az idő bűvöletében (XVIII) : ősz

Hmmm, az ősz... nem véletlenül tartják ezt az évszakot a boszorkányok évadának. Csordultig van mágiával, varázslatos rejtelmekkel. Valami megfoghatatlan, bánatos szépség, keserédes melankólia szövi át. A természet hanyatlásában is gyönyörű; királyi pompa kíséri a napfény és meleg korszakának búcsúzását. Fiatalabb koromban a tavaszt tartottam kedvencemnek, mert tele van élettel; Földanya gyermekiben a megújulás láza zsong, s a levegőben a természet őserői, vad energiái örvénylenek. Később vált nagy szerelmemmé az ősz, amely a nyár perzselő heve után szelídebb, hűvösebb, csendesebb napokat hoz. Ugyanúgy a változás, átalakulás ideje, mint a kikeleti kavalkád: épp csak most fokozatosan visszahúzódik, elcsitul, átmeneti passzivitásba süllyed az élővilág. (No persze nem kell rögtön a november szúrós zimankóira és dermedt némaságára asszociálni - hiszen e hónapokban is rengeteg dinamikus és izgalmas folyamat zajlik le.) Ám miközben Nap-atya fénye elhalványul, s Földanya álomra hajtja a fejét, szerelmük gyümölcsei beérnek, és kettejük közös áldásai bőséggel ajándékozzák meg a világot.

S hogy milyen páratlanul gyönyörű ilyenkor a táj! A megszínesedő lombok ünnepi köntösbe öltöztetik a fákat. A levegőben szálló ökörnyálon megcsúszik a napfény, s úgy csillámlik végig rajta, mintha mesebeli tündérhaj volna. Az ég kéksége elmélyül, a végtelenbe nyúlik. A pókhálókon ülő harmatcseppek leheletfinom pamutfonálra fűzött ezüstgyöngyök füzéreként szikráznak. Hajnalban tejfehér pára nyeli el a Napot, amelynek elmázolódott, vérnarancs korongja lassan emelkedik a horizont fölé. A reggeli köd végighömpölyög az erdő kékesszürke, néma tömbje fölött, rátelepszik a vidékre, míg a világosság fénydárdái szét nem kergetik. A gyümölcsök kövér pocakja kigömbölyödik, a szőlőtőkék meghajolnak édes terhük alatt. A vadonban beérik a som, a kökény, a mogyoró, a vadcseresznye, vadkörte, vadalma, a dió, a bükk,-és tölgymakk, a bodza, a galagonya - mind értékes táplálék.  A cserszömörce izzó-vörösen lángol. Az alkony barna félhomályában szarvasbőgés visszhangzik a völgyben. Gombaillat szövi át a hallgatag törzsek alatt guggoló árnyékos csendet. Dundi mohapárnák zöldellnek a nyirkos aljzaton, néma élvezettel adózva a párás hűvösségnek.

Később megérkezik a zúzmara, hogy jégkristályok apró szilánkjaival ékszerezze fel a csontvázzá soványodott fákat, bokrokat. A veteményekben már csak a tökök gyarapodnak, lusta elégedettséggel nyúlva el a kihűlt föld barázdái között. A csupasz szántás szenderegve várja, hogy újra élettel teljen meg. Az őszi vetésű gabonák hamvas-zöld selyempázsitja, a repce fodros tőlevélrózsája, az összepöndörödött fű, a nyári árokpart dérszakállt növeszt. Az eső kitartóan szemetel, apró, szúrós cseppekkel öntözve a mozdulatlan földet. Időnként viharos szélroham söpör végig a vidéken; előbb aranysárga levelek járják révült körtáncukat a karján, később ónos vízpermet, s még később kásás hódara érkezik vele.

Az ősz a betakarítás időszaka, képletesen szólva is. A múltba tekintve számot vetünk az eltelt időszak munkáival és azok eredményeivel; learatjuk erőfeszítéseink gyümölcseit, és előkészületeket teszünk a jövőre. Az Istennő a 'Banya' életszakaszba lépett (brrr, de rosszul hangzik ez a mondat). A 'banya' szó a magyar köznyelvben meglehetősen pejoratív felhanggal bír, - ámde nem véletlenül alkalmazzuk, hiszen az év (szigorúan véve Mabonnal vagy Samhainnal kezdődő) sötét fele során a Nagy Anya mostohább arcával találkozunk. A föld a beérő terményekkel kiadja magából életereje javát, és rideg passzivitásba süpped. Az időjárás zordra fordul; Démétér gyászolja Perszephonét, Ceres Koré után zokog, Skóciában felébred Cailleach; Napatya fénye meggyengül, távolivá és erőtlenné válik. S mégis: az Istennő méhe már magában rejti az új élet pislákoló reménységét, hogy a zord napok múltával ismét kiviruljon.
Azt se feledjük, hogy a hajlott kor nem csak zsémbes, rideg, morgolódó vénséget jelent, hanem élettapasztalataiból bölcsességet merítő, tiszteletet parancsoló idős asszonyt. Úgy gondolom, az Istennő talán ezen aspektusában válik csak igazán a rejtett tudás, a legmélyebb igazság kútfőjévé. Míg fiatal Szűzként a megtermékenyítésre váró természet ős szellemét, nyers életerejét, Anyaként pedig a teremtő és gondoskodó szülőt reprezentálja, addig Banyaként - a halál felé ballagva - egyre közelebb kerül a misztikumhoz. Az öregséghez az elmúlás, a halál képe társul kérlelhetetlenül - s velük együtt testközelbe kerülnek a titokzatos túlpart, a transzcendencia rejtelmei. Ahogy a gyakorlati, fizikai valóság mind kevesebb szerephez jut, úgy nyer egyre nagyobb teret mindaz, ami rajta felül (avagy kívül) áll. Ily módon ez az időszak - az év sötét fele, amelyben (képletesen szólva) az értelem fénye elhalványul, hogy helyére az intuíció homályos sejtéseibe burkolózott ősi titkok lépjenek - kiváló a mágia mélységeinek fürkészésére.
Áááh, megrekedtek bennem a szavak. Nem tudom megfelelően kifejezni a gondolataimat. Félek, hogy a kívülálló szemével olvasva félreérthető és kifogásolható a fenti eszmefuttatás, ezért itt be is fejezem :) - térjünk át a gyakorlatiasabb ismeretekre.
Az őszhöz a következő megfelelések kapcsolódnak:

Színek: barna, arany, olajzöld (vagy olívzöld), gesztenye, narancs, sárgásbarna, borvörös
Ékkövek: zafír
Jelképek: üst, szőlőlé, bor
Füstölő: pacsuli és kopál
Elem: Víz
Holdfázis: fogyó Hold
Csillagjegyek: Mérleg, Skorpió, Nyilas
Növények: medveszőlő, krizantémum, borszőlő, vetiver, tölgyfazuzmó, sárguló levelek, fehér nyár, és minden egyéb növény, ami ez időszakban nyílik, érik (például mindenféle gyümölcs - alma, körte, barack, kökény, húsos som, boróka stb - , aztán ezidőtájt nyíló virágok - pl. őszi kikerics).
Állatok: mezei nyúl, kígyó, hiúz, mókus, tigris és minden egyéb állat, ami ilyenkor aktív (ld. szarvas, vaddisznó).
Istennők: Ambika, Anieros, Annapurna, Aphrodite, Aphrodite Camaetho, Athéné, Baba Yaga, Ba'u, Brigid,  Cailleach, Campestres, Carpo, Ceres, A Banya, Démétér, Diana, Diké, Erce, Feronia, Gesthinanna, Habondia, Hekaté, Héra, Latiaran, Mama Allpa, Marzana, Modron, Morgay, Pachamama, Pomona, Rugio Boba, Saradevvi, Sif, Tailtiu, Tatsuta-Hime, Vacuna, Xi Wang Mu, Zisa
Istenek: Adad, Baal, Bacchus, Chang Fei, Dionüszösz, Dionüszösz Ignigema, D. Pyrigenes, A Szarvas Úr, Khirhkib, Phanes, Ruevit, Svantovit, Tammuz, Torquaret
Tevékenységek: az ősz kiváló a vízmágiára, a belső munkára, az üsttel kapcsolatos varázslatokra, a jövendölésre (kristálygömb-olvasásra), és mindenhez, ami a bőséggel, aratással, összegyűjtéssel, vadászattal, kéjjel, pénzzel, foglalkoztatással, halállal, bánattal, átalakulással, érettséggel, új tulajdonnal kapcsolatos.

Forrás: Holland, Eileen: The Spellcaster's References (Weiser Books, 2009)

kék hold, borzálom

Tegnap elutaztam és beiratkoztam a Pécsi Tudományegyetemre. Gyakorlatilag egy fillér nélkül, diákhitelből szándékoztam megkezdeni a tanulmányaimat, és már épp megbarátkoztam a gondolattal, hogy adós leszek állambácsinak 130,- esetleg 260e forinttal, mikor tudatosodott bennem, hogy a költségtérítés összegén túl egyéb kiadások várhatók: utazás, szállás, étkezés, jegyzetek, stb. Így aztán fontolóra vettem a szabad felhasználású hitel legalacsonyabb összegű (65e ft/szemeszter) verziójának igénybevételét is, - de ha arra gondolok, hogy félévenként 200e forint adósságom gyűlhet össze (természetesen csak azokban a félévekben, amelyekben felhasználnám a hitelt) - nos, csomóba ugrik a gyomrom.  

A rosszullét határán emésztettem magam: merjek-e bevállalni ilyen léptékű pénzügyi manővert? Ha bízni tudnék a kormány ígéreteiben, az államgazdaság stabilitásában, a biztos jövőben... de félek, a jelenlegi társadalmi és pénzügyi rendszer nem marad tartós. S ha mégis, akkor is beüthet a hitelfeltételek kedvezőtlen módosítását előíró kormányrendelet. 

Nyilvánvalóan okosabb volna halasztással indítani, és az így nyert egy évet némi egzisztenciateremtésre, pénz-spórolásra, a lehetőségeim feltérképezésére használni. De egy év alatt annyi minden történhet! Mi van, ha jövőre - elég jelentkező hiányában - el sem indul a szak? Mi van, ha addigra egészen más fordulatot vesz az életem, és ez az álom is a múltba olvad? Egy rég várt lehetőség most itt van az orrom előtt, én meg habozok megragadni. Ugyanakkor azzal is kénytelen vagyok számolni, hogy talán csak a bírvágy vagy az önfejűség beszél belőlem: meglehet, azért ragaszkodok ilyen makacsul a tanulmányok megkezdéséhez, mert jó érzéssel (és némi büszkeséggel) töltene el a tudat, hogy néprajzos vagyok. Vagy mert továbbra is az iskolarendszerben mozoghatnék, jól ismert és megszokott környezetben, ami újabb néhány évre távlatokat, célt és kereteket adna az életemnek. Néha attól tartok, a rám jellemző önpusztító nemtörődömség munkálkodik a döntéseim mögött, ami a pillanatnyi kényelmet előbbre helyezi a hosszútávú céloknál. Olyan vagyok, mint az egyszeri tücsök, aki nyáron hegedül, és úgy tesz, mintha a tél sosem jönne el. Vagy ahogy édesapám mondaná, már hosszú ideje tovább nyújtózkodom, mint a takaróm ér. 

Egyszóval őrlődöm. Még megtehetem, hogy passziváltatom a félévet, visszamondom vagy szüneteltetem a diákhitelt, és elhalasztom az iskolakezdést (habár e gondolattól majd megszakad a szívem - már megküldték az első félév kurzuslistáját, olyan tárgyakkal, mint 'Rítus és vallás, mentalitás', 'Vallás, mentalitás, vallásos folklór Európában, új vallási mozgalmak', 'Magyar és összehasonlító folklorisztika', 'Kulturális antropológia', 'Vallásantropológia'... és még sorolhatnám.). Végül - talán illetlenül későn - úgy döntöttem, az égiek segítségét kérem.

A 'Kék Hold' kifejezés csalóka, mert nem az égitest színére utal: azt a jelenséget takarja, mikor egy naptári hónapon belül kétszer van Holdtölte - ahogy ez idén augusztusban is történt (legközelebb egyébként 2015-ben várható). 

Ugyan nem ünnepeltem nagy körítéssel, lefekvés előtt kikönyököltem az ablakba. Az égen vágtázó esőfelhők piszkosszürke masszájából sápadtan derengő fényfoltként rajzolódott ki Holdanya arca. Azzal a fohásszal fordultam hozzá, hogy adjon valami jelet, bocsásson rám jósálmot, ami segíthet döntést hozni. 

Mindezek után borzalmasan aludtam,- a szél-rángatta erkélyajtó nyikorgása, a hűvös hajnali levegő, a macska szöszmötölése újra és újra felébresztett. Reggelre összesen két álomkép maradt meg az emlékezetemben. Az egyikben a kutyánk, Árnyék a kertben kapirgáló tyúkokra vadászott - ezt valószínűleg az a jogos aggodalom generálta, amit akkor érzek, ha magára kell hagynom az ebet a pipékkel, a múltban ugyanis történt egy-két szégyenletes epizód. A másik álomban találtam az udvaron három kisállatot. Messziről ugyan fészekből hullott madárfiókáknak gondoltam őket - leginkább a havasi csókára hajaztak, de ez talán kevésbé lényeges - ám ahogy közelebbről megszemléltem (kézbe vettem) hármójukat, kiderült, hogy borzkölykök. Az egyikük arányos testű,-és fejű volt, szép, fejlett; a másiknak az előzőhöz hasonló méretű feje, de aránytalanul kicsi, mondhatnám, sorvadt teste volt; a harmadik fiatalabbnak tűnt, irinyó-pirinyó volt, fázósan kucorodott össze és látszott rajta, hogy az éhenhalás szélén áll. Igyekeztem is befelé velük a meleg házba, közben a kicsi táplálását tervezgettem --- és filmszakadás.

Noha elsőre nem tanúsítottam különösebb jelentőséget ennek a futó és felületesnek vélt víziónak, azért utánanéztem, mit jelenthet - és nem kellett csalódnom.

Egyszerű álomképként értelmezve a borz hideg időjárást jósol, ami nem igényel különösebb magyarázatot - csak nézzetek ki az ablakon. Ha azonban álmunkban feltűnik egy jelkép, érdemes alaposan utánajárni, egy állat esetében például megvizsgálni, mit szimbolizál totemként, szellemi erőlényként. A borzról tudtam, hogy a makacsság, (hadd ne mondjam, önfejűség) és a céljainkért folytatott kitartó küzdelem megtestesítője; az Annwn eképp ír róla:

"A borz a következõk szimbóluma: elhatározás, tettrekészség, erõs akarat, koncentráció, stratégia, szívósság, védelem, függetlenség, önbizalom.

Az amerikai õslakosok szerint borz nyomokat látni jó elõjel, üzenet, hogy minden lehetséges, ha a belsõ kreatív erõnkre hallgatunk.

A borz megszerzi magának, amit akar. Tehát a totemállat esetében is gondolnunk kell arra, hogy terveinkben kitartóak legyünk. Fõleg azoknak fontos ez, akik nem fejezik be azt, amit elkezdtek. A borz segít ebben az aspektusban. Ha nem is totemállatként, hanem erõt adó állatként hívnád, akkor számíthatsz a borz makacsa és akaratos szellemére, ha elkezdesz valamit.

A borz erõsen önálló is és agresszív, ha fenyegetik. Ez a lecke számunkra azt jelenti, hogy álljunk a saját lábunkra és védjük meg magunkat, ha a helyzet úgy kívánja. [...].

A borz a földdel áll kapcsolatban, ezért földelõ totem. Ha zavartnak és idegesnek érezzük magunkat, a borz segíthet a gyökerek megtalálásában és vasmacskaként szolgálhat az életünkben.

Ha a borz feltûnik életünkben, elérkezett az ideje a terveinknek, s ha szükségünk van rá álljunk ki magunkért vagy kérjünk segítséget, ha fontos. A borz egyszerre jele az elvonulásnak és az önállóságnak, ám közösségi életben való magabiztosságnak is. A világnak tudnia kell, hogy mi is létezünk.

A borz nagyon különleges lény. Nem törõdik senkivel, sem azzal hogy mit „mondanak” mások. Ezt kell megértenünk nekünk is.

A legnagyobb lecke, amit adhat a borz, hogy járd a saját utad a saját tempódban. Ne figyelj arra mit mondanak mások. Bízz magadban és képességeidben. Tudd, hogy fel vagy szerelve mindennel bármi is jön eléd."

Jelen esetben persze az álom értelmét a szituáció is meghatározza: a három kisállat jellegzetességei, különbözőségei. Biztos, hogy az apró részletekben is megbújik valami többletjelentés, amit még ki kell hámoznom. Az is fontos kérdés, hogy vajon a jelenlegi lelkiállapotomat tükrözi-e a borz, vagy a követendő utat jelöli ki a számomra. Egyszóval van még min elmélkedni. 

Addig is áldás!

Eső

holdanya táncol, ezüstfehér...

Múlt hét csütörtökön megtanultam, mit jelent az isten-félelem.

Uzonkáéknál töltöttem az estét - gyerekcsőszi tisztségben - , mert nővérem és férje látogatóba mentek egy baráti házaspárhoz. Miután a porontyok kidőltek, belekuporodtam a teraszajtó előtt álló óriási fotelbe és megpróbáltam olvasgatni egy kicsit; hamarosan azonban az éji homályt eloszlató Hold vonta magára a figyelmemet. Mivel esedékes lett volna az esbat, kisettenkedtem a házból, és a lépcsőre ülve gyönyörködtem az égitest látványában, amely fehér tüzű gyémántkorongként sziporkázott a köréje gyűlt pamacsfelhők gyűrűjében. Elképesztő volt a fényereje: az ég a szokásos bársonyfekete helyett fakó szilvakékben játszott, a felhők piszkosfehérnek tűntek, a földön ki lehetett venni a fű zöldjét, a lépcsőkorlát tégláinak terrakotta-vörösét, a hintaállvány barnaságát. A déli horizonton legyezőalakba rendeződött, halovány fénypászmaként omlottak a láthatárra a fellegeken átszűrődő holdsugarak.

A látvány szépségétől csordultig teltem áhítattal; s ahogy szemléltem, egyszerre rámzúdult az Istennő szinte tapintható jelenlétének mámorító érzete. Olyan elevenen, olyan lélegzet-akasztóan hullámzott körbe a Hold bűbájos energiája s rajta keresztül a Nagy Anya ereje, hogy kirázott a hideg; tudom, enyhén szédülni kezdtem, s el kellett takarnom az arcom, mert megrémültem az érzések súlyától. Nem bírtam tovább nézni az éjszaka lenyűgöző tündöklését; fenséges szépségéből az Istennő ragyogása áradt. Hangtalanul elmormoltam a szokott invokációt, s közben beburkolt, reámsimult Holdanya kisugárzása, én pedig - nos, egyszerre féltem és örültem, és próbáltam nem elsírni magam. Továbbra sem mertem fölpillantani, csendesen énekelni kezdtem és megvártam, míg lecsillapodik körülöttem az a hihetetlen energiahullámzás. Hogy őszinte legyek, attól féltem: ha most fölnéznék, talán a saját két szememmel látnám az Istennőt, ez az opció pedig, bevallom, elrettentett.

Soha nem szerettem az istenfélelem szót. Mindig a középkori, 'büntető' egyház álláspontját láttam benne, miszerint Isten haragvó úr, aki lesújt a bűnösökre; és csak azt kíméli, aki a jámbor birka rettegésével és tiszteletével hajlik meg előtte. Nem értettem, miért kéne félni valakitől (vagy félni valakit), akit szeretünk, akiben bízunk, aki szülőként gondoskodik rólunk. 

Most azonban megtapasztaltam, hogy milyen érzés egy nálam sokkal-sokkal hatalmasabb lénnyel, jelenséggel, létezővel találkozni, a jelenléte súlyát a saját bőrömön érezni, s szembesülni az emberi léptéket messze túlhaladó nagyságával. Minden örömem és áhítatom ellenére ösztönös félelmet ébresztett bennem ez az élmény, ugyanúgy, ahogy az elemi erejű természeti jelenségek, gigantikus természeti képződmények is ösztönös félelmet ébresztenek többségünkben - talán mert érzékeltetik velünk, milyen parányiak és törékenyek vagyunk a bolygó őserőihez képest. Megértettem, hogy az isten-félelem nem feltétlenül negatív fogalom, s hogy alig van halandó, aki, először szembesülve az istenivel a maga teljességében, ne érezné azt. 

Annak ellenére, hogy nem tartottam gondosan megkomponált szertartást, nem állítottam feldíszített oltárt, nem költöttem alkalomhoz illő fohászokat, mélyebb nyomot hagyott bennem ez az esbat, mint az összes többi. Köszönet érte az Istennőnek.

Áldás!

Eső

gondolatok egy sabbat margójára

Olyan Lughnasadh-váró hangulat szállt meg, ami nem is csoda, lévén hogy nyakunkon az ünnep... Most, hogy néhány napot egyedül töltöttem, jobban rá tudtam hangolódni a természet kerekének fordulására. A faluban járva-kelve elgyönyörködtem az érő szilva hamvaslila színében, a pirosodó almák alatt meghajló gyümölcsfákban, az út szélére pottyant, poros körtékben, az árokparton, kaszálókon kibomló nyári virágpompában, a most nyíló gyógynövények sokaságában, a zsenge csemegekukorica-csövek lágy takaróleveleinek üde zöldjében, a párás-kék horizonton szétmázolódó naplementékben...

...belegondoltam, mit jelenthetett az aratás megkezdése a hajdaniaknak. Milyen megkönnyebbült öröm tölthette el a gazdákat, látván, hogy több hónapnyi kemény fizikai munka és aggodalom után végre beért a gabona, termőre fordultak a gyümölcsfák, elkezdte ontani áldásait a föld. 

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen itt Európa szívében ma legtöbbünkben nem okoz gondot a napi élelem biztosítása. Ha van egy - akár csak minimálbért fizető - állásunk, a táplálék megszerzéséhez mindössze a boltig kell eljutnunk. Az egykori földműveseknek, parasztoknak viszont a saját két kezük munkájával kellett előteremteni a betevő falatot, gondolva a téli hónapokra is, mikor javarészben a nyáron megtermelt élelem jelentette a túlélés kulcsát. Ha megértjük, milyen súllyal bírt eleink számára a betakarítás; ha megértjük, mennyi minden forgott kockán a földművelés sikerességétől függően; ha megértjük, milyen fontos volt a vetemény szerencsés beérése; csak akkor érezhetjük át igazán az ünnep mibenlétét.

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ma is milliók próbálnak hagyományos keretek között, önfenntartó gazdálkodásból, elődeik évszázadok vagy akár évezredek óta változatlan életvitelét folytatva megélni. Sokuk - a nyugati jóléthez szokott fogyasztó mércéjével mérve - nagyon kemény, ínséges és mostoha körülmények között él; sokuk kimondottan hiányt szenved, éhezik. Ezért miközben hálát adunk a Nagy Istenanyának, amiért elhalmozott bennünket termékenysége gyümölcseivel, kérjük, hogy kegyeiből juttasson azoknak is, akik a legnagyobb szükséget szenvedik. Mondjunk köszönetet, amiért olyan szerencsések vagyunk, hogy a Föld egy kiváló földrajzi adottságokkal, klímával, természeti erőforrásokkal megáldott, termőföldekben, élővizekben, vadban-halban gazdag, páratlanul sokszínű flórával rendelkező pontján élhetünk, és kérjük a Nagy Anya áldását azokra, akiknek nehezebb sors jutott.

Áldás!

Eső

a megvilágosodás éjszakája

Bár a cím a paradoxon típuspéldája, mégis kifejező. Litha éjjeléről van szó, mikoris, horribile dictu, a Tescóban robotoltam. Ám miközben karikás szemmel kóvályogtam fel-alá a ruharészlegen, bőven volt időm elgondolkodni az élet, a világmindenség meg minden felől. S végül Nap-atya, aki ereje teljében ragyog a nyár derekán, az én kicsi és homályos fejecskémben is világosságot gyújtott. Rádöbbentem, hogy nem akarok olyan munkát végezni, amiben nem hiszek. Korábban úgy véltem, beérném valami egyszerű, kevés szellemi,-és fizikai energiát igénylő, egysíkú, nyugis melóval - mint amilyen a tesco árufeltöltői poszt. Azonban a két egymást követő éjszakai műszak felrázott a megadó passzivitásból. Kezemben tartottam a legújabb nyári divatra komponált tucat-lábbeliket, és nem tudtam szabadulni az érzéstől: mintha egy játékbaba játékcipőcskéjét pumpálták volna fel - olyan műanyag, olyan valószerűtlen, olyan jellegtelen volt valamennyi. Pakolásztam a 'basic' titulussal ellátott, (kevés kivétellel) elképesztően ócska anyagból készült, igénytelen cuccokat, és arra gondoltam, még turkálóban sem adnék ki pénzt ilyen vackokért. Nézegettem az USA kulturális monopóliumát (no meg a Távol-Kelet olcsó munkaerejét) hirdető pólókat, topokat, és kvázi felfordult a gyomrom.

Persze nem csak rossz benyomások értek. Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenem a pozitívumokat is: például a munkatársak előzékeny, kedves és türelmes viselkedését, a vezetők közvetlenségét és barátságos voltát. Diákmelósként nem lehet kifogásom a munkakörnyezet és a légkör ellen. De legyen bármilyen segítőkész és laza a törzsgárda, legyen bármilyen lelkesítő és környezettudatos a személyzeti részleg dekorációja, a cég üzletpolitikája megbocsáthatatlan. 

(Újra) felismertem, mennyire hamis, felszínes, hazug és művi az a világ, amit a tesco képvisel; amiben a még éppen elfogadható minőség az érte kapható lehető legmagasabb árral ötvöződik, s a csillogó látszat mögött nincs valódi érték, tartalom. A legtöbb terméken akár a 'mindent a szemnek, semmit a kéznek' matrica is szerepelhetne, hiszen a használatba vételük gyorsan lerombolja a megjelenésük által táplált illúziókat. 

Rájöttem, hogy ahogy az életem egyéb szegmenseiben (hobbi, szakma, tanulmányok), úgy a munkámban is olyasmiért akarok tevékenykedni, ami a jövőt építi (nem pedig rombolja, miként a tesco-féle multik). Némi sorsszerűséget látok abban, hogy épp a nyári napforduló éjjelén forrt ki bennem ez az elhatározás; s ezzel párhuzamban aktív hallgatói jogviszonyom megszűnése miatt július 1-től egyébként sem dolgozhattam tovább a diákmunka-szövetségnek. 

Hogy mi lesz a világmegváltó álommunka :) - állatkerti állatgondozó? természetvédelmi őr? könyvtáros? múzeumi teremőr? fitoterapeuta? őstermelő? néprajzkutató? ökológus? erdőkerülő? emutenyésztő? kecsketerelő? okleveles füvesasszony? boszorkány nagynéni? :) - még nem tudom. De fohászkodni fogok az istenekhez, hogy terelgessék a lépteim a nekem szánt életút irányába.

Áldás!

Eső

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs

- intermezzo -

Miközben a szerszámoskamrában álló ódon ruhásszekrény alsó polcán kuporogtam – haladó jógapozíciónak is túlontúl nyakatekert testtartásban – volt időm elgondolkodni azon, mit is jelent 25 évesnek lenni. 

A múlt héten töltöttem be a rettegett életkort, ami után minden lépéssel közelebb kerülök a harminchoz, mint a húszhoz; ami után az út már csak a kérlelhetetlen megöregedés feneketlen bugyra felé lejt.

A rám nehezedő nyomást semmivel sem tette könnyebbé, hogy számba vettem, a testvéreim hova jutottak ennyi idősen. Két nővérem dolgozó családanya volt; a legkisebb Párizsban élt, a Sorbonne-ra járt és romantikus szerelembe bonyolódott egy arab sráccal. A bátyám az ELTE TTK doktori iskoláját gyűrte, hol Pesten, hol a CERN-ben. 

És én? Nos, én épp bújócskát játszok az unokahúgaimmal és az unokaöcsémmel. Ha pedig túltekintek a szekrény – meglehetősen szűkre szabott – keretein, nem látok egyéb érdemi produktumot tíz tyúk, nyolc degu, két tengerimalac és két varjúfióka napi gondozásán kívül. Ez lettem hát: a hóbortos nagynéni, akinek kecskekoponyák lógnak a falán, aki a tanulás terheit némi sámándobolással enyhíti, aki tökéletesen hasznavehetetlen végzettségeket halmoz egymásra, titkon remélve, hogy megüti a lottófőnyereményt; aki kényszeres állatbolond, aki meglehetősen tehetségtelenül egy kerek nádszőnyeggel igyekszik leplezni a padló közepére festett gigantikus pentagrammát, aki bármikor kapható egy kis fogócskázásra, és juszt sem hajlandó besorolni a megállapodott, önelégült háziasszonyok regimentjébe. 

"But you now what? I kind of enjoy it". :)

gerecsén innen és túl

Gondolkodtam, mennyire részletesen számoljak be az eltelt napok élményeiről és tapasztalatairól. Közülük néhány szívmelengetően emlékeztetett rá, hogy micsoda ajándék a barátság, míg mások azt idézték az eszembe, hogy az emberi kapcsolatok óhatatlan velejárója az időnkénti csalódás is. 

Hol is kezdjem...? Zsebibabára nem csak azért talál tökéletesen e nicknév, mert fiatal és kis termetű, hanem mert meglátásom szerint Tomaj legszívesebben zsebre dugná, úgy vinné magával mindenhova. De megértem: nagyszerűen kiegészítik egymást. Olyanok, mint a zsák meg a foltja: mintha egyazon személyiség két, egymást maradéktalanul kompenzáló (noha nem ellentétes) oldala lennének. Nem csodálkoznék, ha idővel Tomaj Zsebibaba iránt táplált, ma még nagytesós felelősségtudatként jellemzett rokonszenve és szeretete komolyabb érzelemmé érne. Úgy gondolom, az efféle bratyó-reflex hátterében sokszor elfojtott, tudatos vagy tudatalatti gátak mögé szorult vonzalom áll; jelen esetben a leányzó fiatal kora jelenti az akadályt.

Summa summarum: jó volt őket együtt látni, s tapasztalván, hogy milyen pompásan megértik egymást, milyen szoros barátság fűzi össze kettejüket, nem tudtam neheztelni Zsebibaba jelenlétéért. Ugyanakkor néha a 'felesleges harmadik' szerepében éreztem magam, ami azért árnyékot vetett a hangulatomra.
Az estéket a faházikó tornácán üldögélve, pálinkával és pipázással körített beszélgetésbe merülve töltöttük. Ami azt illeti, pénteken kissé odakozmáltunk mind a hárman, különösképp én, aki szégyenszemre úgy szétfolytam, ahogy még soha. (Parttalan alkoholizálásomban szerepet játszott a kirekesztettség - talán megalapozatlan - érzete; úgy gondoltam, a pálinka valamicskét könnyít majd a szitun. Ismétcsak hallgatnom kellett volna totem-társamra, aki már nem egyszer figyelmezettet: azzal, hogy pitiző kutyaként kaparok az emberi kapcsolatok után, csak bohócot csinálok magamból.)
Node Toma és Zsebibaba is kitett magáért. Előbbi például (míg a padon haldokoltam) dobott egy - gyanúm szerint nem teljesen akaratlagos - hátast a fák alatt, mondván, márpedig hagyjuk őt gyönyörködni a csillagokban; Zsebibaba pedig beleborult a tűzifa-rakásba, majd leszakította a budi megviselt ülőkéjét pusztán azáltal, hogy a maga saccperkábé negyvenöt kilójával ráült. Egyszóval okosra ittuk magunkat, és közben oda-vissza kitárgyaltuk a sárkánylovaglás, jeti-látogatás, mamutkutatás, széllé változás, jeszinidomítás témakörét. Igazán nem panaszkodhatok erre az estére, habár a másnapról inkább ne szóljunk.
Amúgy pedig az idő és a táj kárpótolt minden lelki sebemért. Ragyogó verőfényben fürdőztünk egész héten: a vakítóan kék égbolton felhő nem mutatkozott, reggeltől-estig Nap-Atya aranyló áldása zuhogott ránk. Egyik délután még a szél is elállt, ami kimondottan ritkaságszámba megy odafent. Nagyon különös hangulat ülte meg a hegyvidéket. A levegő bepárásodott, a láthatár kékes homályba olvadt; s bár a Nap még magasan járt, bőszen ontva melegét, fénye tompa aranyfátyolként ömlött el a tájon, mikéntha alkonyatkor. A csendet a Kis-Gerecse felől szüremlő halk motorzúgáson túl csak az énekesmadarak fuvolaszólamai, az időnként felhangzó rekedt hollókorrogás és a sólyompár egyikének-másikának éles vijjogása törte meg. Ebben a mozdulatlanságban az idő elmosódni tetszett: múlt és jelen egybeolvadt, mintha egyetlen, örökérvényű pillanatban ötvöződne az eltelt és eljövendő évmilliók sokasága. Azt kívántam, bár bennragadnék a létezés e parányi, tündérszép momentumában: bár egy örökkévalóságra részévé válhatnék a hegy életének.
A Pisznice ismét megajándékozott ezzel-azzal: néhány ammonitesz-kőbéllel, három tollacskával és pár rímbe öntött gondolattal is. S noha nem mondhatom, hogy nem vesztettem semmit, gazdagabban tértem haza, mint ahogy elindultam.

Áldás!
Hulló Eső, 2012.03.19

ítéletidő

Skóciában bizonyára azt mondanák, Cailleach azért varázsolta derűs-napfényessé Gyertyaszentelő napját, hogy az emberek ne rössteljenek tűzifa-beszerző körútra indulni. A tél zsémbes anyókája csak nem akar álomba merülni. Ahogy Morana sem a messzi Szibériában, mi több; a hó és halál úrnője úgy döntött, kiterjeszti haragját egész Európára.

Minket is elért a havazás. Édesapámmal délelőtt beszigeteltük a tyúkól északi és nyugati oldalát szivaccsal és bazaltgyapottal, s ráadásul egy infraégőt is beszereltünk, biztos ami biztos. Jó érzés úgy kucorogni a szoba biztonságos melegében, hogy tudom, a tyúkocskák sem fognak odafagyni az ülőrúdjaikhoz. 

Hogy mit lehet kezdeni magunkkal ilyen zord időben? Például egy bögre meleg teával és egy puha pokróccal felszerelkezve bekuporodni a kedvenc fotelünkbe, és olvasgatni. De az efféle napok kiválóak a házimunkával -  sütés-főzéssel, takarítással, rendrakással - kapcsolatos bűvölések sokaságára. Most érdemes elővenni a társasjátékot, keresztrejtvényt, kártyapaklit, és eltölteni néhány vidám pillanatot családi körben. No persze egy kis forralt bor vagy pálinka-iddogálás baráti társaságban szintén nem megvetendő program :).

Az elmúlt tíz napban mindegyikből bőven kijutott nekem a Hargita ringó szoknyájának tövében, míg 'Hajnácska' barátnőméknél vendégeskedtem. Volt előszöris rengeteg hó (hol fél,- hol egy, - hol kétméteres), továbbá mindenféle jó dolog, úgymint babázás (két tünemény kislánya közül az idősebb a keresztlánykám), disznóvágás, lovasszánozás, kirándulás (még a Hargitára is felkaptattunk), pacigolás (természetesen szőrén, ahogy kell ;)), meg különféle lányos programok (istállóganajolás, mosógépvásárlás, sütés-főzés, lószőrékszer,- és indiánfonat-készítés, az udvarhelyi turkálók megrohamozása, és persze etyepetyelepetye). 

Minden szépségével együtt Hajnácska élete nem felhőtlenül boldog, s többek között ezért is utaztam ki hozzá csapot-papot hátrahagyva. Fizikailag és érzelmileg is nehezen viseli a mindennapok megpróbáltatásait, a gyerekek rendbeszedésétől kezdve az állatok ellátásán át az egyéb háziasszonyi teendők elvégzéséig - s akkor még nem szóltam a helybeliekkel ápolt kevésbé szívélyes viszonyáról és a férjével való kapcsolata megromlásáról. Egy szó mint száz, ráfért (volna) a baráti támogatás, de sajnos a nagy nyüzsgés közepette alig tudtunk egy-két percet kettecskén beszélgetve eltölteni (a legtöbb diskurzusunk a budira jövet-menet zajlott, az udvar félméteres hótengerében topogva. A disznóvágás napján este tizenegy körül, koromsötétben, nagyjából mínusz tíz fokban, a fortyogó abalével teli kondér mellett ácsorogva sikerült néhány nyugodt szót váltanunk). 

Fájó szívvel és könnyek között búcsúztam el tőle. Úgy éreztem - és most is úgy érzem - hogy nem tudtam neki megadni azt a támogatást, amire szüksége lett volna, s amire számított. Annyiszor átrágtuk már magunkat az elmúlt hónapok zökkenőin, hogy kifogytam a szavakból. Nem tudtam újabb, biztató frázisokkal előállni, jó kérdéseket feltenni, okos tanácsokkal szolgálni. Talán már nincs meg bennem az érdemi lelkisegélyhez szükséges érzékenység, tapasztalat, bölcsesség, belső erő és részvét.

Vittem magammal macskagyökeret és benedekfüvet, azzal a szándékkal, hogy védelmező és a veszekedést, lehangoltságot, negatív energiákat távol tartó erejüket felhasználva mágikus úton is megtámogatom Hajnácskáékat, de mindvégig etikai ellenérzésekkel vívódtam. Mikor azonban ottlétünk második napján Hajnácska és a férje, 'Bondor' közt könnyekig fajuló parázs veszekedés tört ki, fogtam a macskagyökeres tasakot, és - kihasználva, hogy az egész család, beleértve Hajnácska békebírói szerepkörrel küszködő szüleit, a hálószobában tartózkodott - a házat körbejárva minden sarokba szórtam belőle egy csipetnyit. Hogy mennyit ért, ér, nem tudom, mindenesetre ottlétünk hátralevő nyolc napján hasonló hajbakapás nem volt, habár továbbra is apróbb- nagyobb, meglehetősen elkeserítő konfliktusok sorozata tarkította a mindennapokat.

Nem könnyű valakin segíteni, nem csak mágikus, hanem hétköznapi úton-módon sem. Honnan tudhatnám, mi volna a helyes lépés, a megfelelő irány, a szükséges változás? Ami Hajnácskát illeti, már hosszú ideje úgy látom, ezeknek a megpróbáltatásoknak csakis gyökeres környezet,- és életmódváltás vethet véget, s igazából rajta áll vagy bukik, hogy meg meri-e tenni a szükséges lépéseket (egyáltalán, belátni a jelenlegi szituáció kudarcát; s egyben képes-e felvállani a feleség és anya mivoltából fakadó kötöttséget, felelősséget és kötelezettségeket, amelyek momentán oly nagy nyűgöt jelentenek neki). Fohászkodni fogok az Istennőhöz, hogy adjon neki elég bátorságot, belső erőt a megfelelő döntések meghozatalához; érett bölcsességet, hogy saját gyengeségeit is felismerje, s kitartást és türelmet a megpróbáltatások elviseléséhez. Kívánom, hogy az Úrnő gyermekei mosolyával kárpótolja mindazért, amiről le kellett mondania, s hogy ifjonti érzelemgazdagsága, naivitása és sokszínű fantáziája ne szenvedjen jóvátehetetlen kárt az élet pofonjaitól. Anyánk segítse őt ebben.

Hulló Eső, 2012-02-04

véletlen?

A mágikus gondolkodásmód szerint minden mindennel kapcsolatban áll. Amint fent, úgy lent; a részben megmutatkozik az egész. E világlátás az univerzumra egyetlen, organikusan összefüggő szerves egységként gondol, amelynek folyamatai - legyenek bármely nagyívűek - kihatnak a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tetsző részletekre is. Az asztrológia vonatkozásában például a születésünk pillanatában regnáló és sorsunkat befolyásoló kozmikus erőviszonyokról a földi kultúrát, időszámítást, vallást, gondolkodásmódot és tudományt legközelebbről meghatározó csillagok, bolygók - utólag is pontosan megállapítható, feltérképezhető - helyzetéből, egymáshoz való viszonyulásából következtetünk; míg egy jós a földre hulló csontok, a markába akadó rúnakövek, a frissen kiontott belek, az egymás után sorakozó kártyalapok alapján olvassa ki a jelen - jövőnkre kiható - történéseit, amelyek csírájukban hordozzák a változást.

Nővérem egy alkalommal a "pogány fatalizmus" kifejezéssel élt, utalva a korai politeista ember végzet-hitére, s azon meggyőződésére, hogy környezetének elemei olyan előjeleket, tabukat és ómeneket hordoznak, amelyek meghatározzák a sorsát. De vajon ostobaság-e ez a gondolkodásmód? Természetesen nem hiszem, hogy minden apróságnak különös jelentőséget kéne tulajdonítanunk - aki ezt teszi, az beleveszik a kritika nélkül elfogadott hiedelmek, az élet minden területére kiterjedő babonák és az alaptalan aggodalmak, feltételezések útvesztőjébe. Ám azt bizton állíthatom, hogy - nem is kevésszer - életünk eseményei (köztük a leghétköznapibb, legjelentéktelenebb történések) mögött egy rendezőelv mutatkozik meg. Hogy az utunkat segítőtáblák szegélyezik, csak meg kell tanulnunk felismerni őket. 

A Gaia-elmélet hívei a Földet hatalmas élőlényként jellemzik. Valóban, e megközelítés nem áll távol a valóságtól. A földi ökoszisztémák közötti kölcsönhatások legalább olyan kifinomultak, összetettek, árnyaltak és főleg - pótolhatatlanok, mint az emberi szervezetet átszövő biokémiai kapcsolatok sokasága. Megfordult a fejemben a feltételezés, hogy e teóriát talán az univerzum egészére is kivetíthetnénk - azaz nem csak bolygónkat, hanem az egész világmindenséget kéne egyetlen, gigászi szervezetnek tekintenünk (s máris a gyönyörű Világfa-elképzelésnél vagyunk, - de erről most nem szólok...).

Namármost, a testünkben lejátszódó folyamatok - legyenek kórosak-károsak vagy az egészséges életműködésekhez tartozók - egyértelmű nyomokat hagynak maguk után. Ha a testben egy szerv megbetegszik, az különféle tüneteken keresztül mutatkozik meg. E tünetek sokszor nem közvetlenül a beteg szervnél, hanem attól látszólag független módon jelentkeznek. Mégis, az orvostudomány - hosszú évezredek alatt - kitapasztalta, felismerte a szimptómák valódi okát, s vagyunk olyan szerencsések, hogy az ok-okozat közti összefüggések feltárásában is jól állunk. Nem így a - fizikai paraméterekkel le nem írható - kozmikus törvényszerűségek tekintetében. Pedig ha egyetlen élőlényként tekintünk akár Földanyára, akár a mindenség egészére - mi sem tűnik természetesebbnek, minthogy a benne lejátszódó folyamatokról tünetek útján hírt ad. Testünk is tudatja velünk a felszín alatt zajló eseményeket, változásokat, ilyen vagy olyan módon - hogy is gondolhatnánk, hogy a Föld vagy épp a kozmosz önnön állapotáról nem közöl jeleket? 

Ezek egy részét, a kézzelfogható biológiai és fizikai törvények hatálya alá eső jelenségeket (mint amilyen a bolygók körpályája a csillaguk körül. vagy a csillagok életciklusa, vagy a tengeráramlatok rendszere, az éghajlatváltozás következtében fellépő időjárási anomáliák, a felmelegedés miatt instabillá váló ökoszisztémák átalakulása) a tudomány vizsgálja.
Én azonban hiszem, hogy a mindenség nem csak az efféle látványos változások útján hat az életünkre. Hogy rejtett törvényszerűségeinek, a tudomány hatókörén kívül eső folyamatainak - melyek a lélek mélyén visszhangzanak - szintén megvannak a maguk 'tünetei'. Általában nem ordítóan egyértelmű jelek, inkább a részletekben rejlő árnyalt, finom, alig észrevehető motívumok. Jelentőségüket csak akkor érthetjük meg, ha nyitott szívvel, befogadó elmével és az univerzumra hangolódva járunk-kelünk a nagyvilágban. Ha egyensúlyban vagyunk önmagunkkal és a környezetünkkel, felismerjük abban a nekünk szánt jelzéseket, figyelmeztetéseket és előjeleket. Rádöbbenünk, hogy nem véletlenül keltette fel az érdeklődésünket egy film, egy dal, egy lehulló falevél, egy harmatos mohapárna, egy ásvány, egy virág. Megértjük, hogy a világnak mondanivalója van a számunkra, - csak meg kell tanulnunk odafigyelni rá.
Hogy e mentalitás egyenlő a fatalizmussal? Aligha. Nem kell azt éreznünk, hogy marionettbábként rángatnak bennünket fölöttünk álló hatalmak. Hiszem ugyan, hogy a 'sors', mint olyan, létezik; hogy az ember magában hordozza életpályájának lehetőségeit és buktatóit, s van, amelyik elől nem menekülhet. De azt is hiszem, hogy a döntéseink jellemeznek bennünket, s hogy utunk fordulópontjain miénk a választás. A világegyetem mindehhez, ha úgy tetszik, súgóként asszisztál; elárulva a maga állapotát s benne elfoglalt helyünk alapján szelíden megmutatva az uta(ka)t, amely(ek) ránk vár(nak). Nincs más dolgunk, mint meghallani tanácsait, és befogadni azok mondanivalóját.

Áldás!

péntek 13 (II)

csak nem álltam meg e napot blogolás nélkül. előszöris, ha némi - kritikus lelkülettel olvasandó - információra vágytok a péntek 13-hoz kötődő közkeletű babonák tekintetében, ajánlom a tavaly augusztusi bejegyzést.

hogy mi történt ma? semmi különös - rengeteget tanultam, a fél délutánt a kertben ücsörögve töltöttem, és - a különféle műtrágyák jellegzetességeit taglaló jegyzetből föl-fölpillantva - gyönyörködtem az ég kékségében, a felhők sokszínű alakgazdagságában, a heves szélrohamok táncában...

...ó, elbűvöl ez az idő. majd kibújok a bőrömből. legszívesebben kacagva, ugrándozva rohannék, ameddig a lábam bírja. miközben füvet szedtem a tengerimalacoknak az árokszélen, friss tyúkhúr-hajtásokra bukkantam. a vadrózsánk el sem hullatta a leveleit, úgy fest, ezen a télen kipróbálja az örökzöld divatot. az aranyesőn duzzadnak a rügyek. a levegő megtelt a változás dinamizmusával, izgalmas, visszafojtott feszültségeivel, kiapadhatatlan energiájával. a lázas tavaszi ősrobbanás erői már a felszínt ostromolják. bennem is új életre kelnek kiszáradtnak hitt kósza érzelmek

gyönyörű, gyönyörű volt ez a nap

az iméntiek apropójára

Újra átfutottam az előző bejegyzést, és az a benyomásom, hogy némiképp reményvesztettnek, kiúttalannak tűnhet. Félreérthetően fogalmaztam, hiszen szó sincs róla, hogy ne lennének célok, amik motiválnak. Vannak sarokpontok, amikre alapozhatok, amik mellett élet-hosszan kitartok: ilyen az állattartás (legyen akár hobbi,- akár gazdálkodás jellegű), a vallásom és minden, ami vele jár, vagy a természet tisztelete és védelme. Egyszerűen csak - felnőtt létemre - nem érzem magam "késznek". Gyerekkoromban azt láttam, hogy a testvéreim annak rendje-s módja szerint elvégezték az iskoláikat, munkába álltak, családot alapítottak: az életük többé-kevésbé céltudatosan haladt egyfajta megállapodottság felé. Huszonöt éves korukra mindannyian önálló felnőtt emberek voltak, saját maguk kialakította életvitellel, kiforrott egyéniséggel, tervekkel, álmokkal. Ellenben bennem még mindig nem tisztultak le hosszú távra szóló vágyak. Annyi minden érdekel, annyi minden foglalkoztat, az élet oly sok területén kipróbálnám még magam! Azt kívánom, bár újra,- és újrakezdhetném az utóbbi öt-hat esztendőt, hogy mindazon tudományterületeken kielégíthessen az ismeretéhségemet, amelyek vonzanak! Kiskamasz korom óta botrányosan szerteágazó érdeklődési köröm alakult ki. Már a gimnáziumi felvételinél is fejtörést okozott, hogy sehol nem indul történelem-biológia tagozatos osztály. Felsőévesen biológia, kémia, művészettörténet és irodalom fakultációra jártam, és az egyetemi jelentkezési lapokon a természetvédelmi mérnök szak mellett művészettörténet-kommunikációt, töri-egyiptológiát, néprajz-egyiptológiát jelöltem meg. Most pedig, annak ellenére, hogy már a második természettudományi jellegű végzettségem megszerzésének küszöbén állok, továbbra sem érzem lezártnak a tanulmányaimat. Az, hogy természetvédelmi mérnöki és - reményeim szerint hamarosan - gyógynövénytermesztői képesítéssel rendelkezem, nem definiál engem. Vagy talán eleve hiba a diplomáinkon keresztül határozni meg önmagunkat? Így vagy úgy: nem érzem, hogy mindössze ennyivel teljes volnék. Túl sok olyan szegmense van a lelkivilágomnak, a tudásszomjamnak, amit e két papír nem elégít ki, nem fedez.
Egyszóval: nem a lehetőségek és tervek hiánya, mint inkább azok szerteágazó sokszínűsége, zavarbaejtő bősége kontra a rendelkezésre álló idő szűkössége szorongat.
Ugyanakkor másrészről nem látok túl az iskolapadon: nem tudom, milyen állást, hivatást találnék a tanuláshoz foghatóan izgalmasnak és érdekfeszítőnek. Voltam gyakorlaton a nemzeti parknál, ismerek számos professzionális természetvédőt, és tudom, hogy a munkájuk teljesen rátelepszik az életükre. A természetvédelem mint szakma teljes embert kíván, olyat, aki a nap huszonnégy órájának minden percét, s önmaga minden gondolatát hajlandó rááldozni. Ezt a melót nem lehet lerakni a munkaidő végeztével, és nem fér el mellette egyéb hobbi, aminek semmi köze hozzá. Nem beszélve arról, hogy mennyi konfliktushelyzet, mennyi feszültség, mennyi bosszúság adódik a munkavégzés során.
Én -talán kicsinyes módon- nem akarok lemondani a szellemi szabadságomról és a szabadidőmről. Életmódszerűen és polgári aktivistaként teljes szívvel-lélekkel kiállok a természetvédelem célkitűzései és elvei mellett; de nem szívesen dolgoznék a hivatalos berkekben.
A gyógynövénytermesztéshez, egyáltalán: egy önálló vállalkozás elindításához nincs bennem elég gyakorlati érzék és kurázsi. Háztáji szinten, a saját családom részére vagy legfeljebb piaci árusításra szánt mennyiség megtermesztésére még képesnek érzem magam, de megélhetései alapot nem tudnék teremteni ebből sem.
És akkor mi marad? 'Tesco áru-mozgató menedzser'? Az a baj, hogy azok a munkák, amik mellett az embernek marad ideje, ereje egyéb szellemi tevékenységre vagy fizikai aktivitásra, általában agyapasztóan unalmasak:).
Szeretném azt hinni, hogy még van időm keresgélni az utam, hogy még van időm bekalandozni az élet egyéb területeit is, mielőtt végleg megállapodnék. Szeretném azt hinni, hogy nem vagyok elkésve az önmegvalósítással, s ráérek kicsiszolni magamból azt, akinek lennem kell, még mielőtt rádöbbenek, hogy elmulasztottam a fiatalságom. Bárcsak az idő ne volna ilyen könyörtelenül következetes!

kérdezz-felelek

Kezdetben az ember nem kérdőjelez meg semmit, gyermeki bizalommal elfogadja a készen kapott válaszokat. Aztán idővel igyekszik megfogalmazni a saját verzióját az élet fontos dolgait illetően; végül felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre még maga sem tud felelni.

Valaki hónapokkal ezelőtt azt kérdezte tőlem: mit vársz az élettől? És mikor elgondolkodtam, mit mondjak neki, rádöbbentem, hogy nincs válaszom. Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, és súlyom vesztve lebegnék valamiféle lehetőségekkel teli vákuumban, várva, hogy valamelyik az utamba sodródjon. A gyermekkoromban magamba szívott értékrend diktálta életút sztereotip állomásai szétolvadófélben vannak. Nincs célom, hivatástudatom, nagybetűs Álmom. Fogalmam sincs, milyen munkakört tudnék lelkesen és kitartóan végezni, s milyen női szerepkört szánnak nekem az égiek. Szánalmasnak tűnhet ez a tanácstalanság, s látszólag meghazudtolja a Samhain apropójára írt öntudatos énvallomásomat; de hiszem, hogy a megfelelő kérdések feltétele  - még a rájuk kapott válasz hiányában is - az első lépés önmagunk legmélyebb megismeréséhez és valódi vágyaink tudatosításához.

"Tedd azt, amit akarsz!" - szól az Intés. Sokat töprengek ezen. Vajon amit az ember akar, ugyanaz, mint amit szívből kíván? Egy nálam összeszedettebb, harmonikusabb és önállóbb személyiség esetén minden bizonnyal. Node én? Nos, el akarom végezni az erdésztechnikumot és a természetvédelmi mérnök szak mesterképzését, mert hasznos kiegészítései lennének az eddig megszerzett szakmáimnak: de ha megkérdezik, mit szeretnék amúgy istenigazából tanulni, a válasz egyértelmű: néprajzot. Folytatni akarom a népi hegedűt, "ha már elkezdtem, ne menjen veszendőbe" alapon, de valójában a zongora és a cselló, a népzene eszköztárán belül pedig a nagybőgő az a hangszer, amelytől szárnyal a lelkem. Azt állítom, hogy vidéken akarok élni, természetközeli egyszerűségben, állatokat tartva és önfenntartó szinten gazdálkodva - de mégis, néha úgy vágyom a nagyváros nyüzsgésére, kulturális sokszínűségére, mozgalmas mindennapjaira! Azt állítom, hogy otthonomnak érzem a családi házat, amelyben felnevelkedtem, miközben voltaképpen ki nem állhatom az aránytalanságát, kezdve az ízléstelen szerkezeti felépítéstől az elnagyolt kivitelezésig, az elhanyagoltságát, s a falaiba kövült lehangoltságot. Hajtogatom magamnak, hogy jó lesz nekem ittragadni, belegyökerezni a településünk földjébe, mert ezzel valamiféle gátat szabhatok a családunk nemzedékről nemzedékre történő migrációjának (a dédszüleim még Székelyföldön éltek); de néha olyan fullasztóan borul rám a mindennapok fásult rutinja, hogy a kitörés egyetlen útjának azt látom, ha összepakolok egy hátizsáknyi cuccot, és meg sem állok - teszem azt - Új-Zélandig. A megszokásnak és a környezetem elvárásainak engedve szégyenkezem, amiért még nem vagyok feleség és anya, miközben meglehet, nem is annak szánt a sors. Lelkesen masírozok a magyar identitástudat és hagyományőrzés lobogója alatt (kérlek, ne vetítsétek politikai síkra az elhangzottakat), de kétségbeesetten vágyom idegen kultúrák, nyelvek, hitek, tájak fölfedezésére. 

Az istenek a megmondhatói, miért nem tudom az egyszerűbb végéről megfogni a dolgokat.:). Ma az egyik környékbeli településen jártunk, és felfigyeltem néhány gyönyörű panorámával rendelkező telekre. Az erdőborította dombhátakon elszórt szőlőskerteket apró terméskő pinceépületek egészítették ki, s az egész környék békés nyugalmat árasztott. Világéletemben ilyen helyen akartam élni: faluvégi, erdőszéli, csendes magányban. Most azonban elkezdtem azon őrlődni, hogy ahhoz el kéne költöznöm a szülőfalumból, meg hogy e táj szelídítetlen hegyeivel kevésbé tükrözi a Balaton-felvidék tündérkert-szerű báját. Végül az egész hazautat az egymásnak ellentmondó vágyak satujába szorítva töprengtem végig. És még csak nem is egy életbevágóan fontos, aktuális probléma kapcsán. 

A már említett ismerős Samhain apropójára a következőket írta: "Fiatal az év, és mi is fiatalok vagyunk vele mind. Te se mulaszd el megragadni a lehetőségeket, tervezz, és valósítsd meg az álmaidat!" Habár nem tudhatta, mennyire időszerű számomra a téma, a gondolat az elevenembe vágott. Az elmúlt napokban ki-kijártam a környékünkön elnyúló letarolt kukoricatáblákra begyűjteni a kombájn által hátrahagyott csöveket, s közben persze elméláztam az aratás eszmeiségén, nem csak gyakorlati vonatkozásaiban. A hétvégén a legtöbb földet újra fölszántották. A múlt lezárult, egy munkafolyamat véget ért, s máris kezdetét vette a jövő megtervezése és előkészítése. Erről szól Samhain: mérleget vonunk az előző évet illetően, és hozzáfogunk, hogy megalapozzuk a folytatást. Nekem is ezt kéne tennem: átgondolni, honnan jövök, merre tartok, s legfőképp: mi az, amit magammal akarok vinni az új esztendőbe.

witch hunt

A középkori és kora újkori falusi boszorkányvádak mögött sok esetben a közösségi csapáselhárító,- rontásmagyarázó, - kármegelőző rendszer működését fedezhetjük el. Ennek lényege tulajdonképpen valamiféle misztikus bűnbak-keresés: a kollektívát, települést érő balszerencsét (pl. terméskiesés, jószágdöglés, gyermekhalandóság, járványos megbetegedés etc.) egy (vagy néhány) személy ártalmas természetfeletti hatalmának tulajdonították. A vádak középpontjába a közismerten bűbájos vagy a faluközösségből valami módon kilógó, különc alakok kerültek, de gyakori volt a ’szomszédsági perpatvar’ inkvizíciós eljárássá fajulása is.

No most, csak az istenek tudják, miért, de ha kettőnél több nő van egy helyen, ott biztosan kialakul két klikk (és csak azért nem írom, hogy tulajdonképpen két nő is elég hozzá, mert némi szolidaritást azért szeretnék felmutatni a saját nemem iránt). Ennek a genetikailag kódolt, lényegében önindukáló ellenségeskedésnek ékes példáját figyelem meg napról napra a saját szaktársaim között. Ugyanarról az elidegenedési-kitagadási folyamatról van szó, amely néhány száz évvel ezelőtt a boszorkányvád ideális célpontjává tette az áldozatot. Még szerencse, hogy nem ellenem irányul a csendes hadjárat:).

Adott két leányzó, nevezzük őket 'Gyöngyvérnek' és 'Nyestének'. Gyöngyvér tavaly még végtelen szorgalommal és buzgó kötelességtudattal látogatta az órákat, élen járt a beadandók elkészítésében és a jegyzetek beszerzésében – én is számtalan alkalommal fordultam hozzá segítségért. Mindemellett jóban volt a csapat egyik hangadó egyéniségével, egyben rangidős tagjával, 'Bíborkával' (persze ez is álnév, mondanom sem kell, ugye?:)). Idén aztán tanulást és barátságot hátrahagyva Nyestéhez csapódott, és ők lettek az évfolyam legpasszívabb, leghanyagabb diákjai. Mindazonáltal engem nem bosszant különösebben a viselkedésük – nem így a maradékot. A többiek meglepően heves kritikával illették őket (persze nem a fülük hallatára), és ez a lenéző – bíráló mentalitás a hetek folyamán – anélkül, hogy Gyöngyvér és Nyeste kirívó módon tovább feszítették volna a húrt – kiközösítő utálkozássá formálódott. Csodálkozva hallom, hogyan válnak egyre ellenségesebbé és megvetőbbé a rájuk tett megjegyzések, és egyszerűen nem értem az okát. Egyfajta modern köntösbe csomagolt boszorkányüldözés zajlik.

Talán annyi logika meghúzódik e viselkedés mögött, hogy a tömegből kilógó személy (a múltban és ma is) a közösség stabilitását veszélyezteti. A lemaradó gazellát elkapja az oroszlán, és aki vele tart, szintén áldozatul esik. A szokottól eltérő gondolkodásmód aláássa a hagyományos normákat, az elvárt viselkedés megtagadása zavart keltő. A szűkebb-nagyobb emberi közösségek igyekeznek lemetszegetni magukról a vadhajtásokat, nehogy a(z általuk) rossz(nak vélt) irányba húzzák az egészet. Ennek a gondolkodásmódnak számos kiváló koponya, tudós és felfedező is áldozatul esett, elég csak Galileire gondolnunk. Végső soron nem egyéb ez, mint állati szociális ösztön és dominanciaharc: a szárnyait próbálgató új egyéniség a hierarchia csúcsán álló vezető tanait, erkölcseit, ergo: hatalmát feszegeti, s kibújik a közösség általa diktált törvényei alól, azzal fenyegetve, hogy maga után rántja a többieket. A legtöbb állatnak fogai, karmai vagy szarva van az efféle problémák elintézéséhez, az embernek azonban sokkal rosszabb fegyvere: esze meg nyelve.

Nohát, elég sefüle-sefarka egy bejegyzés. A tanulsága annyi, hogy nem sokat változtunk azon bizonyos epikus fa óta, bundás elődeink megtagadása ellenére.

egy lépés a holdon

Elfelejtettem, vagy talán vonakodtam megírni, habár nagy esemény: kipakoltam a legidősebb nővéremnek, méghozzá különösebb eufemizmusok nélkül. Még a blog linkjét is megadtam neki, pedig eddig soha semmi jó nem származott abból, ha olyasvalaki olvasta a naplóbejegyzéseimet, aki érintett volt bennük. Persze, valószínűleg az sem sült el még szerencsésen, ha egy elhivatott keresztény túl mély bepillantást nyert egy wicca mindennapjaiba:). Vagy tán épp ez hiányzik a két vallás, tágabban véve a természethívők, újpogányok és az egyház közti párbeszédhez? Oh, el sem hiszem, hogy ezen lamentálok, én, aki egy éve még fel sem fogtam, miért kell ellentéteket és vitagócot keresni ott, ahol - úgy véltem - nincs is.

Lényeg a lényeg, a tesóm végighallgatott látványos kiborulás, neheztelés, ítélkezés és megbotránkozás nélkül, ám azért megfeküdte a gyomrát a hír. Hozzáteszem, én sem hoztam a legjobb formám, habár viszonylag épkézláb módon felelgettem a kérdéseire. De annyi mindent elmondhattam volna még!

Nyilvánvalóan nehezére esik elfogadni, hogy hátat fordítottam a kereszténységnek, pláne, hogy egy, az ő szemében téveszmékre, méginkább: fantazmagóriákra épülő, szélsőségesen irracionális, mondvacsinált vallás kedvéért tettem. Valakinek, aki világéletében hitbuzgó katolikus volt, nagy falatot jelenthet megérteni, hogy nem a krisztusi hit az egyedüli üdvözítő és az abszolút igazságot hirdető vallás. Én már csak tudom, nekem is évekbe telt:), s lehet, hogy neki egy élet is kevés lesz hozzá.

A beszélgetésünk során felvetődött néhány igazán fontos kérdés is, amelyeken magam is el-eltöprengek, a válaszadás kényszere nélkül. Például hogy mennyiben befolyásolta a természethit felé fordulásomat az, hogy mindigis nehezen találtam közösséget, társaságot: talán a kirekesztettségemet vagy a hagyományos társadalmi gondolkodásmódtól eltérő életszemléletemet igyekszem ily módon kompenzálni? Mekkora a szerepe annak, hogy kiszakadtam minden keresztény ifjúsági mozgalomból, s a soproni egyetemet odahagyva magamra maradtam az úttalanságommal? Amiben hiszek, valóságos spiritualitás vagy puszta képzelődés? S milyen kapaszkodókat kínál e hit, ha egyetlen etikai parancsa a ködösen értelmezhető Intés?

Néhány hónappal korábban komoly morális és filozófiai dilemmák közt őrlődtem volna, hogy megválaszoljam e kérdéseket. Ma már nem érzem szükségét. Ahogy neki is elmondtam, így vagy úgy: én pogányként vagyok teljes ember. A hitem tesz engem egésszé, anélkül csonka volnék. Úgy érzem, a kereszténységtől különösebb megrázkódtatás nélkül s épp ezért a dolgok természetes rendje mentén váltam el. Az út, ami a mai világnézetemhez vezetett, szervesen összekapcsolódó lépések láncolata volt egy korántsem könnyű vagy veszélytelen, de annál szebb ösvényen. Nem mondhatom, hogy biztos talajon állok, vagy biztos támasztékok vesznek körül, de egy aztán tuti: azt az életet élem, amit magam választottam, s az, hogy a döntéseim minden súlya, a felelősség egésze az én vállaimon nyugszik, mámorító teher. Szabad vagyok, aki maga dönt a sorsáról, annak minden kockázatával és varázslatos bizonytalanságával együtt. Nem tudok nem hegymászós hasonlathoz folyamodni, hiába, aki egyszer a sziklák szerelmese lesz, soha nem bír elszakadni tőlük. Valószínűleg biztonságosabb a távolsági repülők szolgáltatta kényelemben utazni messzi országokba, légkondíconált turistabuszból ismerkedni az idegen, vad tájjal, a csoportvezető útmutatása szerint, hermetikusan zárt 'tourist bubble'-lel övezve szemrevételezni egy másik kultúrát. Mindez mégsem érhet fel egy izzadtsággal, mosdatlansággal, sajgó ízületekkel és vérhólyagokkal körített hegyi túrával. Egy túrával, amikor minden motyód a hátadon van, és napról napra nehezebb megszabadulni tőle, mígnem a hét végére már-már úgy nő rád, mint a csigára a háza. Egy túrával, amin egy sereg ismeretlen helyett kevés, de annál közelebbi baráttal veszel részt. Egy túrával, ami nem csak gyönyörű, de halálosan veszélyes lehet, s épp ez ad értéket minden lépésnek. Egy túrával, amikor nincsenek más határok, csak a saját korlátaid, s a legfőbb célod, hogy legyőzd őket. Egy túrával, ami olyan rálátást enged nem csupán a környező vidékre, de önmagadra is, amit nem kínálhat a legjobb panorámával felszerelkezett szálloda sem. Ha választani kell, én az utóbbira voksolok. S ha lezuhannék, annyi baj legyen - legalább elmondhatom, hogy valami nagyobb felé haladva ért utol a végzet.

Ezer lépés egy kirakatoktól csillogó sétálóutcán semmiség. Ezer lépés egy havas hegygerincen felér egy megváltással.

Áldás reátok!

Eső

nap nap után...

Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?

Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni. 

Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...

Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.

Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam. 

Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam. 

Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)

Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt. 

Áldott Mabont kívánok!

Hulló Eső, 2011 szeptember 18

gondolatok egy augusztusi délután margójára

Noshát, annak ellenére, hogy három héttel ezelőtt vettem egy nagy levegőt és jelentkeztem a – közkeletűen és érthetetlen módon csak N.N. – nek rövidített – Nemzetközi Természet-szellemiségű és (újabban) Fízeus Mozgalom nyári táborába, ma, az első napon a szegedi Boszorkánysziget vadromantikája helyett tetőtéri szobám fülledt félhomályában pácolódok. És nem egyedül! Húsz naposcsibe, két tengerimalac (egyik rühes), egy achátcsiga és két teknős (egy törött páncélú ékszer,- és egy frissen műtött görög) osztozik velem a nyáreste örömeiben. Nem beszélve a meghitten duruzsoló keltetőgépekről, amelyekben újabb 100 tojás fődögél csendesen.

Nagyon bosszant, hogy épp a tábor idejére nőttek a fejemre a tennivalók. Persze, javarészt a saját (többrendbeli) nemtörődömségemnek köszönhetem, hogy nem tudtam szabaddá tenni magam erre a négy napra. Üsse kavics, igyekszem nem bánkódni rajta. Előkaptam a gitárom és énekelgettem egy kicsit, hogy legalább részben felidézzem a szokásos tűz-körül-dalolászós feelinget, de a csibekórus túlharsogott. A minap megpróbáltam felvenni egy újabb nótát, ám mikor visszahallgattam a demo-verziót, abban kéretlen háttérénekesek serege csiripelt vígan. Elképesztően hangosak ezek a kis pehelygombócok!

Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához, úgy fest, ezúttal is elszalasztottam az alkalmat, hogy megismerjek néhány természethívő hittársat. Efölötti bánatomban nosztalgikus hangulatba kerülvén kipakoltam az éjjeliszekrény alsó rekeszébe száműzött varázskellékeimet: a hónapok óta mellőzött athamét, a tavasz közepén félbehagyott Árnyak Könyvét, a tarot-paklit, amit talán ha tízszer vettem kézbe… és elgondolkodtam, újfent, rohanó világunk értékválságáról. Mire jó a hajszolódás, a kapkodás, a görcsölés, ha a munkába temetkezve az ember elveszíti önmagát? Ha az önfenntartásért folytatott robotolás közepette elfelejtünk élni? Persze túldramatizálom a dolgot, hiszen saját perspektívámból nézve sem a megfeszített meló, sem a létbizonytalanság érzete nem jogos. Ám az értékvesztésé nagyon is az. Nem akarok ismét rázendíteni a már jól ismert „micsoda spirituális holtpontra kerültem blablabla” mantrára, de újfent eltökéltem: nem engedem, hogy a nagyvilág kegyelmet nem ismerő fogaskerekei kíméletlenül bedaráljanak. Az ember hajlamos addig-addig tévelyegni az anyagiasság Minótaurusz-labirintusában, - keresve a szebbet, jobbat, a krőzusi vagyont, az ifjúság vizét, a bölcsek kövét vagy mittudomén - mígnem egyszercsak rádöbben: Ariadné fonala már rég nincs a kezében, s arra sem emlékezik, hány sarokkal ezelőtt veszítette el. Nos, én úgy döntöttem, nem hagyom kihullani az ujjaim közül a gyermeki fantázia, a kétkedés nélküli csodavárás, a hittel teli lelkesedés aranyzsinórját, hogy – ha mégoly mélyre kényszerülök is merészkedni a pénzvilág szörnyetegének barlangjában – azért mindig tudjam, merre van a visszaút.

Áldás reátok!

Hulló Eső

csókakő

Oké, menthetetlenül átváltok Bridget Jones naplójába. Ha valakit netán már untatnának magánéletem 'zaftos' mozzanati, abba is hagyhatja az olvasást.

Ebéd után felsétáltam a falunk fölötti sziklaormokhoz, kicsit kiszellőztetni a fejem, összeszedni a gondolataimat, némi friss levegőt szívni, ésatöbbi. Odafele még az is eszembe jutott, hogy rögtönzök egy lebutított Beltaine-szertartást, vagy legalábbis megpróbálom megszólítani az isteneket a magam módján. Ezúttal kevésbé szalonképes kifejezésekkel készültem, s már javában fogalmaztam a panaszlistát, mikor rádöbbentem: nem leszek egyedül. A sziklák előtt elterülő tisztáson két félmeztelen srác állt buzogányokat lóbálva és önfeledten poénkodva. Hamar levágtam, hogy valamiféle küzdősportot gyakorolnak, de őszintén, első blikkre úgy festettek, mint egy meleg párocska valami szado-mazo előjáték közben. Alighanem ezzel ők is tisztában voltak, mert mikor megkérdeztem tőlük, nem zavarná-őket, ha kiülnék egy kicsit a sziklákra, sietve leszögezték, hogy "annyira azért nem romantikus a helyzet idefent".

Na persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sem keltettem olyan benyomást, mint aki teljesen százas - hány lány bóklászik egyedül az erdőben, miközben még esik is ráadásul? Bár a valóságnál egy árnyalatnyival kétségbeesettebbnek tűnhettem,  mert alig öt perce ücsörögtem a kedvenc helyemen, a két fickó odaóvakodott és megkérdezte, hogy "ugye nem akarsz leugrani?".

Miután tisztáztuk, hogy nem vagyok öngyilkosjelölt, végre visszatértek egymás püföléséhez, én meg igyekeztem átadni magam a látvány szépségének. Gyönyörű ám odafent - a szirtekről belátni a környező dombokat, amelyek javát buja vadon borítja. Szemkápráztatóan, harsogóan zöld volt a táj, még a völgyekben megülő pára is, s mindefölött az ólomszínű esőfelhőkkel borított ég nyúlt el. Nagyon szeretem az ilyen időt - a szelet, az arcomra hulló hűs esőcseppek szelíd érintését, a lábam előtt kitáruló messzeséget, a fák tengeréből felszűrődő madárhangokat... Persze az egész egy fokkal idillibb lett volna a hátam mögül érkező lábdobogás, jajjkiáltások és ütemes csattanások nélkül.

Oké, nem panaszkodok tovább a srácokra, egyébként kimondottan szimpatikusak voltak:). Megragadott a közvetlenségük, a vidámságuk, a belőlük sugárzó életöröm: s egyben rádöbbentett, hogy mennyire hiányolom Leventéből az övékéhez hasonló felszabadultságot, rugalmasságot. Vannak emberek, akikben - egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni - szinte lángol a szabadság szelleme. (Talán életemben először idegen nyelvhez kell folyamodnom ahhoz, hogy megértessem magam - az angol "free spirit" kifejezés találóbban jellemzi a szóban forgó egyéniségtípust, mint bármilyen magyar nyelvű körülírás). S hát szó mi szó: Levente nem tartozik közéjük. Mellettem nem érzem, hogy kitárul a világ, s vele tágul az én lelkem is. Mellette nem tölt el játékos életöröm, a vele való társalgás nem jelent ismét és ismét megújuló szellemi kihívást, - nemhogy szárnyakat ad, inkább gúzsba köt mentálisan.
Nem is tudom, miért töprengtem ennyit ezen a kérdésen. Furcsa egy Beltaine: pártalálás helyett arra kényszerülök, hogy visszautasítsak egy nagyszerű férfit. De a Csókakőn megismert srácok és a délutáni baráti összejövetel tapasztalatai megmutatták, hogy ennél kevesebbért nem érdemes belevágni egy románcba. Különösképp akkor nem, ha többre becsülöd és mélyebben szereted a másik felet annál, semminthogy fájdalmat okozz neki egy tartalmatlan, felszínes, színlelt és erőltetett kapcsolattal.
Remélem, jól döntöttem, és főleg, hogy mostantól egy jó darabig nem leszek elég spicces ahhoz, hogy érzelmi meghurcoltatásaim minden zamatos részletét a nagyközönség elé tárjam.

(További) áldott Beltaine-t!

Hulló Eső, 2011-05-01

a vidéki élet szépségei

Némi lelkiismeretfurdalásom támadt az előző bejegyzés okán, végtére is nagyon személyes húrokat pengettem meg, ráadásul szó mi szó, olyan téma ez, amit nem szokás kitálalni a nagyvilágba. Ugyanakkor olyan jól esett kipöfögni magam! Ráadásul alig fejeztem be a blogolást, ismét kipattant egy nagyjelenet édesapám főszereplésével:), s ezek után úgy éreztem: üsse kavics, nem törlöm az iméntieket.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy én magam is számos jellemvonást és magatartásformát örököltem az ősöktől, tehát amikor őket kritizálom, saját magamnak is mércét állítok. Amit aztán rendre leverek - messze nem nőttem még túl egynémely rossz tulajdonságomon.

No, ennyit a családiaskodásról.

Tegnap lenyírtam a füvet a kertben, közben mély pironkodással beismerve, hogy immár visszavonhatatlanul besoroltam azon megelégedett kispolgárok közé, akik elvágólagos rendet tartanak a házuk táján és a füvet véletlenül sem engedik 3 cm-esnél nagyobbra nőni. Oké, esetemben mindez még csak szándék szintjén jelent meg, minthogy

ad.1, a fűnyíró nem elég alacsony a 3 cm betartásához

ad.2, a famíliánkban uralkodó kóros hanyagság kellőképp kordában tartja az én perverz késztetéseimet

Szóval, nincs még tüchtig rend, de azért fejlődünk :).

Fűnyírás közben konstatáltam, hogy ismét benépesül a szomszédságban álló újgazdag csodapalota, amit néhány éve egy helyi rendőr és a családja építtetett. Az elköltözésük körül valami kétségtelenül bűzlött; alighanem szétpattant a pár, - én csak azt sajnálom, hogy távozásukkal kedvenc kiskutyám, egy bűbájos, pinduri puli is kilépett az életemből. No, most azonban újabb csilivili városi terepjárók sorakoztak a házikó előtt, reménykedtem is, hátha egy kedves, helyes és egyedülálló fiatal pasas hurcolkodik be. Vagy egy kedves, helyes és egyedülálló srácot is magába foglaló család. Esetleg egy idős házaspár, kedves, helyes és egyedülálló unokával.

Ja, mondtam már, hogy ez itt Bridget Jones naplója? Hulló Eső házon kívül van.

Visszakanyarodva a szomszédsághoz: ha van is kedves, helyes és egyedülálló (hímnemű) tagja, egyelőre nem mutatkozott. Akárhonnan néztem, nagyon úgy festett, hogy idős, kövér és gazdag németek költözködnek befelé. Nem meglepő: felénk több a külföldi, mint a magyar, és nem csak nyaralóvendégként. Az utcánkban két dajcs, egy osztrák és egy svájci házaspár lakik. Ha magyarul köszönsz a szembejövőnek, van rá esély, hogy furcsán néz; ha "Guten Tag" - ozol, biztos, hogy széles vigyorral visszaköszön.

Igen, ez meg már a Jobbik rádió. Némi idegenellenességet vélünk észlelni? Netán túlhabzanak a nemzeti érzések?

Tény, hogy nem kedvelem a svábokat, me culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Persze az egyes személyekkel nincs bajom. A nyelvet darabosnak és esetlennek találom, a mentalitást olykor kimondottan irritálónak; de azért alapvetően ki vagyok békülve germán testvéreinkkel. Csak ne érezném, hogy az országunk értük él! A környéken minden felirat dupla olyan nagy németül, mint magyarul. Furcsa tudathasadás: egyfelől élvezem azt az etnikai sokszínűséget, ami kicsiny falumat jellemzi (vannak ám még angolok, belgák, franciák, satöbbi), másfelől a műgólyákkal és kertitörpékkel feltunningolt, máskülönben példamutatóan rendbe tartott nádtetős parasztházikók láttán némi hányinger kerülget. Valahogy mintha kirakat lenne az életük, csupa csillogás, semmi valóságos -  olyanok ezek a jómódú német nyugdíjasok: elköltöznek egy balaton-felvidéki kis hegyközségbe, felújítják a vályogházakat, de mediterrán díszcserjékkel telepítik be a kertet, a borospince, a szekér, a hajdani pajta csak díszlet, s a tornácon sörözgetve élvezik a falusi romantikát. Mit szólnának a középkor daliás, rettenthetetlen bátorságú, vad germán harcosai, ha a nyugszékben szétterülő, rákvörösre égett, sört szopogató hájpacnikban felismernék távoli utódaikat?

Sajnálom, ha túl sok ellenszenv csendül ki a soraimból. Voltaképpen megértem őket, eljöttek ide a hangulat kedvéért, de hozták magukkal a nyugat-európai összkonformot. Ismeritek a "tourist bubble" kifejezést? Valahogy így vannak ezek a külföldiek, bentlakóként is kívülállók - habár ideköltöztek, továbbra is a megszokott életkörülményeik veszik körbe őket, s ugyanazt az életstílust folytatják, csak épp a Balaton panorámájával körítve. Végtére is nincs ezzel semmi baj. Miért érzem mégis úgy, hogy megerőszakolják a mostanra szétolvadó falusi múltat?

Befejezem.

Majd írok, ha már kiveszett belőlem ez a nagy lokálpatrionalizmus.

Addig is áldás kísérjen benneteket!

Bridget Jones

család

Hol is kezdjem.

Reggel, miután a harsogó madárdal kikergetett az ágyból, úgy döntöttem, ha már visszaaludni nem bírok, legalább csinálok valami hasznosat és irkálok pár sort a blogba, de valahogy nem találom a témát. Az utóbbi hetek nagyon egyszerűen teltek, - édesanyám és édesapám elutaztak rendet rakni a fehérvári nagyszülői házban, úgyhogy a magam ura voltam hétfőtől péntekig, és mit ne mondjak, piszkosul élveztem.

Oké, ez eddig úgy hangzott, mintha egy tizenhat éves kamaszlány írta volna. Ígérem, nem azzal fogom folytatni, hogy végre kipróbáltam a füvet, a haverokkal csapra vertük az ősök bortartalékait, közben az aranyhalak kipurcantak, mert elfelejtettem megetetni őket.

Nem; mindössze arról van szó, hogy kimondottan felszabadító érzés volt, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Hogy nem vesz körül szünet nélkül egy elvárásokkal teli emberi közösség, hogy nem szemrehányások és számonkérések kereszttüzében mozgok (mert utóbbi kettőben a mi famíliánk igazi bajnok), hogy úgy osztom be a napomat, ahogy jólesik, s a terveimet nem keresztezik másokéi. Olyan hatékonyan és szervezetten végeztem el a napi feladataimat, hogy magamat is sikerült vele meglepnem; annyi apró célkitűzést teljesítettem, amennyit máskor hetek alatt sem. Elég borzasztó, de kénytelen voltam beismerni, hogy kimondottan jótékony hatással volt rám a család távolléte.
Hosszan ragozhatnám a családunkat átszövő emberi kapcsolatok buktatóinak sokaságát, sűrű konfliktusainkat és köztünk tátongó generációs szakadékokat, de 'az ősök tisztelete' címszóval inkább nem teszem. Legyen elég annyi: jó volt egy kicsit fellélegezni.

No, hát igazán vidámra sikeredett ez a bejegyzés. Felpezsdítő nyitány egy újabb gyönyörű naphoz. :)

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2011-04-01