A wicca tradíció Samhainhoz rendeli Pomonát, noha valójában csak áttételesen kötődik hozzá - a gyümölcsfák római istennőjének ugyanis magához a gyümölcsszürethez nem volt köze, csak a fák virágzásához. Neve a latin 'pomum'= gyümölcs szóból ered, s azon kevés római istenséghez tartozik, akiknek nincs görög megfelelője (ugyan az 'istenség' jelen helyzetben nem megfelelő kifejezés, hiszen Pomona voltaképpen erdei nimfa volt, az élővilág és az emberi környezet felett őrködő Numia tagja). A gyümölcsfák telepítését és gondozását felügyelte, jelképe a metszőkés. Főpapját 'flamen Pomonalis'-nak nevezték; s szent ligete, a Pomonal Ostiához, Róma ősi kikötőjéhez közel terült el. Miután több erdőistenség (Sylvanus, Picus) szerelmét visszautasította, végül Vertumnus felesége lett, mert amaz csellel lépre csalta őt. Vertumnus (akinek tisztelete az etruszkoktól származott át a római kultúrába) a gyümölcsfák és kertek ura, ahogy az évszakok változásának, a növények növekedésének is. A megközelíthetetlen, szűzies nimfát úgy sikerült meghódítania, hogy magát vénasszonynak álcázva bebocsátást nyert Pomona kertjébe. Beszélgetésük közben aztán ecsetelte szíve hölgyének a szerelmes udvarló visszautasításának esetleges veszélyeit, kellőképp elrettentve Pomonát attól, hogy következő kérőjének ellenálljon. Kettejük közös ünnepe augusztus 13. - án volt, ám a római uralom alá hajtott kelta területeken Pomona alakja - a közkeletű források szerint - beleolvadt az utolsó aratásünnep, a nyárvége-fesztivál, vagyis Samhain mitológiájába.
Noha kevésbé ismert hölgye a római pantheonnak, számos neves művészt megihletett (köztük Rubens-t, Rembrand-t). Általában fiatal leányként ábrázolják, kezében gyümölcsökkel vagy a már említett metszőkéssel. Gyakori, hogy férjével közösen jelenítik meg, hiszen kettejük egysége jelképezi a vegetáció feléledését, kivirulását, a termékeny jövő ígéretét.
Mikor az első szeptemberi bejegyzést írtam, elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok megcsúszni az ünnepi aktualitásokkal. Szépen elterveztem, ahogy napról napra közzéteszek néhány, a közelgő Mabonnal kapcsolatos infót, és fenemód elégedett voltam magammal.
Nos, ember tervez, az istenek pedig csak kuncognak a markukba. Nemhogy postolni, még ünnepelni sem volt alkalmam időben. Végül úgy döntöttem, jobb, ha a szövegelés helyett a hangulatfestésre helyezem a hangsúlyt. (Utólag is) áldott napéjegyenlőséget!
Hmmm, az ősz... nem véletlenül tartják ezt az évszakot a boszorkányok évadának. Csordultig van mágiával, varázslatos rejtelmekkel. Valami megfoghatatlan, bánatos szépség, keserédes melankólia szövi át. A természet hanyatlásában is gyönyörű; királyi pompa kíséri a napfény és meleg korszakának búcsúzását. Fiatalabb koromban a tavaszt tartottam kedvencemnek, mert tele van élettel; Földanya gyermekiben a megújulás láza zsong, s a levegőben a természet őserői, vad energiái örvénylenek. Később vált nagy szerelmemmé az ősz, amely a nyár perzselő heve után szelídebb, hűvösebb, csendesebb napokat hoz. Ugyanúgy a változás, átalakulás ideje, mint a kikeleti kavalkád: épp csak most fokozatosan visszahúzódik, elcsitul, átmeneti passzivitásba süllyed az élővilág. (No persze nem kell rögtön a november szúrós zimankóira és
dermedt némaságára asszociálni - hiszen e hónapokban is rengeteg
dinamikus és izgalmas folyamat zajlik le.) Ám miközben Nap-atya fénye elhalványul, s Földanya álomra hajtja a fejét, szerelmük gyümölcsei beérnek, és kettejük közös áldásai bőséggel ajándékozzák meg a világot.
S hogy milyen páratlanul gyönyörű ilyenkor a táj! A megszínesedő lombok ünnepi köntösbe öltöztetik a fákat. A levegőben szálló ökörnyálon megcsúszik a napfény, s úgy csillámlik végig rajta, mintha mesebeli tündérhaj volna. Az ég kéksége elmélyül, a végtelenbe nyúlik. A pókhálókon ülő harmatcseppek leheletfinom pamutfonálra fűzött ezüstgyöngyök füzéreként szikráznak. Hajnalban tejfehér pára nyeli el a Napot, amelynek elmázolódott, vérnarancs korongja lassan emelkedik a horizont fölé. A reggeli köd végighömpölyög az erdő kékesszürke, néma tömbje fölött, rátelepszik a vidékre, míg a világosság fénydárdái szét nem kergetik. A gyümölcsök kövér pocakja kigömbölyödik, a szőlőtőkék meghajolnak édes terhük alatt. A vadonban beérik a som, a kökény, a mogyoró, a vadcseresznye, vadkörte, vadalma, a dió, a bükk,-és tölgymakk, a bodza, a galagonya - mind értékes táplálék. A cserszömörce izzó-vörösen lángol. Az alkony barna félhomályában szarvasbőgés visszhangzik a völgyben. Gombaillat szövi át a hallgatag törzsek alatt guggoló árnyékos csendet. Dundi mohapárnák zöldellnek a nyirkos aljzaton, néma élvezettel adózva a párás hűvösségnek.
Később megérkezik a zúzmara, hogy jégkristályok apró szilánkjaival ékszerezze fel a csontvázzá soványodott fákat, bokrokat. A veteményekben már csak a tökök gyarapodnak, lusta elégedettséggel nyúlva el a kihűlt föld barázdái között. A csupasz szántás szenderegve várja, hogy újra élettel teljen meg. Az őszi vetésű gabonák hamvas-zöld selyempázsitja, a repce fodros tőlevélrózsája, az összepöndörödött fű, a nyári árokpart dérszakállt növeszt. Az eső kitartóan szemetel, apró, szúrós cseppekkel öntözve a mozdulatlan földet. Időnként viharos szélroham söpör végig a vidéken; előbb aranysárga levelek járják révült körtáncukat a karján, később ónos vízpermet, s még később kásás hódara érkezik vele.
Az ősz a betakarítás időszaka, képletesen szólva is. A múltba tekintve számot vetünk az eltelt időszak munkáival és azok eredményeivel; learatjuk erőfeszítéseink gyümölcseit, és előkészületeket teszünk a jövőre. Az Istennő a 'Banya' életszakaszba lépett (brrr, de rosszul hangzik ez a mondat). A 'banya' szó a magyar köznyelvben meglehetősen pejoratív felhanggal bír, - ámde nem véletlenül alkalmazzuk, hiszen az év (szigorúan véve Mabonnal vagy Samhainnal kezdődő) sötét fele során a Nagy Anya mostohább arcával találkozunk. A föld a beérő terményekkel kiadja magából életereje javát, és rideg passzivitásba süpped. Az időjárás zordra fordul; Démétér gyászolja Perszephonét, Ceres Koré után zokog, Skóciában felébred Cailleach; Napatya fénye meggyengül, távolivá és erőtlenné válik. S mégis: az Istennő méhe már magában rejti az új élet pislákoló reménységét, hogy a zord napok múltával ismét kiviruljon.
Azt se feledjük, hogy a hajlott kor nem csak zsémbes, rideg, morgolódó vénséget jelent, hanem élettapasztalataiból bölcsességet merítő, tiszteletet parancsoló idős asszonyt. Úgy gondolom, az Istennő talán ezen aspektusában válik csak igazán a rejtett tudás, a legmélyebb igazság kútfőjévé. Míg fiatal Szűzként a megtermékenyítésre váró természet ős szellemét, nyers életerejét, Anyaként pedig a teremtő és gondoskodó szülőt reprezentálja, addig Banyaként - a halál felé ballagva - egyre közelebb kerül a misztikumhoz. Az öregséghez az elmúlás, a halál képe társul kérlelhetetlenül - s velük együtt testközelbe kerülnek a titokzatos túlpart, a transzcendencia rejtelmei. Ahogy a gyakorlati, fizikai valóság mind kevesebb szerephez jut, úgy nyer egyre nagyobb teret mindaz, ami rajta felül (avagy kívül) áll. Ily módon ez az időszak - az év sötét fele, amelyben (képletesen szólva) az értelem fénye elhalványul, hogy helyére az intuíció homályos sejtéseibe burkolózott ősi titkok lépjenek - kiváló a mágia mélységeinek fürkészésére.
Áááh, megrekedtek bennem a szavak. Nem tudom megfelelően kifejezni a gondolataimat. Félek, hogy a kívülálló szemével olvasva félreérthető és kifogásolható a fenti eszmefuttatás, ezért itt be is fejezem :) - térjünk át a gyakorlatiasabb ismeretekre.
Az őszhöz a következő megfelelések kapcsolódnak:
Színek: barna, arany, olajzöld (vagy olívzöld), gesztenye, narancs, sárgásbarna, borvörös Ékkövek: zafír Jelképek: üst, szőlőlé, bor Füstölő: pacsuli és kopál Elem: Víz Holdfázis: fogyó Hold Csillagjegyek: Mérleg, Skorpió, Nyilas Növények: medveszőlő, krizantémum, borszőlő, vetiver, tölgyfazuzmó, sárguló levelek, fehér nyár, és minden egyéb növény, ami ez időszakban nyílik, érik (például mindenféle gyümölcs - alma, körte, barack, kökény, húsos som, boróka stb - , aztán ezidőtájt nyíló virágok - pl. őszi kikerics). Állatok: mezei nyúl, kígyó, hiúz, mókus, tigris és minden egyéb állat, ami ilyenkor aktív (ld. szarvas, vaddisznó). Istennők: Ambika, Anieros, Annapurna, Aphrodite, Aphrodite Camaetho, Athéné, Baba Yaga, Ba'u, Brigid, Cailleach, Campestres, Carpo, Ceres, A Banya, Démétér, Diana, Diké, Erce, Feronia, Gesthinanna, Habondia, Hekaté, Héra, Latiaran, Mama Allpa, Marzana, Modron, Morgay, Pachamama, Pomona, Rugio Boba, Saradevvi, Sif, Tailtiu, Tatsuta-Hime, Vacuna, Xi Wang Mu, Zisa Istenek: Adad, Baal, Bacchus, Chang Fei, Dionüszösz, Dionüszösz Ignigema, D. Pyrigenes, A Szarvas Úr, Khirhkib, Phanes, Ruevit, Svantovit, Tammuz, Torquaret Tevékenységek: az ősz kiváló a vízmágiára, a belső munkára, az üsttel kapcsolatos varázslatokra, a jövendölésre (kristálygömb-olvasásra), és mindenhez, ami a bőséggel, aratással, összegyűjtéssel, vadászattal, kéjjel, pénzzel, foglalkoztatással, halállal, bánattal, átalakulással, érettséggel, új tulajdonnal kapcsolatos.
Forrás: Holland, Eileen: The Spellcaster's References (Weiser Books, 2009)
Múlt hét csütörtökön megtanultam, mit jelent az isten-félelem.
Uzonkáéknál töltöttem az estét - gyerekcsőszi tisztségben - , mert nővérem és férje látogatóba mentek egy baráti házaspárhoz. Miután a porontyok kidőltek, belekuporodtam a teraszajtó előtt álló óriási fotelbe és megpróbáltam olvasgatni egy kicsit; hamarosan azonban az éji homályt eloszlató Hold vonta magára a figyelmemet. Mivel esedékes lett volna az esbat, kisettenkedtem a házból, és a lépcsőre ülve gyönyörködtem az égitest látványában, amely fehér tüzű gyémántkorongként sziporkázott a köréje gyűlt pamacsfelhők gyűrűjében. Elképesztő volt a fényereje: az ég a szokásos bársonyfekete helyett fakó szilvakékben játszott, a felhők piszkosfehérnek tűntek, a földön ki lehetett venni a fű zöldjét, a lépcsőkorlát tégláinak terrakotta-vörösét, a hintaállvány barnaságát. A déli horizonton legyezőalakba rendeződött, halovány fénypászmaként omlottak a láthatárra a fellegeken átszűrődő holdsugarak.
A látvány szépségétől csordultig teltem áhítattal; s ahogy szemléltem, egyszerre rámzúdult az Istennő szinte tapintható jelenlétének mámorító érzete. Olyan elevenen, olyan lélegzet-akasztóan hullámzott körbe a Hold bűbájos energiája s rajta keresztül a Nagy Anya ereje, hogy kirázott a hideg; tudom, enyhén szédülni kezdtem, s el kellett takarnom az arcom, mert megrémültem az érzések súlyától. Nem bírtam tovább nézni az éjszaka lenyűgöző tündöklését; fenséges szépségéből az Istennő ragyogása áradt. Hangtalanul elmormoltam a szokott invokációt, s közben beburkolt, reámsimult Holdanya kisugárzása, én pedig - nos, egyszerre féltem és örültem, és próbáltam nem elsírni magam. Továbbra sem mertem fölpillantani, csendesen énekelni kezdtem és megvártam, míg lecsillapodik körülöttem az a hihetetlen energiahullámzás. Hogy őszinte legyek, attól féltem: ha most fölnéznék, talán a saját két szememmel látnám az Istennőt, ez az opció pedig, bevallom, elrettentett.
Soha nem szerettem az istenfélelem szót. Mindig a középkori, 'büntető' egyház álláspontját láttam benne, miszerint Isten haragvó úr, aki lesújt a bűnösökre; és csak azt kíméli, aki a jámbor birka rettegésével és tiszteletével hajlik meg előtte. Nem értettem, miért kéne félni valakitől (vagy félni valakit), akit szeretünk, akiben bízunk, aki szülőként gondoskodik rólunk.
Most azonban megtapasztaltam, hogy milyen érzés egy nálam sokkal-sokkal hatalmasabb lénnyel, jelenséggel, létezővel találkozni, a jelenléte súlyát a saját bőrömön érezni, s szembesülni az emberi léptéket messze túlhaladó nagyságával. Minden örömem és áhítatom ellenére ösztönös félelmet ébresztett bennem ez az élmény, ugyanúgy, ahogy az elemi erejű természeti jelenségek, gigantikus természeti képződmények is ösztönös félelmet ébresztenek többségünkben - talán mert érzékeltetik velünk, milyen parányiak és törékenyek vagyunk a bolygó őserőihez képest. Megértettem, hogy az isten-félelem nem feltétlenül negatív fogalom, s hogy alig van halandó, aki, először szembesülve az istenivel a maga teljességében, ne érezné azt.
Annak ellenére, hogy nem tartottam gondosan megkomponált szertartást, nem állítottam feldíszített oltárt, nem költöttem alkalomhoz illő fohászokat, mélyebb nyomot hagyott bennem ez az esbat, mint az összes többi. Köszönet érte az Istennőnek.
A minap a kezembe akadt egy cetli, rajta a soproni albérletben elhangzott sziporkákkal. Köztük volt az a morózus megjegyzés is, miszerint "természetvédők vagyunk, nem emberbarátok".
Holott a természetvédelem valójában egyetlen célt szolgál: az emberi faj továbbélését itt, a Földön. Minden, látszólag felesleges intézkedés, amely természetvédelmi berkekben megfogan, végsősoron fajunk fennmaradását igyekszik bebiztosítani. Hogy milyen úton-módon? Hát úgy, hogy megpróbálja megvédeni az életterünket önnön ostobaságunktól
Az emberiség még mindig gyerekfejjel gondolkodik, miközben korántsem gyereknek való eszközök vannak a kezében, amikkel ész nélkül pusztítja a környezetet. A Földre legintenzívebb hatást gyakorló nyugati világban (s itt most nem földrajzi egységre, hanem a nyugati kultúrára és az afelé törekvő társadalmakra gondolok) a többséget nem rettenti el az elcsépelt sablon, "...unokáinktól kaptuk kölcsön". A többségnek egy dolog számít: az egyén pillanatnyi kényelme.
A világ országainak ökológiai lábnyoma
Biztos sokaknak ismerős az 'ökológiai lábnyom' fogalma. Az ökológiai lábnyom a természethasználat szintjét jelző mutató, és
a javak előállításához, azaz a fogyasztás biztosításához szükséges
földterületek méretét jelzi népességarányosan. A mutatót bevezető WWF az ökológiai lábnyom kiszámításához az embereknek
mindazt az energia- és nyersanyagigényét veszi figyelembe, amely a
közlekedésüktől a ruházkodásukon át a táplálkozásukig szükséges. Egy 2006-os felmérés szerint Magyarország ökológiai lábnyoma majdnem kétszerese a fenntartható mértéknek - vagyis ha a Föld minden lakosa a sokat szidott hazai átlagéletszínvonalon akarna élni, két Föld kéne az eltartásukhoz.S hol van a kicsi-sárga-savanyú-de a miénk magyar valóság a csillogó plasztikköntösben tündöklő nyugati álomtól? Hol van a Kárpát-medencében felgyülemlett pocsolya zavaros belvilága a jóléti társadalmak cukorhabos tündöklésétől?
2008-ban hazánk az ökológiai lábnyom alapján felállított nemzetközi ranglista 40. helyét foglalta el, ám 2010-re visszacsúszott az 55. pozícióba. No nem azért, mert e két év alatt borzasztóan környezettudatosak lettünk. Nem; mindössze annyi történt, hogy egyéb országok gyorsabban habzsolják természeti erőforrásaikat, mint mi. A nagybetűs Növekedés, amire olyannyira vágyunk, a ma alkalmazott technikai feltételek mellett egyet jelent a környezetterhelés fokozódásával.
László Ervin
Mindannyian hallottuk a maja naptárra alapozott világvége-jóslatokat, amelyek ezúttal a változatosság kedvéért 2012 végére várják az Apokalipszist. Kevesebben ismerik László Ervin munkásságát. E kiemelkedő egyéniség zenei őstehetségként kezdte pályafutását, majd - hosszas és ragyogó zongorista karrier befutása után - belemélyedt a filozófia és a természettudományok világába. Ha referenciára vágytok, a személyével kapccsolatos wiki-oldalon megtudhatjátok, hány és hány neves külföldi egyetemen tanított, s milyen, nemzetközi viszonylatban is rangos pozíciókat töltött be. Számos kutatóval, szakemberrel együttműködve dolgozta ki azokat a globális folyamatmodelleket, amelyek a Föld - és vele együtt az emberiség - jövőjének lehetséges alakulását kívánják előrejelezni. Munkáját sok kritika érte egyes természettudósok részéről, mégis: nem lehet véletlen, hogy számos (szakmai és egyéb) elismerésben részesült. Teóriája világosan érthető, józan paraszti ésszel is belátható képet fest a bolygón zajló folyamatokról és azok változásaitól. Elég csak megemlíteni a fagyott permafrost-talajokat Szibériában: ha pár fokkal melegedik az átlaghőmérséklet, e talajok felső rétegei megolvadnak, s a bennük kötött metán kiszabadulva tovább fokozza majd az üvegházhatást. Ennek következtében még mélyebb rétegek engednek ki - még több metán kerül a levegőbe - még gyorsabbá válik a körforgás. Kell-e ragoznom, hogy az egész vége egy mikrosütő klímájú Föld lesz, amin a baktériumok talán megélnek, de mi aligha?
Egy másik rémítő előrejelzés (noha nem a fent említett úriember tollából) a Föld tüdejeként számon tartott erdőkkel kapcsolatos. Mindannyian tudjuk, hogy a növények felhasználják a légköri szén-dioxidot anyagcserefolyamataikhoz, s végeredményben oxigén juttatnak az atmoszférába. Igen ám, csakhogy mindemellett lélegeznek is, a jó öreg 'oxigén be - szén-dioxid ki' módszerrel. Oxigénmérlegük egyelőre pozitív, vagyis összességében több oxigént bocsátanak ki, mint amennyit elnyelnek - node ez nem marad feltétlenül így. Ha a légkörben feldúsul a szén-dioxid, a fotoszintézis felgyorsul, s vele a légzés is fokozódik - olyan mértékben, hogy végül a szén-dioxid kibocsátás meghaladhatja az oxigén-emissziót. Akkor pedig jajj neked, emberi tüdő.
Persze ne feledkezzünk meg a szervezett és tudatos erdőirtásról, valamint a klímaváltozáshoz nehezen alkalmazkodó erdőállományok pusztulásáról (az eleve legyengült erdőségekben a kórokozók, károkozók, paraziták sokkal könnyebben elhatalmasodnak, lásd kis hazánkban a tájidegen fekete fenyvesek, lucosok tömeges elhalását), amelynek során - a korhadó szerves anyagból - szintén tetemes mennyiségű CO2 szabadul fel. Minderről bővebben olvashattok itt.
Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém meghallgatni Lászó Ervin egyik előadását a városkánkban. Az általa lefestett kép elrettentő volt: ha így folytatjuk tovább, mondta, az teljes összeomláshoz vezethet, nem csak környezeti, hanem diplomáciai, gazdasági tekintetben is. És milyen igaz! Gondoljunk csak a felmelegedés következtében esetlegesen lakhatatlanná váló (például tengervíz alá kerülő) területekre: vajon azok népessége mit kezd majd magával? Mi mást, minthogy felpakol és elhurcolkodik - más országokban próbálván letelepedni és életteret nyerni magának. Bolond, aki azt hiszi, hogy mindez békésen is megtörténhet. Bolond, aki azt hiszi, hogy ha a Föld erőforrásai a termőterületek beszűkülésével, az édesvízkészletek megfogyatkozásával, a fosszilis energiahordozók eltűnésével hirtelen megcsappannak, a maradékon majd testvériesen megosztozik az emberiség.
Balról az r-stratégista, jobbról a k-stratégista fajok populációdinamikája
A természetvédelmi mérnök-képzés keretei között tanultunk evolúció, - és populációbiológiát, s ezen belül találkoztunk az r-stratégista és a k-stratégista faj fogalmával. A k-stratégista fajok (példa: elefánt) egyedei általában hosszú életűek, lassabban szaporodnak, egyszerre viszonylag kevés utódot hoznak világra, amelyek viszonylag sokára válnak ivaréretté.A populáció létszáma többé-kevésbé kiegyensúlyozott, s mindenkor a környezet eltartóképességéhez igazodik.
Az r-stratégista fajok (példa: mezei egér) egyedei ezzel szemben rövid életűek, s gyorsan szaporodnak, sok utódot nemzenek, ezek hamar ivaréretté válnak. A populáció létszáma erős fluktuációt mutat: eleinte ütemesen gyarapodik, majd túllépi a 'fenntartható' szintet, amit aztán - a táplálékhiány, a járványos betegségek, a belharcok és a genetikai deformitások felszaporodása következtében fellépő - tömeges pusztulás követ.
S most nézzük az emberiséget. Az egyén szintjén nyilvánvalóan k-stratégisták vagyunk, hiszen hosszú évtizedekig élünk, s ezalatt mindössze két-három utódnak adunk életet, akik szintén csak évtizedek múlva 'szaporodnak' majd. Mégis, összességében a Föld népessége kifejezetten r-stratégista vonásokat mutat. Elég csak utánagondolnunk, hogy milyen mértékben növekedett a létszámunk az elmúlt 100 esztendőben. E meredek lélekszám-emelkedés mellett a környezetre mért terhelés is exponenciálisan fokozódott: mára egy ember ökológiai lábnyoma 2,2 hektár, ugyanakkor a fenntartható szint 1,8 hektár lenne - azaz immár túlléptük a környezet eltartóképességét. Ezt az állatvilágban a populáció törvényszerű összeomlása követi. Vajon mi ennél jobbra számíthatunk?
Az egyetlen esélyünk, hogy megállítsuk a katasztrofális végkifejletet, ha tudatos lemondásokkal áttérünk egy környezetkímélő életmódra. Ennek egyik szegmense a megújuló energiaforrások használata lehet. A Szahara homoktengerének mindössze egy (más becslések szerint fél!) százalékából annyi napelemet készíthetnénk, hogy azok segítségével Európa teljes energiaszükségletét fedezni tudnánk. Mégsem tesszük; mert a gazdasági szereplőknek nem érdekük, hogy áttérjenek egy, a köztudatba és közműveltségbe épp csak beszivárgott, kevesek által alkalmazott, jelenleg még magas gyártási költségű, ráadásul teljes technológiai váltást igénylő eszköz előállítására (nem beszélve az olajmaffia befolyásáról). Az autógyárak státuszszimbólunként lobogtatják kevéske hibrid modelljüket, a zöld multi imázsában tetszelegve, miközben a környezet kétségbeejtő állapota már rég megkövetelné a csakis elektromos árammal, napenergiával vagy hidrogénnel hajtott járművek használatát. Évente egy órára lekapcsoljuk a közvilágítást, és úgy érezzük, tettünk valamit a földért, holott ezt az egy órát akár minden hónapban, minden héten vagy minden nap kibírnánk. A fűtés terén hazánkban hatalmas, kiaknázatlan lehetőségek rejlenek a geotermikus energia felhasználásában - mégis inkább gázzal tüzelünk, kiszolgáltatva az ukrán, orosz és arab szállítóknak. Az északnyugati régióban szélmalmoknak kéne sorakoznia, amerre a szem ellát, mégis, csak az osztrák határ mentén akad belőlük pár tucat.
Az emberek pedig továbbra is a légkondicionált lakás, a legújabb Ford-modell, a plazmatévé, a keleti kényelem, nyugati nyugalom bűvkörébe bódultan tapossák a mókuskereket, fizikailag is lelkileg is belebetegedve az anyagi javak utáni hajszába. Mindeközben katonás léptekkel menetelnek a bolygó ma ismert élővilágának totális elpusztítása felé, néhány, a világgazdaság javarészét kézben tartó nagykutya malmára hajtva a vizet.
Ma van a Föld napja, s ennek kapcsán szokás romantikus pátosszal felemlegetni Földanyát (én is megteszem :)). Nos, Földanya túl fogja élni a globális felmelegedést. Lehet, hogy ismét visszatér az évmilliárdokkal ezelőtti állapot, mikor metánnal telített légkör, trópusi forróság és háborgó időjárás jellemezte a földi klímát, amelyet csak néhány egysejtű életforma vészel át - de Földanya élni fog, és változatlan őserővel táplálja majd a természet energiáit. Mi, emberek - mi nem fogunk élni.
László Ervin azon a már említett előadáson azt mondta: a bemutatott elemzések megkövetelik, hogy a döntéshozók mielőbb érdemi lépéseket tegyenek a fenntarthatóság irányába. Megnevezett egy dátumot is: véleménye szerint legkésőbb eddigre szignifikáns elhatározásoknak kell születnie a szén-dioxid emisszió és az általában vett környezetterhelés csökkentése érdekében. Ez a dátum 2012.12.31. volt.
ps.: tisztában vagyok azzal, hogy az efféle dühödt kirohanás érdemben
nem sokat segít, hiszen konkrét javaslatok helyett csak elrettentő
feltételezésekkel dobálózok. Ezért a következő bejegyzésben igyekszem
néhány ötletet is összefoglalni a fenntartható, minőségi és ugyanakkor
környezetbarát életvitellel kapcsolatban. Áldás!
Még tavaly formálódott meg bennem ez a dalocska, de azóta sem vettem fel - talán a héten, ha a laptopom hajlandó megemberelni magát, sikerül. Addig is íme a szöveg, amelyet tetszés szerinti számban lehet ismételgetni:) -
a............G.......e..........a
Bride, áldásod szálljon ránk
a.............G..........e...C
Éleszd fel lángod, ősanyánk
C..................d.............a
//:Föld méhe, ó, izzó kohó
................G........E............a
Te vagy kovácsa, tavaszhozó://
Nem egy nagyívű műremek, de azért én elénekeltem néhányszor az Imbolc apropójára :)
A tegnapi holdtölte tartalmi lényege jól illeszkedett a szombati nap mágikus megfeleléseinek bizonyos szegmenséhez. Úgy döntöttem, hogy a szertartásomban a negatív gondolatok, hatások és folyamatok feloldását, lezárását, a félelmeimmel való szembenézést, a testi-lelki megtisztulást, a csendes magamba mélyedést, önelemző elmélkedést és a spirituális megújulást helyezem a középpontba.
Hogy miként ünnepeltem? Vettem egy gyors zuhany formájában manifesztálódó rituális fürdőt:), ami alatt igyekeztem összeszedni az alkalommal kapcsolatos gondolataimat; majd, mintegy bevezetésképp, kikönyököltem az ablakba és hosszú percekig gyönyörködtem Holdanya gyémántosan derengő arcában. Lélegzet-akasztóan szép volt, ezüstfehér ékkőként függeszkedett az őt körülvevő gyapjas, ködszürke felhőfoszlányok között. Sápadt fénye lágyan permetezett rám, puhán beburkolt, s békés csendről suttogott. Lehunytam a szemem és felsoroltam az Istennőnek mindazt, ami a szívemet nyomasztja. Fóbiáimat, szorongásaimat, a lelkemet emésztő, erőnek erejével elnémított vágyakat, a bennem dúló ellentétes késztetéseket, a jövőképemmel kapcsolatos bizonytalanságaimat, érzelmi aszkézisem nyomorát, magányomat. Elmondhatatlan megkönnyebbülés volt - ha némán, szavak nélkül is - kiönteni a szívem. Végül Anyánk bársonyos ragyogásával megtöltekezve csuktam be az ablakot (oké, elkattintottam néhány fényképet is:)).
Még mielőtt hozzáfogtam volna az érdemi munkához, elvégeztem a megfelelő előkészületeket - például gondoskodtam némi inspiráló háttérzenéről:), felírtam az alább közölt invokációt egy sárga papírlapra, kezem ügyébe készítettem tollat, öngyújtót, sót, egyszóval minden szükséges kelléket.
A kör négy "sarokpontját" a szokott, lapos, tenger-koptatta kavicsokkal jelöltem ki, mindegyikre egy-egy teamécsest állítva. Mióta a nagyszülői házból érkezett bútorok beköltöztek a szobámba, a nyári keltetés miatt lebontott oltárom az egyik vitrines szekrénybe települt át, "háziszentély" címén. Ezúttal nem pakoltam ki és állítottam fel egy-az-egyben a körben, csupán a legszükségesebb elemei kerültek oda: egy tálka só és az üstként funkcionáló talpas ezüsttál. Sok szempontból kényelmesebb volt ez a felállás - egy viszonylag kicsi területen nagyobb mozgásszabadságot biztosított.
No, egyszóval kör felvetve. Meggyújtottam a közepén elhelyezett, sárgaréz gyertyatartóba állított aranyszínű gyertyát is. Letelepedtem a padlóra és lehunyt szemmel meditáltam egy sort. Hagytam a képzeletemet szabadon kóvályogni, amerre a halk muzsika hangjai sodorták. Újra és újra a világfa tűnt fel előttem, roppant termetével, méltóságteljes szépségével. Gyönyörű volt, annyi szent. Gyökerei tövében, a törzsébe vájt árnyas üregben ősz szakállú, borzas hajú öregember tette a dolgát. Mikor beléptem, felfelé mutatott, s láttam, hogy innentől a lomkorona csúcsáig tekervényes csigalépcső vezet, magából az élő fából kifaragva. Szeretném azt mondani, hogy sikerült kihámoznom a látomás értelmét, s valami épkézláb csattanóval zárhatom a beszámolót, de nem:) - a különös vízió hogy jött, úgy tűnt tova, magyarázat nélkül.
Végül megszakítottam a mélázást és fennhangon elszavaltam az invokációt, Holdanya szerető jelenlétéért könyörögve. Majd papírt-tollat ragadtam, és írásba foglaltam mindazt, amit korábban néma szavakkal, lelkem suttogásával már elbeszéltem az Istennőnek. Újra átgondoltam az egyes pontokat, körbejártam jelentésüket, s igyekeztem leásni a gyökerekig. Végül, mikor már úgy éreztem, teljes a lista, s minden olyan "kórtünet", negatívum, ártalmas érzés helyet kapott rajta, amitől megszabadulni kívánok, összehajtottam és a Napgyermek remény-ébresztő tüzét szimbolizáló sárga gyertya lángjánál meggyújtottam a papírt. Eleinte nem akartam túlzásba vinni a pirózást, de végül csak sikerült alaposan belobbantani. Beledobtam az e célra előkészített talpas ezüsttálba, és végignéztem, ahogy elhamvad. Bevallom, közben egy vízzel teli műanyagkancsó fülét szorongattam görcsösen :).
Mikor egyértelművé vált, hogy nem fogok megsülni a szobával egyetemben, a már csak parázsló hamura rászórtam a Dorothy Morrison által ajánlott, ánizsmagból, rozmaringból és - levendula helyett - zsályából kevert "füstölő-alapanyagot". Nos, füst, az volt bőven, - idővel kénytelen voltam felállni és kinyitni az ablakot, mert már a galambok is prüszköltek - , némi ánizsillat is, a többi hatásosságát meg csak remélni merem. Mindazonáltal bízom benne, hogy a negatívumaim hamujával elkeveredő, védelmező-megtisztító erejű gyógynövények mágiája kisöpri, száműzi lelkem árnyait.
Mikor a papírlap mindenestül porrá lett, összesöpörtem a padlóra hullott törmelékeit, és az egészet kiszórtam az ablakon: hadd ragadja magával, hadd szórja szét, hadd zúzza semmivé a heves északi szél. A talpas tálat, mert nem sikerült maradéktalanul megtisztítani a belé ragadt hamutól, kint hagytam az erkélyen.
Ezt követően kértem a Nagy Anyát és Napistent: segítsenek nekem is újjászületni, megélni egy új kezdet csodáját, s ahogy az ifjú esztendő útjára indul, a Nappal együtt felragyogni lélekben.
Végül bontottam a kört, és tessék-lássék rendet csináltam. A Torta és Bor ezúttal kimerült néhány korty ásványvízben, pár napja ugyanis ismét fogyókúrára fogtam magam, mintegy helyet csinálandó az elkerülhetetlen karácsonyi kilóknak:).
Levezetésképp még megnéztem a Hex egyik epizódját, aztán bezuhantam az ágyba, és aludtam, akár egy mormota.
Mit gondoltok, Démétér a fejembe tudná kalapálni, hogy használjam a revolverfejtáras, vezetőküllős palántázógépet? Végtére is egyszer már megtanította az emberiséget a földművelésre. Belekalkulálta vajon, hogy előbb vagy utóbb többtonnás gabonakombájnokkal, függesztett röpítőtárcsás műtrágyaszórógépekkel és hasonló szörnyetegekkel kell bajlódnia az egyszerű szántóvetőnek? :S
Tavaly ősszel elhatároztam, hogy annak rendje s módja szerint letöltöm a hagyományosan egy év, egy nap hosszú tanulóidőt, hogy aztán teljes jogú boszorkánnyá avassam magam. Elég gyermeteg elképzelés volt. Azt hittem, hogy az elkövetkező hónapok a tárgyi ismeretek halmozásáról fognak szólni. Eltökéltem, hogy fejest ugrok mind a wiccával, mind a mágiával kapcsolatos adatok halmazába, és jövő ilyenkorra méltó leszek a 'wicce' (az angol 'wise' szóból eredő megnevezés, jelentése: bölcs, tudó) titulusra.
Nos, visszatekintve az azóta eltelt esztendőre, nem mondhatnám, hogy érdemben többet mutathatnék fel bármely okkult területen. Épp csak egy hajszálnyival ismerem jobban a - teszem azt - rúnajóslást, tarot-t vagy az asztrológiát, ami pedig a gyakorlatot illeti - jobb nem is részletezni:).
Mégis rengeteget tanultam ezalatt a háromszázhatvanhat nap alatt. Nem a boszorkányságról, varázslásról - hanem önmagamról. Noha továbbra sem állítom, hogy tökéletesen tisztában volnék vele, ki vagyok, mit akarok az élettől, mi a sorsom, azt már kezdem kapisgálni, merre keresgéljek. Lehet, hogy még nincs kiforrott hivatástudatom, énképem, de felismertem a legfontosabb mérföldköveket az önmagam igaz megvalósításához vezető úton.
Talán bűbájos élményekben szegényebbnek bizonyult ez az esztendő, mint a tavalyi, azonban annál több érzelmi tapasztalatot hozott. Múlt november óta hosszú utat tettem meg, amely bővelkedett a megpróbáltatásokban. Igaz, a kívülálló szemével nézve apró-cseprő problémákról van szó, amelyeket feleslegesen túldramatizáltam - számomra azonban jelentőségteljes mélypontok voltak. Rajtuk keresztül szembesültem a gyengeségeimmel és erősségeimmel, s megismertem a burokba zárt kicsiny világomat övező rideg valóság bizonyos szegmenseit is. Megértettem, hogy nem menekülhetek tovább az önálló döntésekkel járó felelősség elől, s hogy senki nem akadályozhatja meg álmaim valóra váltását, csak én magam.
Nem tudom, jobb ember lettem-e az eltelt hónapok hatására. De hogy kiforrottabb személyiség, az bizonyos. Így aztán mikor ma hajnalban elindultam a Csókakőre, még csak el sem terveztem, hogyan fogjak hozzá az önavatáshoz, de nem is éreztem túl fontosnak a körítést. Azzal, hogy ott voltam, és felajánlottam magam az isteneknek, épp eleget tettem. Úgy gondolom, ez a ceremónia nem egyfajta beteljesülés, nem egy folyamat vége, nem egy bizonyos státuszban történő megállapodás, hanem az első lépés egy élethosszig tartó úton. Nem mondhatnám, hogy illendően történt, vagy hogy katartikus spirituális élményt jelentett (amikor az ember öt fokban mezítláb tapicskol a harmatos fűben, valahogy kevésbé képes elvonatkoztatni), és nem változtatta meg mintegy varázsütésre a személyiségképemet. De kezdetnek megtette.
Hogy kissé földhözragadtabb tónusban folytassam, mit ne mondjak, tényleg béna egy szertartás volt., habár rendesem megadtam a módját, már ami a külsőségeket illeti. Méltóságteljes sziklaormok, erdőborította, ködbe burkolózó völgy, hollókárogás, szertartási ruha, ékszerek, athamé, minden, ami kell. Mindeközben végig attól rettegtem, hogy valami hozzám hasonló futóbolond egyszercsak kilép a szirttetőn elterülő kis tisztásra, és jól körberöhög. Akármilyen fennköltnek éreztem is az alkalmat, egy kívülálló valószínűleg nem ceremoniális öltözékben feszítő boszorkányt, hanem valami fantasy-tucattermék dísztőrrel hadonászó bolond kis hippit látott volna bennem, aki fürdőköpenyt visel halásznadrággal, és - horribile dictu - mezítláb van.
Ráadásul majd szétrobbant a fejem a kialvatlanságtól, és hát a hőmérséklettel kapcsolatban is voltak fenntartásaim. Ennélfogva aztán egy rendkívül lebutított, alig félórás, rögtönzött kis rituálé keretében fejeztem ki azon óhajom a mindenség felé, hogy segítsen rátalálni a nekem szánt útra, és avasson be titkaiba. Emellett néhány szóval felkértem pártfogó isteneimet, hogy támogassanak. Thor mellé végül nem Talayát, hanem Boldogasszonyt választottam - habár Talaya továbbra is kedves a szívemnek, ha már nekünk, magyaroknak van egy saját, originál istenasszonyunk, az ő kegyeiért fohászkodtam. Aztán rövid úton bontottam a kört, és visszavedlettem farmerba-pulcsiba, mielőtt befagyott volna a sejhajom. Mivel fotózás ürügyén léptem le otthonról, elkattintottam néhány képet is; ld alább.
Tegnap önkényesen bojkottáltam a sulit és a szüleimmel tartottam, hogy meglátogassuk legfiatalabb nővéremet, aki egy gyönyörű természeti környezetben fekvő, bájosan apró balaton-felvidéki településen lakik. Náluk aztán a kezembe akadt Paulo Coelho ’A Piedra folyó partján ültem és sírtam’ c. regénye. Még nem olvastam semmit Coelho-tól, holott sokan ajánlották már, s jól tudom, hogy az író – habár kanyargós életútja a kereszténységhez vezette - hosszan tanulmányozta az okkultizmus bizonyos ágazatait. Azt is sűrűn emlegették, hogy milyen mélyenszántó és spirituális mondanivalójú regények születtek a tollából; én azonban eredendő gyanakvással viseltetem minden iránt, ami túlságosan felkapott.
Hiszek benne, hogy léteznek ember és könyv közötti „nagy találkozások”. Mikor valamiféle rejtélyes sugallat hatására éppen azt a kötetet emeled le a polcról vagy veszed meg a boltban, amire momentán szükséged van. Amikor egy-két sor, némi belelapozás után megérzed, hogy a szóban forgó mű pont neked szól.
Így jártam én ’A Piedra folyó partján ültem, és sírtam’ – mal. A keretsztori, a szerelmi szál kevésbé ragadott meg; a háttértörténetben meghúzódó keresztény miszticizmus sokkal inkább. Végre valaki, aki katolikus létére ki meri mondani, hogy a keresztény vallásban is helye van a Nagy Anyának, hogy a római egyháznak ideje befogadnia a Teremtő női arcát, hogy az istenszülő Máriában éppúgy megtestesül az örök Istennő, mint a pogány pantheonok nőalakjaiban. Végre valaki, aki nem a hitvilágok közti szakadékot mélyíti, hanem hidat épít azon. Végre valaki, aki megérti a mindenség legfontosabb, politikától, vallástól, kultúrától független üzenetét: emberek, nyújtsatok kezet egymásnak!
Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?
Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni.
Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...
Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.
Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam.
Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam.
Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)
Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt.
Hajnalban körtét szüreteltünk a tanüzem gyümölcsösében. A felkelő nap fényében csak úgy szikráztak a kövér gyümölcsök hamvas-sárga pocakján egyensúlyozó harmatcseppek. A nadrágom térdig felázott, és persze a cipőm is tocsogott a víztől, de egy percig se bántam. Mindenért kárpótol a reggel békéje; a keleti horizonton elnyúló rózsaszínes felhők alól kikukucskáló fátyolos sugárnyalábok, az ágas-bogas fák elégedett némasága, az üde nedvességgel telt föld puhasága...
Olyan különös ez a váratlan kisimulás a pár nappal ezelőtti mélyrepülés után, - szeretném azt hinni, hogy nem csak felszínes hangulatváltozás, hanem talán némi valódi lelki feltöltődés áll mögötte. Akkor tért vissza az istenekbe vetett hitem, bizalmam, amikor a legkevésbé vártam volna, s egyben a legnagyobb szükségem volt rá. Őszinte örömmel és hálával tudtam megköszönni Anyánknak a nyár terményeit, az elmúlt hónapok fáradozásainak eredményét, nem csak a kézzelfogható természeti javak vonatkozásában. Valahogy mélyebben átérzem most az ünnep misztériumát, mint eddig bármikor; talán mert ezúttal nem puszta hagyományként emlékezem meg a jeles nap főmotívumáról, nevezetesen a betakarításról, hanem aktív cselekvőként végzem azt. Ez elgondolkodtatott: vajon a modern kor boszorkányai, a Lughnasadh-t ünneplő természethívői valóban oly módon tapasztalják meg ez időszak jelentőségét, mint hajdan őseik? Aligha hinném. Talán tudjuk, de nem érezzük át, milyen fontos lehetett a gazdálkodó ember számára a termés learatása, különösen a mögötte álló hosszú és kemény munka fényében. Milyen hatalmas jelentőséggel bírt a rengeteg fáradozás után megszülető gabona és gyümölcs, amely az életbenmaradás zálogává nemesül a közelgő téli időszakban. Milyen örömünnep keretében áldhatták az első telt kalászokat, süthették az első, frissen őrölt lisztből készült kenyereket, s hálálkodhattak a természet bőkezűségéért...
Miközben magam is a múltba révedtem, s az előző év eseményein, örömein-bánatain töprengtem, egy csendes hang - talán az Istennőé - megszólalt bennem és azt súgta: ne azt latolgassam, mi mindent mulasztottam el, mi mindent hagytam ki, hanem hogy mi minden áll előttem, mi minden vár még rám. Ebben a bizakodó hangulatban töltöttem az egész napot, s remélem, a hitem holnapra sem fog szertefoszlani. Elvégre oly sok még a szüretelnivaló...
Michelle Mays nem tartozik a kedvenc pogány előadóim közé - annak ellenére, hogy nagyon kellemesnek találom bársonyos, mély fekvésű hangját - , csak néhány dalát hallgatom rendszeresen - ez az egyik. Emlékezzetek az ígéretre, amit tettünk.
Nem tudok nem szuperlatívuszokban fogalmazni az elmúlt hétről. Olyan csodás volt a háborítatlanság, a csend, a mindennapok rohanó, zajos taposómalmától való elszakadás! Az életvitel a hegyen a legegyszerűbb, s egyben legfontosabb teendőkre redukálódik le, összhangban a természet ritmusával. Csak a legszükségesebbekkel kell törődnöd: úgymint alvás, evés, esetleg némi szórakozás (olvasás, beszélgetés, kártyázás):). Nincsenek komplikált emberi kapcsolatok, nincsenek sürgető feladatok, nincsenek bonyodalmak, zűrzavaros élethelyzetek, feszült szituációk, nincs teljesítménykényszer, nincs versenyszellem, elmarad az örökös kapkodás és türelmetlenség. Csak te vagy, meg a természet, amely körülölel, s minden más átértékelődik. Az válik a leglényegesebbé, hogy megfigyeld a felhőket az égen, reggelenként öleléssel köszöntsd a fák egyikét-másikát, ránevess az első keltikékre és somvirágokra, esténként végignézd, ahogy a Nap a láthatár kékes párájába süpped. Mennyei állapot.
Nem csoda, hogy néhány nap után elkapott az ihlet, és négy dallal, meg az alább közölt, Holdanyát köszöntő verssel gazdagabban tértem haza. Az elmúlt időszakban már-már aggódtam, amiért egyetlen épkézláb ének vagy ima sem jutott eszembe; attól tartottam, végleg elhagyott az intuíció. Az elmúlt hét azonban rádöbbentett, hogy csak a stressz, a szüntelen szorongás és hajszolódás nyomta el bennem az efféle hajlamokat. Megdöbbentő volt, hogy mennyire kisimultam a Gerecse hatására: s ahogy napról-napra egyre nyugodtabb lettem, sorra törtek fel belőlem a verssorok, dallamok. Persze csak amolyan Hulló Eső-mértékkel mérve értékelhetőek, egyáltalán nem biztos, hogy az elfogulatlan fülnek is tetszenének; viszont valóban spontán, a lelkem mélyéről, őszinte érzelmekből születtek, s számomra már ez is nagy öröm.
No meg aztán ez az egy hét minden szépségén és rekreatív vonatkozásán túl a hitéletemet is felpezsdítette. Ami az elutazás előtt megfogalmazott kételyeimet és bizonytalanságaimat illeti, nos, néhány kérdésre választ kaptam. Nem csoda, hisz napról-napra a saját bőrömön tapasztaltam a természet közelségét, a maga nyers vadságában; napról-napra Földanya ölelésében lélegeztem, s végignéztem Nap-atyánk aranyló diadalmenetét; s minden áldott pillanatban éreztem ezt a csodás, sokszínű, káprázatosan szép világot átszövő, titokzatos, kiapadhatatlan őserőt. Úgy tűnt, a virágok visszamosolyognak rám; a vén fákat átölelve elképzeltem, ahogy gyökereimmel a földbe hatolva rákapcsolódok az erdő vérkeringésére; a napsütötte kövek, sziklák langymelege szelíd biztatást sugárzott. Újra felismertem, hogy a Nagy Istennő jelenléte állandóan körülvesz bennünket, s hogy a természet minden eleméből az ő alakja rajzolódik ki. Amikor leheveredtem a kakukkfűvel benőtt, puha talajra, az ő szívverése lüktetett abban; az égen vándorló felhők róla beszéltek. Ismét eltöltött a boldog bizonyosság afelől, hogy a nekem rendelt ösvényen járok, s ha keresem, megtalálom az isteneket.
Csütörtök-pénteken egész nap esett, bevallom, nekem ez tetszett a legjobban:). Addigra fokról-fokra kizöldült az aljnövényzet, s a párás nedvességben a fatörzseket, no meg a kis házikónkat ellepő mohok és zuzmók és megszínesedtek. A dombok közé telepedett köd, a szüntelen permetező langyos esőcseppek és a rengeteg áhítatos hallgatása mélyen megragadott. Reggel felkaptattam a hegycsúcsra, és majdnem egy órán át tartózkodtam ott. Előzőleg azt terveztem, hogy az athamémmal felszerelkezve rövid szertartást hajtok végre, amelynek elsődleges célja az istenek megszólítása, az imádkozás lett volna, de végül ott és akkor, a pillanat hevében belevágtam. A süvítő szélben hosszan fohászkodtam az Istennőhöz és az Istenhez, hogy segítsenek leküzdeni a rossz tulajdonságaimat, megszabadulni mindazon jellemvonásoktól, amelyek hátráltatnak a lelki és spirituális kiteljesedésben, s adjanak békét, kiegyensúlyozottságot, belső harmóniát. Arra kértem őket, segítsenek, hogy mindazon adományokat, pozitív jellemvonásokat és tehetséget, amelyeket tőlük kaptam útravalóul, ki tudjam bontakoztatni a saját és a körülöttem élők örömére, javára, s ne hagyjam puszta lustaságból, nemtörődömségből, patópáli kényelmességtől hajtva elkallódni. Azért is fohászkodtam, hogy legyen bennem elég felelősségérzet, kötelességtudat, elszántság és kitartás a feladataim teljesítéséhez, a mindennapokban való helytálláshoz; éleslátás, hogy felismerjem, mikor mire kell időt és energiát áldozni. Hogy a vallási életem és boszorkányi pályafutásom mellett az egyetemi tanulmányaimat és az emberi kapcsolataimat se hanyagoljam el, hogy dönteni tudjak, mikor melyiket helyezzem előtérbe. S végül, hogy szeretni képes és szerethetőbb személyiséggé váljak.
Nagyon jólesett kiönteni a szívem, belesuttogni a szélbe aggodalmaimat, kétségeimet, mindazt, ami miatt bűntudatom volt vagy amitől féltem. Csak járkáltam körbe-körbe a vadkörtefákkal szegélyezett tisztáson, és soroltam a litániát:), végül ledőltem a földre és hosszan feküdtem ott, figyelve a szürke esőfelhők vad vágtáját. Úgy éreztem, Földanya meghallotta a hangom.
Hazajönni nagyon nehéz volt. Némiképp mókás is, minthogy utolsó nap egy fiatal tölgysarj képében felfedeztem leendő seprűm nyelét. Korábban is megfordult a fejemben, hogy ha úgy adódik, keresek varázspálcának vagy seprűnek való fát, de aztán letettem a projektről. Hát, a seprű maga talált meg, egyszercsak belebotlottam egy ideális jelöltbe; ráadásul már elhalt (bár még nem korhadt) ágról volt szó, így nem okoztam fájdalmat az anyafának azzal, hogy lefűrészeltem.
Egyszóval, egy körülbelül 1'80 magas, csuklóvastagságú bottal vándoroltam Tatától Pestig, majd onnan haza, mindezt egyheti kosszal és két elnyűtt hátizsákkal kiegészítve. De nem ez zavart elsősorban. Amint beléptem a házunk ajtaján, megrohant az elmaradt tanulmányi kötelezettségek és otthoni feladatok miatt érzett sürgető szorongás. Egyik pillanatról a másikra rám zúdult egy halom tennivaló, és a velük járó türelmetlen feszültség is. Fél órával később máris visszazökkentem a megszokott, örökös ingerültséggel fémjelzett életritmusba, és a lelki béke odalett. Egészen elkeseredtem.
Mindazonáltal megfogadtam, hogy többet fogok járni-kelni a természetben, s gyakrabban kimozdulok itthonról; például rendszeresen meglátogatom a falunk feletti sziklaormokat, s bebarangolom a környék erdeit. Remélem, tényleg így lesz, mert az efféle kiszabadulásnak felbecsülhetetlen értéke van. Addig meg igyekszem higgadtan, türelemmel és derűvel szemlélni az elém kerülő megpróbáltatásokat, s nem aggódni többet a kelleténél. Az istenek segítsenek benne :).
.jpg)
