ne ráncigáld az alvó sárkány bajuszát

Először azt a címet akartam adni a bejegyzésnek: 'mindennapi csodák'. Merthogy ilyesféleképp éltem meg Uzonka válaszlevelét a nagy konfesszióra. Lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért korábban szemellenzős, konzervatív, rigorózus kereszténynek könyveltem el őt - a pogánykodásomra adott reakciója megdöbbentően toleráns, nyitott és kulturált szemléletmódot tükrözött. Nemcsakhogy nem botránkozott meg, de érdeklődött, kérdezett.

No, ezen nekibuzdulva belemelegedtem, és - gondosan megfogalmazott, felhasználóbarát csomagolásba ágyazott szavakkal - meséltem neki spirituális útkeresésem főbb állomásairól, az újpogány mentalitás alapköveiről, a wiccáról. Féltem, hogy ez már megfekszi a gyomrát, hiszen - többek között személyes tapasztalatok révén - tisztában vagyok vele, hogy az európai, keresztény, polgári (értelmiségi) kultúrában az újpogányság számos szokatlan elemével idegenül, sőt, olykor kimondottan nevetségesen hat. A nyugati műveltség tudományelvű, racionális táptalaján (és esetenként konzervatív keresztény vallásosságán) szocializálódott átlagember számára - tisztelet a kivételnek - sok tekintetben nehezen emészthető a természethívő mentalitás és minden, ami vele jár. 

Mindezek miatt néhány szabadkozó frázissal élve előrebocsátottam: tudom, hogy hirtelenjében elég sok mindent zúdítottam rá, s megértem, ha netán némi berzenkedésre készteti az infódömping. Reméltem, hogy nem néz élből hülyének, amiért létjogosultságot előlegezek meg a feltételezésnek, miszerint az angyalokon kívül más mitikus lények is létezhetnek, vagy épp hiszek a mágia valós voltában és működésében. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy nem vagyok eszement diliházi szökevény, és mindezt a szükségesnek vélt körítéssel cifráztam.

A válaszlevelében Uzonka nem hazudtolta meg önmagát: a mail soraiba immár némi epét is csöpögtetett. De - rendkívül kellemes meglepetésként - továbbra sem a vallási hozzáállásomat kritizálta. Nem; amiatt emelt szót érezhető megbántottsággal, hogy megfeledkeztem róla, hogy öt-hat évnyi egyetemi tanulmányai, teológiai végzettsége és hittantanári gyakorlata révén többet tud a hitrendszerek kialakulásáról, fejlődéséről, s a kereszténység történelméről, múltjáról, mint egy 'laikus', - ergo számára nem ismeretlen tény, hogy Róma más vallások elemeiből építette a várát, vagy hogy a mágia az emberiség fejlődésében, kultúrájában kulcsszerepet játszott, ésatöbbi.. Megfogalmazásából érezhetően kicsendült a vallást 'pusztán' napi gyakorlatként művelő, de azt mélységében nem tanulmányozó krisztus-hívők iránti szolid lenézés. Nyilvánvalóan - ismétcsak - úgy érezte, nem méltányolom eléggé az iskolázottságát és műveltségét, s megalázó módon egy kalap alá veszem az utca keresztényével.

Azon túl, hogy ez az énközpontúság és alig burkolt önteltség meglehetősen visszatetsző, újfent elkeseredtem egy picit: annyira nehéz így társalogni valakivel! Az Uzonkával való kommunikáció - apró-cseprő és komolyabb ügyekben egyaránt - olyan, mintha milliónyi hímes tojáson kéne átevickélnem, hogy elérjem a célom. Nem számít, ha lábujjhegyen járok, sőt, ha leadok tíz kilót csak ezért, előbb vagy utóbb egy sereg gonosz kis tikmony fogja magát, és hangos recsegés-ropogással összetörik. 

Ha felületesen vagy túl őszintén, spontán módon fogalmazok, ugyanúgy kihámoz belőle valamit, amibe beleköthet, mintha - a pontosság kedvéért, elkerülendő a félreértelmezést - körültekintő óvatossággal válogatom meg a szavaim.

Már az első levele után úgy éreztem, jobb lesz nem belemenni a témába túlságosan, hanem megmaradni ezen a jóindulatúan távolságtartó, intellektuálisan toleráns, "te járd a te utad, én is járom az enyém' szinten. Mert még a legnagyobb tisztelettel és a legelfogadóbb jóindulattal megkezdett, vallási különbségeket boncolgató társalgás is magában rejti a személyessé fajulás veszélyét (és nem csak Uzonka részéről - én is hajlamos vagyok belelovallni magam a témába). Errefel ki gondolta volna, hogy minden igyekezetem ellenére egy stilisztikai banánhéjon fogok elcsúszni.

Persze korántsem vészes a helyzet. Végtére is le tudom nyelni, ha valaki azt vágja a fejemhez, hogy úgy prédikálok, mint jóatyánk. Összességében az élmény továbbra is pozitív. Uzonka reakciójától tartottam a legjobban, és lám, úgy tűnik, élve megjártam a sárkány barlangját.

De azért nem fogom kipróbálni, vajon hogyan tűri, ha még táncra is perdülök az orra előtt.

:)

Áldás!

Eső

egy átlagos este

Phhff. Eredetileg a közelgő Kék Holdról akartam írni, de végül csak elterelték a gondolataimat a vacsora során elhangzottak.

Ahogy már említettem, nálunk vendégeskedik édesapám gyerekkori kispajtása, Füles, valamint kedves oldalbordája, Etyepetye. Az asszonyka tegnap reggel távozott, s azóta Füles felhőtlen boldogsággal fürdik az aggelgényi mivolt örömeiben. Ma az étkezőasztal mellett hosszan - és nyilvánvaló élvezettel - panaszolta Etyepetye ilyen és olyan bosszantó tulajdonságait. Noha egyikünk sem kérdezte, vígan kitálalt számos apró  (és kevésbé apró) konfliktusukról, már-már számon kérve az öreg Kaporszakállút: hát miért nem tesz róla, hogy az almafaló fehérnép végre leszálljon a nyakáról?!.

No igen, bizonyára azt sem felejtettem el megírni, milyen lelkes keresztény a párocska. Etyepetye a (z egyébként számomra szimpatikus) Fokoláré mozgalom hazai leányvállalatának oszlopa. Füles jóatyámmal együtt ministrált a templomban, gyerekkora az egyház szoknyája, bocsánat, reverendája alatt telt. De úgy látom, azon túl, hogy követi az áhítatos nej által kialakított napi szintű vallásgyakorlatot, és nagyhangon 'babonás baromság'-nak nyilvánít minden, a keresztényitől eltérő spiritualitást, a hite csak odáig terjed, hogy elvárja a Gondviseléstől, hogy minden az ölébe pottyanjon. 

Ma látogatást tett a tihanyi perjelnél, aki történetesen régi barátja. A vacsora mellett aztán lelkesen elmesélte, milyen problémával fordult hozzá: megingott a hite az ima, a konkrét céllal történő fohászkodás erejében, értelmében. Hiszen hol van Isten atyai jóindulata, mikor ő hiába kér tőle lelki békét, a nyavalyás asszony ugyanúgy nyaggatja tovább?! Hát miféle Gondviselés az, ami nem nyújtja ezüsttálcán a keleti kényelmet, nyugati nyugalmat?

Talán kicsit túlműködik a szarkazmus-mirigyem, de alig bírtam szó nélkül a tirádát. Végül mégis csak annyit mondtam - rendkívül kulturáltan - hogy a Gondviselés nem kívánságműsor: azt kapjuk tőle, amire szükségünk van, akkor is, ha ez nem feltétlenül az, amire vágyunk. Szerettem volna hozzátenni, hogy míg ő az apró-cseprő házastársi viták miatt zsörtölődik, vannak a világon AIDS-szel küszködő, az éhezéstől csontvázzá soványodott afrikai gyerekek is.  

Nem értem Fülest. Fel akartam hívni a figyelmét a jó öreg szólásmondásra, miszerint "segíts magadon, az Isten is megsegít". Ölbe tett kézzel, malmozva várja, hogy a feleségével vagy a gyerekeivel kapcsolatos problémái maguktól megoldódjanak, s a legapróbb biliborulásért már az égieket okolja -  ahelyett, hogy aktív cselekvőként dolgozna a nehézségeken. Aztán meg 'ki mint vet, úgy arat". Füles ötven éven át hódolt Bacchusnak; s ugyan a tanári pályája kimondottan sikeresnek mondható - a tanítványai szerették, becsülték - a családi életére ez már kevésbé igaz. 

Nehéz nevek és részletek nélkül beszélni ilyesmiről, főleg, hogy az érintettek egyike közéleti vagy legalábbis valamelyes ismert személyiség. Legyen elég annyi, hogy Füles csemetéi közül három nem az atya által ideálisnak tartott életutat tapossa. Felnőtt fejjel is állandó létbizonytalanságban, egyik napról a másikra élnek; hol külföldön, hol idehaza, alkalmi munkákból, szétzilált kapcsolatokkal, magára hagyott gyerekekkel a hátuk mögött. Megértem Füles aggodalmát, noha hogy is állíthatott volna eléjük példát, mikor egész gyerekkorukat alkoholmámorban lebegve töltötte?! Hogyan is képviselhetne egy részeges, hisztérikus, gyermekien önfejű és érzelmileg labilis férfi követendő mintát, mint felelősségteljes és céltudatos családfő?! A kritizált csemetéknek nyilván volt kitől örökölni az esetleges rossz hajlamokat, s Füles maga nem tudta neveléssel ellensúlyozni a gyengeségeiket, sőt: a saját viselkedésével csak rátett egy lapáttal. 

S mégha aggódna értük. De ahelyett, hogy egy szerető szülő féltő gondoskodásával tekintene rájuk, egyfajta lesajnáló kárörömmel beszél a - szerinte - kudarcba fulladt életükről. Amolyan 'úgy kell neki, megérdemelte' módon. A terveikkel, teljesítményükkel, céljaikkal szemben végtelenül cinikus; az álmaikról, a mindennapjaikról, a kapcsolataikról lebecsmérlő szkepticizmussal beszél. Mindezt a jól szituált nyugdíjas öregúr önelégültségével teszi. Ahogy ránéz az ember, egy korosodó entellektüelt lát vasalt ingben, az idős férfiak - érthetetlen - öltözködési szokásaihoz híven lábszárközépig felhúzott zokniban és a harminchét fok ellenére is zárt cipőben, pöpecre nyírt szakállal, kezében könyvvel; noha már hetven felett jár, a haja még mindig dús és zömében fekete, az esze pedig vág, mint a borotva. A szögletes keretű esztékás-szemüveg mögött vidáman hunyorognak apró szemei, s szélesen vigyorogva ócsárolja a gyermekei cselekedeteit, csak a hanghordozása árulkodik a benne feszülő indulatokról. Néha felfordul tőle a gyomrom. A konszolidált felszín alatt lapuló zaklatott múlt nem jogosítja fel, hogy ilyen hangon beszéljen. Aki végigpiálta az életét, akinek túl kényelmetlen volt az otthon bőgő három poronty, hiszen akadályozta az intellektusa szabad szárnyalását és becses személyiségének a tanári hivatásában történő kibontakozását, ezért el akarta hagyni a családját, aki katolikus házasember létére kis híján viszonyt kezdett egy tanítványával, aki a gyermekei kamaszéveire sem nőtte ki a saját kamaszkorát, az adjon hálát az égnek, hogy nem az árokszélen végezte delirium tremenssel. Minden tiszteletem Etyepetyéé, amiért tűzőn-vízen át kitartott mellette, s nem csak elviselte, de mindmáig életvidám, talpraesett, (néha talán túlságosan is) energikus, csupaszív, szerető felesége. 

Szóval Füles tele szájjal morgolódott, én pedig igyekeztem visszafogni magam. Azért a tihanyi perjel  szelíd életbölcsességgel fűszerezett hozzáállása nagyon tetszett. Mikor ugyanis Füles előadta neki az Etyepetyével kapcsolatos panaszait (felróva az égieknek, hogy még mindig nem simították el azokat), beletörődő mosollyal széttárta a karját és így szólt:

- "Nekem is van főnököm". 

:)

Áldás!

Eső

amikor a szülő hazahozza a barátait

No igen, általában azzal szokott gond lenni, mikor a csemete először rendez házibulit, és a botrányos megjelenésű, tuskó haverjaival a feje tetejére állítják a házat. Most azonban fordított a helyzet: nálunk vendégeskedik édesapám egyik gyerekkori jópajtása asszonykástul, és bizony kezdek kikattanni. 

Alapvetően férj és feleség is kedves, intelligens, jó humorú ember; lelkesek, energikusak, önállóak, talpraesettek. Talán kicsit túlontúl is. A hölgyemény - nevezzük Etyepetyének - rengeteget beszél, rengeteget kérdez, köztük tolakodóan személyeskedőket, - amely egyfelől érthető, hiszen a szüleimet ősidők óta, engem születésemtől fogva ismer; node én akkor sem érzem elég bizalmasnak a viszonyunkat ehhez. Kérdez, de nem várja meg a választ; fél mondat után közbeszól, hogy újabb kérdést tegyen fel, amire épp a mondat maradéka volna a felelet, ha befejezhetném. Buzgón vallásos, olyannyira, hogy ha véletlen kicsúszik a száján az 'Isten' szó, gyorsan keresztet vet, nehogy hiába vegye; s hát jóformán bármiről beszélgetünk, a végén a kereszténység idevágó vonatkozásainál köt ki. 

A férj, nevezzük Fülesnek, nagyothall; ezenkívül elég kedélyes figura, aki kevés vizet zavar, ámde van néhány önkéntelen apróság, amivel kicsit megborzolta az idegeimet. Az egyik a falrengetően hangos, zavartalan orrszívogatás. A másik az, hogy vacsora alatt  - és beszélgetés közben - lazán beletúr a szájába, hogy helyreigazítson benne egy félretévedt kajadarabot (vagy esetleg fogat). A harmadik, hogy annyit eszik, mint egy süldő malacka útban a 120 kiló felé; mondjuk ez jól sült el, mikor betolta azt a fél csülköt, amit már én sem bírtam leküzdeni, anyu pedig alig várta, hogy kidobhassa.

Az már csak a ráadás, hogy ő és a kedves neje is az én fogmosópoharamban tárolják a fogkeféiket - megkérdezés nélkül. Egyébként alighanem csak díszként, mert nem sűrűn használhatják; ugyanis mindkettejüknek - de különösen szegény Fülesnek - rendkívül kellemetlen szájszaga van, ami persze nem csak a higiénén múlik, lehet a rossz emésztéstől is, mindenesetre már méteres távolságban érezhető, és meglehetősen megnehezíti a velük való társalgást. 

És végül, hogy ott vannak mindenhol. Esküszöm, képesek az asztrális kivetítésre vagy esetleg a hoppanálásra: a ház minden helyiségében beléjük botlok. Egyetlen menedékem a szobám, ahova édesapám megérkezésük napján rögtön bekalauzolta őket, s az a gyanúm, hogy a feldíszített Lughnasadh-oltár (amin a felső asztallap ékítményeit még talán lehetett puszta dekorációnak tekinteni, de az alsón ott virított az athame meg minden egyéb), a kecskekoponyák és sámándobok a falon, a vitrinpolcokra rajzolt pentagrammok és a hasonló nyalánkságok kellőképp elriasztották őket. 

Hát szóval phfff. Tudom, milyen rémesen gonoszul hangzik mindez, de szükségem van rá, hogy legalább itt kipöfögjem magam. No, pókerarc föl: megyek reggelizni.

Morcos Eső

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs

szivárvány a láthatáron

Annyi, de annyi mindenről kéne írnom... először is a beígért környezettudatos, költségtakarékos és mesebelien fantáziadús otthonokról; aztán a szakvizsgáról, ami az elmúlt hetek minden szabad pillanatát felemésztette; aztán csipaszról és csipiszről, a két varjúfiókáról, akik nagyjából egy hónapja boldogítanak; arról, hogy miként köpött szemen pépesre turmixolt macskatáppal egy csóka-poronty; arról, hogy tévedésből végiglejtettem az utcánkon egy férfi pizsamanadrágban (tudom, most azt kérdezitek magatoktól, hogy lehet ezt benézni,- nos, nekem sikerült); arról, hogy miért tárolok az ékszeres szekrénykémben madáreleséget, és mit keresett a zoknisfiókban egy csirkecsont.
Beszámolnék megannyi hétköznapi eseményről: az unokahúgom és unokaöcsém néptáncfellépéséről a színházban (ahol hatalmas megelégedésemre megláttam életem első szerelmét gömbölyödő sörpocakkal, kopaszodófélben - az istenekre, sok sérelmemre szolgált kései gyógyírként ez a kép), a város turkálói ellen intézett rohamomról (átkozottul frankó, tiritarka hippicuccok mindenütt; majd a falra másztam csupán a látvány okozta gyönyörűségemben), a szomszédnéni temetéséről, a gyönyörű zivatarokról... de mostanság valahogy nem talál az ihlet. Vagy csak túlságosan is legyalulta a szellemi teljesítőképességemet a vizsgaidőszak. Netán emocionális rövidzárlat ütött ki.
Amiről mégis szeretnék megosztani veletek néhány kósza gondolatot, az a Rainbow, így, nagybetűvel.
Helyesebben szólva Rainbow Family of Living Light, vagyis az Élő Fény Szivárvány-Családja. A név sokat elárul, s gondolom, az általa fémjelzett hippimozgalom sem ismeretlen sokatoknak. Én azonban csak néhány, a memória horizontján lebegő ismeretmorzsával rendelkeztem róla mindaddig, míg egy kedves évfolyamtársnőmről ki nem derült, hogy a közösség oszlopos tagja. Az ő menetszele engem is magával sodort, és immár az idei bakonyi találkozóra történő eljutás technikai részleteit tervezgetjük.
Nade vissza az elejére. A - röviden és tömören - Rainbow-t 1968-ban alapították a SF-i Golden Gate parkban. Apropójául egy hopi jóslat szolgált. E szerint amikor a Föld már olyan beteg lesz, hogy a vadállatok sorra pusztulnak ki, jön egy törzs, amelynek tagjai számos kultúra, bőrszín, nyelv, vallás, nemzetiség képviselői, akik a környezettudatos életmód, a békés együttélés,  az erőszakmentes szeretet és a természetvédelem 'harcosai'.
Az évenkénti összeröffenések 1972-től váltak rendszeressé; ekkor a colorado-i Table Mountain fennsíkján gyűlt egybe a mozgalom célkitűzéseivel szimpatizáló öko-aktivisták sokasága. Azóta a "család" létszáma néhány ezer főről több százezresre duzzadt: nem csak Amerikában és Európában, de Afrikától Indián, Grúzián, Törökországon át Ausztráliáig a Föld számos pontján alakultak a Szivárvány-törzsek. Rendszeressé váltak az országonkénti és a regionális találkozók, amelyek általában újholdtól-újholdig, tehát közel egy hónapig tartanak.
A mozgalom célja megismertetni tagjaival és szimpatizánsaival a környezettudatos, természetközeli életmód lehetőségeit és szépségeit: újra felfedezni a rég elveszett harmóniát Földanya és tékozló gyermekei között; példát mutatni arról, hogyan érthet szót egymással számos különböző nyelvű, hitű, rasszú ember, ha befogadó szívvel, nyílt elmével, kölcsönös tisztelettel és toleranciával fordulnak egymás felé; s a közösség erejét a jövő szolgálatába állítani.
Ahogy egy résztvevő-szervező beszámol róla, " ...a Rainbow-t gyakran ellenkulturális olvasztótégelyként  aposztrofálja a nyugati média, mivel a jelenlegi természetellenes világrendet elutasító hiedelemviláguk igen összetett: az amerikai indián, a szibériai sámán, a tibeti buddhista, az afrikai rasztafari, az indiai hindu és még egy sor egzotikus, ősi tanítás átfogó elegye, melyben igen fontos szerepet kapnak a különböző mágikus rituálék, a zenélés, éneklés, tánc, jóga, meditáció, szeretkezés..." A gyűlések eseményei között kiemelkedő helyet foglalnak el az Új,-és Teleholdat ünneplő szertartások, de számos egyéb programlehetőség akad. Ismét az iménti rainbow-brothertől idézek: "...ugyanis a tábor élete napközben különféle workshopokkal, foglalkozásokkal, előadásokkal telik, akár egy erdei szabadegyetem: jóga, meditáció, tai chi, zene, tánc, természetgyógyászat, gyógynövényismeret, masszázs, keleti filozófiák, asztrológia, kézműves-mesterségek, cirkuszi művészetek, népszokások, indián izzasztókunyhó-építés (esténként pedig a szertartás) egyéb törzsi rituálék, és még sorolhatnám..."
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ugyan a rainbow-szellemiség mereven elutasítja a kemény drogokat és az alkoholt, mint lélek-mérgező kábítószert, de elfogadja a természetes pszichedelikumok (marihuána, pejot-kaktusz, látnokzsálya, varázsgomba etc) használatát - nem mint élvezeti cikket, hanem mint a transzcendens szférával történő rituális kapcsolatteremtés ősi és szakrális eszközét.
A technikai részletekről annyit, hogy a gyűlések a 'vissza a vadonba' jelige mentén szerveződnek. Nincs elektromosság, egy-két közösségi sátrat leszámítva nincs kiépített tábor; tisztálkodásra és ivóvíz-nyerésre forrás vagy patak áll rendelkezésre, a világosságot a tábortüzek és a csillagok biztosítják. A mosakodás, mosás és mosogatás vegyszerek, tisztítószerek nélkül, vízzel, hamuval, homokkal történik. WC gyanánt a tábor területén kívül ásott "shit pit"-ek szolgálnak; a szemétgyűjtés folyamatosan és kollektíven zajlik; a különféle munkákból (tüzifagyűjtés, vízhordás, főzés, ételosztás) mindenki önként veszi ki a szerepét. Különösen szimpatikus a spirituális tartalommal telített közös étel-szertartás, amely naponta kétszer zajlik le, és a "varázskalap"-rendszer, amelynek értelmében minden résztvevő anyagi lehetőségeihez mérten járul hozzá a találkozó finanszírozásához.
Folytathatnám még a végenincs dicshimnuszt, de ehelyett inkább a figyelmetekbe ajánlom Boli elbeszélését saját rainbow-s tapasztalatairól; én pedig rákanyarodok a saját dilemmámra.
Idén két elérhető találkozó lesz: a magyar gyűlés a Bakonyban június 19 és július 19 között (több információ a tábor Facebook-oldalán), és az európai gathering a Felvidéken, júli 19-aug 19 között. Mindegyik – metaforikusan – egy köpésre. Olykor – jobb pillanataimban – örömteli lelkesedéssel gondolok a részvételre, olykor azonban kételyek fognak el. Hogy miért? Egyfelől mert – amint a mellékelt ábra mutatja – meglehetősen antiszociális periódusomat élem. Márpedig a rainbow épp ember és ember közti kapcsolatteremtésről, párbeszédről, a közösség erejéről, a közösségi élményekről szól. Nem lehet a többiektől elszigetelten, távolságtartó szemlélődőként, független kívülállóként részt venni rajta. Én azonban úgy fuldoklok az emberi kapcsolatok dzsungelében, mint a partra vetett hal, magyarán: nem vagyok könnyen megnyíló alkat.
Az időszakosan fellépő ellenérzések másik forrása a hazai rainbow-közösségben megtapasztalt, a magyar ugarra oly jellemző torzsalkodás és széthúzás. Füvellő barátném regisztrált a ’család’ levelezőlistájára, így aztán volt szerencsém végigszenvedni az időközben elkezdődött bakonyi találkozó szervezését kísérő szócsatákat. Ez a "peace and love"-köntösbe bújtatott jómagyar sárdobálás, a smiley-k közé ágyazott burkolt sértegetések, a testvériségről és összetartozásról szóló fellengzős szólamok mögött meghúzódó "kihaénnem", az álszerénységgel és látszi alázattal leplezett egopárbaj kétségeket ébresztett bennem. Mégsem lenne különb a rainbow family, mint megannyi más, az elfogadás, a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet tanait hirdető, egymásra következetesen fújó, és belvillongásoktól fűtött alternatív-ezoterikus közösség?
Egyszóval hol az egyik, hol a másik irányba billen a mérleg nyelve, leginkább attól függően, hogy pillanatnyilag milyen hangulatban vagyok. Közben meg szalad az idő, gyűlnek a nyári programtervek, és lassan a fejemre nő a saját „utolsó-szabad-hippinyár’ koncepcióm. Jajj nekem J.

családi kör

Átjöttek Uzonkáék, jó volt, szép volt, pukkadásig tömtük a hasunkat mindenféle finomsággal, aztán kidobóztunk meg fociztunk a gyerekekkel az udvaron (Uzonka és Kende is beállt, utóbbi ünnepi zakójában, vasalt ingében és pipec gyapjúmellényében. Éljen a játék!!!:)). Utána feltömegeltünk a szobámba, és rácuppantunk a youtube-ra. Uzonka és Kende Jézus Krisztus Szupersztár-részleteket akart mutatni a csemetéknek, s közben persze beszélgettünk a húsvéti ünnepkör eredetéről, Jézus életéről, satöbbi. A legidősebb leányzó a Getszemáné-kertben játszódó jelent láttán felvetette: vajon nem maga Jézus irányította úgy az eseményeket, hogy Júdás elárulja őt? Nővérem persze - a hivatalos egyházi tézisek szócsöveként - azonnal elhárította a gondolatot. Felhívtam a figyelmét a '70-es években megtalált, de csak 2002-ben nyilvánossá vált 2.-3. századi kopt kéziratra, amely a Júdás evangéliuma címet viseli. A szöveg szerint Jézus kérte meg Júdást, mint legbensőbb bizalmasát, hogy "árulásával" segítsen beteljesíteni messiási küldetését (hiszen ha jobban belegondolunk, önként vállalt mártírhalála megváltói mibenlétének kulcsmozzanata). A tudósok természetesen csak azt tudták meggyőzően bizonyítani, hogy a papirusz és a rajta szereplő írás eredeti, nem hamisítvány: az általa hordozott szellemi tartalom hitelessége (vajon az események egzakt megörökítése? vagy szerzője sajátos, egyéni meglátását tükrözi? netán egy alternatív gondolkodású keresztény felekezet értelmezése szerint tárja elénk az utolsó vacsora történetét? vagy puszta fantáziaszülemény?) továbbra is kérdés. Uzonka persze hírét sem hallotta, s amint elhangzott részemről az 'apokrif' kifejezés, azonnal elpöckölte a témát. Ismét megdöbbentett ez a szűklátókörűség. Hogy melyik szöveg apokrif és melyik nem, emberek döntötték el, politikai-hatalmi-vallási érdekek alapján. Egy irat tartalmát nem minősíti a hajdani egyházatyák által végzett besorolás. Ráadásul Júdás evangéliumát megvizsgálni nem volt lehetőségük a kereszténység pátriárkáinak - hiszen csak az ezredfordulón látott napvilágot ismét, közel tizennyolc évszázadnyi eltemetettség után (igaz, valószínűleg épp azért került le a térképről, mert egy valamikori pápa indexre tette). Uzonka azonban még csak megfontolni sem volt hajlandó, hogy létezhet más magyarázata a kétezer év előtti eseményeknek, mint amit ő a teológián magába szívott.

Aztán ott volt Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásának mozzanata. Uzonka úgy fogalmazott: "... sokan jöttek Jeruzsálembe zarándokként a Húsvétot megünnepelni". Holott hát a Pészach-ra érkeztek a hívők tömegei. Persze keresztény körökben nem divat hangsúlyozni a vallás alapjait jelentő zsidó kulturális hagyományokat.

Heródes magánszámát - a gyereke füle hallatára - a melegparádékhoz hasonlította, és mikor a kamera közvetlen közelről mutatott egy kifestett arcú férfit, hátrasúgta a kicsiknek, "buzi" - mikéntha az elvetemült pogány szinonimája lenne. 

Mindezek után még a személyes szférámba is jól beletiport, mikor - minden előzmény nélkül - fennhangon firtatni kezdte a szerelmi életemet. Jöttek a szokásos kérdések egymás után: van-e valaki a láthatáron, mi van az évfolyamtársakkal, mi van x-szel és y-nal, miért nem ismerkedek, miért gubózok bele az itthoni magányba, miért nem nyílok meg egy kicsit a nagyvilág felé. Előhozakodott a sablonos tanácsokkal is: mozduljak ki, utazzak el, keressek társaságot, lássak világot, vállaljak munkát. Csöppet sem érdekelte, hogy leszögeztem, ezúttal nincs hangulatom erről beszélgetni; csöppet sem érdekelte, hogy válasz nélkül hagytam a szokásos otromba érzéketlenséggel előadott, fontoskodó megjegyzéseit; hogy egyenesen megkértem, ejtsük a témát. Mikor végül elindultam kifelé a szobából, előttem haladva eltorlaszolta az utat (nem volt nehéz dolga a maga közel száz kilójával), s miközben komótos lassúsággal leereszkedett a csigalépcsőn, tovább ontotta a szöveget, megspékelve a csöppet sem megalázó "én csak aggódom érted, jót akarok neked, biztatni szeretnélek" felhanggal.

Ó, te jó ég, ilyenkor legszívesebben az arcába sikoltanám, hogy tíz évnyi csalódással, kudarcélménnyel és rossz tapasztalattal a hátam mögött semmi kedvem nincs már az ismerkedéshez; hogy az állatokat többre tartom, mint az embereket; és hogy vannak a családalapítási ösztönön kívül is értelmes elfoglaltságok az életben. Nem mintha valójában nem szeretnék társat, gyerekeket; de mikor ilyen stílusban tunkolják az arcomba a párkeresés problematikáját, az elveszi minden lelkesedésem. Ez a gond Pumuklival, aki Kende egyik gyerekkori barátja, egy nyakigláb, göndör, vörös hajú, kicsit teszetosza, de nagyon jólelkű, türelmes és kedves fickó. Drága nővérkém évek óta próbál összeboronálni vele, és már annyiszor nekifutott különféle, a legkevésbé sem spontán kerítő hadműveleteknek, hogy lassan émelygek szegény srác gondolatától is. Pedig tényleg helyes.

Naszóval, ez a szívderítő beszélgetés - vagy inkább Uzonka-féle monológ - tett pontot a vendégeskedés végére. A kis család búcsúzott, a gyerekek nyaggattak, hogy menjek velük haza, a legkisebb a karomba kéredzkedett, és megígértette velem, hogy majd megnézem a nyuszihozta új pizsamáját.

Minden kockázati faktor ellenére nem rosszak az ilyen közösen eltöltött ünnepi délutánok. De a legközelebbire tényleg be kell szereznem egy pasast, aki lehetőleg elég megbotránkoztató külsejű ahhoz, hogy kedvenc testvéremnek még hozzászólni se legyen kedve.

Hát, további áldott ünnepet!

morcos Eső

még mindig ma

kedves naplóm,...

Nos, a mai nap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem, de korántsem nevezném haszontalannak. Takarítás helyett reggeltől estig a bátyám telkén munkálkodtunk: lecibáltuk az öreg diófáról az utolsó iszalag-indákat, aztán kikapáltuk a seprőzanót-töveket a felszántandó területről, végül hozzáfogtunk, hogy összeácsoljunk egy kertipadot, amely a diófa elé helyezve pihenőhelyül szolgálna nem csak nekünk, de az úton járó-kelő népeknek egyaránt. A probléma ott kezdődött, mikor édesapám - a saját udvarunkban hömbölgő, gyönyörűen felvágott tűzifa-rönkök és a Kende által vásárolt, bátyám kertjének felső szegletében gúlába rakott szabályos akácoszlopok helyett - kiszúrta a mezsgye legvaskosabb akácfáját mint leendő alapanyagot. Lelkesedése (melyet némi fröccs is fűtött), nem ismert kifogást: még azon melegében hozzáláttunk, hogy kidöntsük. Meg kell mondanom, rendkívül plasztikus szociofotók készülhettek volna e munkaművelet során: például Kendéről, aki kifejezetten bájosan festett a maga 1'90-et közelítő magasságával és saccperkábé 90 kilós habtestével, amint olajzöld munkásoveralljában, kezében a Makitával, az unokahúgom pink biciklis-bukósisakjában bőszen fűrészel egy tizenöt méter magas fát, miközben két futóbolond (én és kedves ősöm) az ágak közé hurkolt kötél segítségével igyekszik biztosítani a megfelelő dőlésszöget.

A lényeg, hogy végül leküzdöttük a feladatot; ám a pad lábául és háttámlájául szolgáló gerendák összeerősítésébe már beletörött a bicskánk, pontosabban a kétszázas szög: lehetetlenségnek tűnt belekalapálni akár csak egyet is. Így aztán dolgunkvégezetlen távoztunk.

Persze egyéb is történt. Délelőtt segítettem Kendének befejezni az emucsibék leendő kifutójának (egyben majdani galambröpdének) a lehálózását, s közben jót beszélgettünk, egészen komoly és személyes témákról. Újra konstatáltam, hogy voltaképpen már-már barátságnak nevezhető a kapcsolatunk. Aztánmeg: elugrottam egy röpke munkatárgyalásra "HüllősZolihoz", ugyanis ismét felbukkant a láthatáron a madárpark, s már-már damoklész kardjaként lebeg a fejem felett a döntés: elfogadjam-e az ott kínált állást, vagy sem? Sajnos érdemi információra nem derült fény az összeröffenésen, tulajdonképpen a nagy semmiről beszéltünk vagy egy órán át. Nem vagyok meglepve ezen a szervezetlenségen. 

Végül pedig, a napközbeni facebook-túráimnak hála (igen, el sem hiszem, hogy képes voltam két percnél többet is eltölteni a közösségi oldalon) rábukkantam a Szivárvány Harcosai közösségre, és kicsit rázizzentem a témára. Nem is folytatom, mert túllépném a maximális karakterszámot :).

Estefelé a bátyám telkét elözönlötték az utcabeli gyerekek. A vén diófa, amit az elmúlt évtizedekben valóságos iszalag-dzsungel lepett el, felszabadulva kiváló mászókának bizonyult. Jó volt elnézni a porontyokat, akik - édesanyjuk féltő felügyelete mellett - kacagva és sikítozva kapaszkodtak feljebb, egyre feljebb. Talán a pad még nem készült el, de az biztos, hogy eddig sem hiába dolgoztunk.

Áldás!

Eső, 2012-03-22

gerecsén innen és túl

Gondolkodtam, mennyire részletesen számoljak be az eltelt napok élményeiről és tapasztalatairól. Közülük néhány szívmelengetően emlékeztetett rá, hogy micsoda ajándék a barátság, míg mások azt idézték az eszembe, hogy az emberi kapcsolatok óhatatlan velejárója az időnkénti csalódás is. 

Hol is kezdjem...? Zsebibabára nem csak azért talál tökéletesen e nicknév, mert fiatal és kis termetű, hanem mert meglátásom szerint Tomaj legszívesebben zsebre dugná, úgy vinné magával mindenhova. De megértem: nagyszerűen kiegészítik egymást. Olyanok, mint a zsák meg a foltja: mintha egyazon személyiség két, egymást maradéktalanul kompenzáló (noha nem ellentétes) oldala lennének. Nem csodálkoznék, ha idővel Tomaj Zsebibaba iránt táplált, ma még nagytesós felelősségtudatként jellemzett rokonszenve és szeretete komolyabb érzelemmé érne. Úgy gondolom, az efféle bratyó-reflex hátterében sokszor elfojtott, tudatos vagy tudatalatti gátak mögé szorult vonzalom áll; jelen esetben a leányzó fiatal kora jelenti az akadályt.

Summa summarum: jó volt őket együtt látni, s tapasztalván, hogy milyen pompásan megértik egymást, milyen szoros barátság fűzi össze kettejüket, nem tudtam neheztelni Zsebibaba jelenlétéért. Ugyanakkor néha a 'felesleges harmadik' szerepében éreztem magam, ami azért árnyékot vetett a hangulatomra.
Az estéket a faházikó tornácán üldögélve, pálinkával és pipázással körített beszélgetésbe merülve töltöttük. Ami azt illeti, pénteken kissé odakozmáltunk mind a hárman, különösképp én, aki szégyenszemre úgy szétfolytam, ahogy még soha. (Parttalan alkoholizálásomban szerepet játszott a kirekesztettség - talán megalapozatlan - érzete; úgy gondoltam, a pálinka valamicskét könnyít majd a szitun. Ismétcsak hallgatnom kellett volna totem-társamra, aki már nem egyszer figyelmezettet: azzal, hogy pitiző kutyaként kaparok az emberi kapcsolatok után, csak bohócot csinálok magamból.)
Node Toma és Zsebibaba is kitett magáért. Előbbi például (míg a padon haldokoltam) dobott egy - gyanúm szerint nem teljesen akaratlagos - hátast a fák alatt, mondván, márpedig hagyjuk őt gyönyörködni a csillagokban; Zsebibaba pedig beleborult a tűzifa-rakásba, majd leszakította a budi megviselt ülőkéjét pusztán azáltal, hogy a maga saccperkábé negyvenöt kilójával ráült. Egyszóval okosra ittuk magunkat, és közben oda-vissza kitárgyaltuk a sárkánylovaglás, jeti-látogatás, mamutkutatás, széllé változás, jeszinidomítás témakörét. Igazán nem panaszkodhatok erre az estére, habár a másnapról inkább ne szóljunk.
Amúgy pedig az idő és a táj kárpótolt minden lelki sebemért. Ragyogó verőfényben fürdőztünk egész héten: a vakítóan kék égbolton felhő nem mutatkozott, reggeltől-estig Nap-Atya aranyló áldása zuhogott ránk. Egyik délután még a szél is elállt, ami kimondottan ritkaságszámba megy odafent. Nagyon különös hangulat ülte meg a hegyvidéket. A levegő bepárásodott, a láthatár kékes homályba olvadt; s bár a Nap még magasan járt, bőszen ontva melegét, fénye tompa aranyfátyolként ömlött el a tájon, mikéntha alkonyatkor. A csendet a Kis-Gerecse felől szüremlő halk motorzúgáson túl csak az énekesmadarak fuvolaszólamai, az időnként felhangzó rekedt hollókorrogás és a sólyompár egyikének-másikának éles vijjogása törte meg. Ebben a mozdulatlanságban az idő elmosódni tetszett: múlt és jelen egybeolvadt, mintha egyetlen, örökérvényű pillanatban ötvöződne az eltelt és eljövendő évmilliók sokasága. Azt kívántam, bár bennragadnék a létezés e parányi, tündérszép momentumában: bár egy örökkévalóságra részévé válhatnék a hegy életének.
A Pisznice ismét megajándékozott ezzel-azzal: néhány ammonitesz-kőbéllel, három tollacskával és pár rímbe öntött gondolattal is. S noha nem mondhatom, hogy nem vesztettem semmit, gazdagabban tértem haza, mint ahogy elindultam.

Áldás!
Hulló Eső, 2012.03.19

erdőmélybe, föld szívébe...

Igen, ismét indulok a Gerecsébe, méghozzá szerdán. Szeretnék csupa illuzórikus és felhőtlenül boldog gondolattal nekivágni az útnak, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. Ezúttal ugyanis rajtam és ősöreg cimborámon, 'Tomajon'-on kívül ott lesz 'Zsebibaba' is.

Ááááh. Borzasztóan rosszmájú vagyok. Mégis találónak érzem a megnevezést. A szóban forgó hölgy ugyanis szemtelenül fiatal (mindössze tizenhat éves), hamvasan üde, s mindemellett nagyon talpraesett, belevaló, éles eszű, kreatív, humoros, értelmes, nőies et cetera. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felpiszkálja bennem az ösztönös női ellenszenvet, minthogy rólam a legkevésbé sem mondhatók el a fentiek; de ráadásul épp a Gerecsébe, spirituális újjászületésem szentélyébe kell berongyolnia minden ifjonti magabiztosságával és szépségével!

Phhf, tényleg nőnek már a bibircsókjaim. Nem lenne szabad zsémbelnem, hiszen mikor Tomaj megkérdezte, jöhet-e a lányka, én széles smileyval megtűzdelt 'nanáhogy'-ot küldtem válaszképp. Mert persze nem akartam undok csipának tűnni. Ugyanmár, érett, komoly, józan és kiegyensúlyozott felnőtt vagyok. És Zsebibaba, akiről egyelőre nincs semmiféle rossz tapasztalatom, szórakoztató társaság.

Csakhát... csakhát. A jelenléte megfosztja a gerecsei hetet attól az intimitástól, ami a köztem és a hegy között fennálló kapcsolatot jellemezte. Az idegen személy felbukkanása valahogy leradírozza a fészekőrzés hímporát. S ami még jobban bánt: Tomajjal, akit meglehetősen ritkán látok, sem fogok tudni ugyanolyan közvetlen, mélyenszántó és személyes beszélgetéseket folytatni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, meg... Az már csak hab a tortán, hogy rádöbbentem: ha elhívta Zsebibabát, az nyilvánvalóan azért történt, mert többre tartja az ő társaságát, mint az enyémet, s az ott töltött napok jelentős hányadában valószínűleg vele időzik majd.

Oké, valójában az egész problémakör a múltban gyökerezik. Mikor megismertem Tomát, magába forduló, nehezen barátkozó srác volt. Valahogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: rengeteget beszélgettünk, sok közös vonást fedeztünk fel egymásban (noha persze jelentős különbözőségeket is), és úgy éreztem, egyike lettem azon keveseknek, akik igazán jól ismerik. Aztán ő otthagyta az egyetemet, az útjaink elváltak, és csak alkalomszerűen találkoztunk. Közben megváltozott: zárkózott mufurcból kedélyes, derűlátó, magabiztos, nyílt társasági ember lett. Éli az életét, sokkal aktívabban, mint én, és jelentős baráti közösségre tett szert. Természetes, hogy vannak emberek, akik a mindennapjainak részeseként többet tudnak róla, mint én, jobban ismerik nálam: mégis olyan volt szembesülni ezzel Zsebibaba személyében, mint egy arculcsapás. 

No meg hát annakidején a viszonyunk egy paraszthajszállal több volt barátinál. Ugyan hiányzott az igazi l'amour, mégis, mérföldkő-szerű fordulatot jelentett a szerelmi életem terén, új távlatokat nyitva a párkapcsolatok általam belátott horizontján. Rajta keresztül addig ismeretlen érzéseket, élményeket, tapasztalatokat éltem át, amik meghatározó jelentőségűek maradtak. Ki ne volna féltékeny, ha egy srác, akivel valaha közel álltak egymáshoz, most egy kamasz gazellával nyomul?! 

Hát ennyit az én rózsaszín csipkékkel megtűzdelt, szűziesen ártatlan lelkivilágomról, igaz? Nem is ragozom tovább. Azzal vigasztalódok, hogy a nap javarészét úgyis a szabad ég alatt, Földanya szívén pihenve fogom tölteni az egyik leshely békés magányában, s Tomaj meg Zsebibaba nélkül is bőven lesz min töprengenem.

Áldott tavaszodást!

hajnácska

Mióta hazaérkeztem Erdélyből, Hajnácska mindössze egy levelet írt, azt is a lassan szokásosnak mondható, depressziós hangulatban. Valósággal kétségbeestem, amiért ilyen érzelmi hullámvölgy mélyén hagytam magára szegényt, s persze csalódtam, hogy a férjével való konfliktusának rendezésére hivatott, rögtönzött varázslat nem váltotta valóra hozzá fűzött reményeimet.

Hajnácska azzal zárta a levelet, hogy miután elutaztunk, ismét elkezdett havazni, s azóta is esik, négy fal közé kényszerítve őket. Ezt követően heteken át nem hallottam róla. Már-már kezdtem aggódni, s nem tudtam, mitől tartok jobban: a zord időjárástól vagy Hajnácska lelkiállapotától. Újra és újra emailekkel bombáztam, és számoltam a napokat.

Az istenek ismét megmutatták, milyen - számunkra sokszor érthetetlennek ítélt - fordulatokon keresztül igazgatják a sorsunkat. Tegnap végre levelet kaptam Hajnácskától. Elmesélte, hogy a hó nem csak őt és a gyerekeket kárhoztatta tétlenségre, hanem az erdészeket is: ezért a férje, Bondor az eltelt hetek javarészét odahaza töltötte. Ezalatt az időszak alatt sikerült valamelyest elsimítani a kettejük közt felgyülemlett feszültséget, újra megtalálni a közös hangot, s békés, szeretetteljes, normális családi életet élni. Hosszú-hosszú ideje nem olvastam ilyen gondtalan, kiegyensúlyozott, derűs sorokat tőle. A szavaiból - végre-valahára - ismét kicsendült a rá korábban oly jellemző életöröm és lelkesedés. Nagyon boldoggá tett a beszámolója.

Köszönet érte az Istennőnek.

valentájnszdéj

Már a cím is ékesen árulkodik arról, mily forró rajongás fűt a szerelem e cukorkaszíves, puttószárnyas, mézesmáztól csöpögő úgynevezett ünnepe iránt. Ahelyett, hogy belemélyednék a szinglik valentinnapi depressziójába, inkább lássuk, mily hagyományokra tekint vissza korunk giccsáradatban fuldokló február 14. - éje.

Szent Bálint a 14. században vált a jegyesek és ifjú házasok védőszentjévé Angliában és Franciaországban. Az ókori Terni (akkori nevén Interamna) püspöke keresztény szertartás szerint összeadta a hozzá forduló ifjú párokat, s még a házasságtól eltiltott katonákat is összeeskette kedvesükkel. A személye köré szövődő legenda úgy tartja, Claudius császár keresztény hite miatt börtönbe vettette. A jó püspök itt sem maradt tétlen: meggyógyította börtönőre vak leányát, visszaadva annak látását, s mielőtt - a hagyomány szerint - febr. 14. - én a vesztőhelyre vezették volna, búcsúüzenetet küldött neki. Innen származik a szerelmesek közti Valentin-napi levélváltás. Hozzá kell tennem, hogy a római katolikus naptár 1970-es reformja óta Szent Bálint és ünnepe eltűnt a hivatalos egyházi liturgiából; helyét átadva a történelmileg bizonyíthatóan létezett Cirillnek és Metódnak.

Ám ha az őskeresztényeknél messzebb utazunk a múltba, azt találjuk, hogy a mai Valentin-nap tájékán (február 13 és 15 között) jelentős fesztivál zajlott az ókori Rómában: a Lupercalia (vagy Februa) néven ismert rituális megtisztulás,- és termékenységünnep. Lupercus a római mitológiában a pásztorok isteneként testesült meg, gyakran azonosították Pán római megfelelőjével, Faunus-szal. (Bizonyos elméletek szerint maga a Lupercalia az árkádiai 'Lykaia' fesztiválból származik, amelynek központjában Pán tisztelte állt). Azonban a Romulust és Remust szoptató anyafarkas (latinul 'Lupa, Lupercal') is erősen kötődik e jeles naphoz. (Nemkülönben Júnó, mint a házasság és az egymásra találás pártfogója).

Plutarkhosz eképp ír az ünnepről: 

"A Lupercaliaról sok írás állítja, hogy az ősi időkben a pásztorok ünnepe volt, s úgyszintén kapcsolódik valami módon az árkádiai 'Lykaia'-hoz. Ez időtájt a nemes ifjak, sőt, a magiszterek közül számos fel-alá rohangált a városban meztelenül pusztán a sport kedvéért, s 'bozontos szíjakkal' [értsd: kecskebőr övekkel. A történetíró Marcus Junianus Justinus közöl egy leírást a rómaiak farkasjegyeket hordozó pásztoristenéről - akit a görögök Pán, míg a latinok Faunus néven tisztelnek - mely szerint az meztelenül, dereka körül egy kecskebőr övvel jelenik meg. Lupercus papjainak tradicionális viselete a kecskeirha volt. A kecskebőr szíjakkal történő verés valószínűleg a betegségek és rossz szellemek kiűzését s a termékenység fokozását célozta. h.e.] nevetve megcsapkodták azt, akivel találkoztak. Sok rangos asszony önként keresztezte az útjukat, s mint a gyerekek az iskolában, kinyújtották a kezüket, várva a verést - azt remélvén, hogy az a terhes nőknek segít a szülésben, a meddőknek pedig a megfoganásban."

A fesztivál elnevezése, ahogy már mondtam, Lupa-ra, az árva Romulust és Remust szoptató anyafarkasra is visszautal. Nem véletlen, hogy a Palatinus dombon, az ikreknek és szőrös-karmos dajkájuknak otthont adó Lupercal barlangtól nem messze ünnepelték (utóbbit idővel elhanyagolták, majd Augustus császár renováltatta. Ma úgy tartják, erre a szakrális barlangra bukkantak rá 2007-ben, mindössze 15 méterre Augustus palotájának romjaitól. Még egy apró érdekesség: a farkastól való eredeztetés mítosza egyértelműen a totemista világképből táplálkozik, amely az ősember egyik legkorábbi spirituális megnyilvánulása volt; s a rituális célokra használt barlang mindenkor Földanya ölét, méhét, titokzatos női szentélyét testesítette meg. A Romulust és Remust barlangja mélyén tápláló farkasanya képzete az emberiség feleszmélésének hajnaláig mutat vissza).

A rítusokat Faunusnak  'A Farkas testvérei' (Luperci) névre hallgató papjai vezették, akik mindössze kecskeirhát viseltek. A testvériséget több (előbb kettő - Quinctiliani és Fabiani, majd a Julius Caesar tiszteletére létrehozott Julii-val kiegészülve három) csoportosulás ('collegia') építette fel, melyek vezetője magiszteri rangban állt. 

Az ünnepet állatáldozat nyitotta meg: a Luperci tagjai két bakkecskét és egy kankutyát öltek le. Ezután két, a Lupercihez tartozó nemesifjút vezettek az oltárhoz, s az áldozati vérrel megkenték a homlokukat (amelyet aztán tejjel átitatott gyapjúkendővel töröltek le). A közönség azt várta, hogy a fiatalok mosolyogva, kacagva fogadják mindezt [közbevetés szigorúan laikus szemmel: talán túlságosan belém ivódott Makra Sándor látásmódja, de úgy vélem, a fentiek a hajdani emberáldozat emlékét őrzik. A piros szín - mint a vér színe - az élet hordozója; a pirosra festett halotti maszk, koporsó, holttest az újjászületés, feltámadás záloga. A leölt állatok vérével felkent ifjak boldog kacagása talán azt szimbolizálta, hogy az áldozat - a természethez hasonlóan - új életre kelt, újjászületett az isten kegyelméből.)

Ezt követően a fiatal patríciusok szíjakat vágtak maguknak a kecskebakok bőréből, magukra öltötték annak maradékát és körbefutották a Palatinus régi falait ('a régi Palatinus városfalait'), amelynek vonalát kövek jelölték. Aki az útjukba akadt, azt a februának nevezett szíjakkal megostorozták, különös tekintettel a lányokra és fiatalasszonyokra. E szokás - ahogy arról már szó esett - a termékenység fokozását, a szülés megkönnyítését és a meddőség elleni védelmet szolgálta.

Az 5. századra a pogány rítusok nyilvános gyakorlását megtiltották, a s a Lupercalia feledésbe merült. Gelasius pápa (494-496) tette fel az i-re a pontot, mikor gúnyt űzött a ceremóniát hiányoló szenátorokból (akik Andromachus-sal az élen attól tartottak, hogy annak elmaradása a betegségek elleni védelemtől fosztaná meg a várost), majd hosszú vitát követően végleg eltörölte e tavaszköszöntő hagyományt. Helyére i.sz. 496-ban Szent Bálint ünnepét ültette, igaz, korántsem romantikus célzattal. 

A jeles nap a 14. századtól kezdett (ismét) megtelni a szerelem attribútumaival, Geoffrey Chaucer 1382-es "A Madarak Parlamentje' c. költeményének megjelenése után. A versben a költő így fogalmaz: 'For this was Saint Valentine's Day, when every bird cometh there to choose his mate'. A mű egyébként II. Richárd és mátkája, Anna egy esztendővel azelőtt történő eljegyzésének állít emléket. Ugyanabban az évben a savoyai Otto de Grandson, az angliai John Grower és a velencei lovag, Prado is verses formában emlékezett meg a madarak valentin-napi nászáról. Innentől fogva, lépésről-lépésre vált a szerelmesek és a szeretet ünnepévé, s torkollt végül a mai giccsparádéba.

Most pedig berekesztem a bejegyzést, mielőtt ismét keresetlen kommentárok törnének ki belőlem e nap cukorszirupban ázó atmoszférája ellen. Hogy őszinte legyek, ha választanom kéne a csillámporos képeslapok és felszalagozott plüssmackók vagy egy rakás, véres bőrcafatokkal rohangászó félmeztelen pasas között, hmmm... ugye tudjátok, melyikre voksolnék? ;)

Áldás!

ítéletidő

Skóciában bizonyára azt mondanák, Cailleach azért varázsolta derűs-napfényessé Gyertyaszentelő napját, hogy az emberek ne rössteljenek tűzifa-beszerző körútra indulni. A tél zsémbes anyókája csak nem akar álomba merülni. Ahogy Morana sem a messzi Szibériában, mi több; a hó és halál úrnője úgy döntött, kiterjeszti haragját egész Európára.

Minket is elért a havazás. Édesapámmal délelőtt beszigeteltük a tyúkól északi és nyugati oldalát szivaccsal és bazaltgyapottal, s ráadásul egy infraégőt is beszereltünk, biztos ami biztos. Jó érzés úgy kucorogni a szoba biztonságos melegében, hogy tudom, a tyúkocskák sem fognak odafagyni az ülőrúdjaikhoz. 

Hogy mit lehet kezdeni magunkkal ilyen zord időben? Például egy bögre meleg teával és egy puha pokróccal felszerelkezve bekuporodni a kedvenc fotelünkbe, és olvasgatni. De az efféle napok kiválóak a házimunkával -  sütés-főzéssel, takarítással, rendrakással - kapcsolatos bűvölések sokaságára. Most érdemes elővenni a társasjátékot, keresztrejtvényt, kártyapaklit, és eltölteni néhány vidám pillanatot családi körben. No persze egy kis forralt bor vagy pálinka-iddogálás baráti társaságban szintén nem megvetendő program :).

Az elmúlt tíz napban mindegyikből bőven kijutott nekem a Hargita ringó szoknyájának tövében, míg 'Hajnácska' barátnőméknél vendégeskedtem. Volt előszöris rengeteg hó (hol fél,- hol egy, - hol kétméteres), továbbá mindenféle jó dolog, úgymint babázás (két tünemény kislánya közül az idősebb a keresztlánykám), disznóvágás, lovasszánozás, kirándulás (még a Hargitára is felkaptattunk), pacigolás (természetesen szőrén, ahogy kell ;)), meg különféle lányos programok (istállóganajolás, mosógépvásárlás, sütés-főzés, lószőrékszer,- és indiánfonat-készítés, az udvarhelyi turkálók megrohamozása, és persze etyepetyelepetye). 

Minden szépségével együtt Hajnácska élete nem felhőtlenül boldog, s többek között ezért is utaztam ki hozzá csapot-papot hátrahagyva. Fizikailag és érzelmileg is nehezen viseli a mindennapok megpróbáltatásait, a gyerekek rendbeszedésétől kezdve az állatok ellátásán át az egyéb háziasszonyi teendők elvégzéséig - s akkor még nem szóltam a helybeliekkel ápolt kevésbé szívélyes viszonyáról és a férjével való kapcsolata megromlásáról. Egy szó mint száz, ráfért (volna) a baráti támogatás, de sajnos a nagy nyüzsgés közepette alig tudtunk egy-két percet kettecskén beszélgetve eltölteni (a legtöbb diskurzusunk a budira jövet-menet zajlott, az udvar félméteres hótengerében topogva. A disznóvágás napján este tizenegy körül, koromsötétben, nagyjából mínusz tíz fokban, a fortyogó abalével teli kondér mellett ácsorogva sikerült néhány nyugodt szót váltanunk). 

Fájó szívvel és könnyek között búcsúztam el tőle. Úgy éreztem - és most is úgy érzem - hogy nem tudtam neki megadni azt a támogatást, amire szüksége lett volna, s amire számított. Annyiszor átrágtuk már magunkat az elmúlt hónapok zökkenőin, hogy kifogytam a szavakból. Nem tudtam újabb, biztató frázisokkal előállni, jó kérdéseket feltenni, okos tanácsokkal szolgálni. Talán már nincs meg bennem az érdemi lelkisegélyhez szükséges érzékenység, tapasztalat, bölcsesség, belső erő és részvét.

Vittem magammal macskagyökeret és benedekfüvet, azzal a szándékkal, hogy védelmező és a veszekedést, lehangoltságot, negatív energiákat távol tartó erejüket felhasználva mágikus úton is megtámogatom Hajnácskáékat, de mindvégig etikai ellenérzésekkel vívódtam. Mikor azonban ottlétünk második napján Hajnácska és a férje, 'Bondor' közt könnyekig fajuló parázs veszekedés tört ki, fogtam a macskagyökeres tasakot, és - kihasználva, hogy az egész család, beleértve Hajnácska békebírói szerepkörrel küszködő szüleit, a hálószobában tartózkodott - a házat körbejárva minden sarokba szórtam belőle egy csipetnyit. Hogy mennyit ért, ér, nem tudom, mindenesetre ottlétünk hátralevő nyolc napján hasonló hajbakapás nem volt, habár továbbra is apróbb- nagyobb, meglehetősen elkeserítő konfliktusok sorozata tarkította a mindennapokat.

Nem könnyű valakin segíteni, nem csak mágikus, hanem hétköznapi úton-módon sem. Honnan tudhatnám, mi volna a helyes lépés, a megfelelő irány, a szükséges változás? Ami Hajnácskát illeti, már hosszú ideje úgy látom, ezeknek a megpróbáltatásoknak csakis gyökeres környezet,- és életmódváltás vethet véget, s igazából rajta áll vagy bukik, hogy meg meri-e tenni a szükséges lépéseket (egyáltalán, belátni a jelenlegi szituáció kudarcát; s egyben képes-e felvállani a feleség és anya mivoltából fakadó kötöttséget, felelősséget és kötelezettségeket, amelyek momentán oly nagy nyűgöt jelentenek neki). Fohászkodni fogok az Istennőhöz, hogy adjon neki elég bátorságot, belső erőt a megfelelő döntések meghozatalához; érett bölcsességet, hogy saját gyengeségeit is felismerje, s kitartást és türelmet a megpróbáltatások elviseléséhez. Kívánom, hogy az Úrnő gyermekei mosolyával kárpótolja mindazért, amiről le kellett mondania, s hogy ifjonti érzelemgazdagsága, naivitása és sokszínű fantáziája ne szenvedjen jóvátehetetlen kárt az élet pofonjaitól. Anyánk segítse őt ebben.

Hulló Eső, 2012-02-04

tollasdráma

Bizonyára unjátok már, hogy nem tudok elszakadni az állattartás (és a hozzá kapcsolódó családi bonyodalmak) problémakörétől, de most ismét e tárgyhoz tartozó gondolatokkal szeretnék előhozakodni - akinek már a könyökén jön ki a téma, nyugodtan ugorja át a bejegyzést.

Néhány nappal ezelőtt Uzonkáék összes szárnyasjószágát elpusztította egy róka. Elutaztak a megyeszékhelyre, nem zárták be a baromfikat, és mire hazaértek, már csak a kifosztott tyúkudvar meg a hűlő tetemek látványa fogadta őket. 

Szeretném azt mondani, hogy a történtek hallatán együttérző sajnálkozás fogott el, de ez csak részben igaz. Igen, nagyon is meg tudtam érteni Kende csalódott dühét. Ő, aki nagy reményeket fűzött az állattartáshoz, s meglehetősen sok munkát fektetett belé (elsősorban az emuk vonatkozásában), joggal érezheti, hogy az erőfeszítései kárba mentek. Ismerem ezt a keserűséget, hiszen nálunk is volt hasonló vérengzés még a nyár derekán. A gyerekek pedig bizonyára nagyon elszomorodtak a kedvencek pusztulása miatt. 

Ugyanakkor - mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa - minden tudatos elfojtás ellenére némi elégtétel-féleség is mocorgott a lelkem mélyén. A történtekben sorsszerű igazságszolgáltatást vélek felfedezni. Persze az események teljesen józan, hétköznapi ok-okozati összefüggések láncolatával is megmagyarázhatók. Nővéremék, bármennyire is dolgozott bennük a birtoklásvágy aznap, mikor kiválogattuk a saját csibéinket a madárparknak szántak közül, a későbbiekben igyekeztek lerázni magukról a tartásukkal járó minden felelősséget. Vonakodva szálltak bele az élelmezésükbe, látszatkifogásokra hivatkozva halogatták a tyúkudvar elkészítését, és végül parázs viták közepette vették át a tollasjószágokat. Az a minden, ezzel kapcsolatos kötelezettséget elhárító mentalitás, ami az elmúlt hónapokban jellemezte őket, egyenes úton vezetett a végzetes nemtörődömséghez. Ennél is kézzelfoghatóbb okból, a rájuk oly jellemző sértett mártíromságból kifolyólag nem kértek meg bennünket a madarak bezárására. 

Nos, ki mint vet, úgy arat. Az ilyen eseményekben látom visszaigazolódni a háromszoros megtérülés törvényét, ha nem is a megfogalmazás sejtette misztikus pátosszal megkoronázva. Azt hiszem, a wicca etika e figyelmeztetése voltaképpen annyit tesz, hogy a tetteink következményei kihatnak ránk, hogy a sorsunk aszerint alakul, ahogy a cselekedeteink formálják, s az élettől azt kapjuk vissza, amit belefektetünk. E nézőpontból teljesen megérdemeltnek tűnik az Uzonkáékat sújtó balszerencse. 

Annak ellenére, hogy a végeredményben nagyon is szomorú események elvették a dühöm élét, együttérzéssel helyettesítve azt, nem felejtettem el az Uzonkával való konfliktusok lezárását célzó szándékaim. Igyekszem minimalizálni a vele való kapcsolattartást. Visszaadtam minden, nálam levő kölcsönholmiját, kifizettem neki azt a telefont, aminek évekkel ezelőtti elvesztését a fejemre olvasta a levélváltásunk során (inkább nem is részletezem), ha egy mód van rá, elkerülöm. Remélem, ez a magatartás leredukálja a súrlódási lehetőségeket.

Csak az kiábrándító, hogy a tulajdon családtagjaim egyikével szemben kell foganatosítanom.

family issues

A nővérem ismét megajándékozott egy kifinomult hangvételű emaillel, pont mikor már kezdtem volna azt hinni, feledésbe merül a korábbi szóváltás. Annyira felzaklatott, hogy émelygés tört rám és úgy megfájdult a fejem, mintha a pokol minden ördöge odabent randalírozna. Megpróbáltam tanulni, a holnapi zéhára való felkészülés érdekében hagytam ki a délutáni óráimat, de képtelen voltam koncentrálni. A dühöm úgy tornyosult egyre magasabbra és magasabbra, ahogy vihar idején a partot ostromló tajtékos hullámok. Képtelen voltam lehiggadni, mind vadabbul tombolt bennem a harag. Ha nem sajnálnám a szobám berendezését, valószínűleg ízzé-porrá zúztam volna az elsőként a kezem ügyébe akadó tárgyat.

Mennyivel intenzívebb érzés tud lenni az utálkozás, a sértettség, a bánat, a bosszúvágy, mint a megbocsátás vagy a szeretet! Ilyenkor megértem, miért is olyan hathatósak az őszinte átéléssel megfogalmazott átkok. A lelkünkben háborgó negatív érzelmek hatalmas energiával töltik fel a kimondott szavakat. Azt hiszem, könnyebb a rontás, mint az áldás. Talán nem véletlenül vált előbbi a boszorkányok közismert attribútumává. 

Természetesen nem átkoztam el a testvéremet. Nem zúdítottam rá a bensőmben izzó ellenséges indulatokat (sem hétköznapi, sem mágikus formában), és nem is áll szándékomban. De ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy apró-cseprő, röhejes nézeteltérések ilyen érzelmi megpróbáltatásokká fajuljanak. Nem érdemlem meg, hogy eképp meggyötörjön, és nem is vagyok köteles eltűrni. 

Ezek az alkalmak mindannyiszor próbára teszik az erkölcsi hozzáállásomat. Sokat jelent számomra az önzetlen, megbocsátó, alázatos és nagyvonalú keresztényi szeretet eszméje, de a gyakorlati kivitelezése meglehetősen gyatrán megy. Gyermek,- és kamaszkorom minden sértést, megaláztatást  birkamód eltűrő jámborsága éppúgy nem az én stílusom, mint az utóbbi évek kiegyensúlyozatlan lelkiállapotából fakadó emésztő bosszúvágy. Azt kívánom, bár megtalálnám az arany középutat, de nem könnyű.

No most veszek egy nagy levegőt, kifújom, és majd holnap átgondolom, mit tegyek. Addig is áldott éjszakát.

fullánkok

Néhány napja darazsakkal álmodtam, s a Krúdy-féle álmoskönyv értelmében ez leggyakrabban viszálykodást, elszólásból induló veszekedést, nézeteltérést, szorongást, konfliktushelyzetet vetít előre. Természetesen vannak egyéb megfelelései is, ám azok többnyire bizonyos speciális megjelenési formához vagy viselkedésmintához kapcsolódnak, s az én álmommal egyik sem korrelál.

Másnap - édesanyám tiltakozása ellenére - az ünnepi ebéd oldott hangulatában elpöttyintettem Kendének, hogy lassan ideje volna elköltöztetnie tőlem az állatait, vagy valamivel hozzájárulnia az ellátásukhoz. Később átküldtem neki egy emailt a közös baromfiprojekt eddigi kiadásainak, anyag,- takarmány,- gyógyszer,- és alomszükségletének tételes felsorolásával, s aláhúzottan kihangsúlyoztam: nem várom el, hogy számtani pontossággal állja a rá eső költséghányadot, de amennyire a lehetőségei engedik, támogassa meg az üzletmenetet. A kimutatást tájékoztató és egyben összegző célzattal készítettem el: egyfelől hogy át tudjuk tekinteni, mivel jár a tyúktartás (nem csak pénzügyi, hanem gyakorlati vonatkozásban); másfelől hogy ne érezzék, hogy  - a saját tőkét kispórolva a tollasbizniszből - rajtuk élősködök, s indokolatlan követeléseket támasztok.

Nővérem,  - akinek mostmár tényleg kénytelen vagyok nevet adni, legyen tehát 'Uzonka' - természetesen felkapta a vizet és anyagelvűnek, kicsinyesnek, zsugorinak bélyegezte a szemléletmódomat (ha nem is ezekkel a szavakkal). Nem akarok belemenni a részletekbe, de az egész meglehetősen undorítóvá fajult. Kende szerencsére teljesen korrekt és becsületes módon viszonyul a kérdéskörhöz, de a történtek akkor is rossz hangulatot keltettek, s bizonyára ő sem a legjobb szívvel gondol rájuk. Nem akartam efféle kellemetlenségekkel zárni a közösködést. Attól függetlenül, hogy kinek volt igaza, kinek a javára szólnak a tények, mindannyiunkban tüskét hagyott a vita. Csak tudnám, miért végződik így minden velük való együttműködési kísérlet.

kedd, a borzalmas

Figyelem, az alábbiakban panaszáradat következik, olvasni csak saját felelősségre ajánlott.

Már megint pórul jártam ezzel a nappal. Semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, és minden esemény elé akadályokat halmoztak az égiek.

Az első előadás után az évfolyamtársaim emlékeztettek rá, hogy szakestünk lesz aznap, amiről én tökéletesen elfeledkeztem. Eredetileg deguketrec-takarítással szándékoztam tölteni a délutánt, és persze mondhatnátok, hogy baráti körben szolidan berúgni mennyivel szórakoztatóbb elfoglaltság, de valami autista beidegződés révén nagyon nehezen tűröm, ha hirtelen változik a napi programom. Így aztán elég kelletlenül vettem tudomásul, hogy kiöltözős-kellemkedős kötelezettségek várnak rám.

És ha még csak ennyi lett volna az újdonságokból! De nem; hidegzuhanyként ért a hír, hogy addig még hátra van egy agrokémia laborgyakorlat is, amin le kell adni azt a műtrágyázási tervet, amelyről én nagy naivan azt hittem, elég a tanulmányi időszak végéig elkészíteni.

Így aztán a második előadást azzal töltöttem, hogy a füzetembe kidolgoztam egy jó ellátottságú, tápanyagokban gazdag humuszos homoktalajon létesítendő kamillaültetvény első évi tápelem-szükségletét és az ezt fedező műtrágya-mennyiséget. Aztán az óra utáni szünetben lélekszakadva elpedáloztam a könyvtárba kinyomtatni az oktató által kiküldött feladatlapot és átmásoltam rá a kapott értékeket.

Persze még így sem voltam teljesen felkészült, köpenyt például a tanszékről kellett kölcsönkérnem. Kaptam is, akkorát, hogy duplán belefértem volna. Mondanom sem kell, mennyire idiótán éreztem magam. 

Az óra természetesen harminc perc csúszással ért véget (soha nem fejezzük be időben a méricskélést), ráadásul az első és az utolsó kimutatási próba is rám (meg 'Bíborkára') maradt, így mi melóztunk a legtöbbet (no és persze esélyünk sem lett volna korábban olajra lépni). Ezt követően már nem volt más vágyam, mint hazahúzni, teleenni magam és beleereszkedni egy kád illatos, forró vízbe. Ehelyett rámakaszkodott a legidiótább évfolyamtársunk, "Okoska" (gondolom, el tudjátok képzelni, mennyit szövegel, és mi milyen hálás szívvel fogadjuk az ostobaságait), aki éveleje óta sündörög körülöttem, és csak úgy tudtam lerázni, hogy csatlakoztam a bevásárolni induló 'Poholykához' és 'Arszlánhoz'. Ha már velük tartottam a Sparba, gondoltam, megtámogatom a szakest készleteit némi sörrel, és vettem öt üveg Sopronit. Illetve vettem volna, ám a pénztárgép háromszori próbálkozás után is visszautasította a kártyás tranzakciót. A kasszás javaslatára megkíséreltem kicsalni némi cash-t az áruház bejárata melletti automatából, amely lenyelte a kártyám és közölte, hogy "konzultáljak a kibocsátóval".

Ötre értem haza. Kimerültem, átfázva, ingerülten. Betoltam egy tál hasábkrumplit néhány panírozott halrudacskával, aztán "csakazértis" alapon rákészültem egy kiadós fürdőzésre. Meggyújtottam egy szantálfa füstölőt, beleszórtam néhány rozmaringlevelet a vízbe, és utánuk vetettem magam. (A rozmaringleveleket a baráti kapcsolataim megerősítése érdekében használtam fel. Arra gondoltam, ha másra nem is, némi összerázódásra jó lesz ez az alkalom.)

Meditálni persze nem sikerült, viszont jól ellubickoltam az időt, fél hétkor kászálódtam ki a kádból. Addigra a szantálfa illata fejfájdító töménységben betöltötte a fürdőszobát, valósággal émelyegtem tőle. Gyorsan összekaptam magam (ami nálam egyet jelent azzal, hogy éktelen rumlit hagyok szerteszét), hajat szárítottam (félsikerrel, ugyanis menet közben a szárító zárlatot kapott),  sminkeltem, ésatöbbi. Végül pár csepp levendulaolajjal megkentem a csuklómat meg a nyakamat, ami olyan erősen párolgott, hogy befelé autózva kifejezett hányinger tört rám.

Aztán csak odaértem. Persze hamar kisült, hogy mikor - még a délelőtt folyamán - a buliruháról folyt a szó, a lányoknak csak a szája volt nagy. Senki nem rittyentette ki magát különösebben, az elsőévesek például egyenesen mackónadrágban és bő pólóban csoszogtak le a szobájukból a koli földszintjén található társalgóba. Én meg képes voltam szoknyát húzni (ez nálam világrengető esemény). 

És végül a parti. 

Elképesztően lapos volt. Az első üveg sört azért gurítottam le, hogy ne unjam halálra magam, a másodikat, hogy ne aludjak el. Az egész túlontúl is szolidra sikeredett: egy kis jólnevelt eszegetés korlátozott mennyiségű alkohollal körítve. Az egész napos gyötrődés után szerettem volna kicsit jobban elengedni magam.

Kimondatlanul ugyan, de háttérszándékaim is voltak a megjelenésem kapcsán. Van egy srác a szaktársaim között, aki ugyan tenyérbemászóan modoros és idegesítően sokat szövegel, de egész helyes. Mostanában - talán a kiéhezettség teszi - kezdett bennem bizonyos vonzalom ébredni irányában. Azt reméltem, talán sikerül elcsavarnom a fejét a dögös megjelenéssel. Erre mi történt? A gyerek - nevezzük 'Farkasnak' -  leült mellénk, és  lelkesen kitárgyalta Bíborkával a szexuális életét. Miközben azt ecsetelte, hogyan vágta be a térdét a zuhanyzóban, miközben a barátnőjével - khmm, - csellózott, bennem a jól ismert kudarcérzet halovány deja vú-ja ébredezett. Erre muszáj volt még egy kicsit inni. 

Tízig bírtam. Szégyen-gyalázat (hogy rám vagy a szakestre nézve-e, azt nem tudom), de addigra kis híján elnyomott az álom. A koleszban persze állt a bált, az első emelet szintbulit tartott, az egész épület beleremegett a hangfalak dübörgésébe, a folyosókat elöntötték az ittas egyetemisták (tudván, hogy másnap tanítási szünet van), de valahogy nem tudtam beleolvadni a feelingbe. Soha nem mozogtam otthonosan az effajta partikon. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék arconpörögni alkalomadtán. Maradtam én már hajnali hatig táncházban, vagy épp rockkocsmában jóbarátokkal. De ez a gátlástalan, személytelen hedonizmus nem az én műfajom. Dumáltam egy sort Bíborkával, és amit pozitívumként értékelek, hogy meghívott a szombat este tartandó születésnapi ivászatra, de nem hinném, hogy elmegyek. Nem tudnám önfeledten elereszteni magam egy többé-kevésbé idegenekből álló társaságban, csak mert közösen piálunk.

Hazaérkezésem sem volt zökkenőmentes, tudniillik a szüleim bejöttek értem kocsival, és hiába hangsúlyoztam nekik, hogy a kollégiummal szemközti buszmegállóban leszek, juszt is odakanyarodtak az épület elé. Éktelen lebőgés. Otthon meg hatalmas rumli, az ágyamról úgy kellett lesöpörnöm a nyaklánc-keresés hevében ráborított csecsebecséket.

Végül, mindezek megkoronázásaképp, hajnali fél kettő tájban forgó gyomorral felébredtem és elénekeltem a "fürge rókalábak"-at a WC-kagyló fölött görnyedezve.  

Annyira elkeserítő! Úgy képzeltem, hogy elbeszélgetek az elsőévesekkel (azért vettem fel mind a pentagramm, mind a Mjolnir - medálomat, mert titkon reméltem, talán valamelyikük rokon lelkületű), esetleg megismerkedek köztük egy helyes fiúval (az egyetlen jóképű srác, mellesleg néptáncos, a már emlegetett 'Gyöngyvér' pasija), vagy épp sikerül levenni a lábáról (khmm, szó szerint) 'Farkast'. Ehelyett idő előtt becsíptem, elálmosodtam és hazajöttem, hogy aztán itthon kidobjam a taccsot. Gyönyörű, mondhatom.

Ma hajnalban még tejfehér köd hömpölygött a kertben, mikor kimentem megetetni a tyúkokat. A talpam alatt ropogott a deres fű, a leheletem táncoló páragomolyokban tört elő. Csend volt, a felkelő Nap vérnarancs korongja sejtelmesen szüremlett át a lassan eloszló gyöngyház derengésen. Megtöltöttem az etetőt és az itatót, aztán kinyitottam és kitámasztottam a tyúkól ajtaját. A tollas népség kotkodácsolva özönlött elő, s lelkesen szökdelve körbefutották a baromfiudvart. Léleksimogató ezeknek a pillanatoknak a békés egyszerűsége, a reggel fagyos szépségét betöltő áldott harmónia. Ez az én világom, nem a zajos éjszakai mulatság pörgő lüktetése. Én itt vagyok otthon.

találkozás

Tegnap déltájban Levente felhívott. Nem voltam túl beszédes hangulatban, nyakig merültem a főzésbe (én készítettem az ebédet, tejszínes gombalevest meg rántott harcsát krumplipürével), de szerencsére csak annyit hadart el a kagylóba, hogy találkozó Giuseppénél este hétkor,  a szokott csapattal.

Felemás érzésekkel készülődtem. Egyfelől mostanság mindinkább hiányolom a baráti közösséget, társasági megmozdulásokat - másfelől szüntelen az kattogott a fejemben, mit is mondhatnék a volt gimnáziumi osztálytársaimból verbuválódott kis bandának az életemről. Hiszen annak legfontosabb, örömteli eseményei a számukra érdektelenek, a nehézségeimről, lelki megpróbáltatásaimról pedig nem beszélnék bárkinek. El sem tudtam képzelni, amint lelkendezve ecsetelem a baromfitartás szépségeit, nem szólva az egyéb aktuális témákról (értsd: pogányság, boszorkányság, etc.). Úgy éreztem, az ő életüket fényévnyi távolság választja el az enyémtől. 

Már maga a készülődés sem ment egyszerűen, jóelőre kigondoltam, mit vegyek fel, de mikor magamra húztam, kisült, hogy úgy festek benne, mint egy esetlen fóka. Az utóbbi hónapokban felszedtem pár kilót, és ami a tanév kezdetekor még dögösen állt, az mostanra kínosan szűknek bizonyult. Végül fekete nadrágban és hozzá fekete hosszúujjas fölé gombolt élénkzöld, csíkos ingben mentem. Mindehhez, fenntartandó a hippilátszatot, narancssárga-piros szőtt tatyót társítottam (el tudjátok képzelni azt  színütközést?), amiről az indulás előtti percben súroltam le a galambpotyadékot. (Az utóbbi hetekben megtapasztalhattam, hogy egy kacagógerlének semmi se szent.). Megjelenésemet egy horgolt, fenyőzöld pamutpulóver tette teljessé, ami frissen mosott volta ellenére is enyhe bűzt árasztott - alighanem a nagyszülői házból megörökölt szekrény aromájának öblítővel kombinált kivonatát. Persze normál körülmények között nem ragaszkodom én a gyanúsan szagló ruhadarabokhoz, de ezúttal nem volt választásom, a mosógépünk ugyanis néhány hete felmondta a szolgálatot, és ez volt az egyetlen épkézláb kardigánom.
Szó mi szó, minden jel arra mutatott, hogy pocsék egy estém lesz.

És persze nem így történt. Ahogy máskor, most is kellemesen csalódtam. Igaz, hogy hat éve szétváltak az útjaink, igaz, hogy nagyon eltérő irányt vett az életünk, ezzel a kis társasággal mégis jól megértjük egymást. Talán mert mindannyiunkban megvan a másik iránti kölcsönös tisztelet, a közösen eltöltött hosszú éveken alapuló megbecsülés, aminek hála érdeklődéssel fordulunk egymás felé. Annak ellenére, hogy egészen különböző szakterületeken mozgunk otthonosan - van köztünk közgazdász, alkalmazásfejlesztő műszaki informatikus, katona, pénzügyi menedzser, grafikus, meg jómagam, a méregzöld:) - , annak ellenére, hogy eltérőek a hobbijaink, vagy épp az életfelfogásunk, mindig megtaláljuk a közös hangot. A gimnáziumi évekből megmaradt az összetartozás szelleme, s elég erősnek bizonyult, hogy ennyi idő elteltével is életben tartsa a közösségünket. Ismét és ismét meglep, milyen felszabadult hangulatban telnek ezek a néhány havonta sorra kerülő pizzázások vagy sörözések; milyen sokat nevetünk, mennyi aktuális beszédtémát találunk, s újra és újra rokon vonásokat fedezünk fel gyakran épp abban, akiről nem is gondoltuk volna. Lehet, hogy nem tudom eléjük kitálalni lelkem legmélyebb bugyrait, de nem is kell. Anélkül is megértenek.

Persze a pizza kifogott rajtam,  - annak ellenére, hogy a kétharmadát elcseréltem egy fél hawaii-ra, a maradékról pedig Levente újdonsült barátnője, 'Édua' leeszegette a kagylókat -  a sörtől becsíptem, és fél tízre már jólesően elálmosodtam. De akkor is: remek egy este volt :)

rokon-lelkek

Tegnap este leültem az íróasztal elé, és - Samhain apropójára - meghallgattam néhány alkalomhoz illő dalt. Ennél kifinomultabb ünneplésre nem volt lehetőségem, mert a bátyám és kedvese a szomszéd szobában aludtak. Miközben átadtam magam a zene sodrának, igyekeztem feleleveníteni az elhunyt rokonok, ismerősök képét, s egyik pillanatról a másikra magával ragadott egy vízió. Nem nevezhetném látomásnak, még kevésbé lélekutazásnak, de az bizonyos, hogy nem a tudatos képzelet műve volt.

Sötét erdőben találtam magam, ragyogó tűzkör közepén. A lángok barátságos, védelmező narancssárga színe életet és melegséget sugárzott szét. Rajtuk túl sejtelmes, homályba vesző vadon nyúlt el, ameddig a szem ellát. A fák között kékesen derengtek az éjszaka árnyai, a levegő hűvös és tiszta volt, szellő se rezzent, a fejem fölött pedig gyémántfényű csillagok miriádja hunyorgott.

Megértettem? vagy felismertem? hogy a holtak birodalma vesz körül, engem, az élet kápráztató fényétől körbeölelt, eleven halandót. Az anyagi valóság parányi bűvköre elenyészően aprónak és jelentéktelennek tűnt az éjszakai vadon végtelenségéhez képest. Mégsem éreztem azt fenyegetőnek, ellenkezőleg: tudtam, hogy gyönyörű, noha szépségeit nem engedi látnom a ragyogó lánggyűrű. 

Aztán megpillantottam őket a tűzkörön túl. Elsőként nagyapát, aki közel hat évvel ezelőtt hunyt el. Végóráin jószerével kopasz, törékeny, magatehetetlen öregember volt, most azonban úgy tűnt elém, mint annakidején: hajlott kora ellenére is egyenes tartású, energikus, karakán férfiként. 

Aligha nevezhetném magam szentimentális típusnak, és a halálán meglepő könnyedséggel léptem át. Az elmúlt években megfeledkeztem az iránta érzett ragaszkodásomról: a vele kapcsolatos emlékeimből fokozatosan kikopott az összetartozás eleven melegsége. Csak egy idős családtag volt, aki annak rendje s módja szerint eltávozott, az élet pedig zajlott tovább. Egyetemre mentem, tanultam, dolgoztam, szerettem és csalódtam, és a jelen nyüzsgő forgataga nem hagyott teret a múlt halk szavának. 

Most azonban váratlanul elöntött az a gyermeki bizalommal teli szeretet, ami hajdan is, ha megláttam. Megrázó élmény volt. Ugyan nem felejtettem el az arcát, a gesztusait, a hangját, de elfelejtettem az érzést, ami összekötött bennünket, s ami most elemi erővel tört fel bennem. Elsírtam magam, mert - először életemben - megértettem, mit jelent, ha valaki hiányzik. 

Aztán nagyapa mellett sorban feltűntek azok az idős rokonok, akiktől az elmúlt években búcsút kellett vennem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem voltak sokan: nagyapa fivére, nagymama nővére és bátyja, édesanyám nagynénje és nagybátyja. Mindannyian derűs, örömteli mosollyal néztek, amiből megértettem, hogy nem neheztelnek rám; annak ellenére, hogy a fiatalság minden énközpontúságával és érzéketlenségével átléptem az emlékükön. Arcukat színesre festettek a táncoló lángok, az élet lüktetését kölcsönözve nekik. 

A kör külső ívén lassan szaporodtak az alakok. Az elhunyt emberek után azokat az állatokat vizionáltam oda, akiket szerettem és elvesztettem, akiknek a halálát én okoztam, akiknek a sorsával nem törődtem. Úgy éreztem, abban a titkokkal teli, csodás rengetegben, amely az én aprócska tűzfészkemet övezte, jó soruk van, s talán már nem is gondolnak a hajdani életükre. 

Mostanság könnyen meghatódok, de az előző huszonnégy életévemben - vagy legalábbis az utóbbi tízben - rövid gyeplőre fogtam az érzelmeim. Ezúttal azonban az elfeledett gyász könnyeket csalt a szemembe. Mintha minden magamba fojtott, lenyelt, visszaszorított bánat ezekben a hónapokban törne ki belőlem, nem bírtam abbahagyni a zokogást.

A kör még mindig nem volt teljes, hiszen - hála az égieknek - kevés hozzátartozót vesztettem el. Ám egyszerre az alakok elkezdtek sokasodni. Százak gyűltek körém, hátrébb húzódva, mint a közvetlen családtagok, az arcuk homályban maradt, csak időnként világított meg egyet-egyet egy felcsapó lángnyelv, egy égbe szálló szikra. Voltak köztük férfiak és nők, idősek és gyermekek egyaránt, változatos történelmi korok viseletét sejtető ruházatban, hajviselettel, ékszerekkel. Az őseim voltak, sok tíz nemzedékre visszamenőleg: s bár a vonásaik rejtve maradtak előttem, s bár évszázadok választottak el bennünket, mégis éreztem a belőlük felém áradó erőt. Védelmezőn körbevettek, s én megértettem, hogy senki nincs egyedül ezen a világon. Valamennyiünkben hajdan élt emberek sokaságának emlékei, öröksége kering, amely időn és halálon túl is összeköt velük. Ez a kapcsolat hatalmas erőt rejt magába, s támogatást, biztonságot nyújt a legmagányosabb óráinkban. Amikor korábban az "Ősök" hangzatos és patetikus felemlegetésével találkoztam, úgy éreztem, némileg túlmisztifikálják a témát. Azt gondoltam, csak a modern, globalizált ember ösztönös gyökérkeresése meg némi nemzeti büszkeség áll mögötte. Most viszont megtapasztaltam, micsoda kincs, micsoda ajándék az ősökkel való közösség, s a rajtuk keresztül bennünk megtestesülő, évezredeken át töretlen, s az emberiség öntudatra ébredésének hajnaláig visszavezető örökség. Olyasvalami ez, mintha a kollektív tudatalatti óriás hálózatának nem csak az éppen élő emberek, hanem az elhunytak emlékei, tapasztalatai, gondolatai is részét képeznék. 

Szívmelengető érzés volt: s egyszerre azon kaptam magam, hogy örömömben sírok, egyidőben nevetve és könnyezve. Nem tudom szavakkal leírni azt a katarzist, ott és akkor pedig nem tudtam betelni vele. Végre megértettem, mit jelent emlékezni a halottainkra, s meghallani a szavukat. Végre megértettem, mivégre Samhain. 

elöljáróban

A következő bejegyzések javarészben a hétvége szellemi termékei. Az elmúlt két napot a tesóméknál töltöttem, bébiszitteri minőségben: a szülők Budapestre utaztak egy kis weekendre, én pedig otthon maradtam a négy poronttyal. Időnként bepötyögtem egy-két sornyi szöveget, de nem volt jó a net, úgyhogy csak most tudom felölteni őket, némiképp kibővítve az azóta megszületett gondolatokkal. 

witch hunt

A középkori és kora újkori falusi boszorkányvádak mögött sok esetben a közösségi csapáselhárító,- rontásmagyarázó, - kármegelőző rendszer működését fedezhetjük el. Ennek lényege tulajdonképpen valamiféle misztikus bűnbak-keresés: a kollektívát, települést érő balszerencsét (pl. terméskiesés, jószágdöglés, gyermekhalandóság, járványos megbetegedés etc.) egy (vagy néhány) személy ártalmas természetfeletti hatalmának tulajdonították. A vádak középpontjába a közismerten bűbájos vagy a faluközösségből valami módon kilógó, különc alakok kerültek, de gyakori volt a ’szomszédsági perpatvar’ inkvizíciós eljárássá fajulása is.

No most, csak az istenek tudják, miért, de ha kettőnél több nő van egy helyen, ott biztosan kialakul két klikk (és csak azért nem írom, hogy tulajdonképpen két nő is elég hozzá, mert némi szolidaritást azért szeretnék felmutatni a saját nemem iránt). Ennek a genetikailag kódolt, lényegében önindukáló ellenségeskedésnek ékes példáját figyelem meg napról napra a saját szaktársaim között. Ugyanarról az elidegenedési-kitagadási folyamatról van szó, amely néhány száz évvel ezelőtt a boszorkányvád ideális célpontjává tette az áldozatot. Még szerencse, hogy nem ellenem irányul a csendes hadjárat:).

Adott két leányzó, nevezzük őket 'Gyöngyvérnek' és 'Nyestének'. Gyöngyvér tavaly még végtelen szorgalommal és buzgó kötelességtudattal látogatta az órákat, élen járt a beadandók elkészítésében és a jegyzetek beszerzésében – én is számtalan alkalommal fordultam hozzá segítségért. Mindemellett jóban volt a csapat egyik hangadó egyéniségével, egyben rangidős tagjával, 'Bíborkával' (persze ez is álnév, mondanom sem kell, ugye?:)). Idén aztán tanulást és barátságot hátrahagyva Nyestéhez csapódott, és ők lettek az évfolyam legpasszívabb, leghanyagabb diákjai. Mindazonáltal engem nem bosszant különösebben a viselkedésük – nem így a maradékot. A többiek meglepően heves kritikával illették őket (persze nem a fülük hallatára), és ez a lenéző – bíráló mentalitás a hetek folyamán – anélkül, hogy Gyöngyvér és Nyeste kirívó módon tovább feszítették volna a húrt – kiközösítő utálkozássá formálódott. Csodálkozva hallom, hogyan válnak egyre ellenségesebbé és megvetőbbé a rájuk tett megjegyzések, és egyszerűen nem értem az okát. Egyfajta modern köntösbe csomagolt boszorkányüldözés zajlik.

Talán annyi logika meghúzódik e viselkedés mögött, hogy a tömegből kilógó személy (a múltban és ma is) a közösség stabilitását veszélyezteti. A lemaradó gazellát elkapja az oroszlán, és aki vele tart, szintén áldozatul esik. A szokottól eltérő gondolkodásmód aláássa a hagyományos normákat, az elvárt viselkedés megtagadása zavart keltő. A szűkebb-nagyobb emberi közösségek igyekeznek lemetszegetni magukról a vadhajtásokat, nehogy a(z általuk) rossz(nak vélt) irányba húzzák az egészet. Ennek a gondolkodásmódnak számos kiváló koponya, tudós és felfedező is áldozatul esett, elég csak Galileire gondolnunk. Végső soron nem egyéb ez, mint állati szociális ösztön és dominanciaharc: a szárnyait próbálgató új egyéniség a hierarchia csúcsán álló vezető tanait, erkölcseit, ergo: hatalmát feszegeti, s kibújik a közösség általa diktált törvényei alól, azzal fenyegetve, hogy maga után rántja a többieket. A legtöbb állatnak fogai, karmai vagy szarva van az efféle problémák elintézéséhez, az embernek azonban sokkal rosszabb fegyvere: esze meg nyelve.

Nohát, elég sefüle-sefarka egy bejegyzés. A tanulsága annyi, hogy nem sokat változtunk azon bizonyos epikus fa óta, bundás elődeink megtagadása ellenére.