Hogy mit képviselnek e rejtélyes nőalakok, arról ismét megoszlik a kutatók véleménye. Ugyan számos közkeletű elmélet röppent fel, de egyik sem magyarázza hiánytalanul az összes figura mibenlétét
Gyakori a vélekedés, hogy a különös ábrázolások egy pogány istennő túlélésének emlékei. Ez a gondolat népszerű a laikusok között, de kevésbé elfogadott tudományos körökben. A faragványok által reprezentál istennő talán a blogban már említett Cailleach (ld. Holdistennők, Holdistenek), aki az ír-skót mitológia oszlopos tagja. Margaret Murray és Anne Ross egyaránt ezt a verziót támogatja: csakúgy, mint Maureen Concannon, aki „Szent kéjhölgy: a kelták istennője, Sheela” c. könyvében a Nagy Anyával azonosítja őt.
Mircea Eliade Vallási Enciklopédiája párhuzamot von Sheela-na-Gig és az óír mitológia egyik istennője között. A legenda szerint az istennő rút banya formájában tűnt fel, s a férfiak húzódoztak tőle, egy azonban mégis hajlandó volt vele aludni. Reggelre az istennő gyönyörű lánnyá változott, s hálából királlyá tette szerelmesét. Eliade szerint ez a mondabéli elem több változatban feltűnik az észak-európai kultúrában, annak közös eleme.
Andersen „Boszorkány a falon” című könyvében azon meglátásnak ad hangot, hogy ha pogány hatások felfedezhetők is bennük, a Sheelák alapvetően középkori eredetűek. Freitag lehetségesnek véli a pogány kelta származtatást, de elutasítja a Nagy Anyaistennő-párhuzamot, mint önkényes és megalapozatlan fantazmagóriát. Weir és Jerman figyelemreméltónak tartja e feltevést, de a kellő bizonyítékok hiányában pusztán mint „érdekes spekulációt” jegyzik.
A fentiekkel kéz a kézben jár a második magyarázat, miszerint a Sheelák termékenységfigurák lennének. Barbara Freitag szerint e szobrocskák a fertilitás megtestesítői, s a „szülőkövekhez” hasonlította őket. Néprajzi adatok bizonyítják, hogy legalább néhány Sheelat használtak ily módon, abban reménykedve, hogy megsegítik a szülő asszonyokat. Másokhoz esküvői hagyományok kötődnek. Margaret Murray szerint ("Female Fertility Figures", Journal of the Royal Anthropological Institute, Vol. LXIV 1934) az oxfordi Szent Mihály templom északi kapujánál levő Sheela-t hagyományosan megmutatták a menyasszonynak, esküvője napján. Habár szimpatikus, e teória sem passzol az összes faragványra, hiszen némelyik olyan sovány, hogy kirajzolódnak a bordái, s melle is lapos, vékony (vagyis aligha a termékeny anyatípus m
egtestesítője). Akadnak azonban molett küllemű Sheelák, s köztük olyanok, amelyek szexuális kontextusban jelennek meg, partnerükkel együtt. Összességében elmondható, hogy ha nem is valamennyi, a domborművek egy része minden bizonnyal termékenységi szerepkört töltött be.
Anthony Weir és James Jerman könyvükben megpendítik annak lehetőségét, hogy a Sheelák a paráznaság, a szexualitás kísértésére emlékeztetnek. Ez megmagyarázza gyakoriságukat a különféle vallási építményekben, hiszen bujaságukkal, kéjvágyó pozíciójukkal a hús bűneire hívják fel a hívek figyelmét (habár nem kételkedem affelől, hogy némelyik jámbor bárányka fantáziája meglódult őket kémlelve:)). E pajzán faragványokat gyakorta ábrázolták olyan képekkel együtt, amely a bűnösök pokolbéli kínjait részletezték, eképp értetve meg az írástudatlan lakossággal az elkárhozás mibenlétét. Weir és Jerman, továbbszőve Andersen gondolatát, úgy véli, e vallási indíttatás is azt támasztja alá, hogy a Sheelák a kontinensről erednek. Véleményük szerint a zarándokutakat járó mesteremberek az utazás alatt megtapasztalt élményeiket, illetve másutt látott képi ábrázolásokat felhasználva készítették el saját interpretációjukat. Az elgondolás igaz lehet a templomokban látható Sheelákra, de nem magyarázza azokat, amelyek világi épületeken díszlenek.
Weir és Jerman, valamint Andersen is arra a következtetésre jutott, hogy azon építményeken, amelyek nem vallási célokat szolgálnak, a Sheelák feladata a gonosz távoltartása. Ezt alátámasztandó, némely írországi Sheelák a „The Evil’s Eye Stone” névre hallgatnak. Folklorisztikai kutatások igazolják, hogy egyes vidék néphite szerint az ördögöt taszítja a női nemiség. Andersen könyvében feltűnik egy 1647-ből származó ábra, amelyen az ördög irtózva elfordul egy, a szoknyáját felemelő asszonytól. Weir és Jerman Az Irish Times 1977 szept. 23.-ai száma nyomán beszámol egy esetről, amely során egy asszony a genitáliáit mutatta a rátámadó erőszakos férfiaknak, s azok visszavonulót fújtak. Nem tudom, mennyi hitele lehet egy ilyen beszámolónak, magam nagyon csekély valószerűséget tanúsítok neki, s úgy fest, a közvélemény is kételkedett benne. Az mindenesetre valószínű, hogy a népi gondolkodásmódban lehetett valami alapja a női szexualitás démonűző erejének, s ily módon a várfalakon, istállókon, stb. t
alálható Sheelák talán valóban védelmi funkciót láttak el.
Különös párhuzamot találunk ez értelmezéshez Mircea Eliade már említett Enciklopédiájában, a ’Yoni’ címszó alatt. A szerző megjegyzi, hogy a Sheelák-hoz nagyon hasonló, széttárt lábú, kihangsúlyozott ágyékú női alakok (dilugai-k) láthatók a Palauan szigetvilágban, a főnök házának ablakai, ajtajai és kapuja fölé faragva. Az ábrázolás szigorú szabályok szerint készül; célja, hogy megóvja a falusiak egészségét, s védelmezze őket a gonosz szellemek ellen. Hisz a női szeméremtest nem más, mint az elveszett paradicsomba, az anyaméh biztonságába vezető kapu; a titokzatos híd, amely átível a létet és nemlétet elválasztó szakadék felett, a mennyek bejárata.
Gyakori a vélekedés, hogy a különös ábrázolások egy pogány istennő túlélésének emlékei. Ez a gondolat népszerű a laikusok között, de kevésbé elfogadott tudományos körökben. A faragványok által reprezentál istennő talán a blogban már említett Cailleach (ld. Holdistennők, Holdistenek), aki az ír-skót mitológia oszlopos tagja. Margaret Murray és Anne Ross egyaránt ezt a verziót támogatja: csakúgy, mint Maureen Concannon, aki „Szent kéjhölgy: a kelták istennője, Sheela” c. könyvében a Nagy Anyával azonosítja őt.
Mircea Eliade Vallási Enciklopédiája párhuzamot von Sheela-na-Gig és az óír mitológia egyik istennője között. A legenda szerint az istennő rút banya formájában tűnt fel, s a férfiak húzódoztak tőle, egy azonban mégis hajlandó volt vele aludni. Reggelre az istennő gyönyörű lánnyá változott, s hálából királlyá tette szerelmesét. Eliade szerint ez a mondabéli elem több változatban feltűnik az észak-európai kultúrában, annak közös eleme.
Andersen „Boszorkány a falon” című könyvében azon meglátásnak ad hangot, hogy ha pogány hatások felfedezhetők is bennük, a Sheelák alapvetően középkori eredetűek. Freitag lehetségesnek véli a pogány kelta származtatást, de elutasítja a Nagy Anyaistennő-párhuzamot, mint önkényes és megalapozatlan fantazmagóriát. Weir és Jerman figyelemreméltónak tartja e feltevést, de a kellő bizonyítékok hiányában pusztán mint „érdekes spekulációt” jegyzik.
A fentiekkel kéz a kézben jár a második magyarázat, miszerint a Sheelák termékenységfigurák lennének. Barbara Freitag szerint e szobrocskák a fertilitás megtestesítői, s a „szülőkövekhez” hasonlította őket. Néprajzi adatok bizonyítják, hogy legalább néhány Sheelat használtak ily módon, abban reménykedve, hogy megsegítik a szülő asszonyokat. Másokhoz esküvői hagyományok kötődnek. Margaret Murray szerint ("Female Fertility Figures", Journal of the Royal Anthropological Institute, Vol. LXIV 1934) az oxfordi Szent Mihály templom északi kapujánál levő Sheela-t hagyományosan megmutatták a menyasszonynak, esküvője napján. Habár szimpatikus, e teória sem passzol az összes faragványra, hiszen némelyik olyan sovány, hogy kirajzolódnak a bordái, s melle is lapos, vékony (vagyis aligha a termékeny anyatípus m
egtestesítője). Akadnak azonban molett küllemű Sheelák, s köztük olyanok, amelyek szexuális kontextusban jelennek meg, partnerükkel együtt. Összességében elmondható, hogy ha nem is valamennyi, a domborművek egy része minden bizonnyal termékenységi szerepkört töltött be.Anthony Weir és James Jerman könyvükben megpendítik annak lehetőségét, hogy a Sheelák a paráznaság, a szexualitás kísértésére emlékeztetnek. Ez megmagyarázza gyakoriságukat a különféle vallási építményekben, hiszen bujaságukkal, kéjvágyó pozíciójukkal a hús bűneire hívják fel a hívek figyelmét (habár nem kételkedem affelől, hogy némelyik jámbor bárányka fantáziája meglódult őket kémlelve:)). E pajzán faragványokat gyakorta ábrázolták olyan képekkel együtt, amely a bűnösök pokolbéli kínjait részletezték, eképp értetve meg az írástudatlan lakossággal az elkárhozás mibenlétét. Weir és Jerman, továbbszőve Andersen gondolatát, úgy véli, e vallási indíttatás is azt támasztja alá, hogy a Sheelák a kontinensről erednek. Véleményük szerint a zarándokutakat járó mesteremberek az utazás alatt megtapasztalt élményeiket, illetve másutt látott képi ábrázolásokat felhasználva készítették el saját interpretációjukat. Az elgondolás igaz lehet a templomokban látható Sheelákra, de nem magyarázza azokat, amelyek világi épületeken díszlenek.
alálható Sheelák talán valóban védelmi funkciót láttak el. Különös párhuzamot találunk ez értelmezéshez Mircea Eliade már említett Enciklopédiájában, a ’Yoni’ címszó alatt. A szerző megjegyzi, hogy a Sheelák-hoz nagyon hasonló, széttárt lábú, kihangsúlyozott ágyékú női alakok (dilugai-k) láthatók a Palauan szigetvilágban, a főnök házának ablakai, ajtajai és kapuja fölé faragva. Az ábrázolás szigorú szabályok szerint készül; célja, hogy megóvja a falusiak egészségét, s védelmezze őket a gonosz szellemek ellen. Hisz a női szeméremtest nem más, mint az elveszett paradicsomba, az anyaméh biztonságába vezető kapu; a titokzatos híd, amely átível a létet és nemlétet elválasztó szakadék felett, a mennyek bejárata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése