött a doki, hogy bepólyálja egyik kakasunk törött lábát. A tarajos a helyi kórház sztenderdjéhez mérve már-már irigylésre méltó egészségügyi ellátásban részesült (nem beszélve a helyi állattartókról, akik egy hasonló sérülés láttán rögvest feltennék a tűzhelyre a vizet forrni). 

A következő páciens a háromnapos bivalyborjú volt, a kezelés: füllyukasztás. Persze nem szépészeti beavatkozásként, hanem az azonosító adatokat tartalmazó krotália applikálása végett. Némi fejtörést okozott, hogyan szerezzük meg a fülbevalóhoz a bősz anya, valamint a tonnás apuka beleegyezését, végül kellő mennyiségű csemegével sikerült lefoglalni őket a karám egyik végében, míg a másikban a háromtagú kozmetikai stáb rávetette magát a bocira és megajándékozta a fekete szőréhez kiválóan illő kiegészítővel.

Ezután jött a kismalac költöztetése, vissza az anyához. Az a bő másfél óra a nap mélypontját jelentette. Bokáig érő sárban, metsző szélben toporogtunk az elletőkarám mellett, és lombseprűvel a kézben árgus szemekkel lestük, mit kezd a koca az odapottyantott kölökkel. Először kis híján megette (orrbavágás), háromszor-négyszer rálépett (megfelelő mennyiségű fülönvágás), majd ráfeküdt (hátbavágás). A kicsi csak hevert pihegve, továbbra sem kapott talpra, mikor rátettük az anya emlőjére (egészen konkrétan beletuszkoltam a szájába a csecsbimbót, kockáztatva, hogy az alfában lebegő mama - ez a másfél mázsás tünemény - egyszer csak rájön, illetéktelen végtagok nyomkodják a tőgyét, s akkor aztán lesz nemulass), nem szopott. Végül nem maradt más, mint életképtelenségének keserű beismerése, no meg - hogy ne kelljen túl látványosan nyelnem a könnyeimet - a menekülés. Telepakoltam egy talicskát saláta,-és káposztalevelekkel, és eltoltam a kecskékhez (nagyon bírom a kecskéket), - mindig fölvidít a látvány, ahogy gőzerővel rávetik magukat a kajára. Legalább nekik kerek a világ, habár tegnap ott is elpusztult egy gida. Az elmúlt hét hónapban bőven volt alkalmam megtapasztalni az állattartás árnyoldalait, s noha írhatnék pusztán a kellemes élményekről, úgy nem volna teljes a kép.

Dél körül beállítottak a patkolókovácsok, jött a szokásos lókergetés; a két hidegvérűt (anyát és lányát) viszonylag egyszerű volt megfogni, a három kisbéri viszont - már-már hagyományápolásnak nevezhető következetességgel - eszeveszetten rohangált. A manikűr során kedvencem, Avar, a hathónapos muraközi csikó kritikán aluli teljesítményt nyújtott, ráadásul a körmölés fölötti kínjában rálépett a lábamra a maga alig százötven kilójával. 

A bivalyokkal közös - és kimondottan tágas, valamint dagonyákkal, kiterjedt tócsákkal és alattomos vízelvezető árkokkal nehezített - karámban lakozó szamarak katonai terepgyakorlatra hajazó befogási akciójából kimaradtam, mert időközben megérkezett egy német házaspár, akik tombolán nyert háromhónapos mangalicadisznójukat ajánlották fel szerető gazdának. Megtettem azt a hülyeséget, hogy elfogadtam, noha még elhelyezni sem tudom: egyelőre az egyik baromfiudvar közönségét boldogítja. Eddigi gazdái igazi kis ölebet neveltek belőle, annyira szelíd és társaságkedvelő, hogy egészen kétségbeesik, ha egyedül marad, viszont ha meglát valakit, rohanvást odateper, aztán hanyatt dobja magát és várja a hasvakarást. Egyből beleszerettem, naná. 

Attila - mert ez a becsületes neve - átmeneti elszállásolása és kellő mennyiségű dögönyözése után végre letelt az a bűvös nyolc óra - csak hogy aztán az itthoni állománnyal folytatódjon a nap. Persze a libák reklamáltak, amiért nincs elég takarmányuk, a tyúkok, amiért nem engedtem ki őket előbb, a jércék, amiért nem engedtem ki őket a tyúkokkal együtt, a kutya, amiért a tyúkok megeszik a tápot az orra elől, míg ő nem eheti meg őket, a kiscsibék, a degu, a tengerimalac és a macska puszta megszokásból. Enyhítettem mindenki szívfájdalmát, és közben az enyém is enyhült egy kicsit.

Hát, így telnek a mindennapok.

Áldás!

ilyen délutánokon...

Ilyen délutánokon, amikor a könnyes égbolton felragyogó Nap szertefoszlatja a felhőket, a levegő kristályszerűen áttetszővé tisztul, a láthatár már-már valószerűtlenül plasztikussá élesedik, és csillogó színek túlcsorduló, káprázatos pompájában tündököl a táj, úgy érzem, mintha egy másik univerzumban járnék. Az emberi világ elhalványul, mozdulatlanná dermed, mint egy kimerevített filmkocka, s ebben a mozdulatlanságában elsuhan mellettem, miközben én észrevétlen átcsúszok a valóság egy másik regiszterébe, ahol az Idő méltóságteljes lassúsággal hömpölyög, szüntelen körforgásban újra és újra ismételve önmagát. Az emberi lét pillanatnyi szikralobbanássá törpül e ritmikus tánc szülte bűvös örökkévalóság tükrében; mérhetetlensége mellett az egyéni élet úgy összesűrűsödik, hogy egyszerre történik minden; a múltam, jelenem és jövőm összeér, s ahogy a meglangyosodó aszfalton sétálok, amelyre az útmenti fák kacéran ringó lombszoknyája hímez táncoló árnyakat, nem tudom, melyik vagyok inkább: hét-nyolc éves önmagam, rövidnadrágban, mindig lehorzsolt térddel, fiúsan kurtára nyírt hajjal, a kelleténél jóval nagyobb bicikli kormányába kapaszkodva, vagy álmodozásba merülő jelenbeli énem, aki süteményért bandukol a cukrászdába. 

Ilyen délutánokon a mindennapok valóságán kívülre húz valami megnevezhetetlen erő; úgy érzem, könnyedén bele tudnék olvadni a végtelenségbe. Ilyen délutánokon szeretnék szél-kergette falevéllé válni, amely végül az anyaföld ölelésében hajtja álomra a fejét. Vagy harmatcseppé, amelyet felszárít a napsugár, s aranyfonalán visszakapaszkodva az égbe jégkristállyá keményedik egy pompázatos felhőmonstrum belsejében. Vagy orgonavirág, amelynek egyetlen dolga, hogy nehéz illatfelhőbe burkolózva elnyíljon a májusi délutánban. Vagy selymes fűszál fűszálak aranyos-zöld tengerében, akiket kócosra fésül és lüktető hullámzásba hajlít a szél. 

Ilyen délutánokon egyszerre vagyok mindez és még annyi más: öreg házak hallgatása, kátyúsra kopott bitumen, a földút pora, árokparti lóhere bíbor fejfecskéje, sétában reménykedő kutya, szálló ökörnyál, a melegben elnyújtózó tetőcserép, a távolban zúgó erdő és az erdő felett vonuló szürke hasú felhősereg. Ilyen délutánokon minden érzékem bizsereg az Élet fenséges kavalkádjától; ilyen délutánokon kitágul a mindenség, én pedig boldogan elveszek benne...

pofonok

Ma kaptam az első igazi pofont az élettől a vallások kereszttüzében állva. Sógorommal, Kendével az utóbbi évben már-már baráti viszonyunk alakult ki, s a korábbi, bizalmas beszélgetéseinken felbuzdulva emailben megpendítettem neki néhány témát a kereszténység és a Szentírás kapcsolatáról.  Azt reméltem, mint elkötelezett és gyakorló keresztény, s egyben az enyémnél jóval több élettapasztalatot felmutatni képes ember egy-két gondolattal hozzásegít a bennem megfogalmazódó feloldatlan ellentmondások és - bevallom, egy ortodox hívő számára meglehetősen idegborzoló - kérdések megválaszolásához. A levélben többszörösen bocsánatát kértem az esetlegesen felzaklató, tiszteletlen vagy bántó sorokért, amiket nyers őszinteséggel, átgondolatlan spontaneitással írtam le (reménykedvén, hogy a barátságunk elbírja a szépen becsomagolt, gondosan kicifrázott körmondatok hiányát). Egy utólagos, amolyan post scriptum jellegű emailben pedig korábbi beszélgetésünk kapcsán született eszmefuttatásomat küldtem el neki.

A válasz ma érkezett. Kende nem vette túl jól a lapot. A megbántott önérzet hangján leteremt; neki, mint az 'élet izzadság,-és szarszagú valóságával szembenéző', igaz keresztény emberré cselekedetein keresztül válni kívánó, dolgos családapának, aki minden erejét a munkába öli, nincs ideje 'felesleges szócséplésre', arra, hogy 'tudálékos okoskodásba' meneküljön. Felvetett kérdéseimre nem válaszolt, ellenben a stílusomat pökhendinek nyilvánította; válaszából - jó keresztényhez méltón - nem maradtak ki a többé-kevésbé burkolt, személyeskedő sértések sem. Végül az is bebizonyosodott, hogy hiba volt elpöttyintenem neki természethívő mivoltomat: anélkül, hogy érdeklődött volna a hitem mibenléte iránt, anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, miként és hogyan látom a világot, milyen úton-módon értelmezem a Teremtőt, az isteni szférát, a természetfelettit, gunyorosan így nyilatkozott: ... '[mi keresztények] nem mazsolázgatjuk ki a különböző vallásokból, ami nekünk tetszik, így formálván Teremtőként magunknak egy saját vallást...'. 

Annak tükrében, hogy a keresztény vallás hány és hány más nép hitvilágából, mitológiájából, kulturális hagyományaiból és rítusaiból építkezik, ez a mondat önmagában is rossz vicc. De nem a szemellenzős struccpolitika teszi fájóvá igazán, hanem az a lekicsinylés, ami a szavakból árad. Amit Kende úgy fogalmaz meg, hogy közben lényegében semmit nem tud a hitemről.

Az igazi biliborulást a 'ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is' szentenciával kapcsolatban monitorra vetett soraim okozták. Kende és nagynéném, aki néhány napig nálunk vendégeskedett, egyaránt úgy vélték, hogy e frázis valamiféle idealisztikus mérce, ami azonban a mai világ (konkrétan az üzleti szféra) kegyetlensége közepette aligha megvalósítható. Node Jézus idejében sem volt békésebb az élet, szelídebb a kereskedelem; nem beszélve arról, hogy a zsidóság római iga alatt, elnyomói önkényuralmának kiszolgáltatva, háttérbe szorított kisebbségként élt. Nem övezte őket olyan jogi és anyagi stabilitás, olyan állampolgári státusz, olyan fogyasztói kényelem, mint ma bennünket; igen, lehet ógni-mógni - van is min - a magyarországi helyzet miatt, de az életünk egy világviszonylatban fejlettnek számító kapitalista társadalomban még így is komfortosabb és biztonságosabb, mint az övék volt. Aztán meg ott vannak a rabszolgák, akik körében nagy intenzitással kezdett terjedni a krisztusi hit (érthető, hiszen a földi szenvedésekért cserébe örök túlvilági boldogságot ígért): naponta korbáccsal, bottal, tettleges fizikai bántalmazással kellett szembenézniük, áruként, állatként adták-vették, cserélték őket, sorsuk a gazdáiktól függött. Jézus mégis azt mondta nekik: 'fordítsd oda a másik orcádat is'. Ha akkor volt aktualitása e felszólításnak, ma ne lenne, mert ma már túl kemény az élet hozzá?!

Kende persze saját személyén keresztül értelmezte a gondolataimat: mintha azt állítottam volna, hogy hitéhez méltatlan módon lerázza magáról e nehéz, de szép kötelességet. Azt hiszem, ezzel (akaratlanul is) sikerült alaposan belegyalogolnom a lelkivilágába. Így aztán - jó keresztényhez illőn - visszaütött; anélkül, hogy támadás érte volna... 

Nagy levegőt vettem, lenyeltem a könnyeim, írtam neki, szabadkozó hangvételben (noha már korábbi leveleimben is jóelőre apologizáltam azért, ha esetlegesen megbántanám); finoman rámutattam, hogy egy vallásantropológiára szakosodni kívánó néprajz-hallgató esetén a gondolkodás, kérdésfelvetés, 'tudálékos okoskodás' szakmai ártalom. Hogy az élet valósága nem ugyanaz mindenki számára, s hogy nem csak egyféleképp válhat értékessé az ember. 

Azóta is dühödt darazsakként zsonganak a fejemben a gondolatok; könyörületesebb pillanataimban a bocsánatáért esdeklők, gonoszabb perceimben azok, amelyek éles kritikával rámutatnak, hogy válaszlevele egyes részei maguk bizonyítják: valóban képtelen a krisztusi alázatra, elnéző türelemre. 

Kíváncsi vagyok, ha bocsánatot kérni nem is, megbocsátani tud-e. 

Időnként a valóság fájdalmasabb oldalának rohan neki az ember teljes sebességgel. 

alászállás a mélybe

Mindössze három óra történetírás-módszertani elemzés kellett hozzá, hogy eljussak ide :)

genius loci

A minap kukorica-gyűjtögetés közben mélyenszántó elmélkedésbe fogtam. Megpróbáltam körvonalazni, összegezni a vallásom alapelveit. Pontosabban szólva azokat a vallási alapelveket, amelyekben személy szerint hiszek. Szükségét éreztem jól megfogalmazva körülírni a spiritualitásomat, mert miközben rengeteg inger, ismeret, tapasztalat, információ zúdul rám a worldwide pogányság tárházából, azok feldolgozására, szelektálására, lecsengésére és a belőlük kiforró gondolatok értelmezésére nem hagyok magamnak elég időt. E filozofálgatás közben terelődtek a gondolataim a genius loci felé. Hiszem, hogy nem csak az emberek rendelkeznek lélekkel, hanem az állatok, növények és gombák, továbbá az élettelennek mondott természeti képződmények (sziklák, tavak) szintúgy, sőt: véleményem szerint még a tárgyaknak is van valamiféle anyagon túli esszenciája, kisugárzása - hogy a velük kapcsolatba kerülő élőlények, helyek, esetleg az  átélt események révén-e vagy önmaguknál fogva - erről egyelőre nincs ötletem.

S persze mindezeken túl ott van a 'hely szelleme'. Az elmúlt hónapokban mindinkább körvonalazódott bennem a felismerés, hogy a 'genius loci' - ahogy a rómaiak nevezték - nem csupán az egyéni érzékelés alapján kialakuló szubjektív benyomás, nem puszta allegóriája egy-egy hely atmoszférájának, hanem annál több: valami nagyon is létező, jól körülírható, megragadható szellemi jelenlét, amely betölti az adott helyet. Ami egyszerre táplálkozik belőle, így alakítva ki önmagát, másfelől betöltve önmagával, áthatja és aktívan formálja azt. Az egyik változása a másik változása: eltéphetetlenül eggyé válik az anyagi tér és a belőle születő, őt megtestesítő szellemi minőség. Úgy gondolom, nem csak a fizikai környezet tükröződik benne, hanem az azt benépesítő élőlények lelkivilága, cselekedetei, valamint a múlt emlékei is. Ha úgy tetszik, mindezekből, mint önálló és önmagukban is értelmezhető építőkockákból formálódik egységgé. 

Fogalmam sincs, hogy vélekedik a genius lociról a pogány társadalom vagy az ezoterikus irodalom, bevallom, eddig lusta voltam utánanézni/kérdezni. Csak a saját, bizonytalanul megfogalmazódó észrevételeimre támaszkodhatok. Mindazonáltal úgy vélem, mikor egy-egy hely valamilyen benyomást tesz ránk, legyen kellemes vagy kellemetlen, az tulajdonképpen a genius loci-val való kapcsolatba lépés eredménye. Amikor egy elhagyott ház mellett elhaladva megcsap a magány és öregség melankóliája, mikor egy hegycsúcsról körbepillantva a végtelen szabadság és szilaj vadság érzete jár át bennünket, amikor egy várrom falai közt bóklászva egy pillanatra ránk vetül az óidők megkopott, fakó árnyéka; amikor rátalálunk egy zugra, amely a csend, a biztonság és a béke ígéretével kecsegtet, amikor megérezzük valamiben a méltóságteljes nagyság, a fenyegető veszély, a nyomasztó lehangoltság vagy a lélekröptető szépség ízét -  talán éppen a hely szellemének suttogását halljuk meg.

Visszatérve a kiindulóponthoz: kis eszmefuttatásom mentén rádöbbentem, talán nem véletlen, hogy a patakvölgyben járva-kelve mindig kellemes nyugalom, kisimult boldogság tölt el. Nyilván köze van ennek a hely szelleméhez, amely az intenzív művelés, a szűkülő természeti környezet, a gombamódra sokasodó  épületek ellenére is megőrizte a természetesség légkörét. Úgy éreztem, illendő volna köszönetet mondanom neki az ajándékaiért (a lélekemelő sétákért és a kombájn által elhagyott kukoricacsövekért egyaránt:)), így aztán alkonyattájt letelepedtem a szántás szegélyébe...

... és csak hallgattam a völgy meséjét :).

Áldás!

Eső

őszi hírek

Ismét egy kisebb blackout, ezúttal nem egészen akaratlagos. Néhány napja (hete?) elkezdtem írni egy bejegyzést a vadgesztenyéről, aztán belefulladtam az irodalmi források feltérképezésébe, és átmenetileg sutba vágtam az egészet. Közben Illangó egyik levele nyomán ismét kizöldült a lelkiismeretem, magyarán szólva kitört rajtam az ökopánik, s nagy sebbel-lobbal megtettem, amit tavalyelőtt, a sikeres lediplomázást követően bőszen megfogadtam: útjára indítottam egy méregzöld blogot. Egyelőre nemtelen pióca módjára: abból táplálkozok, amit mások tolnak fel a netre. Különböző hírportálok anyagából szemezgetem a tisztelt fogyasztót tespedt közönyéből (talán) felrázni képes információkat, elsősorban környezetvédelmi témában, a klímaváltozás - energiaválság - fenntarthatóság - öko-tudatosság - önellátás - egészséges életmód nyomvonal mentén. Mint legtöbb szépen csengő elhatározásom, meglehet, ez is tiszavirág-életűnek bizonyul majd, ezért egyelőre nem teszem közzé a címet - de ha egy-két hónap múltán is kitart még a lelkesedés, ígérem, nagydobra verem :).

Szemelvények a mindennapokból: mmm, ősz.... Még mindig hiányolom a borongós-esős napokat (nemrég, épp az ökoblog-projektnek hála olvastam egy cikket arról, milyen horribilisen száraz volt az elmúlt két év, s nagyon úgy fest, hogy nem csak holmi időjárási anomália okán: a globális felmelegedés megváltoztatta a légáramlatok rendszerét, ami számunkra aszályos, forró éveket jelent a jövőben), de mindent összevetve ki vagyok békülve a világgal. A csípős reggeli köddel, amelyet átszőnek a hajnal selymes fényei, hogy mint aranyos tündérpor, hömpölyögjön végig a völgyön, az ég feneketlen kékségével, amelyet habosra tornyosuló vagy épp vattafátyolként szétfoszló felhők szántanak, a fűszálakra fűzött harmatcseppek ezüstgyöngy-szőnyegével, a láthatár kristálytiszta színeivel, kontrasztjaival, az erdő rozsdálló pompájával. Gyönyörű ez az évszak.

A napokban kukoricát gyűjtögettem a pipéknek, gombásztam, üldögéltem a nyárillatú kaszálón és hallgattam a völgy csendjét, ismeretséget kötöttem Csókakő-tündérrel. Kende és jóatyám társaságában nagy lépést tettünk az 'Ígéret földje' projekt (vagyis bátyám telkének gazdálkodási céllal történő - khm, egyelőre úgy fogalmaznék - megzabolázása) ügyében. Kijelöltük, majd kifúrtuk a kerítésoszlopok helyét, és jó részüket le is állítottuk. Ma egész nap odakint voltunk, s újfent rájöttem, számomra ez - a természetben, szabad levegőn, építő jellegű munkálkodással töltött idő - a lelki béke igazi forrása. Ugyan mi másra is vágyhatna egy leány, mint húsz-harminc kilós, kormos végű akácgerendákat cipelni fel-s alá?

Fogós problémákból persze nincs hiány. Édesapám, aki többé-kevésbé hűbérúr módjára igyekszik irányítani a telken folyó munkálatokat (ehhez - ha nem is tudatosan felismert, de tudat alatt bizonyára sziklaszilárd - meggyőződése szerint az szolgáltat jogalapot, hogy a nagyszülői ház eladásával rá maradt örökségből finanszírozta a kerítés alapanyagainak megvételét), szentül eltökélte, hogy ehelyt állítja fel a pléhkrisztust, amelynek garázsunk volt - immár több évtizede - sírkamrája. 

No most, nem akarok én feltétlenül az istentelen pogány szerepéhet ragaszkodni, de azért a vallási toleranciának is van egy határa. Ha kijelenteném a szüleimnek, hogy pogány szentélyt építek a kert hátsó felén, aligha lelkesednének. Vice versa: én sem volnék elragadtatva, ha egy két és fél méteres feszület díszelegne kis túlzással a veteményesemben. Az édesapám által megálmodott hely egyébként már csak azért sem alkalmas a Krisztus számára, mert jelentősen elfogná a kilátást (és vele a déli napfényt) a telek elől, valamint további ágakat kéne levágni miatta az öreg diófáról, amit tavaly tavasszal szabadítottunk ki a fojtogató iszalag-dzsumbuj alól. Végül pedig valahogy illetlennek érzek egy ilyen szép (tényleg szép) Jézust egy vadháló tőszomszédságában, a zöldségágyás hátsó csücskében eldugni. Kétszáz méterrel lejjebb van egy útkereszteződés, ami mellett fel lehetne állítani úgy, hogy arccal a falu innenső fele és a patakvölgyben húzódó szántók fele nézzen: szerintem az méltóbb helye volna. 

Persze a zárszó e kérdésben nem az enyém, ha a bátyám, Kende és édesapám egyaránt úgy látják jónak, hogy a feszület a telek végénél álljon, nem fogok lázongani (legfeljebb feltűzök egy lókoponyát a sarokoszlopra :)).

Ennyit az Ígéret Földjéről:). Node azért szellemi kötelezettségek is léteznek, lassan neki kell ugranom a néprajzos beadandóimnak, különben ... nem ragozom. Nem is tudom, mi tart még ébren egy látástól vakulásig melóval (s levezetésképp tenisz-edzéssel) töltött nap után hajnali negyed egykor, annak tudatában, hogy holnap minden morzsányi eszemre szükségem lesz, mert ötoldalas elemzést kell írnom egy régi családi fényképről.... jáj. Megyek is szunyálni.

Remélem, hamarosan folyt. köv :), addig pedig áldott-szép őszt!

ne ráncigáld az alvó sárkány bajuszát

Először azt a címet akartam adni a bejegyzésnek: 'mindennapi csodák'. Merthogy ilyesféleképp éltem meg Uzonka válaszlevelét a nagy konfesszióra. Lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért korábban szemellenzős, konzervatív, rigorózus kereszténynek könyveltem el őt - a pogánykodásomra adott reakciója megdöbbentően toleráns, nyitott és kulturált szemléletmódot tükrözött. Nemcsakhogy nem botránkozott meg, de érdeklődött, kérdezett.

No, ezen nekibuzdulva belemelegedtem, és - gondosan megfogalmazott, felhasználóbarát csomagolásba ágyazott szavakkal - meséltem neki spirituális útkeresésem főbb állomásairól, az újpogány mentalitás alapköveiről, a wiccáról. Féltem, hogy ez már megfekszi a gyomrát, hiszen - többek között személyes tapasztalatok révén - tisztában vagyok vele, hogy az európai, keresztény, polgári (értelmiségi) kultúrában az újpogányság számos szokatlan elemével idegenül, sőt, olykor kimondottan nevetségesen hat. A nyugati műveltség tudományelvű, racionális táptalaján (és esetenként konzervatív keresztény vallásosságán) szocializálódott átlagember számára - tisztelet a kivételnek - sok tekintetben nehezen emészthető a természethívő mentalitás és minden, ami vele jár. 

Mindezek miatt néhány szabadkozó frázissal élve előrebocsátottam: tudom, hogy hirtelenjében elég sok mindent zúdítottam rá, s megértem, ha netán némi berzenkedésre készteti az infódömping. Reméltem, hogy nem néz élből hülyének, amiért létjogosultságot előlegezek meg a feltételezésnek, miszerint az angyalokon kívül más mitikus lények is létezhetnek, vagy épp hiszek a mágia valós voltában és működésében. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy nem vagyok eszement diliházi szökevény, és mindezt a szükségesnek vélt körítéssel cifráztam.

A válaszlevelében Uzonka nem hazudtolta meg önmagát: a mail soraiba immár némi epét is csöpögtetett. De - rendkívül kellemes meglepetésként - továbbra sem a vallási hozzáállásomat kritizálta. Nem; amiatt emelt szót érezhető megbántottsággal, hogy megfeledkeztem róla, hogy öt-hat évnyi egyetemi tanulmányai, teológiai végzettsége és hittantanári gyakorlata révén többet tud a hitrendszerek kialakulásáról, fejlődéséről, s a kereszténység történelméről, múltjáról, mint egy 'laikus', - ergo számára nem ismeretlen tény, hogy Róma más vallások elemeiből építette a várát, vagy hogy a mágia az emberiség fejlődésében, kultúrájában kulcsszerepet játszott, ésatöbbi.. Megfogalmazásából érezhetően kicsendült a vallást 'pusztán' napi gyakorlatként művelő, de azt mélységében nem tanulmányozó krisztus-hívők iránti szolid lenézés. Nyilvánvalóan - ismétcsak - úgy érezte, nem méltányolom eléggé az iskolázottságát és műveltségét, s megalázó módon egy kalap alá veszem az utca keresztényével.

Azon túl, hogy ez az énközpontúság és alig burkolt önteltség meglehetősen visszatetsző, újfent elkeseredtem egy picit: annyira nehéz így társalogni valakivel! Az Uzonkával való kommunikáció - apró-cseprő és komolyabb ügyekben egyaránt - olyan, mintha milliónyi hímes tojáson kéne átevickélnem, hogy elérjem a célom. Nem számít, ha lábujjhegyen járok, sőt, ha leadok tíz kilót csak ezért, előbb vagy utóbb egy sereg gonosz kis tikmony fogja magát, és hangos recsegés-ropogással összetörik. 

Ha felületesen vagy túl őszintén, spontán módon fogalmazok, ugyanúgy kihámoz belőle valamit, amibe beleköthet, mintha - a pontosság kedvéért, elkerülendő a félreértelmezést - körültekintő óvatossággal válogatom meg a szavaim.

Már az első levele után úgy éreztem, jobb lesz nem belemenni a témába túlságosan, hanem megmaradni ezen a jóindulatúan távolságtartó, intellektuálisan toleráns, "te járd a te utad, én is járom az enyém' szinten. Mert még a legnagyobb tisztelettel és a legelfogadóbb jóindulattal megkezdett, vallási különbségeket boncolgató társalgás is magában rejti a személyessé fajulás veszélyét (és nem csak Uzonka részéről - én is hajlamos vagyok belelovallni magam a témába). Errefel ki gondolta volna, hogy minden igyekezetem ellenére egy stilisztikai banánhéjon fogok elcsúszni.

Persze korántsem vészes a helyzet. Végtére is le tudom nyelni, ha valaki azt vágja a fejemhez, hogy úgy prédikálok, mint jóatyánk. Összességében az élmény továbbra is pozitív. Uzonka reakciójától tartottam a legjobban, és lám, úgy tűnik, élve megjártam a sárkány barlangját.

De azért nem fogom kipróbálni, vajon hogyan tűri, ha még táncra is perdülök az orra előtt.

:)

Áldás!

Eső

bombariadó

Meglehet, ostobaság volt, de egy, a szüleink nagyszülői teljesítményét méltató, hosszúra nyúló levélváltás záróakkordjaként megírtam Uzonkának, hogy letértem az anyaszentegyház által kitaposott ösvényről. (Ha valaki netán nem érti, hogy lyukadt ki a gyerekvigyázásokkal kapcsolatos vita az én templomba járási szokásaimnál, tájékoztatásul közlöm: szerencsésnek mondhatom magam, amiért Uzonka csak hitbéli gyarlóságaimra és pasiszerzési fogyatékosságaimra tett finom, szarkasztikus célzást. Máskülönben elő szokott kerülni a diplomáim száma, a tény, hogy nincs nyelvvizsgám, munkám, csemetém, összességében olyan fenemód tökéletes életem, mint neki. Ezúttal olcsón megúsztam).

Kíváncsian várom a reakcióját. A korábbi online csörteváltásokhoz képest nagyon kulturált hangvételű, már-már testvériesen békés mederben folyt az emailezés; ki tudja, még az is lehet, hogy kellően érett, felnőtt és elfogadó hozzáállást tanúsít majd.

Bocsánat, hogy már megint a családi gondokkal huzakodom elő, de talán nem vagyok egyedül a problémával, miszerint: hogyan tudassam vérkeresztény famíliámmal, hogy pogány lettem? Öt nagy testvérből négyen már átestek a tűzkeresztségen (a sógoraim ugyanakkor aligha), a két legjobb barátom és a szüleim detto; csak Uzonka és Kende volt hátra (nem véletlenül hagytam őket a végére: egyrészt mélységes vallási elhivatottságuk okán, másrészt tény, hogy közel laknak, és egy esetleges bizalomvesztés kínossá teheti a napi találkozásokat). Mégis, a várható vulkánkitörés ellenére hatalmas megkönnyebbülés öntött el, amikor a 'küldés' gombra klikkeltem. Igaz, az unokahugik, unokaöcsik előtt továbbra is titkolózni fogok, de legalább a család felnőtt tagjait tekintve nem kell többé hazugságban élnem. 

Áldás!

Eső

őszelő

úgy vártam már a hidegfrontot, mint a gyerekek a mikulást. meg is jött, ajándékul hozott egy takaros kis megfázást, és mellé gyerekkorom egyik kedvenc dalának emlékét: 

Az őszt az teszi olyan széppé, hogy olyan szomorú

kék hold, borzálom

Tegnap elutaztam és beiratkoztam a Pécsi Tudományegyetemre. Gyakorlatilag egy fillér nélkül, diákhitelből szándékoztam megkezdeni a tanulmányaimat, és már épp megbarátkoztam a gondolattal, hogy adós leszek állambácsinak 130,- esetleg 260e forinttal, mikor tudatosodott bennem, hogy a költségtérítés összegén túl egyéb kiadások várhatók: utazás, szállás, étkezés, jegyzetek, stb. Így aztán fontolóra vettem a szabad felhasználású hitel legalacsonyabb összegű (65e ft/szemeszter) verziójának igénybevételét is, - de ha arra gondolok, hogy félévenként 200e forint adósságom gyűlhet össze (természetesen csak azokban a félévekben, amelyekben felhasználnám a hitelt) - nos, csomóba ugrik a gyomrom.  

A rosszullét határán emésztettem magam: merjek-e bevállalni ilyen léptékű pénzügyi manővert? Ha bízni tudnék a kormány ígéreteiben, az államgazdaság stabilitásában, a biztos jövőben... de félek, a jelenlegi társadalmi és pénzügyi rendszer nem marad tartós. S ha mégis, akkor is beüthet a hitelfeltételek kedvezőtlen módosítását előíró kormányrendelet. 

Nyilvánvalóan okosabb volna halasztással indítani, és az így nyert egy évet némi egzisztenciateremtésre, pénz-spórolásra, a lehetőségeim feltérképezésére használni. De egy év alatt annyi minden történhet! Mi van, ha jövőre - elég jelentkező hiányában - el sem indul a szak? Mi van, ha addigra egészen más fordulatot vesz az életem, és ez az álom is a múltba olvad? Egy rég várt lehetőség most itt van az orrom előtt, én meg habozok megragadni. Ugyanakkor azzal is kénytelen vagyok számolni, hogy talán csak a bírvágy vagy az önfejűség beszél belőlem: meglehet, azért ragaszkodok ilyen makacsul a tanulmányok megkezdéséhez, mert jó érzéssel (és némi büszkeséggel) töltene el a tudat, hogy néprajzos vagyok. Vagy mert továbbra is az iskolarendszerben mozoghatnék, jól ismert és megszokott környezetben, ami újabb néhány évre távlatokat, célt és kereteket adna az életemnek. Néha attól tartok, a rám jellemző önpusztító nemtörődömség munkálkodik a döntéseim mögött, ami a pillanatnyi kényelmet előbbre helyezi a hosszútávú céloknál. Olyan vagyok, mint az egyszeri tücsök, aki nyáron hegedül, és úgy tesz, mintha a tél sosem jönne el. Vagy ahogy édesapám mondaná, már hosszú ideje tovább nyújtózkodom, mint a takaróm ér. 

Egyszóval őrlődöm. Még megtehetem, hogy passziváltatom a félévet, visszamondom vagy szüneteltetem a diákhitelt, és elhalasztom az iskolakezdést (habár e gondolattól majd megszakad a szívem - már megküldték az első félév kurzuslistáját, olyan tárgyakkal, mint 'Rítus és vallás, mentalitás', 'Vallás, mentalitás, vallásos folklór Európában, új vallási mozgalmak', 'Magyar és összehasonlító folklorisztika', 'Kulturális antropológia', 'Vallásantropológia'... és még sorolhatnám.). Végül - talán illetlenül későn - úgy döntöttem, az égiek segítségét kérem.

A 'Kék Hold' kifejezés csalóka, mert nem az égitest színére utal: azt a jelenséget takarja, mikor egy naptári hónapon belül kétszer van Holdtölte - ahogy ez idén augusztusban is történt (legközelebb egyébként 2015-ben várható). 

Ugyan nem ünnepeltem nagy körítéssel, lefekvés előtt kikönyököltem az ablakba. Az égen vágtázó esőfelhők piszkosszürke masszájából sápadtan derengő fényfoltként rajzolódott ki Holdanya arca. Azzal a fohásszal fordultam hozzá, hogy adjon valami jelet, bocsásson rám jósálmot, ami segíthet döntést hozni. 

Mindezek után borzalmasan aludtam,- a szél-rángatta erkélyajtó nyikorgása, a hűvös hajnali levegő, a macska szöszmötölése újra és újra felébresztett. Reggelre összesen két álomkép maradt meg az emlékezetemben. Az egyikben a kutyánk, Árnyék a kertben kapirgáló tyúkokra vadászott - ezt valószínűleg az a jogos aggodalom generálta, amit akkor érzek, ha magára kell hagynom az ebet a pipékkel, a múltban ugyanis történt egy-két szégyenletes epizód. A másik álomban találtam az udvaron három kisállatot. Messziről ugyan fészekből hullott madárfiókáknak gondoltam őket - leginkább a havasi csókára hajaztak, de ez talán kevésbé lényeges - ám ahogy közelebbről megszemléltem (kézbe vettem) hármójukat, kiderült, hogy borzkölykök. Az egyikük arányos testű,-és fejű volt, szép, fejlett; a másiknak az előzőhöz hasonló méretű feje, de aránytalanul kicsi, mondhatnám, sorvadt teste volt; a harmadik fiatalabbnak tűnt, irinyó-pirinyó volt, fázósan kucorodott össze és látszott rajta, hogy az éhenhalás szélén áll. Igyekeztem is befelé velük a meleg házba, közben a kicsi táplálását tervezgettem --- és filmszakadás.

Noha elsőre nem tanúsítottam különösebb jelentőséget ennek a futó és felületesnek vélt víziónak, azért utánanéztem, mit jelenthet - és nem kellett csalódnom.

Egyszerű álomképként értelmezve a borz hideg időjárást jósol, ami nem igényel különösebb magyarázatot - csak nézzetek ki az ablakon. Ha azonban álmunkban feltűnik egy jelkép, érdemes alaposan utánajárni, egy állat esetében például megvizsgálni, mit szimbolizál totemként, szellemi erőlényként. A borzról tudtam, hogy a makacsság, (hadd ne mondjam, önfejűség) és a céljainkért folytatott kitartó küzdelem megtestesítője; az Annwn eképp ír róla:

"A borz a következõk szimbóluma: elhatározás, tettrekészség, erõs akarat, koncentráció, stratégia, szívósság, védelem, függetlenség, önbizalom.

Az amerikai õslakosok szerint borz nyomokat látni jó elõjel, üzenet, hogy minden lehetséges, ha a belsõ kreatív erõnkre hallgatunk.

A borz megszerzi magának, amit akar. Tehát a totemállat esetében is gondolnunk kell arra, hogy terveinkben kitartóak legyünk. Fõleg azoknak fontos ez, akik nem fejezik be azt, amit elkezdtek. A borz segít ebben az aspektusban. Ha nem is totemállatként, hanem erõt adó állatként hívnád, akkor számíthatsz a borz makacsa és akaratos szellemére, ha elkezdesz valamit.

A borz erõsen önálló is és agresszív, ha fenyegetik. Ez a lecke számunkra azt jelenti, hogy álljunk a saját lábunkra és védjük meg magunkat, ha a helyzet úgy kívánja. [...].

A borz a földdel áll kapcsolatban, ezért földelõ totem. Ha zavartnak és idegesnek érezzük magunkat, a borz segíthet a gyökerek megtalálásában és vasmacskaként szolgálhat az életünkben.

Ha a borz feltûnik életünkben, elérkezett az ideje a terveinknek, s ha szükségünk van rá álljunk ki magunkért vagy kérjünk segítséget, ha fontos. A borz egyszerre jele az elvonulásnak és az önállóságnak, ám közösségi életben való magabiztosságnak is. A világnak tudnia kell, hogy mi is létezünk.

A borz nagyon különleges lény. Nem törõdik senkivel, sem azzal hogy mit „mondanak” mások. Ezt kell megértenünk nekünk is.

A legnagyobb lecke, amit adhat a borz, hogy járd a saját utad a saját tempódban. Ne figyelj arra mit mondanak mások. Bízz magadban és képességeidben. Tudd, hogy fel vagy szerelve mindennel bármi is jön eléd."

Jelen esetben persze az álom értelmét a szituáció is meghatározza: a három kisállat jellegzetességei, különbözőségei. Biztos, hogy az apró részletekben is megbújik valami többletjelentés, amit még ki kell hámoznom. Az is fontos kérdés, hogy vajon a jelenlegi lelkiállapotomat tükrözi-e a borz, vagy a követendő utat jelöli ki a számomra. Egyszóval van még min elmélkedni. 

Addig is áldás!

Eső

második fogás: további nyafogás

Tartozok némi magyarázattal az alábbi kirohanáshoz.

A rosszkedv akkor kezdett körvonalazódni, mikor Uzonkáékkal lementünk a partra megnézni az aug. 20. - ai tűzijátékot. A szabadtéri színpadon épp rock-koncert zajlott, és a nyüzsgő tömegben meglegyintett a nyári esték bulihangulata. Szinte hiányozni kezdett a cigarettafüsttel körített állott söríz, a dübörgő hangorkán, a könnyed partiflört, a vadulás. Szerettem volna egy üveg Soproni Démonnal a kezemben a színpad előtt ugrálni, és sikítva csápolni a megfelelő részeknél. Karjaimban a legkisebb unokahúgommal feltettem magamnak a kérdést: miért a nővérem családjával jöttem ide? Miért nincs olyan baráti köröm, akikkel a   közönség soraiban tombolhatnék?
Hadd szögezzem le, hogy nem vagyok az az alkat,  aki úgy mozog az éjszakában, mint hal a vízben. Sosem tudtam igazán elengedni magam; nem jártam koncertekre, szolid sörözéseket és hajnalig átmulatott táncházakat leszámítva nem buliztam. A márciusi gerecsei alakításomig mindössze egyszer rúgtam be. Mindig átkozottul összeszedett, felelősségteljes, józan jókislány voltam, aki a szórakozásban is szem előtt tart bizonyos kultúrmércét.

Talán rosszul csináltam. Mert most, huszonöt éves koromra, mikor már túl kéne lennem az 'ereszd-el-a-hajam' fázison, mikor a jövőm megalapozásán kéne munkálkodnom, mikor már nem szabadna (?) a pillanatnak élni, kétségbeesett vágyat érzek, hogy kirúgjak a hámból. Talán a körém fonódó kötöttségek elől menekülnék? - nem tudom. Nem akarok megállapodni, elkezdeni a babák sorozatgyártását, és megadóan belesimulni a fásult anyukalétbe. Miközben velem egykorú barátaim a családalapítás különböző fázisaiban vannak, én szeretném bepótolni mindazt, ami a kamaszkoromból kimaradt. A gondolattól, hogy már most minden elintézett legyen az életemben, kiráz a hideg.
Aztán belebotlottunk egy utcazenész csapatba - a világ legédesebb raszta srácai vitték a prímet - csehtamást játszottak, valakimondjameget, hairt, és megint összeszorult a szívem. Hová tűntek azok a haverjaim, akikkel én is letelepedhetnék egy poros járdaszegélyre, hogy énekelgessünk? Míg tizenéves kiskamaszként a gitár jóformán a hátamra volt nőve - Erdélytől Örményországig mindenhova elkísért - most legfeljebb a szoba magányában veszem elő. Bátyámmal még a Pirin oldalában, egy dohos menedékházban fagyoskodva is furulyát ragadtunk - jóformán alapfelszerelésnek számított a magashegyi túráink során. Emlékszem, mikor egy májusi Triglav-mászás során havas meredélyen ereszkedtünk alá. Mindenki egy kicsit be volt gazolva, mert rohadt egy lejtő volt (tesóm kedvese szánkázott is lefelé valamennyit, nem éppen önszántából), alján egy lavina által romba döntött kalyibával - így aztán, enyhítendő a parát, fennhangon énekeltük az 'I like the flowers' - t. Mikor vitorlástúrán beleragadtunk a szélcsendbe valahol a nyílt víztükrön, az alkonyi fényeket felváltó halovány csillagok alatt gitároztunk.
Hova tűnt az életemből ez a bohém szertelenség, ez az életvidám szabadság? Miért nem elég akarnom, elképzelnem, kívánnom, hogy újra részem lehessen benne?
Hátszóval, a huszadika megadta az alaphangot. Persze önmagában nem lett volna elég a kedélyem ily mérvű oxidálásához: de hozzácsapódott a jövőmmel kapcsolatos bizonytalanságok sokaságához. Már hónapok óta kínoz a gondolat, hogy hogyan tovább: egymásnak homlokegyenest ellentmondó vágyak, álmok és tervek között vergődök. Egyik felem szeretne világot látni, utazni, külföldre menni; új emberekkel megismerkedni, számos munkát kipróbálni pusztán a móka kedvéért, talán kicsit leszédülni a polgári jólét piedesztáljáról; a másik felem hosszútávú álmokat dédelget néprajztanulásról, gyógynövénytermesztésről, állattartásról és jurtalakó nomádkodásról. Közben valahol a tudatom peremén egy mini bridgetjones napról napra epésebben figyelmeztet a pasitlanságomra.
S mintha nem lenne elég ennyivel elbírni, hamarosan megérkezik Ajnácska, hogy a saját belső szörnyeit is rám zúdítsa. Ó, tudom, milyen kegyetlenül hangzik ez. Miután minden hidat felégettem magam mögött, s csupán egyetlen érdemi barátnőm maradt, még az ő jelenlétét is terhesnek találom. Egyszerűen nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy támogatást és vigaszt tudjak nyújtani neki. Kétgyerekes anya, aki a teljes idegösszeomlás szélén áll, a házassága a csődbejutás határán billeg, a mindennapjait pokollá teszik az acsarkodó szomszédok, az anyóssal-apóssal összerúgta a port, a férjétől pedig mind jobban elhidegül. Ahogy én, ő is meglehetősen magányos: ugyan sok régi évfolyam,- és iskolatárssal, cserkész ismerőssel és  soproni néptáncossal ápol jó viszonyt, igazi barátja talán egy-kettő ha van. Mikor találkozunk, mindig kipakol: tudom, mekkora szüksége van rá, tudom, mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy bátorítást kapjon, hogy megértésre leljen, de fogalmam sincs, meddig bírom még. Különösen így, hogy a saját életemmel sem tudok dűlőre jutni. Rettenetes perszóna vagyok, de a látogatásuk gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom.
S ennek kapcsán végül persze kénytelen vagyok szembenézni önnön kényelmességemmel, önzésemmel, gyávaságommal is. Nem mondhatnám, hogy a tükör, amit az elmúlt pár év történései tartanak elém, különösebben hízelgő képet festene rólam. Időnként egy-egy esemény óhatatlanul kikényszeríti belőlem a saját hiányosságaimmal való elszámolást: ebben a lelkiállapotban aztán arculcsapásként ért a spanyolországi túráról készült fotósorozat, ami egy másik ember sikerességét fémjelezte a szememben.
No, nem azért írtam le mindezt, mert a blogon keresztül remélek megoldást találni a gondjaimra. Dehát ez mégiscsak egy webnapló, nem szólhat csupa boldogságos dologról. A jövőben majd igyekszem visszakanyarodni a kevésbé személyes témákhoz. Addig is -
Áldás!

Eső

figyelem: kulturálatlan női hiszti következik hrabali körmondatba ágyazva

...mikor legszívesebben sírva fakadnál, noha nincs semmilyen ésszerű okod rá, noha nem történt semmi visszavonhatatlanul tragikus, épp csak az életed: csupán hogy egy barátod arra a spanyolországi csavargásra, ahová eredetileg téged hívott, végül egy szöszke zsebcsibével ment, és mikor azt gondoltad, már túlléptél ezen, a kiránduláson készített fotóit elnézve megszakad a szíved, és még azt sem tudod, voltaképpen miért is: mert sajnálod, hogy lemaradtál ennyi szépségről, vagy mert gyönyörű képei olyan találóan ragadják meg a táj lelkét, hogy szinte haragudni sem tudsz rá; közben mégis velejéig átélten gyűlölöd, mert céltudatosan megvalósítja, amit eltervez, mert nem érdekli, hogy a teljes létbizonytalanság állapotában él napról-napra, mert megtalálta azt a kifejezőeszközt, amin keresztül meg tudja változtatni a világot, mert az élete egy rohadt sikertörténetnek tűnik, hiszen még a mélypontokon is töretlen derűvel siklik át, és örök optimizmussal legyint arra, hogy nincs diplomája, nincs bejelentett munkája, felesége, családja, önálló lakhelye, ami mind valóban lényegtelennek tűnik, látva, hogy nélkülük is megvalósítható a boldog és teljes élet, miközben a te nyári terveid sorra dugába dőltek önnön gyávaságod és alkalmatlanságod miatt, a jövőképed egyre kaotikusabb,   majd szétvetnek az egymásnak ellentmondó vágyak, tervek és álmok, folyton-folyvást a társtalanságodon görcsölsz, úgy érzed, megfulladsz az otthon nyomasztó egyhangúságában és feszültségekkel teli légkörében, ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, másokéhoz asszisztálsz, egy helyben toporogva gyötrődsz a holnapon, s közben mizantróp különccé keseredve mindenkit elüldözöl magad mellől; és még ahhoz sem vagy elég bátor, hogy sikítva tombolj, mikor...

amikor a szülő hazahozza a barátait

No igen, általában azzal szokott gond lenni, mikor a csemete először rendez házibulit, és a botrányos megjelenésű, tuskó haverjaival a feje tetejére állítják a házat. Most azonban fordított a helyzet: nálunk vendégeskedik édesapám egyik gyerekkori jópajtása asszonykástul, és bizony kezdek kikattanni. 

Alapvetően férj és feleség is kedves, intelligens, jó humorú ember; lelkesek, energikusak, önállóak, talpraesettek. Talán kicsit túlontúl is. A hölgyemény - nevezzük Etyepetyének - rengeteget beszél, rengeteget kérdez, köztük tolakodóan személyeskedőket, - amely egyfelől érthető, hiszen a szüleimet ősidők óta, engem születésemtől fogva ismer; node én akkor sem érzem elég bizalmasnak a viszonyunkat ehhez. Kérdez, de nem várja meg a választ; fél mondat után közbeszól, hogy újabb kérdést tegyen fel, amire épp a mondat maradéka volna a felelet, ha befejezhetném. Buzgón vallásos, olyannyira, hogy ha véletlen kicsúszik a száján az 'Isten' szó, gyorsan keresztet vet, nehogy hiába vegye; s hát jóformán bármiről beszélgetünk, a végén a kereszténység idevágó vonatkozásainál köt ki. 

A férj, nevezzük Fülesnek, nagyothall; ezenkívül elég kedélyes figura, aki kevés vizet zavar, ámde van néhány önkéntelen apróság, amivel kicsit megborzolta az idegeimet. Az egyik a falrengetően hangos, zavartalan orrszívogatás. A másik az, hogy vacsora alatt  - és beszélgetés közben - lazán beletúr a szájába, hogy helyreigazítson benne egy félretévedt kajadarabot (vagy esetleg fogat). A harmadik, hogy annyit eszik, mint egy süldő malacka útban a 120 kiló felé; mondjuk ez jól sült el, mikor betolta azt a fél csülköt, amit már én sem bírtam leküzdeni, anyu pedig alig várta, hogy kidobhassa.

Az már csak a ráadás, hogy ő és a kedves neje is az én fogmosópoharamban tárolják a fogkeféiket - megkérdezés nélkül. Egyébként alighanem csak díszként, mert nem sűrűn használhatják; ugyanis mindkettejüknek - de különösen szegény Fülesnek - rendkívül kellemetlen szájszaga van, ami persze nem csak a higiénén múlik, lehet a rossz emésztéstől is, mindenesetre már méteres távolságban érezhető, és meglehetősen megnehezíti a velük való társalgást. 

És végül, hogy ott vannak mindenhol. Esküszöm, képesek az asztrális kivetítésre vagy esetleg a hoppanálásra: a ház minden helyiségében beléjük botlok. Egyetlen menedékem a szobám, ahova édesapám megérkezésük napján rögtön bekalauzolta őket, s az a gyanúm, hogy a feldíszített Lughnasadh-oltár (amin a felső asztallap ékítményeit még talán lehetett puszta dekorációnak tekinteni, de az alsón ott virított az athame meg minden egyéb), a kecskekoponyák és sámándobok a falon, a vitrinpolcokra rajzolt pentagrammok és a hasonló nyalánkságok kellőképp elriasztották őket. 

Hát szóval phfff. Tudom, milyen rémesen gonoszul hangzik mindez, de szükségem van rá, hogy legalább itt kipöfögjem magam. No, pókerarc föl: megyek reggelizni.

Morcos Eső

holdanya táncol, ezüstfehér...

Múlt hét csütörtökön megtanultam, mit jelent az isten-félelem.

Uzonkáéknál töltöttem az estét - gyerekcsőszi tisztségben - , mert nővérem és férje látogatóba mentek egy baráti házaspárhoz. Miután a porontyok kidőltek, belekuporodtam a teraszajtó előtt álló óriási fotelbe és megpróbáltam olvasgatni egy kicsit; hamarosan azonban az éji homályt eloszlató Hold vonta magára a figyelmemet. Mivel esedékes lett volna az esbat, kisettenkedtem a házból, és a lépcsőre ülve gyönyörködtem az égitest látványában, amely fehér tüzű gyémántkorongként sziporkázott a köréje gyűlt pamacsfelhők gyűrűjében. Elképesztő volt a fényereje: az ég a szokásos bársonyfekete helyett fakó szilvakékben játszott, a felhők piszkosfehérnek tűntek, a földön ki lehetett venni a fű zöldjét, a lépcsőkorlát tégláinak terrakotta-vörösét, a hintaállvány barnaságát. A déli horizonton legyezőalakba rendeződött, halovány fénypászmaként omlottak a láthatárra a fellegeken átszűrődő holdsugarak.

A látvány szépségétől csordultig teltem áhítattal; s ahogy szemléltem, egyszerre rámzúdult az Istennő szinte tapintható jelenlétének mámorító érzete. Olyan elevenen, olyan lélegzet-akasztóan hullámzott körbe a Hold bűbájos energiája s rajta keresztül a Nagy Anya ereje, hogy kirázott a hideg; tudom, enyhén szédülni kezdtem, s el kellett takarnom az arcom, mert megrémültem az érzések súlyától. Nem bírtam tovább nézni az éjszaka lenyűgöző tündöklését; fenséges szépségéből az Istennő ragyogása áradt. Hangtalanul elmormoltam a szokott invokációt, s közben beburkolt, reámsimult Holdanya kisugárzása, én pedig - nos, egyszerre féltem és örültem, és próbáltam nem elsírni magam. Továbbra sem mertem fölpillantani, csendesen énekelni kezdtem és megvártam, míg lecsillapodik körülöttem az a hihetetlen energiahullámzás. Hogy őszinte legyek, attól féltem: ha most fölnéznék, talán a saját két szememmel látnám az Istennőt, ez az opció pedig, bevallom, elrettentett.

Soha nem szerettem az istenfélelem szót. Mindig a középkori, 'büntető' egyház álláspontját láttam benne, miszerint Isten haragvó úr, aki lesújt a bűnösökre; és csak azt kíméli, aki a jámbor birka rettegésével és tiszteletével hajlik meg előtte. Nem értettem, miért kéne félni valakitől (vagy félni valakit), akit szeretünk, akiben bízunk, aki szülőként gondoskodik rólunk. 

Most azonban megtapasztaltam, hogy milyen érzés egy nálam sokkal-sokkal hatalmasabb lénnyel, jelenséggel, létezővel találkozni, a jelenléte súlyát a saját bőrömön érezni, s szembesülni az emberi léptéket messze túlhaladó nagyságával. Minden örömem és áhítatom ellenére ösztönös félelmet ébresztett bennem ez az élmény, ugyanúgy, ahogy az elemi erejű természeti jelenségek, gigantikus természeti képződmények is ösztönös félelmet ébresztenek többségünkben - talán mert érzékeltetik velünk, milyen parányiak és törékenyek vagyunk a bolygó őserőihez képest. Megértettem, hogy az isten-félelem nem feltétlenül negatív fogalom, s hogy alig van halandó, aki, először szembesülve az istenivel a maga teljességében, ne érezné azt. 

Annak ellenére, hogy nem tartottam gondosan megkomponált szertartást, nem állítottam feldíszített oltárt, nem költöttem alkalomhoz illő fohászokat, mélyebb nyomot hagyott bennem ez az esbat, mint az összes többi. Köszönet érte az Istennőnek.

Áldás!

Eső

művészetek völgye

Tegnap Kapolcson jártunk Leventével - jellemző, hogy noha itt van a szomszédban, még egyik évben sem sikerült egy napnál hosszabb időt eltöltenünk a rendezvényen. Pedig milyen jó! Összehasonlíthatatlanul egyedivé teszi a rengeteg unikális kézművestermék és művészeti alkotás, a vásárnak helyt adó ódon falusi környezet s nem utolsósorban a résztvevők sokszínűsége. Mintha mindenki előkapná az alternatív énjét ez alkalomból: a hétköznapok konszolidált kispolgárai rojtos aljú parasztnadrágban, lovasíjász-öltözetben, kacskaringós hímzésekkel díszített indiai felsőkben, basanadrágban, mókás tatyókkal a vállukon érkeznek. Persze felbukkan jónéhány vérbeli hippi is, függőágyban ülve furulyázó gondtalan táborlakók, tűzzsonglőrök, raszták csomózott karkötőkkel és elnyűtt útibatyukkal, utcazenészek, bábjátékosok, életművészek...

Nem is tudom, mi ragadott meg jobban: a kortárs képgaléria egy düledező terméskő pajta árnyékos belsejében, vagy a döngölt földpadlón kiállított mesebeli kerámiafigurák, a spontán utcai performanszba fogó néptánccsoport vagy a barlangok szépségeit bemutató 3D diavetítés, az emberi képzelőerő végtelenségét s vele párhuzamban a tehetség sokarcúságát bizonyító iparcikkek és kézműves termékek, vagy a magyaros ételek (és itt nem a magyarosch ételekre gondolok) ínycsiklandó garmadáját kínáló sütödék, a hídon álló élő szobor vagy a nyílt tüzű kovácsműhely, ahol egész nap készültek a fokos,-és fejszefejek, vasrózsák? S a fenti felsorolásba a látnivalók töredéke fért csupán.

Persze, hogy nem sikerült vásárfia nélkül megúszni a napot. Egy mókásan csálé bögrével, egy tarka övtáskával és egy pólóval tértem haza: utóbbin egy bicikli rajza díszeleg, a következő felirattal: 'put the fun between your legs'. Nos, ezt még nem mutattam meg a családnak :). 

Áldás!

Eső

a megvilágosodás éjszakája

Bár a cím a paradoxon típuspéldája, mégis kifejező. Litha éjjeléről van szó, mikoris, horribile dictu, a Tescóban robotoltam. Ám miközben karikás szemmel kóvályogtam fel-alá a ruharészlegen, bőven volt időm elgondolkodni az élet, a világmindenség meg minden felől. S végül Nap-atya, aki ereje teljében ragyog a nyár derekán, az én kicsi és homályos fejecskémben is világosságot gyújtott. Rádöbbentem, hogy nem akarok olyan munkát végezni, amiben nem hiszek. Korábban úgy véltem, beérném valami egyszerű, kevés szellemi,-és fizikai energiát igénylő, egysíkú, nyugis melóval - mint amilyen a tesco árufeltöltői poszt. Azonban a két egymást követő éjszakai műszak felrázott a megadó passzivitásból. Kezemben tartottam a legújabb nyári divatra komponált tucat-lábbeliket, és nem tudtam szabadulni az érzéstől: mintha egy játékbaba játékcipőcskéjét pumpálták volna fel - olyan műanyag, olyan valószerűtlen, olyan jellegtelen volt valamennyi. Pakolásztam a 'basic' titulussal ellátott, (kevés kivétellel) elképesztően ócska anyagból készült, igénytelen cuccokat, és arra gondoltam, még turkálóban sem adnék ki pénzt ilyen vackokért. Nézegettem az USA kulturális monopóliumát (no meg a Távol-Kelet olcsó munkaerejét) hirdető pólókat, topokat, és kvázi felfordult a gyomrom.

Persze nem csak rossz benyomások értek. Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenem a pozitívumokat is: például a munkatársak előzékeny, kedves és türelmes viselkedését, a vezetők közvetlenségét és barátságos voltát. Diákmelósként nem lehet kifogásom a munkakörnyezet és a légkör ellen. De legyen bármilyen segítőkész és laza a törzsgárda, legyen bármilyen lelkesítő és környezettudatos a személyzeti részleg dekorációja, a cég üzletpolitikája megbocsáthatatlan. 

(Újra) felismertem, mennyire hamis, felszínes, hazug és művi az a világ, amit a tesco képvisel; amiben a még éppen elfogadható minőség az érte kapható lehető legmagasabb árral ötvöződik, s a csillogó látszat mögött nincs valódi érték, tartalom. A legtöbb terméken akár a 'mindent a szemnek, semmit a kéznek' matrica is szerepelhetne, hiszen a használatba vételük gyorsan lerombolja a megjelenésük által táplált illúziókat. 

Rájöttem, hogy ahogy az életem egyéb szegmenseiben (hobbi, szakma, tanulmányok), úgy a munkámban is olyasmiért akarok tevékenykedni, ami a jövőt építi (nem pedig rombolja, miként a tesco-féle multik). Némi sorsszerűséget látok abban, hogy épp a nyári napforduló éjjelén forrt ki bennem ez az elhatározás; s ezzel párhuzamban aktív hallgatói jogviszonyom megszűnése miatt július 1-től egyébként sem dolgozhattam tovább a diákmunka-szövetségnek. 

Hogy mi lesz a világmegváltó álommunka :) - állatkerti állatgondozó? természetvédelmi őr? könyvtáros? múzeumi teremőr? fitoterapeuta? őstermelő? néprajzkutató? ökológus? erdőkerülő? emutenyésztő? kecsketerelő? okleveles füvesasszony? boszorkány nagynéni? :) - még nem tudom. De fohászkodni fogok az istenekhez, hogy terelgessék a lépteim a nekem szánt életút irányába.

Áldás!

Eső

zűrzavar felsőfokon

Tegnap megtörtént a ponthúzás, s minden jel arra mutat, hogy ősztől a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz szakos hallgatója leszek. Ennek kapcsán megpróbáltam elővarázsolni a kar honlapján a képzés részletes tantervét, félsikerrel; aztán a felvi.hu-n böngésztem a szakosodási lehetőségeket keresve. Phhfff, a felsőoktatás még mindig az őskáosz állapotában leledzik :). 

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs