Tegnap néztem meg és rabul ejtett. Annyi (morbid) humor, kedves életbölcsesség, valóság-szagú mozzanat rejlik benne! És hát a boszi nagynénik fergetegesek - habókos, örökvidám, elpusztíthatatlan optimizmussal megáldott lökött tyúkok, egyszóval olyanok, amilyennek egy boszorkánynak lennie kell. Nem félnek különbözni, nem törődnek a tradicionális társadalmi konvenciókkal, nem érdeklik őket az emberek irántuk táplált ellenérzései, nem akarnak beilleszkedni a normák között mozgó szürke tömegbe. Időnként annyira vágyom erre a szabadságra! Jobb híján apró lázadások formájában nyilvánítom ki önmagam. Szajkótollat fonok a hajamba, a pulóverem alatt pentagramma-medált hordok, napközben időnként elábrándozok: de jó is lenne bölényszellememmel barangolni a végtelen prérin...
Mostanában gyakrabban meditálok, akarom mondani: gyakrabban próbálok meditálni. Változó sikerrel: eleinte egészen kontinuus víziókban avagy fantáziautazásokban volt részem, az utóbbi pár alkalommal viszont minden látomás szétforgácsolódott, csak villanásnyi képek maradtak meg a kusza zűrzavarból. Alighanem mert túl álmosan, feszülten, csak megszokásból, illetve kötelességtudattól hajtva vágtam bele.
Egyik korábbi alkalommal ismét a szokott prérikörnyezetben találtam magam, bölényem társaságában egy, a füves síkságból kiemelkedő, vöröses szikla peremén. Lélektársam a szirt peremére lépett, visszanézett rám, aztán levetette magát. Éreztem, azt akarja, hogy kövessem. Bevallom, szorongva engedelmeskedtem, habár gyanítottam, nem eshet bajom, ha egyszer a totemem útmutatása szerint cselekszem. Nem zuhantam le, ehelyett, minekutána minden bátorságomat összeszedve kiléptem a tátongó mélység fölé, szárnyak nőttek ki a vállamból, és a szél felkapott. Önfeledt boldogsággal emelkedtem fel az ég vakító kékségébe, s szédítő sebességgel suhantam a bodros-fehér bárányfelhők labirintusán keresztül.
A látomás maradékát nem részletezem, jelen helyzetben ireleváns. A lényeg: feleszmélve eltöprengtem azon, vajon mit takar e szimbolikus eseménysorozat, mit akart a tudomásomra hozni segítőszellemem. Úgy éreztem, valami olyasmit, hogy ha önmagam akarok lenni, számolnom kell a kitaposott ösvény biztonságának elhagyásával; s hogy csak akkor válhatok igazán szabaddá, ha lesz merszem fejest ugrani az ismeretlenbe.
Nem vagyok az a szélsőséges exhibicionista, aki mindenáron a környezetében élők orra alá akarja dörgölni az azokétól eltérő gondolkodásmódját, vallását, politikai nézeteit, szexualitását. Megértem a zajos, színes, polgárpukkasztó melegfelvonulásokat, hiszen a homoszexuálisokat a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni; s minél merevebben zárkózik el a köztudat a másságtól, annál hangosabban és kétségbeesettebben igyekszik amaz felhívni magára a figyelmet. Talán még jót is tesz a jelenség elfogadásának az efféle lármás, erőszakos tálalás (természetesen itt nem fizikai erőszakra gondolok), hiszen a felvonulás sokszor bizarrul festő és - a begyöpösödött átlagember számára - tenyérbemászóan öntudatos résztvevőit látván a tömegbe olvadó, a hagyományos normákat legalábbis látszólag követő, konszolidált homoszexuálisokat könnyebb elfogadni.
Így vagy úgy, bennem nincs efféle túlhabzó önkifejezési hajlam, persze esetemben nem a szexuális másságot, hanem a vallási hovatartozást illetően. Néha ugyan elábrándozok arról a világról, amiben nyugodtan járhatunk bolondos hippicuccokban, megölelhetjük az utunkba kerülő fákat, nyíltan viselhetünk pentagrammát és nem kell magyarázkodni Teleholdas estéken, hogy mégis mit művelünk a zárt ajtók mögött. Egy olyan világról, amiben az emberek - bizonyos határok között - elfogadják egymás különbözőségeit és érthetetlen hóbortjait:), mindaddig, amíg azok senki ártalmára nincsenek. De az már nem az én asztalom, hogy a mindennapi megjelenésemben is lázítóan nyilvánvalóvá tegyem boszorkány voltomat. Igaz, az öltözködésem meglehetősen egyéni, s valamennyit visszatükröz a természet, illetve a mitológia, történelem, néprajz iránti vonzalmamból, habár még a konvencionális értelemben elfogadható keretek között.
Viszont, ha a nagyvilág felé nem is, a közvetlen környezetemet illetően (legközelebbi barátok, család) mindig kényszeredetten igyekeztem megmutatni önmagam. Emlékszem, minekutána rákaptam az emailezésre, napi szintű élménybeszámolókkal bombáztam az ismeretségi körömet. Naplót vezettem hosszú éveken át, amiből időnként egy-egy szemelvényt megosztottam az arra érdemesekkel. Az utolsó gondolatmorzsáig kitárulkoztam: kétségbeesetten vágytam a körülöttem élők elismerésére és rokonszenvére az engem éppen lázba hozó dologgal kapcsolatban, lett légyen az lovaglás, néptánc, hegymászás, etc. Mióta a pogányság dobogós pozícióba került a "hobbijaim" közt, nagyon nehezemre esik a vele kapcsolatos titkolózás. Nem ragozom tovább a témát, hiszen siránkoztam erről már épp eleget:) - egy óriáslépéssel visszakanyarodunk a kiindulópontként szolgáló vízióhoz. Úgy éreztem, efféle szellemi halálugrás volna kerek-perec elmondani a családomnak, hogy mi a helyzet a hitéletemet illetően; s mégha rosszul is fogadnák, úgy megkönnyebbülnék tőle! Persze, azóta sem szedtem össze a bátorságom hozzá, - ellenben a múlt héten vettem egy nagy levegőt és kipakoltam az egyik évfolyamtársamnak, akit hasonló szellemiségűnek véltem.
Félsikerrel: mint kiderült, ő nem merült bele annyira a pogányságba, mint én, a kereszténységtől való elzárkózás állapotáig jutott, amúgy keresi az útját; viszont nagyon jól esett, hogy bár szemlátomást némiképp zűrzavarosnak ítélte az én samanizmussal és az ősmagyar hitvilág töredékeivel megfejelt nyugati boszorkányságomat, továbbra is ugyanolyan rokonszenvvel tekint rám. Kezdem elhinni, hogy a vallási hovatartozásom nem tesz az ismerőseim szemében valamiféle szörnyszülötté, akit nagy ívben elkerülnek. Hogy, habár számomra ez elsődleges fontosságú, a kívülálló meglátása szerint csak egy a számtalan vonás közül, ami az egyéniségemet jellemzi, s ami alapján véleményt formálnak rólam; sőt, a mai, materializmusba hajló fogyasztói érában tulajdonképpen egyfajta mellékes, archaikus hagyományőrző tevékenység, nem több. Míg volt idő, mikor az emberek megítélésében elsődleges szerepe volt a hitnek, manapság ugyancsak háttérbe szorult, s ha nem jár szélsőséges viselkedésmintákkal, úgy nem tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Legalábbis szeretném ezt hinni, elsősorban a saját korosztályomra vonatkoztatva,- hiszen a fiatalok mindig rugalmasabban gondolkodnak, azonkívül a tinédzserek és a főiskolások között annyi szellemi, zenei, öltözködési divatáramlat tobzódik, hogy nehéz különcnek lenni :).
Szóval, ha le nem is ugrottam még, az első lépést megtettem a mélység felé - csak aztán a végén tényleg kinőjenek azok a szárnyak :).
Áldás reátok!
Hulló Eső, 2011-02-26
Utóirat: remélem, a büszkeség-napi menettel és általában a homoszexualitással kapcsolatos szövegrészt senki nem érzi diszkriminatívnak, amennyiben mégis: mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa; nincsenek ellenérzéseim a melegekkel kapcsolatban, legfeljebb a zajos magamutogatás bizonyos formái visszatetszőek, legyen szó akármilyen csoportról (vallási szektáról, politikai tüntetésről, etc.). Áldás! - H.E.
VálaszTörlés