sámándob készítése

A sámándobot - kellő türelemmel és elegendő szorítóval felszerelkezve - magunk is elkészíthetjük. Amire szükégünk lesz hozzá:

- nyírfa rétegelt lemez

- fogónak való fa

- rezonátoroknak való hengeres farudacskák

- szőrtelen, cserzetlen bőr (leggyakrabban kecskét használnak e célra, de egyéb állaté is jó)
- fűrész, esetleg flex, nagyobb méretű szögek, kalapács, faragasztó, szegecsek vagy kárpitszegek - és egy rakás szorító

Első lépésként meghatározzuk a leendő dob méretét, majd létrehozzuk az annak megfelelő sablont, vagyis egy deszkába vert szögekből álló kört, amelynek átmérője megegyezik a sámándob kívánt átmérőjével (ehhez használjunk legalább '60-as bognárszeget, amelynek a feje kicsi, így később sem lesz zavaró). Ezt követően feldaraboljuk a nyírfa rétegelt lemezt: 3 csíkot vágunk le belőle aszerint, hogy milyen széles kávát óhajtunk (ált. 9-15 cm). Az így kapott, teszem azt, 10 cm széles és 150-200 cm hosszú csíkok (a hossz attól függ, hogy milyen volt a megvásárolt lemez hossza) egyikét a sablon köré hajlítjuk, majd - mivel optimális esetben hosszabb a sablon kerületénél - megjelöljük a végét, és méretre vágjuk. A következő réteg erre kerül rá, tehát valamivel hosszabb lesz. Hajlítsuk rá az első és a második lemezcsíkot is a sablonra, szorítóval fogassuk össze őket, és jelöljük be, majd vágjuk le a második lemezcsík végét.

Ezt követően összeragasztjuk e két réteget. A faragasztót öntsük tálkába és hígítsuk tejszínsűrűségűre, majd jelöljük ki a leendő külső csík belső oldalának közepét, és kenjük be a ragasztóval kétszer (1-2 perc különbséggel). Ugyancsak kenjük be a belső csík egyik végének külső felét (teljes szélességében, 20-30 cm hosszan), s illesszük hozzá a külső csík közepéhez (figyelve arra, hogy az élek összepasszoljanak). A ragasztó ilyenkor még nem köt meg, ezért szorítókkal rögzítsük a két lemezt egymáshoz. A belső csíkot hajlítsuk rá a kávára, másik végét is kenjük meg ragasztóval, és simítsuk rá a külső csíkot, majd jöhet a szorító. Ekkor tehát a belső csík már kör alakban fogja körül a sablont, s két vége összeér, miközben a külső csík csak a derekánál illeszkedik a belsőhöz. A következő lépés a belső csík végigkenése ragasztóval, és a külső csík hozzáerősítése. Az a legjobb, ha 3-4 centinként felteszünk egy szorítót; időközönként újrakenve ragasztóval a kimaradt részeket. A kifolyó ragasztót vizes ruhával tudjuk letörölni.
Ha a külső csíkot teljesen ráhajlítottuk a belsőre, és hozzá is fogattuk, a két széle összeér. Itt a szorítót ne közvetlenül a nyírfalemezre csavarozzuk, hanem két puhafa lapkára, amik kétoldalról közrefogják a lemezeket. Hagyjuk a félkész kávát állni 2-3 óráig, majd vegyük le a sablonról és tegyük félre 12 órára.
Másnap leszedhetjük a szorítókat, és következik a harmadik nyírfalemez-csík, ami belülre kerül (előtte a káva belső oldalát óvatosan tisztítsuk meg a ragasztógöböktől, göcsörtöktől, miegyebektől). Hajlítsuk bele a kávába, jelöljük meg a végét és vágjuk méretre. Kenjük meg alaposan ragasztóval ezt a csíkot és a félkész káva belső oldalát is összesen 3x, 2-3 perc különbséggel. Ezután óvatosan illesszük össze őket, figyelve, hogy a most beragasztott, tehát legbelső réteg végei ne essenek egybe a következő réteg végeivel. Ha a helyén van, szorítókkal rögzítsük (ismétcsak 3-4 centiméteres távolságokra helyezve azokat), és hagyjuk állni legalább 12 órát.
Ha a csíkok összeillesztése nem volt tökéletes, előfordulhat, hogy egyik-másik kicsit kilóg. Ez az egyenetlenség gyaluval, flexszel vagy körfűrésszel orvosolható :). Csiszoljuk le a kávát, ha szeretnénk rá rezonátorokat, akkor jelöljük meg és fúrjuk ki a helyüket. Általában 7,9,11 bütyök kerül 1-1 dobra (a számoknak szimbolikus jelentősége lehet, kinek hogy tetszik), amelyeket rögzíthetünk facsavarral és/vagy ragasztóval. Ugyanez igaz a fix fogóra is. Utóbbi végeire ragaszthatunk egy kis bőrdarabot, ami rugalmas, de stabil összeköttetést biztosít a fogó és a káva között, ugyanakkor a káva rezgéseit letompítva kiküszöböli a két érintkező fafelület esetleges rezonanciájából származó kellemetlen zörgést.
Alakja szerint a fogó lehet Y-alakú vagy kereszt. Létezik függesztett formája is, amikor a kávához nem (közvetlenül) rögzül; ehelyett a bőrhöz (vagy a kávához) erősített megfeszített inak tartják. 
A bőrt tímártól szerezzük be, s éjszakára áztassuk be kézmeleg vízbe - ettől megpuhul és könnyen megmunkálhatóvá válik. Másnap még vizes állapotban terítsük ki a munkafelületen, helyezzük rá a kávát, és lazán hajtsuk rá a bőrt. Ekkor még ne feszítsük meg, mert száradás közben valamennyit zsugorodik, s ha nagyon feszes, összeroppanthatja a kávát (vagy végighasadhat). Ideiglenesen rögzítsük a bőrt, vágjuk le a felesleget, majd várjuk meg, míg megszárad. A végleges rögzítést megoldhatjuk kárpitosszegekkel, szegecsekkel, a bőrt és a kávát átfúrva 'varrással', - vagy ahogy tetszik. Az én (nagyobb) dobomon a bőr pereme körben ki van lyuggatva, és azon egy ín van átfűzve, majd megcsomózva.
Az ütőt készíthetjük csontból vagy fából, de ügyeljünk rá, hogy ne legyen olyan hegyes, kiálló része, ami beszakíthatja a bőrt; illetve ne legyen túl nehéz, hiszen a nagy tömeg kis lendületnél is kárt tehet a dobunkban. A Gerecsében találtam egy követ, amelyik alakja és fogása szerint kiváló dobverő lett volna - fájt is érte a szívem, ám a súlya miatt végül otthagytam. Az a legjobb, ha a kiválasztott faág vagy csontdarab végét bebugyoláljuk textíliába vagy bőrbe, így biztosan nem fogja megsérteni a dob felületét.
Dobunkra kedvünk szerint festhetünk (hennával, tussal, olajfestékkel stb); az ábrákhoz itt egy kis kedvcsináló különböző dobok autentikus és újkeletű motívumkincséből.

Persze a dobok egyéni ízlés szerint, saját stílusunkban is díszíthetők, s manapság, mikor a generációról generációra öröklődő hagyomány kiveszett, legfeljebb fragmentumaiból próbáljuk több-kevesebb sikerrel összegyúrni, talán az a legszerencsésebb, ha a dob nem vélt vagy valós ősök hajdani világképét, hanem személyes, belső világlátásunkat tükrözi. 

Még valami, ami csöppet sem elhanyagolható: a dobnak lelke van. Közte és a gazdája közt élő kapcsolat alakulhat ki, ha megfelelően bánunk vele. Ne úgy tekintsünk rá, mint egyszerű használati - vagy neadjisten dísztárgyra, mert az megbosszulja magát. Ha eszközként kezeljük, azzá is válik - lelketlen, üres, halott hangszerré. Amikor ránézünk, látnunk kell benne a segítőt, az útitársat, a barátot - az állatot, aki az életét adta azért, hogy bennünket a Világfa tetejéig röpítsen. Tartsuk szem előtt ezt az áldozatot, s ehhez mért tisztelettel forduljunk a dobunk felé. 

 

Áldás!
Eső, 2012-04-11

u.i.: a készítés lépéseinek leírása innen származik, ahol illusztrációt is találtok hozzá

sámándob és hímestojás

Két hete Pesten töltöttem néhány napot, s ennek folyományaként sikerült beszereznem nem is egy, de mindjárt kettő sámándobot, beteljesítve ezzel egy több éve megfogant álmot. 

A dob nem puszta eszköz, hangszer a sámán kezében, hanem annál sokkal több - élőlény, segítőtárs, s egyben a teljes kozmosz tükörképe. Elkészítésének mikéntjéről a sámán beavatási álmában kap részletes utasításokat. Mivel a létsíkok közti misztikus utazás kelléke, kávája egyenesen a világfa ágaiból készült - tehát abból a fafajtából, amely az adott népnél a Világfa megtestesítője (Szibériában legtöbbször a nyír). Bőrét az adott népnél legelterjedtebb hátasállat szolgáltatja - így Szibériában a rénszarvas, Belső-Ázsiában inkább a ló. 

Minthogy a dob a sámán 'hátasállata', akként is kezelték. A szertartások előtt 'felélesztették': vízzel vagy gyenge alkohollal (például sörrel) meglocsolva tűz fölé tartották, hogy bőre megfeszüljön. Ekkor vált holt tárgyból élőlénnyé. Ezt követően a sámán dalában lovának, gyorslábú szarvasának etc. szólítja, s arra biztatja: száguldjon vele minél gyorsabban. Részeit gyakran az adott állat testrészeivel állítják párhuzamba: így például a káván sorakozó rezonátorok 'szarvak', az őket a dob bőre alatt összekötő fonalak az állat vérerei (amelyeken végigáramlik a szívdobbanás, jelen esetben a dob ütemes lüktetése).  A dobverő - értelemszerűen - az ösztöke szerepét tölti be.
A sámándob hátasállat-funkcióját őrizte meg népmeséink táltoslova. Emlékezzünk csak: a táltos paripa kezdetben rozzant, sokszor betegeskedő, sőt, haldokló gebe, akiből a csutakolás, lemosás és/vagy a parázzsal történő abrakolás varázsol 'gondolatnál is sebesebben szálló' csodalényt. E motívum a hajdani samanisztikus hiedelemvilágban gyökerezik, számos más meseelemmel karöltve. 

A dob alakja kerek vagy ovális; hátul fából vagy vasból készült fogantyúját olykor csengettyűk, szalagok, rituális díszek ékítik. Természetesen egyik sem a puszta esztétikum miatt kerül oda. A csengők hangja távol tartja az ártó szellemeket, elmélyíti a sámán révületét; a parányi fegyverek (íj, nyíl, kés) a gonoszok elleni harcban segítik gazdájukat; a totemállatok képmásai a sámán lelkének biztonságos utazását teszik lehetővé, a megszólítani kívánt istenek, szellemek ábrái pedig a transzcendens szférával történő kommunikációt mozdítják elő. Ugyancsak a fogantyún vagy a dob hátoldalán jelölik a középpontot, a Világ Köldökét, amely a dob és a mindenség centruma is egyben.

A dob előlapjának bőrére festett ábrák a világmindenség parányi másaként foghatók fel. A dobon megjelenő legfontosabb motívumok a világfa (a világ kozmikus rétegei és az azok közti közlekedési útvonalak), a Nap és a Hold, egyéb jelentős égitestek (a sarkvidéki sámándobok például valóságos csillagtérképeket tartalmaznak, ami a tájékozódást szolgálja), esetleg a különböző dimenziókat (a Világfa alsó-középső-és felső szintjét) jelképező állatok (az alsó szinten többnyire hüllők, kétéltűek - vö. a népmesék kígyókirályának földalatti uradalmával; a középsőn az adott nép mindennapjaiban fontos szerepet játszó vad,- és háziállatok, a sámán totemállata; a felsőn az égbe szárnyaló madarak). Olykor emberalakot is láthatunk: a sámánnak a Világfán utazó lelkét.
Hogy a dob a révületnek milyen hatásos elősegítője, arról Wolfgang G. Jilek-nek a szelis indiánok körében végzett vizsgálatai is tanúskodnak. EEG-készülék segítségével kiderítette, hogy a sámán ütemes dobolása megváltoztatja az agyhullámokat (a théta-hullám EEG-frekvenciáján mozgó hangrezgést hoz létre), egy tízperces utazás alatt olyan tudatállapotba juttatva a sámánt, amit egy Zen-mester hatórányi munkával elért mély meditációban tapasztal meg. Révülése alatt azonban a sámán tudatában van a külső környezetnek is: cselekvőképes és koncentrált. Nem utolsósorban, a dob hangja nem csak rá, de a közönségére is hatással van, így téve közösségi élménnyé a szertartást.
A sámándob rituális használatának emlékét nem csak a népmesék, de egyéb folklór-elemek is őrzik. Ilyen a rostával, szitával történő jóslás. E konyhai eszközök alakja a dobra emlékeztet, s emiatt ugyanúgy a transzcendens kommunikáció eszközeivé léptek elő. Egyes forrásokban a rostában történő lélekutazás elemével is találkozhatunk. 

No most, a címben nem véletlenül szerepel a Húsvét egyik attribútuma, a festett tojás. A neten kutakodva rábukkantam Lux Évának a források közt is feltüntetett érdekfeszítő munkájára, amely párhuzamot von a hímestojás és a sámándob motívumkincse között. A kettő közti kapcsolatot a Világtojás-képzet szolgáltatja; talán eleve erre reflektál az urali, altaji és mandzsu-tunguz dobok többsége, amelyek nem kerek, hanem elnyújtott ovális alakúak.

A tojás a kereszténységet megelőző időkben a termékenység, újjászületés és gyógyulás szimbóluma, s a tavaszi megújulás hagyományos jelképe. Mintázott formában is igen ősi hagyományelem: a kisszombori hun-avar sírban nyugvó asszony kezében karcolt tojás maradványaira leltek.

"A méhviasszal írott hímes tojások mintakincsének sok motívuma mutat vissza kereszténység előtti eredetre, a kereszténység előtti, animisztikus-mágikus hitvilágot tükrözve. A magyar hímes tojások díszei eredetileg a tojás termékenységvarázsló, gyógyító, bajelhárító szerepét erősítő mágikus ábrák voltak. Legszembetűnőbb a régi tojásokon a felület felosztása függő¬leges és vízszintes tengelyek mentén. 

Ha jól megnézzük, a régi hímestojások a sámándobok síkban megjelenített mikrokozmo¬szának miniatürizált és három dimenzióban ábrázolt változa¬tai. A különbség annyi, hogy a dobok az Univer¬zumot többnyire a középpontjában álló szemszögéből, belülről ábrázolják, a tojásnyi méretű kis univerzumok pedig, gömbölyűek lévén, a külső szemlélő szemszögéből mutatják tárgyukat. Mi¬niatüri¬zált mikrokozmoszként a tojások a dobok elvont-naturális ember és állatábrázolásai helyett jelképekkel csak jelzik, (ugyanakkor tükrözik, többszörözik) felosz¬tott felü¬letükön a Kozmosz 'összetevőit' ..." (Lux)
Jellegzetes a tojások négyosztatú festése, amely párhuzamba állítható a sámándobon látható irányjelzésekkel, a létsíkok elválasztásával. A világfa gyakran megjelenik stilizált fenyőág vagy kis halmon álló, esetleg cserépbe ültetett virág formájában. A negatív/pozitív részeket kiemelő pontozás a csillag-ábrázolások utóda lehet; a mára virágornamentikává alakult "békasegge, kégyós, kakastarés, ujjas, teneres, gereblés, villás, tyúklábas" elnevezésű minták eredetileg a totemisztikus-animisztikus világkép fontos szimbólumait (totemállatokat, a Világfa különböző szintjeit jelképező egyéb fajokat - pl. kígyó, béka - , a sámán tenyerének lenyomatát - amelyről tudjuk, hogy magát a személyt jelképezi -, egyéb emberi, állati testrészeket) jelenítettek meg.

Mindez a magyarság régi motívumkincsére igaz - a környező országok lakói és a magyarországi népességek tojásdíszítményei újabb keletűek és eltérő formavilágúak.

Források:
Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén (1998, Terebess)
Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (1998, Akadémiai Kiadó)
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (1967, Akadémiai Kiadó)
Eliade, Mircea: A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái (2001, Osiris Kiadó)
Hoppál Mihály: Sámánok - lelke és jelképek (1994, Helikon Kiadó)
Lux Éva: Sámándobok és hímes tojások (Terebess Ázsia e-tár)
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok - Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban (Akadémiai Kiadó, 1997)

boszorkánykert (VII): stellaria media

- azaz tyúkhúr. E ránézésre jelentéktelen, széles körben elterjedt, közönségesnek számító növénykét bizonyára mindannyian ismeritek. A legkorábban kelő egyéves fajok közé tartozik; már most úton-útfélen találkozhatunk hamvaszöld levelecskéivel. 

Botanikai jellemzés: dúsan elágazó, elheverő vagy felemelkedő szárú növényke, a Caryophyllales (szegfűfélék) renden belül a Caryophyllaceae (szegfűfélék) család tagja. Ősszel csírázik, zsenge hajtásai áttelelnek és a fagyok felengedtével azonnal növekedésnek indulnak. Szára 10-50 cm hosszú; egy-másfél centis, világoszöld levelei keresztben átellenesek, a szár alsó részén nyelesek, a felsőn ülők. Levélhónalji virágai hosszú kocsányon ülnek, sugaras szimmetriájúak, 4 mm átmérőjűek, fehér sziromlevelekkel; márciustól novemberig nyílnak. Április és december közt, folyamatosan érlelt termése hártyás, lecsüngő, 6 foggal nyíló tok.

Élőhelyi igény, előfordulás: tápanyag- és nitrogénigényes, üde vagy nedves helyeket kedvelő, félárnyéktűrő faj. Szálanként szinte bármilyen lomberdőben előfordul. Nagyobb tömegben bolygatott élőhelyeken, különösen akácosokban bukkanhat fel, de erdőkön kívül, gyomtársulásokban, szántókon is megjelenik. Az ország egész területén közönséges [Vidéki Róbert által összeállított egyetemi jegyzetünkből idézve].

Drogja, hatóanyagai: a növény föld feletti, virágzó hajtását (Stellariae herba) természetes populációiból gyűjtjük. Hatóanyagai: illóolajok, szaponinok, sók.

Farmakológiai hatás, felhasználás: vizelethajtó; teáját veseműködést és epeműködést javító hatásáért fogyasztják, s kőelhajtó hatást tulajdonítanak neki [Bernáth, Rápóti Romváry]. Lesley Bremness egészen más oldalról mutatja be: föld feletti részeinek nyugtató, összehúzó hatást tulajdonít. Külsőleg bőrviszketegség, bőrgyulladás, pikkelysömör, reumás fájdalmak, lassan gyógyuló sebek kezelésére ajánlja, míg belsőlegesen székrekedés, hólyaggyulladás, általános gyengeség, hosszan elhúzódó betegség esetén javasolja. Az eltérő használat oka talán abban keresendő, hogy a Brit-szigeteken más alfajok honosak, vagy az eltérő klimatikus és környezeti adottságok változást idéztek elő a hatóanyagok arányaiban, összetételében; s persze mások a modern fitoterápia táptalajául szolgáló népgyógyászati hagyományok, folklór-hiedelmek (?).

Használata a mágiában: nőies jellegű, víz elemű, a Vénusz (más források szerint inkább a Hold) uralma alá tartozik. Asztrológiai vonatkozásban a Rák, másodsorban Rák, Skorpió, Halak tartozik hozzá. Istennője Oshun.

Kiváló szerelmi varázsszer, emeli a varázslatok hatékonyságát, s termékenységet hoz. A ház déli oldalára ültetve minden mágikus tevékenységet felfokoz. Gyorsítja az ok-okozati folyamatokat, a szimpatikus mágia működését (a jó öreg 'hasonló hasonlót vonz' elv alapján).

A fürdővízhez adagolt tyúkhúrtea - egy negyed csésze ecettel és egy teáskanál sóval kiegészítve - segít elűzni a negatív energiákat, bevonzani életünkbe a szerelmet, s kapcsolatot teremteni lelkünk legbensőbb valójával. Napi szintű fogyasztása elősegíti a teherbe esést, de áldott állapotban - vízhajtó hatása miatt - alkalmazása ellenjavallt.

Szószokba keverve és húsételekhez felszolgálva erősíti a házastársak vagy szerelmesek közti hűséget. A szerelmi varázslatokban helyettesíti a különféle, közkedvelt testváladékokat (pl. menstruációs vért). Nem csak szerelem, egyéb társas kapcsolatok megerősítésére, kiegyensúlyozására is alkalmas. Bremness szerint valaha saláta-alapanyagként szolgált, de szaponintartalma miatt fogyasztása háttérbe szorul (a szaponinok - nagy mennyiségben - hemolitikus, azaz a vörösvértestek szétesését előidéző hatásúak!).

Források: 

Bernáth, Jenő: Gyógy,- és aromanövények (Mezőgazda Kiadó, 2000)

Bremness, Lesley: Fűszer,- és gyógynövények (Panem Kft, 1995)

Drew, A.J.: A Wiccan Formulary and Herbal (Career Press, 2004)

Gregg, Susan: The Complete Illustrated Encyklopedia of Magical Plants (Fair Winds, 2008)

Rápóti-Romváry: Gyógyító növények (Medicina, 1990)
+ a már említett növénytan-jegyzet, melynek szellemi atyja Vidéki Róbert

könvytári kitekintő

Ma elzarándokoltam a megyei könyvtárba azzal a feltett szándékkal, hogy visszaadom a lassan négy és fél hónapja nálam porosodó, még augusztusban kikölcsönzött és az utolsó utáni extra hosszabbítást is túlhaladó kilenc könyvet. Szilárdan eltökéltem, hogy nem fogok kivenni újabb olvasmányokat, mert a vizsgaidőszak sűrűjében ugyan kinek van ideje olvasgatni?

Végül persze hat kötettel a hónom alatt távoztam. Íme a címlista - gondoltam, akár még közhasznú is lehet, amennyiben felkelti valaki érdeklődését a nevezett művek iránt:)

Makra Sándor: A mágia (Magvető, 1988)

Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. (Osiris-Századvég, 1994)

Perle Besserman: A Kabbala és a zsidó misztika (Szukits Könyvkiadó, 2003)

Róheim Géza: A varázserő fogalmának eredete (Budapest, 1914 - reprint kiadás)

Szepes Mária: A smaragdtábla (Édesvíz kiadó, 1994)

Várkonyi Nándor: Varázstudomány I. (Széphalom Könyvműhely, 1998)

Ha már itt tartunk, íme még néhány iromány, amely a helyi városi könyvtár kollekcióját gazdagítja, noha jelenleg épp az én polcomon díszeleg: 

Kabay Lizett: A táltos színeváltozása (Mentor Kiadó, 2005)

Kandra Kabos: Magyar mitológia (Magyar Ház Kft, 2006)

Kótyuk Erzsébet: A népi gyógyítás hagyományai egy kárpátaljai magyar faluban (Európai Folklór Intézet - Osiris, 2000)

Vajkai Aurél: Népi gyógyászat (Jószöveg Műhely Kiadó, 2003)

Test, lélek, természet - tanulmányok a népi orvoslás emlékeiből (a SZTE Néprajzi Tanszékének kiadványa, 2002)

Jó olvasgatást!:)

még mindig földnapja

Michelle Mays nem tartozik a kedvenc pogány előadóim közé - annak ellenére, hogy nagyon kellemesnek találom bársonyos, mély fekvésű hangját - , csak néhány dalát hallgatom rendszeresen - ez az egyik. Emlékezzetek az ígéretre, amit tettünk.

Föld napja

gonoszok

Tegnap fejeztem be Pócs Éva 'Élők és holtak, látók és boszorkányok' című néprajzi tanulmányát (egyébiránt melegen ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt!), amelyben a középkori és kora újkori magyarság néphitében fellelhető, a transzcendenciával kapcsolatot tartó (mediátori tevékenységet folytató) misztikus figurák (elsősorban is a boszorkányok egy bizonyos típusa) alakját igyekszik körvonalazni a korszakból fennmaradt boszorkányperek alapján. A mű nagy erénye, hogy röviden, de velősen ismerteti e magyar 'látók' a környező népeknél, illetve Európa egyéb területein fellelhető analógiáit, amiből élénken kitetszik, mennyi mágikus "mendemonda" és hagyomány szivárgott a Kárpát-medencébe elsősorban is szláv, másodsorban nyugat-európai kultúrkörből.

Rátérek a lényegre, mielőtt elvesznék boszorkány,- és táltoslegenedák származástörténetének homályában:).

Sokszor hallani a figyelmeztetést, akár mágiával, akár révüléssel próbálkozik az ember: ha felelőtlenül vagy felkészületlenül vágsz bele, bezony pórul járhatsz etc. Kétségtelenül nagyon bölcs tanács, habár én gyermeki optimizmussal hajlamos voltam félvállról venni. Nem mintha nem húztam volna meg gondosan a kört minden bűbáj előtt, és időről időre még a szobámat is megtisztítottam fahéjas füstölő és sós víz kettősével. Ami azt illeti, elméleti síkon talán túlontúl is sokat foglalkoztam a mágikus védelem módozataival - ugyanakkor valahogy valószerűtlennek éreztem, hogy tényleg sötét energiákba és ártó szándékú lényekbe botolhatnék egy-egy varázslat vagy meditáció során. Talán jobb nem gondolni effélére, a kiegyensúlyozott derű pajzsa hatékonyabban távoltartja a rosszakaratot, mint bármiféle varázsige - de tény, a samanisztikus hagyományokból táplálkozó néphitben számtalan jele van a természetfeletti gonosznak.

A sámánokról szóló irodalomban megannyi példát leltem a betegségokozó rossz szellemmel vagy a szomszéd falu sámánjával vívott lélekcsatára, amely olykor az egyik küzdő fél halálával végződött. A már említett Pócs-féle tanulmány szerint hazánkban a boszorkányok (is) megörökölték e 'harcos' szerepkört, s hol a falu termését elragadni szándékozó szomszéd településbeli banyákkal, halottakkal ('a gonoszokkal'), hol a gyógyítás megakadályozására törekvő szellemekkel, sorsasszonyokkal viaskodnak. Őszintén szólva kissé aggasztó ez a jelenség :). Még ha tudatában voltam is a természetfeletti árnyoldalának, valahogy mindig szerettem volna abba a hitbe ringatni magam, hogy a mágia rózsaszín és cukorhabos, a szellemvilágban pedig szárnyas pónik és egyszarvúak nyüzsögnek. Az is tény, hogy számos, a folklór által megőrzött negatív entitás nem más, mint egy, az adott korban még megmagyarázhatatlan jelenség racionalizálására született fiktív magyarázat. Na igen, a pozitív mitológiai alakok egy része szintén definiálható a fenti módon. Hol húzzuk hát meg a határt? Mi az, amiben hiszünk, s mi az, amit nem hiszünk el? Az égiháború fenséges szépségét őseink isteni eredetűnek tartották, habár ma már tudjuk, hogy egyszerű elektrosztatikus jelenségeken alapul; de azért még meghajtjuk a fejünket Thor előtt. Akkor vajon a sötétben portyázó vérszomjas démonok létét szabad-e elmismásolni, - vagy épp szóról-szóra el kéne fogadnunk a velük kapcsolatos rémmeséket? Mi tesz létezővé egy természetfeletti lényt, a kulturális hagyományok, a belé vetett hit, a hozzá fűződő legendakör? Avagy kezdettől fogva a teremtetett világ részei volnának valamennyien? Ez esetben keserűen tudomásul kell vennem, hogy a sok jó és szép mellett megannyi veszély is leselkedik "odaát". Olyan veszélyek, amelyeket a legkevésbé sem ismerek, s meglehet, már rég bele is gyalogoltam valamelyik csapdájába. Honnan tudhatnám, mikor ér transzcendens támadás, mi az igaz, s mi a hamis, mikor válok kiszolgáltatottá a rossz szándékúak számára, mikor látok valót s mikor káprázatot, mikor bízhatok példának okáért a meditációk során tapasztaltakban, s mikor csak illúzió, amit átélek?

No és a gyógyítás. Bevallom, szívesen kacérkodok a gondolattal, hogy ha kellő szakmai tudásra teszek szert (és itt ne csak az akadémikus tudományra tessék gondolni), talán megpróbálkozok a gyógyítással. Mi lesz, ha valóban szembekerülök olyasmivel, amit a sámáni (illetve boszorkány általi) gyógyításokról szóló beszámolókban olvastam? Vajon léteznek-e még a mai technocivilizációban a kőkor rémei, betegségokozó gonoszok? Egész egyszerűen: félek. Honnan tudhatnám, hogy elég erős, megfelelően felkészült vagyok-e akár a révüléshez, akár a varázsláshoz, akár a kuruzsláshoz?

Sok-sok kérdőjel, megfűszerezve néminemű rettegéssel. Ez ám a pogány életöröm! :)

Néha úgy vágyom egy bölcs tanítóra, aki szépen kiokosít az élet dolgairól... De minél többet forgolódok pogány, illetve "magyarságtudatú" körökben, annál tisztábban látom: mindenki másképp gondolkozik. Talán nem is baj, talán ebben a szép új világban mindannyiunknak saját erőből kell a maga igazságát, életbölcsességét felfedeznie; s tény, hogy sok hasznos tanácsot, segítséget, útmutatást kaptam. De azért olykor elkeseredek. Tegnap lecsekkoltam két magyar sámándob-készítő honlapját: alapvetően szimpatikus, lelkes emberkék. A lelombozódás akkor következett be, mikor az egyikük a sámánság hosszas és többé-kevésbé korrekt ismertetése közben kifejtette, hogy a sámánnak meg kell ülnie a napünnepeket: a Samhaint, Yulét, Imbolcot, Ostarát... etc. Nem mondom, a napünnepek egészen biztosan kiemelkedő jelentőségűek voltak minden természeti kultúra számára, node ez a szinkretizmus kissé megfeküdte a gyomrom.

A másik pasas meg kristályokat pakolgat a dobjaiba. Bizonyára nagyon hatásosak, s minthogy működőképesek, végülis megvan a létjogosultságuk: csak épp ne mondja senki, hogy ez hagyományos sámándob, mert menten megüt a guta. Honnan is szerzett volna egy jakut sámán csiszolt jáspist?!

Furcsamód arra egyik dobkészítő sem törekszik figyelni, hogy a dobot olyan állat bőréből készítse, amely a sámán hordozója lehetne a szellemvilágban (merthogy eredetileg ez a funkciója). Általában adott törzs, nemzet által tenyésztett haszonállatokról van szó, a magyarság esetében alighanem lóról (míg például a szibériai népcsoportok rénszarvasbőrt használtak e célra). A ló mint túlvilági hátas szerepét erősíti meg a népmeséinkben közkeletű táltos paripa motívum (ennek kapcsán a Diószegi által felfedezett párhuzamokra szeretném felhívni a figyelmet a sámándob 'felélesztése' és a táltosló rozzant gebéből gondolatnál sebesebben szálló paripává avanzsálódása között), illetve a boszorkány,- és táltosperek anyaga.

Tisztában vagyok vele, hogy az élő hagyományok folyamatosan változnak, s meglehet, így van rendjén. Ha bizonyos kulturális közegben évszázadokon át töretlenül jelen van egy motívum, s az idő folyamán szervesen átalakul, formálódik, az részemről oké. Ha viszont kívülállóként avagy távoli leszármazottként úgymond a fagyasztóból szedjük elő az adott népszokást, vallási elemet, hogy aztán az azóta összegyűlt, multikulturális tudással megspékelve mikróba dugjuk, az bizony már nem az eredeti szerves folyománya lesz. Nincs is ezzel semmi baj, amíg nem akarjuk bebizonyítani, hogy ez aztán a legősibb, már Ádám atyánk is így csinálta, nejemtenemutogatol, merténmindenkinéljobbantudom.

Naszóval, tudok ám okoskodni :). A sámánságról szóló ismereteim meglehetősen töredékesek, de azért osztom az észt:).

Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához: még mindig várok valakit, aki megmondja a frankót. Aki szépen elsimítja a zűrzavart és választ ad a kérdéseimre. Vagy tényleg nekem magamnak kell megtalálnom a feleleteket? Hát újabban már nem úgy tanul a gyerek, ha kérdez?

Egyszóval, folytatni fogom a látomáskeresést, a bájolást és a többi boszitevékenységet - bízva az istenek oltalmában, vagy legalábbis, a varázskör meg a pentagramm-medál erejében.

Tudom, elég sefülesefarka bejegyzés ez a mostani. Nincs épkézláb lezárása, hisz a dilemma továbbra is nyitott. Csak remélni merem, hogy az őszinte szándék, a szeretet és a lelkierő távol tart minden árnyékot, s ha tanulatlanságom, tapasztalatlanságom mégis veszélyes vizekre vezérelne (vagy vezérelt máris), még megtalálom az utat haza.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2011-02-26

shamaniac

Jeremy Narby és Francis Huxley "Sámánok" című könyvét olvasgatom, amely a sámánizmus világszerte tapasztalható jelenségeit kutató és leíró személyek (hittérítők, utazók, természettudósok, majd a jelenkor felé közeledvén mindinkább néprajzkutatók, antropológusok, pszichológusok) munkáiból idéz rövid szemelvényeket, rajtuk keresztül feltárva a természeti népek hitvilágának, spiritualitásának a modern kor emberével való kapcsolatát.
Mielőtt továbblépnék, szeretném tisztázni a sámánizmus fogalmával kapcsolatos meglátásaimat, mert e témakör több ponton is problémás. Először is, újabban nem -izmus, hanem -ság (sámánság) formájában emlegetik, hisz nem annyira egységes vallásfilozófiai rendszert, mint inkább globális "mesterséget" , világszerte szembeszökő párhuzamokat mutató kulturális jelenséget értünk alatta. A második gyakori kifogás az előzővel kéz a kézben jár, és a sámán megnevezés általánosítása ellen tiltakozik. Tény, hogy a szó a mandzsu-tunguz evenkik nyelvéből ered, jelentése "az ember, aki tud", s tőlük elterjedve vált általánossá a tudományos szakszókincsben és a köznyelvben. Úgyszintén tény azonban, hogy Északkelet- Szibériától Dél - Amerikáig, -sőt, Ausztráliában és szórványosan az afrikai kontinensen is- a természetes közösségeknek volt olyan "tudója", akinek tevékenysége, feladatköre, munkamódszerei, társadalmi rangja, közösségi "funkciója", s ami még fontosabb: a spirituális közeg, amelyben dolgozott, a transzcendens háttér (ha a konkrét mitológia nem is) oly nagyfokú hasonlóságokat mutat, hogy azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Függetlenül attól, hogy az adott nyelven hogy nevezik, e különleges emberek életútjának és tevékenységének annyi azonos jellemzője, annyi rokon vonása van, hogy érthető az egységes fogalomhasználat. Még ha a konkrét legendakör vagy hitrendszer népenként eltérő is, a sámánság egy nagyon ősi, az egész emberiséget összefogó, a közös gyökerekhez visszavezető ariadné-fonal. S hogy épp egy evenki megnevezést húztak rá a kutatók - hát istenem, a "arendiouannesizmus" némivel bonyolultabb lenne, nem? (arendiouannes - a sámánnak megfeleltethető személy megnevezése a huronoknál.) Lényeg, hogy véleményem szerint bármely titulus (baksi, paijé, agostinnachen, curandera, miko - ezrével sorolhatnánk) lehetett volna az egységesítés alapja, s egyik sem rosszabb a másiknál.
Visszakanyarodva a kezdetekhez, számtalan leírásból kicsendül a tudós mint kívülálló, elfogulatlan megfigyelő kételkedése. Még azok a beszámolók sem nélkülözik a szkepticizmust, amelyek a sámáni szertartásokban aktívan résztvevő, sőt magát a révületet is megtapasztaló kutatók tollából származnak. ( S ez alól csak egy-két kivétel van). Talán épp azért kapaszkodnak görcsösen a tudományosan megalapozott észérvekbe e cinizmus révén, hogy ne kelljen beismerniük: egy olyan világgal kerültek kapcsolatba, amely messze fölötte áll logikának és racionalitásnak. Amely magasan túlszárnyalja a technikai "civilizáció" eszmei korlátait. De vajon melyik feltételez nagyobb naivitást: elhinni, hogy a #sámán# valóban kiszívja a beteg testéből a betegséget valamilyen fizikai tárgyba sűrítve - tüskeként, apró húsdarabként, faszilánkként vagy véres váladékként - , ily módon gyógyítva meg a gyengélkedőt; vagy azt gondolni, hogy - a világszerte elterjedt, több tízezer, vagy talán több százezer éves működő gyakorlat, a szellemvilág létezésébe vetett, emberemlékezetig visszanyúló hit, a rengeteg szemtanú a föld minden szegletéből (adott közösség tagjai - generációkra visszamenőleg-, az újkorban meg még ráadásul tudósok) ellenére - az egész nem több, mint puszta szemfényvesztés, színház ? Vajon mi a struccpolitika, elfogadni, amit kézzelfogható valóságként tapasztalsz meg, és előtted az apáid, nagyapáid sem kételkedtek benne - vagy minden bizonyíték, minden szóbeli és tettleges tanúsítás ellenére is makacsul ragaszkodni a tagadáshoz? Melyik tudós nézett körül akármelyik sámán szájában fogászati kistükörrel, mielőtt az nekikezdett volna a szertartásnak, hogy bizonyíthassa: a "kór" anyagi szubsztanciáját megtestesítő tárgy már akkor benne rejtezik? Amíg ezt nem dokumentálják, addig a közösség által elfogadott verzió - mely szerint az a valami a rituálé során került ki a beteg testéből - éppúgy igaz lehet, mint az ellenkezője.
S ez a kérdésfelvetés áll a sámánság számtalan jellemzőjére. Vajon hány sámánt röntgeneztek meg tetőtől talpig, hogy lecsekkolják a csontjainak a számát (az eurázsiai kontinensen, -közelebből Szibériában, Altajban, Mongóliában, Közép-Keleten- elterjedt hit, hogy a tudóknak több csonttal kell rendelkezniük az átlagosnál)? Hányakat világítottak át a testükben elrejtett kristályokat keresve (ez a Dél-Amerikában bevett nézet - a szellemek kristályokat ültetnek a sámán testébe a beavatás során, s azokban rejlik a varázserő)? Oké, magam sem hiszem, hogy minden sámáni hiedelem valóságos alapokon nyugszik - de nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy mégis így van. Az "elfogulatlan" kutatóknak még kevésbé kéne a beléjük rögzült ideák szűrőjén keresztül vizsgálni azon jelenségeket, amelyekre nem érvényesek a tudományos axiómák. Nemde épp az az elfogultság, amit józan távolságtartásnak, racionalitásnak nevezünk - hogy ragaszkodunk a kézzelfogható bizonyítékokhoz, a fizikai törvényszerűségek közé illeszthetőséghez, az ésszerű magyarázathoz? Úgy vélekedni, hogy csak az valóságos, ami beilleszthető a jelenkori tudományos világkép keretei közé, nagyon gyermeteg dolog. Hisz ezért hurcolták meg Galileit a maga idején - olyasmit hangoztatott, amely meghaladta az akkori tudásszintet, s mint ilyen, valótlan, lehetetlen dolognak tűnt. Most sem szabadna azt hinnünk, hogy mindent tudunk a minket körülvevő csodáról - mert éppúgy, ahogy Galilei teóriája végülis bebizonyosodott, számtalan, ma még az ezotéria, spiritualizmus, képzeletvilág és gyermekmese kategóriájába sorolt jelenség is igazolást nyerhet a későbbi korok során. Hihetetlen arrogancia azt állítani, hogy a világ annyi, aminek a tudósok leírták. Mérhetetlen tiszteletlenség az élet rejtelmeivel szemben. Nem kéne azt gondolnunk, hogy mindet megfejtettük. Az emberiség önnön tökéletlenségének és jelentéktelenségének felismerését illetően még gyerekcipőben jár...
Bár félre ne értsetek, nem becsülöm le a jó öreg homo sapienst. Ám az univerzum végtelenségéhez viszonyítva porszem a létünk. Egyediek, csodálatosak, rejtelmesek és fájdalmasan múlandók, ugyanakkor örökkévalók vagyunk - ... "északfok, titok, idegenség...", ahogy Ady írja. De mégis, akár a kisgyerekek, azt hisszük, hogy körülöttünk forog a világ, s ez a világ csak annyiból áll, amit látunk, megfoghatunk, megszagolhatunk, megnyalhatunk. Idő kell még, mire kilábalunk e kezdetleges állapotból és hitelt adunk a feltételezésnek, hogy "több dolgok vannak a földön és égen, ... mintsem bölcselmetek álmodni képes".

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-10

merry meet, merry part...

Eredetileg Alice di Micele 'Celebrate the rain' c. dalát akartam megosztani veletek, de egy váratlan, szomorú esemény miatt végül is máshogy döntöttem. A sógorom édesanyja tegnap éjjel kórházba került, az állapota rohamosan romlik, az orvosok tehetetlenek az őt gyötrő lázzal és fulladással szemben. A vérnyomása túl alacsony, és intubálni kellett, hogy képes legyen lélegezni. Nagyszerű, erős, energikus asszony, aki odáig van az unokáiért és minden lehetséges módon segíti a gyermekeit. Számtalanszor küldött ebédet, süteményt, csokit vagy épp pénzt a fia családjának, mindig észrevette, hogy miben szenvednek szükséget, a férjével együtt önzetlenül és odaadóan állt a szolgálatukra. S amelett, hogy nagy szívű, figyelmes és szerető nagymama, művelt, kifinomult, humoros egyéniség.
A hírt hallva megpróbáltam rögtönözni egy gyógyító varázslatot, habár tudom, hogy az állapota kritikus - lényegében haldoklik. S azzal is tisztában vagyok, hogy élet és halál kérdése sokkal súlyosabb horderejű, semmint hogy kívánságműsort csinálhatnánk belőle. Az efféle dolgok a Nagy Anya kezében vannak,- ő dönti el, meddig tart földi pályafutásunk, s mikor jött el a búcsú ideje. Ő a vég és a kezdet Úrnője, ő forgatja a létezés kerekét, Ő veszi magához a távozni kész lelkeket, és Ő bocsátja új megtestesülésbe őket. Ha Ő úgy dönt, elérkezik az időnk, nincs apelláta. No persze, van rá némi esély, hogy egy kis könyörgés megpuhítja a szívét... s amellett az sem kizárt, hogy az orvostudomány átmenetileg diadalmaskodik.
Ebben bízva meggyújtottam egy fahéjas füstölőt, majd piros teamécsesekkel raktam körbe egy szép szál piros gyertyát. A sógorom édesanyjának - nevezzük az egyszerűség kedvéért Napsugár néninek - fényképét az üstöt helyettesítő ezüstkehelybe helyeztem, ám előbb - a betegséget szimbolizálandó - keresztül - kasul körbetekertem fekete cérnával. Némi mélylégzéssel elcsendesítettem magamban a heves érzelmeket, aztán elgondolkodtam Napsugár néni életéről, jelleméről, a szeretteivel való kapcsolatáról. Arról, hogy milyen sokat segít a családjának. Hogy milyen nagyszerű párost alkotnak a férjével.(őt hívjuk Bajusz bácsinak). Hogy milyen eredményes és boldog közös életút áll mögöttük. Hogy milyen sok öröm vár még rá, ha életben marad: megérheti az unokái esküvőjét, sőt, a dédunokái születését is. Hogy megérdemli mindezen ajándékokat, s nélküle nem volna teljes a szerettei élete. Igen, megérdemeli, hogy a legkisebb - jelenleg épp csak totyogós - unokája is emlékezzen rá, hogy gratulálhasson az érettségijükhöz, hogy kézbe vehesse a majdani gyermekeiket. A halála - ilyen váratlanul, jóformán egyik napról a másikra - derékba törné a családját. El sem tudom képzelni, mit művelne egy ekkora tragédia Bajusz bácsival. Hogy dolgoznák fel az unokahúgaim és az unokaöcsém. Mennyire lesújtaná a sógoromat.
Sorra vettem az érveket, amelyek a javára billenthetik a mérleg nyelvét, és fohászkodtam az Istennőhöz: ha egy mód van rá, adjon neki még egy kis időt. Tudva, hogy talán minden igyekezetem ellenére elkerülhetetlen a tragikus végkifejlet, arra kértem az Úrnőt: ha mégis eljön a búcsú perce, segítse békésen és fájdalommentesen távozni, a szeretteinek pedig adjon enyhülést, vigaszt a gyászukban.
Ezt követően lehunyt szemmel dúdolni kezdtem Kelliana 'Stonehenge' c.dalának refrénjét, amelyet helyzethez illőnek éreztem. Elképzeltem, amint ott ülök Napsugár néni ágya mellett, fogom a kezét és igyekszem gyógyító energiát áramoltatni felé. Egyre hangosabban és hangosabban énekeltem, aztán fogtam a fényképet és fokozatosan letekertem róla a cérnát. Előbbit a nagy piros (és frissiben meggyújtott) gyertyának támasztottam, ráhelyeztem a pentagramm-medálomat; utóbbit (mmint a cérnát) az ezüstkehelybe dobtam és némi kakukkfűvel, rozmaringgal és citromfűvel elkeverve elégettem. Hosszas munka volt, sok gyufa kellett hozzá, de addig nem hagytam abba a pirózást, míg hamuvá nem porladt. Mindeközben tovább énekeltem.
Mikor a "betegség" végre elhamvadt, abbahagytam a dalolást és visszatelepedve a földre ismét könyörögtem Földanyához. Végezetül a helyére toltam az oltárt, kitakarítottam a tett helyszínét. A gyertyát és a mécseseket azonban nem oltottam el - azok továbbra is égnek, védelmező körbe foglalva és fénylő lángjukkal melengetve Napsugár nénit. Úgy tervezem, hogy a gyógynövényekből és cérnából keletkezett fekete pernyét később elásom a kertben.
Nem tudom, hatásos lesz - e a bűbáj, azt hiszem, a mágikus gyógyításhoz sokkal több tapasztalat és koncentráció kell, mint amit én felvonultathatok. Továbbá azt is hiszem, hogy Mindennek Anyja dönt a sorsunk felett, s végsősoron az ő akarata érvényesül - akármennyit imádkozok is. Affelől sincs kétségem, hogy tudatlan és éretlen vagyok ahhoz, hogy eredményesen kivitelezzek egy ilyen komoly varázst. De legalább - megtettem, ami tőlem telt.

Hulló Eső, 2010-06-21