csókakő

Oké, menthetetlenül átváltok Bridget Jones naplójába. Ha valakit netán már untatnának magánéletem 'zaftos' mozzanati, abba is hagyhatja az olvasást.

Ebéd után felsétáltam a falunk fölötti sziklaormokhoz, kicsit kiszellőztetni a fejem, összeszedni a gondolataimat, némi friss levegőt szívni, ésatöbbi. Odafele még az is eszembe jutott, hogy rögtönzök egy lebutított Beltaine-szertartást, vagy legalábbis megpróbálom megszólítani az isteneket a magam módján. Ezúttal kevésbé szalonképes kifejezésekkel készültem, s már javában fogalmaztam a panaszlistát, mikor rádöbbentem: nem leszek egyedül. A sziklák előtt elterülő tisztáson két félmeztelen srác állt buzogányokat lóbálva és önfeledten poénkodva. Hamar levágtam, hogy valamiféle küzdősportot gyakorolnak, de őszintén, első blikkre úgy festettek, mint egy meleg párocska valami szado-mazo előjáték közben. Alighanem ezzel ők is tisztában voltak, mert mikor megkérdeztem tőlük, nem zavarná-őket, ha kiülnék egy kicsit a sziklákra, sietve leszögezték, hogy "annyira azért nem romantikus a helyzet idefent".

Na persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sem keltettem olyan benyomást, mint aki teljesen százas - hány lány bóklászik egyedül az erdőben, miközben még esik is ráadásul? Bár a valóságnál egy árnyalatnyival kétségbeesettebbnek tűnhettem,  mert alig öt perce ücsörögtem a kedvenc helyemen, a két fickó odaóvakodott és megkérdezte, hogy "ugye nem akarsz leugrani?".

Miután tisztáztuk, hogy nem vagyok öngyilkosjelölt, végre visszatértek egymás püföléséhez, én meg igyekeztem átadni magam a látvány szépségének. Gyönyörű ám odafent - a szirtekről belátni a környező dombokat, amelyek javát buja vadon borítja. Szemkápráztatóan, harsogóan zöld volt a táj, még a völgyekben megülő pára is, s mindefölött az ólomszínű esőfelhőkkel borított ég nyúlt el. Nagyon szeretem az ilyen időt - a szelet, az arcomra hulló hűs esőcseppek szelíd érintését, a lábam előtt kitáruló messzeséget, a fák tengeréből felszűrődő madárhangokat... Persze az egész egy fokkal idillibb lett volna a hátam mögül érkező lábdobogás, jajjkiáltások és ütemes csattanások nélkül.

Oké, nem panaszkodok tovább a srácokra, egyébként kimondottan szimpatikusak voltak:). Megragadott a közvetlenségük, a vidámságuk, a belőlük sugárzó életöröm: s egyben rádöbbentett, hogy mennyire hiányolom Leventéből az övékéhez hasonló felszabadultságot, rugalmasságot. Vannak emberek, akikben - egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni - szinte lángol a szabadság szelleme. (Talán életemben először idegen nyelvhez kell folyamodnom ahhoz, hogy megértessem magam - az angol "free spirit" kifejezés találóbban jellemzi a szóban forgó egyéniségtípust, mint bármilyen magyar nyelvű körülírás). S hát szó mi szó: Levente nem tartozik közéjük. Mellettem nem érzem, hogy kitárul a világ, s vele tágul az én lelkem is. Mellette nem tölt el játékos életöröm, a vele való társalgás nem jelent ismét és ismét megújuló szellemi kihívást, - nemhogy szárnyakat ad, inkább gúzsba köt mentálisan.
Nem is tudom, miért töprengtem ennyit ezen a kérdésen. Furcsa egy Beltaine: pártalálás helyett arra kényszerülök, hogy visszautasítsak egy nagyszerű férfit. De a Csókakőn megismert srácok és a délutáni baráti összejövetel tapasztalatai megmutatták, hogy ennél kevesebbért nem érdemes belevágni egy románcba. Különösképp akkor nem, ha többre becsülöd és mélyebben szereted a másik felet annál, semminthogy fájdalmat okozz neki egy tartalmatlan, felszínes, színlelt és erőltetett kapcsolattal.
Remélem, jól döntöttem, és főleg, hogy mostantól egy jó darabig nem leszek elég spicces ahhoz, hogy érzelmi meghurcoltatásaim minden zamatos részletét a nagyközönség elé tárjam.

(További) áldott Beltaine-t!

Hulló Eső, 2011-05-01