olvasmánylista

Ismét kitört a szakdoga-őrület, amelynek hozadékaként lelkiismeretes alapossággal belegubancolódtam az újabb keletű pogány mozgalmakkal kapcsolatos szakkönyvek meglepően szerteburjánzó szövevényébe. Az alábbiakban néhány angol nyelvű, általános referenciamunkát szeretnék a blog esetleges olvasóinak figyelmébe ajánlani, amelyek átfogóan tárgyalják a nyugati kultúrában elterjedt neopogány mozgalmakat, közösségeket, elgondolásokat és vallásos attitűdöket. Némelyik könnyen emészthető, mások kicsit szőrszálhasogatóbbak; van, ami ugyan széles merítéssel, de csak karcolgatja a felszínt, van, amelyik egy szűkebb jelenséget vizsgál a gyökerekig leásva. Közös vonásuk, hogy a szerző(-k, közreműködők jelentős hányada) maga is valamilyen modern természethívő, politeista irányzat követője, így a bennfentes szemével és lelkületével (olykor a szakmai elfogulatlanság és az apologetikus intenciók határmezsgyéjén bóklászva)  tárja fel e hitrendszereket. Jó szórakozást az érdeklődőknek!
(A félreértések elkerülése végett: a linkek az Amazon-ra mutatnak, ahol részletesebb infók olvashatók az egyes kötetekről.)

Adler, Margot 2006: Drawing Down the Moon. Druids, Goddess-Worshippers, and Other Pagans in America Today. Penguin, New York.

Clifton, Chas 2006: Her Hidden Children: The Rise of Wiccaand Paganism in America. Rowman & Littlefield

Harvey, Graham 2005: Animism: Respecting the Living World. Hurst & Co, London.

Harvey, G – Hardman, C (eds.) 1996: Paganism Today: Ancient Earth Traditions for the 21st. Century. Thornston, London.

Harvey, Graham 2000: Contemporary Paganism. Listening People, Speaking Earth. New York University Press, New York. 

Harvey,G – Clifton, Ch (eds.) 2004: The Paganism Reader. Routledge, London.

Harvey, G – Blain, J – Ezzy, D (eds.) 2004: Researching Paganism. Altamira, New York.  

Hutton, Ronald 1999: The Triumph of the Moon: A History of Modern Pagan Witchcraft. Oxford University Press, Oxford. (Hutton kicsit kilóg a sorból, mert ugyan pogány családban nevelkedett, felnőttkori hitéletéről keveset tudni: a Triumph of the Moon viszont megkerülhetetlen, zseniális alapmű. A szerző további írásait is szívből ajánlom!)

Magliocco, Sabina 2004: Witching Culture: Folklore and Neo-Paganism in America. University of Pennsylvania Press.

Pearson, Joanne - Roberts, Richard H. - Samuel, Geoffrey 1998: Nature Religion Today: Paganism in the Modern World. Edinburgh University Press, Edinburgh.

Pizza, Murphy - Lewis, James R. 2009: Handbook of Contemporary Paganism.(Brill Handbooks on Contemporary Religions, Vol. 2). Brill Academic Publisher

Strmiska, Michael 2005 (ed.): Modern Paganism in World Cultures: Comparative Perspectives. ABC-Clio, Santa Barbara.

York, Michael 2003: Pagan theology. Paganism as a World Religion. New York University Press, New York

istenek ébredése

Töredelmesen bevallom, rám bizony a meglepetés erejével hatott a tény, hogy a vallástudomány felfedezte magának a természethívő szubkultúrát, méghozzá nem tegnap, hanem vagy két évtizede. Pedig logikus, hogy a posztmodern éra spirituális robbanása rengeteg munkát ad a vallástörténészek, vallásfenomenológusok, vallásantropológusok, eszmehistorikusok és néprajzkutatók számára. No, hát ma beható ismeretséget kötöttem a vonatkozó szakirodalom egy szösszenetével, Szilágyi Tamás és Szilárdi Réka "Istenek ébredése - Az újpogányság vallástudományi vizsgálata" c. tanulmányával (Religion in Society 1, JatePress, Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged 2007). A mindössze 100 oldalas írás egy, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszéke által koordinált, 1996 óta folyó kutatás terméke, amelyben a szerzők elsősorban a hazai újpogány csoportok társadalmi - politikai beágyazottságát és az újpogányság egyéb megnyilvánulási formáival ápolt viszonyát vizsgálták. A kutatás fókuszában e közösségek identitásképző funkciója, a posztmodern identitásválság megválaszolására alkalmazott stratégiái állnak, amelyek a közép-kelet európai térségben (hála a nemzeti önérzetet kényszerű internacionalizmusra cserélő kommunizmus utórengéseinek) jellemzően etnikai felhangúak, azaz a nemzettudat erősítésével, a nemzet eszményének felmagasztalásával és a nemzeti kultúra (bizonyos elemeinek) ősi, romlatlan, "csak-a-miénk" hagyománykinccsé deklarálásával operálnak. 

A kötet első fele az újpogányságot átfogóan tárgyalja, a megnevezés problematikusságától a definiálási kísérletek erdején és az általános jellemzők körülhatárolásán át a főbb irányzatokig (Wicca, Ásatrú, Druidizmus, baltikumi és szláv országok 'nemzeti' pogánysága). Külön erénye a New Age és a sátánizmus tárgyilagos összevetése a velük (főleg keresztény hitvitázók által) sokszor egy nevezőre hozott neopogánysággal, határozottan rámutatva a különbségekre. A tanulmány második részében a magyarországi helyzet kerül terítékre, elsősorban is a sajátosan nemzeti jelleget öltő (jelentősnek mondható) pogány csoportosulások tálalásával. Itt kell figyelmeztetnem azt, aki gyengéd érzelmeket táplál Badiny Jós Ferenc, Papp Gábor, Szántai Lajos, Grandpierre Attila, Bobula Ida és társaik munkássága iránt: a Szilágyi - Szilárdi kettős interpretációjában nehéz komolyan venni a tiszta hagyomány, kinyilatkoztatott bölcsesség, nemzeti küldetéstudat szentháromságának aurájába öltöztetett, ugyanakkor a kereszténységet a táltoshittel, a hinduizmust az ufókkal vegyítő tanításokat (tisztelet a kivételnek). 

A szerzők a fellelt csoportok, valamint két hozzájuk kötődő sajtóorgánum vizsgálata után a nemzeti jellegű, vagyis (vélt vagy valós) magyar (ős)vallási hagyományokra épülő újpogány közösségek vezérmotívumát a magyarságtudatban határozzák meg, amely ennélfogva már-már etnikai szervezőerőként jelentkezik, az etnikai csoportokhoz hasonló erős önazonosságtudatot és a (jelen esetben azonos nemzetiségű) többségtől való különbözőség, elkülönülés érzését indukálva. Mindezt nálam kicsit hosszabban, táblázatokkal tarkítva fejtik ki, a részletekért tehát irány a könyvtár. 

Egy szó mint száz: az Istenek ébredése nekem kimondottan tetszett. Szembeszökő hiányosságának tartom ugyanakkor a tradícionális boszorkányság, valamint a neosamanizmus jelenségének kifelejtését az újpogányság meghatározó áramlatai közül, a hazai színtér szereplői gárdájából pedig kimaradt a szintén magyar specifikumnak mondható Pannon-Wicca és Yotengrit, noha szépen illenek a profilba. Meg persze valószínűleg még egy rakás egyéb közösség, akikről nekem sincs tudomásom. 

Olvassátok és élvezzétek (vagy szidjátok) - ahogy jólesik :-).

Áldás!

Utóirat: akinek felkeltette az érdeklődését a könyv, itt elérhető Szilárdi Réka hasonló témát boncolgató 2013-as doktori értekezésének összefoglalója, de a szerző egyéb írásai is megtalálhatók online.

könyvespolc: mágia

Az alábbiakban a mágiával kapcsolatos, magyar nyelven megjelent tudományos (igényű) vagy ismeretterjesztő (tehát nem ezoterikus vagy vallási) irodalomból szemezgetek. Mindenféle elhatározásom ellenére csak bekerült a listába olyan könyv is, amellyel még nem volt szerencsém mélyebb ismeretséget kötni, egyszóval olvasás csak saját felelősségre :).

1. Fónagy Iván (1943) 1989: A mágia és a titkos tudományok története. (Bibliotheca) Tinódi Könyvkiadó, Budapest (reprint). A4, 480 oldal.

Fónagy Iván (1920-2005) nyelvész doktor, az MTA egykori levelező tagja elsősorban a nyelvtudományban szerzett érdemeket, tucatnyi szakmai írás mellett azonban a 20. század derekán papírra vetette az Óvilág mágikus ismereteinek történelmi távlatokba visszanyúló összegzését. Számos témakörre kitér a mezmerizmustól az alkímiáig, a kabbalától a nekromantiáig, a theurgiától az asztrológiáig és így tovább. Szemet szúr a hasonmás kiadás fedlapjának baljós fekete-vörös színkombinációja, amely igyekszik az okkultizmus szenzációhajhász köntösébe öltöztetni a művet, noha az nem a gyakorló misztikus belső, hanem az érdeklődő tudós távolságtartással elegy külső szemszögéből íródott. Mindenesetre ha felkerül a polcomra Makra Sándor és Szendrey Ákos hasonszőrű (oppardon, hasonkötésű) könyvei közé, semmi esély rá, hogy elhitessem bárkivel is: továbbra sem hódolok aberrált mágikus praktikáknak :). Mentségére szóljon, a papírborítótól megfosztva mérföldekkel szalonképesebb külsőt nyer, alatta ugyanis családbarát, drapp műbőrkötés rejlik.

2. Láng Benedek (2007): Mágia a középkorban. Typotex, Budapest. A5, 164 oldal

Láng Benedek dr. a BME Filozófiai és Tudománytörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense, történész és középkor-kutató, akinek szakmai munkásságában kiemelkedő helyet foglal el a mágiatörténet vizsgálata (érdemes átfutni a linkelt weboldalon szereplő publikációs listát). A Mágia a középkorban érdekfeszítő, olvasmányos, szakszerű, tömör összefoglalását nyújtja a középkor mágikus eljárásainak és elméleteinek, a mágia és tudomány örökké változó határmezsgyéje problematikájának, s a kutatás főbb forrásainak - egyetlen hibája, hogy túl rövid. Értékelés: 10/9

3.  Makra Sándor (1988): A mágia. Magvető, Budapest. A5, 350 oldal
Újabb szerencsétlen színvilágú kötés. Nézzük el neki. Makra Sándor (1915 - ?) néprajzkutató, református lelkész a mágia gyökereit: az animisztikus, totemisztikus hiedelmeket és azok máig továbbélő maradványait vizsgálja. Könyve figyelemfelkeltő és szórakoztató, kifejezetten fantáziadús, ugyanakkor nem számít a néprajztudomány korszakos produktumának. Hogy miért érdemes mégis belefogni (a fenti pozitívumokon túl)? Mert - az időnkénti túlzások és tévedések mellett - hasznos ismeretmorzsákkal szolgál, új kérdéseket vet fel, s talán meg is ihlet egy kicsit. Készpénznek venni nem érdemes, mértékkel fogyasztandó szellemi csemegének annál inkább. Épp a múlt héten vásároltam meg egy pécsi antikváriumban, alig várom, hogy újra végigrágjam: utána talán kiegészítem a kommentárt. Egyelőre értékelés 10/6

4. Mauss, Marcel (2000): A mágia általános elméletének vázlata. In uő. : Szociológia és antropológia. Osiris, Budapest. A5, a szóban forgó szösszenet nagyjából 180 oldal.

Mauss, a neves francia társadalomtudós tanulmányára már többször hivatkoztam. Aprólékos, összetett, szőrszálhasogatóan alapos szakmunka, amelynek következtetéseit részben cáfolta az utókor, ennek ellenére a mágia iránt (tudományos igénnyel) érdeklődők számára megkerülhetetlen alapmű. Általános érvényű, esszenciális ismereteket tartalmaz, ha nem is lehetne kivétel nélkül valamennyi állítását aranyba önteni: mindenesetre aki belevág, készüljön föl, hogy időigényes feladatra vállalkozott. Nehezen emészthető szöveg, bonyolult gondolatmenet, harci kiképzés a szürkeállománynak - de megéri. Értékelés: 10/8

5. Róheim Géza (2010): A varázserő fogalmának eredete. Hermit, Budapest. A4, 280 oldal

Meglepődve tudatosult bennem, hogy az alapvetően ezoterikus irodalomra szakosodott Hermit jelentette meg Róheim Géza 1914-es tanulmányának reprintjét (a kiadó abszolút érdeme egyébként a középkori és reneszánsz mágikus szövegtestek - mint a felkapott Claviculae Salamonis - publikálása). Róheim (1891-1953) az etnológia pszichoanalitikai irányzatának világviszonylatban kiemelkedő, mindmáig magasan jegyzett képviselője (noha maga a diszciplína Freud kultuszának lecsengésével, hogy úgy mondjam, divatjamúlttá vált). A varázserő fogalmának eredete - legalábbis szerintem - kiváló írás, amely a mindent átható, arctalan - személytelen őserő, a sok néven ismert mana kultúrtörténetét és ennek kapcsán az animizmus, totemizmus, samanizmus megannyi jelenségét tárgyalja. Szakszerű, alapos, közérthető - értékelés: 10/8.

6. Seligmann, Kurt (1987): Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Gondolat Kiadó, Budapest. A4, 336 oldal

Seligmann (1900-1962) személyében nem etnográfus, hanem szürrealista festő gazdagítja a szerzők sorát, aki a szaktudós tárgyilagossága helyett művészi szemmel ismerteti az európai gondolkodás elmúlt évezredeinek meghatározó mágikus eszméit. Ezzel együtt hatalmas ismeretanyag, szerteágazó műveltség, gondos forráskezelés, a tárgyilagosság és szakszerűség igénye tükröződik a könyvön, amely az ókori Mezopotámiától a romantikáig foglalja egybe népek, történelmi érák és kultúrák varázspraktikáit, hiedelmeit, rítusait. A kötet külön erőssége a találóan összeválogatott, többnyire korhű illusztrációk sokasága. Értékelés: 10/7

7-8. Szőnyi-György Endre (1998): Exaltatio és hatalom. Keresztény mágia és okkult szimbolizmus egy angol mágus műveiben (A4, 331 oldal) ill. Szőnyi-György Endre (szerk., 1995): Hermetika, mágia. Ezoterikus látásmód és művészi megismerés - Szöveggyűjtemény (A4, 590 oldal). JatePress, Szeged.

Szőnyi-György Endre (1952-) az irodalom,- és kultúratudományok doktora, a Szegedi Tudományegyetem és a Közép-Európai Egyetem (CEU) oktatója. Kutatásai közt dobogós helyet foglal el a reneszánsz miszticizmus, az újkori Európa okkult hagyományai, szimbolikája, ikonográfiája. Az Exaltatio és hatalom-ban John Dee munkásságán és eszmeiségén keresztül, illetve vele kapcsolatban ismerteti a hermetika legfontosabb vonásait, kulcsfiguráit, forrásműveit és ezek lecsapódását Dee műveiben, életútjában. A Hermetika, mágia varázsszövegek, misztikus és metafizikai elmélkedések gyűjteménye az ókortól egészen a 19.-20. század fordulójáig, Hénok könyvétől W.B. Yeats-ig. Mindkét kötet ígéretesnek tűnik, Szőnyi honlapján pedig további, hasonló témájú publikációi is hozzáférhetők (javarészt angolul). Jó olvasgatást!

könyvespolc: boszorkányság

(zanzásított könyvajánló, erősen fülszöveg-szagú ismertetőkkel - az elcsépelt sablonokért előre is elnézést kérek, remélve, hogy maguk a kötetek így is kellően érdekesnek tűnnek majd)

Cohn, Norman 1993: Európa démonai. Corvina, Budapest. (326 old.)

Norman Cohn (1915-2007) akadémikus történész, a Sussex-i Egyetem neves egykori professzora könyvében a boszorkányüldözés kialakulásának folyamatát tárja fel, megismertetve az olvasóval a sztereotip szabbat-vízió ókori gyökerű előfutárait, azokat a csoportokat és eszméket, amelyekre a boszokányokat megelőzve sújtott le a rituális kannibalizmus, a vérfertőző orgia és a sátánimádás vádja, s a kora-újkori boszorkányhisztéria társadalmi-történelmi táptalaját. Ahogy Cohn egyéb munkái, e könyv is árnyaltan tálalja a bűnbakteremtés örökérvényű mechanizmusát, s ezzel a mai kor számára is tanulságul szolgál.
POST SCRIPTUM: kötelező olvasmány. 10/10

Boyer, Paul - Nissenbaum, Stephen 2002: Boszorkányok Salemben - A boszorkányság társadalmi gyökerei. Osiris, Budapest. (286 old.)

A szerzőpár (mindketten történészek, egyetemi professzorok) a salemi eseményeket új megközelítéssel, társadalmi aspektusból vizsgálja, Salem Village és Salem Town mindinkább kiéleződő rivalizálásának, illetve a Salem Village-et megosztó belharcok tükrében. A fülszövegből idézek: "A konfliktusok leginkább két vezető család ellentétében kristályosodtak ki. A puskaporos hordóba egy új lelkész megjelenése vetett szikrát, aki a település pártharcát a jó és a rossz küzdelmeként állította be. 1692-ben párthívei ellenfeleiket boszorkánysággal vádoltak meg: a >>puritánok<< megkíséreltek leszámolni az individualistákkal." A könyv elnyerte az amerikai történelemírás egyik legrangosabb díját, az  American Historical Association "John H. Dunning" kitüntetését.

Eliade, Mircea 2005: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Osiris, Budapest. (159 old.)

A kötet a neves vallástörténész, Mircea Eliade (1907-1986) válogatott tanulmányait közli a címben jelzett fogalmak köré rendeződve. Az egyes írásokat a főbb fejezetek tömörítik tematikus csokorba: Kulturális divatok és vallástörténet; A világ, a város, a ház; A halál mitológiái: bevezetés; Az okkult és a modern világ; Megjegyzések az európai boszorkányságról; Lélek, fény és mag. A hangzatos címek alatt sokszínű ismeretanyag ötvöződik, a keleti misztériumoktól az itáliai benandanték balkáni párhuzamain át a művészet és mitológia kapcsolatáig. Eliade-t, remélem, nem kell bővebben bemutatnom: hazánkban talán legismertebb művei a háromkötetes "Vallási eszmék és hiedelmek története", valamint a "Samanizmus: az extázis ősi technikái".
POST SCRIPTUM: a kötetnek csak egyetlen hibája van: hogy túl rövid. 10/8

Henningsen, Gustav 1988: A boszorkányok ügyvédje. A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció (1609-1614). Kossuth Könyvkiadó, Budapest. (353 old.)

Henningsen (1934- ) - a könyv megjelenésekor a koppenhágai Néprajzi Múzeum igazgatója - a spanyol inkvizíció 1609 és 1614 között lefolytatott gigászi boszorkányper-folyamának dokumentumait dolgozta fel. A baszkok ellen irányuló, mértéktelenné duzzadt büntetőhadjáratnak a józan szkepticizmus vetett gátat, amelynek szóvivője épp egy inkvizítor: Alonso de Salazar Frias volt. A fennmaradt iratokon keresztül a szerző felvázolja a boszorkányhisztéria szociológiai, lélektani és vallási hátterét, a bírósági eljárások ügymenetét és az eseményeket alakító személyes viszonyokat, kitérve a kérdés tudománytörténeti megközelítésének dilemmáira is. 

Sebald, Hans 2000: Boszorkányok hajdan és ma. Holnap Kiadó, Budapest. (281 old.)

Sebald (1929-2002) - szociológus doktor, az arizonai Állami Egyetem egykori professzora - kutakodásai helyszínéül a bajorországi "farnk Svájcot" választotta, ahová családi gyökerei vonzották. A hetvenes években megkezdett adatgyűjtés során az itt élő parasztok mágikus világképét és gyakorlatát igyekezett minél szerteágazóbban és mélyebben megismerni, hogy megörökítse az utókor számára e sokszínű hagyománykincs gyorsan fakuló árnyalatait. Mivel adatközlői egy részéhez rokoni szálak fűzték, mások generációk óta a család régi barátai, jó ismerősei voltak, otthonosan mozgott a körükben, s ennek köszönhetően mély betekintést nyert a mindennapjaikba, világlátásukba, gondolkodásmódjukba. A belső résztvevő értő szemével s szeretetteljes együttérzésével meséli el történeteiket, hogy aztán az itt élő boszorkányságot összevesse a történelem démonikus rémálmaival és a modern idők (némiképp pontatlanul tálalt) romantikus spirituális mozgalmaival (tessék felkészülni, a tudós szkepticizmusával kritizálja a boszorkányság legfrissebb - ahogy ő fogalmaz: üvegházi -  hajtásait). A boszorkányság szerepe, hagyományos és újdonsült funkciói mellett boszorkányság vallási és közösségi viszonyait is ecseteli.
POST SCRIPTUM: miután végigolvastam, némiképp megfakult a fentebb fényezett glória. Sebald rendszertelenül csapong múlt és jelen között, néprajzi gyűjtéseit szórványosan ismerteti, mintegy illusztrálandó egyéb gondolatait; a távolságtartó, objektív szakszerűség helyett vehemensen foglal állást a kereszténység és boszorkányság viszonyát illetően; bizonyos fogalmakat mintha képzavarral kezelne (gondolok itt az incubus és succubus téves értelmezésére); a fordítói - szerkesztői munka (ami, hogy csak pár példát soroljak, az afrikai azande törzsből az afrikai Azande országot, Bronislaw Malinowski-ból Borislav Malinowskit, kisze-babából pedig kece bábut csinált) pedig egyenesen csapnivaló. A szervezett egység és a logikai vezérfonal hiányzik, fejezetekbe gyűjtött rendezetlen elmélethalmazok követik egymást, itt-ott bosszantó pontatlanságokkal és következetlenségekkel. Persze ettől még olvasható és tartalmaz hasznos ismereteket: 10/6

Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető, Budapest. (401 old.)

Szendrey Ákos (1902-1965) a magyar néprajzszakma jeles képviselője, akit a néphit és népszokások, valamint a társadalmi berendezkedés kutatójaként tart számon a tudománytörténet. A tárgyalt kötetben arra tesz kísérletet, hogy a boszorkánysággal kapcsolatos hazai hiedelmeket összevetve a szomszédos népek (egyszóval szlávok), illetve a magyarsággal szoros kulturális kölcsönhatásban álló nemzetek (németség) hasonló anyagával kiemelje a sajátosan magyar vonásokat. A boszorkányhiedelmeket fejezetekre bontva, részletgazdagon tárgyalja, minden fejezet végén idézve a recens külföldi adatokat. Noha a célt, a tisztán hazai elgondolások felmutatását illetően nem jár mindig sikerrel (s ha mégis, az olykor kicsit izzadtságszagú), a könyvnek különös értéket ad a 19.-20. század magyarországi boszorkányképzetek rendszerbe foglalt és nemzetközi párhuzamokkal illusztrált, lehetőleg teljeskörű bemutatása. A szerző halála óta eltelt évtizedek ugyan újabb és újabb adatokkal gyarapították e témát, így A magyar néphit boszorkánya nem nevezhető hiánytalan adattárnak, mégis kiváló eligazítást, alapvető áttekintést ad. Értékelés: 10/7

könyvtári kitekintő

Mostanában a vallástudomány, vallástörténet, mítoszelemzés témájában lubickolok - íme néhány érdekfeszítő antropológiai és néprajzi olvasmány e szakterületről:

Dumézil, Georges 1986: Mítosz és eposz. Gondolat, Budapest

Eliade, Mircea 1994-1995-1996: Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III. Osiris-Századvég, Budapest.

Ries, Julien (szerk) 2007: A mítosz az emberiség történetében. Officina Kiadó, Budapest (nem szigorúan szakmai, mint inkább népszerűsítő-ismeretterjesztő munka, szakemberek által írt, de a nagyközönségnek szánt, gazdagon illusztrált tanulmányokkal [igen, ez magyarra fordítva nagy, szép és drága képeskönyvet jelent :)]). 

Ries, Julien (szerk) 2003: A szent antropológiája. A Homo religiosus eredete és problémája. Homo religiosus I. Typotex, Budapest. 

Simon Róbert 2003: A vallástörténet klasszikusai. Szöveggyűjtemény. Osiris, Budapest. 

Voigt Vilmos 2004: A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba. Timp Kiadó, Budapest

Voigt Vilmos 2006: A vallás megnyilvánulásai. Bevezetés a vallástudományba. Timp Kiadó, Budapest.

emhain ablach

" Az asszony ekkor dalolni kezdett Brannak, és minden szem rá szegeződött, a dal pedig, amit énekelt, így szólt:

-    Almafaágat hozok Emhain szigetéről, a messzi szigetről, mely körül Lir Fiának fénylő lovai járnak. Szemet gyönyörködtető a lapály, melyen a túlvilági seregek rendezik játékaikat; fürge sajkák futnak itt harci szekerek mellett, a Fehérezüst Síkságon.

     Bronzragyogású fehér sziklák fala övezi, keresztülragyogva időn és életen; szépséges a fennsík, mely dacol az idővel a világ korszakain át, virágok elhullatott szirmaival borítva.

      Egy öreg fa áll ott virágba borulva, lombjai közt madarak dalolnak; ott minden szín ragyogó, az öröm és a zene mindennapos, a Halkszavú Nép Síkságán, az Ezüst Felhők Síkságán. 

    Nincs gyász, se árulás e megművelt, otthonos földön; semmi sem rideg ott vagy durva, az embere fülét édes dallam tölti meg.

    Gondok nélkül, szomorúság nélkül, betegség, halál és gyengeség nélkül élni; ezt jelenti Emhain; s ez nem akármilyen csoda.

     Ködfüggöny veszi körül, mely semmihez sem hasonlítható, partját a tenger hullámai ostromolják, hajáról fényharmat pereg. 

    Gazdagság, kincsek és színes ékkövek garmadája van a Nemes Földön, a Bőség Földjén. Édes dallamokat hallgathatsz, s a legjobb borokat ihatod ott. 

   Aranykocsik emelkednek a Nap felé a dagállyal a Tenger Síkságán; ezüst - és bronzkocsik versenyeznek a Játékok Mezején. 

     Aranysárga és bíbor lovak futkároznak a parton, gyapjútakaróval a hátukon, mi oly kék, mint a felhőtlen tavaszi égbolt.

     A tartós jó idő jegyében telnek ott a napok, ezüst harmat záporoz a földre, s hófehér sziklák állnak a tenger partján, miket átmelegít a nap.

     A seregek a Játékok Mezején versengenek; versengésük szép és nemes; halál vagy hanyatlás nem éri el őket a Sokszínű Földön.

   Napkeltekor egy szépséges férfi jő, beragyogva a sík mezőket; keresztülnyargal a hullámok ostromolta síkságon, és addig kavarja a tengert, míg az olyan nem lesz, mint a vér.

    Majd egész hadsereg kél át a tiszta, kék tengeren, s a közeli kőhöz eveznek, ahonnan dallamok százai szólnak.

   A kő pedig dalt dúdol nekik; dalt, ami soha nem válik szomorúvá, míg a világ világ; és a muzsikához százak kórusa csatlakozik, olyanoké, akik nem várják a halált, sem erejük hanyatlását..."

(Gregory, Augusta: Istenek és harcosok. Ír mítoszok és legendák. General Press Kiadó, Budapest, 2006)

Annyira magával ragadott a fenti leírás (ma délután olvastam), hogy nem bírtam megállni a közzétételét - hátha másnak is kedvet csinál a könyvhöz :).

Emhain Ablach egy az ír túlvilágok közül; Manannan mac Lir-nek, a tenger urának birodalma. A szövegek szerint Írországtól nyugatra helyezkedik el, ennek ellenére sokszor Man szigetéhez kapcsolják, s Avalonnal összefüggésben is szokás emlegetni. Én nem hiszem, hogy érdemes valós földrajzi helyekkel azonosítani; a létezés egy másik horizontján (uhh, nem szeretem az ilyen fellengős ezoterikus kifejezéseket), valahol az örökkévalóság birodalmában, álmaink és meséink véghetetlen csodaországában, varázslatból szőtt ködbe rejtőzve ringatózik. Hogy nem a fizikai dimenzióban van jelen, s egyszerű halandó csak kivételes körülmények között láthatja meg, jól kifejezi a Bran utazásáról szóló történet azon szakasza, mikor Bran és társai a nyílt tengeren szembetalálkoznak a lovaskocsin közeledő Manannan-nal, aki így dalol:

" Bran azt hiszi, sajkájával a szép, tiszta vizű tenger hullámain halad;

ám énnekem, kocsimból lenézve rá, virágos mező az, amin átlovagol.

Ami tiszta, kék vizű tenger Bran jó hajója alatt;

vidám, virághímes mező az nekem, kétkerekű kocsimban. 

Bran úgy látja, fodros hullámok suhannak át a tiszta vizű tengeren;

ám én hibátlan szépségű piros virágok sorait látom a zöld mezőn.

A tengeri lovak háta csillan mindenfelé, ameddig Bran szeme ellát;

Pedig makkokat érlelő gyönyörű erdő terül el kis hajód orra alatt.

Virágokkal és gyümölcsökkel terhes, mézillatú erdő;

rőt aranyszínű levelek hibátlan, hervadhatatlan erdeje.

Evezzen hát Bran serényen, közeledik már az Asszonyok Szigete;

még napnyugta előtt eléritek Emhain sokszínű vendégszeretetét."

Emhain Ablach nevét varázslatos almafáiról kapta, amelyeknek egy-egy leszakított ága megrázva édesen csilingel, hanga meggyógyítja a betegeket, elűz minden gondot és édes álmot hoz a halandókra. E Boldog Szigetre a hétköznapi emberek közül csak a kiválasztott kevesek jutottak el, vagy Mananann lányainak szerelmét élvezve (pl. Connla), vagy a tengeristen kegyének jóvoltából (Bran). Ott-tartózkodásuk időtlen boldogságban telik, ám ha mégis visszatérnek szülőföldjükre, azt kell tapasztalniuk, hogy közben évek (sőt, évszázadok) teltek el, s már csak a régi regék emlékeznek az egykorvolt hősökre, akiknek nyoma veszett az óceánon. Bran egyik társa meggondolatlanul kiugrik a sajkából, amelyet Manannan adott nekik a hazaútra: abban a pillanatban, hogy lába a szárazföldet érinti, hamuvá porlad szét - a halandók világába visszatérve úrrá lesznek rajta annak törvényei. 

Ugyan kapui nem állnak nyitva mindenki számára, jó arra gondolni, hogy valahol a titokzatos Nyugat varázslatos aranyködébe veszve a soha nem múló boldogság földje, Emhain Ablach, teljes szépségében tündököl. Hisszük vagy sem, hogy létezik: örökkévalóvá teszi emlékének évszázadok óta, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó visszfénye, s bűvös almái mindmáig elvarázsolnak bárkit, aki elmerül az ír népköltészet mondáinak tengerébe.

carlo ginzburg: éjszakai történet

Azért hogy valami magasabbröptű szellemi táplálék is kerüljön az asztalra, hadd ajánljam figyelmetekbe Carlo Ginzburg tudományos igényű műként is bestsellerré vált kötetét. 

Ginzburg 1939-ben született az olaszországi Turin-ban. A Pisai Egyetemen doktorált történészként 1961-ben, s egész életében professzorként dolgozott: először a Bolognai Egyetemen, majd 1988-tól Kaliforniában is. Oktatói tevékenysége mellett kiemelkedő kutatómunkát végzett a boszorkányság, az olasz és az európai néphit és termékenységkultuszok és az inkvizíciós eljárások vizsgálata terén. Legismertebb könyve 'A sajt és a kukacok', amelyben a szerző egy friuli molnár, Menocchio perének anyagain keresztül tárja fel az itáliai népi műveltség rejtett elemeit. 

Az Éjszakai történet a boszorkányság gyökereivel, eredetével foglalkozik. A témát a legtöbb kutató külső nézőpontból, a bírák, az egyház, a vádlók szemszögéből láttatja, s csak kevesen foglalkoznak a vádakat megalapozó, a folklórban mélyen meggyökeresedett hiedelmekkel. Ginzburg arra próbál választ keresni, milyen, az egyházi sztereotípiáktól független, esetleg a kereszténységet megelőző vallási közegbe nyúló elgondolások kapcsolódnak a boszorkánysághoz, s hogyan vált a boszorkány figurája a legvonzóbb bűnbakká, miért magyarázták a balszerencse szinte minden formáját e rontó személyek tevékenységével, s hogyan szivárgott bele a paraszti kultúrába az ördöggel cimboráló bűbájos képzete. Művében rendkívül izgalmas kérdéseket feszeget - úttörő módon: mindenkinek szívből ajánlom, akit érdekel a téma, és nem retten vissza egy valamivel komolyabb (noha egyébként nagyon olvasmányos megfogalmazású) szakmai szövegtől.

Áldás!

Eső

könyvtári kitekintő

olvasmány-ajánló néprajzos-mágikus-mitikus témában :)

- Falvay, K: Boldogasszony - A női szerep a magyar hitvilág tükrében (Tertia Kiadó, 2001)

- Fraser, J: Az aranyág (Osiris, 1998)

- Gregory, A.: Istenek és harcosok - Ír mítoszok és legendák (General Press Kiadó, 2006)

- Grimm, J.és W: Német mondák (Kalligram, 2009)

- Halász, P: A moldvai csángó magyarok hiedelmei (General Press Kiadó, 2005)

- Hoppál, M (szerk.): A Tejút fiai - Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980)

- Hoppál, M. (szerk): Sámánok és kultúrák (Gondolat Könyvkiadó, 2006)
- Hoppál, M - Szepes, E (szerk.): A szerelem kertjében - erotikus jelképek a művészetben és a folklórban ( Európai Folklór Intézet - Osiris, 2001)
- Oláh, A: "Új Hold, új király'": A magyar népi orvoslás életrajza (Gondolat Könyvkiadó, 1986)

- Voigt, V: A magyar folklór (Osiris Kiadó, 2009)

könvytári kitekintő

Ma elzarándokoltam a megyei könyvtárba azzal a feltett szándékkal, hogy visszaadom a lassan négy és fél hónapja nálam porosodó, még augusztusban kikölcsönzött és az utolsó utáni extra hosszabbítást is túlhaladó kilenc könyvet. Szilárdan eltökéltem, hogy nem fogok kivenni újabb olvasmányokat, mert a vizsgaidőszak sűrűjében ugyan kinek van ideje olvasgatni?

Végül persze hat kötettel a hónom alatt távoztam. Íme a címlista - gondoltam, akár még közhasznú is lehet, amennyiben felkelti valaki érdeklődését a nevezett művek iránt:)

Makra Sándor: A mágia (Magvető, 1988)

Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. (Osiris-Századvég, 1994)

Perle Besserman: A Kabbala és a zsidó misztika (Szukits Könyvkiadó, 2003)

Róheim Géza: A varázserő fogalmának eredete (Budapest, 1914 - reprint kiadás)

Szepes Mária: A smaragdtábla (Édesvíz kiadó, 1994)

Várkonyi Nándor: Varázstudomány I. (Széphalom Könyvműhely, 1998)

Ha már itt tartunk, íme még néhány iromány, amely a helyi városi könyvtár kollekcióját gazdagítja, noha jelenleg épp az én polcomon díszeleg: 

Kabay Lizett: A táltos színeváltozása (Mentor Kiadó, 2005)

Kandra Kabos: Magyar mitológia (Magyar Ház Kft, 2006)

Kótyuk Erzsébet: A népi gyógyítás hagyományai egy kárpátaljai magyar faluban (Európai Folklór Intézet - Osiris, 2000)

Vajkai Aurél: Népi gyógyászat (Jószöveg Műhely Kiadó, 2003)

Test, lélek, természet - tanulmányok a népi orvoslás emlékeiből (a SZTE Néprajzi Tanszékének kiadványa, 2002)

Jó olvasgatást!:)

mítoszok nyomában a tudatalatti ismeretlen erdejében

Herbert Silberer 'Okkult és alkímiai szimbólumok' c. írását (eredetileg: Hidden Symbolism of Alchemy and the Occult Arts, New York, 1917) olvasom. Nem haladok vele túl gyorsan, a kölcsönzési határidő pedig tegnapelőtt lejárt, de nem volt szívem visszavinni anélkül, hogy egyáltalán belelapoztam volna. Nagyon izgalmas, egyben mégis illúzióromboló témát feszeget: az álmok pszichoanalitikus elemzésének módszertanát követve igyekszik feltárni egy konkrét (az 1785-90 körül, Altonában megjelent okkult szöveggyűjtemény, a 'Geheime Figuren der Rosenkrauze aus dem 16ten und 17ten Jahrhundert' második kötetében lejegyzett, az  anyag és a lélek alkímiai átalakulásának folyamatát megörökítő, ezoterikus szimbólumokkal telített) parabola jelképrendszerét, s vele párhuzamban számos kapcsolódó mitológiai motívum háttértartalmát. Teszi mindezt freudi szellemiségben, az álomképek és az álommal rokon vonásokat mutató parabola cselekményelemeinek hátterében egyaránt az elfojtott (a felettes én, vagyis a tudatos ego, a társadalmi rendhez alkalmazkodó erkölcsiség által tiltott)(szexuális) ösztönök és vágyak megfelelőjét kutatva. Többé-kevésbé meg is találja: mindenekfelett az oidipus-komplexus illetve a vérfertőzés titkolt-tiltott képzetét (legalábbis az 50. oldalig bezárólag, ugyanis egyelőre eddig jutottam). 

Az igazán lelombozó mégsem a lélek legmélyén rejtőző elemi ösztönök sötétsége - legyen szó bármilyen, a mai civilizációs berendezkedésünk és életszemléletünk által visszataszítónak, deviánsnak, 'gonosznak' bélyegzett késztetésről - végtére is emberek lévén esendőek vagyunk, s a  belénk kódolt ösztönök miatt nem szabad megvetnünk magunkat vagy egymást (ami persze egyidejűleg nem jelenti azt, hogy nem kéne önmérsékletet tanúsítanunk, s bizonyos moralitással felvértezni magunkat). Nem, ami ennél egy fokkal kiábrándítóbb, az a mítoszok tudományos igényű analízise, amely azok minden mozzanatát az emberi psziché mélyén zajló folyamatokra vezeti vissza, azt tükrözvén ezzel, hogy csupán teremtő képzeletünk és tudatalatti vágyaink nászának kifejezőeszközei. E megállapítás természetesen nem csak a széles körben "mitológiaként" számon tartott legendákra vonatkozik (minden tisztelettel, de nyugodtan beismerhetjük, hogy egy keresztény államvallású országban, vagy legalábbis keresztény családban szocializálódó átlagember a 'mítosz' szó alatt egyértelműen a [z egyház által is valótlannak bélyegzett] pogány hiedelemmondákat és legendakört érti, miközben a Biblia objektív szemszögből nézve nem kevésbé valószerűtlen részeit eszébe sem jutna e kategóriába sorolni), hanem a nagy világvallások szent szövegeire is.

Valóban meg lehet-e ragadni egy hitrege tartalmi lényegét pusztán az emberi faj lelkivilágán keresztül? Számos csodás legendánk nem lenne több, mint a 'közösség álma', azaz egy kollektíva (elfojtott) vágyainak és tilosban bóklászó fantáziájának leképződése? Ennyit a hősökről, istenekről, szellemekről?

Jogában áll-e a tudománynak steril kendővel letörölni a hit hímporát a teológiai hagyományokról? Ha egy-egy elbeszélés-elemről az utolsó betűmorzsáig lefosztja is a romantikus vallási (vagy épp ezoterikus) elképzeléseket, feltárva alattuk az ember psziché nyers indítékait, elvitathatja-e a hívők által megélt spirituális élmények valódiságát? S miközben a végső igazságot keresve a dolgok mélyére ás, nem dobja-e félre meggondolatlanul a valódi tudást? 

Szeretném valami pozitívumra kihegyezni az érvelést, de ambivalens érzésekkel küszködök. Minél több tapasztalatot, ismeretet tudhatok magam mögött, annál inkább vágyom a hiteles, eredeti, hamisítatlan, kézzelfogható igazságok és élmények felfedezésére. S mi van, ha végül - profán megfogalmazással élve - pofára esek a materializmus kockakövén, ahonnan nincs hova továbblépni? Részben megértem, hogy a Római Katolikus Egyház évszázadokon át oly hevesen harcolt a tudománnyal szemben; hiszen minél több, a  tévedhetetlennek titulált vallási dogmákat megkérdőjelező hipotézis nyer megerősítést általa, annál több léket kap a kereszténység nagy anyahajója. Ugyanezt a viselkedést produkálja a kínai kommunista diktatúra vagy a hagyományhű muszlim országok törvénykezése, amely az információk szabad áramlását korlátozva igyekszik saját kizárólagos igazának látszatát fenntartani. Ennek jegyében - a nagybetűs Hatalom számára ismeretlen, s általa nem szentesített tudás birtoklásáért  - üldözték már az ókori Közel-Keleten is a boszorkányokat, varázslókat (itt fedezhetők fel a később keresztény körökben is nagy népszerűségre szert tevő liturgikus vízpróba, boszorkányfürösztés legkorábbi előzményei). S végsősoron ez okozta Ádám és Éva vesztét, az Édenkertből történő száműzetésüket. 

Fogós kérdés, amin érdemes elgondolkodni. Ami engem illet, szeretném hinni, hogy a mítoszok mélyén az embert meghaladó többlet rejtezik. Szeretném azt hinni, hogy valahol, valamilyen formában a sorsunkat igazgató égi hatalmak és az e világot lakó, szemünknek láthatatlan lények alakja rajzolódik ki belőlük. Hogy a hit nem puszta öncsalád, ami arra való, hogy elviseljük a lét végességének nyomasztó súlyát. S jobb pillanataimban meg is vagyok győződve erről. Ma este egy kicsit meginogtam. 

LXIV.

" Vagyok a ma.
Vagyok a tegnap.
Vagyok a holnap.
[... ]
Vagyok a titokba burkolózó isteni lélek,
Ki egykor régen, az idők hajnalán
Megteremtette az isteneket,
S aki, bár lénye rejtett, táplálja
A mennyország, a Duat és Amenti lakóit [...] "

XXXVIII.

" [...] Megváltottként és szentként
Végigfekszem a földön és betöltöm azt.
Mint egy smaragd-liliom, kivirágzom,
Mert Hotep vagyok, mindkét birodalom ura."

XXXIV.

" [...] Láng vagyok, mely millió éve világol,
S az idő végtelenje folyóként árad ellenünk.
Íme, a zászlómra írt szent ige:
'Ragyogón, üde virágdíszében
Szembejön velem a jövő...' [...]"

a piedra folyó partján ültem, és sírtam

Tegnap önkényesen bojkottáltam a sulit és a szüleimmel tartottam, hogy meglátogassuk legfiatalabb nővéremet, aki egy gyönyörű természeti környezetben fekvő, bájosan apró balaton-felvidéki településen lakik. Náluk aztán a kezembe akadt Paulo Coelho ’A Piedra folyó partján ültem és sírtam’ c. regénye. Még nem olvastam semmit Coelho-tól, holott sokan ajánlották már, s jól tudom, hogy az író – habár kanyargós életútja a kereszténységhez vezette - hosszan tanulmányozta az okkultizmus bizonyos ágazatait. Azt is sűrűn emlegették, hogy milyen mélyenszántó és spirituális mondanivalójú regények születtek a tollából; én azonban eredendő gyanakvással viseltetem minden iránt, ami túlságosan felkapott.

Hiszek benne, hogy léteznek ember és könyv közötti „nagy találkozások”. Mikor valamiféle rejtélyes sugallat hatására éppen azt a kötetet emeled le a polcról vagy veszed meg a boltban, amire momentán szükséged van. Amikor egy-két sor, némi belelapozás után megérzed, hogy a szóban forgó mű pont neked szól.

Így jártam én ’A Piedra folyó partján ültem, és sírtam’ – mal. A keretsztori, a szerelmi szál kevésbé ragadott meg; a háttértörténetben meghúzódó keresztény miszticizmus sokkal inkább. Végre valaki, aki katolikus létére ki meri mondani, hogy a keresztény vallásban is helye van a Nagy Anyának, hogy a római egyháznak ideje befogadnia a Teremtő női arcát, hogy az istenszülő Máriában éppúgy megtestesül az örök Istennő, mint a pogány pantheonok nőalakjaiban. Végre valaki, aki nem a hitvilágok közti szakadékot mélyíti, hanem hidat épít azon. Végre valaki, aki megérti a mindenség legfontosabb, politikától, vallástól, kultúrától független üzenetét: emberek, nyújtsatok kezet egymásnak!

hogy kicsoda pócs éva?

Néprajzkutató, egyetemi tanár, az MTA doktora; a Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszékének professor emeritusa. Kutatásai kiterjednek a magyar- és közép-európai néphit és hiedelmek rendszerének vizsgálatára, a vallásetnológia, a szakrális kommunikáció, a samanizmus, a boszorkányság, az európai mitológiák kérdéskörére. Számos magyar és idegennyelvű könyv és tanulmány szerzője, szerkesztője. Munkásságáért rangos nemzetközi elismerésben, a Herder-díjban részesült 2004-ben.

Amikor a műveit olvasom, amikor azt látom, hogy milyen mélyreható és széleskörű betekintést nyert a különféle európai nemzetek, azon belül is elsősorban a magyarság néphagyományába, babonáiba, misztikus-mágikus hagyatékába, milyen alapos és átfogó ismeretekkel rendelkezik a mitológiáról, szellemlényekről (különös tekintettel a boszorkányra!) - mondhatnám, hogy elfog a sárga irigység, de inkább szégyenkezem. Hogyan is vallhatnám magam boszorkánynak, ha azt sem tudom, a modern értelmezésen túl mit takar ez a fogalom? Azt állítom, hogy kicsiny nemzetünk folklórja közel áll a szívemhez - miközben csak töredékes ismeretekkel rendelkezem mindarról, ami e folklóron belül a hitemhez és élethivatásomhoz a legszorosabban kapcsolódik. Pócs cikkeinek lábjegyzeteiben és irodalomjegyzékében pedig további, tudományos körökben is rangos és mindenfajta ezoterikus túlkapástól mentes (habár épp ezért tán kicsit száraz, lélektelenül tárgyilagos) szakirodalmi források sokasága hemzseg. Milyen fantasztikus volna megismerkedni ezekkel is, beleértve a boszorkányüldözés és démonhisztéria középkori forrásmunkáit és az azokról írt elemzéseket- egyszóval: a legszívesebben elejétől fogva végigjárnék a kutatási ösvényen, amit Pócs hosszú évtizedek alatt bebarangolt. Újra elkapott a néprajztudomány iránti, régen oly heves, majd kissé megkopó, de soha el nem tűnő lelkesedés. Már-már azt fontolgatom, hogy a következő alkalommal a PTE-re felvételizek. :)  

De nem kell etnológusnak lenni ahhoz, hogy a szakirodalommal szorosabb barátságot kössön az ember. Nektek is teljes szívemből ajánlom Pócs Éva műveit, - abban végre szűkebb környezetünk, saját nemzetünk bűvös-bájos emlékeivel ismerkedhetünk meg, egy nagyszerű szakember precíz, részletgazdag, adathű és hiteles tolmácsolásában.

csángáló mendemondák

" Az üdősebbek meséltek a régi dolgokról az asztal mellett, ezt szerettem a legjobban. Hogy mi volt Doberdónál, ki vette el a tejet, ki járt tilón, kinek van pántlikás varasbékája, ki látott késértetet, kit kénoztak a szépasszonyok, kit fermekáltak meg, kihez járt a lüdérc, amelyiknek ló, kecske vagy liba lába van...
Ük úgy mondták, hogy látták. Én csak lüdércet láttam egy éjjel. De hiszem, hogy látták. Csak ma má nem lehet ilyeneket látni. Valahová elhúzódtak... "

( Tankó József Jáni, i.m. 17, 25, 38 in Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei, Budapest, General Press Kiadó)

A gyimesi csángók a 18.sz folyamán váltak ki a székelységből. Saját eredetmondáik között ugyan előfordul több heroikus származástörténet is, némelyik azonban józanul reális: a határőrezred dezertőreitől, a hatóság elől menekülő szökevényektől vagy a  nyomorból kiutat kereső családoktól eredezteti a Gyimes-völgy lakóit. Amely egyébiránt az akkori Csíkszékhez tartozott, s a szájhagyomány szerint a székelyek azért is aggatták az ott élőkre a "csángáló, csángó" gúnynevet, mert megnehezteltek az  önkényes területfoglalás miatt.

A Gyimes-völgy első települése  az ezeréves határ tőszomszédságában fekvő Gyimesbükk volt. Később ehhez csatlakozott Gyimesközéplok ('lak'), és Gyimesfelsőlok ('lak'), valamint a számos "-pataka", vagyis a völgybe lefutó sekély vízfolyások mentén kialakult kisebb telep, amely általában az ott elsőként megtelepedő családról (Antalok pataka, Tankóék pataka) vagy egyéb sajátosságáról (Bálványos pataka, Áldomás pataka) kapta a nevét.

Gyönyörű a Gyimes-völgy. Nekem kétszer volt szerencsém megfordulni benne; elsőként szikrázó napsütésben, másodjára ködös-borongós időben. Mindegyik alkalommal lenyűgözött a legelőkkel és foltokban tömörülő facsoportokkal borított zöldellő dombok, s a köztük szerteszórt házacskák természetes harmóniája. Az ember e tájon még elevenen érzi a földben rejlő őserőt, s a valóság szövete itt-ott felfeslik, hogy alóla a mágia és misztikum rejtélyes világa táruljon a szemünk elé. E tájon még regék és mondák szunnyadnak a lombok alatt, s a házakban a modern életvitel kellékei épp csak eltakarják, de el még nem tüntették a régmúlt emlékeit. E hiedelemvilágról mesél Antal Mária műve, amely adatközlőktől (többek közt a helyi születésű szerzőtől) származó gyűjtésanyagok segítségével idézi elénk őseink varázslatos és titokzatos hagyományait. Gondoltam, egy-két érdekesebb szemelvényt megosztok a blogon, hiszen a nagynevű európai kultúrák mitológiájának ismerete mellett is szegényes a műveltségünk, ha a saját nemzetünk szellemi hagyatékát elfeledjük...

boszorkányság magasfokon

Tegnap ismét felkerestem a Pontyost. A Pontyos egy könyvesbolt a városkánkban, s egyben hívhatnánk a kedvenc szórakozóhelyemnek is. Rendszeresen betévedek csupán nézelődni, körbejárom az egész üzletet, belelapozok az új kötetekbe, és vágyakozva gondolok arra, milyen jó lenne megvásárolni egyiket-másikat. Ezúttal végre a tettek mezejére léptem, és Edaín McCoy "Boszorkányság magasfokon" című irományával a hónom alatt távoztam. A nyári szezonra alkalmazott, tinédzserkorú eladólány némi megszeppent tartózkodással nézett rám, miközben beütötte a pénztárgépbe az összeget. Nem tudtam eldönteni, csodabogárnak, holdkórosnak vagy futóbolondnak tart-e, mindazonáltal egyértelmű meghökkenést olvastam ki a gesztusaiból. Kedvem lett volna széles mosollyal közölni vele: "bizony, kislány, épp most találkoztál egy hús-vér boszorkánnyal". :)

Hazaérve aztán belelapoztam az új szerzeménybe, és már az első pár oldal után megállapítottam: nem nekem szól. Habár csöppet sem bánom, hogy megvettem, be kell látnom, hogy nem nevezhetem magam a Mesterség sem középhaladó, sem haladó gyakorlójának. Rengeteg spirituális és gyakorlati tapasztalatot kell még szereznem ahhoz, hogy a mélyebbre hatoljak a hitünkkel kapcsolatos ismeretek terén, így aztán úgy döntöttem: Samhain ünnepéig félreteszem a kötetet. Talán emlékeztek még, e jeles napot választottam ki (ön)beavatásom dátumául, s habár talán addigra sem leszek kellően felkészült ahhoz, hogy méltón viseljem a boszorkány titulust, mégis: legalább teszek egy lépést előre. Ha az istenek is úgy akarják, azt követően majd ismét nekiugrok McCoy művének.

Mai nap? Eső, végre... Nemsokára indulok dolgozni, az elmaradhatatlan kötelező olvasmányokkal: Báti-Véges angolkönyvével és Scott Cunningham Földmágiájával felvértezve. Ha gazdasági hasznot nem is hajt a nap, legalább szellemiekben gyarapodni fogok a Madárparkban rostokolva :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-08-04

árnyak könyve

No, megejtettem az első tollvonást az Árnyak Könyvében. Ideje volt, hónapok óta porosodik érintetlenül az oltáron. Az első oldalra felírtam fenyőzöld, gótikus betűkkel, hogy "Árnyak Könyve", aztán kidíszítettem aranyszín kacskaringókkal (tudom, giccs, giccs). Nem valami egetrengető teljesítmény, de kezdetnek megteszi.:)

Áldás!

Hulló Eső, 2010-11-07

para és true blood

Egyre közeledik az indulás rettegett perce, bár mostanra már beletörődtem az elkerülhetetlenbe:) Nagy megkönnyebbülésemre végül is a barátnőm otthon maradt, így a szállással kapcsolatos kínos szituáció megoldódott.

Az elmúlt napokban - feszültségcsökkentés végett - a True Blood c. népszerű (könyv-és tv) sorozatot faltam, mind megfilmesített, mind írott formában. Valóságos függővé váltam, habár meg kell mondanom, eleinte bosszantott a sok plágium - akár Anne Rice, akár Stephenie Meyer műveire gondolok. Az első pár epizóddal párhuzamosan néztem meg a Vampire's Diaries pilotját, és az volt a benyomásom, hogy a két sorozat szerkesztősége összeült a Twilight - saga fölött, majd ízekre cincálták és felosztották egymás közt a cselekményelemeket, karaktereket. Az Egy vámpír naplója olyannyira elcsépelten indult, hogy egy rész után lemondtam róla, ellenben a True Blood mellett kitartottam, noha az idő előrehaladtával be kellett látnom, hogy Anne Rice,- meg az Underworld - és Blade - filmek világából is gátlástalanul merít. No persze ettől még nagyon is tetszik. :D

A sorozat maga három kulcsszó köré rendeződik: szex, vér, természetfölötti lények. A sorrend felcserélhető. Miután felfedeztem, hogy a neten minden további nélkül hozzáférhetők a könyvek is - habár olykor kritikán aluli fordításban - nekiestem az olvasásnak. Már a 6. kötetnél tartok, (körülbelül egy hét alatt jutottam ide - ez is mutatja, mennyire rabul ejtett Charlaine Harris világa ), habár némi csalódottsággal tölt el a felismerés, hogy afféle misztikummal és kriminológiával megspékelt, véghetetlen szappanoperáról van szó.

Adva van a főszereplő, a tanulatlan, de nem műveletlen Sookie Stackhouse, egy szőke szépség kívánatos idomokkal és rendíthetetlen jellemmel megáldva. Sookie pincérnőként dolgozik a dél-lousianai Bon Temps-ben. Bon Temps eldugott porfészek az állam egy távoli sarkában, kevéske lakosa többnyire kétkezi munkával keresi a kenyerét: az értelmiségi réteg elhanyagolható, és több a lakókocsi, mint a tisztesses családi ház. Ha valamiben erős az írónő, hát az a társadalmi keresztmetszet valósághű ábrázolása. A filmből és a könyvből egyaránt eleven és életszerű képet kaphatunk a vidéki alsó-középosztály gondolkodásáról, mentalitásáról, előítéleteiről, kapcsolatairól, életfelfogásáról. Boncasztalra kerül a vallás és a vallási fanatizmus, a faji megkülönböztetések (ezúttal nem csak fehérek és feketék, hanem emberek és vámpírok között), az erkölcsi axiómák, a családi és szerelmi viszonyok, a politika, a kisvárosi bűnözés - s mindez olyan finom érzékletességgel feltárva, hogy úgy érezzük, szinte alámerülünk Renard Parish világába, amely, akár a pocsolyáké, zűrzavaros és átláthatatlan, de élettől (és haláltól) nyüzsgő.

Sookie - nak van egy apró sajátossága: gondolatolvasó. Immáron tehát előttünk áll a női szuperhős, aki aztán véresebbnél véresebb kalandokba keveredik, különféle, szexibbnél szexibb pasasok oldalán. A többségük nem ember, és a többségük minden vágya Sookie-t az ágyában tudni. Itt lép színre a brazil nyálfolyam-effektus: Sookie újabb és újabb szépfiúkkal kavar, csodálatos természetfeletti lények dongják körül, (mint méhek a mézet), s mindannyian valami rendkívülit látnak benne, miközben ő magát mélységesen alábecsüli. Ez a szál eleinte kedves és izgalmas, később oly sokszor ismétlődő minták hurkolódnak ki belőle, s oly sokszor belegabalyodunk, hogy már-már unalmassá válik. Sookie első szerelme a daliás és régivágású Bill Compton (természetesen vámpír), habár közben összemelegszik alakváltó főnökével, Sam Merlotte-tal és a vérfarkas Alcide Herveaux-val. Őt a kétméteres skandináv playboy, Bill felettese, Eric követi, majd (fokozható-e ez még?!) feltűnik az isteni szépségű tündér, Claude. Oké, Claude homoszexuális, ezért nem hozzák lázba Sookie bájai, de csatlakozik a lány körül ugráló férfiak hadához, akárcsak a közeli Hotshot település vérpárduc (vagy puma)- közösségének feje, Calvin Norris. S végül színre lép a csúcsragadozó, a teliholdas éjszakákon tigrissé alakuló Quinn - jelenleg ő a Nagy Ő, de ki tudja, mi jöhet még? Én Billnek szurkolok, mert - habár Alcide lelki-és érzelemvilága közelebb áll Sookie-éhoz, mint Billé - a kapcsolatuk olyan érzelmi mélységekbe merült az első két könyv (és szezon) során, hogy sajnálnám, ha ennyiben maradna.
A cselekmény rendre rejtélyes gyilkossággal kezdődik, és esztelen mészárlásba torkollik, Sookie pedig, mintegy záróakkordként, a kórházban végzi. Majdnem minden történetben statisztaszerepet kap a bátyja, Jason, többnyire mint a különféle bűnesetek gyanúsítottja. A sztroi maradék részét szerencsére apró változásokkal árnyalja az írónő, hogy ne érezzük: ezt már olvastuk/láttuk. Az akciódús fordulatok és az érzelmi magasfeszültség azonban a sok sablon ellenére is a székhez szögezi az embert - engem legalábbis maradéktalanul lenyűgöz. A tévésorozat meglehetős szabadossággal kezeli a forrásművet, néhány karakter összetettebb vagy felületesebb, némelyik jelentős változásokon esik keresztül (pl. Eric, aki kegyetlenebb és ridegebb a filmben, mint a könyvben.); néhány egyszerűen kimarad, ugyanakkor a regényből teljesen ismeretlen alakok is megjelennek a színen (pl. Jessica, Bill teremtménye). Néhány cselekményelem újabb részletekkel gazdagodik, sőt, a regényben egyáltalán nem található szálak is megjelennek (pl. hogy Lafayette V-juice-t árul, előbb saját szakállára, majd Lousiana királynőjének parancsára, egy konkurens kereskedő leleplezése érdekében; vagy hogy Tara és az édesanyja ördögűzőhöz fordulnak - nem is beszélve Hoyt és Jessica szerelméről.). Mindent összevetve eddig még nem távolodott el egymástól a két alkotás annyira, hogy az már zavaró volna - kíváncsian várom a fejleményeket. :)
Kedvenc karakterem a regénysorozatból Eric, a maga önző, számító, szexista, ugyanakkor humoros és pimasz jellemével. A filmváltozatból Tara őszintesége, temperamentuma és keménysége, no meg Bill elégikus komorsága ragadott meg a leginkább. A regény mellett szól annak stílusa, nyelvezete és szellemisége - magával ragadó, könnyen érthető, ugyanakkor eredeti - a filmben pedig nem spóroltak a speciális effektusokkal és a látványos jelenetekkel. Egyszóval mindkettőt érdemes figyelemmel kísérni!

Fú, nem akartam ennyit írni. Hát nem mókás, hogy egy wicca egy erotikus - fantasztikus krimisorozat társaságában készülődik egy keresztény zarándoklatra?
Oops, ha már itt tartunk: a negyedik kötetben színre lépnek a boszorkányok és wiccák is - igaz, előbbiek nagyon is negatív, utóbbiak nagyon is felületes ábrázolásban. De azért ez már valami:)

Áldás!

Hulló Eső, 2010-05-20

stephenie meyer: eclipse

Ó, épp most fejeztem be Stephenie Meyer Twilight - sagájának harmadik kötetét, az Eclipse-t.
Nem akarok belebonyolódni a magasztaló jelzők útvesztőjébe, legyen elég annyi, hogy nekem - mint megannyi, idilli románcra vágyó, romantikus lelkületű leányzónak - a szívem közepébe talált.
Mert végül is miről van szó? Ha lefosztjuk róla a kozmetikumokat, azaz a vért, a mitikus bestiákat és a megannyi horrorisztikus mozzanatot, akkor egy hamisítatlan love story marad, Rómeó és Júlia a 21. sz. fiataljainak fantáziavilágára szabva.
Meggyőződésem, hogy a regény sikere (az olvasmányos és életszerű stílust, a lenyűgöző fordulatokat és a pompás feszültségteremtést leszámítva) többé-kevésbé annak köszönhető, hogy Edward személyében A Tökéletes Férfit, Az Álompasit jeleníti meg. No nem a fizikai paramétereiben; még csak nem is a jellemében, hiszen kinek a pap, kinek a papné. De melyik nő ne vágyna arra, hogy egy férfi olyan feltétel nélkül, olyan önzetlenül, olyan megingathatatlan hűséggel szeresse, mint Edward Bellát? A sármos vámpír mindannyiunk Adonisa, aki azonban Aphrodité helyett - egy mezei pásztorlánykát választott. Nem azért kötelezte el magát Bella mellett, mert az szép, vagy különösebben nőies, bájos, elegáns, kecses. Nem; Bella zárkózott, többre tartja a könyveket, mint az embereket, fanyar humorú és javíthatatlanul kétbalkezes. Bár a maga törékeny és vértelen (ha-ha:) ) módján szép (akár egy parányi porcelánbaba), de ügyetlen és a balszerencsét jóformán a zsebében hordja. Edward mégis szerelemre gyúl, méghozzá szemernyi kétkedés nélkül és visszavonhatatlanul. Az érzelmei nem vezethetők vissza kézzelfogható okokra: magát Bellát szereti, úgy, ahogy van - Bellának nem kell másnak látszania, nem kell elvárásoknak megfelelnie, nem kell megjátszania magát, nem kell erőltetett pózokat felvennie. Bármit tesz, bármit mond, önmaga marad, és Edward mindenestül szereti.
No és persze emellett hihetetlenül érett, művelt, gáláns, türelmes, önzetlen és szenvedélyes - amilyennek egy eszményi fantáziaképnek lennie kell. :)
Bárcsak a valóságban is így mennének a dolgok! Ki ne akarna találni egy társat, aki jóban-rosszban, egészségben-betegségben (ahogy a házassági eskü mondja) is látja benne azt, akit életre-halálra, -és még azon is túl- szeret; aki elfogadja, hogy mérgesen és fáradtan és csalódottan is ugyanazok vagyunk, mint jobb pillanatainkban; aki egy elnéző, bölcs mosollyal felülemelkedik a gyerekességünkön, a gyengeségeinken, a kicsinyességeinken, és mindezekkel együtt rendíthetetlenül hűséges hozzánk...?
Kicsit belelovalltam magam a témába, de hiába, mélyen megérint, még ha az aktuális vonatkozásaitól eltekintünk is.
A konklúzió, hogy ajánlom a könyvet Neked - bármelyikhez nemhez tartozz is (mert azért a férfinépség számára is rejlenek benne tanulságok!:) ), s akár rátaláltál már a magad Edwardjára vagy Bellájára, akár még csak sóvárogsz utána - ha nem riadsz vissza némi vámpíros-vérfarkasos körítéstől, egy kis vértől és sok-sok izgalomtól!

Áldás!
Hulló Eső

2010-03-25