a tegnap

Tegnap elég vacak délutánom volt, talán ezért is kerültem olyan nyomott hangulatba. Ebéd után ledőltem aludni, és a lassan ismerőssé váló, több, mint egy hete napról.napra kiújuló fejfájással ébredtem, ráadásul bágyasztó félhomályban. Megpróbáltam valami értelmes elfoglaltsággal elütni a nap hátralevő óráit, de az egész estémre rányomta bélyegét a kábult rosszkedv. 

Vacsora után aztán gyertyát gyújtottam és elmélkedtem egy sort a könyv kapcsán megfogalmazódott kérdéskörön. Végül, hosszú hónapok után először, meditáltam. Óh, mennyeien jó volt! Gyönyörű erdőbe vízionáltam magam, ahol a vaskos fatörzsek úgy borultak az illatos félhomály fölé, mint a templomoszlopok, s az avartakaró színpompás kavalkádjának szépsége felért bármilyen bársonyszőnyegével. Mámorító volt, s engem megkönnyebbült öröm töltött el. Bölénytotemem persze elkísért, noha jobbára csendes szemlélődéssel; együtt fürdőztünk a táncoló árnyékfoltokkal tűzdelt fátyolos napsütésben, együtt keltünk át a  roppant fák által közrefogott, sekély, fekete vizű tavacskán, együtt vágtunk keresztül a törpefenyvesen, s együtt heveredtünk le az aranyszínűre száradt, derékig érő fűtengerrel benőtt tisztáson. 

Azt hiszem, ha az ember elveszik az információk özönében, nem árt, ha van nála valamiféle tájoló - legyen az egy tudományos feltevés vagy vallási koncepció - ami segít megtartani az irányt. Én olykor szem elől tévesztem az utat. Aztán egyetlen, áhítattal telt pillanat hatására újfent megtalálom.

Áldás!

rokon-lelkek

Tegnap este leültem az íróasztal elé, és - Samhain apropójára - meghallgattam néhány alkalomhoz illő dalt. Ennél kifinomultabb ünneplésre nem volt lehetőségem, mert a bátyám és kedvese a szomszéd szobában aludtak. Miközben átadtam magam a zene sodrának, igyekeztem feleleveníteni az elhunyt rokonok, ismerősök képét, s egyik pillanatról a másikra magával ragadott egy vízió. Nem nevezhetném látomásnak, még kevésbé lélekutazásnak, de az bizonyos, hogy nem a tudatos képzelet műve volt.

Sötét erdőben találtam magam, ragyogó tűzkör közepén. A lángok barátságos, védelmező narancssárga színe életet és melegséget sugárzott szét. Rajtuk túl sejtelmes, homályba vesző vadon nyúlt el, ameddig a szem ellát. A fák között kékesen derengtek az éjszaka árnyai, a levegő hűvös és tiszta volt, szellő se rezzent, a fejem fölött pedig gyémántfényű csillagok miriádja hunyorgott.

Megértettem? vagy felismertem? hogy a holtak birodalma vesz körül, engem, az élet kápráztató fényétől körbeölelt, eleven halandót. Az anyagi valóság parányi bűvköre elenyészően aprónak és jelentéktelennek tűnt az éjszakai vadon végtelenségéhez képest. Mégsem éreztem azt fenyegetőnek, ellenkezőleg: tudtam, hogy gyönyörű, noha szépségeit nem engedi látnom a ragyogó lánggyűrű. 

Aztán megpillantottam őket a tűzkörön túl. Elsőként nagyapát, aki közel hat évvel ezelőtt hunyt el. Végóráin jószerével kopasz, törékeny, magatehetetlen öregember volt, most azonban úgy tűnt elém, mint annakidején: hajlott kora ellenére is egyenes tartású, energikus, karakán férfiként. 

Aligha nevezhetném magam szentimentális típusnak, és a halálán meglepő könnyedséggel léptem át. Az elmúlt években megfeledkeztem az iránta érzett ragaszkodásomról: a vele kapcsolatos emlékeimből fokozatosan kikopott az összetartozás eleven melegsége. Csak egy idős családtag volt, aki annak rendje s módja szerint eltávozott, az élet pedig zajlott tovább. Egyetemre mentem, tanultam, dolgoztam, szerettem és csalódtam, és a jelen nyüzsgő forgataga nem hagyott teret a múlt halk szavának. 

Most azonban váratlanul elöntött az a gyermeki bizalommal teli szeretet, ami hajdan is, ha megláttam. Megrázó élmény volt. Ugyan nem felejtettem el az arcát, a gesztusait, a hangját, de elfelejtettem az érzést, ami összekötött bennünket, s ami most elemi erővel tört fel bennem. Elsírtam magam, mert - először életemben - megértettem, mit jelent, ha valaki hiányzik. 

Aztán nagyapa mellett sorban feltűntek azok az idős rokonok, akiktől az elmúlt években búcsút kellett vennem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem voltak sokan: nagyapa fivére, nagymama nővére és bátyja, édesanyám nagynénje és nagybátyja. Mindannyian derűs, örömteli mosollyal néztek, amiből megértettem, hogy nem neheztelnek rám; annak ellenére, hogy a fiatalság minden énközpontúságával és érzéketlenségével átléptem az emlékükön. Arcukat színesre festettek a táncoló lángok, az élet lüktetését kölcsönözve nekik. 

A kör külső ívén lassan szaporodtak az alakok. Az elhunyt emberek után azokat az állatokat vizionáltam oda, akiket szerettem és elvesztettem, akiknek a halálát én okoztam, akiknek a sorsával nem törődtem. Úgy éreztem, abban a titkokkal teli, csodás rengetegben, amely az én aprócska tűzfészkemet övezte, jó soruk van, s talán már nem is gondolnak a hajdani életükre. 

Mostanság könnyen meghatódok, de az előző huszonnégy életévemben - vagy legalábbis az utóbbi tízben - rövid gyeplőre fogtam az érzelmeim. Ezúttal azonban az elfeledett gyász könnyeket csalt a szemembe. Mintha minden magamba fojtott, lenyelt, visszaszorított bánat ezekben a hónapokban törne ki belőlem, nem bírtam abbahagyni a zokogást.

A kör még mindig nem volt teljes, hiszen - hála az égieknek - kevés hozzátartozót vesztettem el. Ám egyszerre az alakok elkezdtek sokasodni. Százak gyűltek körém, hátrébb húzódva, mint a közvetlen családtagok, az arcuk homályban maradt, csak időnként világított meg egyet-egyet egy felcsapó lángnyelv, egy égbe szálló szikra. Voltak köztük férfiak és nők, idősek és gyermekek egyaránt, változatos történelmi korok viseletét sejtető ruházatban, hajviselettel, ékszerekkel. Az őseim voltak, sok tíz nemzedékre visszamenőleg: s bár a vonásaik rejtve maradtak előttem, s bár évszázadok választottak el bennünket, mégis éreztem a belőlük felém áradó erőt. Védelmezőn körbevettek, s én megértettem, hogy senki nincs egyedül ezen a világon. Valamennyiünkben hajdan élt emberek sokaságának emlékei, öröksége kering, amely időn és halálon túl is összeköt velük. Ez a kapcsolat hatalmas erőt rejt magába, s támogatást, biztonságot nyújt a legmagányosabb óráinkban. Amikor korábban az "Ősök" hangzatos és patetikus felemlegetésével találkoztam, úgy éreztem, némileg túlmisztifikálják a témát. Azt gondoltam, csak a modern, globalizált ember ösztönös gyökérkeresése meg némi nemzeti büszkeség áll mögötte. Most viszont megtapasztaltam, micsoda kincs, micsoda ajándék az ősökkel való közösség, s a rajtuk keresztül bennünk megtestesülő, évezredeken át töretlen, s az emberiség öntudatra ébredésének hajnaláig visszavezető örökség. Olyasvalami ez, mintha a kollektív tudatalatti óriás hálózatának nem csak az éppen élő emberek, hanem az elhunytak emlékei, tapasztalatai, gondolatai is részét képeznék. 

Szívmelengető érzés volt: s egyszerre azon kaptam magam, hogy örömömben sírok, egyidőben nevetve és könnyezve. Nem tudom szavakkal leírni azt a katarzist, ott és akkor pedig nem tudtam betelni vele. Végre megértettem, mit jelent emlékezni a halottainkra, s meghallani a szavukat. Végre megértettem, mivégre Samhain. 

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.

Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.

Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.

Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.

Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.

Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

átkozott boszorkák

Tegnap néztem meg és rabul ejtett. Annyi (morbid) humor, kedves életbölcsesség, valóság-szagú mozzanat rejlik benne! És hát a boszi nagynénik fergetegesek - habókos, örökvidám, elpusztíthatatlan optimizmussal megáldott lökött tyúkok, egyszóval olyanok, amilyennek egy boszorkánynak lennie kell. Nem félnek különbözni, nem törődnek a tradicionális társadalmi konvenciókkal, nem érdeklik őket az emberek irántuk táplált ellenérzései, nem akarnak beilleszkedni a normák között mozgó szürke tömegbe. Időnként annyira vágyom erre a szabadságra! Jobb híján apró lázadások formájában nyilvánítom ki önmagam. Szajkótollat fonok a hajamba, a pulóverem alatt pentagramma-medált hordok, napközben időnként elábrándozok: de jó is lenne bölényszellememmel barangolni a végtelen prérin...

Mostanában gyakrabban meditálok, akarom mondani: gyakrabban próbálok meditálni. Változó sikerrel: eleinte egészen kontinuus víziókban avagy fantáziautazásokban volt részem, az utóbbi pár alkalommal viszont minden látomás szétforgácsolódott, csak villanásnyi képek maradtak meg a kusza zűrzavarból. Alighanem mert túl álmosan, feszülten, csak megszokásból, illetve kötelességtudattól hajtva vágtam bele.

Egyik korábbi alkalommal ismét a szokott prérikörnyezetben találtam magam, bölényem társaságában egy, a füves síkságból kiemelkedő, vöröses szikla peremén. Lélektársam a szirt peremére lépett, visszanézett rám, aztán levetette magát. Éreztem, azt akarja, hogy kövessem. Bevallom, szorongva engedelmeskedtem, habár gyanítottam, nem eshet bajom, ha egyszer a totemem útmutatása szerint cselekszem. Nem zuhantam le, ehelyett, minekutána minden bátorságomat összeszedve kiléptem a tátongó mélység fölé, szárnyak nőttek ki a vállamból, és a szél felkapott. Önfeledt boldogsággal emelkedtem fel az ég vakító kékségébe, s szédítő sebességgel suhantam a bodros-fehér bárányfelhők labirintusán keresztül.

A látomás maradékát nem részletezem, jelen helyzetben ireleváns. A lényeg: feleszmélve eltöprengtem azon, vajon mit takar e szimbolikus eseménysorozat, mit akart a tudomásomra hozni segítőszellemem. Úgy éreztem, valami olyasmit, hogy ha önmagam akarok lenni, számolnom kell a kitaposott ösvény biztonságának elhagyásával; s hogy csak akkor válhatok igazán szabaddá, ha lesz merszem fejest ugrani az ismeretlenbe.

Nem vagyok az a szélsőséges exhibicionista, aki mindenáron a környezetében élők orra alá akarja dörgölni az azokétól eltérő gondolkodásmódját, vallását, politikai nézeteit, szexualitását. Megértem a zajos, színes, polgárpukkasztó melegfelvonulásokat, hiszen a homoszexuálisokat a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni; s minél merevebben zárkózik el a köztudat a másságtól, annál hangosabban és kétségbeesettebben igyekszik amaz felhívni magára a figyelmet. Talán még jót is tesz a jelenség elfogadásának az efféle lármás, erőszakos tálalás (természetesen itt nem fizikai erőszakra gondolok), hiszen a felvonulás sokszor bizarrul festő és - a begyöpösödött átlagember számára - tenyérbemászóan öntudatos résztvevőit látván a tömegbe olvadó, a hagyományos normákat legalábbis látszólag követő, konszolidált homoszexuálisokat könnyebb elfogadni.

Így vagy úgy, bennem nincs efféle túlhabzó önkifejezési hajlam, persze esetemben nem a szexuális másságot, hanem a vallási hovatartozást illetően. Néha ugyan elábrándozok arról a világról, amiben nyugodtan járhatunk bolondos hippicuccokban, megölelhetjük az utunkba kerülő fákat, nyíltan viselhetünk pentagrammát és nem kell magyarázkodni Teleholdas estéken, hogy mégis mit művelünk a zárt ajtók mögött. Egy olyan világról, amiben az emberek - bizonyos határok között - elfogadják egymás különbözőségeit és érthetetlen hóbortjait:), mindaddig, amíg azok senki ártalmára nincsenek. De az már nem az én asztalom, hogy a mindennapi megjelenésemben is lázítóan nyilvánvalóvá tegyem boszorkány voltomat. Igaz, az öltözködésem meglehetősen egyéni, s valamennyit visszatükröz a természet, illetve a mitológia, történelem, néprajz iránti vonzalmamból, habár még a konvencionális értelemben elfogadható keretek között.

Viszont, ha a nagyvilág felé nem is, a közvetlen környezetemet illetően (legközelebbi barátok, család) mindig kényszeredetten igyekeztem megmutatni önmagam. Emlékszem, minekutána rákaptam az emailezésre, napi szintű élménybeszámolókkal bombáztam az ismeretségi körömet. Naplót vezettem hosszú éveken át, amiből időnként egy-egy szemelvényt megosztottam az arra érdemesekkel. Az utolsó gondolatmorzsáig kitárulkoztam: kétségbeesetten vágytam a körülöttem élők elismerésére és rokonszenvére az engem éppen lázba hozó dologgal kapcsolatban, lett légyen az lovaglás, néptánc, hegymászás, etc. Mióta a pogányság dobogós pozícióba került a "hobbijaim" közt, nagyon nehezemre esik a vele kapcsolatos titkolózás. Nem ragozom tovább a témát, hiszen siránkoztam erről már épp eleget:) - egy óriáslépéssel visszakanyarodunk a kiindulópontként szolgáló vízióhoz. Úgy éreztem, efféle szellemi halálugrás volna kerek-perec elmondani a családomnak, hogy mi a helyzet a hitéletemet illetően; s mégha rosszul is fogadnák, úgy megkönnyebbülnék tőle! Persze, azóta sem szedtem össze a bátorságom hozzá, - ellenben a múlt héten vettem egy nagy levegőt és kipakoltam az egyik évfolyamtársamnak, akit hasonló szellemiségűnek véltem.

Félsikerrel: mint kiderült, ő nem merült bele annyira a pogányságba, mint én, a kereszténységtől való elzárkózás állapotáig jutott, amúgy keresi az útját; viszont nagyon jól esett, hogy bár szemlátomást némiképp zűrzavarosnak ítélte az én samanizmussal és az ősmagyar hitvilág töredékeivel megfejelt nyugati boszorkányságomat, továbbra is ugyanolyan rokonszenvvel tekint rám. Kezdem elhinni, hogy a vallási hovatartozásom nem tesz az ismerőseim szemében valamiféle szörnyszülötté, akit nagy ívben elkerülnek. Hogy, habár számomra ez elsődleges fontosságú, a kívülálló meglátása szerint csak egy a számtalan vonás közül, ami az egyéniségemet jellemzi, s ami alapján véleményt formálnak rólam; sőt, a mai, materializmusba hajló fogyasztói érában tulajdonképpen egyfajta mellékes, archaikus hagyományőrző tevékenység, nem több. Míg volt idő, mikor az emberek megítélésében elsődleges szerepe volt a hitnek, manapság ugyancsak háttérbe szorult, s ha nem jár szélsőséges viselkedésmintákkal, úgy nem tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Legalábbis szeretném ezt hinni, elsősorban a saját korosztályomra vonatkoztatva,- hiszen a fiatalok mindig rugalmasabban gondolkodnak, azonkívül a tinédzserek és a főiskolások között annyi szellemi, zenei, öltözködési divatáramlat tobzódik, hogy nehéz különcnek lenni :).

Szóval, ha le nem is ugrottam még, az első lépést megtettem a mélység felé - csak aztán a végén tényleg kinőjenek azok a szárnyak :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-26

post scriptum

A 'látomás' c. bejegyzésben leírt élményhez nagyon hasonlóról számol be egy R. Gordon Wasson nevű amerikai bankár, aki amatőr, de annál lelkesebben kutatóként alávetette magát a "varázsgomba" hatásának Maria Sabín maszaték sámán, "curandera" felügyelete mellett. A szertartás során átélt vízióiról nagyon kifejezően így fogalmaz: " ... archetípusokat láttam, platóni eszményeket, melyek a mindennapi élet képeinek tökéletlenségét még jobban kiemelték." Nem is az a lényeges, hogy milyen konkrét jelenésre értette ezt (különféle tájképekre utal egyébként), hanem a megtapasztalás minősége. A bölényekkel telehintett prérit szemlélve ugyanez az érzés járt át; mégpedig hogy minden, amit ott látok, a valóságban fizikailag megjelenő dolgok szellemi esszenciáját, igazi lényegét testesíti meg egy minőségileg magasabb szinten. Szívesen kalandoznék tovább e különös világban - remélem, az istenek hozzásegítenek (és nem a gomba :))

Áldás!
Hulló Eső, lásd alább.