kurultaj pro és kontra

Hétvégén elzarándokoltam Bugacpusztára - phhfff, borzalmas egy utazás volt, meleg, tömeg; valahol a Balaton északi csücskében felzsúfolódott a vagonunkba vagy húsz pasas valami észak-európai országból (talán hollandok lehettek?) és - növendék ökrök hangerejével folytatott - jókedélyű társalgásuk végképp ellehetetlenítette az alvást. Mentségükre szóljon, az átlagmagasság 1'85 körül mozgott, és többségük kimondottan jól nézett ki. Így azért könnyebb szívvel bocsátottam meg az általuk csapott fülhasogató zajt.

Nyolc órányi kínszenvedés után érkeztem meg a tetthelyre, ahol már megkezdődött a rendezvény. Amint végighaladtam a főbejárattól a sátortáborig vezető úton, a szüntelen ostorpattogás és az itt-ott felhangzó dobolás kellően kisimította a ráncaim. Elöntött az 'itthon vagyok' érzés; az összkép a 2009-es Bösztörpusztai MOGY hangulatát idézte fel bennem. 

Miután összetákoltam a sátrat (szégyenszemre meggyűlt vele a bajom), belevetettem magam a nyüzsgésbe. Az egyik színpadon épp a Kurul dobosok játszottak - aki nem ismeri őket, youtube-on akad egy-két felvétel róluk -, a küzdőtéren pedig csikósbemutató készülődött. Ezt megelőzően azonban fáklyás lovasok kíséretében bevonultak a külországból (javarészben Belső-Ázsia türk népcsoportjai képviseletében) érkezett díszvendégek, hagyományőrzők. A csikósbemutató már sötétben, két hatalmas máglya (meg a szolidan égni kezdő homokpusztagyep) fényénél zajlott, s nagyon látványos volt, annyi szent. Az igazi magyar virtust azonban tíz perccel a befejezését követően volt alkalma megtapasztalni a kedves publikumnak: a csikósok ugyanis a küzdőteret elhagyva a legközelebbi sörsátorhoz lovagoltak, ami történetesen az  egyik. színpad mellett állt. S miközben a színpadon rákezdett a Csillagsólyom együttes, a puszta ötös szépen beállt eléjük, hajtójuk pedig a hátsó két ló farán állva sört vedelt. 

No, nem fogok minden programot részletezni. Persze volt kirakodóvásár, gyönyörű kézművestermékekkel, rengeteg hagyományőrző egyesület bemutatója (barantások, lovasíjászok, csikósok, lovas kaszkadőrök és így tovább), előadások őstörténetről, politikáról, történelemről, eleink pogány hitvilágáról, a Kelet természeti és kulturális csodáiról, népzenéről, népmesékről, mondákról, mítoszokról, fémművességről, mágiáról. Volt két színpad, amin szünet nélkül zajlottak a hazai és külhoni fellépők (javarészben zenészek, énekmondók, táncosok) produkciói. A bejárattól - amelyet hatalmas hunkapu őrzött - balra a jurtafalu terült el; többnyire ide táborozott le, aki jurtával érkezett, lett légyen magánszemély vagy egyesület. Jobbra az előadósátor, a díszvendégek részére felállított étkezősátor, a Kiskunsági NP bemutatóhelye - jurtával, stilizált pászorszállással, gémeskúttal - és , az 'Ősök sátra' (két, honfoglaláskori, illetve szkíta, szarmata, hun és avar leleteket tartalmazó jurta) csoportosult. Kicsivel előrébb kezdődött a hatalmas küzdőtér, amelynek egyik sarkába gyönyörűen faragott istenfát állítottak a szervezők (rendkívül méltatlan módon később két szalmabálát plántáltak elé, a derekára pedig rákötötték a nézőteret a porondtól elválasztó fehér szalagot). A küzdőtéren túl a két színpad, a félkőrívbe rendeződött kifőzdék és italmérések sora, s végül a vásár húzódott. A bejárattól legtávolabb kezdődött a sátortábor és parkoló, szintén jókora területen; ennek tőszomszédságában, egy keskeny erdősávban rögtönzött karámok álltak a résztvevő lovak számára.

Összességében nagyon tetszett a kétnapos ünnep; különösen a külföldi vendégek gyakoroltak rám nagy hatást lenyűgöző viseleteikkel, táncaikkal és dalaikkal. S hát mikor van lehetősége egy átlagos életet élő magyarnak személyesen gyönyörködi ennyi egzotikumban? Mikor láthatunk egyebütt türkmén és ujgur tánccsoportot, karakalpak, kazak, tatár és azeri zenészeket, jakut, burját és török énekest, altaji ütősöket (és még sorolhatnám)?

Szintén maradandó élményt jelentett találkozni egy öreg tuvai sámánnal; ő nem könyvekből és ezoterikus tanfolyamokból tanulta el a sámánkodást, hanem a hit és kultúra szerves egységével együtt nőtt bele, s élethosszan gyakorolta. A vasárnap esti szertűznél hagyományos öltözékben táncolta körbe a máglyát: fantasztikus volt testközelből megfigyelni a megelevenedő múltat.

A hangulatot nagyon megdobta a rengeteg beöltözött látogató és résztvevő - több történelmi éra és tájegység tradicionális viselete előfordult a forgatagban, a honfoglalás korától a középkoron át az újkori népviseletekig, az alföldi bőgatyától a lovagi páncélig, az erdélyi széki ruhától a nomád tunikáig.

Számos dobcsapat érkezett, s magánszemélyként is sokan hoztak dobot, így aztán lépten-nyomon spontán formálódó dobkörökbe botlott az ember. Mind a dalok, mind a hangulat magával ragadó volt, nem beszélve a hangszerek lüktetésének elzsongító mágiájáról. (Épp most olvasom a Hoppál Mihály által szerkesztett 'Sámánok és kultúrák' c. tanulmánykötetet, amely egy néprajzi szimpózium előadásait foglalja össze. Első felében, amely a samanizmus, samanizálás pszichológiai vonatkozásaival és a pszichoterápiában történő hasznosíthatóságával foglalkozik, sok szó esik az ütemes dobverés által kiváltott, fiziológiailag is kimutatható önkéntelen transzról, tudatmódosulásról, illetve a sámáni tevékenység közben létrejövő hipnotikus tudatállapotnak a pszichére gyakorolt jótékony hatásairól. Mindezt nem elfogult fanatikusok, hanem - részben külföldön dolgozó, publikáló - elhivatott orvosok, pszichiáterek és pszichológusok írják). 

Beültem egy-két előadásra is: hallottam a Selyemút városainak történelméről és jelenéről, illetve a honfoglaláskori magyarság antropológiai jellemzőiről. Balszerencsémre elszenvedtem egy mufurc  (és gyanúm szerint másnapos) ötvös úgymond prezentációját is, amin egyetlen árva szó sem esett a címben szereplő témáról, az árpád-kori bronzöntési technikákról; ellenben végighallgathattunk minden vélt és valós sérelmet, ami a méregzsák mestert az elmúlt két napban érte. 

Megnéztem különböző lovasprogramokat is (hát naná:)), s közülük az achal-tekini (vagy achal-teke) fajtabemutató gyakorolta rám a legmélyebb benyomást. Hagyományőrző körökben régebben a hucul volt a felkapott, mert, hogy úgy mondjam, kárpáti bennszülött: hagyományosan Kárpátalján használták, kifejezetten hegyi teherhordásra, illetve közlekedésre. S noha nem magyar tenyésztésű (nevét egy ukrán népcsoportról, a huculokról kapta), általános vélekedés szerint őseinknek is hasonlóan kis termetű, nagy teherbírású, magas állóképességű és biztos léptű lovaik lehettek. Újabb kutatások szerint a honfoglaláskori sírokban talált lómaradványok genetikailag a tradícionálisan Belső-Ázsiában (Türkmenisztánban és Kazahsztánban) tenyésztett achal-tekinihez állnak a legközelebb; ez a huculnál kecsesebb, finomabb vonalvezetésű, s természetre is agilisebb (mondhatnám nyugodtan, hogy nehezen kezelhető, konok). Különös sajátossága a színe: bár több színváltozata elfogadott (pej, fakó, palomino), a leggyakoribb a fénylő aranysárga szőrzet. És amikor aranysárgát mondok, akkor szó szerint értem: ahogy a műsorközlő felkonferálta, ezek a lovak meséink aranyszőrű paripájaként tündököltek a napfényben. Fantasztikus látványt nyújtottak.

S ha már a pozitívumok felsorolásánál tartunk, akkor a szépséges lovak mellett meg kell említenem a rengeteg gyönyörű pasast - ó, az istenekre, de még milyen gyönyörű pasasokat :) - akiket elém sodort a tömeg. 

De - minden jóság ellenére - volt azért kellemetlen tapasztalatom, közülük is legmarkánsabb a Kárpátia-koncert. Mindeddig én az együttesnek csak egy-egy dalát ismertem, azok tetszettek, és most sem mondhatom, hogy a zene ne lett volna jó. De az egyes számok között vérlázító gyűlöletbeszédek hangzottak el. Ment a cigányok, a zsidók, a homoszexuálisok szidalmazása, méghozzá az együttes frontembere részéről, mintegy a dalok előre begyakorolt, jól bevált felvezető szövegeként. Hatalmas csalódás volt a színpadról hallgatni ezt az uszítást, ami semmilyen emberi értéket nem közvetített, s kimondottan a negatív érzelmek, indulatok felébresztését célozta. Ahelyett, hogy magyar mivoltunk értékét, szépségét emelte volna ki, ezzel teremtve közös alapot a zenekar mondanivalójának és a közönség lelkületének, a gyűlölet - sokkal könnyebben felszítható - lángjánál igyekezett üvöltő barmokból álló csordává kovácsolni a publikumot. Undorító volt, otthagytam a felénél. 

A hazaszeretetet, a nemzeti identitástudatot és a magyar büszkeséget egy paraszthajszál választja el az idegengyűlölettől, s nem szabad hagyni, hogy a kettő egybeolvadjon; különösen egy olyan rendezvényen nem, ahol 20 külföldi népcsoport képviselteti magát javarészben kreol bőrű, fekete hajú (vagyis a habzó szájú nagymagyarból reflex-szerű ellenszenvet kiváltó külsejű) tagokkal (nem beszélve a szomszédos országokból érkezett jószándékú látogatókról).

A másik bosszantó jelenség a sokfelől áradó félműveltség volt. Nem az előadásokra gondolok: azokat a szakma elismert kutatói tartották. De belefutottam egy-két okostóniba (ahogy az lenni szokott). A vasárnapi szertűznél egy család ült mellettem, s mikor bevonultak a sámánok (közülük sem tudtam mindenkit komolyan venni; lehet, hogy szentségtörés, de sokuk nem tűnt igazán hitelesnek), az anyuka és a nagypapa a sámánok és táltosok közti különbség kérdéséről kezdtek beszélgetni. Amikor a nagypapa kategorikusan leszögezte, 'nem, nekünk nem volt sámánunk, táltosunk volt', már kezdett motoszkálni bennem a dac, mert hát - sámánjuk szigorúan véve csak a mandzsu-tunguzoknak volt, hiszen ez a kifejezés az ő nyelvükből ered; egyébként számos egyéb megnevezéssel találkozunk Ázsia-szerte, azonos vagy rendkívül hasonló hiedelemrendszerrel és kulturális funkcióval övezve. Igazán azonban csak akkor dobtam el az agyam, mikor a nagypapa arra a kérdésre, hogy mi a különbség a sámán és a táltos között, lekezelően így nyilatkozott: ' a sámán varázsló', jól érezhető megvetéssel ejtve a varázsló szót. Folytatásképp elmondta, hogy a táltos ellenben pap és tudó volt. Nagyon nagy volt a kísértés, hogy felvilágosítsam: a sámán éppúgy a vallási élet vezetője, a szellemvilág és az emberek közti közvetítő kapocs, a közösség szakavatott gyógyítója, mágusa és jövendőmondója, oszlopos tagja volt, sokkal több egyszerű kuruzslónál; hogy a tunguz sha'man kifejezés éppenséggel azt jelenti, 'az ember, aki tud', vagy 'tudó, tudós'; hogy a táltoshiedelmek (fölös csonttal születés, gyermekkorban a szellemek vagy halott táltosok általi elhívatás, elragadtatás, az állatalakban történő viaskodás és még sorolhatnám) hajszálra egyeznek a belső-ázsiai és szibériai sámánhiedelmekkel; s hogy persze meglehet, a táltos mégsem azonos a sámánnal, meglehet, hogy valami magasabbrendű szellemi minőséget jelöl e kifejezés, de akkor sem kell leszólni a sámánt, aki a hit erejével csodákat tesz, aki hajdan valóságos természettudósnak számított, hiszen ismerte a növények és állatok tulajdonságait, szokásait, mi több; a lelküket; s aki a közösség legfőbb támasza volt. 

No, hát csak belelovalltam magam :). 

Egy szó mint száz: vegyes tapasztalatokkal, de túlnyomórészt jó érzésekkel telve hagytam el a rendezvényt hétfő reggel. A két napnyi egyedüllét a lelkivilágomnak is jót tett: segített rendezni a gondolataimat, s ráébreszteni egy-két fontos felismerésre. A hosszú utazás kényelmetlenségei ellenére sem bántam meg, hogy elmentem, sőt - az idei nyár eddigi legjobb hétvégéje volt.

Aug 17-20 között Bösztörpusztán a Magyarok Országos Gyűlése kerül megrendezésre, ami hasonló stílusú hagyományőrző fieszta: aki teheti, látogasson el oda, nem fog csalódni. Kurultaj legközelebb két év múlva lesz, szintén melegen ajánlom. Úgy érzem, pogány körökben méltatlanul kevés figyelmet kap saját múltunk, hagyományaink, történelmünk és ősvallásunk kérdése, s ha ízelítőt akartok abból az örökségből, ami szervesen kapcsolódik hozzánk, ami valóban őseinktől származott ránk, valóban a miénk, - irány a puszta!:)

Áldás!

Eső

gerecsén innen és túl

Gondolkodtam, mennyire részletesen számoljak be az eltelt napok élményeiről és tapasztalatairól. Közülük néhány szívmelengetően emlékeztetett rá, hogy micsoda ajándék a barátság, míg mások azt idézték az eszembe, hogy az emberi kapcsolatok óhatatlan velejárója az időnkénti csalódás is. 

Hol is kezdjem...? Zsebibabára nem csak azért talál tökéletesen e nicknév, mert fiatal és kis termetű, hanem mert meglátásom szerint Tomaj legszívesebben zsebre dugná, úgy vinné magával mindenhova. De megértem: nagyszerűen kiegészítik egymást. Olyanok, mint a zsák meg a foltja: mintha egyazon személyiség két, egymást maradéktalanul kompenzáló (noha nem ellentétes) oldala lennének. Nem csodálkoznék, ha idővel Tomaj Zsebibaba iránt táplált, ma még nagytesós felelősségtudatként jellemzett rokonszenve és szeretete komolyabb érzelemmé érne. Úgy gondolom, az efféle bratyó-reflex hátterében sokszor elfojtott, tudatos vagy tudatalatti gátak mögé szorult vonzalom áll; jelen esetben a leányzó fiatal kora jelenti az akadályt.

Summa summarum: jó volt őket együtt látni, s tapasztalván, hogy milyen pompásan megértik egymást, milyen szoros barátság fűzi össze kettejüket, nem tudtam neheztelni Zsebibaba jelenlétéért. Ugyanakkor néha a 'felesleges harmadik' szerepében éreztem magam, ami azért árnyékot vetett a hangulatomra.
Az estéket a faházikó tornácán üldögélve, pálinkával és pipázással körített beszélgetésbe merülve töltöttük. Ami azt illeti, pénteken kissé odakozmáltunk mind a hárman, különösképp én, aki szégyenszemre úgy szétfolytam, ahogy még soha. (Parttalan alkoholizálásomban szerepet játszott a kirekesztettség - talán megalapozatlan - érzete; úgy gondoltam, a pálinka valamicskét könnyít majd a szitun. Ismétcsak hallgatnom kellett volna totem-társamra, aki már nem egyszer figyelmezettet: azzal, hogy pitiző kutyaként kaparok az emberi kapcsolatok után, csak bohócot csinálok magamból.)
Node Toma és Zsebibaba is kitett magáért. Előbbi például (míg a padon haldokoltam) dobott egy - gyanúm szerint nem teljesen akaratlagos - hátast a fák alatt, mondván, márpedig hagyjuk őt gyönyörködni a csillagokban; Zsebibaba pedig beleborult a tűzifa-rakásba, majd leszakította a budi megviselt ülőkéjét pusztán azáltal, hogy a maga saccperkábé negyvenöt kilójával ráült. Egyszóval okosra ittuk magunkat, és közben oda-vissza kitárgyaltuk a sárkánylovaglás, jeti-látogatás, mamutkutatás, széllé változás, jeszinidomítás témakörét. Igazán nem panaszkodhatok erre az estére, habár a másnapról inkább ne szóljunk.
Amúgy pedig az idő és a táj kárpótolt minden lelki sebemért. Ragyogó verőfényben fürdőztünk egész héten: a vakítóan kék égbolton felhő nem mutatkozott, reggeltől-estig Nap-Atya aranyló áldása zuhogott ránk. Egyik délután még a szél is elállt, ami kimondottan ritkaságszámba megy odafent. Nagyon különös hangulat ülte meg a hegyvidéket. A levegő bepárásodott, a láthatár kékes homályba olvadt; s bár a Nap még magasan járt, bőszen ontva melegét, fénye tompa aranyfátyolként ömlött el a tájon, mikéntha alkonyatkor. A csendet a Kis-Gerecse felől szüremlő halk motorzúgáson túl csak az énekesmadarak fuvolaszólamai, az időnként felhangzó rekedt hollókorrogás és a sólyompár egyikének-másikának éles vijjogása törte meg. Ebben a mozdulatlanságban az idő elmosódni tetszett: múlt és jelen egybeolvadt, mintha egyetlen, örökérvényű pillanatban ötvöződne az eltelt és eljövendő évmilliók sokasága. Azt kívántam, bár bennragadnék a létezés e parányi, tündérszép momentumában: bár egy örökkévalóságra részévé válhatnék a hegy életének.
A Pisznice ismét megajándékozott ezzel-azzal: néhány ammonitesz-kőbéllel, három tollacskával és pár rímbe öntött gondolattal is. S noha nem mondhatom, hogy nem vesztettem semmit, gazdagabban tértem haza, mint ahogy elindultam.

Áldás!
Hulló Eső, 2012.03.19

erdőmélybe, föld szívébe...

Igen, ismét indulok a Gerecsébe, méghozzá szerdán. Szeretnék csupa illuzórikus és felhőtlenül boldog gondolattal nekivágni az útnak, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. Ezúttal ugyanis rajtam és ősöreg cimborámon, 'Tomajon'-on kívül ott lesz 'Zsebibaba' is.

Ááááh. Borzasztóan rosszmájú vagyok. Mégis találónak érzem a megnevezést. A szóban forgó hölgy ugyanis szemtelenül fiatal (mindössze tizenhat éves), hamvasan üde, s mindemellett nagyon talpraesett, belevaló, éles eszű, kreatív, humoros, értelmes, nőies et cetera. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felpiszkálja bennem az ösztönös női ellenszenvet, minthogy rólam a legkevésbé sem mondhatók el a fentiek; de ráadásul épp a Gerecsébe, spirituális újjászületésem szentélyébe kell berongyolnia minden ifjonti magabiztosságával és szépségével!

Phhf, tényleg nőnek már a bibircsókjaim. Nem lenne szabad zsémbelnem, hiszen mikor Tomaj megkérdezte, jöhet-e a lányka, én széles smileyval megtűzdelt 'nanáhogy'-ot küldtem válaszképp. Mert persze nem akartam undok csipának tűnni. Ugyanmár, érett, komoly, józan és kiegyensúlyozott felnőtt vagyok. És Zsebibaba, akiről egyelőre nincs semmiféle rossz tapasztalatom, szórakoztató társaság.

Csakhát... csakhát. A jelenléte megfosztja a gerecsei hetet attól az intimitástól, ami a köztem és a hegy között fennálló kapcsolatot jellemezte. Az idegen személy felbukkanása valahogy leradírozza a fészekőrzés hímporát. S ami még jobban bánt: Tomajjal, akit meglehetősen ritkán látok, sem fogok tudni ugyanolyan közvetlen, mélyenszántó és személyes beszélgetéseket folytatni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, meg... Az már csak hab a tortán, hogy rádöbbentem: ha elhívta Zsebibabát, az nyilvánvalóan azért történt, mert többre tartja az ő társaságát, mint az enyémet, s az ott töltött napok jelentős hányadában valószínűleg vele időzik majd.

Oké, valójában az egész problémakör a múltban gyökerezik. Mikor megismertem Tomát, magába forduló, nehezen barátkozó srác volt. Valahogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: rengeteget beszélgettünk, sok közös vonást fedeztünk fel egymásban (noha persze jelentős különbözőségeket is), és úgy éreztem, egyike lettem azon keveseknek, akik igazán jól ismerik. Aztán ő otthagyta az egyetemet, az útjaink elváltak, és csak alkalomszerűen találkoztunk. Közben megváltozott: zárkózott mufurcból kedélyes, derűlátó, magabiztos, nyílt társasági ember lett. Éli az életét, sokkal aktívabban, mint én, és jelentős baráti közösségre tett szert. Természetes, hogy vannak emberek, akik a mindennapjainak részeseként többet tudnak róla, mint én, jobban ismerik nálam: mégis olyan volt szembesülni ezzel Zsebibaba személyében, mint egy arculcsapás. 

No meg hát annakidején a viszonyunk egy paraszthajszállal több volt barátinál. Ugyan hiányzott az igazi l'amour, mégis, mérföldkő-szerű fordulatot jelentett a szerelmi életem terén, új távlatokat nyitva a párkapcsolatok általam belátott horizontján. Rajta keresztül addig ismeretlen érzéseket, élményeket, tapasztalatokat éltem át, amik meghatározó jelentőségűek maradtak. Ki ne volna féltékeny, ha egy srác, akivel valaha közel álltak egymáshoz, most egy kamasz gazellával nyomul?! 

Hát ennyit az én rózsaszín csipkékkel megtűzdelt, szűziesen ártatlan lelkivilágomról, igaz? Nem is ragozom tovább. Azzal vigasztalódok, hogy a nap javarészét úgyis a szabad ég alatt, Földanya szívén pihenve fogom tölteni az egyik leshely békés magányában, s Tomaj meg Zsebibaba nélkül is bőven lesz min töprengenem.

Áldott tavaszodást!

hargitai panoráma

Általában tartózkodok attól, hogy embereket is megörökítő képeket közöljek, mert nem akarok senkit kínos szituációba keverni:), de ezúttal kivételt teszek; a fotókon szereplő alakok, mondjuk úgy, méretarányként funkcionálnak :).

Hajnácskáék tanyája (lehet találgatni, melyik a pajta, melyik a ház:))

Művészfotó

A kert

Hósivatag

Hargitai fenyves

Mézeskalácsházikó

Cukorsüvegek

 Közelebbről mégis inkább fenyőnek tűnnek

Manó a hóban

Az út

Jégvilág

Talán egy déróriás angyalkázott itt

Hóköntösben

Kopjafa a csúcson

Csodaszarvas

Sámánfa

Végül szerény személyem:), no meg kicsi keresztlányom a lovuk, Bogár hátán (épp szánozni indulunk)

ítéletidő

Skóciában bizonyára azt mondanák, Cailleach azért varázsolta derűs-napfényessé Gyertyaszentelő napját, hogy az emberek ne rössteljenek tűzifa-beszerző körútra indulni. A tél zsémbes anyókája csak nem akar álomba merülni. Ahogy Morana sem a messzi Szibériában, mi több; a hó és halál úrnője úgy döntött, kiterjeszti haragját egész Európára.

Minket is elért a havazás. Édesapámmal délelőtt beszigeteltük a tyúkól északi és nyugati oldalát szivaccsal és bazaltgyapottal, s ráadásul egy infraégőt is beszereltünk, biztos ami biztos. Jó érzés úgy kucorogni a szoba biztonságos melegében, hogy tudom, a tyúkocskák sem fognak odafagyni az ülőrúdjaikhoz. 

Hogy mit lehet kezdeni magunkkal ilyen zord időben? Például egy bögre meleg teával és egy puha pokróccal felszerelkezve bekuporodni a kedvenc fotelünkbe, és olvasgatni. De az efféle napok kiválóak a házimunkával -  sütés-főzéssel, takarítással, rendrakással - kapcsolatos bűvölések sokaságára. Most érdemes elővenni a társasjátékot, keresztrejtvényt, kártyapaklit, és eltölteni néhány vidám pillanatot családi körben. No persze egy kis forralt bor vagy pálinka-iddogálás baráti társaságban szintén nem megvetendő program :).

Az elmúlt tíz napban mindegyikből bőven kijutott nekem a Hargita ringó szoknyájának tövében, míg 'Hajnácska' barátnőméknél vendégeskedtem. Volt előszöris rengeteg hó (hol fél,- hol egy, - hol kétméteres), továbbá mindenféle jó dolog, úgymint babázás (két tünemény kislánya közül az idősebb a keresztlánykám), disznóvágás, lovasszánozás, kirándulás (még a Hargitára is felkaptattunk), pacigolás (természetesen szőrén, ahogy kell ;)), meg különféle lányos programok (istállóganajolás, mosógépvásárlás, sütés-főzés, lószőrékszer,- és indiánfonat-készítés, az udvarhelyi turkálók megrohamozása, és persze etyepetyelepetye). 

Minden szépségével együtt Hajnácska élete nem felhőtlenül boldog, s többek között ezért is utaztam ki hozzá csapot-papot hátrahagyva. Fizikailag és érzelmileg is nehezen viseli a mindennapok megpróbáltatásait, a gyerekek rendbeszedésétől kezdve az állatok ellátásán át az egyéb háziasszonyi teendők elvégzéséig - s akkor még nem szóltam a helybeliekkel ápolt kevésbé szívélyes viszonyáról és a férjével való kapcsolata megromlásáról. Egy szó mint száz, ráfért (volna) a baráti támogatás, de sajnos a nagy nyüzsgés közepette alig tudtunk egy-két percet kettecskén beszélgetve eltölteni (a legtöbb diskurzusunk a budira jövet-menet zajlott, az udvar félméteres hótengerében topogva. A disznóvágás napján este tizenegy körül, koromsötétben, nagyjából mínusz tíz fokban, a fortyogó abalével teli kondér mellett ácsorogva sikerült néhány nyugodt szót váltanunk). 

Fájó szívvel és könnyek között búcsúztam el tőle. Úgy éreztem - és most is úgy érzem - hogy nem tudtam neki megadni azt a támogatást, amire szüksége lett volna, s amire számított. Annyiszor átrágtuk már magunkat az elmúlt hónapok zökkenőin, hogy kifogytam a szavakból. Nem tudtam újabb, biztató frázisokkal előállni, jó kérdéseket feltenni, okos tanácsokkal szolgálni. Talán már nincs meg bennem az érdemi lelkisegélyhez szükséges érzékenység, tapasztalat, bölcsesség, belső erő és részvét.

Vittem magammal macskagyökeret és benedekfüvet, azzal a szándékkal, hogy védelmező és a veszekedést, lehangoltságot, negatív energiákat távol tartó erejüket felhasználva mágikus úton is megtámogatom Hajnácskáékat, de mindvégig etikai ellenérzésekkel vívódtam. Mikor azonban ottlétünk második napján Hajnácska és a férje, 'Bondor' közt könnyekig fajuló parázs veszekedés tört ki, fogtam a macskagyökeres tasakot, és - kihasználva, hogy az egész család, beleértve Hajnácska békebírói szerepkörrel küszködő szüleit, a hálószobában tartózkodott - a házat körbejárva minden sarokba szórtam belőle egy csipetnyit. Hogy mennyit ért, ér, nem tudom, mindenesetre ottlétünk hátralevő nyolc napján hasonló hajbakapás nem volt, habár továbbra is apróbb- nagyobb, meglehetősen elkeserítő konfliktusok sorozata tarkította a mindennapokat.

Nem könnyű valakin segíteni, nem csak mágikus, hanem hétköznapi úton-módon sem. Honnan tudhatnám, mi volna a helyes lépés, a megfelelő irány, a szükséges változás? Ami Hajnácskát illeti, már hosszú ideje úgy látom, ezeknek a megpróbáltatásoknak csakis gyökeres környezet,- és életmódváltás vethet véget, s igazából rajta áll vagy bukik, hogy meg meri-e tenni a szükséges lépéseket (egyáltalán, belátni a jelenlegi szituáció kudarcát; s egyben képes-e felvállani a feleség és anya mivoltából fakadó kötöttséget, felelősséget és kötelezettségeket, amelyek momentán oly nagy nyűgöt jelentenek neki). Fohászkodni fogok az Istennőhöz, hogy adjon neki elég bátorságot, belső erőt a megfelelő döntések meghozatalához; érett bölcsességet, hogy saját gyengeségeit is felismerje, s kitartást és türelmet a megpróbáltatások elviseléséhez. Kívánom, hogy az Úrnő gyermekei mosolyával kárpótolja mindazért, amiről le kellett mondania, s hogy ifjonti érzelemgazdagsága, naivitása és sokszínű fantáziája ne szenvedjen jóvátehetetlen kárt az élet pofonjaitól. Anyánk segítse őt ebben.

Hulló Eső, 2012-02-04

irány erdélyország

Kedves, Erdélyben élő barátnőm unszolására január utolsó hetét a Hargita ölelésében fogom tölteni (nagy duzzogva:)). Lesz disznóvágás, minitáncház, sok-sok babázás, némi birkaganajolás, meg persze mélyenszántó beszélgetések (mindkettőnkre ráfér a szennyes kiteregetése). Furcsamód egyelőre nem stresszelek az utazás miatt (rendszerint nehezemre esik elindulni - később aztán már fenemód élvezem a kimozdulást), talán mert annyi egyéb feladatra kell koncentrálni addig is. Példának okáért a jövő héten három vizsga fenekedik rám. Megyek is vissza tanulni :).

csillagos álmokat!

újra itthon

No, hát visszatértem.

Nem tudok nem szuperlatívuszokban fogalmazni az elmúlt hétről. Olyan csodás volt a háborítatlanság, a csend, a mindennapok rohanó, zajos taposómalmától való elszakadás! Az életvitel a hegyen a legegyszerűbb, s egyben legfontosabb teendőkre redukálódik le, összhangban a természet ritmusával. Csak a legszükségesebbekkel kell törődnöd: úgymint alvás, evés, esetleg némi szórakozás (olvasás, beszélgetés, kártyázás):). Nincsenek komplikált emberi kapcsolatok, nincsenek sürgető feladatok, nincsenek bonyodalmak, zűrzavaros élethelyzetek, feszült szituációk, nincs teljesítménykényszer, nincs versenyszellem, elmarad az örökös kapkodás és türelmetlenség. Csak te vagy, meg a természet, amely körülölel, s minden más átértékelődik. Az válik a leglényegesebbé, hogy megfigyeld a felhőket az égen, reggelenként öleléssel köszöntsd a fák egyikét-másikát, ránevess az első keltikékre és somvirágokra, esténként végignézd, ahogy a Nap a láthatár kékes párájába süpped. Mennyei állapot.

Nem csoda, hogy néhány nap után elkapott az ihlet, és négy dallal, meg az alább közölt, Holdanyát köszöntő verssel gazdagabban tértem haza. Az elmúlt időszakban már-már aggódtam, amiért egyetlen épkézláb ének vagy ima sem jutott eszembe; attól tartottam, végleg elhagyott az intuíció. Az elmúlt hét azonban rádöbbentett, hogy csak a stressz, a szüntelen szorongás és hajszolódás nyomta el bennem az efféle hajlamokat. Megdöbbentő volt, hogy mennyire kisimultam a Gerecse hatására: s ahogy napról-napra egyre nyugodtabb lettem, sorra törtek fel belőlem a verssorok, dallamok. Persze csak amolyan Hulló Eső-mértékkel mérve értékelhetőek, egyáltalán nem biztos, hogy az elfogulatlan fülnek is tetszenének; viszont valóban spontán, a lelkem mélyéről, őszinte érzelmekből születtek, s számomra már ez is nagy öröm.

No meg aztán ez az egy hét minden szépségén és rekreatív vonatkozásán túl a hitéletemet is felpezsdítette. Ami az elutazás előtt megfogalmazott kételyeimet és bizonytalanságaimat illeti, nos, néhány kérdésre választ kaptam. Nem csoda, hisz napról-napra a saját bőrömön tapasztaltam a természet közelségét, a maga nyers vadságában; napról-napra Földanya ölelésében lélegeztem, s végignéztem Nap-atyánk aranyló diadalmenetét; s minden áldott pillanatban éreztem ezt a csodás, sokszínű, káprázatosan szép világot átszövő, titokzatos, kiapadhatatlan őserőt. Úgy tűnt, a virágok visszamosolyognak rám; a vén fákat átölelve elképzeltem, ahogy gyökereimmel a földbe hatolva rákapcsolódok az erdő vérkeringésére; a napsütötte kövek, sziklák langymelege szelíd biztatást sugárzott. Újra felismertem, hogy a Nagy Istennő jelenléte állandóan körülvesz bennünket, s hogy a természet minden eleméből az ő alakja rajzolódik ki. Amikor leheveredtem a kakukkfűvel benőtt, puha talajra, az ő szívverése lüktetett abban; az égen vándorló felhők róla beszéltek. Ismét eltöltött a boldog bizonyosság afelől, hogy a nekem rendelt ösvényen járok, s ha keresem, megtalálom az isteneket.
Csütörtök-pénteken egész nap esett, bevallom, nekem ez tetszett a legjobban:). Addigra fokról-fokra kizöldült az aljnövényzet, s a párás nedvességben a fatörzseket, no meg a kis házikónkat ellepő mohok és zuzmók és megszínesedtek. A dombok közé telepedett köd, a szüntelen permetező langyos esőcseppek és a rengeteg áhítatos hallgatása mélyen megragadott. Reggel felkaptattam a hegycsúcsra, és majdnem egy órán át tartózkodtam ott. Előzőleg azt terveztem, hogy az athamémmal felszerelkezve rövid szertartást hajtok végre, amelynek elsődleges célja az istenek megszólítása, az imádkozás lett volna, de végül ott és akkor, a pillanat hevében belevágtam. A süvítő szélben hosszan fohászkodtam az Istennőhöz és az Istenhez, hogy segítsenek leküzdeni a rossz tulajdonságaimat, megszabadulni mindazon jellemvonásoktól, amelyek hátráltatnak a lelki és spirituális kiteljesedésben, s adjanak békét, kiegyensúlyozottságot, belső harmóniát. Arra kértem őket, segítsenek, hogy mindazon adományokat, pozitív jellemvonásokat és tehetséget, amelyeket tőlük kaptam útravalóul, ki tudjam bontakoztatni a saját és a körülöttem élők örömére, javára, s ne hagyjam puszta lustaságból, nemtörődömségből, patópáli kényelmességtől hajtva elkallódni. Azért is fohászkodtam, hogy legyen bennem elég felelősségérzet, kötelességtudat, elszántság és kitartás a feladataim teljesítéséhez, a mindennapokban való helytálláshoz; éleslátás, hogy felismerjem, mikor mire kell időt és energiát áldozni. Hogy a vallási életem és boszorkányi pályafutásom mellett az egyetemi tanulmányaimat és az emberi kapcsolataimat se hanyagoljam el, hogy dönteni tudjak, mikor melyiket helyezzem előtérbe. S végül, hogy szeretni képes és szerethetőbb személyiséggé váljak.
Nagyon jólesett kiönteni a szívem, belesuttogni a szélbe aggodalmaimat, kétségeimet, mindazt, ami miatt bűntudatom volt vagy amitől féltem. Csak járkáltam körbe-körbe a vadkörtefákkal szegélyezett tisztáson, és soroltam a litániát:), végül ledőltem a földre és hosszan feküdtem ott, figyelve a szürke esőfelhők vad vágtáját. Úgy éreztem, Földanya meghallotta a hangom.
Hazajönni nagyon nehéz volt. Némiképp mókás is, minthogy utolsó nap egy fiatal tölgysarj képében felfedeztem leendő seprűm nyelét. Korábban is megfordult a fejemben, hogy ha úgy adódik, keresek varázspálcának vagy seprűnek való fát, de aztán letettem a projektről. Hát, a seprű maga talált meg, egyszercsak belebotlottam egy ideális jelöltbe; ráadásul már elhalt (bár még nem korhadt) ágról volt szó, így nem okoztam fájdalmat az anyafának azzal, hogy lefűrészeltem.
Egyszóval, egy körülbelül 1'80 magas, csuklóvastagságú bottal vándoroltam Tatától Pestig, majd onnan haza, mindezt egyheti kosszal és két elnyűtt hátizsákkal kiegészítve. De nem ez zavart elsősorban. Amint beléptem a házunk ajtaján, megrohant az elmaradt tanulmányi kötelezettségek és otthoni feladatok miatt érzett sürgető szorongás. Egyik pillanatról a másikra rám zúdult egy halom tennivaló, és a velük járó türelmetlen feszültség is. Fél órával később máris visszazökkentem a megszokott, örökös ingerültséggel fémjelzett életritmusba, és a lelki béke odalett. Egészen elkeseredtem.
Mindazonáltal megfogadtam, hogy többet fogok járni-kelni a természetben, s gyakrabban kimozdulok itthonról; például rendszeresen meglátogatom a falunk feletti sziklaormokat, s bebarangolom a környék erdeit. Remélem, tényleg így lesz, mert az efféle kiszabadulásnak felbecsülhetetlen értéke van. Addig meg igyekszem higgadtan, türelemmel és derűvel szemlélni az elém kerülő megpróbáltatásokat, s nem aggódni többet a kelleténél. Az istenek segítsenek benne :).

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső, 2011-03-20

kiszabadulás

Ahogy tavaly, idén is utazom a Gerecsébe, méghozzá éppen ma. Annyira örülök neki, hogy végre megjött a tavasz - mert gondolom, ezúttal tényleg megjött -, hihetetlenül szép lesz a hegy. Olyan ez az egy hét a számomra, mint valami spirituális lelkigyakorlat vagy méregtelenítő kúra. Elpakoltam az athamémat (csak el ne hagyjam, amilyen szétszórt vagyok:)), még az is lehet, hogy ott ünneplem majd meg az Ostarát.

Áldott tavaszt!

Hulló Eső, 2011-03-11

lélektánc

A mai napot ismét semmittevésben tespedve töltöttem. Érdemi aktivitásom abban merült ki, hogy délelőtt bementem a könyvtárba meg a papír-írószer boltba, aztán írtam másfél oldalt az Ányak Könyvébe, végül az ingám segítségével megkerestem a pár napja elkallódott kedvenc töltőtollamat (mily nemes feladat!). A maradék közel 8 órát evéssel, filmezéssel és olvasással próbáltam elütni.

Ohó, van ám hírértékű újdonság: tegnap váratlan felindulásból leadtam a szakdolgozatom. Mindössze kétszer két óra autózás és további negyven perc gyomorgörcs szükségeltetett hozzá.

Hazafelé menet egészen elbűvölt a búcsúzó őszi napsütésben fürdő táj látványa. A levegő kristálytiszta volt, fények és színek valóságos orgiája tobzódott körülöttem. A fákon árválkodó meg a földön szétszóródott rozsdabarna levelek lángolni tetszettek, az ég kékje kápráztatóan szikrázott, a rajta hömpölygő habfehér felhőmonstrumokra izzó aranyszegélyt hímzett az alkonyat. A távolság megszűnni látszott: a kontúrok kiélesedtek, a kilométerekre levő dombokon egyesével ki tudtam venni a barna vázzá soványodott, katonás rendben sorakozó fákat. Annyira valószerűtlen ez a rengeteg, lázasan élénk árnyalat, a már-már szemfájdítóan határozott körvonalak, a mindenen elömlő tündér-csillogás, mintha nem is az anyagi valóságot látnánk. Mintha egy pillanatra összeolvadna a fizikai sík és a szellemvilág - a dolgokon átszüremlenek platóni ideáik. Mintha a hétköznapok szövete felfeslene, hogy alóla kibukkanjon Álomország, a maga varázslatos szépségével...

Ilyen délutánokon a mennybolt oly hatalmasra dagad, hogy a létünk porszemnek tűnik alatta. Ilyen délutánokon nem bánnám, ha beleolvadnék a napsugárba, elmerülnék az ég végtelen óceánjában. Ilyen délutánokon valahogy lazábbak a kötelékek, amelyek az élethez fűznek, talán mert tapintható közelségbe kerül a titokzatos túlpart. Ilyen délutánokon azt gondolom, ha most meghalnék, boldogan halnék meg, mert mindent láttam, amit érdemes.

Ha a fentiekből netán arra következtetnétek, hogy depresszív hangulatba kerülök bizonyos időjárási együtthatók hatására, épp ellenkezőleg, szertelenül felszabadult és boldog vagyok, a lelkem szárnyalni vágyik. Minden porcikám ujjong, hogy él, és hálás vagyok, amiért ilyen szépséggel örvendeztetnek meg az égiek. Úgy érzem, ennél gyönyörűbbet nem is kívánhatnék, s ha most kéne megválnom ettől a léttől, annak tudatában tenném, hogy nem mulasztottam el a fontos pillanatokat.

Befejezem az emós monológot (vagy nem az emósok a nagy halálrajongók? Nem tudom követni a 18 éven aluliak körében tobzódó szellemi divathullámokat. A keresztapám fia 'indis'. Azt se tudom, jól írom - e, mindenesetre amit tudok, hogy a barátaival épp a '60-as évek legendás zenekarait sztárolják, úgyhogy bevágódtam nála egy digitalizált Beatles-diszkofgráfiával:)). Lényeg a lényeg: szép ez a november.

Áldás kísérjen mindenkit!

Hulló Eső

(és igen, csak azért nem adtam a kézenfekvő "édes november" avagy "dance until we die" címet a bejegyzésnek, hogy ne tűnjek túl dekadensnek.)

love in the forest

Tegnap az egész napot az erdőben töltöttem. Mmmm, de jó volt...
... annak ellenére, hogy megtámadott egy nagy rakás aljas szederinda, tetőtől talpig összecsípett a csalán, a szúnyogokról és kullancsokról nem is beszélve.
... annak ellenére, hogy tíz órát talpaltunk lényegében megállás nélkül
... annak ellenére, hogy mindvégig rémes zavarban voltam a kis kompánia többségét alkotó tudós koponyák társaságában
... annak ellenére, hogy a nap végére körülbelül ötévesnek éreztem magam, és kedvem lett volna kakaót követelve bömbölni.
No jó, voltaképpen egész kellemes tanulmányi kirándulás volt, a szakdolgozatomhoz szükséges kőzettani felvételezéseket végeztünk, végre használható információk egész seregének birtokába jutottam. És az erdő...! Meg a sziklák...! Tulajdonképpen a geológia csodálatos tudományág. Összekapcsol élőt és holtat, elevent és élettelent, múltat és jelent, szellemet és anyagot. Hiszen a föld alatt, amelyen járunk, olyan kőzetek húzódnak meg, amik rég elhalt élőlények csontjaiból, szerves és szervetlen anyagaiból képződtek. Természetesen ez nem minden kőzetfajtára igaz, de ugyebár a karbonátokra igen, tehát a Gerecse rengetegében barangolva nyugodtan elmerenghetünk; a napsütötte mészkőtömbökben a sok száz millió évvel ezelőtti múlt és a jelenkor összeér, élet és halál közti fátyol elvékonyodik. A felszínükre kipreparálódott őskövületek, kőbelek, lenyomatok, vázdarabkák hajdani élőlények emlékét őrzik, akik életüket adván ismét eggyé váltak a Földdel, hogy talpazatul szolgáljanak kései utódaik számára. Semmi sem tükrözi jobban ezt a titokzatos, végenincs körforgást, mint mikor látom, hogy Gonzales, az én kamikaze achátcsigám jura-kori rokonainak maradványaiból felépülő kődarabokat majszol, hogy az azokból kinyert kalciummal saját (nagyon csinos) házát erősítse.Jó darabig pusztán a paleontológiai vonatkozásaiért tudtam értékelni a földtant, később már az is lenyűgözött, hogy milyen messzemenő ősföldrajzi, klimatikus és paleo-ökológiai következtetéseket lehet levonni akár csak egyetlen öklömnyi szikla alapján. A tegnapi nap folyamán egészen más, mondhatni filozófiai aspektusból gyönyörködtetett el. Mi lehet fantasztikusabb, mint - a szó szoros értelmében -l érintkezni a múlttal? Mint - a szó szoros értelmében - megérinteni a földtörténet különböző korszakait? Oké, lehet, hogy elfogult vagyok, tény, hogyha az űrturizmus példájára létezne időturizmus is, én biztosan befizetnék egy mezozoikum - menetre. Jobb híján az is elbűvöl, ha eleven valójukban nem is, de holt formában testközelből megszemlélhetem a hajdankor élőlényeit. Na szóval, jó kis túra volt. Hazafelé menet a kocsi ablakából szemléltem a tájat: nyugaton az erdőborította, kékeszöld, elmosódó hegyhátak felett vérnarancs színben lángolt a búcsúzó Nap; keleten az üvegkék horizonton már ott függeszkedett az ezüstfehér Hold, fürödve fenséges párja alkonyi fényében. Mintha az Isten és az Istennő váltott volna tüzes, mégis gyengéd csókot, mielőtt Éjszakába fordul az idő...

Áldás reátok!Hulló Eső, 2010-08-23

hurrá

Ma elutazom a Gerecsébe, sólyomfészek-őrzésre: egy hetet fogok tölteni a háborítatlan természetben. Remélem, sikerül lélekben megtisztulnom, hogy hazatérésem után méltón ünnepelhessem a tavaszi napéjegyenlőséget.

Legyetek Áldottak!

Hulló Eső
2010.03.12