a kettős temetkezés

Míg számunkra a halál egyszeri, pillanatszerű esemény, számos kultúrában lépcsőzetesen lezajló folyamat, jól meghatározott állomásokkal (amelyek közül az életfunkciók megszűnése csak a kezdet). A kettős temetkezés gyakorlata szerint az első búcsúztatási rítus átmeneti, a holttest ilyenkor még nem kerül végső nyughelyére: azt csupán a második (vagy többszöri ismétlés esetén harmadik, negyedik stb.) szertartást követően foglalja el. Eközben az elhunyt fokozatosan veszíti el a társadalomban betöltött helyét, rangját, szerepét (jogait és vagyonát), s válik ki a családtagokat, rokonokat, faluközösséget összefűző kapcsolathálóból. A szertartásrend - a fiziológiai bomlás fázisaival összehangoltan - visszatükrözi eltávolodását az élők világától, útját a halottak birodalmába és új, halotti státuszának megszületését. Mindeközben családja megszabadul a halál tisztátalanságától, a közösség pedig "rendezi sorait".

Dajak koporsók, bennük a második temetésre váró holtakkal. (Forrás)

Indonézia és a Dél-Csendes-Óceáni szigetvilág bizonyos népei a halál után meghatározott ideig elkülönített helyen őrzik a testet (régi szokás szerint a lakóházban, gyantával bekent és hermetikusan zárt koporsóban, amelyen csupán egyetlen lyuk  - valamint a hozzá erősített edény - szolgált a hullanedvek elvezetésére; utóbbiakat bizonyos esetekben a legközelebbi rokonok rizshez keverve elfogyasztották; másutt egyszerűen kiöntötték). Ahol a hajdani otthonban történő tárolás - például a gyarmatosítók higiéniai aggályai miatt - feledésbe merült, ott kisméretű, de az élők által használttal megegyező házat építettek az elhunytnak. Néhány törzsnél az ideiglenes földbe temetés vagy a fakéregbe burkolt tetem faágak közt történő elhelyezése is megfigyelhető. A test gondos elzárása egyszerre szolgálta a halott és családja védelmét: előbbit a rontó szellemektől, ártalmas természetfeletti befolyástól, utóbbit pedig a halálhoz társuló tisztátalanságtól, netán az elhunyt szellemének rosszindulatától óvta.

Az átmeneti periódusban a holttest kiszolgáltatottságának és magányának megfelelően a lélek is elveszett, magatehetetlen. Mivel a halottak birodalmába még nem nyerhet bebocsátást, a földön kóborol, teste mellett marad és az élők támogatására (például áldozatai ételeire, imáira szorul). Egyedülléte és bizonytalan státusza nyomasztja, korábbi sérelmei feldühítik és hajlamos megbosszulni őket, ha pedig családja nem gyászolja tisztességgel, rajtuk tölti ki haragját. Féltékenyen őrzi feleségét, aki a végleges temetésig nem mehet ismét férjhez vagy térhet vissza rokonaihoz; vagyona, rangja sem örökíthető tovább. 

Bizonyos népek úgy tartják, hogy a szövetek rothadása fájdalmat okoz a léleknek, mások szerint a fogyatkozó húst a holtak szellemei ragadják magukkal, hogy belőle új testet építhessenek a frissen eltávozottnak, megint mások úgy vélik, a húsból vagy hullanedvekből valamilyen állat - féreg, kígyó stb - keletkezik, amelyben az eltávozott (valamelyik) lelke él. Akárhogy is, az elhunyt a végleges temetésig bizonytalan létállapotú féllény: megrekedvén élet és halál határmezsgyéjén (anélkül, hogy akár az élők, akár a holtak közösségének teljes jogú tagja lehetne) egyszerre szánandó és félnivaló teremtmény, aki a legteljesebb mértékben a visszamaradottak segítségére van utalva.

Ami a hozzátartozókat illeti, minél szorosabb kapcsolatban álltak az elhunyttal, annál inkább "beszennyezi" őket a halál tisztátalansága, épp ezért számtalan tabunak és előírásnak kell engedelmeskedniük a végleges temetésig. Ahogy életében, most is mintegy sorsközösséget vállalnak a halottal, és a gyász idejére kivonulnak az élők világából, a társadalom mindennapjaiból (a holttest egyes részeinek vagy bomlástermékeinek elfogyasztása, bőrre kenése e közösségvállalás magasiskolája). Szokásos munkáikat, feladataikat elhagyják, nem viselik ékszereiket, rendes öltözéküket és hagyományos frizurájukat, nem fogadnak látogatót és nem utaznak el, sokszor ki sem lépnek a házból, nem beszélhetnek vagy bizonyos ideig egyáltalán nem mozoghatnak, mindössze meghatározott ételeket fogyaszthatnak stb. Mindezzel kifejezik az élőktől való elkülönülésüket, amely a körükben megtelepedő halál jelenlétéből fakad. Minél közelebbi rokonról van szó, annál szigorúbbak és annál hosszabb időtartamot (alkalomadtán hónapokat vagy éveket) ölelnek fel e tiltások. Céljuk egyfelől enyhíteni az elhunyt magányát, másrészt biztosítani, hogy - a speciális óvintézkedések révén - a közösség többi része mentes marad a halál káros befolyásától. Családján túl a halott minden személyes tárgya (bútorai, ruhái, ékszerei), birtoka (pl. gyümölcsfái, halászóhelyei, jószágállománya) "tisztátalanná", tiltottá válik. A tabuk a másodlagos (vagy végleges) temetés közeledtével (ahogy a halott testben és lélekben is mindinkább elveszti veszedelmes, fenyegető mivoltát) fokozatosan, különböző szertartások révén oldódnak fel.

Különös nehézséggel szembesül egy közösség, ha vezetője - király, törzsfő - halálozott el, ilyenkor ugyanis a teljes társadalom megrendül. A király halálát egyes népeknél, elkerülendő a zűrzavart, titkolni igyekeznek, amíg a szokásrend (vagyis a halál folyamatának lezajlása) lehetővé nem teszi az új uralkodó beiktatását. Másutt a káosz intézményesített formája veszi át a terepet, a bevett normák, erkölcsök és törvények büntetlen áthágásával, fékevesztett tombolással és erőszakhullámmal. Egy-egy hétköznapi ember halála is szakadást okoz a társadalom szövetében, de a nép és a föld egészének jólétét reprezentáló és biztosító uralkodó hiánya az egész világot a feje tetejére fordítja. 
A másodlagos temetés időpontját különböző tényezők befolyásolják. Általában akkor kerül rá sor, ha a holttest már annyira elbomlik, hogy többé-kevésbé csak a csontok maradnak meg belőle. A bomlás folyamata a test eltorzulásával és a kellemetlen szagokkal együtt (nem egészségügyi, hanem vallásos-rituális szempontból) tisztátalanná, veszedelmessé teszi a hullát. Amikor az oszlás befejeződik, az összeszáradt, kiszikkadt csontváz ismét "szalonképessé" válik. Ezzel párhuzamosan a lélek földi bolyongása véget ér és eljut a holtak birodalmába, ahol elfoglalja méltó helyét. 

Tiwah, azaz a másodlagos temetés. (Forrás)

Noha a trópusi-szubtrópusi klímán a dekompozíció 10-12 hónap alatt végbemegy, a második temetést olykor évekkel késlelteti a források előteremtése, a szükséges nyersanyagok beszerzése, az általában rendkívül nagyszabású, fényűző és hosszan elhúzódó ünnepély megszervezése, a meghívottak utazási ideje és így tovább. Az indonéz törzseknél egy-egy másodlagos temetés sokszor hatalmas anyagi áldozatokat követek a halott családjától, s az egész rokonság összefogását igényli. Előfordul, hogy a közelmúltban elhunytak hozzátartozói közös rituálét szerveznek, megosztozva a terheken. Azoknál a népeknél, ahol a temetés periodikusan ismétlődik (vagyis nem csak második, hanem harmadik, negyedik, n-edik szertartást is tartanak három,- négy,- hét,- tízévente vagy bizonyos számú elhunyt "összegyűltekor" stb) - ilyenek például a dél-vietnami brúk - az összes érintett család, akiknél esedékes az újratemetés, közösen ünnepel. Kimagaslóan tehetős famíliák azonban azt is megengedhetik maguknak, hogy lerövidítsék a gyász időtartamát és akár közvetlenül a halálesemény után a (normál esetben) második, pazarló temetési szertartást rendezzék meg az elhunytnak.

Tiwah, azaz másodlagos temetés. (Forrás)

(Másutt - még akkor is, ha nincs meg a kettős temetkezés intézménye - a lélek túlvilági utazásának vélt ideje szabja meg, mikortól tekintenek valakit ténylegesen halottnak; az észak-amerikai indiánok több törzse szerint ez négy nap, négy hónap vagy négy év. A románoknál, bolgároknál, abházoknál, cseremiszeknél a halált követő negyven nap a gyász kiemelt időszaka. A gyászmunka szertartásos tagoltsága, az elhunyttól való búcsúzás fokozatos jellege jelentkezik még a magyar népszokásokban is, a tor és a rá meghatározott időtartamra következő későbbi halotti emlékünnepek, a bizonyos időközönként fizetett gyászmisék ritmusában.)

A borneói dajakok a végleges temetés különféle szertartásai során a halottat még egyszer, utoljára élőként kezelik. Miután eddigi nyughelyéről elmozdítják, vázáról lefejtik az esetleg még ott maradt kötőszövetet, húst, majd a csontokat drága, szép kelmékbe csavarják. Utána külön az ő számára épített házikóban álló ravatalra helyezik, melléteszik legértékesebb ékszereit és használati tárgyait, kedvenc ételeivel és italaival kínálják, családtagjai, rokonai pedig búcsút vesznek tőle. Közben többszöri éneklés, tánc és ima zajlik körülötte.

A halott búcsúztatása. (Forrás)

A ceremóniának gyakran képezi részét állatáldozat (bivaly, disznó, tyúk). (Forrás)

Végül a csontokat elhelyezik a családi kriptában, vagyis a sandungnak nevezett, fából készült és gazdagon faragott sírépítményben, amely cölöpökön álló házat formáz, és a család elhunyt tagjainak földi maradványait tartalmazza. Ily módon a halott fizikailag is újraegyesül őseivel. Eltérő szertartásos külsőségek, de hasonló eszmei tartalom; a végleges búcsú és az elhunyt megtérése örök nyughelyére fémjelzik más népcsoportok végleges temetkezését. Egyes esetekben a holtat nem testi mivoltában, hanem jelképesen temetik újra (a vietnami brúk például farudacskákkal helyettesítik a korábban elhalálozott személyeket), mások viszont nem pusztán kihantolják, de felöltöztetik, asztalhoz ültetik, sőt - családi fotóval tisztelik meg a halottat. Előfordul, hogy a holttest bizonyos (kiszárított, zsugorított) részeit, esetleg hamvait nem helyezik a közös sírba, hanem oltalmazó patrónusként a lakóház egy megkülönböztetett pontján tartják és rendszeres rítusokkal (lemosás, átöltöztetés, áldozati ételek és italok felkínálása) igyekeznek elnyerni jóindulatát. A konkrét, tényleges maradványok helyett az elhunyt (egyik) lelkét magába foglaló szimbolikus objektum - szobor, fétis - is lehet a kultusz tárgya.

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

 Az eltávozott ősöktől egyébként is támogatást és védelmet vár a közösség: míg a feloszló test (pontosabban szólva, a státusz nélküli, még temetetlen, fél lábbal az élők közt, fél lábbal a szellemvilágban létező halott) rémület és undor tárgya, a csontkamra - benne a megtisztult, s nem utolsósorban megfelelően elbúcsúztatott, úgymond kiengesztelt holtakkal - pozitív kisugárzású, jótékony erőt képvisel. A holttesten végbemenő borzalmas átalakulások bizonytalanságát felváltja a kiszikkadt csontok hosszú életű változatlansága: talán ezt a procedúrát - vagyis a tetem "tartósítását", a múlandó szövetek megsemmisítését és a romolhatatlan váz előállítását - gyorsítja meg egyes esetekben a hamvasztás (sőt, talán maga a mumifikálás is).
A fizikai maradványok végső nyugalomra helyezésével párhuzamosan a lélek is eljut a holtak birodalmába. Útja sokszor nehéz és válságos, olykor isteni pszichopomposzra van szüksége. A temetés földi szertartásrendje és a szellem túlvilági utazása közti eleven kapcsolat tükröződik például a brúk szokásaiban, akik a holttesttel a temető felé menet többször megállnak, "megpihennek" - jelképezve az elhunyt fáradalmait -, s még a sírkert közelsége esetén is rendre megszakítják az utat, hogy szertartásos imákat, énekeket mondjanak (jelezvén az élők és holtak létsíkja közti, szinte áthidalhatatlan távolságot). Amint a csontok egyesülnek a nemzetség többi tagjának maradványaival, úgy a lelket is befogadja a halottak közössége (olykor beavatási próbatételre emlékeztető rítusokat követően).
A csontok és a lélek közti szoros kapcsolat más kultúrákban is jellemző. Az elhunytat lehetőség szerint családjával, nemzetségével közös sírban, csontkamrában temetik el - "az élők egy közös házban, a halottak egy közös sírban", tartja a malgas mondás. A Huron Konföderáció nemzeteinél a halottak maradványait 10-12 évenként összegyűjtötték, ha kellett, letisztogatták (a még viszonylag ép tetemeket csak megmosták és átöltöztették), új ruhát és különböző ékszereket adtak rájuk, majd elzarándokoltak egy szent találkozóhelyre, ahol közös árokban földelték el őket ismét. Másutt a csontokban megőrzött lélek jótékony mágikus ereje arra sarkallta a hozzátartozókat, hogy a végleges temetés során - akár darabonként szétosztva - otthonukba vigyék, amulettként viseljék vagy épp elfogyasszák a maradványokat, ekképp hozva létre szakrális közösséget az elhunyttal. A pápua-új guineai angák mumifikálják halottaikat, ennek részeként pedig lecsapolják a zsírt, illetve egy, a tetem hasába szúrt üreges bambuszrúdon át elvezetik a hullanedveket - ezeket a halott hozzátartozói bőrükbe, hajukba dörzsölik. A mumifikálódott ősök a falu közelében, sziklákra, sziklás hegyoldalba függesztve őrzik a települést és lakóit.

(Forrás)

(Forrás)

Az indonéz bennszülötteknél a halottak birodalmában éppúgy zajlik az élet, mint a földi valóságban: az elhunyt itt is megöregszik és meghal, majd újjászületik. Végül többszöri reinkarnálódás után változatos formában (harmat, gyümölcs, gomba) visszaköltözik a földre, arra várva, hogy egy nő elfogyassza, s ily módon újra megtestesülhessen emberként.
Párhuzamban a halott végleges eltávozásával a gyászolók is felszabadulnak az addig őket sújtó tabuk alól. A halottas házat, annak eszközeit és lakóit rituálisan megtisztítják, hogy kiűzzék belőlük a "gonoszt", vagyis a halál baljós emlékét, majd bizonyos rítusok révén reintegrálják az elhunyt családját az élők közösségébe. A ceremónia bőséges étkezéssel, vidám táncokkal és dalokkal ünnepli a gyászidő végét: a gyászolók pedig innentől ismét hordhatják szokásos öltözetüket, frizurájukat, ékszereiket, s visszatérhetnek megszokott tevékenységeikhez, szerepkörükhöz. 

Az elmúlás tehát nem az individuum pillanatnyi, személyes tragédiája, hanem az egész közösség hosszú időn át elhúzódó drámája. Az eltávozott személy halálával felborítja a társadalom rendjét, s ennek helyreállításához különféle szertartások szükségesek. Hogy mennyire társadalmi jelenségről van szó, jól példázza, hogy azok, akik még vagy már nem teljes jogú tagjai a társadalomnak - például bizonyos kor (2, 7, 8 év) alatti vagy különféle, a közösségbe bevezető szertartásokon (lásd névadás) át-nem-esett gyermekek, elaggott, idős emberek, rabszolgák, bűnözők vagy egyes speciális halálnemek elszenvedői - esetében a temetés radikálisan leegyszerűsödik, a családot sújtó tabuk enyhébbek és rendkívül rövid idő alatt feloldódnak, a gyász kötelezettségei egy-két jelképes gesztusra redukálódnak (ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hozzátartozók nem éreznek valós fájdalmat). A gyermek esetében gyakori a vélekedés, hogy - tekintve, hogy még nem vált egészen az emberi közösség tagjává - a szellemvilággal, a halottak birodalmával fennálló kapcsolata szorosabb és közvetlenebb, mint a felnőtteké, így halála után gond nélkül tér vissza oda (vagy születik újjá ismét). Az öngyilkosok, gyermekszülésben elhalt anyák, villámsújtotta, vízbe fulladt vagy erőszak áldozatává vált személyek szintén megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. Egyes népeknél végzet-szerű haláluk tisztátalanná és végleg átkozottá teszi őket: teljesen megsemmisülnek vagy rosszindulatú szellemekként kóborolnak a földön, örökre kizárva a békés túlvilági létből és a születés-elmúlás-újjászületés örök körforgásából.

A halál beilleszkedik az életet tagoló átmeneti rítusok sorába: tulajdonképpen azok záróakkordja. A születés, majd a különböző létállapot-változások (az egyes korcsoportokba történő beavatás, a házasélet, a harcoslét stb) során az egyén egymástól elkülönülő, heterogén társadalmi státuszok lépcsőfokain halad keresztül, hogy végül a legnagyobb változás: az elmúlás révén egy minőségileg magasabbrendű, s az eddigiektől drasztikusan eltérő létmódot kezdjen. A fázisváltásokat kísérő rítusok az előző állapottól (csoporttól) való elválasztást, az átalakulást, majd az új állapotba (csoportba) történő belépést rendre a halál és újjászületés motívumaival stilizálják. Ám a halál maga sem örökkévaló: éppúgy része a lélek szakaszokra bomló vándorútjának, amelynek önmagába záruló köre előbb-utóbb ismét visszatér az élők birodalmába. 

Felhasznált irodalom:

Hertz, Robert: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Metcalf, Peter: Jelentés és materializmus: a halál rituális ökonómiája. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Vargyas Gábor:  A brú túlvilág a temetkezés tükrében. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II.