néhány szót az akácról

A médiában mostanság többször felvetődött a hazai akáckérdés annak kapcsán, hogy az EP az EU területén fellelhető adventív, invazív fajok (vagyis idegenhonos özönnövények) listázását szorgalmazó rendeletet tervez. Úgy tűnik, szakmai érvek helyett most is politikai erővonalak mentén reagált a hazai döntéshozás, hiszen Fazekas Sándor "balliberális véleménynek" bélyegezte az akác ökológiai kártételének tényét,  a faj pedig mai naptól a hungarikumok táborát gyarapítja.

(Forrás)

A fehér akác - Robinia pseudoakacia - régóta szerves tartozéka a magyar tájnak, és sokak számára kedves: elegáns megjelenésű, sokrétűen hasznosítható, gyorsan növő lombhullató, kiváló minőségű faanyaga magas fűtőértéke mellett építkezésekhez is elsőrangú. Kellemes illatú és ízű virágzatából szörp, gyógytea, különleges étel készíthető, mindemellett remek méhlegelő, az akácméz pedig kifejezett népszerűségnek örvend a hazai és nemzetközi piacon. A rend kedvéért nem árt megjegyezni, hogy a növény kérge és termése mérgező. Számos pozitív tulajdonsága szól a teljes kiirtás helyett az ésszerű korlátozás mellett, ám nem szabad szőnyeg alá söpörni az általa képviselt biológiai rizikót.

A fehér akác Észak-Amerikából került az Alföldre a 18 században, és a 19.-20. század fordulóján rohamléptekkel terjedt el az országban, az őshonos flóra drasztikus átalakulását eredményezve. A gyökérgümőiben található nitrifikáló baktériumok az állomány talajában jelentős nitrogéndúsulást idéznek elő, amit az adott termőhelyre jellemző természetes aljnövényzet legtöbb faja nem képes akceptálni, ezért az akácosok cserje,- és gyepszintje nem csak fajszegény, de szinte az ország minden pontján ugyanazon kisszámú, nitrofil, bolygatástűrő, sokszor szintén idegenhonos (gyom)növény alkotja. Az erdei ökoszisztéma vázát képező növényvilág diverzitásának eltűnésével az állatok élettere is beszűkül, hiszen a megváltozott feltételek között nem találnak maguknak megfelelő táplálékot, búvóhelyet, fészekanyagot stb. A kellően összetett és fajgazdag társulás kialakulását a nitrogénbőség mellett tovább nehezítik az akáclevelek bomlása során a talajba kerülő allelopatikus (más növények fejlődését gátló) vegyületek. 

A kép csak illusztráció, nem Mo-n készült (Forrás)

Ne feledkezzünk meg a termeléstechnológiáról sem: a legtöbb telepített akácos mértani rendben ültetett egykorú, egyfajú állományt képez, amelyben elegyfák csak elvétve fordulnak elő, a természetes erdődinamika velejárói - a kidőlt törzsek, a helyükön keletkezett parányi nyiladékok, a korhadék, a spontán újulat, a változatos kor,-és fajösszetétel (mindez az Erdő mint életközösség működése szempontjából kulcsfontosságú) - hiányoznak; a cserjeszintet, gyepszintet a gépi és vegyszeres művelés is alakítja. Újabb komoly problémát jelent, hogy az akác igazi túlélő: tuskóról, gyökérről vígan sarjad, a termése a talajban évtizedekig megőrzi csíraképességét, természetes kártevője hazánkban nincs. Ahol egyszer megtelepedett, onnan gyakorlatilag kiirthatatlan, terjedését pedig képtelenség kordába szorítani. Márpedig olyan élőhelyeken is megjelenik, amelyek természetvédelmi szempontból kiemelkedő értéket képviselnek és/vagy különösen is sérülékenyek. Ilyenek az eurázsiai sztyeppövezet Kárpát-medencei, legnyugatibb nyúlványának (Alföld) különleges, csak hazánkra jellemző növénytársulásai: a borókás-nyarasok, pannon löszgyepek, homoki gyepek. E társulásokat nem csak sztyepp-jellegük vagy specifikus kialakulásuk teszi unikálissá, hanem a bennük fellelhető endemikus (vagyis bennszülött) és/vagy reliktumfajok (azaz egy korábbi klímaperiódusból, például az i.e. 7000-től datált meleg, száraz mogyoró-korból visszamaradt növények) jelenléte is. Az említett életközösségek java amúgy is legyengült, érzékeny állapotban vegetál a mezőgazdaság átalakulása, a globális klímaváltozás és az Alföld vízháztartásának jelentős megváltozása miatt. Egy száraz löszgyepet az akác által előidézett nitrogénrobbanás visszavonhatatlanul tönkretehet.

Hasonló veszedelem fenyegeti az Alföld természetes erdőtársulásait. Nem akarok most az úgymond "üdvös" folyószabályozásokról hőbörögni, mert soha nem érnék a bejegyzés végére: a lényeg, hogy az árterületek megcsappanásával és a talajvíz rohamos fogyatkozásával a hajdan kiterjedt puha,- és keményfás ligeterdők, valamint gyöngyvirágos-tölgyesek leromló termőhelyeit az akác vette-veszi birtokába. Miközben az ország erdősültségének növekedése fontos cél, szem előtt kell tartanunk, hogy a jelenlegi erdőterület közel negyedét akácosok alkotják, amelyek ugyan valóban fás szárú növényzet által dominált vegetáció-együttesek, erdőnek azonban jóindulattal sem nevezhetők a valódi erdei életteret gazdagon átszövő biológiai kapcsolatok és sokrétű anyagcsereviszonyok hiányában. Ezek alapja ugyanis a biodiverzitás, a növény,- és a tőlük függő állatfajok sokfélesége - ami az akácosok esetében elhanyagolható.

Hogy ne csak a levegőbe puffogtassam az érveim, egykori államvizsgatételeim alapján illusztrációként összevetem egy tipikus akácos és egy tipikus gyöngyvirágos tölgyes karakterfajainak listáját. A bejegyzés korábbi verziójában szereplő tételes felsorolás helyett - amely valószínűleg próbára tette az olvasók többségének türelmét :) - zanzásított összefoglaló következik.
Tehát, az akác lombkoronaszintjében elegyfajok elvétve fordulnak elő, ami megtalálható, gyakran maga is idegenhonos: például a nyugati ostorfa vagy az alásfa. A cserjeszintet a termőhely adottságainak megfelelő közönségesen elterjedt cserjefélék alkotják: nedvesebb környezetben bodza, szeder, komló, szulák keserűfű, száraz vidékeken vadrózsák, boróka, kökény, galagonya. A gyepszintben tavasszal - a tápanyagbőségnek köszönhetően - megjelennek az üde lomberdők kora-tavaszi aspektusának fajai (salátaboglárka, keltikék, kígyóhagyma, üstökös gyöngyike, kónya sárma), illetve a tipikusan bolygatástűrő-és jelző, leromlott termőhelyeken tömegével elszaporodó tyúkhúr, vérehulló fecskefű, piros árvacsalán, ragadós galaj, zamatos turbolya stb. A nyári vegetációs fázisban uralkodnak az özönnövények és az idegenhonos gyomfajok: magas aranyvessző, selyemkóró, egynyári seprence, kenderkefüvek, fekete peszterce, szúrós gyöngyajak, csalán és társaik. Megjegyzendő, hogy a csalán őshonos hazánkban, eredetileg a patakmenti égerligetek, szurdokerdők és puhafás ligeterdők faja volt: rohamos terjedése a bolygatott-leromlott élőhelyeken azonban az invazív gyomokkal rokonítja.
Persze korántsem mondhatjuk, hogy egy akácos minden faja teljesen haszontalan (egy természethívő számára egyetlen élőlény sem az, gyakorlati értékétől függetlenül). A selyemkóró és a magas aranyvessző közismerten jó mézelők, az aranyvessző mellett gyógyhatású a szúrós gyöngyajak, a fekete peszterce, a csalán, a ragadós galaj, a tyúkhúr, a vérehulló fecskefű, az összes fent felsorolt cserjefaj, a komló; ehető a salátaboglárka, a zamatos turbolya, a kányazsombor, a tyúkhúr, a galagonya,- kökény,- gyepűrózsa,- és borókatermés. Azonban együttesük biológiai szempontból nem funkcionál szerves ökoszisztémaként, és élőhelyi minőségét tekintve a nyomába sem ér egy természetes vagy természetszerű erdőtársulásnak.

Ezzel szemben egy göngyvirágos-tölgyesben már a lombkoronaszintben gazdag változatosság fogad (kocsányos tölgy, olasz tölgy, fehér nyár, rezgő nyár, bibircses nyír, mezei juhar, ezüst hárs, csertölgy, vadkörte). A cserjeszint szintén meglehetősen zsúfolt: tipikus fajai a veresgyűrűs som, boróka, sóskaborbolya, csíkos kecskerágó, fagyal, kökény, egybibés galagonya, gyepűrózsa, tatár juhar, mogyoró, ostormén bangita. A gyepszintben a nyílt foltokon (merthogy a homoki tölgyesek termőhelyi adottságaiknál fogva itt-ott felszakadozó, homokpusztagyep-jellegű tisztásokra bomlanak) a xerofil fű,-és sásfélék (barázdált csenkesz, vékony csenkesz, homoki csenkesz, illatos szentperje, illatos borjúpázsit, erdélyi gyöngyperje) mellett szarvas,-citrom,-és magas kocsord, sarlós gamandor, koloncos legyezőfű, ágas homokliliom és számos védett-fokozottan védett faj: árvalányhajak, homoki kocsord, homoki nőszirom, erdei szellőrózsa, magyar nőszirom, magyar zergevirág, tátogó kökörcsin díszlik (utóbbira külön fajvédelmi program irányul). A zárt erdőrészeken erdei szálkaperje, ligeti perje, szálkás tarackbúza és a xeromezofil erdők klasszikus lágyszárúi (gyöngyvirág, széleslevelű, - és soktérdű salamonpecsét, erdei ibolya, erdei gyöngyköles, enyves zsálya, erdei tisztesfű, bársonyos tüdőfű, kéküstökű csormolya, kőmagvú gyöngyköles) borítják a talajt.

A gyöngyvirágos-tölgyesek számos védett állatnak nyújtanak otthont: ilyen a fűrészlábú szöcske, sisakos sáska, imádkozó sáska, holdszarvú ganajtúró, óriás tőrösdarázs, barna ásóbéka, fürge gyík, zöld gyík, homoki gyík, mezei pacsirta, parlagi pityer, búbos banka, kis őrgébics, tövisszúró gébics, egerészölyv, ürge, molnárgörény. Lakói közül fokozottan védett a magyar futrinka, az ugartyúk és a szalakóta.

Természetesen egy akácosban is élnek állatok, de viszonylagos fajszegénysége, a termesztéstechnológia és maga az akác termőhely-átalakító hatása okán kialakuló jellegtelen növényzet, valamint a számos idegenhonos faj, amelyekkel a hazai fauna nemigen tud mit kezdeni (tisztelet a kivételnek) jelentősen rontják élőhelyi értékét.

(Forrás)

Egy szó mint száz: mélységesen elkeserít, hogy az akác megítélése politikai csatározássá fajult, ahol a szakmai érvek helyett demagóg retorikai fogások dominálnak. Ahol egy, biológusok, ökológusok, természetvédő és erdőgazdálkodó szakemberek által évek óta hangoztatott tényre rá lehet ütni a jól bejáratott elsütőbillentyűként működő 'ballib' stigmát, mintegy automatikusan téveszmévé bélyegezve ezzel. Méginkább megdöbbentett, hogy mindezt nem kisebb ember, mint a vidékfejlesztési miniszter tette. Fazekas Sándor sziporkájának ("Nem osztjuk azt a véleményt, ami a balliberális oldalon megfogalmazódik, hogy Észak-Amerikából behurcolt özönnövény lenne az akác") tanulságos kontrasztját adják Kövér László 2002-es szavai a Medgyessy-kormány akkori Akácfa-mozgalmának kapcsán adott nyilatkozatából: "Az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket... Találóbb jelképre a szocialisták nem is bukkanhattak volna: az akác is egy súlyos történelmi tévedés Magyarországon". 

Tény, hogy az akác gazdaságilag hatalmas potenciált képvisel, oszlopa a hazai mézelőállításnak és a faanyagtermelésnek. Tény, hogy sokan - és okkal - szeretik (még én sem tudok igazán haragudni a kertecskémben növő példányaira, elvégre nem tehetnek róla, hogy idesodorta őket a kellő előrelátás hiánya, ráadásul virágzatuk mézédes illatú szárítmánya évek óta a családi teafogyasztás egyik ínyencsége). Tény az is, hogy a jelenlegi törvénykezés korlátokat szab a telepítésének, és úgy-ahogy igyekszik védeni a természetszerű erdőtársulásokat. De mintegy politikai erőfitogtatásként, a mitikus ellenséggé misztifikált "Brüsszellel" szembeni hősies ellenállás jegyében hungarikummá nyilvánítani, az aggódó ellenhangokat pedig a megfelelő szitokszóval felcímkézve egy kalap alatt félresöpörni meggondolatlan, elhamarkodott és felelőtlen magatartásnak tűnik. A természetvédelem húsbavágó kérdéseit nem pitiáner pártcsaták és választási kampányfogások koncaként kéne felszabdalni és szétcincálni. 

Remélem, végül olyan, szakmailag is elfogadható döntés születik az akác hazai jövőjéről, ami a természetvédelem, valamint az erdőgazdaság érdekeit egyaránt szem előtt tartva és lehetőségek szerint összeegyeztetve a megfelelő határozottsággal szorítja kordába az akácállományok terjedését, telepítését. Remélem, hogy az amúgy is minden tekintetben (társadalmilag, kulturálisan, politikailag) sérülékeny Kárpát-medence kiszolgáltatott és érzékeny természeti rendszereit nem terheljük a kelleténél jobban egy özönnövény túlhabzó agrárpatrionalizmustól fűtött propagálásával.

Végül újfent elnézést kérek a véleményosztásért, ám ezúttal talán a bocsánatos bűn kategóriájába esik, hiszen egy természethívő számára sem lényegtelen témát érintett. 

Áldás!

Eső

a jó pásztor?

A munkahelyemen van egy idős cigájajuh, akit csak 'Öreganyánknak' nevezünk. Öreganyánk harmadmagával - két hozzá hasonlóan élemedett korú anyával és egy vén kossal - érkezett. Előző "gazdája", egy alföldi tenyésztő kapva kapott a kevés szakmai rálátással bíró, könnyen költekező vevőn, aki ráadásul elég nemtörődöm ahhoz, hogy ne foglalkozzon az eladásra kínált állatok életkorával, és jó pénzért rásózta a tenyésztésből kiöregedett jószágokat. 

Eddig tart a beszerző felelőssége.

Miután Öreganyánk és társai a telepre kerültek, senki nem gondolt rá, hogy valamilyen módon elejét vegye a szaporodásuknak. Hiszen a báránykák olyan aranyosak, és persze kellett a turistacsali, meg a "simogatóban" kínozható cukiság. Így aztán mindegyik anya vemhes lett annak rendje és módja szerint. Ketten közülük  szerencsésen megellettek, Öreganyánk esetében viszont, aki ikreket szült, a méhlepény nem lökődött ki időben. A méhe begyulladt, annyira legyengült, hogy lábra állni sem bírt, teje egyáltalán nem volt, mindkét bárány elpusztult. Hetekbe telt, mire sikerült kikúrálni.

Természetesen ezek után sem jutott eszébe a park felett bábáskodó lernai hydrának, hogy elkülönítse őt, biztosítandó a jól megérdemelt békés nyugdíjaséveket. Nem; ehelyett maradt a nyájban, és idén újfent vemhesült. Teje újfent nem volt, a bárány újfent elpusztult, Öreganyánk pedig újfent fekvőbeteg lett.

Csakhogy ezúttal - minden gyógykezelés ellenére - annyi ideig nem bírt talpra állni, hogy időközben amúgy is rendetlenkedő mellső lábai teljesen tönkrementek. Az ízületei begyulladtak, az inai összezsugorodtak az állandó hajlított tartástól; mostanra már erőnek erejével sem nyújthatók ki.

Öreganyánk jelenleg a pajta egy elkülönített sarkában vegetál, az étvágya rendbejött, de a járása sose fog; a lódoktor fogalmazásával élve "ebből sem lesz már énekes halott". A telepvezető a levágását fontolgatja. 

Ez volna a méltó sorsa egy állatnak, aki egy életet töltött az ember szolgálatában? Aki azért ellett, azért adott tejet, azért növesztett gyapjat, hogy hasznot húzhassunk belőle? Aki egy évtizede termel profitot a tulajának?

Ez volna a felelős gazda könyörületessége? "Szegény, ne szenvedjen tovább"? Hát egy idős, ágyhoz kötött nagyszülőnek talán elvágjuk a torkát, minthogy " úgysem képes teljes értékű életet élni" - mert ugyan még újságot olvas, rejtvényt fejt és kötöget, dehát már nem a régi? 

Két évvel ezelőtt egyetlen pillantás a krotáliára vagy a papírokba elárulta volna az állatok korát. Ennek fényében vagy meg sem kellett volna vásárolni őket, vagy gondoskodni arról, hogy ne tudjanak szaporodni. A kos kasztrálása vagy heréinek elkötése teljesen kézenfekvő megoldás - közel egy dekádnyi szorgos nemzés után aligha rokkant volna bele a további férfiúi örömök hiányába. 

Miután Öreganyánkkal kis híján végzett az első ellés, át lehetett volna tenni egy másik birkacsapatba, ahol csak ürük vannak. El lehetett volna különíteni, adni vagy ajándékozni. Egyik sem történt meg.

A másik két matróna közül a csotrogányabb idei báránykájáról még le sem száradt a köldökzsinór, az anyjának már elapadt a teje - szerencsétlen kisjószág visszamaradt a növekedésben, egész nap éhesen bégetve rohangál utánunk, csak azért van életben, mert elég idős ahhoz, hogy elboldoguljon az abrakkal, szénával, fűvel. El lehet gondolni, hogy az anya - akiről Öreganyánkhoz hasonlóan vedlés címén maroknyi csomókban foszlik a szőr, csupasz foltokat hagyva maga után - jövőre milyen esélyekkel néz a várandósság elejébe. Ennek ellenére meg sem fordult a megfelelő kobakokban, hogy ki kéne emelni a tenyészcsaládból.
Az ember, aki gátlástalanul élősködik az élővilág maradékán, amíg pénzt tud fejni belőlük, majd hulladékként dobja félre őket, ha már többet visznek, mint amennyit hoznak, a Föld rákfenéje. A minket szolgáló élőlények értékét anyagiakban mérjük. Táplálásukért cserébe elvárjuk, hogy sorozatos áldozatokat hozzanak a kedvünkért: szüljenek, hogy legyen mit levágni, tejeljenek, hogy legyen mit meginni, növesszenek bundát, hogy legyen mit viselni, zsírosodjanak, hogy legyen mivel sütni, hízelegjenek, hogy jól érezzük magunkat tőlük. Ha már nem termelnek elég bevételt, érdeklődést, szórakozást, igyekszünk rövid úton megszabadulni tőlük.

Hát ilyen "a jó pásztor"?!

egy hajításnyira a civilizációtól

Tudjátok, mi található épp egy hajításnyira a civilizációtól?

Szemét.

Ma azon dolgoztunk a kollégákkal, hogy élhetővé tegyük a szürkemarhák újdonatúj, kibővített karámját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kétórányi fáradozás árán kukászsákba gyűjtöttük a rengeteg hulladékot, amit kedves honfitársaink az utóbbi évek szorgos hangyamunkájával güriztek ki a hajdan elhanyagolt, leromlott erdősávként vegetáló területre. A sztenderd felhozatal - konzerv, sörösdoboz, öngyújtó, biciklibelső, félpárcipő, műanyagpalack, piásüveg - mellett akadt autókárpit, gumiabroncs, porcelán mosdókagyló, kültéri burkoló, linóleum, ágyrugó, palalemez, hungarocell, mindenféle-fajta nejlondarab, mosószeres doboz, kutyatápos zacskó, egy fél lökhárító, lyukas szenesvödör és még sorolhatnám. Valamennyi a területet határoló utaktól akkora távolságra, ahová egy emberes karlendítéssel még el lehet juttatni. 

Kedves ---- kisípolva ----, aki módszeresen az erdőt-mezőt használod szemétlerakónak, örülnél-e, ha Természet Anyánk viszonzásképp telehordaná a te otthonod a maga salakanyagaival: lehullott falevelekkel, elhasznált fészekanyaggal, levedlett szőrrel, elhagyott tollal, letört ágakkal, állati ürülékkel, bomló tetemekkel és miegyébbel, amit te - javarészben - éppúgy nem tudsz beépíteni a mindennapok anyagcseréjébe, mint az erdő a civilizáció legtöbb melléktermékét?

No és kedves ---- kisípolva ----, hogy éreznéd magad, ha mindazon mocsok, amit elhagysz a szántóföldi dűlő mentén, a saját nappalidban kötne ki, önnön életteredet mérgezné az élővilág maradéka helyett? 

Sokan szeretnék azt hinni, hogy különbek vagyunk az állatoknál. Nos, az állatok legalább nem produkálnak olyan hulladékot, amit a Természet ne tudna újrahasznosítani. Tanulhatunk tőlük.

u.i.: a képeket az egyik unokahúgom fényképezőgépével csináltam, ami egy családi ebéd keretében megmártózott némi káposztalében, ezért elég szeszélyesen dátumoz.  

error

... you should have said that to that DAMN computer...

kiütés két menetben

Nem elég, hogy sértett hiúsággal és merev elutasítással válaszolt, Kende továbbította a levelemet - vagy legalábbis a gondolataimat - nővéremnek, Uzonkának is. Aki persze nem maradt adós a maga reakciójával. 

Belefáradtam.

pofonok

Ma kaptam az első igazi pofont az élettől a vallások kereszttüzében állva. Sógorommal, Kendével az utóbbi évben már-már baráti viszonyunk alakult ki, s a korábbi, bizalmas beszélgetéseinken felbuzdulva emailben megpendítettem neki néhány témát a kereszténység és a Szentírás kapcsolatáról.  Azt reméltem, mint elkötelezett és gyakorló keresztény, s egyben az enyémnél jóval több élettapasztalatot felmutatni képes ember egy-két gondolattal hozzásegít a bennem megfogalmazódó feloldatlan ellentmondások és - bevallom, egy ortodox hívő számára meglehetősen idegborzoló - kérdések megválaszolásához. A levélben többszörösen bocsánatát kértem az esetlegesen felzaklató, tiszteletlen vagy bántó sorokért, amiket nyers őszinteséggel, átgondolatlan spontaneitással írtam le (reménykedvén, hogy a barátságunk elbírja a szépen becsomagolt, gondosan kicifrázott körmondatok hiányát). Egy utólagos, amolyan post scriptum jellegű emailben pedig korábbi beszélgetésünk kapcsán született eszmefuttatásomat küldtem el neki.

A válasz ma érkezett. Kende nem vette túl jól a lapot. A megbántott önérzet hangján leteremt; neki, mint az 'élet izzadság,-és szarszagú valóságával szembenéző', igaz keresztény emberré cselekedetein keresztül válni kívánó, dolgos családapának, aki minden erejét a munkába öli, nincs ideje 'felesleges szócséplésre', arra, hogy 'tudálékos okoskodásba' meneküljön. Felvetett kérdéseimre nem válaszolt, ellenben a stílusomat pökhendinek nyilvánította; válaszából - jó keresztényhez méltón - nem maradtak ki a többé-kevésbé burkolt, személyeskedő sértések sem. Végül az is bebizonyosodott, hogy hiba volt elpöttyintenem neki természethívő mivoltomat: anélkül, hogy érdeklődött volna a hitem mibenléte iránt, anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, miként és hogyan látom a világot, milyen úton-módon értelmezem a Teremtőt, az isteni szférát, a természetfelettit, gunyorosan így nyilatkozott: ... '[mi keresztények] nem mazsolázgatjuk ki a különböző vallásokból, ami nekünk tetszik, így formálván Teremtőként magunknak egy saját vallást...'. 

Annak tükrében, hogy a keresztény vallás hány és hány más nép hitvilágából, mitológiájából, kulturális hagyományaiból és rítusaiból építkezik, ez a mondat önmagában is rossz vicc. De nem a szemellenzős struccpolitika teszi fájóvá igazán, hanem az a lekicsinylés, ami a szavakból árad. Amit Kende úgy fogalmaz meg, hogy közben lényegében semmit nem tud a hitemről.

Az igazi biliborulást a 'ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is' szentenciával kapcsolatban monitorra vetett soraim okozták. Kende és nagynéném, aki néhány napig nálunk vendégeskedett, egyaránt úgy vélték, hogy e frázis valamiféle idealisztikus mérce, ami azonban a mai világ (konkrétan az üzleti szféra) kegyetlensége közepette aligha megvalósítható. Node Jézus idejében sem volt békésebb az élet, szelídebb a kereskedelem; nem beszélve arról, hogy a zsidóság római iga alatt, elnyomói önkényuralmának kiszolgáltatva, háttérbe szorított kisebbségként élt. Nem övezte őket olyan jogi és anyagi stabilitás, olyan állampolgári státusz, olyan fogyasztói kényelem, mint ma bennünket; igen, lehet ógni-mógni - van is min - a magyarországi helyzet miatt, de az életünk egy világviszonylatban fejlettnek számító kapitalista társadalomban még így is komfortosabb és biztonságosabb, mint az övék volt. Aztán meg ott vannak a rabszolgák, akik körében nagy intenzitással kezdett terjedni a krisztusi hit (érthető, hiszen a földi szenvedésekért cserébe örök túlvilági boldogságot ígért): naponta korbáccsal, bottal, tettleges fizikai bántalmazással kellett szembenézniük, áruként, állatként adták-vették, cserélték őket, sorsuk a gazdáiktól függött. Jézus mégis azt mondta nekik: 'fordítsd oda a másik orcádat is'. Ha akkor volt aktualitása e felszólításnak, ma ne lenne, mert ma már túl kemény az élet hozzá?!

Kende persze saját személyén keresztül értelmezte a gondolataimat: mintha azt állítottam volna, hogy hitéhez méltatlan módon lerázza magáról e nehéz, de szép kötelességet. Azt hiszem, ezzel (akaratlanul is) sikerült alaposan belegyalogolnom a lelkivilágába. Így aztán - jó keresztényhez illőn - visszaütött; anélkül, hogy támadás érte volna... 

Nagy levegőt vettem, lenyeltem a könnyeim, írtam neki, szabadkozó hangvételben (noha már korábbi leveleimben is jóelőre apologizáltam azért, ha esetlegesen megbántanám); finoman rámutattam, hogy egy vallásantropológiára szakosodni kívánó néprajz-hallgató esetén a gondolkodás, kérdésfelvetés, 'tudálékos okoskodás' szakmai ártalom. Hogy az élet valósága nem ugyanaz mindenki számára, s hogy nem csak egyféleképp válhat értékessé az ember. 

Azóta is dühödt darazsakként zsonganak a fejemben a gondolatok; könyörületesebb pillanataimban a bocsánatáért esdeklők, gonoszabb perceimben azok, amelyek éles kritikával rámutatnak, hogy válaszlevele egyes részei maguk bizonyítják: valóban képtelen a krisztusi alázatra, elnéző türelemre. 

Kíváncsi vagyok, ha bocsánatot kérni nem is, megbocsátani tud-e. 

Időnként a valóság fájdalmasabb oldalának rohan neki az ember teljes sebességgel. 

második fogás: további nyafogás

Tartozok némi magyarázattal az alábbi kirohanáshoz.

A rosszkedv akkor kezdett körvonalazódni, mikor Uzonkáékkal lementünk a partra megnézni az aug. 20. - ai tűzijátékot. A szabadtéri színpadon épp rock-koncert zajlott, és a nyüzsgő tömegben meglegyintett a nyári esték bulihangulata. Szinte hiányozni kezdett a cigarettafüsttel körített állott söríz, a dübörgő hangorkán, a könnyed partiflört, a vadulás. Szerettem volna egy üveg Soproni Démonnal a kezemben a színpad előtt ugrálni, és sikítva csápolni a megfelelő részeknél. Karjaimban a legkisebb unokahúgommal feltettem magamnak a kérdést: miért a nővérem családjával jöttem ide? Miért nincs olyan baráti köröm, akikkel a   közönség soraiban tombolhatnék?
Hadd szögezzem le, hogy nem vagyok az az alkat,  aki úgy mozog az éjszakában, mint hal a vízben. Sosem tudtam igazán elengedni magam; nem jártam koncertekre, szolid sörözéseket és hajnalig átmulatott táncházakat leszámítva nem buliztam. A márciusi gerecsei alakításomig mindössze egyszer rúgtam be. Mindig átkozottul összeszedett, felelősségteljes, józan jókislány voltam, aki a szórakozásban is szem előtt tart bizonyos kultúrmércét.

Talán rosszul csináltam. Mert most, huszonöt éves koromra, mikor már túl kéne lennem az 'ereszd-el-a-hajam' fázison, mikor a jövőm megalapozásán kéne munkálkodnom, mikor már nem szabadna (?) a pillanatnak élni, kétségbeesett vágyat érzek, hogy kirúgjak a hámból. Talán a körém fonódó kötöttségek elől menekülnék? - nem tudom. Nem akarok megállapodni, elkezdeni a babák sorozatgyártását, és megadóan belesimulni a fásult anyukalétbe. Miközben velem egykorú barátaim a családalapítás különböző fázisaiban vannak, én szeretném bepótolni mindazt, ami a kamaszkoromból kimaradt. A gondolattól, hogy már most minden elintézett legyen az életemben, kiráz a hideg.
Aztán belebotlottunk egy utcazenész csapatba - a világ legédesebb raszta srácai vitték a prímet - csehtamást játszottak, valakimondjameget, hairt, és megint összeszorult a szívem. Hová tűntek azok a haverjaim, akikkel én is letelepedhetnék egy poros járdaszegélyre, hogy énekelgessünk? Míg tizenéves kiskamaszként a gitár jóformán a hátamra volt nőve - Erdélytől Örményországig mindenhova elkísért - most legfeljebb a szoba magányában veszem elő. Bátyámmal még a Pirin oldalában, egy dohos menedékházban fagyoskodva is furulyát ragadtunk - jóformán alapfelszerelésnek számított a magashegyi túráink során. Emlékszem, mikor egy májusi Triglav-mászás során havas meredélyen ereszkedtünk alá. Mindenki egy kicsit be volt gazolva, mert rohadt egy lejtő volt (tesóm kedvese szánkázott is lefelé valamennyit, nem éppen önszántából), alján egy lavina által romba döntött kalyibával - így aztán, enyhítendő a parát, fennhangon énekeltük az 'I like the flowers' - t. Mikor vitorlástúrán beleragadtunk a szélcsendbe valahol a nyílt víztükrön, az alkonyi fényeket felváltó halovány csillagok alatt gitároztunk.
Hova tűnt az életemből ez a bohém szertelenség, ez az életvidám szabadság? Miért nem elég akarnom, elképzelnem, kívánnom, hogy újra részem lehessen benne?
Hátszóval, a huszadika megadta az alaphangot. Persze önmagában nem lett volna elég a kedélyem ily mérvű oxidálásához: de hozzácsapódott a jövőmmel kapcsolatos bizonytalanságok sokaságához. Már hónapok óta kínoz a gondolat, hogy hogyan tovább: egymásnak homlokegyenest ellentmondó vágyak, álmok és tervek között vergődök. Egyik felem szeretne világot látni, utazni, külföldre menni; új emberekkel megismerkedni, számos munkát kipróbálni pusztán a móka kedvéért, talán kicsit leszédülni a polgári jólét piedesztáljáról; a másik felem hosszútávú álmokat dédelget néprajztanulásról, gyógynövénytermesztésről, állattartásról és jurtalakó nomádkodásról. Közben valahol a tudatom peremén egy mini bridgetjones napról napra epésebben figyelmeztet a pasitlanságomra.
S mintha nem lenne elég ennyivel elbírni, hamarosan megérkezik Ajnácska, hogy a saját belső szörnyeit is rám zúdítsa. Ó, tudom, milyen kegyetlenül hangzik ez. Miután minden hidat felégettem magam mögött, s csupán egyetlen érdemi barátnőm maradt, még az ő jelenlétét is terhesnek találom. Egyszerűen nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy támogatást és vigaszt tudjak nyújtani neki. Kétgyerekes anya, aki a teljes idegösszeomlás szélén áll, a házassága a csődbejutás határán billeg, a mindennapjait pokollá teszik az acsarkodó szomszédok, az anyóssal-apóssal összerúgta a port, a férjétől pedig mind jobban elhidegül. Ahogy én, ő is meglehetősen magányos: ugyan sok régi évfolyam,- és iskolatárssal, cserkész ismerőssel és  soproni néptáncossal ápol jó viszonyt, igazi barátja talán egy-kettő ha van. Mikor találkozunk, mindig kipakol: tudom, mekkora szüksége van rá, tudom, mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy bátorítást kapjon, hogy megértésre leljen, de fogalmam sincs, meddig bírom még. Különösen így, hogy a saját életemmel sem tudok dűlőre jutni. Rettenetes perszóna vagyok, de a látogatásuk gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom.
S ennek kapcsán végül persze kénytelen vagyok szembenézni önnön kényelmességemmel, önzésemmel, gyávaságommal is. Nem mondhatnám, hogy a tükör, amit az elmúlt pár év történései tartanak elém, különösebben hízelgő képet festene rólam. Időnként egy-egy esemény óhatatlanul kikényszeríti belőlem a saját hiányosságaimmal való elszámolást: ebben a lelkiállapotban aztán arculcsapásként ért a spanyolországi túráról készült fotósorozat, ami egy másik ember sikerességét fémjelezte a szememben.
No, nem azért írtam le mindezt, mert a blogon keresztül remélek megoldást találni a gondjaimra. Dehát ez mégiscsak egy webnapló, nem szólhat csupa boldogságos dologról. A jövőben majd igyekszem visszakanyarodni a kevésbé személyes témákhoz. Addig is -
Áldás!

Eső

figyelem: kulturálatlan női hiszti következik hrabali körmondatba ágyazva

...mikor legszívesebben sírva fakadnál, noha nincs semmilyen ésszerű okod rá, noha nem történt semmi visszavonhatatlanul tragikus, épp csak az életed: csupán hogy egy barátod arra a spanyolországi csavargásra, ahová eredetileg téged hívott, végül egy szöszke zsebcsibével ment, és mikor azt gondoltad, már túlléptél ezen, a kiránduláson készített fotóit elnézve megszakad a szíved, és még azt sem tudod, voltaképpen miért is: mert sajnálod, hogy lemaradtál ennyi szépségről, vagy mert gyönyörű képei olyan találóan ragadják meg a táj lelkét, hogy szinte haragudni sem tudsz rá; közben mégis velejéig átélten gyűlölöd, mert céltudatosan megvalósítja, amit eltervez, mert nem érdekli, hogy a teljes létbizonytalanság állapotában él napról-napra, mert megtalálta azt a kifejezőeszközt, amin keresztül meg tudja változtatni a világot, mert az élete egy rohadt sikertörténetnek tűnik, hiszen még a mélypontokon is töretlen derűvel siklik át, és örök optimizmussal legyint arra, hogy nincs diplomája, nincs bejelentett munkája, felesége, családja, önálló lakhelye, ami mind valóban lényegtelennek tűnik, látva, hogy nélkülük is megvalósítható a boldog és teljes élet, miközben a te nyári terveid sorra dugába dőltek önnön gyávaságod és alkalmatlanságod miatt, a jövőképed egyre kaotikusabb,   majd szétvetnek az egymásnak ellentmondó vágyak, tervek és álmok, folyton-folyvást a társtalanságodon görcsölsz, úgy érzed, megfulladsz az otthon nyomasztó egyhangúságában és feszültségekkel teli légkörében, ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, másokéhoz asszisztálsz, egy helyben toporogva gyötrődsz a holnapon, s közben mizantróp különccé keseredve mindenkit elüldözöl magad mellől; és még ahhoz sem vagy elég bátor, hogy sikítva tombolj, mikor...

amikor a szülő hazahozza a barátait

No igen, általában azzal szokott gond lenni, mikor a csemete először rendez házibulit, és a botrányos megjelenésű, tuskó haverjaival a feje tetejére állítják a házat. Most azonban fordított a helyzet: nálunk vendégeskedik édesapám egyik gyerekkori jópajtása asszonykástul, és bizony kezdek kikattanni. 

Alapvetően férj és feleség is kedves, intelligens, jó humorú ember; lelkesek, energikusak, önállóak, talpraesettek. Talán kicsit túlontúl is. A hölgyemény - nevezzük Etyepetyének - rengeteget beszél, rengeteget kérdez, köztük tolakodóan személyeskedőket, - amely egyfelől érthető, hiszen a szüleimet ősidők óta, engem születésemtől fogva ismer; node én akkor sem érzem elég bizalmasnak a viszonyunkat ehhez. Kérdez, de nem várja meg a választ; fél mondat után közbeszól, hogy újabb kérdést tegyen fel, amire épp a mondat maradéka volna a felelet, ha befejezhetném. Buzgón vallásos, olyannyira, hogy ha véletlen kicsúszik a száján az 'Isten' szó, gyorsan keresztet vet, nehogy hiába vegye; s hát jóformán bármiről beszélgetünk, a végén a kereszténység idevágó vonatkozásainál köt ki. 

A férj, nevezzük Fülesnek, nagyothall; ezenkívül elég kedélyes figura, aki kevés vizet zavar, ámde van néhány önkéntelen apróság, amivel kicsit megborzolta az idegeimet. Az egyik a falrengetően hangos, zavartalan orrszívogatás. A másik az, hogy vacsora alatt  - és beszélgetés közben - lazán beletúr a szájába, hogy helyreigazítson benne egy félretévedt kajadarabot (vagy esetleg fogat). A harmadik, hogy annyit eszik, mint egy süldő malacka útban a 120 kiló felé; mondjuk ez jól sült el, mikor betolta azt a fél csülköt, amit már én sem bírtam leküzdeni, anyu pedig alig várta, hogy kidobhassa.

Az már csak a ráadás, hogy ő és a kedves neje is az én fogmosópoharamban tárolják a fogkeféiket - megkérdezés nélkül. Egyébként alighanem csak díszként, mert nem sűrűn használhatják; ugyanis mindkettejüknek - de különösen szegény Fülesnek - rendkívül kellemetlen szájszaga van, ami persze nem csak a higiénén múlik, lehet a rossz emésztéstől is, mindenesetre már méteres távolságban érezhető, és meglehetősen megnehezíti a velük való társalgást. 

És végül, hogy ott vannak mindenhol. Esküszöm, képesek az asztrális kivetítésre vagy esetleg a hoppanálásra: a ház minden helyiségében beléjük botlok. Egyetlen menedékem a szobám, ahova édesapám megérkezésük napján rögtön bekalauzolta őket, s az a gyanúm, hogy a feldíszített Lughnasadh-oltár (amin a felső asztallap ékítményeit még talán lehetett puszta dekorációnak tekinteni, de az alsón ott virított az athame meg minden egyéb), a kecskekoponyák és sámándobok a falon, a vitrinpolcokra rajzolt pentagrammok és a hasonló nyalánkságok kellőképp elriasztották őket. 

Hát szóval phfff. Tudom, milyen rémesen gonoszul hangzik mindez, de szükségem van rá, hogy legalább itt kipöfögjem magam. No, pókerarc föl: megyek reggelizni.

Morcos Eső

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs

családi kör

Átjöttek Uzonkáék, jó volt, szép volt, pukkadásig tömtük a hasunkat mindenféle finomsággal, aztán kidobóztunk meg fociztunk a gyerekekkel az udvaron (Uzonka és Kende is beállt, utóbbi ünnepi zakójában, vasalt ingében és pipec gyapjúmellényében. Éljen a játék!!!:)). Utána feltömegeltünk a szobámba, és rácuppantunk a youtube-ra. Uzonka és Kende Jézus Krisztus Szupersztár-részleteket akart mutatni a csemetéknek, s közben persze beszélgettünk a húsvéti ünnepkör eredetéről, Jézus életéről, satöbbi. A legidősebb leányzó a Getszemáné-kertben játszódó jelent láttán felvetette: vajon nem maga Jézus irányította úgy az eseményeket, hogy Júdás elárulja őt? Nővérem persze - a hivatalos egyházi tézisek szócsöveként - azonnal elhárította a gondolatot. Felhívtam a figyelmét a '70-es években megtalált, de csak 2002-ben nyilvánossá vált 2.-3. századi kopt kéziratra, amely a Júdás evangéliuma címet viseli. A szöveg szerint Jézus kérte meg Júdást, mint legbensőbb bizalmasát, hogy "árulásával" segítsen beteljesíteni messiási küldetését (hiszen ha jobban belegondolunk, önként vállalt mártírhalála megváltói mibenlétének kulcsmozzanata). A tudósok természetesen csak azt tudták meggyőzően bizonyítani, hogy a papirusz és a rajta szereplő írás eredeti, nem hamisítvány: az általa hordozott szellemi tartalom hitelessége (vajon az események egzakt megörökítése? vagy szerzője sajátos, egyéni meglátását tükrözi? netán egy alternatív gondolkodású keresztény felekezet értelmezése szerint tárja elénk az utolsó vacsora történetét? vagy puszta fantáziaszülemény?) továbbra is kérdés. Uzonka persze hírét sem hallotta, s amint elhangzott részemről az 'apokrif' kifejezés, azonnal elpöckölte a témát. Ismét megdöbbentett ez a szűklátókörűség. Hogy melyik szöveg apokrif és melyik nem, emberek döntötték el, politikai-hatalmi-vallási érdekek alapján. Egy irat tartalmát nem minősíti a hajdani egyházatyák által végzett besorolás. Ráadásul Júdás evangéliumát megvizsgálni nem volt lehetőségük a kereszténység pátriárkáinak - hiszen csak az ezredfordulón látott napvilágot ismét, közel tizennyolc évszázadnyi eltemetettség után (igaz, valószínűleg épp azért került le a térképről, mert egy valamikori pápa indexre tette). Uzonka azonban még csak megfontolni sem volt hajlandó, hogy létezhet más magyarázata a kétezer év előtti eseményeknek, mint amit ő a teológián magába szívott.

Aztán ott volt Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásának mozzanata. Uzonka úgy fogalmazott: "... sokan jöttek Jeruzsálembe zarándokként a Húsvétot megünnepelni". Holott hát a Pészach-ra érkeztek a hívők tömegei. Persze keresztény körökben nem divat hangsúlyozni a vallás alapjait jelentő zsidó kulturális hagyományokat.

Heródes magánszámát - a gyereke füle hallatára - a melegparádékhoz hasonlította, és mikor a kamera közvetlen közelről mutatott egy kifestett arcú férfit, hátrasúgta a kicsiknek, "buzi" - mikéntha az elvetemült pogány szinonimája lenne. 

Mindezek után még a személyes szférámba is jól beletiport, mikor - minden előzmény nélkül - fennhangon firtatni kezdte a szerelmi életemet. Jöttek a szokásos kérdések egymás után: van-e valaki a láthatáron, mi van az évfolyamtársakkal, mi van x-szel és y-nal, miért nem ismerkedek, miért gubózok bele az itthoni magányba, miért nem nyílok meg egy kicsit a nagyvilág felé. Előhozakodott a sablonos tanácsokkal is: mozduljak ki, utazzak el, keressek társaságot, lássak világot, vállaljak munkát. Csöppet sem érdekelte, hogy leszögeztem, ezúttal nincs hangulatom erről beszélgetni; csöppet sem érdekelte, hogy válasz nélkül hagytam a szokásos otromba érzéketlenséggel előadott, fontoskodó megjegyzéseit; hogy egyenesen megkértem, ejtsük a témát. Mikor végül elindultam kifelé a szobából, előttem haladva eltorlaszolta az utat (nem volt nehéz dolga a maga közel száz kilójával), s miközben komótos lassúsággal leereszkedett a csigalépcsőn, tovább ontotta a szöveget, megspékelve a csöppet sem megalázó "én csak aggódom érted, jót akarok neked, biztatni szeretnélek" felhanggal.

Ó, te jó ég, ilyenkor legszívesebben az arcába sikoltanám, hogy tíz évnyi csalódással, kudarcélménnyel és rossz tapasztalattal a hátam mögött semmi kedvem nincs már az ismerkedéshez; hogy az állatokat többre tartom, mint az embereket; és hogy vannak a családalapítási ösztönön kívül is értelmes elfoglaltságok az életben. Nem mintha valójában nem szeretnék társat, gyerekeket; de mikor ilyen stílusban tunkolják az arcomba a párkeresés problematikáját, az elveszi minden lelkesedésem. Ez a gond Pumuklival, aki Kende egyik gyerekkori barátja, egy nyakigláb, göndör, vörös hajú, kicsit teszetosza, de nagyon jólelkű, türelmes és kedves fickó. Drága nővérkém évek óta próbál összeboronálni vele, és már annyiszor nekifutott különféle, a legkevésbé sem spontán kerítő hadműveleteknek, hogy lassan émelygek szegény srác gondolatától is. Pedig tényleg helyes.

Naszóval, ez a szívderítő beszélgetés - vagy inkább Uzonka-féle monológ - tett pontot a vendégeskedés végére. A kis család búcsúzott, a gyerekek nyaggattak, hogy menjek velük haza, a legkisebb a karomba kéredzkedett, és megígértette velem, hogy majd megnézem a nyuszihozta új pizsamáját.

Minden kockázati faktor ellenére nem rosszak az ilyen közösen eltöltött ünnepi délutánok. De a legközelebbire tényleg be kell szereznem egy pasast, aki lehetőleg elég megbotránkoztató külsejű ahhoz, hogy kedvenc testvéremnek még hozzászólni se legyen kedve.

Hát, további áldott ünnepet!

morcos Eső

még mindig ma

a mai nap címszavakban

egész délelőtt azt a tevékenységet űztem, amit a hétköznapi szóhasználat a 'takarítás' kifejezéssel definiál, de esetemben inkább valamiféle mániákus őrjöngés által katalizált armageddonra asszociáljatok

a gerléim egytől egyig gyűlölnek, mert végül rács mögé juttattam őket

amúgy senki se gondolja, hogy egy kacagógerlével együtt a hangját (azt a kezdetben oly édes, néhány hét elteltével azonban szokatlanul hangosnak tűnő, újabb néhány hét - egyben költési periódus - után pedig egyenesen elnyomhatatlan turbékolást) is ketrecbe lehet zárni

este ezúttal szó szerint elsírtam magam torna közben. hogy tud ennyire fájni - egy nyilvánvalóan nemlétező - hasizom?!

végül, egy kukkot sem tanultam ma, pedig négy vizsgám van még hátra (négy vizsga két hét alatt, igen, négy, igen, kevesebb, mint tizennégy nap alatt), és rájöttem, hogy a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy kátyúba döntsem egyetemi pályafutásom. 

mondtam már, hogy a betegség kissé megváltoztatja az életszemléletemet? 

az élet igazságtalan

hogy lehet, hogy egy tésztaképű, elhízott, 'cián' becenévre hallgató vegyészmérnök - idióta kis körszakállal - élete szerelmét egy hollywoodi sikersztoriba illő romantikus táncfelkérésnek köszönhetően találja meg?! hogy lehet, hogy ilyesmi a valóságban mindig csak másokkal történik?!

(tudom, gonosz vagyok. a nátha kihozza belőlem a rosszmájúságot.

bridget jones)

hapci

a tollas-bundás sereglettel való négy hónapnyi harmonikus együttélést követően tegnap kitört rajtam a fránya allergia.

legalábbis reménykedem benne, hogy csak allergia, mert minden egyéb lehetőség rosszabb.

eljutottam oda, hogy papírzsebkendők helyett nemes egyszerűséggel egy tekercs (illatos, háromrétegű, pihepuha) WC-papírt tartok az íróasztalomon, karnyújtásnyi távolságra a munkafelülettől. szánalmas

én tényleg szerettem volna valami varázslatos felhanggal nyitni az évet, de egyelőre ott tartok, hogy szóljon, aki tud egy jó kis náthaűző bűbájt.

siralmas. tudom.

family issues

A nővérem ismét megajándékozott egy kifinomult hangvételű emaillel, pont mikor már kezdtem volna azt hinni, feledésbe merül a korábbi szóváltás. Annyira felzaklatott, hogy émelygés tört rám és úgy megfájdult a fejem, mintha a pokol minden ördöge odabent randalírozna. Megpróbáltam tanulni, a holnapi zéhára való felkészülés érdekében hagytam ki a délutáni óráimat, de képtelen voltam koncentrálni. A dühöm úgy tornyosult egyre magasabbra és magasabbra, ahogy vihar idején a partot ostromló tajtékos hullámok. Képtelen voltam lehiggadni, mind vadabbul tombolt bennem a harag. Ha nem sajnálnám a szobám berendezését, valószínűleg ízzé-porrá zúztam volna az elsőként a kezem ügyébe akadó tárgyat.

Mennyivel intenzívebb érzés tud lenni az utálkozás, a sértettség, a bánat, a bosszúvágy, mint a megbocsátás vagy a szeretet! Ilyenkor megértem, miért is olyan hathatósak az őszinte átéléssel megfogalmazott átkok. A lelkünkben háborgó negatív érzelmek hatalmas energiával töltik fel a kimondott szavakat. Azt hiszem, könnyebb a rontás, mint az áldás. Talán nem véletlenül vált előbbi a boszorkányok közismert attribútumává. 

Természetesen nem átkoztam el a testvéremet. Nem zúdítottam rá a bensőmben izzó ellenséges indulatokat (sem hétköznapi, sem mágikus formában), és nem is áll szándékomban. De ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy apró-cseprő, röhejes nézeteltérések ilyen érzelmi megpróbáltatásokká fajuljanak. Nem érdemlem meg, hogy eképp meggyötörjön, és nem is vagyok köteles eltűrni. 

Ezek az alkalmak mindannyiszor próbára teszik az erkölcsi hozzáállásomat. Sokat jelent számomra az önzetlen, megbocsátó, alázatos és nagyvonalú keresztényi szeretet eszméje, de a gyakorlati kivitelezése meglehetősen gyatrán megy. Gyermek,- és kamaszkorom minden sértést, megaláztatást  birkamód eltűrő jámborsága éppúgy nem az én stílusom, mint az utóbbi évek kiegyensúlyozatlan lelkiállapotából fakadó emésztő bosszúvágy. Azt kívánom, bár megtalálnám az arany középutat, de nem könnyű.

No most veszek egy nagy levegőt, kifújom, és majd holnap átgondolom, mit tegyek. Addig is áldott éjszakát.

fullánkok

Néhány napja darazsakkal álmodtam, s a Krúdy-féle álmoskönyv értelmében ez leggyakrabban viszálykodást, elszólásból induló veszekedést, nézeteltérést, szorongást, konfliktushelyzetet vetít előre. Természetesen vannak egyéb megfelelései is, ám azok többnyire bizonyos speciális megjelenési formához vagy viselkedésmintához kapcsolódnak, s az én álmommal egyik sem korrelál.

Másnap - édesanyám tiltakozása ellenére - az ünnepi ebéd oldott hangulatában elpöttyintettem Kendének, hogy lassan ideje volna elköltöztetnie tőlem az állatait, vagy valamivel hozzájárulnia az ellátásukhoz. Később átküldtem neki egy emailt a közös baromfiprojekt eddigi kiadásainak, anyag,- takarmány,- gyógyszer,- és alomszükségletének tételes felsorolásával, s aláhúzottan kihangsúlyoztam: nem várom el, hogy számtani pontossággal állja a rá eső költséghányadot, de amennyire a lehetőségei engedik, támogassa meg az üzletmenetet. A kimutatást tájékoztató és egyben összegző célzattal készítettem el: egyfelől hogy át tudjuk tekinteni, mivel jár a tyúktartás (nem csak pénzügyi, hanem gyakorlati vonatkozásban); másfelől hogy ne érezzék, hogy  - a saját tőkét kispórolva a tollasbizniszből - rajtuk élősködök, s indokolatlan követeléseket támasztok.

Nővérem,  - akinek mostmár tényleg kénytelen vagyok nevet adni, legyen tehát 'Uzonka' - természetesen felkapta a vizet és anyagelvűnek, kicsinyesnek, zsugorinak bélyegezte a szemléletmódomat (ha nem is ezekkel a szavakkal). Nem akarok belemenni a részletekbe, de az egész meglehetősen undorítóvá fajult. Kende szerencsére teljesen korrekt és becsületes módon viszonyul a kérdéskörhöz, de a történtek akkor is rossz hangulatot keltettek, s bizonyára ő sem a legjobb szívvel gondol rájuk. Nem akartam efféle kellemetlenségekkel zárni a közösködést. Attól függetlenül, hogy kinek volt igaza, kinek a javára szólnak a tények, mindannyiunkban tüskét hagyott a vita. Csak tudnám, miért végződik így minden velük való együttműködési kísérlet.

kedd, a borzalmas

Figyelem, az alábbiakban panaszáradat következik, olvasni csak saját felelősségre ajánlott.

Már megint pórul jártam ezzel a nappal. Semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, és minden esemény elé akadályokat halmoztak az égiek.

Az első előadás után az évfolyamtársaim emlékeztettek rá, hogy szakestünk lesz aznap, amiről én tökéletesen elfeledkeztem. Eredetileg deguketrec-takarítással szándékoztam tölteni a délutánt, és persze mondhatnátok, hogy baráti körben szolidan berúgni mennyivel szórakoztatóbb elfoglaltság, de valami autista beidegződés révén nagyon nehezen tűröm, ha hirtelen változik a napi programom. Így aztán elég kelletlenül vettem tudomásul, hogy kiöltözős-kellemkedős kötelezettségek várnak rám.

És ha még csak ennyi lett volna az újdonságokból! De nem; hidegzuhanyként ért a hír, hogy addig még hátra van egy agrokémia laborgyakorlat is, amin le kell adni azt a műtrágyázási tervet, amelyről én nagy naivan azt hittem, elég a tanulmányi időszak végéig elkészíteni.

Így aztán a második előadást azzal töltöttem, hogy a füzetembe kidolgoztam egy jó ellátottságú, tápanyagokban gazdag humuszos homoktalajon létesítendő kamillaültetvény első évi tápelem-szükségletét és az ezt fedező műtrágya-mennyiséget. Aztán az óra utáni szünetben lélekszakadva elpedáloztam a könyvtárba kinyomtatni az oktató által kiküldött feladatlapot és átmásoltam rá a kapott értékeket.

Persze még így sem voltam teljesen felkészült, köpenyt például a tanszékről kellett kölcsönkérnem. Kaptam is, akkorát, hogy duplán belefértem volna. Mondanom sem kell, mennyire idiótán éreztem magam. 

Az óra természetesen harminc perc csúszással ért véget (soha nem fejezzük be időben a méricskélést), ráadásul az első és az utolsó kimutatási próba is rám (meg 'Bíborkára') maradt, így mi melóztunk a legtöbbet (no és persze esélyünk sem lett volna korábban olajra lépni). Ezt követően már nem volt más vágyam, mint hazahúzni, teleenni magam és beleereszkedni egy kád illatos, forró vízbe. Ehelyett rámakaszkodott a legidiótább évfolyamtársunk, "Okoska" (gondolom, el tudjátok képzelni, mennyit szövegel, és mi milyen hálás szívvel fogadjuk az ostobaságait), aki éveleje óta sündörög körülöttem, és csak úgy tudtam lerázni, hogy csatlakoztam a bevásárolni induló 'Poholykához' és 'Arszlánhoz'. Ha már velük tartottam a Sparba, gondoltam, megtámogatom a szakest készleteit némi sörrel, és vettem öt üveg Sopronit. Illetve vettem volna, ám a pénztárgép háromszori próbálkozás után is visszautasította a kártyás tranzakciót. A kasszás javaslatára megkíséreltem kicsalni némi cash-t az áruház bejárata melletti automatából, amely lenyelte a kártyám és közölte, hogy "konzultáljak a kibocsátóval".

Ötre értem haza. Kimerültem, átfázva, ingerülten. Betoltam egy tál hasábkrumplit néhány panírozott halrudacskával, aztán "csakazértis" alapon rákészültem egy kiadós fürdőzésre. Meggyújtottam egy szantálfa füstölőt, beleszórtam néhány rozmaringlevelet a vízbe, és utánuk vetettem magam. (A rozmaringleveleket a baráti kapcsolataim megerősítése érdekében használtam fel. Arra gondoltam, ha másra nem is, némi összerázódásra jó lesz ez az alkalom.)

Meditálni persze nem sikerült, viszont jól ellubickoltam az időt, fél hétkor kászálódtam ki a kádból. Addigra a szantálfa illata fejfájdító töménységben betöltötte a fürdőszobát, valósággal émelyegtem tőle. Gyorsan összekaptam magam (ami nálam egyet jelent azzal, hogy éktelen rumlit hagyok szerteszét), hajat szárítottam (félsikerrel, ugyanis menet közben a szárító zárlatot kapott),  sminkeltem, ésatöbbi. Végül pár csepp levendulaolajjal megkentem a csuklómat meg a nyakamat, ami olyan erősen párolgott, hogy befelé autózva kifejezett hányinger tört rám.

Aztán csak odaértem. Persze hamar kisült, hogy mikor - még a délelőtt folyamán - a buliruháról folyt a szó, a lányoknak csak a szája volt nagy. Senki nem rittyentette ki magát különösebben, az elsőévesek például egyenesen mackónadrágban és bő pólóban csoszogtak le a szobájukból a koli földszintjén található társalgóba. Én meg képes voltam szoknyát húzni (ez nálam világrengető esemény). 

És végül a parti. 

Elképesztően lapos volt. Az első üveg sört azért gurítottam le, hogy ne unjam halálra magam, a másodikat, hogy ne aludjak el. Az egész túlontúl is szolidra sikeredett: egy kis jólnevelt eszegetés korlátozott mennyiségű alkohollal körítve. Az egész napos gyötrődés után szerettem volna kicsit jobban elengedni magam.

Kimondatlanul ugyan, de háttérszándékaim is voltak a megjelenésem kapcsán. Van egy srác a szaktársaim között, aki ugyan tenyérbemászóan modoros és idegesítően sokat szövegel, de egész helyes. Mostanában - talán a kiéhezettség teszi - kezdett bennem bizonyos vonzalom ébredni irányában. Azt reméltem, talán sikerül elcsavarnom a fejét a dögös megjelenéssel. Erre mi történt? A gyerek - nevezzük 'Farkasnak' -  leült mellénk, és  lelkesen kitárgyalta Bíborkával a szexuális életét. Miközben azt ecsetelte, hogyan vágta be a térdét a zuhanyzóban, miközben a barátnőjével - khmm, - csellózott, bennem a jól ismert kudarcérzet halovány deja vú-ja ébredezett. Erre muszáj volt még egy kicsit inni. 

Tízig bírtam. Szégyen-gyalázat (hogy rám vagy a szakestre nézve-e, azt nem tudom), de addigra kis híján elnyomott az álom. A koleszban persze állt a bált, az első emelet szintbulit tartott, az egész épület beleremegett a hangfalak dübörgésébe, a folyosókat elöntötték az ittas egyetemisták (tudván, hogy másnap tanítási szünet van), de valahogy nem tudtam beleolvadni a feelingbe. Soha nem mozogtam otthonosan az effajta partikon. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék arconpörögni alkalomadtán. Maradtam én már hajnali hatig táncházban, vagy épp rockkocsmában jóbarátokkal. De ez a gátlástalan, személytelen hedonizmus nem az én műfajom. Dumáltam egy sort Bíborkával, és amit pozitívumként értékelek, hogy meghívott a szombat este tartandó születésnapi ivászatra, de nem hinném, hogy elmegyek. Nem tudnám önfeledten elereszteni magam egy többé-kevésbé idegenekből álló társaságban, csak mert közösen piálunk.

Hazaérkezésem sem volt zökkenőmentes, tudniillik a szüleim bejöttek értem kocsival, és hiába hangsúlyoztam nekik, hogy a kollégiummal szemközti buszmegállóban leszek, juszt is odakanyarodtak az épület elé. Éktelen lebőgés. Otthon meg hatalmas rumli, az ágyamról úgy kellett lesöpörnöm a nyaklánc-keresés hevében ráborított csecsebecséket.

Végül, mindezek megkoronázásaképp, hajnali fél kettő tájban forgó gyomorral felébredtem és elénekeltem a "fürge rókalábak"-at a WC-kagyló fölött görnyedezve.  

Annyira elkeserítő! Úgy képzeltem, hogy elbeszélgetek az elsőévesekkel (azért vettem fel mind a pentagramm, mind a Mjolnir - medálomat, mert titkon reméltem, talán valamelyikük rokon lelkületű), esetleg megismerkedek köztük egy helyes fiúval (az egyetlen jóképű srác, mellesleg néptáncos, a már emlegetett 'Gyöngyvér' pasija), vagy épp sikerül levenni a lábáról (khmm, szó szerint) 'Farkast'. Ehelyett idő előtt becsíptem, elálmosodtam és hazajöttem, hogy aztán itthon kidobjam a taccsot. Gyönyörű, mondhatom.

Ma hajnalban még tejfehér köd hömpölygött a kertben, mikor kimentem megetetni a tyúkokat. A talpam alatt ropogott a deres fű, a leheletem táncoló páragomolyokban tört elő. Csend volt, a felkelő Nap vérnarancs korongja sejtelmesen szüremlett át a lassan eloszló gyöngyház derengésen. Megtöltöttem az etetőt és az itatót, aztán kinyitottam és kitámasztottam a tyúkól ajtaját. A tollas népség kotkodácsolva özönlött elő, s lelkesen szökdelve körbefutották a baromfiudvart. Léleksimogató ezeknek a pillanatoknak a békés egyszerűsége, a reggel fagyos szépségét betöltő áldott harmónia. Ez az én világom, nem a zajos éjszakai mulatság pörgő lüktetése. Én itt vagyok otthon.

az egyszeri földmíves bánata

Démétér nem mutatott könyörületet irányomban. Nem sikerült a zéhá; miután megkaptuk a feladatlapot, meditáltam fölötte úgy öt percet, aztán visszaadtam és távoztam. Nem sűrűn csináltam ilyet az utóbbi öt és fél évben (vagyis mióta felsőfokú tanulmányokat folytatok), úgyhogy most :(.

zéhá

Grrrrr, ebben a káprázatosan szép időben négy fal közé szorultam egy 800 oldalas mezőgazdasági géptan könyvvel. Hétfőn zéházunk, és szokás szerint az utolsó pillanatra hagytam a felkészülést. Tudom, hogy egy gyógynövénytermesztő szakembernek ismernie illenék a szántóföldi eszközöket, de kiráz tőlük a hideg. Csupa vas, meg acél, meg olaj, meg bűz és zaj. Tudom, hogy hatékonyabbá teszik a földművelést, és hogy nélkülük nem élhetnénk ennyien ezen a planétán, tudom, hogy a gobális élelmiszertermelésben elengedhetetlen a használatuk, tudom, hogy idővel majd bizonyára kifejlesztik a környezetbarát meghajtású változataikat, de akkor is. Fizika, meg fejlett technológia, meg vegyszerek, meg lélektelen erő. Magukba sűrítik mindazt, amit nem értek, ami iránt ellenszenvvel viseltetek, amit elítélek. 

Csakazértis felöltöztem négy réteg ruhába (úgy nézek ki, mint egy jól táplált pandamackó), és kiülök a kertbe. Nem érdekel, ha odafagy a székhez a szebbik felem. Lélegezni akarok. 

Áldás!

'mások'

A minap körbeszimatoltam egy kicsit itt a blogspot.com-on, próbálván becserkelni valami rokontémájú webnaplót. Eredménytelenül. Mi több, ismét ékesszóló bizonyítékát adtam annak, micsoda egy digitális analfabéta vagyok, tudniillik még arra sem sikerült rájönnöm, hogy tudok tallózni a blogok között. Jobb híján ráfeszültem a NavBar "Következő blog" linkjére, azt nyomogattam kitartóan. 

És ott voltak ők. Minden második klikkre beléjük botlottam. 

Egy magamfajta hajadonnak igazán nem kéne irtóznia az olyasmi, kimondottan nőies kézműves foglalatosságoktól, mint a gyöngyfűzés, hímzés-varrás, kötés, horgolás (nem is beszélve a gobleinkészítésről), de mégis. Valamiféle,  éltem hajnalának dögunalmas techinkaóráin kicsírázott (és azóta alaposan meggyökeresedett), ösztönös ellenszenvvel viszonyulok az efféle ténykedésekhez. Pedig imádom a kötött-horgolt ruhákat (különös tekintettel a pulóverekre), szépnek találom a gyöngyhímzett nyakláncokat (van is pár), és a gülüszemű kis egérke kulcstartófityegők, a csillogó-villogó gyöngybrossok, medálok, a csipke könyvjelzők, a kötött "huncut-duci-pillangók" meg társaik sem olyan borzasztóak, tényleg... kivéve, hogy a falra mászok tőlük. 

So, here's the thing. Bizonyára szentségtörő dolog így meggyalázni egy művészi tökélyre fejlesztett pamutfonal-kompozíciót (és most feledkezzünk el a szintén émelyítő tortaköltemények kompániájáról.). Minden tiszteletem azoké a hölgyeké, akik időt és fáradtságot nem kímélve, mint önjelölt Columbusok, fejest ugrottak az egy gombolyag vagy épp egy halom csillogó kis műanyagizé rejtegette ismeretlen lehetőségek gazdag tárházába. És a szarkazmust félretéve valóban gyönyörű munkák születtek a kezük alatt. Mégis, lassan kezd az őrületbe kergetni a rózsaszín (csillámporos) cukormázat habzó blogok sokasága. 

Erre ma a Maradj talpon! második 'kihívója' az egyik ilyen hímező-hámozó, blogger szuperanyu volt. Úgy éreztem, mintha valami hajhullató rémálom deja vú-je kerülgetne. Hát már a csapból is...?!