napfogyatkozás: hiedelmek, hagyományok

A napfogyatkozást többnyire baljós jelnek, rendellenességnek, a Nap éltető erejét megcsappantó gonosz természetfeletti támadásnak tekintették a különböző társadalmak. A tatárok szerint egy, a csillagokban lakó vérszívó szipkázza el a napfényt; a kínaiak úgy vélték, mitikus sárkány harap ki nagy falatokat az égitestből. Bizonyos filozófiai iskolák számára a váratlan napfogyatkozás azt jelezte, hogy a mennyek elégedetlenek az aktuális uralkodóval. Az ókori görögség is hajlamos volt valamiféle küszöbönálló katasztrófára figyelmeztető égi intésnek tekinteni e jelenséget. A mezopotámiaiak regnáló királyukat féltették a nap,-és holdfogyatkozások ártalmas befolyásától; ha azok beszennyezték az uralkodót, csak bonyolult rítusok segítségével tudott megtisztulni. Egy mítosz Inanna (sikertelen) égi hatalomátvételének viharos következményeként írja le Nanna vagy Sín (Suen) holdisten megcsappanását.

Az egyiptomiak egy rosszakaratú démont hibáztattak a ritka jelenségért, míg a skandinávok Sköllt, a napistennő, Sól nyomdokaiban járó és őt végül elemésztő farkast. A hinduk szintúgy egy sárkányt, név szerint Svarbahnu-t teszik felelőssé a napfogyatkozásért.

A karibok azt állították, a rosszindulatú szellem, Mabouia a vétkes a napfogyatkozásban. Dél-Amerika egyes népcsoportjai a közelgő apokalipszis előjelének vélték e ritka eseményt, és a mindenség urát, a teremtőt, Tamoi-t magasztaló dalokkal igyekeztek elhárítani a fejük fölül a bajt. Az Andok hajdani lakói számára az elsődleges életerőt, a mindent megelevenítő energiát Inti, a napisten szolgáltatta: fényének elhalványulását, korongja eltűnését aggodalommal figyelték. Napfogyatkozás idején megkettőzött igyekezettel fohászkodtak hozzá, siratóénekeket és panaszos jajgatást is szőve az imákba, sőt: demonstrálandó, hogy napfény hiányában a föld minden élőlénye nyomorúságosan senyved, megvesszőzték a háziállatokat is, hogy hangosan bőgjenek. 

A kereszténység a Jézus halálát követő váratlan napfogyatkozást mint az Atya gyászának és haragjának szimbólumát tartja számon.

Az elképzelés, miszerint valamiféle szörnyeteg falja fel, majd öklendezi ki az ég urát, szinte univerzális: ennek emlékét őrzi a napfogyatkozásra vonatkozó kifejezés például a csuvasoknál vagy az észt folklórban, mivel mindkettő az evéssel, megevéssel áll kapcsolatban.

Nem minden nép értelmezte ugyanakkor vészterhes ómennek a Nap vagy a Hold megfogyatkozását. Egyes észak-amerikai törzsek szerint a karjaikban tartott újszülötteik takarják ki az égitestek kisebb-nagyobb részét, ily módon számukra a fogyatkozás éppenséggel az új élet, új reménység ígéretét hordozta. Tahitin pedig nemes egyszerűséggel a két égitest szerelmes egyesülését látták benne. 

A napfogyatkozást gyógyítani is igyekeztek azok a kultúrák, amelyekben negatív szerepet kapott. Többnyire gongok, kolompok, trombiták, ütőshangszerek által keltett zajjal igyekeztek elkergetni a Napot fenyegető égi ellenséget. Volt, ahol lángoló nyílvesszőket lőttek az égbe, hogy segítsenek újragyújtani a Nap tüzét.

A magyar néphitben különféle ártó figurák: az ördög, a sárkány, a markoláb (markaláb), varkalács, (virkolák, virkolács stb) eszik meg a Napot, vészterhes időket jósolva. „Azt mondják, hogy a varkalács eszi a Napot. Műk láttuk és. De tudja, hogy lehet azt meglátni? Apókámat láttam, tettek egy edénybe vizet, s áttör a vízbe látta, hogy kap hozzája, így harap belőle, ulyan, mint a rák."(Diósfalu). „Apám mindig mondta, mikor elfogyott a Nap, vaj háború lesz, vaj világvége." „Ha a Nap fogyatkozik, akkor a keresztények halnak, ha a Hold fogyatkozik, akkor a pogányság hal." (Pusztina, Bosnyák Sándor gyűjtése, idézi Jankovics). 

Diószegi Vilmos kutatásai szerint a markoláb alakja a palóc kulturális örökség sajátja, e kígyó,-vagy madárforma szörny Palócföld bennszülöttje, ennek ellenére az ország más tájairól is ismert (jelezve a palóc kirajzás hatását). "Mikor a Hold fogy, mög a Nap is, a Markaláb öszi. Mög is láccik, hogy kapkoggya" - így Róheim Géza egyik szegedi adatközlője. 

Ugyanakkor a virkolák, varkalács talán azonos vele (hangzás alapján könnyen következtethetünk erre; Diószegi persze az eltérő eredet mellett tette le a voksot). Utóbbi a szláv "vlokodlak" származéka, szomszédnépeink és a velük szoros kapcsolatban élő magyar közösségek csordásfarkast, farkasszellemet, vérszívó kísértetet illetnek ezzel a névvel (lásd még az alakváltó prikulics esetét). Az a hit, hogy a fogyatkozó Holdat, illetve eklipsz idején a Napot valami farkasféleség falja fel, a magyar nyelvterületen élő szászok-románok sajátja, a magyar néphitben való megjelenése átvételnek köszönhető.

Göcsejben kutya, házi rágcsálók, kakas marcangolják a Napot; a Balaton-felvidéken maga a Hold verekszik vele, esetleg sárkányháton lovagoló garabonciások rohamozzák meg, netán a kereszteletlenül elhalt vagy szándékkal elhajtott gyermekek mennyországból kirekesztett lelkei. Tordatúron háborút, katasztrófát sejtenek a napfogyatkozás láttán. 

Mi azért holnap ne ijedjünk meg nagyon; viszont ne is szemléljük elővigyázatlanul az eseményt. Hogy milyen eszközzel lehet és milyennel tilos figyelni a Nap és a Hold nászát, arról többek között az Index írt részletesen.

a nyugati dualista gondolkodásról

Mint az a blogbejegyzésekből nyilvánvalóan kiviláglik, irodalmi forrásaim többsége az akadémikus tudomány mezején fakad. Az utóbbi években lényegében nem olvastam pogány szerzőtől fogant művet. A szakkönyvek túlhabzása nem csak a blog olvasóinak gyomrát feküdte meg, hanem a saját hitéletemet is: olykor már-már a szkepticizmus vagy legalábbis természethívőhöz illetlen tárgyilagos távolságtartás tüneteit tapasztaltam magamon. 

Ezért is jelent felszabadító érzést ráakadni egy auktorra, aki amellett, hogy szakember, gyakorló boszorkány. Adrian Harris írásait böngészve megéreztem, mennyit számít gyenge lábakon álló hitéletemnek a külső megerősítés, a hasonszőrűek tapasztalatainak és gondolatainak megismerése, a felfedezés, hogy nem csak önjelölt guruk és szíriuszi jósok harsogják nézeteiket az ezoterikus/pogány szcéna színpadán, hanem hiteles, intelligens, érett emberek is. E dicshimnusz után tőle szeretnék idézni néhány bekezdést a patriarkális dualizmus koncepciójáról.

Természetesen nem kell az alábbi szövegrész minden szavát aranyigazságnak venni: én fő értékének azt látom, ahogy megfogalmazza a modern nyugat világ mentális struktúráinak alapját képező duális nyelvezet fő vonásait és azok problematikus voltát. Frappánsan rávilágít arra, hogy azon eszmei sémák, amik meghatározzák a mindennapi gondolkodásunkat, nyelvi eszközeinket, fogalomalkotásunkat, valójában a legkevésbé sem maguktól értetődőek.

(Forrás)

"Az az elképzelés, hogy civilizációnk jelenkori krízise a nyugati patriarkális dualista kozmológiában gyökerezik, jól ismert gondolat, amely befolyásolta a pogány teológiát és alternatív szubkultúrák, ellenkultúrák kialakulását. Ám a közismertség nem garancia arra, hogy világosan értjük e fogalmat, így egy kis ismétlés nem árt.

E teória szerint az emberi nem fejlődésének egy bizonyos pontján magáévá tett egy dualisztikus filozófiát, amely a világot antagonisztikus ellentétekre osztja. Számos különböző elképzelés szól arról, mikor bukkant felszínre ez a kettészakadás. Morris Berman szerint a neolitikum mezőgazdasági forradalmával, mások szerint a kereszténység korai évszázadaiban megjelenő patriarkátussal vette kezdetét. Noha az eredet kérdésében különböznek, olyan összetett gondolkodók, mint Fritjof Capra vagy Helena Cixous is egyetértenek abban, hogy ez a kétosztatú kozmológia rejtetten meghúzódik a mindennapi fogalmaink mögött. A dualizmus rendkívül egyszerű, mégis erőteljes stratégia a realitás komplexitásának értelmezéséhez. Egy megfoghatatlan árnyalatokból álló, nyugtalanítóan zavaros világegyetem helyett mindent leegyszerűsítünk fekete-fehérre. A valóságot felosztjuk Jó és Rossz, Mi és Ők, Maszkulin és Feminin, Kultúra és Természet ellentétére. 

A pszichológus Melanie Klein úgy vélekedik, hogy ez a dualitás az én-más(ok) kettősségének felismeréséből fakad, saját pszichológiai megkülönböztetéseinket az egész világra kivetítve. Az ellentétpár egyik tagját minden esetben az 'én'-hez rendeljük és felsőbbrendűként definiáljuk, míg a másik fele a "más", ennélfogva alacsonyabbrendű, veszedelmes, ismeretlen és fenyegető. Amikor a világot Természet és Kultúra, Test és Elme, Intuíció és Ráció ellentéteire bontjuk, a természetes, fizikai és intuitív lesz a lebecsült, visszautasított, a "más", "nem én".

Mit árul el ez a mélyen meggyökerezett hiedelemrendszer a civilizációnkról? Aláhúzza a monista gondolkodást, amely egyetlen Igazságról, egyetlen Istenről és egyetlen Helyes Útról beszél. Azt tanítja, hogy a szentség valahol máshol rejtezik, e világ illuzórikus, sőt, gonosz fizikai valóságán kívül.

Ez a gondolati keret csekély változtatásokkal a szekuláris patriarkális ideológia kiszolgálójává válhat. A freudi pszichoanalízis vagy a marxizmus ugyanazon témákat visszhangozza, mint a patriarkális* vallások. Az 'igazságot' az emberiség számára egy kinyilatkoztatott szöveg tárja fel, amely a 'nagyember' szószólóin keresztül jut el hozzánk. A megváltás egyedül a 'mester' tanításainak követése révén érhető el, s e tanításokat kizárólag az általa felállított szabályok mentén érthetjük meg..."

Harris egy újfajta, holisztikus tudatosság kialakítását szorgalmazza, amely nem húz éles határokat 'ego' és a külvilág, test és elme, természet és természetfeletti, ember és a többi létező közé. Amely egyenrangúként ismeri el az intuitív, ösztönös, zsigeri tudást és a túlértékelt racionális döntéshozatal felszíni folyamatai mellett rávilágít az azokat meghatározó a testi-ösztönös ismeretek ("embodied cognition") fontosságára. Amely az egyént nem mint szuverén, a környezetétől elkülönülő egyedet, hanem azzal folyamatos cserekapcsolatban levő, azon keresztül körvonalazódó "nyitott rendszert" szemléli.

Mivel egy olyan kultúrába nőttünk bele, amely bináris oppozíciókra** osztja az univerzumot, természetesnek tartjuk az ellentétpárokra épülő világlátást. Harris azonban rámutat, hogy e dualizmus korántsem szükségszerű, mi több: a modern éra környezeti és társadalmi válsága bizonyítja, milyen károkat okoz az egyoldalúan racionális, civilizáció,-és emberközpontú, férfiorientált, technicizált gondolkodás.

Nyugodtan lehet vitatkozni a szerzővel. A férfiuralom például nem a kereszténységgel vette kezdetét, és ma a legtöbb (az előadás későbbi részében példaként emlegetett) törzsi társadalom, még a természettel legszorosabb kapcsolatot tartó totemisztikus-animisztikus vadászó-gyűjtögető népek zöme is patriarkális. A nőket gyakran tekintik tisztátalannak vagy a szentséggel összeegyezhetetlenül profánnak, a szent helyekre csak bizonyos esetekben léphetnek be, a vallási rituálékat korlátozottan látogathatják, a férfiak szakrális tárgyaihoz nem érhetnek, menstruációjuk és a szülés idején elkülönítik őket stb. Egyes ausztrál törzsek hite szerint a nőnek egyenesen nincs lelke. Ami a szexualitást illeti, néhány melanéz etnikumot (vagy az indiai todákat), illetve bizonyos rituális alkalmakat kivéve nagyon szigorú szabályok korlátozzák, amelyekben a nőnek egyértelműen alárendelt szerep jut.

Mindezzel együtt nekem nagyon szimpatikusak Harris gondolatai, amelyek arra sarkallnak, hogy lebontva a humán szféra és az élővilág többi része, kultúra és natúra, a természet és természetfeletti közti éles határokat tapasztaljuk meg a bolygó ("human and other-than-human") lakóit összefogó egység csodáját és az individuum feloldódását a közös létezés, együtt-létezés mámorító harmóniájában.

Felhasznált irodalom:

Harris, Adrian 1996: Goddess Consciousness: Dimensions of Sex, Ecology & the Sacred'. Előadás, prezentálva: Lancaster University conference on 'Nature Religion Today' in April 1996. (Forrás)

Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, itt vannak további ajánlott olvasmányok:

The Green Fuse - Adrian Harris írásai

Adriann Harris blogja(i)

Pearson, Joanna - Robert, Richard S - Samuel, Geoffrey (eds.) 1998: Nature Religion Today: Paganism in the Modern World. Edinburgh University Press, Edinburgh. (A fenti konferencia előadásaiból készült esszék válogatása, Harrisé innen kimaradt).

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* A szerző ugyan "patriarkális" vallásokat említ, szerencsésebb volna az "ábrahámita" kifejezés használata, hiszen egyértelműen a közel-keleti eredetű monoteizmusokra utal; miközben a patriarkális vallás kategóriába a Föld vallásainak jelentős hányada besorolható

** A "bináris oppozíciók" fogalma Claude Levi-Strauss és a strukturális antropológia egyik alapvetése; Strauss szerint az egymást kizáró ellentétpárok felállítása az emberi elme, gondolkodás immanens, veleszületett adottsága.

krampusnacht

Szóval, akad olyan szeglete a világnak, ahol a jóságos Télapót kísérő krampusz nem bekormozott arcú, feketébe öltöztetett, unott kamaszlány, hanem valami egészen más. Német nyelvterületen a télközép minden vérfagylaló rettenetét magukba sűrítik a különböző krampuszfelvonulásokon,-összejöveteleken és fesztiválokon látható, a pogány régmúlt, a keresztény ördögképzet és a modern horror nászából született szarvas-patás jelmezek. A figura az utóbbi évtizedekben kilépett a Mikulás árnyékából, hogy többek között december 5.-én saját jogán járja az utcákat, vad szertelenséggel, nem kevés pajzánsággal és annál is több foggal-karommal felszerelkezve. S a sok agancs, szőrme és virgács rengetegén talán átszüremlik valami a letűnt korok elfeledett misztériumaiból is.

 

le danse macabre

A halál tánca a késő-középkori ábrázolóművészet közkedvelt toposza. A 15. század pusztító katasztrófái - háborúk és járványok - azt sugallták, hogy az élet törékeny boldogsága röpke illúzió, s a vén kaszás végül mindenkit magával ragad. A halál táncának komor allegóriája arra figyelmezteti a híveket, hogy lélekben mindig álljanak készen az elmúlásra, amely kérlelhetetlenül pontot tesz az egyén földi pályafutására, s amelyben egyenlővé válik koldus és király. A kikerülhetetlen, univerzális vég vízióját plasztikus részletességgel, körtáncot lejtő vagy sír, kripta, katakomba gyomrába aláereszkedő csontvázak és az általuk közrefogott, mindenféle rendű-rangú emberek csoportjával jelenítették meg. A kompozíció tipikus szereplője a pápa, püspök vagy világi uralkodó és az egyszerű kétkezi munkás (paraszt vagy mesterember), hangsúlyozandó, hogy a halál előtt minden osztály,- és vagyoni különbség megszűnik (ez az idea burkolt társadalomkritika kinyilvánítását is lehetővé tette).

A halál táncát festmények, freskók, domborművek, sőt, költemények és táncdalok szemléltették, leghíresebb reprezentációi azonban minden bizonnyal az ifj. Hans Holbein által megrajzolt és Hans Lützerburger által kifaragott fametszetek. A metszetekkel illusztrált könyv első kiadása 1538-ban látott napvilágot, amelyet csak 1562-ig további tizenegy utánnyomás követett. Ha vetünk egy pillantást a képekre, megértjük a kötet népszerűségének okát: Holbein alkotásai gyönyörűen kidolgozott, ám mellbevágóan drámai ábrák, amelyek az emberi élet végességének tragédiáját mesélik el újra és újra. A - gyakran álruhás - halál a legváratlanabb pillanatban, megszokott hétköznapi tevékenységük közepette üt rajta áldozatain, egyetlen szemhunyás alatt lerombolva földi vágyaik, céljaik, igyekezetük kártyavárát. Kaján kárörömmel hurcolja el a görcsösen ellenkező lovagot, a királyt, a nemes hölgyet, a földművelőt: gunyoros, olykor már-már bohóckodó gesztusai csúfot űznek az élet szentségéből, kérlelhetetlen szorítása pedig nem enged sem fegyvernek, sem szép szónak. Még az ájtatos hitbuzgalom, a papi pálya sem ad felmentést a dicstelen vég alól. A rajzok nyomasztó tanulsága, hogy a halál mindenütt jelen van, minden pillanatban ott bujkál a környezetünkben, és előbb-utóbb értünk nyúl. Az egyetlen ember, akit tiszteletteljes gyengédséggel vezet a sírhoz, a botra támaszkodó aggastyán: talán Holbein így akarta figyelmeztetni kortársait arra, hogy csak az találhat békét az elmúlásban, aki talmi javak helyett a lelki értékek felé fordul, s tiltakozás nélkül képes elengedni a földi világot, ha itt az idő. 

A 'danse macabre' kifejezés (amelynek más európai nyelvekben megvan a maga megfelelője: Dance of Death, Totentanzt, Dodendans, Danza de la Muerte, Dansul Mortii, Danza Macabra stb.) bizonytalan eredetű. Lehetséges, hogy a bibliai Makkabeusok könyvéből származik és az anya, valamint hét fia tragikus mártírhalálára utal. Másik lehetséges forrása az arab maqabir - temető - szó, amely spanyol közvetítéssel került a francia nyelvbe. 

a toradzsa temetkezés

Az indonéziai toradzsák halotti rítusai a kettős temetkezés gyakorlatának megfelelően két szakaszra bomlanak. Közvetlenül a halál után a tetemet több réteg ruhába csavarják és a cölöpökön álló tongkonan (azaz lakóház) alatt helyezik el. A végleges temetésig eltelő várakozási időben a lélek korábbi otthona körül kóborol és felkészül a holtak országába vezető hosszú útra. A második, hónapokkal vagy akár évekkel később megrendezésre kerülő ceremónia a család anyagi lehetőségeihez mérten általában nagyszabású és vendégek sokaságát (százait, sőt, ezreit) fogadja. Fő célja, hogy kiszolgálja az elhunyt túlvilági szükségleteit a koporsóba helyezett használati tárgyak és a több napig elhúzódó szertartás fénypontjaként feláldozott lábasjószágok (bivalyok, disznók, baromfi) révén. A rítusok biztosítják, hogy a halott megérkezzen Puya-ra, azaz a másvilágra, és ott méltó fogadtatásban részesüljön. A tetemet faragott sziklasírban, sziklafalba mélyített vagy természetes kőfülkében, esetenként - elsősorban gyermekeknél - sziklaperemre, fára függesztett koporsóban helyezik végső nyugalomra. Utóbbi kevésbé tartós, hiszen a kötelek néhány év alatt szétmállanak és a koporsó a földre zuhan, hogy ott a maradványokkal együtt az enyészeté legyen: nem véletlen, hogy főleg csecsemők kerülnek ily módon elhantolásra.

Amiért a toradzsa temetkezési szokások többé-kevésbé közismertté váltak, az egyrészt a jómódúak sírjai elé állított, az elhunytakat mintázó embernagyságú fabábuk (tau-tau) seregének szokatlan látványa (a róluk készült fotók az internet birodalmát is meghódították). A tau-tauk feladata az élők oltalmazása és a kripta őrzése volt, s míg eleinte csupán az eltávozott nemét stilizáló vonásokkal látták el őket, újabban a készítők fényképszerű hasonlóságra törekednek. Napjainkban sajátos keverékét mutatják a hagyományos vallásnak és a keresztény misszionáriusok erőfeszítéseinek, merthogy például egyéb fontos használati tárgyak mellett Bibliát is hordoznak. Anyaguk kifejezi a megrendelők vagyoni helyzetét: a tehetőseké tartós fából készül és drága öltözéket visel, a kevésbé tehetősek viszont beérik a bambusszal, és a második temetési szertartás után ruháitól is megfosztják a bábut. 

A toradzsák másik és talán még különösebb kulturális sajátossága a minden év augusztusában megrendezett Ma'Nene, amikor a halottak mumifikálódott testét exhumálják, megmossák, átöltöztetik és körbeviszik a faluban. A szokásban manifesztálódik a hozzátartozók azon törekvése, hogy az elhunytat ismét - vagy továbbra is - a közösség részeként kezeljék, megerősítsék a közte és családja közt fennálló kötelékeket és hangsúlyozzák élők és holtak összetartozását.

 

 

Zárásként néhány személyes gondolatot szeretnék megfogalmazni. A fenti képeket válogatva, a Google találatai között böngészve egyre csak erősödött bennem az az érzés, hogy valami tiszteletlen, szentségsértő dolgot művelek. A nyugati civilizáció szenzációéhsége felkapottá tette és sajtóanyaggá redukálta más kultúrák egzotikusnak vélt halotti rítusait, tömegcikké alacsonyítva és az európai ember pillanatnyi szórakozásának alárendelve az élet olyan bensőséges pillanatait, mint a temetés és a gyász. Még az antropológus is szüntelen etikai konfliktussal küzd, mikor - bármily nemes szándék, tudományos elhivatottság motiválja is - jegyzetfüzetével, fényképezőgépe objektívén keresztül kutatási anyagként rögzíti mások fájdalmát. Nehéz dilemma ez, hiszen egymás megismeréséhez, a kulturális diverzitás elfogadásához kétségtelenül hozzájárulnak mind a szakmai munkák, mind a weben terjedő ismeretek. Mégis, a közölt fotók annyi gyengédségről, tiszteletről, szeretetről árulkodnak, hogy akaratlanul is úgy érzem, az internetes felületeken történő profán tálalásuk kizsákmányoló, lecsupaszító módon visszaél az általuk megörökített momentumok szentségével és szépségével. Mindezek ellenére abban a reményben nyúlok magam is ehhez a közlési módhoz, hogy olvasóimat (azt a maradék két főt) nem pusztán a napi idegborzolás vágya vagy a morbid kíváncsiság hajtja, s a groteszk látvány mögött észreveszik azt, ami meghatóan szép.