A középkori és kora újkori falusi boszorkányvádak mögött sok esetben a közösségi csapáselhárító,- rontásmagyarázó, - kármegelőző rendszer működését fedezhetjük el. Ennek lényege tulajdonképpen valamiféle misztikus bűnbak-keresés: a kollektívát, települést érő balszerencsét (pl. terméskiesés, jószágdöglés, gyermekhalandóság, járványos megbetegedés etc.) egy (vagy néhány) személy ártalmas természetfeletti hatalmának tulajdonították. A vádak középpontjába a közismerten bűbájos vagy a faluközösségből valami módon kilógó, különc alakok kerültek, de gyakori volt a ’szomszédsági perpatvar’ inkvizíciós eljárássá fajulása is.
No most, csak az istenek tudják, miért, de ha kettőnél több nő van egy helyen, ott biztosan kialakul két klikk (és csak azért nem írom, hogy tulajdonképpen két nő is elég hozzá, mert némi szolidaritást azért szeretnék felmutatni a saját nemem iránt). Ennek a genetikailag kódolt, lényegében önindukáló ellenségeskedésnek ékes példáját figyelem meg napról napra a saját szaktársaim között. Ugyanarról az elidegenedési-kitagadási folyamatról van szó, amely néhány száz évvel ezelőtt a boszorkányvád ideális célpontjává tette az áldozatot. Még szerencse, hogy nem ellenem irányul a csendes hadjárat:).
Adott két leányzó, nevezzük őket 'Gyöngyvérnek' és 'Nyestének'. Gyöngyvér tavaly még végtelen szorgalommal és buzgó kötelességtudattal látogatta az órákat, élen járt a beadandók elkészítésében és a jegyzetek beszerzésében – én is számtalan alkalommal fordultam hozzá segítségért. Mindemellett jóban volt a csapat egyik hangadó egyéniségével, egyben rangidős tagjával, 'Bíborkával' (persze ez is álnév, mondanom sem kell, ugye?:)). Idén aztán tanulást és barátságot hátrahagyva Nyestéhez csapódott, és ők lettek az évfolyam legpasszívabb, leghanyagabb diákjai. Mindazonáltal engem nem bosszant különösebben a viselkedésük – nem így a maradékot. A többiek meglepően heves kritikával illették őket (persze nem a fülük hallatára), és ez a lenéző – bíráló mentalitás a hetek folyamán – anélkül, hogy Gyöngyvér és Nyeste kirívó módon tovább feszítették volna a húrt – kiközösítő utálkozássá formálódott. Csodálkozva hallom, hogyan válnak egyre ellenségesebbé és megvetőbbé a rájuk tett megjegyzések, és egyszerűen nem értem az okát. Egyfajta modern köntösbe csomagolt boszorkányüldözés zajlik.
Talán annyi logika meghúzódik e viselkedés mögött, hogy a tömegből kilógó személy (a múltban és ma is) a közösség stabilitását veszélyezteti. A lemaradó gazellát elkapja az oroszlán, és aki vele tart, szintén áldozatul esik. A szokottól eltérő gondolkodásmód aláássa a hagyományos normákat, az elvárt viselkedés megtagadása zavart keltő. A szűkebb-nagyobb emberi közösségek igyekeznek lemetszegetni magukról a vadhajtásokat, nehogy a(z általuk) rossz(nak vélt) irányba húzzák az egészet. Ennek a gondolkodásmódnak számos kiváló koponya, tudós és felfedező is áldozatul esett, elég csak Galileire gondolnunk. Végső soron nem egyéb ez, mint állati szociális ösztön és dominanciaharc: a szárnyait próbálgató új egyéniség a hierarchia csúcsán álló vezető tanait, erkölcseit, ergo: hatalmát feszegeti, s kibújik a közösség általa diktált törvényei alól, azzal fenyegetve, hogy maga után rántja a többieket. A legtöbb állatnak fogai, karmai vagy szarva van az efféle problémák elintézéséhez, az embernek azonban sokkal rosszabb fegyvere: esze meg nyelve.
Nohát, elég sefüle-sefarka egy bejegyzés. A tanulsága annyi, hogy nem sokat változtunk azon bizonyos epikus fa óta, bundás elődeink megtagadása ellenére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése