művészetek völgye

Tegnap Kapolcson jártunk Leventével - jellemző, hogy noha itt van a szomszédban, még egyik évben sem sikerült egy napnál hosszabb időt eltöltenünk a rendezvényen. Pedig milyen jó! Összehasonlíthatatlanul egyedivé teszi a rengeteg unikális kézművestermék és művészeti alkotás, a vásárnak helyt adó ódon falusi környezet s nem utolsósorban a résztvevők sokszínűsége. Mintha mindenki előkapná az alternatív énjét ez alkalomból: a hétköznapok konszolidált kispolgárai rojtos aljú parasztnadrágban, lovasíjász-öltözetben, kacskaringós hímzésekkel díszített indiai felsőkben, basanadrágban, mókás tatyókkal a vállukon érkeznek. Persze felbukkan jónéhány vérbeli hippi is, függőágyban ülve furulyázó gondtalan táborlakók, tűzzsonglőrök, raszták csomózott karkötőkkel és elnyűtt útibatyukkal, utcazenészek, bábjátékosok, életművészek...

Nem is tudom, mi ragadott meg jobban: a kortárs képgaléria egy düledező terméskő pajta árnyékos belsejében, vagy a döngölt földpadlón kiállított mesebeli kerámiafigurák, a spontán utcai performanszba fogó néptánccsoport vagy a barlangok szépségeit bemutató 3D diavetítés, az emberi képzelőerő végtelenségét s vele párhuzamban a tehetség sokarcúságát bizonyító iparcikkek és kézműves termékek, vagy a magyaros ételek (és itt nem a magyarosch ételekre gondolok) ínycsiklandó garmadáját kínáló sütödék, a hídon álló élő szobor vagy a nyílt tüzű kovácsműhely, ahol egész nap készültek a fokos,-és fejszefejek, vasrózsák? S a fenti felsorolásba a látnivalók töredéke fért csupán.

Persze, hogy nem sikerült vásárfia nélkül megúszni a napot. Egy mókásan csálé bögrével, egy tarka övtáskával és egy pólóval tértem haza: utóbbin egy bicikli rajza díszeleg, a következő felirattal: 'put the fun between your legs'. Nos, ezt még nem mutattam meg a családnak :). 

Áldás!

Eső

kedd, a borzalmas

Figyelem, az alábbiakban panaszáradat következik, olvasni csak saját felelősségre ajánlott.

Már megint pórul jártam ezzel a nappal. Semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, és minden esemény elé akadályokat halmoztak az égiek.

Az első előadás után az évfolyamtársaim emlékeztettek rá, hogy szakestünk lesz aznap, amiről én tökéletesen elfeledkeztem. Eredetileg deguketrec-takarítással szándékoztam tölteni a délutánt, és persze mondhatnátok, hogy baráti körben szolidan berúgni mennyivel szórakoztatóbb elfoglaltság, de valami autista beidegződés révén nagyon nehezen tűröm, ha hirtelen változik a napi programom. Így aztán elég kelletlenül vettem tudomásul, hogy kiöltözős-kellemkedős kötelezettségek várnak rám.

És ha még csak ennyi lett volna az újdonságokból! De nem; hidegzuhanyként ért a hír, hogy addig még hátra van egy agrokémia laborgyakorlat is, amin le kell adni azt a műtrágyázási tervet, amelyről én nagy naivan azt hittem, elég a tanulmányi időszak végéig elkészíteni.

Így aztán a második előadást azzal töltöttem, hogy a füzetembe kidolgoztam egy jó ellátottságú, tápanyagokban gazdag humuszos homoktalajon létesítendő kamillaültetvény első évi tápelem-szükségletét és az ezt fedező műtrágya-mennyiséget. Aztán az óra utáni szünetben lélekszakadva elpedáloztam a könyvtárba kinyomtatni az oktató által kiküldött feladatlapot és átmásoltam rá a kapott értékeket.

Persze még így sem voltam teljesen felkészült, köpenyt például a tanszékről kellett kölcsönkérnem. Kaptam is, akkorát, hogy duplán belefértem volna. Mondanom sem kell, mennyire idiótán éreztem magam. 

Az óra természetesen harminc perc csúszással ért véget (soha nem fejezzük be időben a méricskélést), ráadásul az első és az utolsó kimutatási próba is rám (meg 'Bíborkára') maradt, így mi melóztunk a legtöbbet (no és persze esélyünk sem lett volna korábban olajra lépni). Ezt követően már nem volt más vágyam, mint hazahúzni, teleenni magam és beleereszkedni egy kád illatos, forró vízbe. Ehelyett rámakaszkodott a legidiótább évfolyamtársunk, "Okoska" (gondolom, el tudjátok képzelni, mennyit szövegel, és mi milyen hálás szívvel fogadjuk az ostobaságait), aki éveleje óta sündörög körülöttem, és csak úgy tudtam lerázni, hogy csatlakoztam a bevásárolni induló 'Poholykához' és 'Arszlánhoz'. Ha már velük tartottam a Sparba, gondoltam, megtámogatom a szakest készleteit némi sörrel, és vettem öt üveg Sopronit. Illetve vettem volna, ám a pénztárgép háromszori próbálkozás után is visszautasította a kártyás tranzakciót. A kasszás javaslatára megkíséreltem kicsalni némi cash-t az áruház bejárata melletti automatából, amely lenyelte a kártyám és közölte, hogy "konzultáljak a kibocsátóval".

Ötre értem haza. Kimerültem, átfázva, ingerülten. Betoltam egy tál hasábkrumplit néhány panírozott halrudacskával, aztán "csakazértis" alapon rákészültem egy kiadós fürdőzésre. Meggyújtottam egy szantálfa füstölőt, beleszórtam néhány rozmaringlevelet a vízbe, és utánuk vetettem magam. (A rozmaringleveleket a baráti kapcsolataim megerősítése érdekében használtam fel. Arra gondoltam, ha másra nem is, némi összerázódásra jó lesz ez az alkalom.)

Meditálni persze nem sikerült, viszont jól ellubickoltam az időt, fél hétkor kászálódtam ki a kádból. Addigra a szantálfa illata fejfájdító töménységben betöltötte a fürdőszobát, valósággal émelyegtem tőle. Gyorsan összekaptam magam (ami nálam egyet jelent azzal, hogy éktelen rumlit hagyok szerteszét), hajat szárítottam (félsikerrel, ugyanis menet közben a szárító zárlatot kapott),  sminkeltem, ésatöbbi. Végül pár csepp levendulaolajjal megkentem a csuklómat meg a nyakamat, ami olyan erősen párolgott, hogy befelé autózva kifejezett hányinger tört rám.

Aztán csak odaértem. Persze hamar kisült, hogy mikor - még a délelőtt folyamán - a buliruháról folyt a szó, a lányoknak csak a szája volt nagy. Senki nem rittyentette ki magát különösebben, az elsőévesek például egyenesen mackónadrágban és bő pólóban csoszogtak le a szobájukból a koli földszintjén található társalgóba. Én meg képes voltam szoknyát húzni (ez nálam világrengető esemény). 

És végül a parti. 

Elképesztően lapos volt. Az első üveg sört azért gurítottam le, hogy ne unjam halálra magam, a másodikat, hogy ne aludjak el. Az egész túlontúl is szolidra sikeredett: egy kis jólnevelt eszegetés korlátozott mennyiségű alkohollal körítve. Az egész napos gyötrődés után szerettem volna kicsit jobban elengedni magam.

Kimondatlanul ugyan, de háttérszándékaim is voltak a megjelenésem kapcsán. Van egy srác a szaktársaim között, aki ugyan tenyérbemászóan modoros és idegesítően sokat szövegel, de egész helyes. Mostanában - talán a kiéhezettség teszi - kezdett bennem bizonyos vonzalom ébredni irányában. Azt reméltem, talán sikerül elcsavarnom a fejét a dögös megjelenéssel. Erre mi történt? A gyerek - nevezzük 'Farkasnak' -  leült mellénk, és  lelkesen kitárgyalta Bíborkával a szexuális életét. Miközben azt ecsetelte, hogyan vágta be a térdét a zuhanyzóban, miközben a barátnőjével - khmm, - csellózott, bennem a jól ismert kudarcérzet halovány deja vú-ja ébredezett. Erre muszáj volt még egy kicsit inni. 

Tízig bírtam. Szégyen-gyalázat (hogy rám vagy a szakestre nézve-e, azt nem tudom), de addigra kis híján elnyomott az álom. A koleszban persze állt a bált, az első emelet szintbulit tartott, az egész épület beleremegett a hangfalak dübörgésébe, a folyosókat elöntötték az ittas egyetemisták (tudván, hogy másnap tanítási szünet van), de valahogy nem tudtam beleolvadni a feelingbe. Soha nem mozogtam otthonosan az effajta partikon. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék arconpörögni alkalomadtán. Maradtam én már hajnali hatig táncházban, vagy épp rockkocsmában jóbarátokkal. De ez a gátlástalan, személytelen hedonizmus nem az én műfajom. Dumáltam egy sort Bíborkával, és amit pozitívumként értékelek, hogy meghívott a szombat este tartandó születésnapi ivászatra, de nem hinném, hogy elmegyek. Nem tudnám önfeledten elereszteni magam egy többé-kevésbé idegenekből álló társaságban, csak mert közösen piálunk.

Hazaérkezésem sem volt zökkenőmentes, tudniillik a szüleim bejöttek értem kocsival, és hiába hangsúlyoztam nekik, hogy a kollégiummal szemközti buszmegállóban leszek, juszt is odakanyarodtak az épület elé. Éktelen lebőgés. Otthon meg hatalmas rumli, az ágyamról úgy kellett lesöpörnöm a nyaklánc-keresés hevében ráborított csecsebecséket.

Végül, mindezek megkoronázásaképp, hajnali fél kettő tájban forgó gyomorral felébredtem és elénekeltem a "fürge rókalábak"-at a WC-kagyló fölött görnyedezve.  

Annyira elkeserítő! Úgy képzeltem, hogy elbeszélgetek az elsőévesekkel (azért vettem fel mind a pentagramm, mind a Mjolnir - medálomat, mert titkon reméltem, talán valamelyikük rokon lelkületű), esetleg megismerkedek köztük egy helyes fiúval (az egyetlen jóképű srác, mellesleg néptáncos, a már emlegetett 'Gyöngyvér' pasija), vagy épp sikerül levenni a lábáról (khmm, szó szerint) 'Farkast'. Ehelyett idő előtt becsíptem, elálmosodtam és hazajöttem, hogy aztán itthon kidobjam a taccsot. Gyönyörű, mondhatom.

Ma hajnalban még tejfehér köd hömpölygött a kertben, mikor kimentem megetetni a tyúkokat. A talpam alatt ropogott a deres fű, a leheletem táncoló páragomolyokban tört elő. Csend volt, a felkelő Nap vérnarancs korongja sejtelmesen szüremlett át a lassan eloszló gyöngyház derengésen. Megtöltöttem az etetőt és az itatót, aztán kinyitottam és kitámasztottam a tyúkól ajtaját. A tollas népség kotkodácsolva özönlött elő, s lelkesen szökdelve körbefutották a baromfiudvart. Léleksimogató ezeknek a pillanatoknak a békés egyszerűsége, a reggel fagyos szépségét betöltő áldott harmónia. Ez az én világom, nem a zajos éjszakai mulatság pörgő lüktetése. Én itt vagyok otthon.

kérdezz-felelek

Kezdetben az ember nem kérdőjelez meg semmit, gyermeki bizalommal elfogadja a készen kapott válaszokat. Aztán idővel igyekszik megfogalmazni a saját verzióját az élet fontos dolgait illetően; végül felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre még maga sem tud felelni.

Valaki hónapokkal ezelőtt azt kérdezte tőlem: mit vársz az élettől? És mikor elgondolkodtam, mit mondjak neki, rádöbbentem, hogy nincs válaszom. Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, és súlyom vesztve lebegnék valamiféle lehetőségekkel teli vákuumban, várva, hogy valamelyik az utamba sodródjon. A gyermekkoromban magamba szívott értékrend diktálta életút sztereotip állomásai szétolvadófélben vannak. Nincs célom, hivatástudatom, nagybetűs Álmom. Fogalmam sincs, milyen munkakört tudnék lelkesen és kitartóan végezni, s milyen női szerepkört szánnak nekem az égiek. Szánalmasnak tűnhet ez a tanácstalanság, s látszólag meghazudtolja a Samhain apropójára írt öntudatos énvallomásomat; de hiszem, hogy a megfelelő kérdések feltétele  - még a rájuk kapott válasz hiányában is - az első lépés önmagunk legmélyebb megismeréséhez és valódi vágyaink tudatosításához.

"Tedd azt, amit akarsz!" - szól az Intés. Sokat töprengek ezen. Vajon amit az ember akar, ugyanaz, mint amit szívből kíván? Egy nálam összeszedettebb, harmonikusabb és önállóbb személyiség esetén minden bizonnyal. Node én? Nos, el akarom végezni az erdésztechnikumot és a természetvédelmi mérnök szak mesterképzését, mert hasznos kiegészítései lennének az eddig megszerzett szakmáimnak: de ha megkérdezik, mit szeretnék amúgy istenigazából tanulni, a válasz egyértelmű: néprajzot. Folytatni akarom a népi hegedűt, "ha már elkezdtem, ne menjen veszendőbe" alapon, de valójában a zongora és a cselló, a népzene eszköztárán belül pedig a nagybőgő az a hangszer, amelytől szárnyal a lelkem. Azt állítom, hogy vidéken akarok élni, természetközeli egyszerűségben, állatokat tartva és önfenntartó szinten gazdálkodva - de mégis, néha úgy vágyom a nagyváros nyüzsgésére, kulturális sokszínűségére, mozgalmas mindennapjaira! Azt állítom, hogy otthonomnak érzem a családi házat, amelyben felnevelkedtem, miközben voltaképpen ki nem állhatom az aránytalanságát, kezdve az ízléstelen szerkezeti felépítéstől az elnagyolt kivitelezésig, az elhanyagoltságát, s a falaiba kövült lehangoltságot. Hajtogatom magamnak, hogy jó lesz nekem ittragadni, belegyökerezni a településünk földjébe, mert ezzel valamiféle gátat szabhatok a családunk nemzedékről nemzedékre történő migrációjának (a dédszüleim még Székelyföldön éltek); de néha olyan fullasztóan borul rám a mindennapok fásult rutinja, hogy a kitörés egyetlen útjának azt látom, ha összepakolok egy hátizsáknyi cuccot, és meg sem állok - teszem azt - Új-Zélandig. A megszokásnak és a környezetem elvárásainak engedve szégyenkezem, amiért még nem vagyok feleség és anya, miközben meglehet, nem is annak szánt a sors. Lelkesen masírozok a magyar identitástudat és hagyományőrzés lobogója alatt (kérlek, ne vetítsétek politikai síkra az elhangzottakat), de kétségbeesetten vágyom idegen kultúrák, nyelvek, hitek, tájak fölfedezésére. 

Az istenek a megmondhatói, miért nem tudom az egyszerűbb végéről megfogni a dolgokat.:). Ma az egyik környékbeli településen jártunk, és felfigyeltem néhány gyönyörű panorámával rendelkező telekre. Az erdőborította dombhátakon elszórt szőlőskerteket apró terméskő pinceépületek egészítették ki, s az egész környék békés nyugalmat árasztott. Világéletemben ilyen helyen akartam élni: faluvégi, erdőszéli, csendes magányban. Most azonban elkezdtem azon őrlődni, hogy ahhoz el kéne költöznöm a szülőfalumból, meg hogy e táj szelídítetlen hegyeivel kevésbé tükrözi a Balaton-felvidék tündérkert-szerű báját. Végül az egész hazautat az egymásnak ellentmondó vágyak satujába szorítva töprengtem végig. És még csak nem is egy életbevágóan fontos, aktuális probléma kapcsán. 

A már említett ismerős Samhain apropójára a következőket írta: "Fiatal az év, és mi is fiatalok vagyunk vele mind. Te se mulaszd el megragadni a lehetőségeket, tervezz, és valósítsd meg az álmaidat!" Habár nem tudhatta, mennyire időszerű számomra a téma, a gondolat az elevenembe vágott. Az elmúlt napokban ki-kijártam a környékünkön elnyúló letarolt kukoricatáblákra begyűjteni a kombájn által hátrahagyott csöveket, s közben persze elméláztam az aratás eszmeiségén, nem csak gyakorlati vonatkozásaiban. A hétvégén a legtöbb földet újra fölszántották. A múlt lezárult, egy munkafolyamat véget ért, s máris kezdetét vette a jövő megtervezése és előkészítése. Erről szól Samhain: mérleget vonunk az előző évet illetően, és hozzáfogunk, hogy megalapozzuk a folytatást. Nekem is ezt kéne tennem: átgondolni, honnan jövök, merre tartok, s legfőképp: mi az, amit magammal akarok vinni az új esztendőbe.

(hétfő)

mission: accomplished
:)

(vasárnap: vol II.)

Miért van az, hogy az összes dokumentumfilm az állatok párzásáról szól? Hazaugrottam kenyérért meg margarinért, és arra értem vissza, hogy  kölykök a tv előtt ülve áhítattal fixíroznak egy prücskölő pandapárt.

(vasárnap: vol I.)

Még sosem tituláltak „kandifejű buta boszorkánynak”, és nem igazán tudom eldönteni, hogy egy hároméves szájából ez sértés-e vagy bók.

nap nap után...

Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?

Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni. 

Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...

Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.

Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam. 

Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam. 

Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)

Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt. 

Áldott Mabont kívánok!

Hulló Eső, 2011 szeptember 18

egyedül

ezúttal magányos is vagyok...

pozitív gondolatok, csapó 2: "fine day - monday"

Aki hozzám hasonló megszállottja a Harry Potter-sorozatnak, az tudja, hogy a címben szereplő angol frázis eredetije ("fine day - sunday") az első filmben Vernon bácsi szájából hangzik el, és a posta elmaradásának adózik tisztelettel. A mai napon nem csak a posta, hanem minden más érdemi tevékenység is indexre került: reggel fél 10-kor történő ébredésemtől kezdve fél 4-ig azon ügyködtem, hogy összedobjak egy tenger gyümölcsei pizzát (igaz, hogy a szent cél érdekében letekertem kvázi 20 kilométert, és a változatosság kedvéért még a madárparkba is beugrottam), az elfogyasztása után pedig másfél órát szunyókáltam. Az azóta eltelt időben keresztülrágtam magam az Ösvény Magazin legutóbbi számának cikkein, miközben Cruachan és Eluvietie-számok dübörögnek a hangszóróból. Mit is mondhatnék? Így fest egy boszorka szabadnapja... :)

Áldás!

Eső

nehézségek

Tegnap megint elvitt két tojót a róka. Ráadásul egyre több baromfi szörcsög, állítólag az a telep, ahonnan hozzánk kerültek, valóságos bacitanya, és rendszeresen különböző légúti fertőzések tarolják végig az állományt. Most mindegyik madár antibiotikumot és étrendkiegészítő vitaminkomplexet kap, de egyik-másik ennek ellenére is elég rondán néz ki. Minden reggel szorongva indulok itthonról: ma melyik jószág pusztult el?

Tegnap elalvás előtt Hérához, Júnóhoz, Freyához, Hestiához fohászkodtam. Nem hinném, hogy bármelyikük is különösebben gyengéd érzelmeket táplál a háziszárnyasok iránt, de félálomban nem jutott jobb az eszembe. Már az is felvetődött bennem, hogy varázslattal próbálom megtámogatni az üzletmenetet - Eileen Holland több idevágó praktikát is ajánl, de annak idején nem hittem volna, hogy egyhamar rájuk fanyalodok.

Persze, varázsolnék, ha lenne időm. De még meditálni sem meditáltam hónapok óta. A munka és a tanulás kettős harapófogójába szorulva a spirituális életem elsorvadt. Meglep, hogy a túlhajszoltság nem csak fizikailag vagy idegileg, hanem érzelmileg is ilyen kimerítő lehet. Mintha kiszáradtam volna belülről, kevés szabadidőmben a legalapvetőbb önfenntartás szintjén evickélek: estére hazaérve például semmilyen fennkölt dolog nem foglalkoztat jobban, mint egy meleg vacsora. Fáradtnak érzem magam még ahhoz is, hogy bármiféle szellemi jellegű tevékenységet űzzek, megelégszem a gyors, pillanatnyi kikapcsolódással (ergo valami bugyuta filmmel). Utálom  ezt az állapotot. Most kezdem megérteni, hogyan veszítik el a felnőttek az élet idegőrlő útvesztőjébe bonyolódva gyermeki fantáziájukat, a csodákba vetett hitüket, játékosságukat, bizalmukat a természetfelettiben. Nem és nem akarok ide eljutni.

Folytatnám még, de el kell kezdenem készülődni. Különben sem jönnek olyan gördülékenyen a szavak, mint korábban. Annyi mindentől megfoszt a stressz, hogy már-már attól tartok: önmagam is elveszítem.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső

szóval, munka.

Pillanatnyilag bio-teákat, gyümölcslevet, népművészeti kerámiákat, illetve halfelvágottat árulok az egyik közeli település nemrég nyílt termelői piacán; főműsoridőben azonban a strand mellett elnyúló "madárpark" jegyszedője és szükség szerint idegenvezetője vagyok, legalábbis a hét három napján :).

Egyik sem hangzik rosszul, ámde az álom nem oly rózsaszín, mint hittem. Kezdődött azzal, hogy a madárpark vezetőségében feszültségek léptek fel; a tulajdonos és a kivitelező összerúgta a port, s végül utóbbi kvázi menesztve lett. Minek következtében az addig sem túlságosan gördülékenyen zajló előkészítő munkálatok megszakadtak, majd teljesen széthullottak, s néhány napig még a létesítmény felszámolása is szerepelt a forgatókönyvben. Aztán jött a sógorom, akit kénytelen leszek valamilyen nicknévvel ellátni, legyen tehát Kende:); és ráncba szedte a dolgokat, habár nem önként és dalolva. Négygyermekes édesapaként bőven lenne egyéb dolga, mint füvet kaszálni és madárketreceket összeeszkábálni délelőtt 10-től este 9-ig. Végzettsége szerint földrajz-rajz szakos tanár (jelenleg álláskereső státuszban), s alkalmi munkavállalóként ő is jegyszedőnek szerződött, ám mostanra a menedzselési feladatoktól a tenyésztojások naponkénti összegyűjtésééig lényegében minden tennivaló a nyakába szakadt. S részben az enyémbe; eddig főként fát rakodtam, szemetet gyűjtöttem, valamint sorra hívogattam a környékbeli iskolákat és óvodákat a reklám végett.

Nagyon megviselt, hogy ami könnyű és kellemes nyári munkának indult, az a túlélésért folytatott harccá fajult. A madárpark kipofozása és jövedelmezővé tétele jóformán létkérdéssé vált a számunkra, hiszen ha bezár a bazár, a mi melónknak is lőttek. Nehezen viselem az érzelmileg túltelített, komplikált és bizonytalansággal teli szituációkat. Ráadásul a rengeteg feladat és a nagy felelősség mellett eleve egy rakás buktató rejlik a képletben. Eleddig négyszer jártak ragadozók a területen, - a csirkeháló nem jelent akadályt a számukra - és több mint egy tucat baromfit pusztítottak el. Most a villanypásztor gondolatával kacérkodunk, ám ahhoz előbb körbe kell kaszálni a park teljes kerületét, ami ismétcsak Kendére hárul. Aztán ott vannak a fajtaismertető táblák, tele stilisztikai és helyesírási hibákkal - a készítőjük még arra sem vette a fáradtságot, hogy sorkizárt formátumra igazítsa a szöveget. Amit egyébként egy, a díszbaromfikat bemutató szakkönyv fajtaleírásaiból ollózott ki minden jel szerint teljesen random módon, mert míg némelyik tyúknál a testalkat és színezet jellemzése szerepel, addig másoknál a kinemesítés története (igencsak zanzásítva), s megint másoknál a gazdasági haszon vagy egyéb sajátosságok. Egyik leírás apró betűkkel sűrűn borítja a lapot, míg a másik összesen öt sorból áll, de azok aztán jó nagyok. Mikor először megláttam őket, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek; most már inkább az előbbire hajlok. Ennél még én is többre vagyok képes. Nem beszélve az ugyancsak hibákkal teli szórólapokról és a plakátokról, amiken egy strucc képe díszeleg (mondanom sem kell, nincs struccunk). Szó mi szó, utóbbiak úgy festenek, mint egy olcsó vándorcirkusz hirdetései.

Sem Kende, sem én nem tudunk érzelmi elköteleződés nélkül belevágni egy munkába. Kende különösen is lelkiismeretes, rendszerető és precíz:  ha egyszer belefog valamibe, addig nem nyugszik, amíg az az ő mércéje szerint tökéletes nem lesz. S nem mondhatnám, hogy alacsonyra teszi a lécet. Van jó oldala is ennek az igényességnek, de a kelleténél jóval több aggodalmat és elégedetlenséget generál. Néhány évvel ezelőtti építkezésük alatt a munkahelyén és otthon egyaránt 120%-ot teljesített (csak hogy példát mondjak, egyedül csiszolta meg és festette le a födémgerendákat), aminek aztán egy kisebbfajta idegösszeomlás lett a vége. Most májusban felmondott, többek között azért, hogy ne darálja be ismét a munkaalkoholizmus, s úgy tervezte, néhány hónapot pihen, mielőtt ismét állást keresne. A madárparkos meló akkor még kellemesen lazának és egyszerűnek tűnt. Igaz, a tulajdonos kezdettől az üzlettársi pozícióval kecsegtette, ismerve szellemi kvalitásait és munkamorálját, de Kende következetesen visszautasította az ajánlatot, mert nem akart oly mélységben belebonyolódni a bizniszbe. Erre tessék, nyakig benne vagyunk, ráadásul minimális fizetésért, bár a tescót így is túlszárnyalja a bérezés, szóval emiatt nem panaszkodom.

Hogy valami pozitívumról is írjak, szeretek ám ott lenni :). Az, hogy állatok között tartózkodhatok naphosszat, részben kárpótol a megpróbáltatásokért. Annyira viccesek - ahogy a rangidős pávakakas a gyöngytyúkoknak udvarol (mert a tojója rá se hederít), ahogy a kakasok dél körül össznépi kukorékolásba fognak, persze mind a ferdetetős esőfogó alatt kuksolva (a volierekben egy baromfit sem látni ilyentájt), ahogy a kameruni törpekecskék minden újdonságot megrohamoznak és ízekre szednek, ahogy az emuk a vadhálón kidugott fejjel követelik a pitypanglevelet, amit időnként szedek nekik...

Még tudnék miről írni, de későbbre hagyom. Hogy teljesen más témába csapjak: gyönyörű vihar volt tegnap mifelénk. Szünet nélkül villámlott, és ezt tessék szó szerint érteni; mellette langyos déli szél fújt, távoli mennydörgések moraját hozta. Mire fölénk ért az égiháború, már félálomban voltam, de emlékszem néhány szemkápráztató istennyilára, ami oly nagy fénybe borította az eget, hogy utána pár pillanatig csak sötétséget láttam. A lelkemet is megöntözik az ilyenkor lehulló esőcseppek.

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-06-06

juhhú

hosszabban akartam ragozni a témát, de mivel kissé becsíptem (szolid poharazgatás némi családias csevej mellett a sógorom és szüleim társaságában), csak röviden: nekem lesz a legjobb melóm a nyáron és punktum.

uhh. majdnem tíz percbe telt helyesírási hibák nélkül begépelni ezt a két sort. szánalmas volnék?

örömködés

Ó, úgy fel vagyok dobva, az előttem álló nap tele van kellemesebbnél kellemesebb lehetőségekkel :). A megvalósításhoz jelenleg az ebéd áll a legközelebb, már bepácoltam a csirkecombokat, és úgy tervezem, hogy hagymás krumplisalátát készítek köretnek. Utána alighanem szunyókálok egy kicsit, aztán nekiugrom a tegnap vásárolt angolkönyvnek és kivégzem az első leckét. Valamennyit gagyogok angolul, de soha nem tanultam rendszeresen, iskolai keretek között, s mostanság - különösen a nyelvvizsga sürgető kényszerével a fejem fölött - úgy érzem, ideje szisztematikusan elsajátítani.

Aztán, ha már ráuntam a nyelvelésre, ott van Bernáth Jenőtől a Gyógy-és aromanövények, minden gyógynövénybolond bibliája:). Vagy például felvehetnék néhány régóta talonban heverő nótát, véglegesíthetném az Árnyak Könyve borítójának díszítését, elkészíthetném a totememet jelképező agyagmedált...  

Utóbbihoz az ihletet egy már meglevő nyakláncom adta, egy körülbelül 3 cm hosszú és talán ha 1 cm átmérőjű, egyik oldalról ember, - a másik oldalról kecske vagy lófejet formázó mázatlan, nyers okkerszínű függő. A hétfői vizsga előtt fel-alá korzóztam a folyosón, utolsókat rúgó aggyal igyekeztem még néhány adatot bemagolni, közben azt szorongattam görcsösen, mire egyik évfolyamtársnőm megkérdezte, hogy "csak nem a totemed?" Ez aztán meglódította a fantáziámat, és menten be is szereztem 2 kiló agyagot (kisebb kiszerelésben nem volt, de amilyen béna vagyok, lehet, hogy el is fogom használni mindet a sikertelen próbálkozások során:)).

Szóval, nagyon kellemes délután ígérkezik. Megyek és neki is látok a salátának :)

Áldott szép napot nektek is!

H.E.

bulldog beltaine

Már rég megtanulhattam volna, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván - különösen, ha boszorkány az illető. Ezúttal mégis képes voltam szerelemért fohászkodni az ünnep alkalmából  - erre mi történik?! A legjobb barátom lényegében tálcán kínálja föl magát nekem. Mégis mennyire kétségbeesett lehet az, aki két korty sör között képes megkérdezni egy lánytól, hogy "És engem nem szeretnél pasidnak?". S nem csak hogy megkérdezte, de a következő másfél órát azzal töltötte, hogy meggyőzzön az ötlet működőképes volta felől.
(S milyen nehéz volt ellenállni neki! Spiccesen jóformán bárkinek a karjaiba omlanék. Kézenfogva hagytuk el a pubot, papás-mamást mímelve egyetlen este erejéig. Meg kellett küzdenem önmagammal, hogy ne engedjem őt közelebb.)

Úgy érzem, hogy minden próbálkozásom, ami a szerelem megtalálására irányul, kudarcba fullad valamiféle átok miatt. Mintha egy estére nem lenne elég "Levente" abszurd felvetése kettőnk viszonyáról, azt is volt szerencsém megtudni, hogy a srác, akit a gimnázium négy éve alatt kitartóan és viszonzatlanul szerettem, az egyetlen férfi, aki iránt valós érzelmeim voltak, közel tíz évnyi szingli-lét után alig egy hónapja becsajozott. Úgy vártam a holnap délutánt, amikoris egy baráti összejövetel keretében találkozni fogok vele,- valóságos hidegzuhanyként ért a hír, hogy időközben sikerült beszereznie egy barátnőt.

Utálom Beltaine-t, utálom a romantika minden csöpögős válfaját, a pasikat, az érzelmeket, utálom az egész hóbelevancot úgy ámblokk.

boldog ünnepet nektek is, de tényleg

angyalbőrben

Nyílt egy új ezoterikus ajándékbolt a városkánkban. Csak ma vettem észre, valósággal eltűnik a Spar és az Alexandra Könyvesbolt széles kirakata között. Az üzlet maga a rendkívül hangzatos, cukorka-rózsaszín és pilleszárnyas "Angyalvarázs" névre hallgat, s mint az ezek után már sejthető, a termékkínálat jelentős hányadát aranyozott gipszputtók teszik ki. Node nem akarom becsmérelni, a maga nemében úttörő a környéken. Volt ugyan több egzotikus (nem ezoterikus) shop a városközpontban, de előbb-utóbb mind befulladt - nagy bánatomra, mert már csak az indiai és afrika szobrocskák, maszkok, szélcsengők, ajándéktárgyak látványa no meg a bőséges füstölő,- és gyertyakínálat miatt is szívesen be-betértem. Ami az árumennyiséget illeti, az Angyalvarázs momentán a nyomukba sem ér, de remélem, ha beindul a biznisz, kicsit felfejlődik.

Egyébiránt tarot-paklit keresgélve akadtam rá, minekutána feltérképeztem a helyi könyvesboltok készleteit. Az Alexandrában rátaláltam a Marseille-i tarot-ra, meglepően olcsón, mindössze 2000 forintért. Nagy a kísértés, egyrészt az archaikus ábrázolásmód, másrészt az alacsony ár miatt. Az Angyalvarázsban a - mi sem természetesebb - angyalos paklin kívül egyiptomi és a szecessziós készlet kapható, rendelésre pedig beszerzik a Rider-Waite-t is, persze nem kevés pénzért. Nem vásároltam meg egyiket sem, de hogy ne jöjjek el üres kézzel, vettem két csomag füstölőt. Legalább azért már nem az OneEuroMarket-be kell járnom ezentúl :)

Áldás!

a vidéki élet szépségei

Némi lelkiismeretfurdalásom támadt az előző bejegyzés okán, végtére is nagyon személyes húrokat pengettem meg, ráadásul szó mi szó, olyan téma ez, amit nem szokás kitálalni a nagyvilágba. Ugyanakkor olyan jól esett kipöfögni magam! Ráadásul alig fejeztem be a blogolást, ismét kipattant egy nagyjelenet édesapám főszereplésével:), s ezek után úgy éreztem: üsse kavics, nem törlöm az iméntieket.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy én magam is számos jellemvonást és magatartásformát örököltem az ősöktől, tehát amikor őket kritizálom, saját magamnak is mércét állítok. Amit aztán rendre leverek - messze nem nőttem még túl egynémely rossz tulajdonságomon.

No, ennyit a családiaskodásról.

Tegnap lenyírtam a füvet a kertben, közben mély pironkodással beismerve, hogy immár visszavonhatatlanul besoroltam azon megelégedett kispolgárok közé, akik elvágólagos rendet tartanak a házuk táján és a füvet véletlenül sem engedik 3 cm-esnél nagyobbra nőni. Oké, esetemben mindez még csak szándék szintjén jelent meg, minthogy

ad.1, a fűnyíró nem elég alacsony a 3 cm betartásához

ad.2, a famíliánkban uralkodó kóros hanyagság kellőképp kordában tartja az én perverz késztetéseimet

Szóval, nincs még tüchtig rend, de azért fejlődünk :).

Fűnyírás közben konstatáltam, hogy ismét benépesül a szomszédságban álló újgazdag csodapalota, amit néhány éve egy helyi rendőr és a családja építtetett. Az elköltözésük körül valami kétségtelenül bűzlött; alighanem szétpattant a pár, - én csak azt sajnálom, hogy távozásukkal kedvenc kiskutyám, egy bűbájos, pinduri puli is kilépett az életemből. No, most azonban újabb csilivili városi terepjárók sorakoztak a házikó előtt, reménykedtem is, hátha egy kedves, helyes és egyedülálló fiatal pasas hurcolkodik be. Vagy egy kedves, helyes és egyedülálló srácot is magába foglaló család. Esetleg egy idős házaspár, kedves, helyes és egyedülálló unokával.

Ja, mondtam már, hogy ez itt Bridget Jones naplója? Hulló Eső házon kívül van.

Visszakanyarodva a szomszédsághoz: ha van is kedves, helyes és egyedülálló (hímnemű) tagja, egyelőre nem mutatkozott. Akárhonnan néztem, nagyon úgy festett, hogy idős, kövér és gazdag németek költözködnek befelé. Nem meglepő: felénk több a külföldi, mint a magyar, és nem csak nyaralóvendégként. Az utcánkban két dajcs, egy osztrák és egy svájci házaspár lakik. Ha magyarul köszönsz a szembejövőnek, van rá esély, hogy furcsán néz; ha "Guten Tag" - ozol, biztos, hogy széles vigyorral visszaköszön.

Igen, ez meg már a Jobbik rádió. Némi idegenellenességet vélünk észlelni? Netán túlhabzanak a nemzeti érzések?

Tény, hogy nem kedvelem a svábokat, me culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Persze az egyes személyekkel nincs bajom. A nyelvet darabosnak és esetlennek találom, a mentalitást olykor kimondottan irritálónak; de azért alapvetően ki vagyok békülve germán testvéreinkkel. Csak ne érezném, hogy az országunk értük él! A környéken minden felirat dupla olyan nagy németül, mint magyarul. Furcsa tudathasadás: egyfelől élvezem azt az etnikai sokszínűséget, ami kicsiny falumat jellemzi (vannak ám még angolok, belgák, franciák, satöbbi), másfelől a műgólyákkal és kertitörpékkel feltunningolt, máskülönben példamutatóan rendbe tartott nádtetős parasztházikók láttán némi hányinger kerülget. Valahogy mintha kirakat lenne az életük, csupa csillogás, semmi valóságos -  olyanok ezek a jómódú német nyugdíjasok: elköltöznek egy balaton-felvidéki kis hegyközségbe, felújítják a vályogházakat, de mediterrán díszcserjékkel telepítik be a kertet, a borospince, a szekér, a hajdani pajta csak díszlet, s a tornácon sörözgetve élvezik a falusi romantikát. Mit szólnának a középkor daliás, rettenthetetlen bátorságú, vad germán harcosai, ha a nyugszékben szétterülő, rákvörösre égett, sört szopogató hájpacnikban felismernék távoli utódaikat?

Sajnálom, ha túl sok ellenszenv csendül ki a soraimból. Voltaképpen megértem őket, eljöttek ide a hangulat kedvéért, de hozták magukkal a nyugat-európai összkonformot. Ismeritek a "tourist bubble" kifejezést? Valahogy így vannak ezek a külföldiek, bentlakóként is kívülállók - habár ideköltöztek, továbbra is a megszokott életkörülményeik veszik körbe őket, s ugyanazt az életstílust folytatják, csak épp a Balaton panorámájával körítve. Végtére is nincs ezzel semmi baj. Miért érzem mégis úgy, hogy megerőszakolják a mostanra szétolvadó falusi múltat?

Befejezem.

Majd írok, ha már kiveszett belőlem ez a nagy lokálpatrionalizmus.

Addig is áldás kísérjen benneteket!

Bridget Jones

család

Hol is kezdjem.

Reggel, miután a harsogó madárdal kikergetett az ágyból, úgy döntöttem, ha már visszaaludni nem bírok, legalább csinálok valami hasznosat és irkálok pár sort a blogba, de valahogy nem találom a témát. Az utóbbi hetek nagyon egyszerűen teltek, - édesanyám és édesapám elutaztak rendet rakni a fehérvári nagyszülői házban, úgyhogy a magam ura voltam hétfőtől péntekig, és mit ne mondjak, piszkosul élveztem.

Oké, ez eddig úgy hangzott, mintha egy tizenhat éves kamaszlány írta volna. Ígérem, nem azzal fogom folytatni, hogy végre kipróbáltam a füvet, a haverokkal csapra vertük az ősök bortartalékait, közben az aranyhalak kipurcantak, mert elfelejtettem megetetni őket.

Nem; mindössze arról van szó, hogy kimondottan felszabadító érzés volt, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Hogy nem vesz körül szünet nélkül egy elvárásokkal teli emberi közösség, hogy nem szemrehányások és számonkérések kereszttüzében mozgok (mert utóbbi kettőben a mi famíliánk igazi bajnok), hogy úgy osztom be a napomat, ahogy jólesik, s a terveimet nem keresztezik másokéi. Olyan hatékonyan és szervezetten végeztem el a napi feladataimat, hogy magamat is sikerült vele meglepnem; annyi apró célkitűzést teljesítettem, amennyit máskor hetek alatt sem. Elég borzasztó, de kénytelen voltam beismerni, hogy kimondottan jótékony hatással volt rám a család távolléte.
Hosszan ragozhatnám a családunkat átszövő emberi kapcsolatok buktatóinak sokaságát, sűrű konfliktusainkat és köztünk tátongó generációs szakadékokat, de 'az ősök tisztelete' címszóval inkább nem teszem. Legyen elég annyi: jó volt egy kicsit fellélegezni.

No, hát igazán vidámra sikeredett ez a bejegyzés. Felpezsdítő nyitány egy újabb gyönyörű naphoz. :)

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2011-04-01

egy átlagos reggel

Háromnegyed hatkor kidobott az ágy, és én újfent elátkoztam azt a rendkívül kellemetlen berögződést, ami még azokon a napokon is felkelt hajnalok hajnalán, amikor nem kell suliba mennem.

Kitántorogtam a fürdőbe és lecsekkoltam a súlyom. Úgy fest, volt értelme a tegnapi vízkúrának: elértem a bűvös határnak számító 60 kg-ot. Erőnek erejével igyekeztem nem foglalkozni a diadal örömébe ürmöt csempésző, alattomos megérzéssel, miszerint mivel a tavalyi diéta során sem sikerült ennél lejjebb adnom, meglehet, hogy a következő egy hónapban egy dekát sem fogok fogyni, mindennemű elszánt önkínzás ellenére.

Visszabotladoztam a szobába és elkezdtem felmérni az általános hadiállapotot. Példának okáért ellenőriztem, hogy Gonzales, a csiga, még mindig az iratszekrényemben tartózkodik-e. Ott volt, forró ragaszkodással tapadva az ajtó belső felére, úgyhogy megnyugodtam.

Ezek után előkotortam a teknősömet a könyvespolc alól, ahová a tegnapi akváriumtakarítás megpróbáltatásai elől menekült, beledobtam egy lavór vízbe és utánahajítottam néhány szárított halat. Egy alattomos csellel megszabadultam a macskától is, kitoloncolva őt a hóba, majd hozzáláttam a rendrakáshoz. Elsőként is eltávolítottam az oltárról azt a bugyuta kis rigmust, ami arra biztatta egyik prominens professzorunkat, hogy lehetőleg eszébe se jusson a nekünk tartandó előadás kedvéért - betegsége dacára - kikászálódni az ágyból. Hiába, amit az ember nem gondol komolyan, az nem működik: képtelen voltam őszinte átérzéssel szurkolni a prof gyógyulása ellen. A bűbáj a szemeteskosárban landolt.

Ezt követően elpakoltam a székek támláin felhalmozódott ruháimat, s közben felfedeztem annak a napok óta erősbödő, eleddig beazonosítatlan szagnak a forrását, amely immár masszívan uralma alá hajtotta a szobát. Egy rothadt gyümölcs volt a bűnös, akit maga alá temetett a szekrényben hízó rumli, s ilyetén módon nyugodtan dajkálhatta a rajta kivirágzó penészkultúrát, annak orrfacsaró aromájával együtt. A helyzet súlyosságát érzékelteti, hogy mikor ráakadtam, már nem tudtam megállapítani, kivi, mandarin, alma, vagy esetleg banán lehetett-e hajdanán. Szerencsére egy nylonzacskó mélyén gubbasztott, így nem koszolta össze a holmijaimat, pusztán szagosította némelyiket.

Fogtam a borzalmat és lebattyogtam a konyhába, hogy méltó helyére: a komposztosvödörbe pottyantsam. Ezután a tegnapi energiaveszteség kompenzálására készítettem egy gyümölcsturmuxit három banánból, négy kiviből, egy almából és egy narancsból, és visszatértem kicsiny hajlékomba, ahol még mindig enyhe, meghitt erjedésszag lappang. Készen állok az új napra.

Hulló Eső, 2011-03-03

tavaszodunk?

A minap megint elkapott az ihlet, és lázasan hozzáfogtam, hogy megtervezzem leendő rituális öltözékemet, az Árnyak Könyvének szánt mohazöld, arannyal hímzett kötést, a régóta tervezgetett tetoválást, et cetera. Még a Nagy Arkánum egyes lapjai kapcsán is vérmes szándékaim voltak: némely ütőkártyák ugyanis arra inspiráltak, hogy ragadjak ceruzát és rajzoljam meg őket a saját ízlésem szerint.

Nem is lehetnék ennél elbizakodottabb, mi? Mindössze három hét óta barátkozom a Tarot-val, de máris Nagymesternőnek képzelem magam, aki kisujjból újrakonfigurálja az egész paklit. Na jó, ennél talán némivel konszolidáltabb a helyzet. Vegyük úgy, hogy a lapok kapcsán felmerülő személyes asszociációimat, érzéseimet, benyomásaimat szerettem volna - írásbeli lejegyzetelés helyett - grafikus formába önteni. Nem mintha valójában egyszer is kézbevettem volna valamelyik kártyát, vagy meditáltam volna vele. De már úgy szeretnék!!! Mióta a jövendöléssel kapcsolatos ismeretekkel bajlódok (ékesen igazolván Papust, aki szerint a jóslás a női olvasóknak való, lévén hogy azok túl ostobák a Tarot spirituális misztériumainak megértéséhez:)), s mindinkább rádöbbenek, milyen felelősségteljes, bonyolult és érzékeny művelet is az, kezdem megbecsülni a kártyák fölötti inspiratív elmélkedést. A Tarot nem játékszer; s nem is annyira tárgyi eszköz, mint inkább önálló személyiség; akihez éppannyi tisztelettudással, mértéktartással és előzékenységgel kell közeledni, mint akármelyik hús-vér embertársunkhoz:). A pakli kiismeréséhez és megértéséhez (ha ez egyáltalán lehetséges), a kártyák és a "gazdájuk" közti élő kapcsolat kialakításához nagy szükség van a meditációra. S hát az egyes ábrázolások gazdag szimbolikája a közös tudattalanig, az emberi intellektus születéséig, fajunk öntudatra ébredésének hajnaláig -vagy akár az univerzum alapjaihoz- vezethetik vissza a keresőt. Habár engem továbbra sem motivál, hogy elsajátítsam a Kabbala világnézetét, az egyes lapok által megtestesített eszmények, fogalmak, életszakaszok, lélekút-állomások számomra is sokatmondóak lehetnek. 

A sok blablabla lényege, hogy egyelőre leteszek az afféle túlhabzó fantazmagóriákról, miszerint megrajzolom a saját paklimat, - maradok a Rider-Waite csomag beszerzésénél. 

Más: ma voltam negyedszerre futni idén! Mámorító ez a tavaszi idő, leszámítva, hogy január van, amikor hónak és mínusznak kéne lenni. Egyik szemem nevet, de a másik könnyezik: miközben fenemód élvezem a napsütést, az olvadt pocsolyákon visszatükröződő felhők látványát, a nedves talaj cuppogását a talpam alatt, a növényvilág bátortalan zöldellését, azon töprengek, vajon milyen árat fizetünk mindezért. Beleélhetjük-e magunkat, hogy a tél már visszavonulóban van, vagy friss reményeinket, akár az első rügyeket, újra derékba töri majd a fagy? S ha kitart az enyhe idő, lehet, hogy áprilisban már kánikulával küszködünk? Még aggasztóbb, hogy e mediterrán tendencia a globális felmelegedés ékes bizonyítéka, kéz a kézben az afféle időjárási anomáliákkal, mint az Ausztráliát sújtó özönvízszerű esőzések. Hiába az én kérészéletű boldogságom, amiért Árnyékom társaságában újra birtokba vehetem a láthatárt - a mögötte álló folyamatokat az egész bolygó megszenvedi. Nem tudom, ennek tükrében merjek-e örülni e korán jött kikeletnek.

Egy dolog mindenesetre biztos: egyetlen könyv sem érhet fel egy felszabadult sétával a természetben. Míg a barnálló szántók közt bóklásztam, a lelkem valósággal kitárult, s átölelte a horizontot. A szívem a duplájára dagadt; úgy éreztem, a friss nedvességet magukba ivó fűszálakkal együtt magam is eltöltekezek valamiféle varázslatos életvízzel. Az érzelmi nélkülözés, a hideg sötétség hosszú időszaka, akár a tél a növényzetet, barnára aszalta, kiszárította a bensőm. De most mintha a sárban reszkető, összepöndörödött pitypanglevelekkel együtt én is új életre kelnék - felvillanyoz, szíven simogat a napsütés, a lágy szél, a mindent átitató, üde nedvesség. Kezdek újra ráébredni, mit jelent a szabadság, mit jelent a harmónia; kezdek emlékezni, milyen anélkül lélegezni, hogy négy fal zárna körül, s éjjel-nappal zümmögne a számítógép. Kezdek emlékezni, mit is jelent Földanya érintése, - s kezdem megérteni, hogy a legnagyobb titkokra épp akkor bukkanhatunk, ha nem keressük őket.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-13

utána

Nem is tudom, hol kezdjem.

Azt sem döntöttem el, hogy miről is akarok írni voltaképpen.

Maradjunk a tényeknél: nos, sikerült az államvizsga, ötöst kaptam, gazdagabb lettem egy papírral és egy extra adag önbecsüléssel. Minden jel arra mutat, hogy a szakdolgozatom megtámogatására komponált pizsama-bűbáj, meg a záróvizsga sikerét előmozdító hétfő hajnali szertartás maradéktalanul bevált. Nem csak a kihúzott tételekkel volt szerencsém, hanem a bírálóbizottsággal is. Annak ellenére, hogy össze-vissza hablatyoltam, a huszadát sem mondtam el annak, amit kellett volna (oké, ebben az időhiány is közrejátszott), és a feleletem színvonala meg sem közelítette az előttem vizsgázóét (aki következetes, szakszerű és szabatos módon foglalta össze a mondandóját, szemben az én logikai bakugrásokkal és a tárgyi tudás hiányát elmázoló felszínes rizsával teli szövegelésemmel), végül én kaptam a legjobb értékelést. Az eredményhirdetés után a bizottság tagjai sorra gratuláltak nekünk, s az elnök (a hírhedten rettegett növénytan-professzor) hozzám érve meg is jegyezte, "maga volt a legjobb."

No, hát egyfelől hízott a májam, másfelől a legkevésbé sem érzem korrektnek a végkifejletet.  Ha rajtam múlik, a produkciómat egy kegyelemkettessel jutalmaztam volna. Lehet, hogy alábecsülöm magam, vagy épp túlértékelem a követelményt, de biztos vagyok benne, hogy az az ötös inkább a mágia, mint a szakmai teljesítményem gyümölcse. Ezzel kapcsolatban - pesze nem először - eltűnődtem, vajon mennyire etikus dolog varázslattal befolyásolni egy hivatalos megmérettetést, miközben a többiek keményen készülnek rá? Mennyire tisztességes dolog efféle plusz hátszéllel indulni?

Biztos furcsa, hogy nem kitörő örömmel lelkendezek a diadal felett, - valahogy olyan üresnek érzem magam legbelül. Mindaz, ami kitöltötte az elmúlt öt évemet, egyik pillanatról a másikra elillant a múltba. Az utóbbi hónapokban a szakdolgozatírás, majd a tanulás sürgető kényszere Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött. Éjjel-nappal elkísért, minden percben ott lappangott a tudatom mélyén, undok szorongásokkal ostromolt. Aztán egy huszárvágással pontot tettem az egész mizéria végére, mindössze pár hét halálvágta árán. És most furcsa megbarátkozni a hiánnyal, ami a helyén maradt.

A felkészülési hajszában, ha volt rá pár percem, elábrándoztam róla, hogy milyen jó lesz újra normális emberként élni - addig aludni, amíg jólesik, filmezni, olvasni, sétálni ésatöbbi. Olykor elképzeltem, hogy mindezt a sikeres államvizsga után, mint okleveles természetvédelmi mérnök tehetem, és az valami frenetikus érzés volt. Ha a fikcióhoz hozzácsaptam a másik szakomon írt zéhák remélt eredményét, valóságos szupermennek (vagy inkább Csodanőnek?:)) éreztem magam. De mostanra valahogy lecsengett az egész. A győzelemittas örömujjongás elmaradt. Időnként hullámokban rámtör a felismerés, hogy immár nekem is van egy végzettségem, és ez meglehetős megkönnyebbülést okoz, de a szuperhős-feeling csak nem jön. Még az sem indukált robbanásszerű eufóriát, amikor teljes hangerővel bömböltetve meghallgattam az AC/DC Rising Power c. dalát, pedig hajajj... :)

Biztos rálapátol a helyzetre, hogy a szobámban hatalmas a kupi. Mikor elutaztam, pedáns rendet hagytam magam után, amit aztán hazaérve két perc alatt fenekestül felforgattam. A mostani állapot arra a befordult, szétcsúszott önmagamra emlékeztet, aki oly sokszor felszínre bukkant az elmúlt év során. Talán kicsit helyrebillen az öntudatom egy kiadós takarítás után, úgyhogy alighanem ez lesz az ünnepi program mára...

Majd még írok, ha lesz mit:)

Áldás - Hulló Eső