a kettős temetkezés

Míg számunkra a halál egyszeri, pillanatszerű esemény, számos kultúrában lépcsőzetesen lezajló folyamat, jól meghatározott állomásokkal (amelyek közül az életfunkciók megszűnése csak a kezdet). A kettős temetkezés gyakorlata szerint az első búcsúztatási rítus átmeneti, a holttest ilyenkor még nem kerül végső nyughelyére: azt csupán a második (vagy többszöri ismétlés esetén harmadik, negyedik stb.) szertartást követően foglalja el. Eközben az elhunyt fokozatosan veszíti el a társadalomban betöltött helyét, rangját, szerepét (jogait és vagyonát), s válik ki a családtagokat, rokonokat, faluközösséget összefűző kapcsolathálóból. A szertartásrend - a fiziológiai bomlás fázisaival összehangoltan - visszatükrözi eltávolodását az élők világától, útját a halottak birodalmába és új, halotti státuszának megszületését. Mindeközben családja megszabadul a halál tisztátalanságától, a közösség pedig "rendezi sorait".

Dajak koporsók, bennük a második temetésre váró holtakkal. (Forrás)

Indonézia és a Dél-Csendes-Óceáni szigetvilág bizonyos népei a halál után meghatározott ideig elkülönített helyen őrzik a testet (régi szokás szerint a lakóházban, gyantával bekent és hermetikusan zárt koporsóban, amelyen csupán egyetlen lyuk  - valamint a hozzá erősített edény - szolgált a hullanedvek elvezetésére; utóbbiakat bizonyos esetekben a legközelebbi rokonok rizshez keverve elfogyasztották; másutt egyszerűen kiöntötték). Ahol a hajdani otthonban történő tárolás - például a gyarmatosítók higiéniai aggályai miatt - feledésbe merült, ott kisméretű, de az élők által használttal megegyező házat építettek az elhunytnak. Néhány törzsnél az ideiglenes földbe temetés vagy a fakéregbe burkolt tetem faágak közt történő elhelyezése is megfigyelhető. A test gondos elzárása egyszerre szolgálta a halott és családja védelmét: előbbit a rontó szellemektől, ártalmas természetfeletti befolyástól, utóbbit pedig a halálhoz társuló tisztátalanságtól, netán az elhunyt szellemének rosszindulatától óvta.

Az átmeneti periódusban a holttest kiszolgáltatottságának és magányának megfelelően a lélek is elveszett, magatehetetlen. Mivel a halottak birodalmába még nem nyerhet bebocsátást, a földön kóborol, teste mellett marad és az élők támogatására (például áldozatai ételeire, imáira szorul). Egyedülléte és bizonytalan státusza nyomasztja, korábbi sérelmei feldühítik és hajlamos megbosszulni őket, ha pedig családja nem gyászolja tisztességgel, rajtuk tölti ki haragját. Féltékenyen őrzi feleségét, aki a végleges temetésig nem mehet ismét férjhez vagy térhet vissza rokonaihoz; vagyona, rangja sem örökíthető tovább. 

Bizonyos népek úgy tartják, hogy a szövetek rothadása fájdalmat okoz a léleknek, mások szerint a fogyatkozó húst a holtak szellemei ragadják magukkal, hogy belőle új testet építhessenek a frissen eltávozottnak, megint mások úgy vélik, a húsból vagy hullanedvekből valamilyen állat - féreg, kígyó stb - keletkezik, amelyben az eltávozott (valamelyik) lelke él. Akárhogy is, az elhunyt a végleges temetésig bizonytalan létállapotú féllény: megrekedvén élet és halál határmezsgyéjén (anélkül, hogy akár az élők, akár a holtak közösségének teljes jogú tagja lehetne) egyszerre szánandó és félnivaló teremtmény, aki a legteljesebb mértékben a visszamaradottak segítségére van utalva.

Ami a hozzátartozókat illeti, minél szorosabb kapcsolatban álltak az elhunyttal, annál inkább "beszennyezi" őket a halál tisztátalansága, épp ezért számtalan tabunak és előírásnak kell engedelmeskedniük a végleges temetésig. Ahogy életében, most is mintegy sorsközösséget vállalnak a halottal, és a gyász idejére kivonulnak az élők világából, a társadalom mindennapjaiból (a holttest egyes részeinek vagy bomlástermékeinek elfogyasztása, bőrre kenése e közösségvállalás magasiskolája). Szokásos munkáikat, feladataikat elhagyják, nem viselik ékszereiket, rendes öltözéküket és hagyományos frizurájukat, nem fogadnak látogatót és nem utaznak el, sokszor ki sem lépnek a házból, nem beszélhetnek vagy bizonyos ideig egyáltalán nem mozoghatnak, mindössze meghatározott ételeket fogyaszthatnak stb. Mindezzel kifejezik az élőktől való elkülönülésüket, amely a körükben megtelepedő halál jelenlétéből fakad. Minél közelebbi rokonról van szó, annál szigorúbbak és annál hosszabb időtartamot (alkalomadtán hónapokat vagy éveket) ölelnek fel e tiltások. Céljuk egyfelől enyhíteni az elhunyt magányát, másrészt biztosítani, hogy - a speciális óvintézkedések révén - a közösség többi része mentes marad a halál káros befolyásától. Családján túl a halott minden személyes tárgya (bútorai, ruhái, ékszerei), birtoka (pl. gyümölcsfái, halászóhelyei, jószágállománya) "tisztátalanná", tiltottá válik. A tabuk a másodlagos (vagy végleges) temetés közeledtével (ahogy a halott testben és lélekben is mindinkább elveszti veszedelmes, fenyegető mivoltát) fokozatosan, különböző szertartások révén oldódnak fel.

Különös nehézséggel szembesül egy közösség, ha vezetője - király, törzsfő - halálozott el, ilyenkor ugyanis a teljes társadalom megrendül. A király halálát egyes népeknél, elkerülendő a zűrzavart, titkolni igyekeznek, amíg a szokásrend (vagyis a halál folyamatának lezajlása) lehetővé nem teszi az új uralkodó beiktatását. Másutt a káosz intézményesített formája veszi át a terepet, a bevett normák, erkölcsök és törvények büntetlen áthágásával, fékevesztett tombolással és erőszakhullámmal. Egy-egy hétköznapi ember halála is szakadást okoz a társadalom szövetében, de a nép és a föld egészének jólétét reprezentáló és biztosító uralkodó hiánya az egész világot a feje tetejére fordítja. 
A másodlagos temetés időpontját különböző tényezők befolyásolják. Általában akkor kerül rá sor, ha a holttest már annyira elbomlik, hogy többé-kevésbé csak a csontok maradnak meg belőle. A bomlás folyamata a test eltorzulásával és a kellemetlen szagokkal együtt (nem egészségügyi, hanem vallásos-rituális szempontból) tisztátalanná, veszedelmessé teszi a hullát. Amikor az oszlás befejeződik, az összeszáradt, kiszikkadt csontváz ismét "szalonképessé" válik. Ezzel párhuzamosan a lélek földi bolyongása véget ér és eljut a holtak birodalmába, ahol elfoglalja méltó helyét. 

Tiwah, azaz a másodlagos temetés. (Forrás)

Noha a trópusi-szubtrópusi klímán a dekompozíció 10-12 hónap alatt végbemegy, a második temetést olykor évekkel késlelteti a források előteremtése, a szükséges nyersanyagok beszerzése, az általában rendkívül nagyszabású, fényűző és hosszan elhúzódó ünnepély megszervezése, a meghívottak utazási ideje és így tovább. Az indonéz törzseknél egy-egy másodlagos temetés sokszor hatalmas anyagi áldozatokat követek a halott családjától, s az egész rokonság összefogását igényli. Előfordul, hogy a közelmúltban elhunytak hozzátartozói közös rituálét szerveznek, megosztozva a terheken. Azoknál a népeknél, ahol a temetés periodikusan ismétlődik (vagyis nem csak második, hanem harmadik, negyedik, n-edik szertartást is tartanak három,- négy,- hét,- tízévente vagy bizonyos számú elhunyt "összegyűltekor" stb) - ilyenek például a dél-vietnami brúk - az összes érintett család, akiknél esedékes az újratemetés, közösen ünnepel. Kimagaslóan tehetős famíliák azonban azt is megengedhetik maguknak, hogy lerövidítsék a gyász időtartamát és akár közvetlenül a halálesemény után a (normál esetben) második, pazarló temetési szertartást rendezzék meg az elhunytnak.

Tiwah, azaz másodlagos temetés. (Forrás)

(Másutt - még akkor is, ha nincs meg a kettős temetkezés intézménye - a lélek túlvilági utazásának vélt ideje szabja meg, mikortól tekintenek valakit ténylegesen halottnak; az észak-amerikai indiánok több törzse szerint ez négy nap, négy hónap vagy négy év. A románoknál, bolgároknál, abházoknál, cseremiszeknél a halált követő negyven nap a gyász kiemelt időszaka. A gyászmunka szertartásos tagoltsága, az elhunyttól való búcsúzás fokozatos jellege jelentkezik még a magyar népszokásokban is, a tor és a rá meghatározott időtartamra következő későbbi halotti emlékünnepek, a bizonyos időközönként fizetett gyászmisék ritmusában.)

A borneói dajakok a végleges temetés különféle szertartásai során a halottat még egyszer, utoljára élőként kezelik. Miután eddigi nyughelyéről elmozdítják, vázáról lefejtik az esetleg még ott maradt kötőszövetet, húst, majd a csontokat drága, szép kelmékbe csavarják. Utána külön az ő számára épített házikóban álló ravatalra helyezik, melléteszik legértékesebb ékszereit és használati tárgyait, kedvenc ételeivel és italaival kínálják, családtagjai, rokonai pedig búcsút vesznek tőle. Közben többszöri éneklés, tánc és ima zajlik körülötte.

A halott búcsúztatása. (Forrás)

A ceremóniának gyakran képezi részét állatáldozat (bivaly, disznó, tyúk). (Forrás)

Végül a csontokat elhelyezik a családi kriptában, vagyis a sandungnak nevezett, fából készült és gazdagon faragott sírépítményben, amely cölöpökön álló házat formáz, és a család elhunyt tagjainak földi maradványait tartalmazza. Ily módon a halott fizikailag is újraegyesül őseivel. Eltérő szertartásos külsőségek, de hasonló eszmei tartalom; a végleges búcsú és az elhunyt megtérése örök nyughelyére fémjelzik más népcsoportok végleges temetkezését. Egyes esetekben a holtat nem testi mivoltában, hanem jelképesen temetik újra (a vietnami brúk például farudacskákkal helyettesítik a korábban elhalálozott személyeket), mások viszont nem pusztán kihantolják, de felöltöztetik, asztalhoz ültetik, sőt - családi fotóval tisztelik meg a halottat. Előfordul, hogy a holttest bizonyos (kiszárított, zsugorított) részeit, esetleg hamvait nem helyezik a közös sírba, hanem oltalmazó patrónusként a lakóház egy megkülönböztetett pontján tartják és rendszeres rítusokkal (lemosás, átöltöztetés, áldozati ételek és italok felkínálása) igyekeznek elnyerni jóindulatát. A konkrét, tényleges maradványok helyett az elhunyt (egyik) lelkét magába foglaló szimbolikus objektum - szobor, fétis - is lehet a kultusz tárgya.

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

 Az eltávozott ősöktől egyébként is támogatást és védelmet vár a közösség: míg a feloszló test (pontosabban szólva, a státusz nélküli, még temetetlen, fél lábbal az élők közt, fél lábbal a szellemvilágban létező halott) rémület és undor tárgya, a csontkamra - benne a megtisztult, s nem utolsósorban megfelelően elbúcsúztatott, úgymond kiengesztelt holtakkal - pozitív kisugárzású, jótékony erőt képvisel. A holttesten végbemenő borzalmas átalakulások bizonytalanságát felváltja a kiszikkadt csontok hosszú életű változatlansága: talán ezt a procedúrát - vagyis a tetem "tartósítását", a múlandó szövetek megsemmisítését és a romolhatatlan váz előállítását - gyorsítja meg egyes esetekben a hamvasztás (sőt, talán maga a mumifikálás is).
A fizikai maradványok végső nyugalomra helyezésével párhuzamosan a lélek is eljut a holtak birodalmába. Útja sokszor nehéz és válságos, olykor isteni pszichopomposzra van szüksége. A temetés földi szertartásrendje és a szellem túlvilági utazása közti eleven kapcsolat tükröződik például a brúk szokásaiban, akik a holttesttel a temető felé menet többször megállnak, "megpihennek" - jelképezve az elhunyt fáradalmait -, s még a sírkert közelsége esetén is rendre megszakítják az utat, hogy szertartásos imákat, énekeket mondjanak (jelezvén az élők és holtak létsíkja közti, szinte áthidalhatatlan távolságot). Amint a csontok egyesülnek a nemzetség többi tagjának maradványaival, úgy a lelket is befogadja a halottak közössége (olykor beavatási próbatételre emlékeztető rítusokat követően).
A csontok és a lélek közti szoros kapcsolat más kultúrákban is jellemző. Az elhunytat lehetőség szerint családjával, nemzetségével közös sírban, csontkamrában temetik el - "az élők egy közös házban, a halottak egy közös sírban", tartja a malgas mondás. A Huron Konföderáció nemzeteinél a halottak maradványait 10-12 évenként összegyűjtötték, ha kellett, letisztogatták (a még viszonylag ép tetemeket csak megmosták és átöltöztették), új ruhát és különböző ékszereket adtak rájuk, majd elzarándokoltak egy szent találkozóhelyre, ahol közös árokban földelték el őket ismét. Másutt a csontokban megőrzött lélek jótékony mágikus ereje arra sarkallta a hozzátartozókat, hogy a végleges temetés során - akár darabonként szétosztva - otthonukba vigyék, amulettként viseljék vagy épp elfogyasszák a maradványokat, ekképp hozva létre szakrális közösséget az elhunyttal. A pápua-új guineai angák mumifikálják halottaikat, ennek részeként pedig lecsapolják a zsírt, illetve egy, a tetem hasába szúrt üreges bambuszrúdon át elvezetik a hullanedveket - ezeket a halott hozzátartozói bőrükbe, hajukba dörzsölik. A mumifikálódott ősök a falu közelében, sziklákra, sziklás hegyoldalba függesztve őrzik a települést és lakóit.

(Forrás)

(Forrás)

Az indonéz bennszülötteknél a halottak birodalmában éppúgy zajlik az élet, mint a földi valóságban: az elhunyt itt is megöregszik és meghal, majd újjászületik. Végül többszöri reinkarnálódás után változatos formában (harmat, gyümölcs, gomba) visszaköltözik a földre, arra várva, hogy egy nő elfogyassza, s ily módon újra megtestesülhessen emberként.
Párhuzamban a halott végleges eltávozásával a gyászolók is felszabadulnak az addig őket sújtó tabuk alól. A halottas házat, annak eszközeit és lakóit rituálisan megtisztítják, hogy kiűzzék belőlük a "gonoszt", vagyis a halál baljós emlékét, majd bizonyos rítusok révén reintegrálják az elhunyt családját az élők közösségébe. A ceremónia bőséges étkezéssel, vidám táncokkal és dalokkal ünnepli a gyászidő végét: a gyászolók pedig innentől ismét hordhatják szokásos öltözetüket, frizurájukat, ékszereiket, s visszatérhetnek megszokott tevékenységeikhez, szerepkörükhöz. 

Az elmúlás tehát nem az individuum pillanatnyi, személyes tragédiája, hanem az egész közösség hosszú időn át elhúzódó drámája. Az eltávozott személy halálával felborítja a társadalom rendjét, s ennek helyreállításához különféle szertartások szükségesek. Hogy mennyire társadalmi jelenségről van szó, jól példázza, hogy azok, akik még vagy már nem teljes jogú tagjai a társadalomnak - például bizonyos kor (2, 7, 8 év) alatti vagy különféle, a közösségbe bevezető szertartásokon (lásd névadás) át-nem-esett gyermekek, elaggott, idős emberek, rabszolgák, bűnözők vagy egyes speciális halálnemek elszenvedői - esetében a temetés radikálisan leegyszerűsödik, a családot sújtó tabuk enyhébbek és rendkívül rövid idő alatt feloldódnak, a gyász kötelezettségei egy-két jelképes gesztusra redukálódnak (ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hozzátartozók nem éreznek valós fájdalmat). A gyermek esetében gyakori a vélekedés, hogy - tekintve, hogy még nem vált egészen az emberi közösség tagjává - a szellemvilággal, a halottak birodalmával fennálló kapcsolata szorosabb és közvetlenebb, mint a felnőtteké, így halála után gond nélkül tér vissza oda (vagy születik újjá ismét). Az öngyilkosok, gyermekszülésben elhalt anyák, villámsújtotta, vízbe fulladt vagy erőszak áldozatává vált személyek szintén megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. Egyes népeknél végzet-szerű haláluk tisztátalanná és végleg átkozottá teszi őket: teljesen megsemmisülnek vagy rosszindulatú szellemekként kóborolnak a földön, örökre kizárva a békés túlvilági létből és a születés-elmúlás-újjászületés örök körforgásából.

A halál beilleszkedik az életet tagoló átmeneti rítusok sorába: tulajdonképpen azok záróakkordja. A születés, majd a különböző létállapot-változások (az egyes korcsoportokba történő beavatás, a házasélet, a harcoslét stb) során az egyén egymástól elkülönülő, heterogén társadalmi státuszok lépcsőfokain halad keresztül, hogy végül a legnagyobb változás: az elmúlás révén egy minőségileg magasabbrendű, s az eddigiektől drasztikusan eltérő létmódot kezdjen. A fázisváltásokat kísérő rítusok az előző állapottól (csoporttól) való elválasztást, az átalakulást, majd az új állapotba (csoportba) történő belépést rendre a halál és újjászületés motívumaival stilizálják. Ám a halál maga sem örökkévaló: éppúgy része a lélek szakaszokra bomló vándorútjának, amelynek önmagába záruló köre előbb-utóbb ismét visszatér az élők birodalmába. 

Felhasznált irodalom:

Hertz, Robert: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Metcalf, Peter: Jelentés és materializmus: a halál rituális ökonómiája. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Vargyas Gábor:  A brú túlvilág a temetkezés tükrében. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II.

carlo ginzburg: éjszakai történet

Azért hogy valami magasabbröptű szellemi táplálék is kerüljön az asztalra, hadd ajánljam figyelmetekbe Carlo Ginzburg tudományos igényű műként is bestsellerré vált kötetét. 

Ginzburg 1939-ben született az olaszországi Turin-ban. A Pisai Egyetemen doktorált történészként 1961-ben, s egész életében professzorként dolgozott: először a Bolognai Egyetemen, majd 1988-tól Kaliforniában is. Oktatói tevékenysége mellett kiemelkedő kutatómunkát végzett a boszorkányság, az olasz és az európai néphit és termékenységkultuszok és az inkvizíciós eljárások vizsgálata terén. Legismertebb könyve 'A sajt és a kukacok', amelyben a szerző egy friuli molnár, Menocchio perének anyagain keresztül tárja fel az itáliai népi műveltség rejtett elemeit. 

Az Éjszakai történet a boszorkányság gyökereivel, eredetével foglalkozik. A témát a legtöbb kutató külső nézőpontból, a bírák, az egyház, a vádlók szemszögéből láttatja, s csak kevesen foglalkoznak a vádakat megalapozó, a folklórban mélyen meggyökeresedett hiedelmekkel. Ginzburg arra próbál választ keresni, milyen, az egyházi sztereotípiáktól független, esetleg a kereszténységet megelőző vallási közegbe nyúló elgondolások kapcsolódnak a boszorkánysághoz, s hogyan vált a boszorkány figurája a legvonzóbb bűnbakká, miért magyarázták a balszerencse szinte minden formáját e rontó személyek tevékenységével, s hogyan szivárgott bele a paraszti kultúrába az ördöggel cimboráló bűbájos képzete. Művében rendkívül izgalmas kérdéseket feszeget - úttörő módon: mindenkinek szívből ajánlom, akit érdekel a téma, és nem retten vissza egy valamivel komolyabb (noha egyébként nagyon olvasmányos megfogalmazású) szakmai szövegtől.

Áldás!

Eső

'god has zero tolerance for wicca'

Pogány tematikájú tetoválásokat böngészve futottam bele ebbe az oldalba. A cikket végigolvasva nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Ahogy tovább lapozgattam a site-on, a mérhetetlen emberi hülyeség feletti megdöbbenés vette át a főszerepet. Elbizonytalanodtam, egyáltalán érdemes-e ilyesmit megosztani a nagyvilággal; de gondoltam: ha más hasznot nem is hajt, legalább megmosolyoghatjuk 157 286 rigorózus baptistának a 'tipikus wicca' megjelenéséről és viselkedéséről vallott bárgyú nézeteit. Aztán még egy lépéssel továbbhaladva rájöttem, hogy a weblap egy fiktív egyház égisze alatt a fundamentalista, ultrakonzervatív keresztény gyülekezetek kifigurázását, parodizálását célozza. Ennek tükrében a boszorkányüldözésről  szóló, hajmeresztő sületlenségekkel teli cikk könnyed keddi kabarénak tűnik, s már-már őszinte mosolyra késztet. Íme a link. 

kilépés a fénybe

A napokban, amint próbáltam úrrá lenni a szobámban terjeszkedő kaotikus állapotokon, a kezem ügyébe akadt az Egyiptomi Halottaskönyvnek az a példánya, amelyet a megyei könyvtárból kölcsönöztem ki jó két és fél hónapja. Mivel szorít a - már kétszer meghosszabbított - határidő, elkezdtem olvasni - és magával ragadott. (Nem bírom megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmet a magával ragad, elragad, elragadtatás szavainknak a samanisztikus hitvilágban gyökerező eredeti értelmére, amely a sámán -  a transzba esett,  transzcendens hatalmak hatása alatt álló személy - lélekutazására, lélekben történő "elragadtatására" utal. Hozzá kell tennem, hogy a néphit hasonló "hordozás-képzetei" - mikoris a szépasszonyok, boszorkányok az áldozatot magukkal ragadják, "meghordozzák" - legtöbbször nem csak szellemi, hanem fizikai síkon zajló momentumok; azaz az alany testi valójában éli meg az utazást.)

A Halottaskönyvről röviden, általánosságban annyit érdemes tudni, hogy szövegei az elhunyt biztonságos túlvilági utazását hivatottak elősegíteni. Az egyiptomi hitvilág szerint a halott szíve mérlegre kerül 'odaát', s ha Maat - az igazság és törvény istennője - tollpihéje (vagy szobrocskája) nehezebbnek bizonyul az illető IB-szívénél (ami az emberben lakó jó és rossz gyűjtőpontja), akkor a személy a Duat örök kárhozatának foglya lesz. (A Duatban, ahol a lángoló tó, izzó lávamező és könyörtelen démonsereg várja bűnösöket, könnyen felismerhetjük a keresztény Pokol egyik mitológiai előképét.) Az elhunytat útja során egyéb próbatételeknek is alávetik; példának okáért ismernie kell az istenek neveit, számot kell adnia életéről, s varázsigékkel felfegyverkezve ki kell védenie a rossz szellemek támadását. Az átalakulásának, istenné nemesülésének folyamatáról hírt adó imák és mágikus rigmusok szövegét végigkíséri az Osiris-mítosz szimbolikája. Osiris isteni származású király volt, aki alatt Egyiptom aranykorát élte. Törvényekkel megalapozott társadalmi rendet alkotott, megtanította az embereket a földművelés mikéntjére, s "bejárta az egész világot, hirdetve a szeretet, a tánc, a zene hatalmát". Féltékeny fivére, Seth azonban - hetvenkét szövetségesének segítségével - egy díszes koporsóba zárva a Nílusba vetette, majd később a testét darabokra szaggatva szétszórta az ország különböző tájain. Osiris felesége, Isis felkutatta a testrészeket, és  vászontekercsbe burkolva összeforrasztotta őket. Osiris feltámadt, s a Holtak Birodalmának (Amentinek) királyaként uralkodott tovább. Meggyilkolásáért fia, Horus állt bosszút. 

A halott -Osirishez hasonlóan- ármányos cselvetéseken és fenyegető veszedelmeken keresztül törekszik az istenivé lényegülés felé (a halotti szövegekben kettejük fúziójáról tanúskodik az elhunyt neve elé biggyeszett Osiris-előtag). Célja, hogy az istenek maguk közé fogadják, s kedvére járhasson-kelhessen az égen, a földön és az alvilágban; felölthesse bármely élőlény alakját, beszállhasson Ré bárkájába, hogy a napistennel hajózza be az ég óceánjait, s az "üdvözültek" körében időzzön az elíziumi mezőkön. Hogy bizonyítsa, jogosult erre, a halott gyakran különböző istenekkel azonosítja magát, azok nevében beszél (leggyakrabban az Osiris ellenségeit leigázó Horus, vagy az istenek királya, Ré, illetve a bölcs Toth szerepébe helyezkedik), mintegy kinyilvánítva: nem csak egyenrangú, de egylényegű velük.
A Halottaskönyv imáinak, rigmusainak kora nehezen behatárolható. I.e. 3200 körül az egyiptomiak már fejlett temetkezési kultúrával bírtak, s akkori hitviláguk, szokásrendszerük bizonyos elemei helyet kaptak a szöveggyűjteményben - elképzelhetjük hát, milyen múltra tekintenek vissza (hiszen írásba foglalásuk előtt nyilván szájhagyományként öröklődtek tovább.) Ebben az időben a díszes temetkezés a királyi udvar és a nemesség előjoga volt, később azonban elterjedt a tehetősebb köznép körében is. Ekkor a halotti szövegek széles variációs skálája jelent meg: a szarkofágok falára festett vagy a koporsók belsejében elhelyezett papirusztekercsekre rótt varázsformulák sok átalakuláson estek át a változó teológiai áramlatok, az írnoki pontatlanság, illetve betoldások, valamint a különféle kommentárok és kiegészítések jóvoltából. A ma ismert legidősebb dokumentum a Nu-papirusz, amely az i.e. 1580-ban uralomra lépő XVIII. dinasztia korai éveiből származik.

Nem is tudom, mi a lebilincselőbb ezekben az archaikus szövegekben: a kifejezésmód sokszínűsége, árnyalt gazdagsága, vagy az a hittel teli áhítat, ami az imák soraiból kicsendül? Egyes fohászokat olyan alázatos szeretet és tisztelet tölt meg, amely az emberi lélek legmélyebb rejtekein visszhangzik, s időtlenül örökérvényű. Ilyen a Napot annak több különböző isteni aspektusában köszöntő XV. 'fejezet' (az egyiptológiában mára meghonosodott kifejezés eredetije, a 'ra-u' mágikus formulát jelent):
 

" Hódolat neked, Ré!

Tumként emelkedsz a horizont fölé, 

S Horus-Khutiként érsz delelőre.

Midőn bárkád az égi vizeken lebeg,

Testem a Földön fényedben fürdik.

Isteni szépséged láttán örvend a szemem,

S béke honol a végtelen mennyekben.

Nézd, a szél vitorláid dagasztja,

S a szívedet öröm tölti el.

Öles léptekkel szeled át az égi tereket;

Ellenségeid földre sújtva hevernek,

S béke honol a mennyben.

A bolygók szellemei a te dicsőségedet zengik

Míg róják végtelen köreiket;

Midőn lenyugszol a nyugati hegyek mögött, 

Az állócsillagok őrszellemei 

Meghajolnak színed előtt és hódolnak neked.

Nagy a te szépséged a hajnal bíborában,

S az est kék árnyai között.

Létezés és Világrend ura, Ré, üdv néked,

Mikor felbukkansz a láthatáron,

S mikor este, Tumként, nyugovóra térsz.

Mert bizony szép, szép a te ragyogásod,

Midőn az égbolt magasán királyként vonulsz.

Nut istennő lakozik ott, kinek méhéből születtél, 

Istenek urává koronáztak, 

S az égi vizek istennője, Nut, édesanyád,

Meghajol előtted, s hódol neked. 

Kozmikus rend és harmónia árad belőled.

Hatalmas léptekkel rovod a tágterű ég köreit, 

Hajnaltól, mikoron felemelkedsz

Alkonyatig, mikoron lenyugszol.

Szíved túlcsordul az örömtől,

S a mennyei vizek békéje mély!

Séth legyőzetett,

Tagjait levágták, gerince eltörött,

Kikötőbe sodorják immár hajódat

Nyugat, Kelet, Észak és Dél istenei

Téged imádnak, ősi, isteni lény!

Belőled törnek elő mind a formák és életek,

Íme, Uram, egyetlen szót formált ajkad, 

S a Földet csend tölti el.

Te egyetlen isten!

Az égen ragyogtál az ősidők kezdetén is,

Mikor a Föld és hatalmas hegyláncai

Még meg sem születtek...

Ó, Gyorsan-futó, ő Egyetlen , ó Királyi Úr!

Minden létező, minden eleven, tevékeny lény alkotója!

Az idők hajnalán te alkottad az istenek beszédét,

Teremtményeidet az ősócenból kiemelted,

S elvitted őket Horus szigetére...

Engedd, hogy beszívjam

A téged betöltő isteni leheletet,

S élvezzem a frissítő északi szelet, 

Melyet szülőanyád, Nut hoz neked!

Ó, Ré, fogadd lelkemet isteni kegyelmedbe!

Osiris, add vissza szellemem isteni voltát!

Légy üdvözölve, Istenek Ura!

Dícsértessék a te neved, isteni mű alkotója!

Ragyogd be sugaraiddal elhantolt testemet,

Mely nyugszik a földben mindörökre."

(Forrásul a Bánfalvi András által magyarított, Prof. Dr. Gregoire Kolpaktchy fordításában megjelent Agyptiches Totenbuch szolgált.)

Más formulákban ott bujkál az a ma is népszerű okkult eszmény, hogy az ember magában hordozza az isteni szikrát, teremtő potenciált és hatalmat, s lelki-szellemi fejlődése végpontjaként összeolvad, eggyé válik a mindenséget mozgató végtelen és örök istenséggel. Ékesszólóan példázza ezt a XLII. fejezet, amelyben a halott - szembesülve az életében elkövetett bűnökkel, emberi gyarlóságaival - hosszan és hangsúlyosan ragozza önmaga eredendően isteni mivoltát, ily módon semmisítve meg a terhelő tényeket. Nem csak hogy az istenek közül egynek, de magának az egyetlen istennek nyilvánítja magát, minden létezés eredőjének., aki magába sűríti a mindenség esszenciáját, s ugyanakkor egyedülállóságával végtelenül magányos. Szeretném kiemelni, hogy nem csak filozófiai, hanem irodalmi szempontból is különleges jelentőségű versről van szó.

"Most ama vidékre érek, hol fehér koronával fején

Kezében jogarral lakozik az isteni lény  (értsd: a leírás Osirist, Amenti uralkodóját jellemzi).

Előtte megállok hajómmal, és e szavakat mondom:

"Hatalmas isten, szomjúság ura, pillants reám,

Ki éppen csak megszülettem!

Éppen csak megszülettem!

Éppen csak megszülettem!" (értsd: a halál egyben a másvilágon való újjászületés.)

Így szól az isten:

"Nézz hát ide,

E vesztőhelyen magad előtt láthatod

Kínpadra feszített bűneid...

Megismered őket, ugye?

S most e tettek emlékét

Életre keltem benned....

Erre így felelek:

" Ré vagyok, ki megerősíti a kiválasztott lelkét.

Én rejlek a szép és szentséges fában,

Világ sorsának görcse-csomójaként.

Tudd meg, ha én növekszem, Ré is gyarapodik,

Nosza, lásd: a haj fejemen, Nu haja. 

Arcom a Napnak korongja.

Hathor bátorsága rejlik szemem sugarában.

Fülemben Up-Uaut lelke csendül. 

Orromban Khenti-Kha tettereje áramlik ki-be.

Anubis ajka az én ajkam.

Serkit fogai az én fogaim.

Isis nyaka az én nyakam.

Kezem Dzsedu hatalmas urának keze.

Karomban Neith él, Sais istenasszonya;

Séth pedig greincemben működik.

Férfitagom Osiris tagja,

Májam Kher-Aha fejedelemé.

A Rettegés Ura lakozik mellkasomban.

Gyomromban a hatalmas Sekhmet működik;

Hátamon lenn a Horus-szem figyel.

Nut combja az én combom.

Ptah lába az én lábam

Ujjaim a mennyei iker-sólyom karmai,

Bizony, minden tagomban egy istenség lakozik;

S testem egészét Thot védi, óvja.

Mint Ré, megújulok naponta. 

Senki nem képes karomat béklyóba verni, 

Vagy bénító bilincset rakni kezemre;

Sem az istenek, sem a megtisztult lelkek, 

Sem az ősapák, sem a pokolba bukottak,

Sem a beavatottak, sem a mennyeknek angyalai!

Vagyok a lélek, mely útjában nem ismer gátat.

A nevem - titok. Vagyok a tegnap.  (a titkos, speciális név mágikus erejének, sorsformáló hatalmának képzete máig

"Évmilliárdok szemlélője", ez a nevem. ott lappang az emberiség tudatalattijában, nem véletlen a nagy felhajtás a

Az ég útjait bejárom, s kihirdettetik:   különféle névadó szertartások körül.)

Én vagyok az Öröklét Ura, a királyi korona mestere.

A Horus-szemben, a Világtojásban lakozom.      (értsd: utalás a Napra)

A Horus-szem örök életet ad nekem;

S megvéd, mégha pillái húnyva is. 

Sugaraitól körülragyogva járom útjaim.

Mindenhová elérek, szívem vágyát követve.

Én élek és létezem...

Horus vagyok, évmilliók vándora.

Szám mérlegén

Pontosan kiméretik

Szó s hallgatás.

Trónusomon ülve parancsokat osztok...

Íme, formáim kifordultak.

Unnefer vagyok, a tökéletes lény,    (vö. Nefertiti név jelentése: 'a szépség megérkezett')

Aki idomul az idő ritmusaihoz...

Egyedül vagyok, társ nélkül...

Magányos vándorként járom az égi mezőket, 

A Horus-szemben lakozom;

Nem árthat nékem semmi gonosz.

Most kitárom az ég kapuit,

S születéseket bocsátok a világba le.

Az eljövendő gyermekek, 

A még-meg-nem születettek ösvénye,

Mely a Földre vezet,

Védett minden támadástól. 

Vagyok a tegnap, s vagyok számtalan faj jelene.

Védelmezlek benneteket, amíg csak éltek...

Ó, ti, Föld és menny lakói,

Északon, délen, keleten és nyugaton!

Bizony félelem ébred szívetekben,

Ha engem megpillantotok.

Mert én magam formáltam ki alakom...

Másodszor nem lépem át a halál küszöbét!

Lényem alig néhány sugarat küld felétek,

Így a sokrétű formák rejtve maradnak bennem.

Mert senki nem ismerhet meg engem...

Ó, ti vörös démonok!

Hiába néztek utánam fenyegetően!

Arcomat háromrétegű fátyol borítja.

Senki nem ismeri a régmúlt időket.

Midőn az égboltot megalkották nekem,

S elválasztották tőle a Földet,

Midőn az égtől születetteket

Elkülönítették a földlakóktól. 

S ami egyszer szétvált,

Az az ősforrást sosem éri el újra.

Nevemhez nem tapad gonoszság szennye.

Mágikus szavaim ereje hatalmas,

Lelkem vakító fénnyel ragyog.

Lényemet falak zárják körbe,

A mindenfég közepén,

Falak zárják körbe. 

Remete vagyok a pusztaságban.

Nap mint nap működtetem az áldásos erőket.

Elfutnak a napok és az évek,

Elfutnak szemem előtt.

Duzzadóan erős vagyok, 

Anyám Nut, az ég királynője

Alkotta testemet.

Mozdulatlan vagyok,

Hatalmas görcse-csomója 

A tegnapban rejtezőnek.

Tenyeremben tartom a mát.

Senki nem ismer engem,

De én ismerlek benneteket.

Ó, Világotjás, halld szavam!

Az évmilliók Osirisa vagyok!

Hozzátok küldöm izzó sugaraim,

Hogy szívetek forduljon ismét felém.

Vagyok a trón ura és mestere. 

Megtisztulva a gonosztól,

Bejárom én a határtalan teret és időt.

A kutyafejű majom aranyszobra vagyok,

Melynek nincs se keze, se lába

A memphisi templom magas trónusán.

Tudjátok meg: ha én növekszem,

Gyarapszik ő is,

Ő, a memphisi arany-majom." (ezt az utolsó pár sort nem tudom hova rakni, jó lenne alaposabban ismerni a kulturális hátteret...)

Nem csak az isteni önazanosság tekintetében ismerhetünk fel a mai ezoterikus tanokkal rokon felfogást a Halottaskönyvben. A kimondott szó, az akarattal telített ige jelentőségteljes szerepét hangsúlyozza a száj megnyitásának szertartása, vagy azok a verstöredékek, ahol az elhunyt torka és állkapcsa erejét teszi szóvá, s fogait fegyverekhez (éles késekhez) hasonlítja. Valóban, a másvilág veszedelmei közepette az utazó egyetlen fegyvere a hangja, s persze a varázstudománya, amely a legmélyebb titkok ősforrásából táplálkozik. Megmosolyogtató, s egyben a lélek felfelé törekvésének tudhatatlan misztériumát magába sűrítő szavak hangzanak el  X. 'ra-u' - ban:

"Erőszakkal hatoltam az egekbe,

Feltörtem a horizontok kapuit.

Áthágtam a földek határait,

S leigáztam a hatalmas szellemeket.

Számtalan mágikus igét tudok,

Torkom és állkapcsom erős.

Én vagyok a Duat ura, most és mindörökké...

Ám felemelkedésem útját nem tárom fel előttetek".

A Halottaskönyvet olvasva ezeréveken átívelő rokonság bontakozik ki korok, kultúrák, vallások, filozófiai eszmék között. Nemcsak a konkrét, tényszerű  kapcsolódási pontok, de a szövegből kirajzolódó örök emberi mivoltunk is közel hozza a Nílus-völgy hajdani lakóit. S miközben végigkísérjük a halott lélekutazását az egyiptomi Alvilág misztériummal telített tájain, meghallhatjuk az emberiség múltjából felénk hajoló emlékek hangját a saját lelkünk mélyén...

(Fotó: Sandro Vannini, forrás: heritage-key.)

the countess

Még mindig borzongós kedvemben lévén tegnap e filmet néztem meg (vele párhuzamban letöltöttem a Báthoryt is, az lesz a ma esti program). A Julia Delpy által rendezett alkotás Báthory Erzsébet, a „vérgrófnő” történetét dolgozza fel, alaposan kiszínezve a róla keringő legendákat.

A mendemondák szerint férje, Nádasdy gróf, a törökök elleni vitézségével a ’Fekete Bég” nevet kiérdemlő nemes 1604-ben bekövetkező halála után az akkor 44 éves Erzsébet, magára maradva csejtei kastélyában, megszállottan kutatni kezdte a fiatalság és szépség forrását. Otthonában minden tükröt összetöretett, hogy ne lássa öregedni magát, s a későbbi vádak szerint fiatal szűzlányok százait ítélte kínokkal teli halálra, hogy aztán megfürödhessen a vérükben. E tettei okán az utókor a világ leggonoszabb vagy legördögibb asszonya címmel ruházta fel, s alakjáról mindmáig lemoshatatlan e hiedelem. Holott a történelem tanúsága szerint az Erzsébet elleni vádak, melyek koncepciós perének kezdete után hangzottak el először, pusztán ellenlábasainak anyagi érdekeltségén alapuló koholmányok voltak. A bűntetteket megerősítő vallomást kínzással csikarták ki a 'tanúkból', s a vádaskodás hátterében vélhetőleg a Habsburg királyi háznak a Nádasdy-Báthory uradalom megszerzésére irányuló törekvései, illetőleg különféle politikai ellentétek álltak.

Julia Delpy filmje szépítés és magyarázkodás nélkül, mégis nagyon árnyalt módon ábrázolja a grófnő alakját. Miközben végigkísérjük Erzsébetet rögös életútján, Thurzó István szavaiból azt is megtudjuk: amit látunk, talán nem több üres szóbeszédnél. A film sajátos stílusa, az egy-két snittel ábrázolt jelenetek, a finom utalásokkal érzékeltetett cselekményelemek, a váratlan időbeli ugrások talán nehezebben emészthetővé teszik az alkotást, nekem ugyanakkor kimondottan tetszett a rendezés. Julia Delpy érdemeit öregbíti, hogy mindamellett, hogy nőiesen összetett, érzelemgazdag (ám korántsem giccsesen csöpögős) és életszerűen hiteles művet vitt vászonra, a főszereppel is kitűnően bánik. Noha nem hollywoodi szépség, és a korszerűségre törekedve sminket sem használ, kiválóan alakítja a büszke, öntörvényű, érzéki asszonyt, aki vad szenvedéllyel vágyik az élet mámorára akkor is, ha ifjúságát már maga mögött hagyta. Vannak olyan emberek, férfiak és nők, akiket nemesi díszruhába öltöztetve is hétköznapinak látunk, s van, akin a középkor pompája úgy díszlik, mintha erre született volna. Benyomásom szerint Delpy az utóbbaik közé tartozik: főúri tartással jelenik meg a vásznon, hitelesen elevenítve fel az évszázadok múló ködéből a Vérgrófnő alakját. S míg végignézzük Erzsébet őrületbe hajló ámokfutását, a narrátor, Thurzó István kommentárja azt sugallja, az egész véres mizéria talán meg sem történt. Bevezető,- és egyben zárógondolatai arra emlékeztetnek: a történelmet a győztesek írják, s az ő megítélésükön keresztül ismerhetjük meg a veszteseket – ne higgyünk hát vakon régmúlt históriáknak.  

witch hunt

A középkori és kora újkori falusi boszorkányvádak mögött sok esetben a közösségi csapáselhárító,- rontásmagyarázó, - kármegelőző rendszer működését fedezhetjük el. Ennek lényege tulajdonképpen valamiféle misztikus bűnbak-keresés: a kollektívát, települést érő balszerencsét (pl. terméskiesés, jószágdöglés, gyermekhalandóság, járványos megbetegedés etc.) egy (vagy néhány) személy ártalmas természetfeletti hatalmának tulajdonították. A vádak középpontjába a közismerten bűbájos vagy a faluközösségből valami módon kilógó, különc alakok kerültek, de gyakori volt a ’szomszédsági perpatvar’ inkvizíciós eljárássá fajulása is.

No most, csak az istenek tudják, miért, de ha kettőnél több nő van egy helyen, ott biztosan kialakul két klikk (és csak azért nem írom, hogy tulajdonképpen két nő is elég hozzá, mert némi szolidaritást azért szeretnék felmutatni a saját nemem iránt). Ennek a genetikailag kódolt, lényegében önindukáló ellenségeskedésnek ékes példáját figyelem meg napról napra a saját szaktársaim között. Ugyanarról az elidegenedési-kitagadási folyamatról van szó, amely néhány száz évvel ezelőtt a boszorkányvád ideális célpontjává tette az áldozatot. Még szerencse, hogy nem ellenem irányul a csendes hadjárat:).

Adott két leányzó, nevezzük őket 'Gyöngyvérnek' és 'Nyestének'. Gyöngyvér tavaly még végtelen szorgalommal és buzgó kötelességtudattal látogatta az órákat, élen járt a beadandók elkészítésében és a jegyzetek beszerzésében – én is számtalan alkalommal fordultam hozzá segítségért. Mindemellett jóban volt a csapat egyik hangadó egyéniségével, egyben rangidős tagjával, 'Bíborkával' (persze ez is álnév, mondanom sem kell, ugye?:)). Idén aztán tanulást és barátságot hátrahagyva Nyestéhez csapódott, és ők lettek az évfolyam legpasszívabb, leghanyagabb diákjai. Mindazonáltal engem nem bosszant különösebben a viselkedésük – nem így a maradékot. A többiek meglepően heves kritikával illették őket (persze nem a fülük hallatára), és ez a lenéző – bíráló mentalitás a hetek folyamán – anélkül, hogy Gyöngyvér és Nyeste kirívó módon tovább feszítették volna a húrt – kiközösítő utálkozássá formálódott. Csodálkozva hallom, hogyan válnak egyre ellenségesebbé és megvetőbbé a rájuk tett megjegyzések, és egyszerűen nem értem az okát. Egyfajta modern köntösbe csomagolt boszorkányüldözés zajlik.

Talán annyi logika meghúzódik e viselkedés mögött, hogy a tömegből kilógó személy (a múltban és ma is) a közösség stabilitását veszélyezteti. A lemaradó gazellát elkapja az oroszlán, és aki vele tart, szintén áldozatul esik. A szokottól eltérő gondolkodásmód aláássa a hagyományos normákat, az elvárt viselkedés megtagadása zavart keltő. A szűkebb-nagyobb emberi közösségek igyekeznek lemetszegetni magukról a vadhajtásokat, nehogy a(z általuk) rossz(nak vélt) irányba húzzák az egészet. Ennek a gondolkodásmódnak számos kiváló koponya, tudós és felfedező is áldozatul esett, elég csak Galileire gondolnunk. Végső soron nem egyéb ez, mint állati szociális ösztön és dominanciaharc: a szárnyait próbálgató új egyéniség a hierarchia csúcsán álló vezető tanait, erkölcseit, ergo: hatalmát feszegeti, s kibújik a közösség általa diktált törvényei alól, azzal fenyegetve, hogy maga után rántja a többieket. A legtöbb állatnak fogai, karmai vagy szarva van az efféle problémák elintézéséhez, az embernek azonban sokkal rosszabb fegyvere: esze meg nyelve.

Nohát, elég sefüle-sefarka egy bejegyzés. A tanulsága annyi, hogy nem sokat változtunk azon bizonyos epikus fa óta, bundás elődeink megtagadása ellenére.

pogány? boszorkány? fízeus?

Épp az imént fejeztem be a kérdőív kitöltését. Ki gondolta volna, hogy a vallás kategóriában ilyen sok választási lehetőség adódik? Hosszan hezitáltam a különféle variánsok között, bosszankodva, amiért nem tudok többet megjelölni. Igen, pogány vagyok, meg sámánhitű, meg az ősmagyar hitvilág után kutató, meg a természeti jelenségeket istenítő, meg kelta hagyományőrző, meg boszorkány... Végül úgy döntöttem, a 'pogány' foglalja össze a leghívebben a spiritualitásomat, így aztán arra klikkeltem.

Az NN-ben az utóbbi hónapokban felvetődött, sőt, megformálódott egy új megnevezés, logóstul-mindenestül: a görögből magyarított 'fízeus'. Gyöke, a 'physis' azt jelenti: természet, s ily módon a fizeus a természetet tisztelő, követő személy. Nem mondom, szép kifejezés, és a természethit lobogója alá gyűjti a sokszínű neopogány mozgalmakat, megragadván bennük a közös nevezőt. Értelmi szerzői szerint azért volt rá szükség, hogy valami, a pogánynál pozitívabb jelentéstartalmú és a lényegi rokonságot hívebben kifejező megnevezéssel illethessük a modern idők természetimádóit.

Én azért ki vagyok békülve a pogánnyal. Igaz, pejoratív felhangú; a kereszténység évezredei alatt negatív jelentéstartalmat kapott az eredetileg 'vidéki' jelentésű latin paganus. Mégis, éppen mert a természetközeli, a földdel együtt lélegző, abból élő népességre értették (akik gyakorlati és spirituális értelemben is szorosabb kapcsolatot ápoltak Földanyával, az ősök hitével, mint a városi kultúra polgárai), én kimondottan találónak vélem. A 'paganus' azokat a földművelőket és állattenyésztőket, kézműveseket és vadászokat takarta, akik napról-napra megtapasztalták a természet lüktetését, s az jelentette megélhetésük alapját, ennélfogva erősen kötődtek hozzá. Igaz, hogy a mai pogányok nem mind falulakók, de a mélyebb tartalom, a természettel való harmonikus kapcsolat, s az élet örök körforgásának megélése megmaradt. Nem látom hát értelmét elvetni ezt a szót.

Persze az idő majd kiforogja a helyes megnevezést, s lehet, hogy nemzetközi szinten is meggyökeresedik a fízeus, - vagy épp valami más. Én addig is jónak látom magam pogányként aposztrofálni. Egyébiránt valóban ez a legátfogóbb megjelölés, amely égisze alatt elfér wicca és druida, sámán és asatruer (és még sorolhatnám) - igazság szerint örülnék neki, ha távolabbi-közelebbi hittársaim közül minél többen választanák e formulát, hogy egységként mutatkozzunk meg az elemzésben. Igaz, hogy nem vagyunk egyformák, s megértem, ha valaki pontosan akarja definiálni magát, de mégis, jó lenne megtalálni a rokonlelkeket az adathalmaz kuszaságában.

Apropó, ha már a szóhasználatnál tartunk, a 'pogány' titulus lecserélésénél valamivel több indokot látok a boszorkány kifejezés elvetésére (annak ellenére, hogy én is nagyon szeretem:)). Persze a mai időkben e szóhoz egész más konnotációk kapcsolódnak, s ha valaki meghallja, az mókás bűbájokra, varázslatos titkokra és mesés kalandokra gondol (vagy valami hasonlóra. értitek, nem?). A szomorú igazság azonban az, hogy eddigi néprajzi olvasmányaim és az átböngészett gyűjtésadatok egészen más képet festenek róla. Amennyire látom, a történelmi korokban semmiféle pozitív asszociáció nem társult hozzá. Voltak a magyar falunak pozitív varázslófigurái: a tudó, táltos, javasasszony, mondó (bár utóbbi halottlátó szerepkörének van némi baljós beütése) - ám a boszorkány mindig rontóként, a termékenységet, testi - lelki épséget, gyermekek egészségét veszélyeztető, a középkori boszorkányperek során már kimondottan diabolisztikus elemekkel megtűzdelt ördögi személyként tűnik fel. Maga a szó is árulkodó: az azonos jelentésű török baszargan, baszirgan, bashyrkan (sok, hajszálnyit eltérő írásmódja ismeretes) kifejezésből ered, amelynek gyöke az ótörök 'basz' (-nyomni. Utóbbiból származik a magyar nyelv egyik közkedvelt, multifunkcionális kifejezése is). A 'nyomás' arra az igen ősi képzetre utal, hogy a boszorkány vagy egyéb ártó lény éjszaka az alvó ember mellére telepszik és nem hagyja levegőhöz jutni (vö. lidércnyomás - rémálom), de utal fizikai kínzásra, szexuális gyötrésre is (vö. a már említett ige). Mindez ékesen példázza, hogy a boszorkány egy a gonoszok közül, s -habár ezzel már más témába csapok- nem csak fizikai-emberi, hanem szellemi-halotti dimenziója is van.

Gondoltam, gyorsan átfutok néhány netes forrást referenciát keresve a fentiekhez, és ráakadtam a KWHE egyik fórumára, amelynek nyitó hozzászólása épp e szó etimológiáját fejtegeti. A 'Levi' nevű felhasználó értetlenül áll a boszorkány török eredeztetése előtt, minthogy az általa csak "b@szás"-ként ismert kifejezésnek ugyan mi köze a mágiához. Kállay Ferencz 1861-ben írt 'A pogány magyarok hitvilága' c. műve alapján (amely egyébként innen letölthető) érdekes felvetéssel él: a boszorkány szó eredete a perzsa baz, bazur (e formájában varázslót jelent), illetve büzürkan vagy büzürgan, amely azonban nem mágust, hanem 'magnus'-t, azaz nagyot, hatalmast jelöl. Az értelmezés gyengesége, hogy figyelmen kívül hagyja a basirghan, baszirgan eredeti gyökének 'nyomás, nyomó' jelentését, ami szerves összefüggésben áll az éjszakai rontó lények 'nyomó' tevékenységével. Erről maga Kállay is beszámol: " ... a boszorkányok és a böjti boszorkányok közt azon különbség van, hogy az elsők csak a városban s a falukban nyomták meg a fekvőket vagy alvókat..." Ráadásul a boszorkány szó az 1500-as évektől kezdődően bukkan fel az írásos forrásokban, valószínűsíthető hát, hogy a török hódoltság idején szivárgott a nyelvünkbe.

Így vagy úgy, a magyar folklór boszorkánya a legkevésbé sem szívderítő alak, s alighanem kezdettől a falusi transzcendencia negatív figurái közé tartozott (értem ezalatt, hogy nem pusztán a kereszténység hatására nyerte el rossz megítélését. Habár tény, hogy a szerte Európában terjedő traktátusoknak és peranyagoknak hála alakja számos olyan elemmel bővült, ami elsősorban az egyház szemszögéből számított jelentőségteljesnek - így az ördögszövetség, a tízparancsolat elleni kihágások, a krisztustagadó, istenkáromló feketemisék etc. motívuma. Az egyszerű embereknek épp elég volt a tejhaszon elvételét, a gyermekek betegségét vagy a szerelmei megbabonázást a boszorkány rovására írni.) Mindenesetre eredeti jelentéstartalma sokkal távolabb áll a boszorkányság mai követőinek mentalitásától és életszemléletétől (legalábbis őszintén remélem:)), mint a paganus kifejezés a modern természethívő spiritualitástól. Ha utóbbitól elfordulunk, előbbit hatványozottan meg kéne tagadnunk.

Oké, további okoskodás helyett a téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlanám ezt és ezt a linket, továbbá Pócs Éva összes idevágó műveit, azok teljes irodalomjegyzékével együtt :).

No, Hold-Úrnő fényétől ragyogó éjszakát!

Eső

a népszámlálás apropójára...

hogy kicsoda pócs éva?

Néprajzkutató, egyetemi tanár, az MTA doktora; a Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszékének professor emeritusa. Kutatásai kiterjednek a magyar- és közép-európai néphit és hiedelmek rendszerének vizsgálatára, a vallásetnológia, a szakrális kommunikáció, a samanizmus, a boszorkányság, az európai mitológiák kérdéskörére. Számos magyar és idegennyelvű könyv és tanulmány szerzője, szerkesztője. Munkásságáért rangos nemzetközi elismerésben, a Herder-díjban részesült 2004-ben.

Amikor a műveit olvasom, amikor azt látom, hogy milyen mélyreható és széleskörű betekintést nyert a különféle európai nemzetek, azon belül is elsősorban a magyarság néphagyományába, babonáiba, misztikus-mágikus hagyatékába, milyen alapos és átfogó ismeretekkel rendelkezik a mitológiáról, szellemlényekről (különös tekintettel a boszorkányra!) - mondhatnám, hogy elfog a sárga irigység, de inkább szégyenkezem. Hogyan is vallhatnám magam boszorkánynak, ha azt sem tudom, a modern értelmezésen túl mit takar ez a fogalom? Azt állítom, hogy kicsiny nemzetünk folklórja közel áll a szívemhez - miközben csak töredékes ismeretekkel rendelkezem mindarról, ami e folklóron belül a hitemhez és élethivatásomhoz a legszorosabban kapcsolódik. Pócs cikkeinek lábjegyzeteiben és irodalomjegyzékében pedig további, tudományos körökben is rangos és mindenfajta ezoterikus túlkapástól mentes (habár épp ezért tán kicsit száraz, lélektelenül tárgyilagos) szakirodalmi források sokasága hemzseg. Milyen fantasztikus volna megismerkedni ezekkel is, beleértve a boszorkányüldözés és démonhisztéria középkori forrásmunkáit és az azokról írt elemzéseket- egyszóval: a legszívesebben elejétől fogva végigjárnék a kutatási ösvényen, amit Pócs hosszú évtizedek alatt bebarangolt. Újra elkapott a néprajztudomány iránti, régen oly heves, majd kissé megkopó, de soha el nem tűnő lelkesedés. Már-már azt fontolgatom, hogy a következő alkalommal a PTE-re felvételizek. :)  

De nem kell etnológusnak lenni ahhoz, hogy a szakirodalommal szorosabb barátságot kössön az ember. Nektek is teljes szívemből ajánlom Pócs Éva műveit, - abban végre szűkebb környezetünk, saját nemzetünk bűvös-bájos emlékeivel ismerkedhetünk meg, egy nagyszerű szakember precíz, részletgazdag, adathű és hiteles tolmácsolásában.

mt 6,24-34

Maga Jézus szintén az anyagiassággal szemben érvelt az alábbi gondolatokkal, és azt hiszem, ez manapság is komoly kérdés. Természet-tisztelő pogányként a legtöbbünk valószínűleg nem akar a fogyasztói társadalom, a globalizált szuperpiac rabja lenni, nem akar beszállni a pénzt, karriert és kényelmet hajszoló tömegek hajtotta mókuskerékbe. A multik által szponzorált "nyugati álom" ideája nem csak környezetromboló, lélekromboló is. Napjaink legelterjedtebb civilizációs betegsége a stressz. Milliók gyötrődnek a holnapon szorongva (és elsősorban nem a legszegényebbek), csak mert már nem látnak ki a maguk köré rakott fojtogató falak közül. Azt hiszik, az élet obligát szükségletei közé tartozik a plazmatévé, a laptop a gyereknek, a havi félmilliós kereset, a légkondi és a legújabb okostelefon. A kényelemért alkotott eszközök előbb-utóbb bilincsként szorulnak ránk; ami bennünket kéne szolgáljon, szolgává tesz minket. A rosszul értelmezett anyagi biztonság megteremtése először alapszükséglet, később életcéllá válik, miközben az emberiesség elsorvad a jólét mérgező bűvkörében. Ma vagy kétezer éve, pogányok, zsidók, keresztények között egyaránt ugyanaz a kérdés: "quo vadis"?

"Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, nem sokkal inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ,,Mit együnk?”, vagy: ,,Mit igyunk?”, vagy: ,,Mibe öltözködjünk?” Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja."

szociális kommunikáció, avagy információcsere a boly és a kiküldött felderítők között

Némely férfiak csoportosan lődörögtek az áruházban, talán együtt nagyobb biztonságban érezték magukat. A legtöbb kis csapat egyik tagja a bevásárlókocsit tolta egy vágóhídra terelt birka lemondó arckifejezésével; míg egy másik a már említett "tízparancsolatot" hordozta, igyekezvén nagyon összeszedett és öntudatos képet vágni; s végül a harmadik egy telefont szorított a füléhez, amin általában a következő társalgást folytatta le, meglehetősen zaklatott hangnemben:

- Van kék meg zöld....

(...)

- Hát kicsi és nagy.

(...)

- Hogy márkenév? Öööö... Dr Ötker vaníliás cukor.

(!!!)

- Ja, hogy a sütőport keressük?

...

no comment.

még mindig földnapja

Michelle Mays nem tartozik a kedvenc pogány előadóim közé - annak ellenére, hogy nagyon kellemesnek találom bársonyos, mély fekvésű hangját - , csak néhány dalát hallgatom rendszeresen - ez az egyik. Emlékezzetek az ígéretre, amit tettünk.

a vidéki élet szépségei

Némi lelkiismeretfurdalásom támadt az előző bejegyzés okán, végtére is nagyon személyes húrokat pengettem meg, ráadásul szó mi szó, olyan téma ez, amit nem szokás kitálalni a nagyvilágba. Ugyanakkor olyan jól esett kipöfögni magam! Ráadásul alig fejeztem be a blogolást, ismét kipattant egy nagyjelenet édesapám főszereplésével:), s ezek után úgy éreztem: üsse kavics, nem törlöm az iméntieket.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy én magam is számos jellemvonást és magatartásformát örököltem az ősöktől, tehát amikor őket kritizálom, saját magamnak is mércét állítok. Amit aztán rendre leverek - messze nem nőttem még túl egynémely rossz tulajdonságomon.

No, ennyit a családiaskodásról.

Tegnap lenyírtam a füvet a kertben, közben mély pironkodással beismerve, hogy immár visszavonhatatlanul besoroltam azon megelégedett kispolgárok közé, akik elvágólagos rendet tartanak a házuk táján és a füvet véletlenül sem engedik 3 cm-esnél nagyobbra nőni. Oké, esetemben mindez még csak szándék szintjén jelent meg, minthogy

ad.1, a fűnyíró nem elég alacsony a 3 cm betartásához

ad.2, a famíliánkban uralkodó kóros hanyagság kellőképp kordában tartja az én perverz késztetéseimet

Szóval, nincs még tüchtig rend, de azért fejlődünk :).

Fűnyírás közben konstatáltam, hogy ismét benépesül a szomszédságban álló újgazdag csodapalota, amit néhány éve egy helyi rendőr és a családja építtetett. Az elköltözésük körül valami kétségtelenül bűzlött; alighanem szétpattant a pár, - én csak azt sajnálom, hogy távozásukkal kedvenc kiskutyám, egy bűbájos, pinduri puli is kilépett az életemből. No, most azonban újabb csilivili városi terepjárók sorakoztak a házikó előtt, reménykedtem is, hátha egy kedves, helyes és egyedülálló fiatal pasas hurcolkodik be. Vagy egy kedves, helyes és egyedülálló srácot is magába foglaló család. Esetleg egy idős házaspár, kedves, helyes és egyedülálló unokával.

Ja, mondtam már, hogy ez itt Bridget Jones naplója? Hulló Eső házon kívül van.

Visszakanyarodva a szomszédsághoz: ha van is kedves, helyes és egyedülálló (hímnemű) tagja, egyelőre nem mutatkozott. Akárhonnan néztem, nagyon úgy festett, hogy idős, kövér és gazdag németek költözködnek befelé. Nem meglepő: felénk több a külföldi, mint a magyar, és nem csak nyaralóvendégként. Az utcánkban két dajcs, egy osztrák és egy svájci házaspár lakik. Ha magyarul köszönsz a szembejövőnek, van rá esély, hogy furcsán néz; ha "Guten Tag" - ozol, biztos, hogy széles vigyorral visszaköszön.

Igen, ez meg már a Jobbik rádió. Némi idegenellenességet vélünk észlelni? Netán túlhabzanak a nemzeti érzések?

Tény, hogy nem kedvelem a svábokat, me culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Persze az egyes személyekkel nincs bajom. A nyelvet darabosnak és esetlennek találom, a mentalitást olykor kimondottan irritálónak; de azért alapvetően ki vagyok békülve germán testvéreinkkel. Csak ne érezném, hogy az országunk értük él! A környéken minden felirat dupla olyan nagy németül, mint magyarul. Furcsa tudathasadás: egyfelől élvezem azt az etnikai sokszínűséget, ami kicsiny falumat jellemzi (vannak ám még angolok, belgák, franciák, satöbbi), másfelől a műgólyákkal és kertitörpékkel feltunningolt, máskülönben példamutatóan rendbe tartott nádtetős parasztházikók láttán némi hányinger kerülget. Valahogy mintha kirakat lenne az életük, csupa csillogás, semmi valóságos -  olyanok ezek a jómódú német nyugdíjasok: elköltöznek egy balaton-felvidéki kis hegyközségbe, felújítják a vályogházakat, de mediterrán díszcserjékkel telepítik be a kertet, a borospince, a szekér, a hajdani pajta csak díszlet, s a tornácon sörözgetve élvezik a falusi romantikát. Mit szólnának a középkor daliás, rettenthetetlen bátorságú, vad germán harcosai, ha a nyugszékben szétterülő, rákvörösre égett, sört szopogató hájpacnikban felismernék távoli utódaikat?

Sajnálom, ha túl sok ellenszenv csendül ki a soraimból. Voltaképpen megértem őket, eljöttek ide a hangulat kedvéért, de hozták magukkal a nyugat-európai összkonformot. Ismeritek a "tourist bubble" kifejezést? Valahogy így vannak ezek a külföldiek, bentlakóként is kívülállók - habár ideköltöztek, továbbra is a megszokott életkörülményeik veszik körbe őket, s ugyanazt az életstílust folytatják, csak épp a Balaton panorámájával körítve. Végtére is nincs ezzel semmi baj. Miért érzem mégis úgy, hogy megerőszakolják a mostanra szétolvadó falusi múltat?

Befejezem.

Majd írok, ha már kiveszett belőlem ez a nagy lokálpatrionalizmus.

Addig is áldás kísérjen benneteket!

Bridget Jones

átkozott boszorkák

Tegnap néztem meg és rabul ejtett. Annyi (morbid) humor, kedves életbölcsesség, valóság-szagú mozzanat rejlik benne! És hát a boszi nagynénik fergetegesek - habókos, örökvidám, elpusztíthatatlan optimizmussal megáldott lökött tyúkok, egyszóval olyanok, amilyennek egy boszorkánynak lennie kell. Nem félnek különbözni, nem törődnek a tradicionális társadalmi konvenciókkal, nem érdeklik őket az emberek irántuk táplált ellenérzései, nem akarnak beilleszkedni a normák között mozgó szürke tömegbe. Időnként annyira vágyom erre a szabadságra! Jobb híján apró lázadások formájában nyilvánítom ki önmagam. Szajkótollat fonok a hajamba, a pulóverem alatt pentagramma-medált hordok, napközben időnként elábrándozok: de jó is lenne bölényszellememmel barangolni a végtelen prérin...

Mostanában gyakrabban meditálok, akarom mondani: gyakrabban próbálok meditálni. Változó sikerrel: eleinte egészen kontinuus víziókban avagy fantáziautazásokban volt részem, az utóbbi pár alkalommal viszont minden látomás szétforgácsolódott, csak villanásnyi képek maradtak meg a kusza zűrzavarból. Alighanem mert túl álmosan, feszülten, csak megszokásból, illetve kötelességtudattól hajtva vágtam bele.

Egyik korábbi alkalommal ismét a szokott prérikörnyezetben találtam magam, bölényem társaságában egy, a füves síkságból kiemelkedő, vöröses szikla peremén. Lélektársam a szirt peremére lépett, visszanézett rám, aztán levetette magát. Éreztem, azt akarja, hogy kövessem. Bevallom, szorongva engedelmeskedtem, habár gyanítottam, nem eshet bajom, ha egyszer a totemem útmutatása szerint cselekszem. Nem zuhantam le, ehelyett, minekutána minden bátorságomat összeszedve kiléptem a tátongó mélység fölé, szárnyak nőttek ki a vállamból, és a szél felkapott. Önfeledt boldogsággal emelkedtem fel az ég vakító kékségébe, s szédítő sebességgel suhantam a bodros-fehér bárányfelhők labirintusán keresztül.

A látomás maradékát nem részletezem, jelen helyzetben ireleváns. A lényeg: feleszmélve eltöprengtem azon, vajon mit takar e szimbolikus eseménysorozat, mit akart a tudomásomra hozni segítőszellemem. Úgy éreztem, valami olyasmit, hogy ha önmagam akarok lenni, számolnom kell a kitaposott ösvény biztonságának elhagyásával; s hogy csak akkor válhatok igazán szabaddá, ha lesz merszem fejest ugrani az ismeretlenbe.

Nem vagyok az a szélsőséges exhibicionista, aki mindenáron a környezetében élők orra alá akarja dörgölni az azokétól eltérő gondolkodásmódját, vallását, politikai nézeteit, szexualitását. Megértem a zajos, színes, polgárpukkasztó melegfelvonulásokat, hiszen a homoszexuálisokat a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni; s minél merevebben zárkózik el a köztudat a másságtól, annál hangosabban és kétségbeesettebben igyekszik amaz felhívni magára a figyelmet. Talán még jót is tesz a jelenség elfogadásának az efféle lármás, erőszakos tálalás (természetesen itt nem fizikai erőszakra gondolok), hiszen a felvonulás sokszor bizarrul festő és - a begyöpösödött átlagember számára - tenyérbemászóan öntudatos résztvevőit látván a tömegbe olvadó, a hagyományos normákat legalábbis látszólag követő, konszolidált homoszexuálisokat könnyebb elfogadni.

Így vagy úgy, bennem nincs efféle túlhabzó önkifejezési hajlam, persze esetemben nem a szexuális másságot, hanem a vallási hovatartozást illetően. Néha ugyan elábrándozok arról a világról, amiben nyugodtan járhatunk bolondos hippicuccokban, megölelhetjük az utunkba kerülő fákat, nyíltan viselhetünk pentagrammát és nem kell magyarázkodni Teleholdas estéken, hogy mégis mit művelünk a zárt ajtók mögött. Egy olyan világról, amiben az emberek - bizonyos határok között - elfogadják egymás különbözőségeit és érthetetlen hóbortjait:), mindaddig, amíg azok senki ártalmára nincsenek. De az már nem az én asztalom, hogy a mindennapi megjelenésemben is lázítóan nyilvánvalóvá tegyem boszorkány voltomat. Igaz, az öltözködésem meglehetősen egyéni, s valamennyit visszatükröz a természet, illetve a mitológia, történelem, néprajz iránti vonzalmamból, habár még a konvencionális értelemben elfogadható keretek között.

Viszont, ha a nagyvilág felé nem is, a közvetlen környezetemet illetően (legközelebbi barátok, család) mindig kényszeredetten igyekeztem megmutatni önmagam. Emlékszem, minekutána rákaptam az emailezésre, napi szintű élménybeszámolókkal bombáztam az ismeretségi körömet. Naplót vezettem hosszú éveken át, amiből időnként egy-egy szemelvényt megosztottam az arra érdemesekkel. Az utolsó gondolatmorzsáig kitárulkoztam: kétségbeesetten vágytam a körülöttem élők elismerésére és rokonszenvére az engem éppen lázba hozó dologgal kapcsolatban, lett légyen az lovaglás, néptánc, hegymászás, etc. Mióta a pogányság dobogós pozícióba került a "hobbijaim" közt, nagyon nehezemre esik a vele kapcsolatos titkolózás. Nem ragozom tovább a témát, hiszen siránkoztam erről már épp eleget:) - egy óriáslépéssel visszakanyarodunk a kiindulópontként szolgáló vízióhoz. Úgy éreztem, efféle szellemi halálugrás volna kerek-perec elmondani a családomnak, hogy mi a helyzet a hitéletemet illetően; s mégha rosszul is fogadnák, úgy megkönnyebbülnék tőle! Persze, azóta sem szedtem össze a bátorságom hozzá, - ellenben a múlt héten vettem egy nagy levegőt és kipakoltam az egyik évfolyamtársamnak, akit hasonló szellemiségűnek véltem.

Félsikerrel: mint kiderült, ő nem merült bele annyira a pogányságba, mint én, a kereszténységtől való elzárkózás állapotáig jutott, amúgy keresi az útját; viszont nagyon jól esett, hogy bár szemlátomást némiképp zűrzavarosnak ítélte az én samanizmussal és az ősmagyar hitvilág töredékeivel megfejelt nyugati boszorkányságomat, továbbra is ugyanolyan rokonszenvvel tekint rám. Kezdem elhinni, hogy a vallási hovatartozásom nem tesz az ismerőseim szemében valamiféle szörnyszülötté, akit nagy ívben elkerülnek. Hogy, habár számomra ez elsődleges fontosságú, a kívülálló meglátása szerint csak egy a számtalan vonás közül, ami az egyéniségemet jellemzi, s ami alapján véleményt formálnak rólam; sőt, a mai, materializmusba hajló fogyasztói érában tulajdonképpen egyfajta mellékes, archaikus hagyományőrző tevékenység, nem több. Míg volt idő, mikor az emberek megítélésében elsődleges szerepe volt a hitnek, manapság ugyancsak háttérbe szorult, s ha nem jár szélsőséges viselkedésmintákkal, úgy nem tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Legalábbis szeretném ezt hinni, elsősorban a saját korosztályomra vonatkoztatva,- hiszen a fiatalok mindig rugalmasabban gondolkodnak, azonkívül a tinédzserek és a főiskolások között annyi szellemi, zenei, öltözködési divatáramlat tobzódik, hogy nehéz különcnek lenni :).

Szóval, ha le nem is ugrottam még, az első lépést megtettem a mélység felé - csak aztán a végén tényleg kinőjenek azok a szárnyak :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-26

sheela-na-gigs 2

Hogy mit képviselnek e rejtélyes nőalakok, arról ismét megoszlik a kutatók véleménye. Ugyan számos közkeletű elmélet röppent fel, de egyik sem magyarázza hiánytalanul az összes figura mibenlétét
Gyakori a vélekedés, hogy a különös ábrázolások egy pogány istennő túlélésének emlékei. Ez a gondolat népszerű a laikusok között, de kevésbé elfogadott tudományos körökben. A faragványok által reprezentál istennő talán a blogban már említett Cailleach (ld. Holdistennők, Holdistenek), aki az ír-skót mitológia oszlopos tagja. Margaret Murray és Anne Ross egyaránt ezt a verziót támogatja: csakúgy, mint Maureen Concannon, aki „Szent kéjhölgy: a kelták istennője, Sheela” c. könyvében a Nagy Anyával azonosítja őt.
Mircea Eliade Vallási Enciklopédiája párhuzamot von Sheela-na-Gig és az óír mitológia egyik istennője között. A legenda szerint az istennő rút banya formájában tűnt fel, s a férfiak húzódoztak tőle, egy azonban mégis hajlandó volt vele aludni. Reggelre az istennő gyönyörű lánnyá változott, s hálából királlyá tette szerelmesét. Eliade szerint ez a mondabéli elem több változatban feltűnik az észak-európai kultúrában, annak közös eleme.
Andersen „Boszorkány a falon” című könyvében azon meglátásnak ad hangot, hogy ha pogány hatások felfedezhetők is bennük, a Sheelák alapvetően középkori eredetűek. Freitag lehetségesnek véli a pogány kelta származtatást, de elutasítja a Nagy Anyaistennő-párhuzamot, mint önkényes és megalapozatlan fantazmagóriát. Weir és Jerman figyelemreméltónak tartja e feltevést, de a kellő bizonyítékok hiányában pusztán mint „érdekes spekulációt” jegyzik.
A fentiekkel kéz a kézben jár a második magyarázat, miszerint a Sheelák termékenységfigurák lennének. Barbara Freitag szerint e szobrocskák a fertilitás megtestesítői, s a „szülőkövekhez” hasonlította őket. Néprajzi adatok bizonyítják, hogy legalább néhány Sheelat használtak ily módon, abban reménykedve, hogy megsegítik a szülő asszonyokat. Másokhoz esküvői hagyományok kötődnek. Margaret Murray szerint ("Female Fertility Figures", Journal of the Royal Anthropological Institute, Vol. LXIV 1934) az oxfordi Szent Mihály templom északi kapujánál levő Sheela-t hagyományosan megmutatták a menyasszonynak, esküvője napján. Habár szimpatikus, e teória sem passzol az összes faragványra, hiszen némelyik olyan sovány, hogy kirajzolódnak a bordái, s melle is lapos, vékony (vagyis aligha a termékeny anyatípus megtestesítője). Akadnak azonban molett küllemű Sheelák, s köztük olyanok, amelyek szexuális kontextusban jelennek meg, partnerükkel együtt. Összességében elmondható, hogy ha nem is valamennyi, a domborművek egy része minden bizonnyal termékenységi szerepkört töltött be.
Anthony Weir és James Jerman könyvükben megpendítik annak lehetőségét, hogy a Sheelák a paráznaság, a szexualitás kísértésére emlékeztetnek. Ez megmagyarázza gyakoriságukat a különféle vallási építményekben, hiszen bujaságukkal, kéjvágyó pozíciójukkal a hús bűneire hívják fel a hívek figyelmét (habár nem kételkedem affelől, hogy némelyik jámbor bárányka fantáziája meglódult őket kémlelve:)). E pajzán faragványokat gyakorta ábrázolták olyan képekkel együtt, amely a bűnösök pokolbéli kínjait részletezték, eképp értetve meg az írástudatlan lakossággal az elkárhozás mibenlétét. Weir és Jerman, továbbszőve Andersen gondolatát, úgy véli, e vallási indíttatás is azt támasztja alá, hogy a Sheelák a kontinensről erednek. Véleményük szerint a zarándokutakat járó mesteremberek az utazás alatt megtapasztalt élményeiket, illetve másutt látott képi ábrázolásokat felhasználva készítették el saját interpretációjukat. Az elgondolás igaz lehet a templomokban látható Sheelákra, de nem magyarázza azokat, amelyek világi épületeken díszlenek.

Weir és Jerman, valamint Andersen is arra a következtetésre jutott, hogy azon építményeken, amelyek nem vallási célokat szolgálnak, a Sheelák feladata a gonosz távoltartása. Ezt alátámasztandó, némely írországi Sheelák a „The Evil’s Eye Stone” névre hallgatnak. Folklorisztikai kutatások igazolják, hogy egyes vidék néphite szerint az ördögöt taszítja a női nemiség. Andersen könyvében feltűnik egy 1647-ből származó ábra, amelyen az ördög irtózva elfordul egy, a szoknyáját felemelő asszonytól. Weir és Jerman Az Irish Times 1977 szept. 23.-ai száma nyomán beszámol egy esetről, amely során egy asszony a genitáliáit mutatta a rátámadó erőszakos férfiaknak, s azok visszavonulót fújtak. Nem tudom, mennyi hitele lehet egy ilyen beszámolónak, magam nagyon csekély valószerűséget tanúsítok neki, s úgy fest, a közvélemény is kételkedett benne. Az mindenesetre valószínű, hogy a népi gondolkodásmódban lehetett valami alapja a női szexualitás démonűző erejének, s ily módon a várfalakon, istállókon, stb. található Sheelák talán valóban védelmi funkciót láttak el.
Különös párhuzamot találunk ez értelmezéshez Mircea Eliade már említett Enciklopédiájában, a ’Yoni’ címszó alatt. A szerző megjegyzi, hogy a Sheelák-hoz nagyon hasonló, széttárt lábú, kihangsúlyozott ágyékú női alakok (dilugai-k) láthatók a Palauan szigetvilágban, a főnök házának ablakai, ajtajai és kapuja fölé faragva. Az ábrázolás szigorú szabályok szerint készül; célja, hogy megóvja a falusiak egészségét, s védelmezze őket a gonosz szellemek ellen. Hisz a női szeméremtest nem más, mint az elveszett paradicsomba, az anyaméh biztonságába vezető kapu; a titokzatos híd, amely átível a létet és nemlétet elválasztó szakadék felett, a mennyek bejárata.