Elfelejtettem, vagy talán vonakodtam megírni, habár nagy esemény: kipakoltam a legidősebb nővéremnek, méghozzá különösebb eufemizmusok nélkül. Még a blog linkjét is megadtam neki, pedig eddig soha semmi jó nem származott abból, ha olyasvalaki olvasta a naplóbejegyzéseimet, aki érintett volt bennük. Persze, valószínűleg az sem sült el még szerencsésen, ha egy elhivatott keresztény túl mély bepillantást nyert egy wicca mindennapjaiba:). Vagy tán épp ez hiányzik a két vallás, tágabban véve a természethívők, újpogányok és az egyház közti párbeszédhez? Oh, el sem hiszem, hogy ezen lamentálok, én, aki egy éve még fel sem fogtam, miért kell ellentéteket és vitagócot keresni ott, ahol - úgy véltem - nincs is.
Lényeg a lényeg, a tesóm végighallgatott látványos kiborulás, neheztelés, ítélkezés és megbotránkozás nélkül, ám azért megfeküdte a gyomrát a hír. Hozzáteszem, én sem hoztam a legjobb formám, habár viszonylag épkézláb módon felelgettem a kérdéseire. De annyi mindent elmondhattam volna még!
Nyilvánvalóan nehezére esik elfogadni, hogy hátat fordítottam a kereszténységnek, pláne, hogy egy, az ő szemében téveszmékre, méginkább: fantazmagóriákra épülő, szélsőségesen irracionális, mondvacsinált vallás kedvéért tettem. Valakinek, aki világéletében hitbuzgó katolikus volt, nagy falatot jelenthet megérteni, hogy nem a krisztusi hit az egyedüli üdvözítő és az abszolút igazságot hirdető vallás. Én már csak tudom, nekem is évekbe telt:), s lehet, hogy neki egy élet is kevés lesz hozzá.
A beszélgetésünk során felvetődött néhány igazán fontos kérdés is, amelyeken magam is el-eltöprengek, a válaszadás kényszere nélkül. Például hogy mennyiben befolyásolta a természethit felé fordulásomat az, hogy mindigis nehezen találtam közösséget, társaságot: talán a kirekesztettségemet vagy a hagyományos társadalmi gondolkodásmódtól eltérő életszemléletemet igyekszem ily módon kompenzálni? Mekkora a szerepe annak, hogy kiszakadtam minden keresztény ifjúsági mozgalomból, s a soproni egyetemet odahagyva magamra maradtam az úttalanságommal? Amiben hiszek, valóságos spiritualitás vagy puszta képzelődés? S milyen kapaszkodókat kínál e hit, ha egyetlen etikai parancsa a ködösen értelmezhető Intés?
Néhány hónappal korábban komoly morális és filozófiai dilemmák közt őrlődtem volna, hogy megválaszoljam e kérdéseket. Ma már nem érzem szükségét. Ahogy neki is elmondtam, így vagy úgy: én pogányként vagyok teljes ember. A hitem tesz engem egésszé, anélkül csonka volnék. Úgy érzem, a kereszténységtől különösebb megrázkódtatás nélkül s épp ezért a dolgok természetes rendje mentén váltam el. Az út, ami a mai világnézetemhez vezetett, szervesen összekapcsolódó lépések láncolata volt egy korántsem könnyű vagy veszélytelen, de annál szebb ösvényen. Nem mondhatom, hogy biztos talajon állok, vagy biztos támasztékok vesznek körül, de egy aztán tuti: azt az életet élem, amit magam választottam, s az, hogy a döntéseim minden súlya, a felelősség egésze az én vállaimon nyugszik, mámorító teher. Szabad vagyok, aki maga dönt a sorsáról, annak minden kockázatával és varázslatos bizonytalanságával együtt. Nem tudok nem hegymászós hasonlathoz folyamodni, hiába, aki egyszer a sziklák szerelmese lesz, soha nem bír elszakadni tőlük. Valószínűleg biztonságosabb a távolsági repülők szolgáltatta kényelemben utazni messzi országokba, légkondíconált turistabuszból ismerkedni az idegen, vad tájjal, a csoportvezető útmutatása szerint, hermetikusan zárt 'tourist bubble'-lel övezve szemrevételezni egy másik kultúrát. Mindez mégsem érhet fel egy izzadtsággal, mosdatlansággal, sajgó ízületekkel és vérhólyagokkal körített hegyi túrával. Egy túrával, amikor minden motyód a hátadon van, és napról napra nehezebb megszabadulni tőle, mígnem a hét végére már-már úgy nő rád, mint a csigára a háza. Egy túrával, amin egy sereg ismeretlen helyett kevés, de annál közelebbi baráttal veszel részt. Egy túrával, ami nem csak gyönyörű, de halálosan veszélyes lehet, s épp ez ad értéket minden lépésnek. Egy túrával, amikor nincsenek más határok, csak a saját korlátaid, s a legfőbb célod, hogy legyőzd őket. Egy túrával, ami olyan rálátást enged nem csupán a környező vidékre, de önmagadra is, amit nem kínálhat a legjobb panorámával felszerelkezett szálloda sem. Ha választani kell, én az utóbbira voksolok. S ha lezuhannék, annyi baj legyen - legalább elmondhatom, hogy valami nagyobb felé haladva ért utol a végzet.
Ezer lépés egy kirakatoktól csillogó sétálóutcán semmiség. Ezer lépés egy havas hegygerincen felér egy megváltással.
Áldás reátok!
Eső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése