ezek olyan boszorkányos dolgok

Körülbelül fél éve Virágmező posztolt egy nagyon szellemes bejegyzést a fenti címmel, arra biztatva az olvasókat, hogy osszák meg a maguk hasonló listáját. Nos, én - híján mindenféle érdemi boszorkányos aktivitásnak - lassanként már gondolatban sem merek boszorkányként hivatkozni magamra; ha vallás és spiritualitás kerül terítékre, természethitnek vagy egyszerűen pogányságnak címkézem a hitgyakorlatom. Viszont van egy rakás olyan hóbortos vonásom és fura bogaram, amit a köz hajlamos a (történelmi vagy kortárs) boszorkányság árulkodó tüneteként diagnosztizálni. Luca-nap alkalmából ezeket gyűjtöttem csokorba.

(Forrás)

1. Időnként fennhangon szóba elegyedek fűvel-fával.

2. Az állatokkal általában jobban kijövök, mint az emberekkel, néhányukkal több időt töltök, mint kétlábú családtagjaimmal.

3. Megmagyarázhatatlan rajongást táplálok a kecskék iránt.

4. A hajamban mindenféle furcsaság előfordul. Egy részük szándékosan kerül bele (tollak, fagyöngyök, kavicsok, cérnafonat stb), mások kevésbé akaratlagosan (döglött pók, szalmatörek, lósörényszál --- a kevésbé szalonképes matériákat nem is említve). Egyik tincsemnek állandó részét képezi egy fürt bivalyszőr.

5. Van fekete gyertyám, és nem félek használni.

6. Igen, táncoltam már ruha nélkül a telehold alatt.

7. A szobámban jóformán egész évben száradó gyógynövénycsokrok lógnak. Ha ez még nem volna elég, a polcokon különböző állatok koponyái és egyéb alkatrészei díszelegnek.

8. Édesanyám legnagyobb bánatára előszeretettel kóborlok erdőn-mezőn egymagamban; haza pedig általában csontokkal és tollakkal megrakodva érkezek (egy régész is megirigyelné azt a tévedhetetlen bizonyosságot, amivel folyton-folyvást testmaradványokba botlok). 

9. Hajlamos vagyok nyílt színen olvasni mindenféle zamatos könyveket boszorkányságról, mágiáról és okkultizmusról. Van, ahol ez természetesnek számít (például az egyetemen; a tanszéki könyváruda eladója sosem néz furcsán, amikor megvásárolok még néhány kötetet ördögűzésről vagy középkori varázspraktikákról) kollégáim körében azonban kiirthatatlanul elhintette a boszorkányság gyanúját. Egyikük máris megígértette velem, hogy nem átkozom el.

10. A fentiek folyományaként a munkahelyemen hívtak már boszorkánynak, mágusnak, sőt, a legutóbb "voodoo varázslónak" (be kell vallanom, e hízelgő titulusok egy részét nem az olvasmányaim, hanem az állatokkal való jó kapcsolatom révén érdemeltem ki, csakúgy, mint a "cirkuszi állatidomár" epithethon ornans-t).

11. Olykor rendkívül furcsa álmaim vannak. Hol ismerőseimből lett beszélő lovakon ülök, hol láthatatlanul röpködök. 

12. A hajnali baromfietetés meghitt pillanataiban gyakran dúdolok köszöntőt a felkelő Napnak.

13. Vágtatón közlekedem (így neveztem el ugyanis a bringámat :)). 

Tovább is van, mondjam még...?

meghasonlott életek

Hiszti leend.

Évekkel ezelőtt, mikor még keresztény nyári táborokba jártam és boldogan gitároztam a katolikus karizmatikus megújulási mozgalom dalait egy templomi ifjúsági kórusban, volt egy jóbarátom, aki ateista rockerből konvertált Krisztus-követővé. Emlékszem, egyszer azt mondta: senkinek nem kívánja azt, ami vele történt, tudniillik hogy 180 fokos fordulatot vegyen az élete. Mert noha a változást pozitívnak élte meg, a folyamat maga gyötrelmes. Akkor még nem igazán értettem, mire gondol.

Tudom, nem én vagyok az egyetlen pogány, aki önmegvalósítási gondokkal küszködik. Legtöbbünknek komoly próbatételt jelent helyet találni a világban, elfogadtatni az általa választott ösvényt a környezetével. A vallás-váltás egyébként is kemény dió, nem csak annak, aki történetesen egy ezer éve keresztény országban szeretné kibontakoztatni a maga eretnek természet-spiritualitását. 

Mégis, kezdetben kevésbé tapasztaltam e helyzet negatívumait. Az, hogy a külvilágtól elzárkózva, magányosan ápoltam a hitem, inkább tűnt izgalmas titoknak, mint kínzó nehézségnek. Nem volt érdemi összezördülésem más vallásokkal, más vallású családtagokkal vagy barátokkal, mert előttük - nemes egyszerűséggel - hallgattam, mint a kuka.

Aztán a konfliktusok mocsara elkezdett terebélyesedni, túl a jó öreg "merjem-e-nyíltan-hordani-a-pentagram-medálomat" dilemmán. Sokadjára is azon kaptam magam, hogy két fél-életet élek, ám azok nem alkotnak egy egészet. A számomra legfontosabb dolgokat sebészi pontossággal ki kell ollóznom mindennapi megnyilvánulásaimból. Amikor angolon egy gyakorlat folyományaként a zenei műfajokra terelődött a szó, nem mertem azt mondani, hogy a pogány folkmetál a kedvencem. Ilyesmivel nem feltétlenül dicsekszel, ha a tanárod történetesen egy hétgyermekes, vérkatolikus ír család sarja. Megosztanám az Earth Warriort a Facebook-on, de elbizonytalanít e nyíltan méregzöld hitvallás kirakatba tétele, különösen most, hogy református főnököm ismerősnek jelölt. Megmutatnám a kedvenc dalaimat a családtagoknak, de mi lesz, ha - horribile dictu - megértik a szöveget?! Hova dugjam a tetoválásom, hogy ne kelljen magyarázkodni arról, "mit jelent" és "honnan az ötlet" (aztán - valós indoklás hiányában - kínos vigyorral tűrni, hogy hebehurgya idiótának tartsanak, aki azt sem tudja, mit varrat magára)?

Mit mondjak a legidősebb unokahúgomnak, amikor azzal nyüstöl, hogy kerítsek magamnak valami lelkészpasit? És mikor azt javasolja, hogy váltsak vallást (mondjuk, legyek buddhista), hogy tudnám magamban tartani, hogy már rég megtettem?! És mikor megkérdezi, mit jelent az, hogy "természethívő", merem-e szavakba önteni azt a csodát, amit naponta megtapasztalok?! (Nem, nem merem. Helyette bizonytalanul körülhatárolom a fogalmat egy keresztény gyomorral is bevehető féligazság mentén, megtagadva a természet sokarcú szellemeibe, a Szentháromságon túl létező transzcendens hatalmakba, a megannyi istenbe és istennőbe, a kozmosz varázsába vetett hitemet.)

Mit mondjak a barátaimnak, akik csendes nehezteléssel kifogásolják, hogy mostanság hanyagolom a kapcsolattartást? Hogy "bocs, de tudod, bánt, hogy nem vagyok képes megosztani veled életem azon részét, ami momentán talán a legfontosabb a számomra, és ami összefűzi a hobbijaimat, a hivatásomat, a munkámat és eddigi, valamint ezutáni tanulmányaimat"? Ha már itt tartunk: amikor a sógorom erkölcsi fensőbbrendűsége magas lováról szent meggyőződéssel kiprédikálja ide-oda csapongó egyetemi pályafutásom látszólag összefüggéstelen állomásait, hogy magyarázhatnám el neki, hogy mögöttük konzisztens vezérelv: a természethit a kötőanyag, ami egységbe fogja a természetvédelmi mérnök képzést a gyógynövénytermesztéssel, gombaszakértéssel és néprajzzal? És mit mondjak a gyerekeinek, akik bátortalanul rákérdeznek, hogy "de mi az a gyógynövényes izé, amiről apa beszélt?", miután atyjuk a családi reggeli körítéseként dörgedelmes kirohanást intézett az én hitbéli eltévelyedésem ellen?

Vége-hossza nincs a példáknak. Ha valamiről biztosíthatok bárkit, aki a pogányság felé kacsintgat, hát az a kisebb-nagyobb lelki zökkenők töretlen sora. Természetesen van, aki támogató közösségre talál és pozitív visszajelzéseket kap: mások nem kerítenek túl nagy feneket az ügynek, esetleg kitűnően elboldogulnak az egy életen át tartó titkolózással. Én nem.
Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy megúszom az áttérést a kereszténységgel való összezördülés nélkül, nem ment. Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy teljes életet élhetek félszívvel, titkon pogánykodva, az elmúlt évek bebizonyították az ellenkezőjét. Bármennyire is szerettem volna beérni azzal, hogy a virtuális térben, egy izolált blogon adok hangot a bennem élő lázadónak, remélvén, hogy az a bizonyos nyírófeszültség majd csökken, csalódnom kellett (nem szólva arról, hogy itt is egyre kevesebb személyes megszólalást engedélyeztem magamnak, mert úgy éreztem - és alighanem így is van - hogy azok kevésbé érdekesek a nagyérdemű számára). Bármennyire is bíztam benne, hogy jól elleszek magányos szobapogányként, a valóság rám cáfolt. 

Fülem-farkam behúzva, minden és mindenki vallási érzékenységére tekintettel engedelmesen belesimultam a családi-társadalmi elvárások megszokott rendjébe és szőnyeg alá söpörtem életem "nemkívánatos tartalmait". Korhatáros karikával felcímkézve a padlástérbe űztem a boszorkányságot, a mágiát, a háziszentélyt, a dalszerzést. Bolhányi aggodalmaimat is elefánttá pumpálta az állandó szorongás, az örökös megfelelési kényszer. A kellő rejtőszínek kifejlesztésének szükséglete damoklész kardjaként függött felettem. 

És az eredmény? Itt vagyok, lassan kilenc évvel azután, hogy belebotlottam az újpogányságba, és a mimikri fenntartása felőrölt.

Szóval a megfelelő kifejezés, azt hiszem, az volna, hogy "screw them". Nem rejtőzködhetek örökké. 

- intermezzo -

Miközben a szerszámoskamrában álló ódon ruhásszekrény alsó polcán kuporogtam – haladó jógapozíciónak is túlontúl nyakatekert testtartásban – volt időm elgondolkodni azon, mit is jelent 25 évesnek lenni. 

A múlt héten töltöttem be a rettegett életkort, ami után minden lépéssel közelebb kerülök a harminchoz, mint a húszhoz; ami után az út már csak a kérlelhetetlen megöregedés feneketlen bugyra felé lejt.

A rám nehezedő nyomást semmivel sem tette könnyebbé, hogy számba vettem, a testvéreim hova jutottak ennyi idősen. Két nővérem dolgozó családanya volt; a legkisebb Párizsban élt, a Sorbonne-ra járt és romantikus szerelembe bonyolódott egy arab sráccal. A bátyám az ELTE TTK doktori iskoláját gyűrte, hol Pesten, hol a CERN-ben. 

És én? Nos, én épp bújócskát játszok az unokahúgaimmal és az unokaöcsémmel. Ha pedig túltekintek a szekrény – meglehetősen szűkre szabott – keretein, nem látok egyéb érdemi produktumot tíz tyúk, nyolc degu, két tengerimalac és két varjúfióka napi gondozásán kívül. Ez lettem hát: a hóbortos nagynéni, akinek kecskekoponyák lógnak a falán, aki a tanulás terheit némi sámándobolással enyhíti, aki tökéletesen hasznavehetetlen végzettségeket halmoz egymásra, titkon remélve, hogy megüti a lottófőnyereményt; aki kényszeres állatbolond, aki meglehetősen tehetségtelenül egy kerek nádszőnyeggel igyekszik leplezni a padló közepére festett gigantikus pentagrammát, aki bármikor kapható egy kis fogócskázásra, és juszt sem hajlandó besorolni a megállapodott, önelégült háziasszonyok regimentjébe. 

"But you now what? I kind of enjoy it". :)

komposztásás, oltárfestés, ilyesmik

Arról is régen írtam utoljára, hogyan telnek a mindennapjaim, tehát íme. Ma délelőtt nekiestem a komposztdombnak, és alaposan kibeleztem. Miközben térdig merülve, félig elbomlott zöldségek, rohadó forgácshalmok és kövér pondrók társaságában áskálódtam (időnként megdobva egy-egy rém gusztustalan pajorral a baromfiudvar lelkes közönségét), egyfolytában Michelle Mays sorai jártak a fejemben: "... life is a beautifil place to be...". Trutymó és kukacok ide vagy oda, megvolt az eredmény: négy talicskányi ébenfekete színben játszó földet hordtam ki a parányi fűszerkertbe, amit nem csak az abban növekvő zsálya,-rozmaring,-és izsóptövek fogadtak hálásan, hanem a szabadon kóricáló orpington tyúkanyó is (aki karantén címszóval hónapok óta kizárólagos birtokosa a teljes udvarnak). 

Délután aztán eltöltöttem vagy két órát a számítógép előtt görnyedezve, majd mikor már zombira neteztem magam, úgy döntöttem, ideje valami értelmes elfoglaltság után nézni. Az Uzonkáéktól megörökölt degucuccok között akadt két kicsi falipolc, amikre már korábban szemet vetettem, mint esetleges oltárpótlékra. Tudniillik a nyár óta nincs háziszentélyem. Az előző kellékei ott díszelegnek az egyik vitrinben; node így, üveg mögé zárva inkább dekoratív, semmint funkcionális értékkel bírnak. Momentán helyem sincs egy komplett oltár felállítására, így jutott eszembe az ötlet: miért ne csinálhatnék a két polcocskából - némi fazonigazítás után - afféle 'minioltárt'?.

Rotringot, körzőt, vonalzót, radírt ragadtam, s megterveztem, majd néhányszor újrakomponáltam a leendő mintát. Aztán egy rakás temperával meg öt Supernatural-epizóddal felfegyverkezve belevágtam a megvalósításába. Az ábrák menet közben tovább alakították önmagukat, s persze az is hamar kisült, hogy nem vagyok született piktor (világéletemben hadilábon álltam az ecsettel, utáltam is festeni annak rendje szerint), de estére megszületett a mű. Döntsétek el, mennyire lett jó - én maradéktalanul elégedett vagyok vele :).
No, hát ennyi rólam :).

a mai nap címszavakban

egész délelőtt azt a tevékenységet űztem, amit a hétköznapi szóhasználat a 'takarítás' kifejezéssel definiál, de esetemben inkább valamiféle mániákus őrjöngés által katalizált armageddonra asszociáljatok

a gerléim egytől egyig gyűlölnek, mert végül rács mögé juttattam őket

amúgy senki se gondolja, hogy egy kacagógerlével együtt a hangját (azt a kezdetben oly édes, néhány hét elteltével azonban szokatlanul hangosnak tűnő, újabb néhány hét - egyben költési periódus - után pedig egyenesen elnyomhatatlan turbékolást) is ketrecbe lehet zárni

este ezúttal szó szerint elsírtam magam torna közben. hogy tud ennyire fájni - egy nyilvánvalóan nemlétező - hasizom?!

végül, egy kukkot sem tanultam ma, pedig négy vizsgám van még hátra (négy vizsga két hét alatt, igen, négy, igen, kevesebb, mint tizennégy nap alatt), és rájöttem, hogy a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy kátyúba döntsem egyetemi pályafutásom. 

mondtam már, hogy a betegség kissé megváltoztatja az életszemléletemet? 

fogyó

nos, én tényleg szeretném meggyőződéssel állítani, hogy jó dolog, ha az ember délután öt után már nem eszik semmit, de nehezemre esik. mert, hogy őszinte legyek, voltaképpen szívás. nyomorúságossá teszi az estét. karikás szemmel, bedugult orral, a náthától letompult hallással  (oké, utóbbi tételek arra vonatkoznak, aki a koplalás mellett még meg is van fázva, jelesen szerény személyem) üldögélsz a monitor előtt, az éhezéstől túl kimerült vagy, hogy bármi értelmeset csinálj; így aztán korgó gyomorral bambulod a 'how i met your mother'-t, míg elég álmos nem leszel ahhoz, hogy - a holnapi reggeliről szőtt édes vágyképek közepette - álomba zuhanj.

nos, hát így telnek életem napjai :S

újabb epizódok szánalmas enmagamról

azt hittem, jó ötlet feleleveníteni azt a régi szokásomat, hogy tornával kezdem a napot. tegnap annak rendje és módja szerint végigcsináltam a tervezett gyakorlatokat

ma azonban fekvőtámaszozás helyett zokogva lerogytam a padlóra és ott heverésztem még pár percig, elsiratva hajdanvolt izmaimat

továbbá...

... csokis kekszet vacsorázik zselés szaloncukorral.
:)

diéta

a változatosság kedvéért ismét nekirugaszkodtam, hogy leadjak pár kilót, de nem könnyű fogyózni, ha az ember ropit uzsonnázik rafaello-golyócskákkal, gyümölcskenyérrel és ischler-tortával körítve

:)

501

Délután határidőnapló-beszerző körútra indultam.

Tudnivaló, hogy köztem és a mindenkori határidőnaplóm között általában meghitt és bensőséges viszony alakul ki. A legutóbbit magammal vittem mindenhová, a gerecsei sólyomfészekőrzéstől kezdve (amelynek időpontja már idén is ki van tűzve, jupp:)) a tanulmányi kiránduláson át a melóig. Kerültek bele órai jegyzetek, emlékeztetők, zh-időpontok, fontos tudnivalók erről-arról, de pogány folkmetált játszó zenekarok listája, tetoválás-tervezetek és dalszövegek is. Sok szempontból nagyobb hasznát vettem, mint akár a mobilomnak (vagy egy személyi titkárnak, már ha rendelkeznék ilyesmivel).

Körülbelül két hete a karácsonyi bevásárlás lázában betévedtem a főutcai papír-írószer üzletbe, ahol reflexszerűen szemrevételeztem a 2012-es határidőnapló-kínálatot, és első pillantásra beleszerettem egy gyönyörű, világosbarna, bőrkötéses szépségbe. Nem vettem meg, mondván, túl drága, és különben is, most a család az első: így aztán csak az ünnepek lecsengése után tudtam ismét időt szakítani a kérdésre. Bepedáloztam a városba, beállítottam az üzletbe - és csak tipródtam a kérdéses polc előtt vagy egy órán át.

Ott volt a Nagy Ő, és rajta kívül még vagy 200 másik jelölt; én pedig képtelen voltam dönteni. Amelyiknek a belseje szép volt, annak a borítója láttán elment az életkedvem; amelyik kívülről kimondottan hívogatóan festett, annak beltartalma túl primitívnek, túl igénytelennek tűnt. Az egyik esélyes versenyző első lapjai  meglepően hasznos adalékinfókkal voltak telezsúfolva, a továbbiak pedig megütötték a mércét, ráadásul a legolcsóbbak közé tartozott - de tompa türkizzöld műbőr-kötésben pompázott. Akadt, melyiknek pikkelyes volt a borítója, akadt, amelyiknek olyan fekete és szögletes, hogy egyből kockafejnek éreztem magam tőle; akadt csillámporos, rózsaszín, égszínkék, piros, tiritarka, akadt virágokkal, fényképekkel, csillagokkal díszített, és így tovább.

Hiába próbáltam magam rábeszélni egy kevésbé expenzív modellre, végül csak visszakanyarodtam első választottamhoz. Ami, ha nem is túl csicsás belülről, s nem is tartalmazza - teszem azt - Abu Dhabi előhívószámát, mégis nagyon kellemes látványt nyújt. Valahogy azt érezteti, hogy a borítója alatt némán elsuttogott varázslatos mesék, izgalmas események, nagy sztorik, pergő mindennapok, szép emlékek regimentje várja, hogy életre keljen a tinta által. Mintha sokkal több lehetőséget rejtene magába, mint egy egyszerű, hétköznapi határidőnapló - ugye értitek? Tudom, túl élénk a fantáziám, de képtelen volnék a világot ennél szürkébben látni :). 

Az utolsó negyedórát azzal töltöttem, hogy e napló zöld és a barna verziója közt hezitáltam. A zöld valahogy rengeteg bolondos életörömöt és izgalmas újdonságot sugallt; a barna otthonos biztonságot, konszolidált kényelmet, rendet és nyugalmat. Még azt is megpróbáltam elképzelni, mit árulnának el rólam különböző élethelyzetekben. Ha a legvisszafogottabb, legszigorúbb öltözékemben előkapnám a zöld kötésűt, az kifejezne valamit a szolid felszín alatt rejlő bohókás, szertelen képzelőerőből. Fordítva, ha happy-hippi cuccaim legvadabbikában venném kézbe a barnát, az a rendhagyó és harsány megjelenést ellensúlyozó higgadt ésszerűséget, józan belátást, kifinomult gondolkodást sejtet.

Természetesen a zöldet kellett volna megvásárolnom.

Természetesen a barnát vettem meg.

:)

egy átlagos reggel

Háromnegyed hatkor kidobott az ágy, és én újfent elátkoztam azt a rendkívül kellemetlen berögződést, ami még azokon a napokon is felkelt hajnalok hajnalán, amikor nem kell suliba mennem.

Kitántorogtam a fürdőbe és lecsekkoltam a súlyom. Úgy fest, volt értelme a tegnapi vízkúrának: elértem a bűvös határnak számító 60 kg-ot. Erőnek erejével igyekeztem nem foglalkozni a diadal örömébe ürmöt csempésző, alattomos megérzéssel, miszerint mivel a tavalyi diéta során sem sikerült ennél lejjebb adnom, meglehet, hogy a következő egy hónapban egy dekát sem fogok fogyni, mindennemű elszánt önkínzás ellenére.

Visszabotladoztam a szobába és elkezdtem felmérni az általános hadiállapotot. Példának okáért ellenőriztem, hogy Gonzales, a csiga, még mindig az iratszekrényemben tartózkodik-e. Ott volt, forró ragaszkodással tapadva az ajtó belső felére, úgyhogy megnyugodtam.

Ezek után előkotortam a teknősömet a könyvespolc alól, ahová a tegnapi akváriumtakarítás megpróbáltatásai elől menekült, beledobtam egy lavór vízbe és utánahajítottam néhány szárított halat. Egy alattomos csellel megszabadultam a macskától is, kitoloncolva őt a hóba, majd hozzáláttam a rendrakáshoz. Elsőként is eltávolítottam az oltárról azt a bugyuta kis rigmust, ami arra biztatta egyik prominens professzorunkat, hogy lehetőleg eszébe se jusson a nekünk tartandó előadás kedvéért - betegsége dacára - kikászálódni az ágyból. Hiába, amit az ember nem gondol komolyan, az nem működik: képtelen voltam őszinte átérzéssel szurkolni a prof gyógyulása ellen. A bűbáj a szemeteskosárban landolt.

Ezt követően elpakoltam a székek támláin felhalmozódott ruháimat, s közben felfedeztem annak a napok óta erősbödő, eleddig beazonosítatlan szagnak a forrását, amely immár masszívan uralma alá hajtotta a szobát. Egy rothadt gyümölcs volt a bűnös, akit maga alá temetett a szekrényben hízó rumli, s ilyetén módon nyugodtan dajkálhatta a rajta kivirágzó penészkultúrát, annak orrfacsaró aromájával együtt. A helyzet súlyosságát érzékelteti, hogy mikor ráakadtam, már nem tudtam megállapítani, kivi, mandarin, alma, vagy esetleg banán lehetett-e hajdanán. Szerencsére egy nylonzacskó mélyén gubbasztott, így nem koszolta össze a holmijaimat, pusztán szagosította némelyiket.

Fogtam a borzalmat és lebattyogtam a konyhába, hogy méltó helyére: a komposztosvödörbe pottyantsam. Ezután a tegnapi energiaveszteség kompenzálására készítettem egy gyümölcsturmuxit három banánból, négy kiviből, egy almából és egy narancsból, és visszatértem kicsiny hajlékomba, ahol még mindig enyhe, meghitt erjedésszag lappang. Készen állok az új napra.

Hulló Eső, 2011-03-03

átkozott boszorkák

Tegnap néztem meg és rabul ejtett. Annyi (morbid) humor, kedves életbölcsesség, valóság-szagú mozzanat rejlik benne! És hát a boszi nagynénik fergetegesek - habókos, örökvidám, elpusztíthatatlan optimizmussal megáldott lökött tyúkok, egyszóval olyanok, amilyennek egy boszorkánynak lennie kell. Nem félnek különbözni, nem törődnek a tradicionális társadalmi konvenciókkal, nem érdeklik őket az emberek irántuk táplált ellenérzései, nem akarnak beilleszkedni a normák között mozgó szürke tömegbe. Időnként annyira vágyom erre a szabadságra! Jobb híján apró lázadások formájában nyilvánítom ki önmagam. Szajkótollat fonok a hajamba, a pulóverem alatt pentagramma-medált hordok, napközben időnként elábrándozok: de jó is lenne bölényszellememmel barangolni a végtelen prérin...

Mostanában gyakrabban meditálok, akarom mondani: gyakrabban próbálok meditálni. Változó sikerrel: eleinte egészen kontinuus víziókban avagy fantáziautazásokban volt részem, az utóbbi pár alkalommal viszont minden látomás szétforgácsolódott, csak villanásnyi képek maradtak meg a kusza zűrzavarból. Alighanem mert túl álmosan, feszülten, csak megszokásból, illetve kötelességtudattól hajtva vágtam bele.

Egyik korábbi alkalommal ismét a szokott prérikörnyezetben találtam magam, bölényem társaságában egy, a füves síkságból kiemelkedő, vöröses szikla peremén. Lélektársam a szirt peremére lépett, visszanézett rám, aztán levetette magát. Éreztem, azt akarja, hogy kövessem. Bevallom, szorongva engedelmeskedtem, habár gyanítottam, nem eshet bajom, ha egyszer a totemem útmutatása szerint cselekszem. Nem zuhantam le, ehelyett, minekutána minden bátorságomat összeszedve kiléptem a tátongó mélység fölé, szárnyak nőttek ki a vállamból, és a szél felkapott. Önfeledt boldogsággal emelkedtem fel az ég vakító kékségébe, s szédítő sebességgel suhantam a bodros-fehér bárányfelhők labirintusán keresztül.

A látomás maradékát nem részletezem, jelen helyzetben ireleváns. A lényeg: feleszmélve eltöprengtem azon, vajon mit takar e szimbolikus eseménysorozat, mit akart a tudomásomra hozni segítőszellemem. Úgy éreztem, valami olyasmit, hogy ha önmagam akarok lenni, számolnom kell a kitaposott ösvény biztonságának elhagyásával; s hogy csak akkor válhatok igazán szabaddá, ha lesz merszem fejest ugrani az ismeretlenbe.

Nem vagyok az a szélsőséges exhibicionista, aki mindenáron a környezetében élők orra alá akarja dörgölni az azokétól eltérő gondolkodásmódját, vallását, politikai nézeteit, szexualitását. Megértem a zajos, színes, polgárpukkasztó melegfelvonulásokat, hiszen a homoszexuálisokat a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni; s minél merevebben zárkózik el a köztudat a másságtól, annál hangosabban és kétségbeesettebben igyekszik amaz felhívni magára a figyelmet. Talán még jót is tesz a jelenség elfogadásának az efféle lármás, erőszakos tálalás (természetesen itt nem fizikai erőszakra gondolok), hiszen a felvonulás sokszor bizarrul festő és - a begyöpösödött átlagember számára - tenyérbemászóan öntudatos résztvevőit látván a tömegbe olvadó, a hagyományos normákat legalábbis látszólag követő, konszolidált homoszexuálisokat könnyebb elfogadni.

Így vagy úgy, bennem nincs efféle túlhabzó önkifejezési hajlam, persze esetemben nem a szexuális másságot, hanem a vallási hovatartozást illetően. Néha ugyan elábrándozok arról a világról, amiben nyugodtan járhatunk bolondos hippicuccokban, megölelhetjük az utunkba kerülő fákat, nyíltan viselhetünk pentagrammát és nem kell magyarázkodni Teleholdas estéken, hogy mégis mit művelünk a zárt ajtók mögött. Egy olyan világról, amiben az emberek - bizonyos határok között - elfogadják egymás különbözőségeit és érthetetlen hóbortjait:), mindaddig, amíg azok senki ártalmára nincsenek. De az már nem az én asztalom, hogy a mindennapi megjelenésemben is lázítóan nyilvánvalóvá tegyem boszorkány voltomat. Igaz, az öltözködésem meglehetősen egyéni, s valamennyit visszatükröz a természet, illetve a mitológia, történelem, néprajz iránti vonzalmamból, habár még a konvencionális értelemben elfogadható keretek között.

Viszont, ha a nagyvilág felé nem is, a közvetlen környezetemet illetően (legközelebbi barátok, család) mindig kényszeredetten igyekeztem megmutatni önmagam. Emlékszem, minekutána rákaptam az emailezésre, napi szintű élménybeszámolókkal bombáztam az ismeretségi körömet. Naplót vezettem hosszú éveken át, amiből időnként egy-egy szemelvényt megosztottam az arra érdemesekkel. Az utolsó gondolatmorzsáig kitárulkoztam: kétségbeesetten vágytam a körülöttem élők elismerésére és rokonszenvére az engem éppen lázba hozó dologgal kapcsolatban, lett légyen az lovaglás, néptánc, hegymászás, etc. Mióta a pogányság dobogós pozícióba került a "hobbijaim" közt, nagyon nehezemre esik a vele kapcsolatos titkolózás. Nem ragozom tovább a témát, hiszen siránkoztam erről már épp eleget:) - egy óriáslépéssel visszakanyarodunk a kiindulópontként szolgáló vízióhoz. Úgy éreztem, efféle szellemi halálugrás volna kerek-perec elmondani a családomnak, hogy mi a helyzet a hitéletemet illetően; s mégha rosszul is fogadnák, úgy megkönnyebbülnék tőle! Persze, azóta sem szedtem össze a bátorságom hozzá, - ellenben a múlt héten vettem egy nagy levegőt és kipakoltam az egyik évfolyamtársamnak, akit hasonló szellemiségűnek véltem.

Félsikerrel: mint kiderült, ő nem merült bele annyira a pogányságba, mint én, a kereszténységtől való elzárkózás állapotáig jutott, amúgy keresi az útját; viszont nagyon jól esett, hogy bár szemlátomást némiképp zűrzavarosnak ítélte az én samanizmussal és az ősmagyar hitvilág töredékeivel megfejelt nyugati boszorkányságomat, továbbra is ugyanolyan rokonszenvvel tekint rám. Kezdem elhinni, hogy a vallási hovatartozásom nem tesz az ismerőseim szemében valamiféle szörnyszülötté, akit nagy ívben elkerülnek. Hogy, habár számomra ez elsődleges fontosságú, a kívülálló meglátása szerint csak egy a számtalan vonás közül, ami az egyéniségemet jellemzi, s ami alapján véleményt formálnak rólam; sőt, a mai, materializmusba hajló fogyasztói érában tulajdonképpen egyfajta mellékes, archaikus hagyományőrző tevékenység, nem több. Míg volt idő, mikor az emberek megítélésében elsődleges szerepe volt a hitnek, manapság ugyancsak háttérbe szorult, s ha nem jár szélsőséges viselkedésmintákkal, úgy nem tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Legalábbis szeretném ezt hinni, elsősorban a saját korosztályomra vonatkoztatva,- hiszen a fiatalok mindig rugalmasabban gondolkodnak, azonkívül a tinédzserek és a főiskolások között annyi szellemi, zenei, öltözködési divatáramlat tobzódik, hogy nehéz különcnek lenni :).

Szóval, ha le nem is ugrottam még, az első lépést megtettem a mélység felé - csak aztán a végén tényleg kinőjenek azok a szárnyak :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-26

áldozat

Sokat töprengtem mostanában azon, mit is takar ez a fogalom.

Gyermekként meglehetősen idegenkedve tekintettem rá. A bibliai égőáldozatok valahogy értelmetlennek és embertelennek tűntek. Nem láttam semmi logikát abban, hogy a legszebb gödölyét vagy a termés javát tűzre vessük valami láthatatlan és megfoghatatlan istenség számára, akinek minden bizonnyal semmi szüksége efféle földi adományokra. A negatív asszociációkat az is erősítette, hogy a rituálé sokszor keresztény szemszögből elítélendő kontextusban jelent meg. S ha a vallási tartalmat kiollózzuk, maga a cselekedet is felesleges, ésszerűtlen, mi több: kegyetlen aktusnak látszott (különösképp az állat- és emberáldozatok vonatkozásában). Később sem tudtam megbarátkozni a fogalommal. Lehet, hogy önző és szűklátókörű gondolkodásmódra vall, de úgy véltem: ha pusztai pásztor lennék, bizony nem vágnám le a megélhetésem kulcsát jelentő jószágok legszebbikét holmi névleges hálaszertartás okán. A saját életkörülményeim közé átültetve a hasonlatot, aligha lettem volna képes megválni a kedvenc csokimtól vagy plüssjátékomtól egy olyan transzcendens hatalom kedvéért, akinek e dolgok tökéletesen hasznavehetetlenek.

A fentiekből kristálytisztán kiviláglik az a meglehetősen éretlen megközelítés, amivel az áldozatra tekintettem. Kezdetleges értelmezésem tulajdonképpen két kulcsszóba sűríthető: felesleges lemondás. Mindezt súlyosbította a rengeteg gyomorforgató képzettársítás az ilyen vagy amolyan isten(ek) nevében lemészárolt emberekről és állatokról.

Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett bennem motoszkálni, hogy az áldozathozatal más formát is ölthet. Hogy a tartalmi mibenléte sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint ahogy én azt gyermeki ésszel véltem. S hogy nem csak fájdalmas és keserű lemondást, hanem hálateli, őszinte szívvel történő felajánlást is jelenthet.

Ahogy az utóbbi hetekben sorra meghallgatásra kerültek a fohászaim, ahogy lépten-nyomon belebotlottam az isteni pár gondoskodásának jeleibe, ahogy megéreztem, hogy a szeretetük elkísér, ahogy megértettem, hogy bátran bízhatok bennük, egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy valamiképp köszönetet nyilvánítsak nekik, s erre nem éreztem  elégségesnek a néma, röpke hálaszavakat. Ekkor döbbentem rá, miért is találták ki az áldozatbemutatás szertartását, s mi volna a veleje. Felismertem, hogy az áldozat az istenek iránt érzett szeretet, elköteleződés, hála jelképe, s hogy tárgya nem puszta szimbólum, hanem a számukra felajánlott személyes ajándék. S miként egy kisgyerek is a képességei szerinti legszebb ajándékot szeretné elkészíteni a szüleinek, úgy én is a tőlem telhető legértékesebb dolgot szerettem volna átnyújtani az isteneimnek (ahogy a hajdani pásztorok és földművelők tették).
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni: meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle élőlényt trancsírozzak fel az oltáron:). Még attól is ódzkodtam volna, hogy egy örökzöldekből összeválogatott csokorral kedveskedjek az Isteni Párnak, nem akarván fájdalmat okozni a fáknak.
Mikor a diplomavédésre utaztam, és már káprázott a szemem a tompa megvilágítás mellett kisilabizált, összefolyó betűktől, félredobtam a szakdolgozatomat és a hűvös ablaküvegnek dőlve kibámultam a rohanó sötétségbe. Az istenekhez fordulva fohászkodni kezdtem: segítsenek a másnapi megmérettetésen, segítsenek, hogy összeszedett és kipihent legyek, hogy ne szorongjak túlságosan. Aztán feltettem nekik a kérdést: mivel köszönhetném meg méltóképp a rengeteg támogatást, amit az utóbbi időkben nyújtottak? És mintha válaszul érkezett volna, egyfajta sugallatként felötlött bennem a gondolat: azzal, hogy természetvédelmi pályát választottam, azzal, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy természetvédelmi szakember lehessek, méltóbb módon viszonzom a segítségüket, mint bármiféle tárgyi adománnyal vagy ünnepélyes szertartással. 
Hasonló élmény ért az államvizsga után. A szállásom felé tartva ismét hálát adtam az Úrnak és az Úrnőnek, amiért mellettem álltak a legnehezebb pillanatokban, és megfogadtam, hogy hazaérve valamilyen nevesített rituálét celebrálok köszönetképp. Újfent felmerült bennem az áldozat bemutatásának gondolata, s hirtelen rádöbbentem (vagy az égiek súgták meg?): hisz az egész életem, úgy, ahogy van, nekik szentelt áldozat. Azzal, hogy Samhainkor spirituális értelemben is felajánlottam magam, s most a hivatásommá lett Földanya megóvása, mindenestül az ő kezükbe helyeztem a lelkem, az ő szolgálatuknak szenteltem a jövőm. S ennél több - talán nem is kell.
A felismerés szívmelengető boldogsággal töltött el. Jó érzés tartozni valahová, tartozni valakihez. Jó érzés tudni, mi a célunk, és látni a célhoz vezető ösvényt. Jó érzés, hogy azt adhatom az isteneknek, ami számukra a legértékesebb: önmagamat. Jó érzés, hogy nem kell azon gondolkodnom, miről mondjak le a kedvükért - hisz az övék mindenem..

Az Isteni Pár mosolya ragyogjon rátok úgy, ahogy rám is!:)
Áldás veletek -
Hulló Eső, 2010-12-19

utána

Nem is tudom, hol kezdjem.

Azt sem döntöttem el, hogy miről is akarok írni voltaképpen.

Maradjunk a tényeknél: nos, sikerült az államvizsga, ötöst kaptam, gazdagabb lettem egy papírral és egy extra adag önbecsüléssel. Minden jel arra mutat, hogy a szakdolgozatom megtámogatására komponált pizsama-bűbáj, meg a záróvizsga sikerét előmozdító hétfő hajnali szertartás maradéktalanul bevált. Nem csak a kihúzott tételekkel volt szerencsém, hanem a bírálóbizottsággal is. Annak ellenére, hogy össze-vissza hablatyoltam, a huszadát sem mondtam el annak, amit kellett volna (oké, ebben az időhiány is közrejátszott), és a feleletem színvonala meg sem közelítette az előttem vizsgázóét (aki következetes, szakszerű és szabatos módon foglalta össze a mondandóját, szemben az én logikai bakugrásokkal és a tárgyi tudás hiányát elmázoló felszínes rizsával teli szövegelésemmel), végül én kaptam a legjobb értékelést. Az eredményhirdetés után a bizottság tagjai sorra gratuláltak nekünk, s az elnök (a hírhedten rettegett növénytan-professzor) hozzám érve meg is jegyezte, "maga volt a legjobb."

No, hát egyfelől hízott a májam, másfelől a legkevésbé sem érzem korrektnek a végkifejletet.  Ha rajtam múlik, a produkciómat egy kegyelemkettessel jutalmaztam volna. Lehet, hogy alábecsülöm magam, vagy épp túlértékelem a követelményt, de biztos vagyok benne, hogy az az ötös inkább a mágia, mint a szakmai teljesítményem gyümölcse. Ezzel kapcsolatban - pesze nem először - eltűnődtem, vajon mennyire etikus dolog varázslattal befolyásolni egy hivatalos megmérettetést, miközben a többiek keményen készülnek rá? Mennyire tisztességes dolog efféle plusz hátszéllel indulni?

Biztos furcsa, hogy nem kitörő örömmel lelkendezek a diadal felett, - valahogy olyan üresnek érzem magam legbelül. Mindaz, ami kitöltötte az elmúlt öt évemet, egyik pillanatról a másikra elillant a múltba. Az utóbbi hónapokban a szakdolgozatírás, majd a tanulás sürgető kényszere Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött. Éjjel-nappal elkísért, minden percben ott lappangott a tudatom mélyén, undok szorongásokkal ostromolt. Aztán egy huszárvágással pontot tettem az egész mizéria végére, mindössze pár hét halálvágta árán. És most furcsa megbarátkozni a hiánnyal, ami a helyén maradt.

A felkészülési hajszában, ha volt rá pár percem, elábrándoztam róla, hogy milyen jó lesz újra normális emberként élni - addig aludni, amíg jólesik, filmezni, olvasni, sétálni ésatöbbi. Olykor elképzeltem, hogy mindezt a sikeres államvizsga után, mint okleveles természetvédelmi mérnök tehetem, és az valami frenetikus érzés volt. Ha a fikcióhoz hozzácsaptam a másik szakomon írt zéhák remélt eredményét, valóságos szupermennek (vagy inkább Csodanőnek?:)) éreztem magam. De mostanra valahogy lecsengett az egész. A győzelemittas örömujjongás elmaradt. Időnként hullámokban rámtör a felismerés, hogy immár nekem is van egy végzettségem, és ez meglehetős megkönnyebbülést okoz, de a szuperhős-feeling csak nem jön. Még az sem indukált robbanásszerű eufóriát, amikor teljes hangerővel bömböltetve meghallgattam az AC/DC Rising Power c. dalát, pedig hajajj... :)

Biztos rálapátol a helyzetre, hogy a szobámban hatalmas a kupi. Mikor elutaztam, pedáns rendet hagytam magam után, amit aztán hazaérve két perc alatt fenekestül felforgattam. A mostani állapot arra a befordult, szétcsúszott önmagamra emlékeztet, aki oly sokszor felszínre bukkant az elmúlt év során. Talán kicsit helyrebillen az öntudatom egy kiadós takarítás után, úgyhogy alighanem ez lesz az ünnepi program mára...

Majd még írok, ha lesz mit:)

Áldás - Hulló Eső

samhain 2

Ha már témánál vagyunk, írok egy kicsit arról, hogy miképp készülődök az ünnepre.

Körülbelül egy hete ismét armageddon-jellegű nagytakarítást rendeztem - bútorok, dekoruccok, szobanövények, háziállatok ki az erkélyre, aztán portörlés, söprés, felmosás, végül a deportáltak visszaköltöztetése. Záróakkordként mágikus úton is megtiszítottam a szobát, sós víz és fahéjas füstölő segítségével.

Az oltárról az elmúlt napokban fokozatosan lebontottam a Mabonról visszamaradt díszítés romjait: a színüket veszett, összepöndörödött faleveleket, a sötétbarnára száradt gesztenyéket és a megráncosodott csipkebogyókat. A kétoldalt álló kerámia tejesköcsögökből kiszedtem a borbolyaágakat, kiöntöttem az állott vizet, a földön hízó csontkupacot pedig egy huszárvágással felköltöztettem az olvasószekrényem tetejére. Egy darabig törtem a fejem valami, a Samhainhoz illő, jelzésértékű dekoráción, aztán elvetettem az ötletet. Az Árnyékéj a kiüresedés, a lezárás, a visszatekintés, a végbe fonódó új kezdet ünnepe, s valahogy úgy érzem, a háziszentélyem a maga puszta valójában, mindennemű esztétikai sallang nélkül hívebben tükrözi az alkalom mibenlétét. Minden új kezdet üres lappal indul, még maga az élet is: hátrahagyjuk mindazt, ami az előző megtestesülésünk során ránk rakódott - emlékeket, érzéseket, jellemvonásokat - és eképp befogadóképessé válva belépünk a létezés egy újabb ciklusába. Ennek analógiájaként a mágikus évkör végpontján valahogy helyénvalónak tűnik megfosztani az oltárt és a varázseszközöket a múlt korszak tárgyi emlékeitől, és letisztult egyszerűségükben engedni át őket az új esztendőbe.

Mi több, saját magamra nézvést is valami hasonlót tervezek. Talán ostobaságnak hangzik, de már hosszú ideje fontolgatom, hogy kitűzök egy 'nevesített' tanulóévet - egy, a hagyományokhoz illően egy év, egy nap hosszú periódust - , amely során szisztematikusan és koncentráltan fogom tanulmányozni a wiccát, a pogányságot, no meg a mágiát. Úgy gondoltam, ennek nyitányaként elvégezhetnék valami egyszerű szertartást, amely során az istenek segítségét kérem a céljaimhoz- ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek, ahhoz, hogy legyen bennem elég kitartás, szorgalom és alázat lelkiismeretesen tanulni, ahhoz, hogy mélységükben át tudjam érzeni, meg tudjam élni mindazon természeti és mágikus misztériumokat, amelyek köré a vallásom rendeződik. Első közelítésben a Litha ünnepére akartam időzíteni ezt a rituálét, de a dolgok végül másképp alakultak, s nemrég eszembe jutott, hogy a Samhain tán még alkalmasabb volna. Hiszen ez az éjjel egy periódus végét és egy új kezdetét jelöli (amely nem csak időegység, de életszakasz is lehet), - amikor számot vetünk a múlttal, magunk mögött hagyjuk belőle, amit nem érdemes továbbvinni, s felkészülünk a jövőre. Amikor az istenek és szellemek közöttünk sétálnak, s csak ki kell nyújtanunk feléjük a kezünk, hogy elérhessük őket. Melyik ünnep lehetne alkalmasabb arra, hogy a segítségükért fohászkodjak, hogy nekik ajánljam önmagam, hogy egy új, a boszorkányságnak szentelt fejezetet nyissak az életemben?

Habár őszintén szólva az Ostara vagy Beltaine valahogy barátságosabbnak tűnik a maga napfényes - madárcsicsergős - cukorhabos stílusában. Kellemesebb arra gondolni, hogy egy langyos, virágillatú tavaszi estén állok az istenek elé a szándékaimmal, mintsem üvöltő szélben és fagyos hidegben... Node a mágia nem mindig rózsaszín:). A Samhain kétségkívül viszi a pálmát a jövőre irányuló varázslatok elvégzését meg a természetfelettivel való kapcsolatteremtést illetően, és tökéletes alkalom egy új kezdethez. Ráadásul a bűbáj csordultig átitatja ezt az éjszakát. Kell ennél több?

Úgy gondoltam, a szertartás keretei közt felavatnám az Árnyak Könyvét, amely még mindig érintetlenül áll az oltáromon (majdnem fél éve!), és végre elkezdhetnék jegyzetelni bele. Az is eszembe jutott, hogy megvásárolom egy leendő ceremoniális öltözet alapanyagát, aztán a következő év során szép lassanként megvarrnám. Tudom, megint a túlhabzó tervek, megint a körülményes tervezgetés, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnék :).

Szóval ha épp nem kémiát vagy statisztikát tanulok, efféléken töröm a fejem. Előbb-utóbb csak kikristályosodik, mit és hogyan tegyek... addig meg szabad teret engedek a fantáziámnak :).

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

tudathasadás

Regisztráltam a witchblood.org-ra, ezzel visszavonhatatlanul beletolakodva a magyarországi wicca közösség online világába.
Hogy őszinte legyek, vegyes érzelmekkel viszonyulok a dologhoz. Egyfelől mivel a mindennapi környezetemben nincs lehetőségem megnyilvánulni a magam boszorkány valójában, kétségbeesetten vágytam rá, hogy valamilyen fórumon elüvölthessem magam: "Hé, én is létezem!" Így hát hozzáfogtam a blogoláshoz, olvasgatom a KWHE honlapját, lett YouTube-csatornám... Másfelől eközben - a lelepleződéstől való félelmemben - mindent megtettem, hogy valós személyazonosságomat elvágjam az interneten fellelhető identitásomtól. Kialakítottam magamnak egy virtuális alteregót, Hulló Esőt, aki semmilyen konkrét ténnyel nem utal a mögötte álló hús-vér emberre. Azonban az Ezüstvér Boszorkányközösség honlapján meg kellett adnom néhány személyes adatot is, és ezzel hirtelenjében megremegtek a két világot elválasztó falak.
Talán nem is baj - néha úgy érzem, felrobbanok az örökös titkolózástól Azt gondoltam, könnyebb lesz, ha egy hangzatos nicknév mögé rejtőzve telekürtölhetem a világhálót színre lépésem hírével, de lassanként felőröl ez a skizoid állapot. Ismeitek a nyírófeszültség fogalmát? Nos, bennem épp ez játszódik le: wicca-énem és a külvilág felé fenntartott "hivatalos" arculatom különböző fordulatszámon (és ellentétes irányba) pörög, én pedig lassanként kettészakadok a határoló élek mentén.
Hát majd meglátjuk, hogy mi lesz. Addig is igyekszem nem széthullani :)

egészen más: micsoda áldás, hogy az unokahúgaim és az unokaöcsém beléptek a kamaszkor elbűvölően zűrzavaros és túlcsordulóan érzelemdús korszakába! Immár elég sokáig fennmaradnak este ahhoz, hogy reggel tovább aludjanak nálam ... Mennyei állapot :)

Áldás reátok!
Hulló Eső, 2010-08-17

beköszöntő

Íme, egy ropogósan friss webnapló... Még sohasem volt dolgom effélével, így hát nézzétek el, ha nem elég gördülékeny a kezdet.
Hát igen, máris megakadtam.
Igazából főképp magamnak írom ezt a blogot. Rajta keresztül olyan gondolataimat, érzéseimet fogalmazhatom meg, amelyekről hosszú ideje hallgatok, mint ama potyadék a gazban. Nem kell ám semmi aberrációra gondolni, annyira azért nem kétségbeejtő a helyzet - mindössze arról van szó, hogy egy vérkeresztény család egyetlen wicca-szimpatizáns tagjaként nincs túl sok terem a megnyilatkozásra. Nem akarok a hozzátartozóimról hamis képet festeni: nagyszerű emberek, és nagyon szeretem őket. De az anyatejjel szívták magukba a római egyház tanítását. Szó se róla, én sem voltak kivétel: csakhogy gyerekkoromtól kezdve közelebb éreztem magamhoz Istent a természetben, mint a félhomályos templomok árnyékában. Sokkal mélyebben meg tudtam élni a jelenlétét egy vén és bölcs fában, egy méltóságteljes, égbetörő sziklaszirtben, egy csendes erdei tisztáson, mint bármilyen mesterséges környezetben, tárgyban. Arról nem is beszélve, hogy minden porcikámban éreztem a természet élő és élettelennek mondott teremtményeiben rejlő őserőt. Nem akarom hosszan ragozni ezt a témát - a lényeg, hogy idővel a kereszténység számos vonatkozásban elvesztette a hitelét a szememben.
Ehhez nagyban hozzájárult, hogy rádöbbentem: a krisztusi vallás legtöbb elemét emberek (tudós egyházatyák) agyalták ki, vagy más, a kereszténységet megelőző hitrendszerekből emelték át. Az ilyen-olyan sallangok úgy rétegződtek egymásra, mint a hagymalevelek, és mikor az utolsót is lehántottam, alatta nem maradt egyéb a kristálytiszta lényegnél- ami pedig a nagybetűs Szeretet. Hát ezt tűztem a lobogómra, és úgy döntöttem, a továbbiakban keresek ennek az eszmének egy olyan vallási foglalatot, amely közelebb áll az egyéniségemhez, mint a katolicizmus.
Félreértés ne essék, nem ítélem el és nem vetem meg a kereszténységet. A legtöbb barátom keresztény, éspedig nem a formálisan vallásos, hanem a valóban hívő fajtából. Fiatalabb koromban én is aktív részese voltam egy keresztény családmozgalomnak, és nagyon sokat merítettem az ott megtapasztalt szellemiségből. Mi több, úgy gondolom, ha elég sok ember tudná őszintén magáévá tenni Krisztus tanításait - miszerint: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel / ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is / szeresd ellenségedet, mint tenmagadat - az véget vethetne a világban dúló háborús konfliktusoknak.
Félre az érzelgéssel, vissza a kopár tényekhez: körülbelül 3 évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni a wiccával. Hol lázas buzgalommal, hol kevésbé lelkesen. A felfűtöttebb időszakokban mohón bújtam a szakirodalmat, a webes honlapokat, fórumokat és blogokat. Az apatikus fázisban maximum leporolgattam olykor az oltáromat. De minden megingásom ellenére lépésről lépésre közelebb kerültem ahhoz, hogy ki merjem mondani: igen, pogány vagyok, igen, wicca vagyok. (Utóbbival még most is küszködök.)
Természetesen zöldfűlűnek tartom magam a mesterség gyakorlásában, olyannyira, hogy egyenlőre leginkább nézegetem és csodálom, akár egy kecses porcelán dísztárgyat. Szóval senki ne várjon afféle beszámolókat, miszerint " tegnap egyetlen csettintéssel eltüntettem a szomszéd harapós kutyáját, ha-ha-ha".
Mi remélhető tehát tőlem? Gondolatok, elmélkedések (fennen szárnyalók és kevésbé magasröptűek) és földhözragadt híradások életem folyásáról - minthogy ugyebár ez egy napló. Mert bizony előfordul, hogy a boszorkányok is rózsaszín kockás pizsamában alszanak, és izomlázuk van a tegnapi futástól, és ebédet kell főzniük a nagymamájuknak. :)
Végezetül álljon itt a kedvenc idézetem, aminek voltaképpen se füle-se farka, mégis gyönyörű:

" Csak csöndben a szó, csak éjben a láng, csak elmúlásban a létezés-
Sebes röptű sólyommadár a tiszta égen át... "

Hulló Eső
2010.03.09