napi jelentés

Továbbra is tart a blogelvonás, a frissen vásárolt csodamasina az installálás fázisában vergődik, a lecserélésre ítélt gépszörny az utolsókat rúgja, miközben nekem már bizseregnek az ujjaim az írhatnéktól. Íme egy kis pótcselekvés.

Rég (vagy talán nem is?) szóltam arról, hogyan telik az életem a mindennapokban, legalábbis hétfőtől péntekig, 6:40 és 14:40 között. A mai reggel azzal indult, hogy a főnököm (nevezzük Morgónak) betolatott a terepjáróval a pajtába, kiugrott a kormány mögül és a hátsó ajtón benyúlva előrántott egy újszülött mangalica-malackát. A következő egy órát a teljesen áthűlt, félájult kisjószág felmelegítésével töltöttem, hol a pulcsimba csomagolva, hol szalmába ágyazva, hol a hősugárzó fölé tartva. Félsiker; a (z elképesztően aranyos) malacka felélénkült, elkezdett mocorogni, de lábra állni nem tudott, és szopni sem volt hajlandó.

Utána rohanvást megetettem a baromfikat, szokásos reggeli kör, némi kecskebűvöléssel kiegészítve. Jöttek a kutyák, Stan és Pan, aztán jött a doki, hogy bepólyálja egyik kakasunk törött lábát. A tarajos a helyi kórház sztenderdjéhez mérve már-már irigylésre méltó egészségügyi ellátásban részesült (nem beszélve a helyi állattartókról, akik egy hasonló sérülés láttán rögvest feltennék a tűzhelyre a vizet forrni). 

A következő páciens a háromnapos bivalyborjú volt, a kezelés: füllyukasztás. Persze nem szépészeti beavatkozásként, hanem az azonosító adatokat tartalmazó krotália applikálása végett. Némi fejtörést okozott, hogyan szerezzük meg a fülbevalóhoz a bősz anya, valamint a tonnás apuka beleegyezését, végül kellő mennyiségű csemegével sikerült lefoglalni őket a karám egyik végében, míg a másikban a háromtagú kozmetikai stáb rávetette magát a bocira és megajándékozta a fekete szőréhez kiválóan illő kiegészítővel.

Ezután jött a kismalac költöztetése, vissza az anyához. Az a bő másfél óra a nap mélypontját jelentette. Bokáig érő sárban, metsző szélben toporogtunk az elletőkarám mellett, és lombseprűvel a kézben árgus szemekkel lestük, mit kezd a koca az odapottyantott kölökkel. Először kis híján megette (orrbavágás), háromszor-négyszer rálépett (megfelelő mennyiségű fülönvágás), majd ráfeküdt (hátbavágás). A kicsi csak hevert pihegve, továbbra sem kapott talpra, mikor rátettük az anya emlőjére (egészen konkrétan beletuszkoltam a szájába a csecsbimbót, kockáztatva, hogy az alfában lebegő mama - ez a másfél mázsás tünemény - egyszer csak rájön, illetéktelen végtagok nyomkodják a tőgyét, s akkor aztán lesz nemulass), nem szopott. Végül nem maradt más, mint életképtelenségének keserű beismerése, no meg - hogy ne kelljen túl látványosan nyelnem a könnyeimet - a menekülés. Telepakoltam egy talicskát saláta,-és káposztalevelekkel, és eltoltam a kecskékhez (nagyon bírom a kecskéket), - mindig fölvidít a látvány, ahogy gőzerővel rávetik magukat a kajára. Legalább nekik kerek a világ, habár tegnap ott is elpusztult egy gida. Az elmúlt hét hónapban bőven volt alkalmam megtapasztalni az állattartás árnyoldalait, s noha írhatnék pusztán a kellemes élményekről, úgy nem volna teljes a kép.

Dél körül beállítottak a patkolókovácsok, jött a szokásos lókergetés; a két hidegvérűt (anyát és lányát) viszonylag egyszerű volt megfogni, a három kisbéri viszont - már-már hagyományápolásnak nevezhető következetességgel - eszeveszetten rohangált. A manikűr során kedvencem, Avar, a hathónapos muraközi csikó kritikán aluli teljesítményt nyújtott, ráadásul a körmölés fölötti kínjában rálépett a lábamra a maga alig százötven kilójával. 

A bivalyokkal közös - és kimondottan tágas, valamint dagonyákkal, kiterjedt tócsákkal és alattomos vízelvezető árkokkal nehezített - karámban lakozó szamarak katonai terepgyakorlatra hajazó befogási akciójából kimaradtam, mert időközben megérkezett egy német házaspár, akik tombolán nyert háromhónapos mangalicadisznójukat ajánlották fel szerető gazdának. Megtettem azt a hülyeséget, hogy elfogadtam, noha még elhelyezni sem tudom: egyelőre az egyik baromfiudvar közönségét boldogítja. Eddigi gazdái igazi kis ölebet neveltek belőle, annyira szelíd és társaságkedvelő, hogy egészen kétségbeesik, ha egyedül marad, viszont ha meglát valakit, rohanvást odateper, aztán hanyatt dobja magát és várja a hasvakarást. Egyből beleszerettem, naná. 

Attila - mert ez a becsületes neve - átmeneti elszállásolása és kellő mennyiségű dögönyözése után végre letelt az a bűvös nyolc óra - csak hogy aztán az itthoni állománnyal folytatódjon a nap. Persze a libák reklamáltak, amiért nincs elég takarmányuk, a tyúkok, amiért nem engedtem ki őket előbb, a jércék, amiért nem engedtem ki őket a tyúkokkal együtt, a kutya, amiért a tyúkok megeszik a tápot az orra elől, míg ő nem eheti meg őket, a kiscsibék, a degu, a tengerimalac és a macska puszta megszokásból. Enyhítettem mindenki szívfájdalmát, és közben az enyém is enyhült egy kicsit.

Hát, így telnek a mindennapok.

Áldás!

gomba gombaháton

az erdőt ha járom

háton hátizsákom

lelem koponyákom - 

nosza, belehányom

hmm, körbeszaglászom:

avarillat-mákony

forrására vágyom

hogyha föltalálom:

a vad Gomba-háton

vadul begombázom!

(magyarra fordítva, tegnap kisebb társasággal gombászni voltunk a falu fölötti, Gomba-hát elnevezésű hegyoldalban - íme a zsákmány.)

genius loci

A minap kukorica-gyűjtögetés közben mélyenszántó elmélkedésbe fogtam. Megpróbáltam körvonalazni, összegezni a vallásom alapelveit. Pontosabban szólva azokat a vallási alapelveket, amelyekben személy szerint hiszek. Szükségét éreztem jól megfogalmazva körülírni a spiritualitásomat, mert miközben rengeteg inger, ismeret, tapasztalat, információ zúdul rám a worldwide pogányság tárházából, azok feldolgozására, szelektálására, lecsengésére és a belőlük kiforró gondolatok értelmezésére nem hagyok magamnak elég időt. E filozofálgatás közben terelődtek a gondolataim a genius loci felé. Hiszem, hogy nem csak az emberek rendelkeznek lélekkel, hanem az állatok, növények és gombák, továbbá az élettelennek mondott természeti képződmények (sziklák, tavak) szintúgy, sőt: véleményem szerint még a tárgyaknak is van valamiféle anyagon túli esszenciája, kisugárzása - hogy a velük kapcsolatba kerülő élőlények, helyek, esetleg az  átélt események révén-e vagy önmaguknál fogva - erről egyelőre nincs ötletem.

S persze mindezeken túl ott van a 'hely szelleme'. Az elmúlt hónapokban mindinkább körvonalazódott bennem a felismerés, hogy a 'genius loci' - ahogy a rómaiak nevezték - nem csupán az egyéni érzékelés alapján kialakuló szubjektív benyomás, nem puszta allegóriája egy-egy hely atmoszférájának, hanem annál több: valami nagyon is létező, jól körülírható, megragadható szellemi jelenlét, amely betölti az adott helyet. Ami egyszerre táplálkozik belőle, így alakítva ki önmagát, másfelől betöltve önmagával, áthatja és aktívan formálja azt. Az egyik változása a másik változása: eltéphetetlenül eggyé válik az anyagi tér és a belőle születő, őt megtestesítő szellemi minőség. Úgy gondolom, nem csak a fizikai környezet tükröződik benne, hanem az azt benépesítő élőlények lelkivilága, cselekedetei, valamint a múlt emlékei is. Ha úgy tetszik, mindezekből, mint önálló és önmagukban is értelmezhető építőkockákból formálódik egységgé. 

Fogalmam sincs, hogy vélekedik a genius lociról a pogány társadalom vagy az ezoterikus irodalom, bevallom, eddig lusta voltam utánanézni/kérdezni. Csak a saját, bizonytalanul megfogalmazódó észrevételeimre támaszkodhatok. Mindazonáltal úgy vélem, mikor egy-egy hely valamilyen benyomást tesz ránk, legyen kellemes vagy kellemetlen, az tulajdonképpen a genius loci-val való kapcsolatba lépés eredménye. Amikor egy elhagyott ház mellett elhaladva megcsap a magány és öregség melankóliája, mikor egy hegycsúcsról körbepillantva a végtelen szabadság és szilaj vadság érzete jár át bennünket, amikor egy várrom falai közt bóklászva egy pillanatra ránk vetül az óidők megkopott, fakó árnyéka; amikor rátalálunk egy zugra, amely a csend, a biztonság és a béke ígéretével kecsegtet, amikor megérezzük valamiben a méltóságteljes nagyság, a fenyegető veszély, a nyomasztó lehangoltság vagy a lélekröptető szépség ízét -  talán éppen a hely szellemének suttogását halljuk meg.

Visszatérve a kiindulóponthoz: kis eszmefuttatásom mentén rádöbbentem, talán nem véletlen, hogy a patakvölgyben járva-kelve mindig kellemes nyugalom, kisimult boldogság tölt el. Nyilván köze van ennek a hely szelleméhez, amely az intenzív művelés, a szűkülő természeti környezet, a gombamódra sokasodó  épületek ellenére is megőrizte a természetesség légkörét. Úgy éreztem, illendő volna köszönetet mondanom neki az ajándékaiért (a lélekemelő sétákért és a kombájn által elhagyott kukoricacsövekért egyaránt:)), így aztán alkonyattájt letelepedtem a szántás szegélyébe...

... és csak hallgattam a völgy meséjét :).

Áldás!

Eső

őszi hírek

Ismét egy kisebb blackout, ezúttal nem egészen akaratlagos. Néhány napja (hete?) elkezdtem írni egy bejegyzést a vadgesztenyéről, aztán belefulladtam az irodalmi források feltérképezésébe, és átmenetileg sutba vágtam az egészet. Közben Illangó egyik levele nyomán ismét kizöldült a lelkiismeretem, magyarán szólva kitört rajtam az ökopánik, s nagy sebbel-lobbal megtettem, amit tavalyelőtt, a sikeres lediplomázást követően bőszen megfogadtam: útjára indítottam egy méregzöld blogot. Egyelőre nemtelen pióca módjára: abból táplálkozok, amit mások tolnak fel a netre. Különböző hírportálok anyagából szemezgetem a tisztelt fogyasztót tespedt közönyéből (talán) felrázni képes információkat, elsősorban környezetvédelmi témában, a klímaváltozás - energiaválság - fenntarthatóság - öko-tudatosság - önellátás - egészséges életmód nyomvonal mentén. Mint legtöbb szépen csengő elhatározásom, meglehet, ez is tiszavirág-életűnek bizonyul majd, ezért egyelőre nem teszem közzé a címet - de ha egy-két hónap múltán is kitart még a lelkesedés, ígérem, nagydobra verem :).

Szemelvények a mindennapokból: mmm, ősz.... Még mindig hiányolom a borongós-esős napokat (nemrég, épp az ökoblog-projektnek hála olvastam egy cikket arról, milyen horribilisen száraz volt az elmúlt két év, s nagyon úgy fest, hogy nem csak holmi időjárási anomália okán: a globális felmelegedés megváltoztatta a légáramlatok rendszerét, ami számunkra aszályos, forró éveket jelent a jövőben), de mindent összevetve ki vagyok békülve a világgal. A csípős reggeli köddel, amelyet átszőnek a hajnal selymes fényei, hogy mint aranyos tündérpor, hömpölyögjön végig a völgyön, az ég feneketlen kékségével, amelyet habosra tornyosuló vagy épp vattafátyolként szétfoszló felhők szántanak, a fűszálakra fűzött harmatcseppek ezüstgyöngy-szőnyegével, a láthatár kristálytiszta színeivel, kontrasztjaival, az erdő rozsdálló pompájával. Gyönyörű ez az évszak.

A napokban kukoricát gyűjtögettem a pipéknek, gombásztam, üldögéltem a nyárillatú kaszálón és hallgattam a völgy csendjét, ismeretséget kötöttem Csókakő-tündérrel. Kende és jóatyám társaságában nagy lépést tettünk az 'Ígéret földje' projekt (vagyis bátyám telkének gazdálkodási céllal történő - khm, egyelőre úgy fogalmaznék - megzabolázása) ügyében. Kijelöltük, majd kifúrtuk a kerítésoszlopok helyét, és jó részüket le is állítottuk. Ma egész nap odakint voltunk, s újfent rájöttem, számomra ez - a természetben, szabad levegőn, építő jellegű munkálkodással töltött idő - a lelki béke igazi forrása. Ugyan mi másra is vágyhatna egy leány, mint húsz-harminc kilós, kormos végű akácgerendákat cipelni fel-s alá?

Fogós problémákból persze nincs hiány. Édesapám, aki többé-kevésbé hűbérúr módjára igyekszik irányítani a telken folyó munkálatokat (ehhez - ha nem is tudatosan felismert, de tudat alatt bizonyára sziklaszilárd - meggyőződése szerint az szolgáltat jogalapot, hogy a nagyszülői ház eladásával rá maradt örökségből finanszírozta a kerítés alapanyagainak megvételét), szentül eltökélte, hogy ehelyt állítja fel a pléhkrisztust, amelynek garázsunk volt - immár több évtizede - sírkamrája. 

No most, nem akarok én feltétlenül az istentelen pogány szerepéhet ragaszkodni, de azért a vallási toleranciának is van egy határa. Ha kijelenteném a szüleimnek, hogy pogány szentélyt építek a kert hátsó felén, aligha lelkesednének. Vice versa: én sem volnék elragadtatva, ha egy két és fél méteres feszület díszelegne kis túlzással a veteményesemben. Az édesapám által megálmodott hely egyébként már csak azért sem alkalmas a Krisztus számára, mert jelentősen elfogná a kilátást (és vele a déli napfényt) a telek elől, valamint további ágakat kéne levágni miatta az öreg diófáról, amit tavaly tavasszal szabadítottunk ki a fojtogató iszalag-dzsumbuj alól. Végül pedig valahogy illetlennek érzek egy ilyen szép (tényleg szép) Jézust egy vadháló tőszomszédságában, a zöldségágyás hátsó csücskében eldugni. Kétszáz méterrel lejjebb van egy útkereszteződés, ami mellett fel lehetne állítani úgy, hogy arccal a falu innenső fele és a patakvölgyben húzódó szántók fele nézzen: szerintem az méltóbb helye volna. 

Persze a zárszó e kérdésben nem az enyém, ha a bátyám, Kende és édesapám egyaránt úgy látják jónak, hogy a feszület a telek végénél álljon, nem fogok lázongani (legfeljebb feltűzök egy lókoponyát a sarokoszlopra :)).

Ennyit az Ígéret Földjéről:). Node azért szellemi kötelezettségek is léteznek, lassan neki kell ugranom a néprajzos beadandóimnak, különben ... nem ragozom. Nem is tudom, mi tart még ébren egy látástól vakulásig melóval (s levezetésképp tenisz-edzéssel) töltött nap után hajnali negyed egykor, annak tudatában, hogy holnap minden morzsányi eszemre szükségem lesz, mert ötoldalas elemzést kell írnom egy régi családi fényképről.... jáj. Megyek is szunyálni.

Remélem, hamarosan folyt. köv :), addig pedig áldott-szép őszt!

esmeralda és a tizenkét apostol

Tudom, talán kicsit furcsán hat, hogy ennyit írok mostanság keresztény felhanggal, de nem tehetek róla: Fülessel és Etyepetyével nem lehet úgy beszélgetni, hogy ne kerülne szóba a vallás. Mindegy, hogy mi a kiinduló téma, a végén a kereszténységnél kötünk ki. Mindenesetre ennek révén tudomást szereztem arról, hogy édesapám pap nagybátyja, aki a ferences szerzet feloszlatása után falusi plébánosként élte le életét, magányát azzal próbálta enyhíteni, hogy mélyenszántó diskurzusokat folytatott a lábasjószágokkal, például Esmeraldával (s-sel ejtve), a két és fél mázsás anyakocával. S hogy az égiek se érezzék sértve magukat, a katolikus áhítat jegyében a tizenkét apostol után nevezte el az időről időre születő kismalacokat (gondolom, ha a létszám nem érte el a kerek egy tucatot, kihagyta Júdást meg Tamást). Hát nem aranyos történet? :)

Áldás!

Eső

egy átlagos este

Phhff. Eredetileg a közelgő Kék Holdról akartam írni, de végül csak elterelték a gondolataimat a vacsora során elhangzottak.

Ahogy már említettem, nálunk vendégeskedik édesapám gyerekkori kispajtása, Füles, valamint kedves oldalbordája, Etyepetye. Az asszonyka tegnap reggel távozott, s azóta Füles felhőtlen boldogsággal fürdik az aggelgényi mivolt örömeiben. Ma az étkezőasztal mellett hosszan - és nyilvánvaló élvezettel - panaszolta Etyepetye ilyen és olyan bosszantó tulajdonságait. Noha egyikünk sem kérdezte, vígan kitálalt számos apró  (és kevésbé apró) konfliktusukról, már-már számon kérve az öreg Kaporszakállút: hát miért nem tesz róla, hogy az almafaló fehérnép végre leszálljon a nyakáról?!.

No igen, bizonyára azt sem felejtettem el megírni, milyen lelkes keresztény a párocska. Etyepetye a (z egyébként számomra szimpatikus) Fokoláré mozgalom hazai leányvállalatának oszlopa. Füles jóatyámmal együtt ministrált a templomban, gyerekkora az egyház szoknyája, bocsánat, reverendája alatt telt. De úgy látom, azon túl, hogy követi az áhítatos nej által kialakított napi szintű vallásgyakorlatot, és nagyhangon 'babonás baromság'-nak nyilvánít minden, a keresztényitől eltérő spiritualitást, a hite csak odáig terjed, hogy elvárja a Gondviseléstől, hogy minden az ölébe pottyanjon. 

Ma látogatást tett a tihanyi perjelnél, aki történetesen régi barátja. A vacsora mellett aztán lelkesen elmesélte, milyen problémával fordult hozzá: megingott a hite az ima, a konkrét céllal történő fohászkodás erejében, értelmében. Hiszen hol van Isten atyai jóindulata, mikor ő hiába kér tőle lelki békét, a nyavalyás asszony ugyanúgy nyaggatja tovább?! Hát miféle Gondviselés az, ami nem nyújtja ezüsttálcán a keleti kényelmet, nyugati nyugalmat?

Talán kicsit túlműködik a szarkazmus-mirigyem, de alig bírtam szó nélkül a tirádát. Végül mégis csak annyit mondtam - rendkívül kulturáltan - hogy a Gondviselés nem kívánságműsor: azt kapjuk tőle, amire szükségünk van, akkor is, ha ez nem feltétlenül az, amire vágyunk. Szerettem volna hozzátenni, hogy míg ő az apró-cseprő házastársi viták miatt zsörtölődik, vannak a világon AIDS-szel küszködő, az éhezéstől csontvázzá soványodott afrikai gyerekek is.  

Nem értem Fülest. Fel akartam hívni a figyelmét a jó öreg szólásmondásra, miszerint "segíts magadon, az Isten is megsegít". Ölbe tett kézzel, malmozva várja, hogy a feleségével vagy a gyerekeivel kapcsolatos problémái maguktól megoldódjanak, s a legapróbb biliborulásért már az égieket okolja -  ahelyett, hogy aktív cselekvőként dolgozna a nehézségeken. Aztán meg 'ki mint vet, úgy arat". Füles ötven éven át hódolt Bacchusnak; s ugyan a tanári pályája kimondottan sikeresnek mondható - a tanítványai szerették, becsülték - a családi életére ez már kevésbé igaz. 

Nehéz nevek és részletek nélkül beszélni ilyesmiről, főleg, hogy az érintettek egyike közéleti vagy legalábbis valamelyes ismert személyiség. Legyen elég annyi, hogy Füles csemetéi közül három nem az atya által ideálisnak tartott életutat tapossa. Felnőtt fejjel is állandó létbizonytalanságban, egyik napról a másikra élnek; hol külföldön, hol idehaza, alkalmi munkákból, szétzilált kapcsolatokkal, magára hagyott gyerekekkel a hátuk mögött. Megértem Füles aggodalmát, noha hogy is állíthatott volna eléjük példát, mikor egész gyerekkorukat alkoholmámorban lebegve töltötte?! Hogyan is képviselhetne egy részeges, hisztérikus, gyermekien önfejű és érzelmileg labilis férfi követendő mintát, mint felelősségteljes és céltudatos családfő?! A kritizált csemetéknek nyilván volt kitől örökölni az esetleges rossz hajlamokat, s Füles maga nem tudta neveléssel ellensúlyozni a gyengeségeiket, sőt: a saját viselkedésével csak rátett egy lapáttal. 

S mégha aggódna értük. De ahelyett, hogy egy szerető szülő féltő gondoskodásával tekintene rájuk, egyfajta lesajnáló kárörömmel beszél a - szerinte - kudarcba fulladt életükről. Amolyan 'úgy kell neki, megérdemelte' módon. A terveikkel, teljesítményükkel, céljaikkal szemben végtelenül cinikus; az álmaikról, a mindennapjaikról, a kapcsolataikról lebecsmérlő szkepticizmussal beszél. Mindezt a jól szituált nyugdíjas öregúr önelégültségével teszi. Ahogy ránéz az ember, egy korosodó entellektüelt lát vasalt ingben, az idős férfiak - érthetetlen - öltözködési szokásaihoz híven lábszárközépig felhúzott zokniban és a harminchét fok ellenére is zárt cipőben, pöpecre nyírt szakállal, kezében könyvvel; noha már hetven felett jár, a haja még mindig dús és zömében fekete, az esze pedig vág, mint a borotva. A szögletes keretű esztékás-szemüveg mögött vidáman hunyorognak apró szemei, s szélesen vigyorogva ócsárolja a gyermekei cselekedeteit, csak a hanghordozása árulkodik a benne feszülő indulatokról. Néha felfordul tőle a gyomrom. A konszolidált felszín alatt lapuló zaklatott múlt nem jogosítja fel, hogy ilyen hangon beszéljen. Aki végigpiálta az életét, akinek túl kényelmetlen volt az otthon bőgő három poronty, hiszen akadályozta az intellektusa szabad szárnyalását és becses személyiségének a tanári hivatásában történő kibontakozását, ezért el akarta hagyni a családját, aki katolikus házasember létére kis híján viszonyt kezdett egy tanítványával, aki a gyermekei kamaszéveire sem nőtte ki a saját kamaszkorát, az adjon hálát az égnek, hogy nem az árokszélen végezte delirium tremenssel. Minden tiszteletem Etyepetyéé, amiért tűzőn-vízen át kitartott mellette, s nem csak elviselte, de mindmáig életvidám, talpraesett, (néha talán túlságosan is) energikus, csupaszív, szerető felesége. 

Szóval Füles tele szájjal morgolódott, én pedig igyekeztem visszafogni magam. Azért a tihanyi perjel  szelíd életbölcsességgel fűszerezett hozzáállása nagyon tetszett. Mikor ugyanis Füles előadta neki az Etyepetyével kapcsolatos panaszait (felróva az égieknek, hogy még mindig nem simították el azokat), beletörődő mosollyal széttárta a karját és így szólt:

- "Nekem is van főnököm". 

:)

Áldás!

Eső

vidéki romantika

Legkisebb nővérem - neki is illenék már nevet adnom, legyen tehát Illangó - rémülten felhívott, hogy kis japán tojójuk a kelés küszöbén otthagyta a fészekaljat, amin három hete kotlott. Kendével összedugtuk a fejünket, sőt, telefonon konzultáltunk az Orákulummal (Orákulum alatt Suba bácsi értendő, aki az állattartás két lábon járó helyi enciklopédiája). Az általa javasolt megoldás a következő: Illangóék etessenek pálinkába áztatott kenyeret a tyúkkal, majd miután kiütötte magát, tegyék vissza a tojásokra, ahol békés ájulatban melengetheti tovább őket.. Hiába, a falusi bölcsesség... :)

balatoni nyár

legidősebb nővérem csemetéi nálunk töltötték az elmúlt hetet. szombaton a szülők is megérkeztek, és vitorlázni mentünk - a képen unokaöcsémmel kalózkodunk épp :). 

amikor a szülő hazahozza a barátait

No igen, általában azzal szokott gond lenni, mikor a csemete először rendez házibulit, és a botrányos megjelenésű, tuskó haverjaival a feje tetejére állítják a házat. Most azonban fordított a helyzet: nálunk vendégeskedik édesapám egyik gyerekkori jópajtása asszonykástul, és bizony kezdek kikattanni. 

Alapvetően férj és feleség is kedves, intelligens, jó humorú ember; lelkesek, energikusak, önállóak, talpraesettek. Talán kicsit túlontúl is. A hölgyemény - nevezzük Etyepetyének - rengeteget beszél, rengeteget kérdez, köztük tolakodóan személyeskedőket, - amely egyfelől érthető, hiszen a szüleimet ősidők óta, engem születésemtől fogva ismer; node én akkor sem érzem elég bizalmasnak a viszonyunkat ehhez. Kérdez, de nem várja meg a választ; fél mondat után közbeszól, hogy újabb kérdést tegyen fel, amire épp a mondat maradéka volna a felelet, ha befejezhetném. Buzgón vallásos, olyannyira, hogy ha véletlen kicsúszik a száján az 'Isten' szó, gyorsan keresztet vet, nehogy hiába vegye; s hát jóformán bármiről beszélgetünk, a végén a kereszténység idevágó vonatkozásainál köt ki. 

A férj, nevezzük Fülesnek, nagyothall; ezenkívül elég kedélyes figura, aki kevés vizet zavar, ámde van néhány önkéntelen apróság, amivel kicsit megborzolta az idegeimet. Az egyik a falrengetően hangos, zavartalan orrszívogatás. A másik az, hogy vacsora alatt  - és beszélgetés közben - lazán beletúr a szájába, hogy helyreigazítson benne egy félretévedt kajadarabot (vagy esetleg fogat). A harmadik, hogy annyit eszik, mint egy süldő malacka útban a 120 kiló felé; mondjuk ez jól sült el, mikor betolta azt a fél csülköt, amit már én sem bírtam leküzdeni, anyu pedig alig várta, hogy kidobhassa.

Az már csak a ráadás, hogy ő és a kedves neje is az én fogmosópoharamban tárolják a fogkeféiket - megkérdezés nélkül. Egyébként alighanem csak díszként, mert nem sűrűn használhatják; ugyanis mindkettejüknek - de különösen szegény Fülesnek - rendkívül kellemetlen szájszaga van, ami persze nem csak a higiénén múlik, lehet a rossz emésztéstől is, mindenesetre már méteres távolságban érezhető, és meglehetősen megnehezíti a velük való társalgást. 

És végül, hogy ott vannak mindenhol. Esküszöm, képesek az asztrális kivetítésre vagy esetleg a hoppanálásra: a ház minden helyiségében beléjük botlok. Egyetlen menedékem a szobám, ahova édesapám megérkezésük napján rögtön bekalauzolta őket, s az a gyanúm, hogy a feldíszített Lughnasadh-oltár (amin a felső asztallap ékítményeit még talán lehetett puszta dekorációnak tekinteni, de az alsón ott virított az athame meg minden egyéb), a kecskekoponyák és sámándobok a falon, a vitrinpolcokra rajzolt pentagrammok és a hasonló nyalánkságok kellőképp elriasztották őket. 

Hát szóval phfff. Tudom, milyen rémesen gonoszul hangzik mindez, de szükségem van rá, hogy legalább itt kipöfögjem magam. No, pókerarc föl: megyek reggelizni.

Morcos Eső

művészetek völgye

Tegnap Kapolcson jártunk Leventével - jellemző, hogy noha itt van a szomszédban, még egyik évben sem sikerült egy napnál hosszabb időt eltöltenünk a rendezvényen. Pedig milyen jó! Összehasonlíthatatlanul egyedivé teszi a rengeteg unikális kézművestermék és művészeti alkotás, a vásárnak helyt adó ódon falusi környezet s nem utolsósorban a résztvevők sokszínűsége. Mintha mindenki előkapná az alternatív énjét ez alkalomból: a hétköznapok konszolidált kispolgárai rojtos aljú parasztnadrágban, lovasíjász-öltözetben, kacskaringós hímzésekkel díszített indiai felsőkben, basanadrágban, mókás tatyókkal a vállukon érkeznek. Persze felbukkan jónéhány vérbeli hippi is, függőágyban ülve furulyázó gondtalan táborlakók, tűzzsonglőrök, raszták csomózott karkötőkkel és elnyűtt útibatyukkal, utcazenészek, bábjátékosok, életművészek...

Nem is tudom, mi ragadott meg jobban: a kortárs képgaléria egy düledező terméskő pajta árnyékos belsejében, vagy a döngölt földpadlón kiállított mesebeli kerámiafigurák, a spontán utcai performanszba fogó néptánccsoport vagy a barlangok szépségeit bemutató 3D diavetítés, az emberi képzelőerő végtelenségét s vele párhuzamban a tehetség sokarcúságát bizonyító iparcikkek és kézműves termékek, vagy a magyaros ételek (és itt nem a magyarosch ételekre gondolok) ínycsiklandó garmadáját kínáló sütödék, a hídon álló élő szobor vagy a nyílt tüzű kovácsműhely, ahol egész nap készültek a fokos,-és fejszefejek, vasrózsák? S a fenti felsorolásba a látnivalók töredéke fért csupán.

Persze, hogy nem sikerült vásárfia nélkül megúszni a napot. Egy mókásan csálé bögrével, egy tarka övtáskával és egy pólóval tértem haza: utóbbin egy bicikli rajza díszeleg, a következő felirattal: 'put the fun between your legs'. Nos, ezt még nem mutattam meg a családnak :). 

Áldás!

Eső

mindarról, ami időközben történt...

Hol is kezdjem?

Előszöris, túltettem magam a húszas évek felezőjére jutásom feletti depresszión. A következő nagy falat a levizsgázás volt: sikerrel zárult, jelenthetem, újabb, abszolute használhatatlan (habár kétségkívül szépen csengő) végzettség birtokába jutottam. Menet közben összeszedtem két, fészekből kipottyant varjúfiókát, akiket nagyjából 5 héten át nevelgettem. Eredeti tervem az volt, hogy - mindenféle természetvédelmi törvénynek, rendeletnek és eszmeiségnek fittyet hányva - megtartom őket, de látván, hogy önálló életre képes, ugyanakkor az épített környezetben idegenül mozgó, az emberektől továbbra is rettegő madarakká fejlődtek, végül - nem kevés vívódás árán - megváltam tőlük. Jelen idő szerint a közeli madármentő állomáson várják, hogy hasonszőrű társaikkal együtt szabadlábra kerüljenek.

Semmi gond, van helyettük egy anyaszomorító csókakölök,  aki ma hajnali hatkor azzal ébresztett, hogy a fejemen landolt. Ő aztán nemhogy tartana az emberektől, valósággal társaságfüggő: úgy tapad, akár egy nagyobbacska kullancs. Ha egy térben tartózkodunk, alig tudom lesöpörni magamról. És bármilyen bájos a kép, amint Hófehérke madárfiókával a vállán dalolászik, higgyétek el, egy csóka ragaszkodása nem fenékig tejfel. Egész életemben nem kellett annyi madársz@rt kimosnom a hajamból, mint az utóbbi két hétben. A karomon véres csőrnyomok hirdetik, hogy a csöpp jószág melyik szőrszálamat nézte finom falatnak. A fülemen lassanként extra lyukak keletkeznek. Egy alkalommal kis híján búcsút kellett vennem a szempilláimtól. Nem beszélve arról, hogy amerre őkelme jár, diadalmas potyadékplecsnik hirdetik a fennhatóságát.

Most is itt ugrabugrál a lábamon, épp próbál leküzdeni egy nagyobbacska almafalatot. Meg kell hagyni, minden - költői túlzással lefestett - borzalmatossága ellenére aranyos kis dög :) (ugyan nem tud lenyelni  fél borsószemnél nagyobb dolgot, épp most emelt ki a kajástálból egy egész almaszeletet).

 A pizsamanadrág, a csirkecsont, a szemenköpés és az ékszerek közé zsúfolt madáreleség történetét talán jobb nem felemlegetni. Legyen elég annyi, hogy egyik átlagos nap követte a másikat.

(a kiscsóka egy összegyűrt papírzsebkendőt hurcol vígan)

Spirituális tekintetben azonban gigantikus hézag, nem is, inkább fekete lyuk tátongott a lelkivilágomban ebben az időszakban. Az emocionális hiányérzetet azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy felvásároltam a fél vaterát. A shoppingolási kényszer az unaloműzés végett folytatott végenincs kajálással társult. Persze egyik műfajban sem vagyok kezdő. Egy ismerősöm rávilágított, hogy az evés - és vele kéz a kézben a birtoklás - azért jelent érzelmi pótszert, mert nagyon ősi ösztönöket elégít ki; valahol a tudatalatti mélyén az élelmeszerzés, illetve a tulajdonszerzés sikerélményét eleveníti fel. Persze ma már egyik sem jelent különösebb kihívást, legalábbis nekünk, a nyugati társadalom jól táplált fogyasztóinak; dehát szegény ösztöneink még mindig nem tudják, hogy minden sarkon ott egy kínai.

Egy szó mint száz, szigorú böjtöt hirdettem magamnak mind a zabálás, mind a vásárlás terén. Nincs kaja délután öt után, és nincs újabb vatera-aukció szeptemberig.

(a kiscsóka n-edszerre is megpróbálta lenyelni az ujjam)

Mindezek helyett aktív sportéletet élek; minden este megnézem az aktuális EB-meccset. Ami pedig a lelkiséget illeti, a napokban majd leporolom a dobomat, és vele együtt szunnyadó pogány hajlamaimat. Addig is

(oké, kiscsóka a billentyűzeten ugrál, amint írok egy mondatot, kitörli a felét, a maradékot pedig alaposan átfogalmazza. Feladom. Áldás!).

a folytatás - II

A világítással bánjunk csínján: csak azokban a helységekben égjen a lámpa, ahol épp tartózkodunk. Részesítsük előnyben az energiatakarékos izzókat. A vízfelhasználás még ennél is kritikusabb pont. Miközben a világ egyik felének nincs tiszta ivóvize, a másik még a WC-t is azzal húzza le. Ennek tudatában igyekezzünk takarékoskodni. Egyik nagy gyengeségem az órákhosszat tartó fürdőzés: ehelyett a rövid és lényegretörő:) zuhanyzás volna igazán környezetbarát. Az esővíz felfogása és összegyűjtése nem csak az öntözés, de a WC-öblítés és takarítás szempontjából is hasznos lehet. Ami a mosást, mosogatást illeti, vásároljunk víz, - és energiatakarékos masinákat, és azokat is csak szükség esetén használjuk. Hacsak nem sárban dagonyáztunk naphosszat, ne mossunk ki minden ruhadarabot egyszeri viselés után (kivétel természetesen a fehérnemű), és normál szennyezettség esetén ne alkalmazzunk 30 foknál magasabb hőmérsékletű programot. A mosószereinket is megválogathatjuk: mosópor helyett ott a mosódió (igaz, érdemes megfontolni, hogy utóbbi behozatala – lévén importcikk – önmagában nem épp környezetkímélő), öblítő helyett az ecet, amely egyéb háztartási vegyszereket is felválthat. Én a padló feltörlésétől az ablakmosáson és fürdőszoba-takarításon át a deguketrecek, csigaterrárium és teknősakvárium kifertőtlenítéséig mindenhez használom, remek eredménnyel.
A fűtés hatalmas energiapazarlással jár, ha a házunk szigetelése elégtelen. Építkezésnél ügyeljünk a falak vastagságára, a tető strapabíró szigetelésére, a hermetikusan záródó ajtókra, ablakokra, mert a későbbi fűtési költségek jelentős hányada ezen múlik. E téren is ismeretesek ökológiai szempontból kedvező építészeti megoldások: lásd passzív ház, földház, napkollektorral szerelt tető, stb. A cserépkályha vagy vegyes tüzelésű kazán a földgáz alternatívája lehet, noha az ezekben eltüzelt faanyag és papír szintén szén-dioxidot juttat a légkörbe (s ha mindenki fával akarna fűteni, alig maradna erdő a Földön). A geotermikus fűtés inkább környezetbarát, amennyiben a termálvíz keringetésére használt szivattyút megújuló energiaforrásból üzemeltetjük (ez a kompozíció sajnos egyelőre leginkább elméleti síkon létezik).
Ami a bútorzatot, a használati tárgyakat és a ruházatot illeti, az ember szereti maga körül a természetes anyagokból készült holmikat, ugyanakkor ha mindenki ragaszkodna a tölgyfaszekrényhez, nem maradna tölgyfa a bolygón. Ámazonban a pozdorja, farostlemez vagy műanyag berendezés – számomra – nagyon idegen. E téren valahogy meg kell találni a harmóniát a természetszeretet és a környezetvédelem között.
A ruhavásárlást illetően csak annyit mondhatok, hogy igyekezzünk szem előtt tartani azokat a cigánygyerekeket, akik télen is mezítláb koldulnak. A megunt, kinőtt holmit ne hajítsuk a szemétbe: adjuk tovább a családtagoknak vagy a rászorulóknak. Ha nem ismerünk a közvetlen környezetünkben olyat, aki örömmel fogadná, ott a Máltai Szeretetszolgálat és társai. Aztán meg, ha a másik végéről fogjuk meg a dolgot: mikor ruhát veszünk, ne csak a neves szalonok irreálisan drága modelljei között nézzünk szét. Én a turkálók nagy híve vagyok:), hisz még a kilóáron futó bálás cuccok között is rá lehet akadni nagyon jó minőségű, kifogástalan állapotú holmikra. S sokszor mennyivel egyedibbek, stílusosabbak a kínai áruházak és mondvacsinált márkaboltok tömegtermékeinél!
Egy szó mint száz: a mindennapi életben is rengeteg apróság adódik, amellyel tehetünk valamit a környezet védelme érdekében. Ne várjuk a világot irányító oligarcháktól, politikusoktól és diplomatáktól, hogy cselekedjenek helyettünk, mert félő, ők csak akkor fognak mozdulni, ha már a fejünkre szakad a ház. S higgyétek el: akkor csak a maguk tulajdonát, életét, érdekeltségeit mentik majd. A kisemberek egyetlen esélye az alulról építkező szemléletmód, - és életforma-váltás, a környezettudatosság beemelése az élet minden szegmensébe.
Még egy elengedhetetlen része van a környezeti válság elkerülésére, ill. átvészelésére tett erőfeszítéseknek: a tanulás. Nagyon fontos, hogy minél jobban megismerkedjünk a minket körülvevő élővilág által nyújtott lehetőségekkel (s persze az azt fenyegető veszélyekkel). Nem akarok vészmadárként viselkedni, de bizony előfordulhat, hogy a pesszimista folyamatmodellek egyike valósul majd meg, s akkor nagy értéke lesz a tudásnak. Eljöhet még az idő, mikor a túlélés kulcsa az lesz, hogy felismerjük az ehető és mérgező növényeket, gombákat, tudjuk, hogyan kell salátaboglárkából, tyúkhúrból, pitypangból salátát, medvehagymából levest, zamatos turbolyából főzeléket készíteni, tudjuk, hogy a fűzfakéreg főzete lázcsillapító, a galagonyabogyó szívgyógyszer, a csipkebogyó vitaminbomba, a kamilla gyulladáscsökkentő, tudjuk, hogyan csapdázzunk nyulat, hogyan főzzünk éti csigát, és így tovább. Nem kívánom, hogy ide jussunk, de sajnos nem lehetetlen – jobb tehát felkészülni.
Még valami: akinek van pénze és lehetősége, még 2014 előtt vásároljon legalább 1-2 hektár földet. A nevezett évben lejár ugyanis a külföldiekre vonatkoztatott tilalom, s az országot – a viszonylagos olcsóság miatt – vélhetőleg el fogják özönleni az idegenhonos befektetők. Az árak előbb-utóbb itt is az egekbe emelkednek majd, amint a jómagyar gazda rádöbben, hogy ezekből a dajcsokból vagy hollandusokból többet is kisajtolhat hektáronkénti potom félmilliónál, - ezzel végleg ellehetetlenítve a magyar vásárlók helyzetét. Ha még időben lépünk, nem csak attól óvhatjuk meg Magyarországot, hogy – szó szerint – még az anyaföldet is eladják a talpunk alól, de magunkat is bebiztosíthatjuk valamelyest egy esetleges környezeti vagy gazdasági mélyhullám esetére.
No, nem épp reménykeltő zárógondolatok. Bocsássátok meg, de nem tudok túl bizakodó lenni e témával kapcsolatban. Talán már elárulhatom, annak idején az is jelentősen motivált a gyógynövénytermesztő szakra történő jelentkezésben, hogy úgy éreztem: ezzel egy lépéssel előrébb kerülök a túléléshez szükséges ismeretek megszerezésében. Azóta csak egy paraszthajszállal lettem derűlátóbb.
A tudósok jó negyven-ötven éve figyeltek fel a környezeti problémák sokaságára, a fajok kihalásától kezdve az erdők mértéktelen pusztításán át a klímaváltozásig. S az eltelt dekádok alatt más sem történt, mint ugyanazon, szépen hangzó jelszavak emlegetése néhány nagyívű, de szinte semmitmondó nemzetközi egyezmény születése mellett (oké, persze vannak kivételek). A globális gépezet lassan mozdul, s túl sok benne a laza csavar, az előrehaladás ellen dolgozó alkatrész. A mi feladatunk nem az, hogy tapsoljunk az újabb, üres szólamokhoz és levegőbe puffogtatott ígéretekhez, hanem hogy tegyünk valamit: önmagunkért, a családunkért, az otthonunkért. Így legyen, s talán még megmenthető a jövő.

Áldás!

Ajánlott olvasmány:

www.alternativenergia.hu

www.globalisfelemegedes.info

www.greenfo.hu

http://www.fenntarthatofejloves.net

a folytatás - I

Szóval, hogy mit is tehetünk mi, szürke kisemberek a környezetvédelem csataterén? Nos, egy sereg instrukció immár lerágott csontnak hat, holott mit sem veszített aktualitásából.
Ami a bevásárlást illeti, igaz, hogy egyéni szinten nincs beleszólásunk a multicégek árukínálatába, de megtehetjük, hogy nemet mondunk annak egyes elemeire. E vállalatokat egyetlen érdek motiválja: a nyereségvágy. Nyilvánvaló, hogy azokat a termékeket éri meg forgalmazniuk, amelyekre vásárlói kereslet mutatkozik. Ideális esetben tehát megvalósítható volna az árukészlet alulról jövő, a kellően környezettudatos vásárlók kezdeményezése általi átformálása. Ha nem vesszük meg a perui narancsot, a kínai pólót, a szlovák tejet, már tettünk egy kis lépést efelé. Azon túl, hogy a fentiek helyett választott hazai gyümölcs, ruha és tej (még ha drágább is), a magyar gazdaságot támogatja, arra is gondoljunk, hogy a kontinensnyi távolságból ideutaztatott termékek szállítása mekkora terhelést ró a környezetre.
A vásárlásnál ne csak az importáru tudatos elkerülésére ügyeljünk; az agyoncsomagolt cikkekről is mondjunk le. A vákuumfóliázott, hungarocell-tálcás, háromszoros burkolattal rendelkező termék csomagolóanyagából ugyanis szemét válik, s az így keletkező hulladékmennyiségnek csak töredéke kerül újrahasznosításra. Ha mégis csomagolt árut vásárolunk, igyekezzünk előnyben részesíteni a természetes vagy természetes úton lebomló csomagolást. A műanyag rendkívül ellenálló találmány, évezredek alatt sem bomlik el (ha mégis, akkor pedig mérgező anyagok sokaságával pumpálja tele a környezetét). S hogy milyen elrettentő mértékben halmozódott fel a természetben, arra jó példa a Csendes-óceánon lebegő, Európa-méretű szemétsziget.
A fentieket a bevásárlószatyrokra is vonatkoztassuk. Ha lehet, hátizsákkal, kosárral vagy strapabíró, tartós vászontáskával induljunk shoppingolni; ha pedig mégis a boltban vesszük meg a szatyrot, válasszuk a papírból készült vagy biológiai úton komposztálódó változatot.
A legjobb megoldás persze nagy ívben elkerülni a tecsót és társait: helyettük a környékbeli termelőktől származó árukészletet felvonultató kisboltok, vagy méginkább, a szomszédnéni konyhakertjének kínálatából válogassunk. Ilyen szempontból a vidéken lakók némi előnyt élveznek. A mi családunk például kimondottan szerencsés helyzetben van: a faluban még él egy-két idős asszony, aki szorgalmasan kertészkedik, így mindig van kitől garantáltan vegyszer, - és szennyeződésmentes zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. A kenyeret egy közeli településen sütik, az automatából fejt bocitej:) 20 kilométerről érkezik, a húsárut a szomszéd hegyközség hentese készíti. Node a nagyvárosokban is akad piac, ahol bárki hozzájuthat az agglomeráció által megtermelt élelmiszerekhez. Csak annyi kell, hogy felemeljük azt az elkényelmesedett hátsónkat a fotelból, és legyőzzük a lustaságot (akinek nem inge, ne vegye magára).
A konkrét élelmiszerek megválasztása tekintetében gondoljunk arra a döbbenetes tényre, hogy a Földön megtermelt éves gabonamennyiség közel fele állatok takarmányozását szolgálja. A vágóállatok felhizlalása tehát nem csak az állattartásból közvetlenül származó metánért, hanem a mezőgazdasági szennyezés jelentős részéért is felelős. Nem mondom, hogy egy az egyben mondjunk le a húsevésről (én képtelen volnék megtenni; ugyanakkor akad, aki a vegán étrendben látja a globális felmelegedés megoldásának kulcsát), de igyekezzünk több növényi táplálékot magunkhoz venni. A húsvásárlásra ugyanúgy igaz, mint a többi árucikkre: a közeli termelők, kisgazdák, családi vállalkozások (vagy szomszédnéni:)) által előállított termék megvételével a nemzetgazdaságnak, a lakóhelyünk fejlődésének és a bolygónak is szolgálatot teszünk.
Ami az utazást illeti, azzal használhatunk a legtöbbet a bioszférának, ha lemondunk az autózásról. Helyette ott a tömegközlekedés, a kerékpár vagy a tulajdon becses lábunk. Lehet, hogy a MÁV vacak, de ki csodálkozik ezen, mikor alig van utasa? Abból a kevéske bevételből hogy is lehetne egetrengető fejlesztéseket végrehajtani? Nem lehetünk olyan felelőtlenek, hogy malmozva várjuk, míg hazánkban is kiépül a mágnesvasút, addig meg vígan autókázunk.
Budapestieket nem egyszer hallok a BKV-ra panaszkodni. ’Ó, te jó ég, majdnem tíz percet kell várni a villamosra!’. Igazán felháborító. Hozzánk a tőlünk 10 kilométerre levő városkából kétóránként érkezik egy busz. Ha nincs türelmem várni (márpedig általában nincs:)), nekivágok gyalog (és meg kell mondanom, lélekfrissítő séták ezek). Persze csak rossz időben: ugyanis ha nem zuhog az eső, biciklivel járok. Olykor napi 35-40 kilométert is letekerek a suliba oda-vissza. Kiderült, hogy ebbe sem hal bele az ember.
Ha mindenáron ragaszkodunk a személygépkocsihoz, tartsuk szem előtt a ’teleautó’ – projekt célkitűzéseit, és ne egyedül üljünk be a batárnagy városi terepjáróba. Az azonos desztináció (munkahely, bevásárlóközpont, templom) felé igyekvő emberek sokkal kisebb terhelést fejtenek ki az atmoszférára, ha ahelyett, hogy mindannyian kocsiba pattannak, közösen töltenek meg egyet.
A háztartást illetően az első, elénk adódó probléma a hulladék-kezelés. Ma már szinte mindenütt elérhető opció a szelektív gyűjtés: ha másképp nem, hát a településen elhelyezett szelektív konténerek segítségével. Csak rajtunk áll, veszük-e a fáradtságot, hogy odaszállítsuk a szétválogatott szemetet.
Értelmes megoldás a papírszemét eltüzelése is, noha ezáltal szintén felszabadul némi szén-dioxid. Amennyiben kertes házban lakunk, a zöldség, - és gyümölcshéjat, egyéb szerves hulladékot komposztálhatjuk és visszaforgathatjuk a talajba, annak termőképességét is fokozva. Mondanom sem kell, hogy külön gonddal kezeljük a veszélyes hulladéknak számító tárgyakat (elemek, akkumulátorok stb).

...

(folyt. köv).

kedves naplóm,...

Nos, a mai nap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem, de korántsem nevezném haszontalannak. Takarítás helyett reggeltől estig a bátyám telkén munkálkodtunk: lecibáltuk az öreg diófáról az utolsó iszalag-indákat, aztán kikapáltuk a seprőzanót-töveket a felszántandó területről, végül hozzáfogtunk, hogy összeácsoljunk egy kertipadot, amely a diófa elé helyezve pihenőhelyül szolgálna nem csak nekünk, de az úton járó-kelő népeknek egyaránt. A probléma ott kezdődött, mikor édesapám - a saját udvarunkban hömbölgő, gyönyörűen felvágott tűzifa-rönkök és a Kende által vásárolt, bátyám kertjének felső szegletében gúlába rakott szabályos akácoszlopok helyett - kiszúrta a mezsgye legvaskosabb akácfáját mint leendő alapanyagot. Lelkesedése (melyet némi fröccs is fűtött), nem ismert kifogást: még azon melegében hozzáláttunk, hogy kidöntsük. Meg kell mondanom, rendkívül plasztikus szociofotók készülhettek volna e munkaművelet során: például Kendéről, aki kifejezetten bájosan festett a maga 1'90-et közelítő magasságával és saccperkábé 90 kilós habtestével, amint olajzöld munkásoveralljában, kezében a Makitával, az unokahúgom pink biciklis-bukósisakjában bőszen fűrészel egy tizenöt méter magas fát, miközben két futóbolond (én és kedves ősöm) az ágak közé hurkolt kötél segítségével igyekszik biztosítani a megfelelő dőlésszöget.

A lényeg, hogy végül leküzdöttük a feladatot; ám a pad lábául és háttámlájául szolgáló gerendák összeerősítésébe már beletörött a bicskánk, pontosabban a kétszázas szög: lehetetlenségnek tűnt belekalapálni akár csak egyet is. Így aztán dolgunkvégezetlen távoztunk.

Persze egyéb is történt. Délelőtt segítettem Kendének befejezni az emucsibék leendő kifutójának (egyben majdani galambröpdének) a lehálózását, s közben jót beszélgettünk, egészen komoly és személyes témákról. Újra konstatáltam, hogy voltaképpen már-már barátságnak nevezhető a kapcsolatunk. Aztánmeg: elugrottam egy röpke munkatárgyalásra "HüllősZolihoz", ugyanis ismét felbukkant a láthatáron a madárpark, s már-már damoklész kardjaként lebeg a fejem felett a döntés: elfogadjam-e az ott kínált állást, vagy sem? Sajnos érdemi információra nem derült fény az összeröffenésen, tulajdonképpen a nagy semmiről beszéltünk vagy egy órán át. Nem vagyok meglepve ezen a szervezetlenségen. 

Végül pedig, a napközbeni facebook-túráimnak hála (igen, el sem hiszem, hogy képes voltam két percnél többet is eltölteni a közösségi oldalon) rábukkantam a Szivárvány Harcosai közösségre, és kicsit rázizzentem a témára. Nem is folytatom, mert túllépném a maximális karakterszámot :).

Estefelé a bátyám telkét elözönlötték az utcabeli gyerekek. A vén diófa, amit az elmúlt évtizedekben valóságos iszalag-dzsungel lepett el, felszabadulva kiváló mászókának bizonyult. Jó volt elnézni a porontyokat, akik - édesanyjuk féltő felügyelete mellett - kacagva és sikítozva kapaszkodtak feljebb, egyre feljebb. Talán a pad még nem készült el, de az biztos, hogy eddig sem hiába dolgoztunk.

Áldás!

Eső, 2012-03-22

komposztásás, oltárfestés, ilyesmik

Arról is régen írtam utoljára, hogyan telnek a mindennapjaim, tehát íme. Ma délelőtt nekiestem a komposztdombnak, és alaposan kibeleztem. Miközben térdig merülve, félig elbomlott zöldségek, rohadó forgácshalmok és kövér pondrók társaságában áskálódtam (időnként megdobva egy-egy rém gusztustalan pajorral a baromfiudvar lelkes közönségét), egyfolytában Michelle Mays sorai jártak a fejemben: "... life is a beautifil place to be...". Trutymó és kukacok ide vagy oda, megvolt az eredmény: négy talicskányi ébenfekete színben játszó földet hordtam ki a parányi fűszerkertbe, amit nem csak az abban növekvő zsálya,-rozmaring,-és izsóptövek fogadtak hálásan, hanem a szabadon kóricáló orpington tyúkanyó is (aki karantén címszóval hónapok óta kizárólagos birtokosa a teljes udvarnak). 

Délután aztán eltöltöttem vagy két órát a számítógép előtt görnyedezve, majd mikor már zombira neteztem magam, úgy döntöttem, ideje valami értelmes elfoglaltság után nézni. Az Uzonkáéktól megörökölt degucuccok között akadt két kicsi falipolc, amikre már korábban szemet vetettem, mint esetleges oltárpótlékra. Tudniillik a nyár óta nincs háziszentélyem. Az előző kellékei ott díszelegnek az egyik vitrinben; node így, üveg mögé zárva inkább dekoratív, semmint funkcionális értékkel bírnak. Momentán helyem sincs egy komplett oltár felállítására, így jutott eszembe az ötlet: miért ne csinálhatnék a két polcocskából - némi fazonigazítás után - afféle 'minioltárt'?.

Rotringot, körzőt, vonalzót, radírt ragadtam, s megterveztem, majd néhányszor újrakomponáltam a leendő mintát. Aztán egy rakás temperával meg öt Supernatural-epizóddal felfegyverkezve belevágtam a megvalósításába. Az ábrák menet közben tovább alakították önmagukat, s persze az is hamar kisült, hogy nem vagyok született piktor (világéletemben hadilábon álltam az ecsettel, utáltam is festeni annak rendje szerint), de estére megszületett a mű. Döntsétek el, mennyire lett jó - én maradéktalanul elégedett vagyok vele :).
No, hát ennyi rólam :).

utóirat

Az iménti kis eszmefuttatást nagyon földhözragadt események indukálták. Ezerrel készültem a vizsgáimra, rettegve a bukástól. A tanulás hevében keresgélni kezdtem egy jegyzetet: félretoltam az ágyam előtt álló, tankönyvekkel, füzetekkel és íróeszközökkel telepakolt kerek kosarat (hátha mögéje pottyant) - és a kosár takarásában, félig az éjjeliszekrény alá csúszva megtaláltam elveszettnek hitt borostyánkő-nyakláncomat. A kövecskét tavaly ősszel egy rövid bűbájba foglaltam, s később mint szerencsehozó amulettet viseltem a különféle zéhák, majd a diplomavédés és az államvizsga alkalmával. Gondoltam, nem lehet véletlen, hogy éppen most akadt a kezem ügyébe. A hétfői és a szerdai vizsgára is magammal vittem - és lőn, a körülmények összeesküdése ellenére (nem kezdek bele a részletekbe, de higgyétek el: elég rosszul indult mindkét kollokvium) egy agrokémia ötössel és egy mezőgazdasági géptan négyessel az indexemben távoztam. 

Ennyit a véletlenekről :)

Áldás!

3 órával és 20 perccel később

Oké, íme egy jótanács. Ha természet anyánk ringató ölén járva-kelve valaha is utatokba akad egy lenyúzott vaddisznóbőr, eszetekbe ne jusson hazavinni.

hogswatch

Ha vannak kínos pillanatok az életben, hát ez az volt. Koromsötétben, átfagyva, hátamon egy katonazsákba gyömöszölt, közel tízkilós vaddisznógereznával indultam hazafelé az erdőből - bringával - mikor hétéves unokahúgom felhívott, hogy menjek át játszani.

Kezdjem az elején? Rendben.

Délután sétára indultunk Árnyékommal. Az erdő úgy vonzott, akár a mágnes: hónapok óta nem jártam a hallgatag fák között, így hát arrafelé vettük az utunk. Majdnem három órán át csavarogtunk a rengetegben, időnként a tavaszt megelőlegező, friss-zöld tyúkhúr,- turbolya,- és fecskefű-hajtások közt lépkedve, máskor hóban tapicskolva. Hazafelé menet az út mellett észrevettem valami gyanúsan szőrös-agyaras dolgot, ami közelebbről megszemlélve egy gondosan lenyúzott, ám nyilvánvalóan magára hagyott vaddisznóbőrnek bizonyult. Persze bennem megmoccant a gyűjtőszenvedély; dehát zsebre mégsem dughattam. Azonkívül kicsit elrettentem a feladat nagyságától, a bőr ugyanis - amelynek tulajdonosával valószínűleg orvvadászok végeztek - magába foglalta a fejet csontostul-mindenestül, meg amúgyis: mit kezdjen egy magamfajta szende vidéki leány egy sülő nyers irhájával? Édesapám - telefonos konzultációnk során - szintén hathatós érveket sorakoztatott fel amellett, hogy miért hagyjam ott a trófeát, ahol van. A dilemmát végül - hazaérkezésem után - édesanyám szörnyülködő sápítozása döntötte el. Mire befejezte az általam egyre-másra hazahurcolt állati hulladékokról (a határban történő bóklászásaim gyümölcsei közt akadt már szarvaskoponya, disznófej, kecskecsontváz és miegyéb) és a bennük hemzsegő bacilusokról szóló litániáját, lelkem mélyén megszületett az elhatározás, hogy csakazértis visszamegyek a kocabundáért.

Nem volt valami szívderítő túra. Az éj leple alatt, hátamon igazi malaclopó:) hátizsákkal, lefagyott, ködös úton tekertem el az erdő széléig. Úgy éreztem magam, mint valami tolvaj, holott a dicső vadászok a bőrt nyilvánvalóan ottfelejtették (vagy nem is szándékoztak elvinni). Annak ellenére, hogy a hideg makulátlanul konzerválta, a felszínét borító ázott falevelek és hóolvadék alapján számomra olybá tűnt, hogy napok (hetek?) óta hever a földön. Legalábbis ezzel győzködtem magam az elbirtoklás jogszerű volta felől. A másik jóbarátom, ami megkönnyítette az akció lelkiismereti vonatkozásai fölött történő könnyed átlépést, a sötétség volt.

Elég annyi, hogy - bár az orromig alig láttam - végül megtaláltam és sikeresen begyömöszöltem a bátyám katonai málhazsákjába a zsákmányt. Aztán a diadal szárnyain hazasuhantam :), lezuhanyoztam, sebészi igényességgel fertőtlenítettem még azon porcikáimat is, amelyeknek esélyük sem volt érintkezésbe lépni a desznyóval, és - természetesen - átsétáltam a nővéremékhez, játszani a porontyokkal.

A kellemetlenebb része persze majd most következik, de arról egyelőre hallgatok.

:)

a mai nap címszavakban

egész délelőtt azt a tevékenységet űztem, amit a hétköznapi szóhasználat a 'takarítás' kifejezéssel definiál, de esetemben inkább valamiféle mániákus őrjöngés által katalizált armageddonra asszociáljatok

a gerléim egytől egyig gyűlölnek, mert végül rács mögé juttattam őket

amúgy senki se gondolja, hogy egy kacagógerlével együtt a hangját (azt a kezdetben oly édes, néhány hét elteltével azonban szokatlanul hangosnak tűnő, újabb néhány hét - egyben költési periódus - után pedig egyenesen elnyomhatatlan turbékolást) is ketrecbe lehet zárni

este ezúttal szó szerint elsírtam magam torna közben. hogy tud ennyire fájni - egy nyilvánvalóan nemlétező - hasizom?!

végül, egy kukkot sem tanultam ma, pedig négy vizsgám van még hátra (négy vizsga két hét alatt, igen, négy, igen, kevesebb, mint tizennégy nap alatt), és rájöttem, hogy a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy kátyúba döntsem egyetemi pályafutásom. 

mondtam már, hogy a betegség kissé megváltoztatja az életszemléletemet? 

fogyó

nos, én tényleg szeretném meggyőződéssel állítani, hogy jó dolog, ha az ember délután öt után már nem eszik semmit, de nehezemre esik. mert, hogy őszinte legyek, voltaképpen szívás. nyomorúságossá teszi az estét. karikás szemmel, bedugult orral, a náthától letompult hallással  (oké, utóbbi tételek arra vonatkoznak, aki a koplalás mellett még meg is van fázva, jelesen szerény személyem) üldögélsz a monitor előtt, az éhezéstől túl kimerült vagy, hogy bármi értelmeset csinálj; így aztán korgó gyomorral bambulod a 'how i met your mother'-t, míg elég álmos nem leszel ahhoz, hogy - a holnapi reggeliről szőtt édes vágyképek közepette - álomba zuhanj.

nos, hát így telnek életem napjai :S