tükörország

(Forrás)

A túlvilágról szőtt elképzelések közt gyakran találkozunk a fordítottság gondolatával: a halottak birodalmában jobb és bal, fent és lent helyet cserél, az idő visszafelé pereg, az évszakok sorrendje átrendeződik. Erről a felfogásról árulkodik egyes honfoglalás-kori sírok leletanyagának elrendezése: az ékszereket, fegyverövet leoldva, az edényeket, íjat, nyilat összetörve, a kardot a szokásossal ellentétes oldalon helyezték a halott mellé. Az elsőként László Gyula által leírt jelenséget tovább vizsgálva Tettamanti Sarolta megállapította, hogy országosan elterjedt rítusról van szó, amelyben azonban az elhunyt túlvilági szükségleteinek kielégítése a visszajáró halottól való félelemmel vegyül: a felszerelés megrongálása, a fegyverek szokatlan pozitúrája kifejezi a halotti birodalom fordítottságát, s egyben megakadályozza a holttest megelevenedését.
A túlvilág eme elképzelése széles körben megtalálható, a már emlegetett dél-vietnami brúk temetési szertartásában például minden olyan motívum, ami a halott másvilágra vezető útjához és másvilági létéhez kötődik, következetesen fordítva zajlik, mint földi megfelelője (a testet nem a feljárónál, hanem az ellentétes oldalon adják le a verandáról, a halottnak szánt sírmellékletet - szerszámokat, háztartási eszközöket - összetörve helyezik a sírba, a neki vetett rizst az óramutató járásával ellentétes irányban, hátrálva hintik el a gödör körül, jószága pedig az áldozati állatok csontjaiból támad stb).
A fordítottság gondolata talán a tükör, tükröződő felület, tükörkép megkülönböztetett jelentőségéhez kapcsolódik. A tükör korokon és kultúrákon átívelő mágikus-vallási "népszerűsége"  jóformán máig töretlen, a víztükörben vagy egyéb fényvisszaverő felületen megpillantott képmásról pedig gyakran hitték (hiszik napjainkban is), hogy a lélek vagy egy, a személytől független hasonmás reflexiója.
A legújabb kori magyar néphitben e fordítottság gondolata már csak töredékesen jelenik meg (a halottat alkalmanként az ablakon át, és/vagy talpával előre viszik ki a házból, ám ez elsősorban a visszajárás megelőzésére szolgál), a tükör és a halál (illetve szellemvilág) közti kapcsolat viszont határozottabban körvonalazható. Európa-szerte bevett gyakorlat, hogy haláleset után a tükröket letakarják, amely hagyományhoz többféle magyarázat fűződik: az egyik szerint a halott lelke önmagát megpillantva elborzadna, a másik szerint a halál a tükörbe nézve megkettőződik és még egy családtagot elragad, megint másik úgy tartja, hogy a tükör csapdába ejti a lelket, amely így nem tud továbblépni. A tükör más népi praktikákban (divinációs eljárások) mint magasabbrendű igazságok feltárója, a természetfeletti birodalmának kapuja, a transzcendens hatalmak elérésének és megszólaltatásának (kétélű) eszköze, a jövőt megmutató bűvös holmi kap szerepet.
A tükör és a halotti világ szoros összetartozása makacsul továbbél a populáris kultúrában: mi sem példázza ezt ékesebben, mint a tucathorrorok azon, unásig ismert momentuma, amikor a kísértet, démon és miegyéb tükörben (ablaküvegen, óraüvegen stb.) bukkan fel vagy egyenesen abból mászik ki, illetve a hős (vagy áldozat) képmása önálló életre kel.

Felhasznált irodalom:

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 9, "Mirrors" szócikk) 
Magyar Néprajzi Lexikon - Túlvilág
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság: Élet és halál
Tánczos Vilmos 2007: Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz, Budapest. ('Tükör' szócikk)
Tettamanti Sarolta 1982: Temetkezési szokások a Kárpát-medencében a X. - XI. században. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest.

a kettős temetkezés

Míg számunkra a halál egyszeri, pillanatszerű esemény, számos kultúrában lépcsőzetesen lezajló folyamat, jól meghatározott állomásokkal (amelyek közül az életfunkciók megszűnése csak a kezdet). A kettős temetkezés gyakorlata szerint az első búcsúztatási rítus átmeneti, a holttest ilyenkor még nem kerül végső nyughelyére: azt csupán a második (vagy többszöri ismétlés esetén harmadik, negyedik stb.) szertartást követően foglalja el. Eközben az elhunyt fokozatosan veszíti el a társadalomban betöltött helyét, rangját, szerepét (jogait és vagyonát), s válik ki a családtagokat, rokonokat, faluközösséget összefűző kapcsolathálóból. A szertartásrend - a fiziológiai bomlás fázisaival összehangoltan - visszatükrözi eltávolodását az élők világától, útját a halottak birodalmába és új, halotti státuszának megszületését. Mindeközben családja megszabadul a halál tisztátalanságától, a közösség pedig "rendezi sorait".

Dajak koporsók, bennük a második temetésre váró holtakkal. (Forrás)

Indonézia és a Dél-Csendes-Óceáni szigetvilág bizonyos népei a halál után meghatározott ideig elkülönített helyen őrzik a testet (régi szokás szerint a lakóházban, gyantával bekent és hermetikusan zárt koporsóban, amelyen csupán egyetlen lyuk  - valamint a hozzá erősített edény - szolgált a hullanedvek elvezetésére; utóbbiakat bizonyos esetekben a legközelebbi rokonok rizshez keverve elfogyasztották; másutt egyszerűen kiöntötték). Ahol a hajdani otthonban történő tárolás - például a gyarmatosítók higiéniai aggályai miatt - feledésbe merült, ott kisméretű, de az élők által használttal megegyező házat építettek az elhunytnak. Néhány törzsnél az ideiglenes földbe temetés vagy a fakéregbe burkolt tetem faágak közt történő elhelyezése is megfigyelhető. A test gondos elzárása egyszerre szolgálta a halott és családja védelmét: előbbit a rontó szellemektől, ártalmas természetfeletti befolyástól, utóbbit pedig a halálhoz társuló tisztátalanságtól, netán az elhunyt szellemének rosszindulatától óvta.

Az átmeneti periódusban a holttest kiszolgáltatottságának és magányának megfelelően a lélek is elveszett, magatehetetlen. Mivel a halottak birodalmába még nem nyerhet bebocsátást, a földön kóborol, teste mellett marad és az élők támogatására (például áldozatai ételeire, imáira szorul). Egyedülléte és bizonytalan státusza nyomasztja, korábbi sérelmei feldühítik és hajlamos megbosszulni őket, ha pedig családja nem gyászolja tisztességgel, rajtuk tölti ki haragját. Féltékenyen őrzi feleségét, aki a végleges temetésig nem mehet ismét férjhez vagy térhet vissza rokonaihoz; vagyona, rangja sem örökíthető tovább. 

Bizonyos népek úgy tartják, hogy a szövetek rothadása fájdalmat okoz a léleknek, mások szerint a fogyatkozó húst a holtak szellemei ragadják magukkal, hogy belőle új testet építhessenek a frissen eltávozottnak, megint mások úgy vélik, a húsból vagy hullanedvekből valamilyen állat - féreg, kígyó stb - keletkezik, amelyben az eltávozott (valamelyik) lelke él. Akárhogy is, az elhunyt a végleges temetésig bizonytalan létállapotú féllény: megrekedvén élet és halál határmezsgyéjén (anélkül, hogy akár az élők, akár a holtak közösségének teljes jogú tagja lehetne) egyszerre szánandó és félnivaló teremtmény, aki a legteljesebb mértékben a visszamaradottak segítségére van utalva.

Ami a hozzátartozókat illeti, minél szorosabb kapcsolatban álltak az elhunyttal, annál inkább "beszennyezi" őket a halál tisztátalansága, épp ezért számtalan tabunak és előírásnak kell engedelmeskedniük a végleges temetésig. Ahogy életében, most is mintegy sorsközösséget vállalnak a halottal, és a gyász idejére kivonulnak az élők világából, a társadalom mindennapjaiból (a holttest egyes részeinek vagy bomlástermékeinek elfogyasztása, bőrre kenése e közösségvállalás magasiskolája). Szokásos munkáikat, feladataikat elhagyják, nem viselik ékszereiket, rendes öltözéküket és hagyományos frizurájukat, nem fogadnak látogatót és nem utaznak el, sokszor ki sem lépnek a házból, nem beszélhetnek vagy bizonyos ideig egyáltalán nem mozoghatnak, mindössze meghatározott ételeket fogyaszthatnak stb. Mindezzel kifejezik az élőktől való elkülönülésüket, amely a körükben megtelepedő halál jelenlétéből fakad. Minél közelebbi rokonról van szó, annál szigorúbbak és annál hosszabb időtartamot (alkalomadtán hónapokat vagy éveket) ölelnek fel e tiltások. Céljuk egyfelől enyhíteni az elhunyt magányát, másrészt biztosítani, hogy - a speciális óvintézkedések révén - a közösség többi része mentes marad a halál káros befolyásától. Családján túl a halott minden személyes tárgya (bútorai, ruhái, ékszerei), birtoka (pl. gyümölcsfái, halászóhelyei, jószágállománya) "tisztátalanná", tiltottá válik. A tabuk a másodlagos (vagy végleges) temetés közeledtével (ahogy a halott testben és lélekben is mindinkább elveszti veszedelmes, fenyegető mivoltát) fokozatosan, különböző szertartások révén oldódnak fel.

Különös nehézséggel szembesül egy közösség, ha vezetője - király, törzsfő - halálozott el, ilyenkor ugyanis a teljes társadalom megrendül. A király halálát egyes népeknél, elkerülendő a zűrzavart, titkolni igyekeznek, amíg a szokásrend (vagyis a halál folyamatának lezajlása) lehetővé nem teszi az új uralkodó beiktatását. Másutt a káosz intézményesített formája veszi át a terepet, a bevett normák, erkölcsök és törvények büntetlen áthágásával, fékevesztett tombolással és erőszakhullámmal. Egy-egy hétköznapi ember halála is szakadást okoz a társadalom szövetében, de a nép és a föld egészének jólétét reprezentáló és biztosító uralkodó hiánya az egész világot a feje tetejére fordítja. 
A másodlagos temetés időpontját különböző tényezők befolyásolják. Általában akkor kerül rá sor, ha a holttest már annyira elbomlik, hogy többé-kevésbé csak a csontok maradnak meg belőle. A bomlás folyamata a test eltorzulásával és a kellemetlen szagokkal együtt (nem egészségügyi, hanem vallásos-rituális szempontból) tisztátalanná, veszedelmessé teszi a hullát. Amikor az oszlás befejeződik, az összeszáradt, kiszikkadt csontváz ismét "szalonképessé" válik. Ezzel párhuzamosan a lélek földi bolyongása véget ér és eljut a holtak birodalmába, ahol elfoglalja méltó helyét. 

Tiwah, azaz a másodlagos temetés. (Forrás)

Noha a trópusi-szubtrópusi klímán a dekompozíció 10-12 hónap alatt végbemegy, a második temetést olykor évekkel késlelteti a források előteremtése, a szükséges nyersanyagok beszerzése, az általában rendkívül nagyszabású, fényűző és hosszan elhúzódó ünnepély megszervezése, a meghívottak utazási ideje és így tovább. Az indonéz törzseknél egy-egy másodlagos temetés sokszor hatalmas anyagi áldozatokat követek a halott családjától, s az egész rokonság összefogását igényli. Előfordul, hogy a közelmúltban elhunytak hozzátartozói közös rituálét szerveznek, megosztozva a terheken. Azoknál a népeknél, ahol a temetés periodikusan ismétlődik (vagyis nem csak második, hanem harmadik, negyedik, n-edik szertartást is tartanak három,- négy,- hét,- tízévente vagy bizonyos számú elhunyt "összegyűltekor" stb) - ilyenek például a dél-vietnami brúk - az összes érintett család, akiknél esedékes az újratemetés, közösen ünnepel. Kimagaslóan tehetős famíliák azonban azt is megengedhetik maguknak, hogy lerövidítsék a gyász időtartamát és akár közvetlenül a halálesemény után a (normál esetben) második, pazarló temetési szertartást rendezzék meg az elhunytnak.

Tiwah, azaz másodlagos temetés. (Forrás)

(Másutt - még akkor is, ha nincs meg a kettős temetkezés intézménye - a lélek túlvilági utazásának vélt ideje szabja meg, mikortól tekintenek valakit ténylegesen halottnak; az észak-amerikai indiánok több törzse szerint ez négy nap, négy hónap vagy négy év. A románoknál, bolgároknál, abházoknál, cseremiszeknél a halált követő negyven nap a gyász kiemelt időszaka. A gyászmunka szertartásos tagoltsága, az elhunyttól való búcsúzás fokozatos jellege jelentkezik még a magyar népszokásokban is, a tor és a rá meghatározott időtartamra következő későbbi halotti emlékünnepek, a bizonyos időközönként fizetett gyászmisék ritmusában.)

A borneói dajakok a végleges temetés különféle szertartásai során a halottat még egyszer, utoljára élőként kezelik. Miután eddigi nyughelyéről elmozdítják, vázáról lefejtik az esetleg még ott maradt kötőszövetet, húst, majd a csontokat drága, szép kelmékbe csavarják. Utána külön az ő számára épített házikóban álló ravatalra helyezik, melléteszik legértékesebb ékszereit és használati tárgyait, kedvenc ételeivel és italaival kínálják, családtagjai, rokonai pedig búcsút vesznek tőle. Közben többszöri éneklés, tánc és ima zajlik körülötte.

A halott búcsúztatása. (Forrás)

A ceremóniának gyakran képezi részét állatáldozat (bivaly, disznó, tyúk). (Forrás)

Végül a csontokat elhelyezik a családi kriptában, vagyis a sandungnak nevezett, fából készült és gazdagon faragott sírépítményben, amely cölöpökön álló házat formáz, és a család elhunyt tagjainak földi maradványait tartalmazza. Ily módon a halott fizikailag is újraegyesül őseivel. Eltérő szertartásos külsőségek, de hasonló eszmei tartalom; a végleges búcsú és az elhunyt megtérése örök nyughelyére fémjelzik más népcsoportok végleges temetkezését. Egyes esetekben a holtat nem testi mivoltában, hanem jelképesen temetik újra (a vietnami brúk például farudacskákkal helyettesítik a korábban elhalálozott személyeket), mások viszont nem pusztán kihantolják, de felöltöztetik, asztalhoz ültetik, sőt - családi fotóval tisztelik meg a halottat. Előfordul, hogy a holttest bizonyos (kiszárított, zsugorított) részeit, esetleg hamvait nem helyezik a közös sírba, hanem oltalmazó patrónusként a lakóház egy megkülönböztetett pontján tartják és rendszeres rítusokkal (lemosás, átöltöztetés, áldozati ételek és italok felkínálása) igyekeznek elnyerni jóindulatát. A konkrét, tényleges maradványok helyett az elhunyt (egyik) lelkét magába foglaló szimbolikus objektum - szobor, fétis - is lehet a kultusz tárgya.

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

 Az eltávozott ősöktől egyébként is támogatást és védelmet vár a közösség: míg a feloszló test (pontosabban szólva, a státusz nélküli, még temetetlen, fél lábbal az élők közt, fél lábbal a szellemvilágban létező halott) rémület és undor tárgya, a csontkamra - benne a megtisztult, s nem utolsósorban megfelelően elbúcsúztatott, úgymond kiengesztelt holtakkal - pozitív kisugárzású, jótékony erőt képvisel. A holttesten végbemenő borzalmas átalakulások bizonytalanságát felváltja a kiszikkadt csontok hosszú életű változatlansága: talán ezt a procedúrát - vagyis a tetem "tartósítását", a múlandó szövetek megsemmisítését és a romolhatatlan váz előállítását - gyorsítja meg egyes esetekben a hamvasztás (sőt, talán maga a mumifikálás is).
A fizikai maradványok végső nyugalomra helyezésével párhuzamosan a lélek is eljut a holtak birodalmába. Útja sokszor nehéz és válságos, olykor isteni pszichopomposzra van szüksége. A temetés földi szertartásrendje és a szellem túlvilági utazása közti eleven kapcsolat tükröződik például a brúk szokásaiban, akik a holttesttel a temető felé menet többször megállnak, "megpihennek" - jelképezve az elhunyt fáradalmait -, s még a sírkert közelsége esetén is rendre megszakítják az utat, hogy szertartásos imákat, énekeket mondjanak (jelezvén az élők és holtak létsíkja közti, szinte áthidalhatatlan távolságot). Amint a csontok egyesülnek a nemzetség többi tagjának maradványaival, úgy a lelket is befogadja a halottak közössége (olykor beavatási próbatételre emlékeztető rítusokat követően).
A csontok és a lélek közti szoros kapcsolat más kultúrákban is jellemző. Az elhunytat lehetőség szerint családjával, nemzetségével közös sírban, csontkamrában temetik el - "az élők egy közös házban, a halottak egy közös sírban", tartja a malgas mondás. A Huron Konföderáció nemzeteinél a halottak maradványait 10-12 évenként összegyűjtötték, ha kellett, letisztogatták (a még viszonylag ép tetemeket csak megmosták és átöltöztették), új ruhát és különböző ékszereket adtak rájuk, majd elzarándokoltak egy szent találkozóhelyre, ahol közös árokban földelték el őket ismét. Másutt a csontokban megőrzött lélek jótékony mágikus ereje arra sarkallta a hozzátartozókat, hogy a végleges temetés során - akár darabonként szétosztva - otthonukba vigyék, amulettként viseljék vagy épp elfogyasszák a maradványokat, ekképp hozva létre szakrális közösséget az elhunyttal. A pápua-új guineai angák mumifikálják halottaikat, ennek részeként pedig lecsapolják a zsírt, illetve egy, a tetem hasába szúrt üreges bambuszrúdon át elvezetik a hullanedveket - ezeket a halott hozzátartozói bőrükbe, hajukba dörzsölik. A mumifikálódott ősök a falu közelében, sziklákra, sziklás hegyoldalba függesztve őrzik a települést és lakóit.

(Forrás)

(Forrás)

Az indonéz bennszülötteknél a halottak birodalmában éppúgy zajlik az élet, mint a földi valóságban: az elhunyt itt is megöregszik és meghal, majd újjászületik. Végül többszöri reinkarnálódás után változatos formában (harmat, gyümölcs, gomba) visszaköltözik a földre, arra várva, hogy egy nő elfogyassza, s ily módon újra megtestesülhessen emberként.
Párhuzamban a halott végleges eltávozásával a gyászolók is felszabadulnak az addig őket sújtó tabuk alól. A halottas házat, annak eszközeit és lakóit rituálisan megtisztítják, hogy kiűzzék belőlük a "gonoszt", vagyis a halál baljós emlékét, majd bizonyos rítusok révén reintegrálják az elhunyt családját az élők közösségébe. A ceremónia bőséges étkezéssel, vidám táncokkal és dalokkal ünnepli a gyászidő végét: a gyászolók pedig innentől ismét hordhatják szokásos öltözetüket, frizurájukat, ékszereiket, s visszatérhetnek megszokott tevékenységeikhez, szerepkörükhöz. 

Az elmúlás tehát nem az individuum pillanatnyi, személyes tragédiája, hanem az egész közösség hosszú időn át elhúzódó drámája. Az eltávozott személy halálával felborítja a társadalom rendjét, s ennek helyreállításához különféle szertartások szükségesek. Hogy mennyire társadalmi jelenségről van szó, jól példázza, hogy azok, akik még vagy már nem teljes jogú tagjai a társadalomnak - például bizonyos kor (2, 7, 8 év) alatti vagy különféle, a közösségbe bevezető szertartásokon (lásd névadás) át-nem-esett gyermekek, elaggott, idős emberek, rabszolgák, bűnözők vagy egyes speciális halálnemek elszenvedői - esetében a temetés radikálisan leegyszerűsödik, a családot sújtó tabuk enyhébbek és rendkívül rövid idő alatt feloldódnak, a gyász kötelezettségei egy-két jelképes gesztusra redukálódnak (ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hozzátartozók nem éreznek valós fájdalmat). A gyermek esetében gyakori a vélekedés, hogy - tekintve, hogy még nem vált egészen az emberi közösség tagjává - a szellemvilággal, a halottak birodalmával fennálló kapcsolata szorosabb és közvetlenebb, mint a felnőtteké, így halála után gond nélkül tér vissza oda (vagy születik újjá ismét). Az öngyilkosok, gyermekszülésben elhalt anyák, villámsújtotta, vízbe fulladt vagy erőszak áldozatává vált személyek szintén megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. Egyes népeknél végzet-szerű haláluk tisztátalanná és végleg átkozottá teszi őket: teljesen megsemmisülnek vagy rosszindulatú szellemekként kóborolnak a földön, örökre kizárva a békés túlvilági létből és a születés-elmúlás-újjászületés örök körforgásából.

A halál beilleszkedik az életet tagoló átmeneti rítusok sorába: tulajdonképpen azok záróakkordja. A születés, majd a különböző létállapot-változások (az egyes korcsoportokba történő beavatás, a házasélet, a harcoslét stb) során az egyén egymástól elkülönülő, heterogén társadalmi státuszok lépcsőfokain halad keresztül, hogy végül a legnagyobb változás: az elmúlás révén egy minőségileg magasabbrendű, s az eddigiektől drasztikusan eltérő létmódot kezdjen. A fázisváltásokat kísérő rítusok az előző állapottól (csoporttól) való elválasztást, az átalakulást, majd az új állapotba (csoportba) történő belépést rendre a halál és újjászületés motívumaival stilizálják. Ám a halál maga sem örökkévaló: éppúgy része a lélek szakaszokra bomló vándorútjának, amelynek önmagába záruló köre előbb-utóbb ismét visszatér az élők birodalmába. 

Felhasznált irodalom:

Hertz, Robert: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Metcalf, Peter: Jelentés és materializmus: a halál rituális ökonómiája. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Vargyas Gábor:  A brú túlvilág a temetkezés tükrében. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II.

sámándob készítése

A sámándobot - kellő türelemmel és elegendő szorítóval felszerelkezve - magunk is elkészíthetjük. Amire szükégünk lesz hozzá:

- nyírfa rétegelt lemez

- fogónak való fa

- rezonátoroknak való hengeres farudacskák

- szőrtelen, cserzetlen bőr (leggyakrabban kecskét használnak e célra, de egyéb állaté is jó)
- fűrész, esetleg flex, nagyobb méretű szögek, kalapács, faragasztó, szegecsek vagy kárpitszegek - és egy rakás szorító

Első lépésként meghatározzuk a leendő dob méretét, majd létrehozzuk az annak megfelelő sablont, vagyis egy deszkába vert szögekből álló kört, amelynek átmérője megegyezik a sámándob kívánt átmérőjével (ehhez használjunk legalább '60-as bognárszeget, amelynek a feje kicsi, így később sem lesz zavaró). Ezt követően feldaraboljuk a nyírfa rétegelt lemezt: 3 csíkot vágunk le belőle aszerint, hogy milyen széles kávát óhajtunk (ált. 9-15 cm). Az így kapott, teszem azt, 10 cm széles és 150-200 cm hosszú csíkok (a hossz attól függ, hogy milyen volt a megvásárolt lemez hossza) egyikét a sablon köré hajlítjuk, majd - mivel optimális esetben hosszabb a sablon kerületénél - megjelöljük a végét, és méretre vágjuk. A következő réteg erre kerül rá, tehát valamivel hosszabb lesz. Hajlítsuk rá az első és a második lemezcsíkot is a sablonra, szorítóval fogassuk össze őket, és jelöljük be, majd vágjuk le a második lemezcsík végét.

Ezt követően összeragasztjuk e két réteget. A faragasztót öntsük tálkába és hígítsuk tejszínsűrűségűre, majd jelöljük ki a leendő külső csík belső oldalának közepét, és kenjük be a ragasztóval kétszer (1-2 perc különbséggel). Ugyancsak kenjük be a belső csík egyik végének külső felét (teljes szélességében, 20-30 cm hosszan), s illesszük hozzá a külső csík közepéhez (figyelve arra, hogy az élek összepasszoljanak). A ragasztó ilyenkor még nem köt meg, ezért szorítókkal rögzítsük a két lemezt egymáshoz. A belső csíkot hajlítsuk rá a kávára, másik végét is kenjük meg ragasztóval, és simítsuk rá a külső csíkot, majd jöhet a szorító. Ekkor tehát a belső csík már kör alakban fogja körül a sablont, s két vége összeér, miközben a külső csík csak a derekánál illeszkedik a belsőhöz. A következő lépés a belső csík végigkenése ragasztóval, és a külső csík hozzáerősítése. Az a legjobb, ha 3-4 centinként felteszünk egy szorítót; időközönként újrakenve ragasztóval a kimaradt részeket. A kifolyó ragasztót vizes ruhával tudjuk letörölni.
Ha a külső csíkot teljesen ráhajlítottuk a belsőre, és hozzá is fogattuk, a két széle összeér. Itt a szorítót ne közvetlenül a nyírfalemezre csavarozzuk, hanem két puhafa lapkára, amik kétoldalról közrefogják a lemezeket. Hagyjuk a félkész kávát állni 2-3 óráig, majd vegyük le a sablonról és tegyük félre 12 órára.
Másnap leszedhetjük a szorítókat, és következik a harmadik nyírfalemez-csík, ami belülre kerül (előtte a káva belső oldalát óvatosan tisztítsuk meg a ragasztógöböktől, göcsörtöktől, miegyebektől). Hajlítsuk bele a kávába, jelöljük meg a végét és vágjuk méretre. Kenjük meg alaposan ragasztóval ezt a csíkot és a félkész káva belső oldalát is összesen 3x, 2-3 perc különbséggel. Ezután óvatosan illesszük össze őket, figyelve, hogy a most beragasztott, tehát legbelső réteg végei ne essenek egybe a következő réteg végeivel. Ha a helyén van, szorítókkal rögzítsük (ismétcsak 3-4 centiméteres távolságokra helyezve azokat), és hagyjuk állni legalább 12 órát.
Ha a csíkok összeillesztése nem volt tökéletes, előfordulhat, hogy egyik-másik kicsit kilóg. Ez az egyenetlenség gyaluval, flexszel vagy körfűrésszel orvosolható :). Csiszoljuk le a kávát, ha szeretnénk rá rezonátorokat, akkor jelöljük meg és fúrjuk ki a helyüket. Általában 7,9,11 bütyök kerül 1-1 dobra (a számoknak szimbolikus jelentősége lehet, kinek hogy tetszik), amelyeket rögzíthetünk facsavarral és/vagy ragasztóval. Ugyanez igaz a fix fogóra is. Utóbbi végeire ragaszthatunk egy kis bőrdarabot, ami rugalmas, de stabil összeköttetést biztosít a fogó és a káva között, ugyanakkor a káva rezgéseit letompítva kiküszöböli a két érintkező fafelület esetleges rezonanciájából származó kellemetlen zörgést.
Alakja szerint a fogó lehet Y-alakú vagy kereszt. Létezik függesztett formája is, amikor a kávához nem (közvetlenül) rögzül; ehelyett a bőrhöz (vagy a kávához) erősített megfeszített inak tartják. 
A bőrt tímártól szerezzük be, s éjszakára áztassuk be kézmeleg vízbe - ettől megpuhul és könnyen megmunkálhatóvá válik. Másnap még vizes állapotban terítsük ki a munkafelületen, helyezzük rá a kávát, és lazán hajtsuk rá a bőrt. Ekkor még ne feszítsük meg, mert száradás közben valamennyit zsugorodik, s ha nagyon feszes, összeroppanthatja a kávát (vagy végighasadhat). Ideiglenesen rögzítsük a bőrt, vágjuk le a felesleget, majd várjuk meg, míg megszárad. A végleges rögzítést megoldhatjuk kárpitosszegekkel, szegecsekkel, a bőrt és a kávát átfúrva 'varrással', - vagy ahogy tetszik. Az én (nagyobb) dobomon a bőr pereme körben ki van lyuggatva, és azon egy ín van átfűzve, majd megcsomózva.
Az ütőt készíthetjük csontból vagy fából, de ügyeljünk rá, hogy ne legyen olyan hegyes, kiálló része, ami beszakíthatja a bőrt; illetve ne legyen túl nehéz, hiszen a nagy tömeg kis lendületnél is kárt tehet a dobunkban. A Gerecsében találtam egy követ, amelyik alakja és fogása szerint kiváló dobverő lett volna - fájt is érte a szívem, ám a súlya miatt végül otthagytam. Az a legjobb, ha a kiválasztott faág vagy csontdarab végét bebugyoláljuk textíliába vagy bőrbe, így biztosan nem fogja megsérteni a dob felületét.
Dobunkra kedvünk szerint festhetünk (hennával, tussal, olajfestékkel stb); az ábrákhoz itt egy kis kedvcsináló különböző dobok autentikus és újkeletű motívumkincséből.

Persze a dobok egyéni ízlés szerint, saját stílusunkban is díszíthetők, s manapság, mikor a generációról generációra öröklődő hagyomány kiveszett, legfeljebb fragmentumaiból próbáljuk több-kevesebb sikerrel összegyúrni, talán az a legszerencsésebb, ha a dob nem vélt vagy valós ősök hajdani világképét, hanem személyes, belső világlátásunkat tükrözi. 

Még valami, ami csöppet sem elhanyagolható: a dobnak lelke van. Közte és a gazdája közt élő kapcsolat alakulhat ki, ha megfelelően bánunk vele. Ne úgy tekintsünk rá, mint egyszerű használati - vagy neadjisten dísztárgyra, mert az megbosszulja magát. Ha eszközként kezeljük, azzá is válik - lelketlen, üres, halott hangszerré. Amikor ránézünk, látnunk kell benne a segítőt, az útitársat, a barátot - az állatot, aki az életét adta azért, hogy bennünket a Világfa tetejéig röpítsen. Tartsuk szem előtt ezt az áldozatot, s ehhez mért tisztelettel forduljunk a dobunk felé. 

 

Áldás!
Eső, 2012-04-11

u.i.: a készítés lépéseinek leírása innen származik, ahol illusztrációt is találtok hozzá

varázskő (II): tigrisszem

Noha nem szerepel a február korreszpondensei között, mégis a tigrisszemre esett a választásom - nem csak mert (az ametiszthez hasonlóan) jóformán minden ásvány-szaküzletben kapható, hanem mert kifejezetten közel áll a szívemhez. Nézzétek el nekem ezt a kis elfogultságot :).

A tigrisszem a kvarcfélék közé tartozó, 7-es keménységű kristály, amely a 'sólyomszem' nevű ékkő pszeudomorfózisával alakul ki. A sólyomszem tompa kékesszürke színű, párhuzamosan elhelyez­kedő, igen finom amfibol-azbesztszálakat tartalmazó, lemezes-rudas kvarcváltozat. Ritkán egyszínű az egész darab, rendesen vékonyabb-vastagabb aranysárga sávok váltakoznak a sötét alapszínnel. A sárga színt az amfibol-azbesztnek vas-hidroxid által festett mállásterméke okozza. A nagyobbrészt mállott, aranysárga, sárgásbarna példányok neve tigrisszem. 

E kettős egyedüli fontos lelőhelye a dél-afrikai Oranje-folyótól északra fekvő Griquatown vidéke, hol átlagosan centiméter vastag lemezeik vörösbarna, okkersárga jáspispalák repedéseit töltik ki. Indiában, Burmában, Nyugat-Ausztráliában és Észak-Amerikában szintén megtalálható.

Alkalmazása a mágiában: tűz, illetve föld elemű, (gyakran említik napkő néven), a Nap uralma alatt áll. A hozzá köthető kulcsszavak a következők: vizualizáció, látomások, a száraz intellektuson túlmutató mentális aktivitás, gondolatok, megelégedettség, foglalkoztatás, évszakok, nyár, nap (mint időegység); kiegyensúlyozott harmónia az ellentétek között, gyakorlatiasság, életerő, tetterő, belátás, méltányosság. A napfonat-csakrára, a gyökércsakrára és a szexcsakrára gyakorolt hatást. Arra sarkall, hogy aktív cselekvőként válaszoljunk a mindennapok kihívásaira, s minden körülmények között maradjunk nyugodtak, stabilak és belátóak.

A tigrisszem ösztönzi a mentális tisztánlátást, megvilágosodást, a logikus gondolkodást. Nyitottá teszi az elmét a paradoxonok felfogására, s így az több, akár egymásnak ellentmondó idea egyidejű tanulmányozására is képessé válik; a konfliktusokban ítélkezés nélküli megértést tanúsít. Segít átlépnünk a fekete/fehér, jó/rossz megközelítésen, s megérteni, hogy minden létező a mindenekfelett álló Egynek, a teremtő isteni szellemnek a megnyilatkozása, része. Ez a látásmód elengedhetetlen annak számára, aki egy magasabb tudás titkait kutatja, mert meg kell értenie, hogy a dolgok alapvető természetében számos látszólagos ellentmondás bujkál.

Az egyensúly köveként segít megtalálni a harmonikus középpontot, az arany középutat mindenféle szélsőség között. Közreműködésével a nézeteltérésekben mindkét oldalt egyformán átlátjuk. Kiváló segítőtársa a hivatalos közvetítőknek (nem riporterekre, hanem különböző, ütköző szituációkban dolgozó közbenjárókra gondolok - ügyvédekre, rendőrökre, bírákra, stb.). Ajánlatos magukkal hordoznia azoknak is, akik peres ügyekbe keveredtek, válófélben vagy letartóztatásban vannak. Konfliktushelyzetekben egyéni törekvéseinket összehangolja a másik fél szándékaival, találva azoknak egy közös nevezőt; s gyakran egyszerű megoldást inspirál. Megbékélteti az eltérő látásmódú, vallású, életfelfogású embereket, legyen szó ismeretlenekről vagy családtagokról, barátokról, szeretőkről. Az egyén belső érzelmi zűrzavarán is segít, lecsendesítve a szélsőséges megnyilatkozásokat.

Mindemellett energizálja a testet, hogy képes legyen teljesíteni az akaratunkat; az 1-3 csakrák ösztönzésével vitalitást, lendületet kölcsönöz nekünk, s gyorsítja az anyagcserét, sejtregenerációt. Mikor hosszú időn át megerőltetéseknek vagy egyéb nehézségeknek vagyunk kitéve (nem csak fizikai értelemben), a magunknál hordozott vagy magunkon viselt tigrisszem segít átlendülni a fáradtságon, legyőzni a félelmet. Az alsóbb csakrák indukálásán keresztül tetteinket megtölti kreativitással és világos szándékkal.

Az aranyfényt közvetítő ásványként segít ráhangolódnunk egy magasabb tudatosságra. Vele meditálva eljuthatunk a feltétel nélküli szeretet, a megvilágosodott tudás és befogadó kegyelem meleg aranyporral átszőtt világába. Az innen visszatérő 'utazó' nem akar egyszerűen csak lebegni az élmény nyújtotta boldogságban: tettekre akarja váltani mindazt a tudást és erőt, amellyel e felsőbb világbéli kalandozás megajándékozta (a szakirodalmi forrás a fentieket keresztény kontextusba helyezte, ami talán ki is csendül a szövegből, bár én nem tartottam szükségesnek ennél jobban kihangsúlyozni). A földre érkező napsugár erejét közvetítve a teremtő, alkotó energia hordozója. Segít, hogy személyiségünk teljessé váljon, megleljük test és lélek harmóniáját, hogy minden tettünkkel kifejezhessük a fölöttünk álló szellemi hatalom nagyságát.

A többi kvarckristállyal jól harmonizál. Moldavittal (meteorüveggel) kombinálva segít felülemelkedni azokon a problémás pontokon, amelyeken hosszú időre leragadtunk.

A belőle csiszol tükör a tudatalatti, intuitív elme gondolataira rezonál, a mágikus látomások tükrözője. A jólét és anyagi gyarapodás érdekében szőtt varázslatok fontos alapeleme (peridottal, jadekővel, opállal, topázzal, pirittel, mágensvasérccel kombinálva). Védelmező erőként szolgál a rosszindulattal, gonoszsággal szemben. A római zsoldosok kimondottan az ellenül foganatosított sötét varázslatok elhárítása érdekében hordták.

A szervezetben a vérre hat, életerőt generál. A belsőelválasztású mirigyek működését stimulálja, kiegyensúlyozza használója hormonháztartását.

Források:

Cunnigham, Scott: Cunninham's encyclopedia of crystall, gem & metal magic (Llewellyn, 2003)

Simmons, Naisha, Raven: The Book of Stones - Who They Are & What They Teach (North Atlantic Books, 2007)

Wikipedia angolul, magyarul

Shimmerlings

mítoszok nyomában a tudatalatti ismeretlen erdejében

Herbert Silberer 'Okkult és alkímiai szimbólumok' c. írását (eredetileg: Hidden Symbolism of Alchemy and the Occult Arts, New York, 1917) olvasom. Nem haladok vele túl gyorsan, a kölcsönzési határidő pedig tegnapelőtt lejárt, de nem volt szívem visszavinni anélkül, hogy egyáltalán belelapoztam volna. Nagyon izgalmas, egyben mégis illúzióromboló témát feszeget: az álmok pszichoanalitikus elemzésének módszertanát követve igyekszik feltárni egy konkrét (az 1785-90 körül, Altonában megjelent okkult szöveggyűjtemény, a 'Geheime Figuren der Rosenkrauze aus dem 16ten und 17ten Jahrhundert' második kötetében lejegyzett, az  anyag és a lélek alkímiai átalakulásának folyamatát megörökítő, ezoterikus szimbólumokkal telített) parabola jelképrendszerét, s vele párhuzamban számos kapcsolódó mitológiai motívum háttértartalmát. Teszi mindezt freudi szellemiségben, az álomképek és az álommal rokon vonásokat mutató parabola cselekményelemeinek hátterében egyaránt az elfojtott (a felettes én, vagyis a tudatos ego, a társadalmi rendhez alkalmazkodó erkölcsiség által tiltott)(szexuális) ösztönök és vágyak megfelelőjét kutatva. Többé-kevésbé meg is találja: mindenekfelett az oidipus-komplexus illetve a vérfertőzés titkolt-tiltott képzetét (legalábbis az 50. oldalig bezárólag, ugyanis egyelőre eddig jutottam). 

Az igazán lelombozó mégsem a lélek legmélyén rejtőző elemi ösztönök sötétsége - legyen szó bármilyen, a mai civilizációs berendezkedésünk és életszemléletünk által visszataszítónak, deviánsnak, 'gonosznak' bélyegzett késztetésről - végtére is emberek lévén esendőek vagyunk, s a  belénk kódolt ösztönök miatt nem szabad megvetnünk magunkat vagy egymást (ami persze egyidejűleg nem jelenti azt, hogy nem kéne önmérsékletet tanúsítanunk, s bizonyos moralitással felvértezni magunkat). Nem, ami ennél egy fokkal kiábrándítóbb, az a mítoszok tudományos igényű analízise, amely azok minden mozzanatát az emberi psziché mélyén zajló folyamatokra vezeti vissza, azt tükrözvén ezzel, hogy csupán teremtő képzeletünk és tudatalatti vágyaink nászának kifejezőeszközei. E megállapítás természetesen nem csak a széles körben "mitológiaként" számon tartott legendákra vonatkozik (minden tisztelettel, de nyugodtan beismerhetjük, hogy egy keresztény államvallású országban, vagy legalábbis keresztény családban szocializálódó átlagember a 'mítosz' szó alatt egyértelműen a [z egyház által is valótlannak bélyegzett] pogány hiedelemmondákat és legendakört érti, miközben a Biblia objektív szemszögből nézve nem kevésbé valószerűtlen részeit eszébe sem jutna e kategóriába sorolni), hanem a nagy világvallások szent szövegeire is.

Valóban meg lehet-e ragadni egy hitrege tartalmi lényegét pusztán az emberi faj lelkivilágán keresztül? Számos csodás legendánk nem lenne több, mint a 'közösség álma', azaz egy kollektíva (elfojtott) vágyainak és tilosban bóklászó fantáziájának leképződése? Ennyit a hősökről, istenekről, szellemekről?

Jogában áll-e a tudománynak steril kendővel letörölni a hit hímporát a teológiai hagyományokról? Ha egy-egy elbeszélés-elemről az utolsó betűmorzsáig lefosztja is a romantikus vallási (vagy épp ezoterikus) elképzeléseket, feltárva alattuk az ember psziché nyers indítékait, elvitathatja-e a hívők által megélt spirituális élmények valódiságát? S miközben a végső igazságot keresve a dolgok mélyére ás, nem dobja-e félre meggondolatlanul a valódi tudást? 

Szeretném valami pozitívumra kihegyezni az érvelést, de ambivalens érzésekkel küszködök. Minél több tapasztalatot, ismeretet tudhatok magam mögött, annál inkább vágyom a hiteles, eredeti, hamisítatlan, kézzelfogható igazságok és élmények felfedezésére. S mi van, ha végül - profán megfogalmazással élve - pofára esek a materializmus kockakövén, ahonnan nincs hova továbblépni? Részben megértem, hogy a Római Katolikus Egyház évszázadokon át oly hevesen harcolt a tudománnyal szemben; hiszen minél több, a  tévedhetetlennek titulált vallási dogmákat megkérdőjelező hipotézis nyer megerősítést általa, annál több léket kap a kereszténység nagy anyahajója. Ugyanezt a viselkedést produkálja a kínai kommunista diktatúra vagy a hagyományhű muszlim országok törvénykezése, amely az információk szabad áramlását korlátozva igyekszik saját kizárólagos igazának látszatát fenntartani. Ennek jegyében - a nagybetűs Hatalom számára ismeretlen, s általa nem szentesített tudás birtoklásáért  - üldözték már az ókori Közel-Keleten is a boszorkányokat, varázslókat (itt fedezhetők fel a később keresztény körökben is nagy népszerűségre szert tevő liturgikus vízpróba, boszorkányfürösztés legkorábbi előzményei). S végsősoron ez okozta Ádám és Éva vesztét, az Édenkertből történő száműzetésüket. 

Fogós kérdés, amin érdemes elgondolkodni. Ami engem illet, szeretném hinni, hogy a mítoszok mélyén az embert meghaladó többlet rejtezik. Szeretném azt hinni, hogy valahol, valamilyen formában a sorsunkat igazgató égi hatalmak és az e világot lakó, szemünknek láthatatlan lények alakja rajzolódik ki belőlük. Hogy a hit nem puszta öncsalád, ami arra való, hogy elviseljük a lét végességének nyomasztó súlyát. S jobb pillanataimban meg is vagyok győződve erről. Ma este egy kicsit meginogtam.