Még mindig borzongós kedvemben lévén tegnap e filmet néztem meg (vele párhuzamban letöltöttem a Báthoryt is, az lesz a ma esti program). A Julia Delpy által rendezett alkotás Báthory Erzsébet, a „vérgrófnő” történetét dolgozza fel, alaposan kiszínezve a róla keringő legendákat.
A mendemondák szerint férje, Nádasdy gróf, a törökök elleni vitézségével a ’Fekete Bég” nevet kiérdemlő nemes 1604-ben bekövetkező halála után az akkor 44 éves Erzsébet, magára maradva csejtei kastélyában, megszállottan kutatni kezdte a fiatalság és szépség forrását. Otthonában minden tükröt összetöretett, hogy ne lássa öregedni magát, s a későbbi vádak szerint fiatal szűzlányok százait ítélte kínokkal teli halálra, hogy aztán megfürödhessen a vérükben. E tettei okán az utókor a világ leggonoszabb vagy legördögibb asszonya címmel ruházta fel, s alakjáról mindmáig lemoshatatlan e hiedelem. Holott a történelem tanúsága szerint az Erzsébet elleni vádak, melyek koncepciós perének kezdete után hangzottak el először, pusztán ellenlábasainak anyagi érdekeltségén alapuló koholmányok voltak. A bűntetteket megerősítő vallomást kínzással csikarták ki a 'tanúkból', s a vádaskodás hátterében vélhetőleg a Habsburg királyi háznak a Nádasdy-Báthory uradalom megszerzésére irányuló törekvései, illetőleg különféle politikai ellentétek álltak.
Julia Delpy filmje szépítés és magyarázkodás nélkül, mégis nagyon árnyalt módon ábrázolja a grófnő alakját. Miközben végigkísérjük Erzsébetet rögös életútján, Thurzó István szavaiból azt is megtudjuk: amit látunk, talán nem több üres szóbeszédnél. A film sajátos stílusa, az egy-két snittel ábrázolt jelenetek, a finom utalásokkal érzékeltetett cselekményelemek, a váratlan időbeli ugrások talán nehezebben emészthetővé teszik az alkotást, nekem ugyanakkor kimondottan tetszett a rendezés. Julia Delpy érdemeit öregbíti, hogy mindamellett, hogy nőiesen összetett, érzelemgazdag (ám korántsem giccsesen csöpögős) és életszerűen hiteles művet vitt vászonra, a főszereppel is kitűnően bánik. Noha nem hollywoodi szépség, és a korszerűségre törekedve sminket sem használ, kiválóan alakítja a büszke, öntörvényű, érzéki asszonyt, aki vad szenvedéllyel vágyik az élet mámorára akkor is, ha ifjúságát már maga mögött hagyta. Vannak olyan emberek, férfiak és nők, akiket nemesi díszruhába öltöztetve is hétköznapinak látunk, s van, akin a középkor pompája úgy díszlik, mintha erre született volna. Benyomásom szerint Delpy az utóbbaik közé tartozik: főúri tartással jelenik meg a vásznon, hitelesen elevenítve fel az évszázadok múló ködéből a Vérgrófnő alakját. S míg végignézzük Erzsébet őrületbe hajló ámokfutását, a narrátor, Thurzó István kommentárja azt sugallja, az egész véres mizéria talán meg sem történt. Bevezető,- és egyben zárógondolatai arra emlékeztetnek: a történelmet a győztesek írják, s az ő megítélésükön keresztül ismerhetjük meg a veszteseket – ne higgyünk hát vakon régmúlt históriáknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése